Interjú a Nordic Verden Cicák gazdijaival – 10. rész Thor 0

Anita, Roland, Thor – és a többiek

Amikor Anitát és Rolandot megismertem teljesen egyértelmű volt számomra, hogy a személyiségükhöz, és mindahhoz, ahogy az élet minden területét megélik –  mindenben a minőségre-szépségre és tartalmasra törekszenek – tökéletesen illeszkedik egy norvég erdei macska. Ilyenkor jön létre az, hogy nekem lesz egy tökéletes gazdi párosom, nekik pedig lesz egy tökéletes norvég erdei macskájuk – vagyis mindenki nyer, gazdi, tenyésztő és persze a macska – jelen esetben Thor! De lássuk mindezt az ő szájukból. 

Kedves Anita és Roland!

Örülök neki, hogy elfogadtátok a felkérésemet, és interjút készíthetek Veletek. Emlékszem az első találkozásunkra és az első levélváltásokra is. Egyik nap írtatok – másik nap már ott is voltatok. (Hehe, épp megígértem a családnak, hogy aznap tutira nem lesz több látogatónk, mert a sok apróság miatt már hetek óta foglalt volt minden hétvégénk a kiscica választókkal, de Te olyan kedves levelet írtál és olyan jó kedvem lett – valahogy nagyon jó érzésem támad tőle, hogy nem tudtam nemet mondani a másnapra.) Általában jófelé vezetnek a megérzéseim, most is így volt – nagyon szimpatikus pár voltatok, különösen lenyűgözött az, hogy Roland férfi létére milyen hatalmas szeretettel és érdeklődéssel, de közben végtelen nyugalmat árasztva fordul az apróságok felé.
Emlékszem, nehéz volt utána a döntés, hogy kit válasszatok, és pont a születésnapomon született meg az elhatározás, hogy Drammen gazdái akartok lenni, aki aztán a „keresztségben” a Thor nevet kapta tőletek. Biztos vagyok benne, hogy nem bántátok meg. 🙂

Anita: Köszönjük a felkérést, örömmel írjuk le az élményeinket. Mivel mindketten külön-külön írtunk, így lehet picit hosszúra sikerült :), biztos is! Írás közben pedig rájöttünk, hogy akár egy könyvet is tudnánk írni, annyi fantasztikus élményünk van.
Virág, mikor megkaptam a leveled és elolvastam ezt a bevezetőt, ellágyultam, valóban így történt minden, és Te emlékszel rá, hihetetlen. Hálával tartozunk.

Kicsit meséltek magatokról és arról, hogy volt-e már cicátok, milyen négylábúakkal éltetek együtt?

Roland: soha nem volt macskám..én igazából kutyás vagyok:-). Gyerekként foxijaink voltak, majd mivel tömb lakásba költöztünk erre nem volt opció, viszont amint tehettem már egyetemistaként megvettem az első kutyámat és szerencsére az egyetemen kennelek is voltak, így Knock-it magammal vihettem a suliba is. Decemberben már 6 éve lesz, hogy él velünk a kertes házban két kutyus, Jax a német dog és Cofi a border collie. Szinte egyszerre jöttek hozzánk, 2 hét eltéréssel, mert az volt a célunk, hogy együtt „pajtáskodjanak” ahogy Anita mondja:-D. Annyira össze vannak szokva, hogy ha az egyiket el kell vinni orvoshoz akkor a másik teljes stresszben van, hogy hol a barátja…mivel Cofi szuka és Jax kan így nagy odafigyelést igényel a tüzelési időszak de szerencsére elég nagy a kennel és a kert,hogy ezt meg tudjuk oldani. Nagyon sok örömet adnak nekünk! Cofi pillanatok alatt tanul meg mindent és a pocakja a mindene –ő a jelző kutya a csapatban-, Jax pedig a nagytesó aki felügyeli az utcát a 65 kilójával, „pici vékony” hangjával.
Anita: Kutyusok mindig voltak körülöttem, én is inkább kutyás voltam. Még gyermekkoromban voltak cicáink is, de általában hol voltak és inkább hol nem voltak. Az elmúlt 35 évem cicamentesen telt, de családunk és barátaink túlnyomó része cicás, így részt vettek az életünkben, sőt kifejezett verseny volt vasárnap ebéd után tesóméknál, hogy ki az, akihez odaperecezik Sába és melegíti, dagaszt és dorombol neki. 🙂

