Ősz
Ősz van. Nagyon. Nem a napsütéses, nem a takaróba burkolózva teraszon olvasgatós, hanem az esős, hideg, szeles. Bosszankodtok emiatt? Vagy szeretitek? Vagy épp utáljátok?
Én szeretem az őszt, a kedvenc évszakom. És szeretem az esőt. A ködöt is szeretem. Jöhetnek, nem zavarnak. Jól elvagyunk együtt.
Hajnalban felkeltem és ki akartam pattanni szokás szerint az ágyból, de hallottam, hogy Uno (Jenny egyszem fiacskája) dorombol mint egy kis helikopter az ágy mellett. Ahha.. szopizik. Akkor várok. Várok, mert ha felkelek Jenny felugrik, hiszen tudja, hogy az első dolgom az lesz, hogy enni adok nekik. Így csak fekszem, hallgatom Uno dorombolását, majd ahogy nyeli a tejet, bámulok kifelé a teraszajtón, nézem az udvart a derengő félhomályban. Esik. A lábamnál három kiscica alszik, egyikük észreveszi, hogy ébren vagyok, és odafekszik a fejem mellé. A többiek Hayley mellett alszanak.
Uno az ágyban 🙂
Fúj a szél. Szeretem a hajnalokat. A nap legnyugodtabb része. Békés, csendes, befelé figyelős. Mégis egy új nap kezdete. Uno befejezi a szopizást és felmászik hozzám, néz a kis gombszemeivel vidáman. Értem én, ideje felkelni. Uno követ, jön utánam. Feltesszük a teavizet forrni, elővesszük a reggelit. A konzervnyitás hangjára 9 kicsi szempár szegeződik rám, a háttérből, pultról, asztalról, lépcsőről 6 nagy. Mindenki eszik, én készülődöm, és a házban is mindenki ébredezik.
A kicsik óriási bujócska és fogócska partit rendeznek a nappaliban és a konyhában, nem lehet meggondolatlan lépéseket tenni, mert garantáltan kerül a lábad alá egy-két kicsi.
Elfáradt a csapat 🙂
Beülök közéjük egy teával, és mindenkivel váltok pár szót, kiosztok néhány ölelést, néhány simogatást. Cserébe kapok néhány lábujjrágást, lábszáron felmászást, hajtépést, fülbevaló-rágicsálást.
Uno az ölembe telepszik, játszik a köntösöm kötőjével. Kinézek, kezd világosodni Még játszanak egy fél órát, majd mindenki elálmosodik. Összegyűjtöm az itt-ott elszenderedett aprókat, és bekerülnek a szobába, jobb, ha a zsák bolha egyhelyen van, amíg valaki haza nem ér.
Lora és Jaime reggeli szeretetrohamai
Még foglalkozom a nagyokkal – Lora és Masek Jaime-vel karöltve egyszerre akarja, hogy simogassam őket, a szoptatós anyukák extra reggelit kérnek, Rosita pedig elmeséli az éjszakai élményeit – gondolom, és közben próbál minél közelebb férkőzni hozzám.
Miközben öltözöm, azon gondolkodom, hogy amíg csak Lora volt, el sem tudtam képzelni, hogy hogyan fogok másik cicát is szeretni úgy, ahogy őt. És bár lehet, hogy mindegyiküket máshogy szeretem, de a szeretet mértéke nem fogy attól, hogy többfelé áramlik. Sőt…
Kilépek az ajtón, elfordítom a kulcsot. Esik. Hideg van. Fúj a szél. Nem baj – belül béke van és meleg.
Szépséges őszi napokat Nektek!! Jó, hogy itt vagytok!
Virág
Kell az energia a négy éhes apró száj szopiztatásához, így Ő az első. A picik is ébredeznek, Lora reggelizik, ideje megnézni a többieket. Mindig megfogadom, hogy utána én jövök, és iszom egy kávét aztán látom el az állatseregletet – de megesik szegény éhező lelkeken a szívem, és a kávé lép egyet hátrébb a sorban. Összegyűjtöm az éjszaka tisztára nyalt tálakat, beteszem a gépbe, majd kinek-kinek kedve és ízlése szerint összeállítom a reggelijét. Jenny és Rosita husit esznek – a többiek számára is adott a lehetőség, de reggel ritkán élnek vele, így a fiúk kapnak egy adag jóféle tonhal konzervet (ahogy kibontom meg is éhezek, esküszöm simán megenném reggelire, megkóstoltam – tökéletes. :D). Hayley kiszámíthatatlan… általában nem szeret a többiekkel enni, ő külön kap a konyhapulton (Uram-atyám! Valóban ott, el vannak kapatva, na… :D), ha húst akar, akkor azt, ha konzervet, akkor azt.
Tudom én, hogy állatokról beszélünk, tudom, hogy van a természetnek egy rendje, van szelekció, tudom, hogy nem véletlenül születik az állatoknál nem csak egy-két utód. Tudom én. De elveszíteni egy kiscicát – borzalmas. Elveszíteni Pöttömöt – leírhatatlan.
Az utolsó éjszaka borzalmas volt. Az addig nyugodt Pöttöm végig sírt, nem akart már a többiekkel lenni, nem bújt már az anyja szőrébe, hiába tettem vissza. Borzalmas volt. Talán már abba kellett volna hagynom az etetést is, de nem bírtam. Pedig amikor láttam, hogy Lora már nem foglalkozik vele, nem szedi össze, nem érdekli a sírása, akkor egyértelmű volt, hogy Ő menthetetlen. Reggel hétkor még belediktáltam egy mili tejet, bebújtattam a mellkasomra a köntös alá, ott pihegett, és az elmúlt napokban egyszer sem, de akkor ott sírtam, mert tudtam, hogy ez volt az utolsó … nincs tovább. Így voltunk egy darabig, simogattam, gyönyörködtem benne – nekem szép volt így is, picin, törékenyen, aszottan. Betettem a helyére, és elhagytam a babacica szobát, hogy a többieket, akik már nagyon éhesek voltak, megetessem. Mire visszaértem Pöttöm már nem élt.
