Elveszíteni egy kiscicát, elveszíteni Pöttömöt 4

Kedves Olvasóink!

Azt ígértem, nem csak a jó dolgokról fogok beszámolni Nektek. Nem szeretném, ha bárkiben az a téves kép élne, hogy egy tenyészet élete csupa móka és kacagás, ott aztán soha semmi baj nincs, megboldogult derűvel ébred az ember reggel, és ezzel a teljes lelki nyugalommal lép át este az álom küszöbén. Hát nem. Legalábbis nálunk nem. Biztosan ez sem egyforma, mindenki másként áll hozzá egy kis (nagy) lényhez, nálunk mindenki családtag, mindenkiért úgy aggódunk, mintha a saját gyerekeinkről lenne szó. Esetenként jobban, hiszen az állatok nem tudják szavakkal elmondani, mi a bajuk, és a cicák hihetetlen szívósak, ha bármilyen fájdalomról van szó.

Tudom én, hogy állatokról beszélünk, tudom, hogy van a természetnek egy rendje, van szelekció, tudom, hogy nem véletlenül születik az állatoknál nem csak egy-két utód. Tudom én. De elveszíteni egy kiscicát – borzalmas. Elveszíteni Pöttömöt – leírhatatlan.
Meséltem Nektek Lora szülését, tudjátok, hogy a ház egyik legeldugottabb és legsötétebb sarkában kívánta világra hozni a piciket, így nem tudom pontosan, de az biztos, hogy Pöttöm az első vagy a második volt a sorban. Egészségesnek látszott, súlyban sem volt kevesebb, szopizott is. Nem látszott rajta semmi furcsa, vagy szokatlan. Viszont az első mérésnél kiderült, hogy nem hízott. Ez – bár nálunk nem volt még ilyen – előfordulhat, nem ad okot akkora aggodalomra, hiszen mindemellett nem sírt, evett-aludt a többiekkel. Persze ettől én még aggódtam. Természetesen látta doktor, és nem talált nála semmi olyat, ami aggasztó lenne.
Másnapra fogyott, így nem vártunk tovább, elkezdtük a hozzá táplálást. A kis cumisüvegből nem tudott szívni, így maradt a fecskendős megoldás. Az első fél nap sikeres volt, hízott és egészen jól fogadta az ennivalót így. Aztán valahogy elromlottak a dolgok, egyre kevésbé akarta, hogy etessük, láttuk, hogy nem esik neki jól, láttuk, hogy gyengül, nem hízott. Nehéz volt látni. Nagyon összenőttünk, hiszen éjjel-nappal két óránként lefuttatni a programot, az azt jelenti, hogy szinte egész nap csak vele foglalkozol. Evés előtt mindig megpróbáltuk a cicizést, mert az anyatej a legfontosabb… eleinte ment, bár nehéz volt, és egyre nehezebb, végül már hiába erőltettük, nem volt képes szopizni. Azért ezzel elvoltunk egy negyed óra húsz percet legalább, aztán jött a fecskendő. Egy milliliter. Szünet. Megint egy kicsi. Egyre kevésbé akarta enni, kifolyt a szájából, tekergett, sírt. És eljött az az este, ahol láttam, hogy bármennyire is szeretném, ezt már nem én irányítom. Éjjel 11-kor még az orvossal egyeztettem (óóó, hogy micsoda elszánt és elhivatott orvos és EMBER az,  aki ilyenkor is – mindig – kedvesen és nyugodtan válaszol, veled gondolkodik, tanácsot ad, segít. Megfizethetetlen. (Egyébként is ilyen kérdéseknél a pénz, mint fogalom, mint fizetőeszköz, mint a mindent megkaphatóságunk eszköze nem játszik szerepet, ezen a síkon nem erről szólnak a dolgok.) Tudtuk az elején, hogy felnevelni a nulláról egy picit nagyon nehéz, és ráadásul ha bármi szervi baja van, akkor szinte lehetetlen. Ettől még nem volt kérdés, hogy belevágunk és küzdünk vele.
Az utolsó éjszaka borzalmas volt. Az addig nyugodt Pöttöm végig sírt, nem akart már a többiekkel lenni, nem bújt már az anyja szőrébe, hiába tettem vissza. Borzalmas volt. Talán már abba kellett volna hagynom az etetést is, de nem bírtam. Pedig amikor láttam, hogy Lora már nem foglalkozik vele, nem szedi össze, nem érdekli a sírása, akkor egyértelmű volt, hogy Ő menthetetlen. Reggel hétkor még belediktáltam egy mili tejet, bebújtattam a mellkasomra a köntös alá, ott pihegett, és az elmúlt napokban egyszer sem, de akkor ott sírtam, mert tudtam, hogy ez volt az utolsó … nincs tovább. Így voltunk egy darabig, simogattam, gyönyörködtem benne – nekem szép volt így is, picin, törékenyen, aszottan. Betettem a helyére, és elhagytam a babacica szobát, hogy a többieket, akik már nagyon éhesek voltak, megetessem. Mire visszaértem Pöttöm már nem élt.
Kellett idő hozzá, hogy írni tudjak Nektek erről. Kellett idő, hogy elfogadjam, ilyen is van, ilyen is történik, nem tudunk mindent pozitívan befolyásolni a legjobb akaratunkkal sem. Igazából csak ezek után tudtam érdemben a többi pici felé fordulni úgy, ahogy az elejétől szoktam… igazán örülni, igazán figyelni rájuk. Hát.. mostmár tudjuk, milyen elveszíteni egy kiscicát. Borzalmas. Elveszíteni Pöttömöt?  Leírhatatlan. Mégis köszönöm, hogy elolvastatok….

(Köszönet és hála a legjobb állatorvosokanak, Eszternek és Nórának  – mindenért.)

Mi a véleményed a leírtakról?

  1. Fogadd őszinte együttérzésemet, sejtem, milyen érzés járni azon a pokoli úton, amikor mindent megteszel… a Segítők is megtesznek minden emberit…. és nem, nem sikerül az életkét megmenteni. Szinte tudathasadásos állapotban szívből cselekedni, pedig az agy már tudja… sajnálom, szívből.
    Sok erőt, vigaszt kívánok! <3

    • Kedves Vera, nagyon szépen köszönjük a szívből jövő és biztató szavakat! Akinek állatai vannak, előbb-utóbb szembesülnek a veszteségekkel is. Sosem könnyű, ilyen picurkát elveszíteni pedig különösen nehéz. Köszönjük mégegyszer!!

  2. Sajnálom…. 🙁 🙁 Tudom, szörnyű érzés. 🙁 Borzalmas átélni. Igen, van természetes szelekció, és szörnyű elengedni. Drága kis Pöttöm…..ennyi jutott neki, de te/ti mindent megpróbáltatok. Ölelés!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.