Thor barátai

Thor barátai

Miért a norvég erdeire esett a választásotok?

Roland: lehet ez itt most szentségtörés lesz, de én alapjában véve nem szeretem a macskákat (kivéve a norvégok :)), a természetük miatt. A kutyák, mint ahogy Csányi Vilmos írta a „szőrös gyerekek” sok-sok pozitívummal, persze a macsok mikor picik tüneményesek és mikor először előjött a macska téma otthon azt mondtam Anitának, hogy ok, legyen macska, de olyan, ami mindig kicsi marad..:-D. Egy barátomat látogattuk meg és ott találkoztunk először norvéggal, akit az anyukája hozott haza magával Svédországból. Gyönyörű, méltóságteljes, naaaaaagy…ők mesélték, hogy Svédországban a norvégokat pórázon sétáltatják az utcán, mint a kutyákat, na és persze az állattartás picit más szinten van, mert a kutyák nem támadhatnak a macskákra az utcán sétáltatás közben, különben megbüntetik a gazdit.

Molli, a “kedvcsináló” norvég erdei

Anita: Ahogy Roland is írta, pont 1 éve találkoztunk Mollival. Nem bújt, távolságtartó volt, mégis olyan erő és kisugárzás volt benne, ami azonnal megbabonázott és már akkor tudtam, hogy elvesztem, cicásodunk és kész. Persze ezt nem volt könnyű egy megrögzött kutyásnak beadni, de harcos amazonná váltam (ahogy szoktam, ha nagyon szeretnék valamit :)). Nem tudtam, akkor még, hogy a norvégok milyen fantasztikus jellemek vagy, hogy milyen egy cicával élni, semmit, minden csak érzésből és ösztönből jött.

Hogy találtatok ránk, miért minket választottatok?

Roland: Az első találkozás után Anita teljesen „rákattant” a norvégra, mint fajtára..:-P Minden nap a neten nézte őket és így talált rátok. Nagyon megtetszett a weboldal s az a profizmus és még is sok-sok melegség, ahogy a weboldalon a macsokról Virág Te írtál. Közben persze folyamatosan néztük a pro és kontra részeket – mi szól a macska mellett és ellene. Ajánlottak közben Maine Coont, hogy az ugyan az, mint a norvég, de anyagilag sokkal jobban járunk vele, de nekünk nem tetszett a MC arc szerkezete, nem elég nyílt és barátságos. Így végül úgy döntöttünk, hogy adunk egy esélyt magunknak és megnézzük a lurkókat nálatok. Persze mint aki már választott ki kölyök kutyát, azt is tudtam,hogy ha egyszer az ember kezében van egy kölyök onnan nagyon nehéz kihátrálni, de bíztam abban, hogy erős leszek….na, nem sikerült..:-) A környezet ahol, és ahogyan éltek teljesen meggyőzött, hogy ha stabil idegrendszerrel rendelkező, barátságos norvégot szeretnénk, akkor a legjobb helyen vagyunk.
Anita: Átgondoltam mik lehetnek Roland kifogásai, erre mind készültem, már előre tudtam a válaszokat :). Mindennek utánanéztem és persze a témát elég sűrűn, de nem túl sűrűn felhoztam. Közben cuki kiscicás képeket mutogattam és mondtam, hogy képzelje el milyen jó is lesz :). Mivel tudtam, hogy én akarom, ezért az én feladatom lesz minden ezzel kapcsolatban. Aztán egyik nap egy zöld utat, inkább csak egy kis ösvényecskét kaptam „jól van, elmehetünk megnézni őket”! Ahogy már a többiek előttünk írták, a Ti oldalatok jön fel az elsők között, és nagyon szívhez szólóan írtok. Nekem mégis más volt a döntő. Amikor azt olvastam, hogy ha nem találunk nálatok cicát, akkor forduljunk tenyésztő barátaitokhoz, akiknek belinkelve ott az oldaluk, nekem az mindent vitt. Azt éreztem, hogy Ti azért csináljátok, mert szeretitek, mert jól érzitek magatokat, nincs bennetek irigység vagy féltékenység. Ezek után nem érdekelt más tenyésztő, még az, sem akiket Ti ajánlottatok, eldöntöttem, hogy csak Tőletek, bármeddig is kell várni. Nem akartam csak úgy megkérdezni, hogy most mennyi, meg hogy is van ez a cicásodás, így írtam egy hosszabb levelet, magunkról az életünkről. Szinte azonnal és nagyon kedvesen válaszoltál, és ahogy írtad is rekord sebességgel ott voltunk :). Olyan volt, mintha egy mesébe cseppentünk volna. Te és Szabi hatalmas szeretettel fogadtatok. Csodálatos ház, csend, nyugalom, béke, szeretet. Virág, Te magad is olyan vagy, mint egy varázslatos cicahölgy :), gyönyörű vörös haj, macskaszemek – remélem nem bántalak meg ezzel. Ekkor még úgy indultam el Hozzátok, hogy nem lesz cicánk, csak megnézzük őket.

Bébi Drammen

Hogy választottátok ki Thort, és miért őt?

Roland: Mikor megnéztük a weboldalt ott David jött be nekünk. Őt akartuk igazán megfogni, tapogatni, cimbizni…na most a baj csak az volt, hogy David viszont nem annyira akarta, hogy mi nézegessük őt és konkrétan le sem tojt minket. Ha megfogtam megsimizni már nyikkant és menni is akart..na szép..viszont volt egy szép, szőrmók kismacs aki arra sündörgött és mikor felvettem a tenyerembe, a hátára fekve a szemembe nézett, hagyta magát simogatni, és kész..na ott elveszítettem a csatát..megvett..kilóra..:-D. Ő választott ki magának..szóltam Anitának, hogy nézd csak..és ő is átvette Dramment és ő is teljesen ellágyult tőle..mikor kimentünk a házból megkérdeztem, hogy „Kincs, akkor most lesz egy cicánk?”..ez azóta is szlogen..
Anita: Igen, én meg vagyok őrülve a fehér mancsokért, és Davidnek csodaszép zoknis lábacskái voltak/vannak. Megjegyzem ez az őrület azóta is tart, és minden zoknis, sőt nem zoknis cicát el akarok hozni tőletek. Minden alom születésénél bekattan a lemez…csak kellene egy pajtás Thornak :). Szóval, Masek volt az első, akit megláttam, pont a könyvespolc mellett állt, hatalmas volt, azóta is a kedvencem, elbűvölő. Majd ahogy beléptünk a többiek. Rosi beszélt, a Stargate alom cicái vagy jobbra, vagy balra dőlve feküdtek. Mindenhol cica, mind puha és nyugis. Szépen sorban hoztátok le a piciket, gyönyörűség volt, én kb. úgy mindet el tudta volna hozni. Különlegesek voltak egytől –egyig. Nem tudtam, hogy melyik cukiságot simogassam, kivel legyen játék, aztán csak arra lettem figyelmes, hogy Roland egy cicát tart a tenyerében és szemeznek egymással. Nem is tudom láttam-e így Rolandot, de tudtam ott történt valami :). Teljesen feltöltve és megnyugodva jöttünk el. Ahogy beültünk az autóba el is hangzott a szlogen :). A döntés nehéz volt, én 4 cicát is hoztam volna, Roland csak Thort, de nem akart ő választani, mert ugye én akartam cicát. Sok kérdés (amire mindig kimerítően és türelmesen válaszoltál ) és hezitálás után persze Thort választottuk, így kellett lennie! 🙂

Lenyűgöző volt már kicsiként is <3

Hogy bírta a hazautat az akkor még apró Thor?

Roland: Mivel tudtuk, hogy nekünk lesz egy már leszervezett utazásunk január elején így arra törekedtünk, hogy minél több időt tölthessünk el Thorral előtte. Így amint engedted már el is vittük decemberbe és inkább vállaltunk, hogy majd az ivartalanításra visszavisszük. Szóval előre megvettünk ezt-azt az útra, ami olyan 1.5 óra hazáig és így indultunk neki. Thor Anita ölében nyomta végig, eleinte kicsit fészkelődött és nagyon halkan, ultrahangon nyávogott, de gyorsan rendben lett és megtalálta a helyét. Egy dolog zavarta meg csak a csendet, a hátsó ülésre bedobott egér –amiből botor módon pont előtte húztam ki az aktivizáló szalagot – ami így a kocsi minden zökkenésénél megszólalt..a francba..pedig Thor már alszik. Hazaérve az előszobában rögtön beletettem a csöppséget az alomtálcába, megszaglászta és ment felfedezni a házat…az előszoba, nappali, konyha, étkező..mindent megnézett..megmutattuk neki a táljait és rögtön evett is..majd folytatta a felfedező túrát. Egy kis idő elteltével egyszer csak megállt, megmerevedett és kilőtt az előszoba felé…hova szaladsz Thor?..nem akartam elhinni, hogy ez a pici macs, aki 1 órája van nálunk azonnal megjegyezte,hogy hova kell mennie ha, rájön a szükség..de igen, így történt…nagyon megtapsoltunk…:-D

Az utolsó fotózáson nálunk

Anita: semmi baj nem volt vele, a kezdeti megilletődés után végig aludt. Otthon eleinte bizonytalan léptekkel fedezte fel a birodalmát, de gyorsan erőre kapott. Nem felejtem el pont akkora rés, pontosabban alagút van a konyhaszekrény és a fal között ahová befért, de én nem. Hát nagyon élvezte azt a 6-8 méteres utat, én meg már láttam, hogy ki kell az egész szekrényt bontani, hogy ki tudjuk venni ha, beszorul. Természetesen ez nem történt meg, de olyan mennyiségű pókháló jött ki vele mindig, hogy ki se látszott tőle.


Hogy teltek az első napok? Mennyire sikerült össze csiszolódnotok a mindennapokban?

Roland: A következő napokban hamarabb jártunk haza, hogy több időt legyünk vele és, hogy ő se legyen annyit egyedül, hiszen eddig egy nagy sárga tállal voltak a tesók most, meg mint az ujjam. Nagyon gyorsan asszimilálódott és gyorsan kialakult a napirendje. Biztosan emlékszel Virág, hogy kétségbeesve kerestünk, mert naponta képes volt megenni több mint 400 g konzervet a 1.5 kilós Thor…! Mint agrármérnök ezt nem tudtam hova tenni..:-D
Anita: Mikor megérkeztünk és beléptünk hozzátok, Thor ott ült az ajtóban, egyedül, mintha bennünket várt volna, csoda édes volt :), ez a szokása azóta is megvan. Semmi gond nem volt, nem sírt, hatalmas étvággyal bírt. Az első reggel kisebb szívbajt kaptunk, ugyanis sehol nem találtuk, hiába hívtuk, kerestük, sehol… én már a sírás határán, hogy 1 estét sem bírt ki, nem tudtunk rá vigyázni, amikor kipihenten, nyújtózva és elégedetten előbújt az egyik kedvenc odújából, amiről nem is tudtunk, hogy létezik… azóta is ez az egyik kedvenc helye. Minden nagyon simán és természetesen ment, olyan volt, mintha mindig is velünk lett volna Thor.

Imádok elbújni 🙂

Milyen jellem Thor?

Roland: Nagyon stramm és szuper idegrendszere van. Az idegenekkel is nyitott, de először fenntartásokkal közelíti meg őket. Minden családtagot levett a lábáról! Nem tud úgy elmenni mellettünk, hogy ne dörgölőzzön hozzánk, és ha főzünk a konyhában, akkor ott van velünk…persze láb alatt, mert hol is lehetne máshol. Volt olyan, hogy nagy terpeszben kellett főzni, mert ő oda feküdt a tűzhely elé és ott aludt el mivel mi ott voltunk. Szóval sokkal inkább egy kutya jelleme van, mint macska..:-D Ahol vagyunk neki is ott kell lennie. Nagyon ragaszkodó. Mindemellett megvan a saját rendszere, és ha elmegyünk otthonról, akkor felmegy az emeleti beugróba és ott alszik szinte addig, amíg haza nem jövünk. Azt nem szereti, ha elutazunk és érdekes, de szerintünk tudja, mikor nem csak elmegyünk, de ne adj Isten több napra is. Persze ilyenkor sincs, egyedül mert a családtagok jönnek etetni és játszani vele minden nap kétszer.
Anita: Odáig vagyok érte, egy gyógyító, mókamester, szeretetgombóc, ugyanakkor nagyon okos, kitartó és akaratos. Mindig mellettünk van, figyel ránk, ha nem fekszik éppen rajtunk, tuti valamelyik testrészével hozzánk ér. Pillanatok alatt meg tud nyugtatni és semmi nem érdekel, csak hogy egy kis időt vele tölthessek. Hatalmas plusz energiákat tud adni. Képes belekapaszkodni a lábunkba és húzatni magát. 🙂 A hűtőben minden egyes alkalommal leltárt tart. Nagyon türelmes, csak a robotporszívó tudja kicsit feszültté tenni, mert mindig arra megy, ahol Thor fekszik, így arrébb kell mennie. Minden játék számára, ami kerek, tollas, mozog, bojtos, zsinóros. Gyorsan tanul, pár alkalom után már tudja mi mit jelent. Roland meg is tanította pár dologra :). Egy rossz szokása van, harap. Soha nem karmolt, de harapni imád, főleg lábat és kezet, inkább az enyémet. Teljesen be tud indulni. Fülek hátracsap, sebességre kapcsol és támad. Ha egyikünk elutazik, akkor keresi és kérdezi, elégedetlenkedik, hogy hol van? Nagyon jó a füle, tudja mikor érkezik meg a másik, már ugrik és szalad az ajtó elé.

Hogy telik egy átlagos napotok? Miket csináltok együtt?

Roland: Reggel 6:50 körül kelünk. Sokszor előfordul, hogy Thor kelt minket a beépített órájával és a simogatja az ajtót, hogy idő van. Simogatás, víz, száraz táp.. .én megyek a kutyákhoz. Anita végzi a toalett takarítást. Gyors játék, nagy kedvence a toll boa, képes lihegésig (mint egy kutya) tolni erőből a kergetést. Játék után egy kis konzerv, mi készülődünk. Thor bejön velünk a fürdőszobába, nyáron főleg szereti ott a követ és azon feküdni, búcsúzás, sokszor kijön hozzánk, az előszobába és fel az ablakba..puszi és akkor egy eszkimós orr puszi, orr összedörzsölés jár nekünk. Az ablakból figyel minket mikor kimegyünk a házból. Általában én érek haza hamarabb, de akkor már az ajtóban vár és mondja a magáét Thor, ilyenkor is van száraztáp és simogatás. Este, ha leülünk a TV elé akkor feljön a kanapéra és simogatás van és közben folyamatosan dorombol. Most olyan 7.5 kiló így mikor a hasadon landol, vagy éppen onnan vesz repülőrajtot, azt azért megérzi az ember. Ha megunja vagy melege van, akkor leugrik, és ott alszik a lábunknál. Anitát sokszor megfürdeti a kanapé támlájáról. Fél 10kor van valami játék, amit ő kezd.. már kiveszi a golyót a játékából és ilyenkor előkerülnek a rejtett játékai is..az egér a labda..vagy éppen az alagút. Este 10kor csukjuk be a kutyákat és ő ezt is nagyon tudja, már mivel akkor van az esti vacsi neki is, szóval, ha elfelejtenénk, akkor jelzi, hogy idő van..:-P. Válogatós őkegyelme, és eleinte ami nagyon ment pulykás, borjús konzervek azokat nem eszi meg csak (kaparja, mellette a követ mintha el akarná hantolni) és kizárólag a tonhalas, rákos ízesítés jön be neki a Cosma Thaitól.
Anita: Lehet, hogy most valami szörnyűséget írok, de Thor nem alszik velünk. A háló az egyetlen hely ahová nincs bejárása, amit nagyon jól tud, ha nyitva is van az ajtó, csak a küszöbig jön, és ott leül. Ez valahogy így alakult, az első időben neki a kis kuckója volt a biztonság, mindig oda húzódott vissza, aztán már nem is akart bejönni. Soha nem volt ebből hiszti. Este tudja, ha bemegyünk a fürdőbe, akkor vége a napnak, akkor odajön a szoba elé és ő is lefekszik oda. Éjjel aztán vagy ott van, vagy éli a saját életét. Szoktam hallani, hogy játszik vagy szalad fel az emeletre. Reggel, pontosan 6.50-kor nagyon finoman simogatja az ajtót, nem körömmel, manccsal és halkan, de kitartóan :). Sajnos hétvégén is tartja ezt az időt, pedig péntekenként mindig elmondom neki, hogy holnap hétvége, aludhatunk tovább :). Nagyon beszédes, minden ki tud fejezni és elmondani, hogy mit szeretne, az elégedetlenségét is. Általában mellém ül és végignézi és felügyeli, hogy kitakarítom az almot, majd szépen ki is próbálja, hogy jól csináltam-e?


Van valamilyen vicces vagy kedves történetetek Thorról, amit szívesen megosztanátok velünk?

Roland: Össze akartuk ismertetni a kutyákkal. Ettől picit paráztunk, mert a kutyáknak már van múltja macskákkal. Szóval rátettük a hámot Thorra és fogtam kivittem a kutyákhoz a teraszra a kezembe, a kutyák tiszta feszkóban de hát meg kell tenni az első lépést..nem szabad Jax..nyugi, okos..itt az új barátotok..szaglászás…Jax feje kétszer akkora, mint maga a macs. Thor halkan elkezd fújni, Jax meg nézi, hogy mi vaaaan? Nem szabad..okosan..barát..Cofi alul szagolgatja a farkát..Thor fúj..na jó, akkor mára ez elég..fordulnék meg hát Jax beapja Thor farkavégét (Anita szerint az egészet), de nem foggal hanem csak úgy a nagy plöm-plöm szájával..ő is meglepődött..rákiáltok…és kiköpi mert tiszta szőr lett..na hagyjuk…mára vége az ismerkedési estnek. Mára ez oda jutott, hogy ha kiviszem Thort a kezemben, akkor Jax oldalt tartja a fejét és hagyja, hogy Thor dagasszon a nyakán..nincs fújás Thor sokszor dorombol neki és várja, kéri, hogy vigyem ki. Érdekes story még, hogy a száraz tápot sokáig nem ette meg, de semennyit, erre Anita elkezdte összetörni mozsárban a szemeket és úgy elfogyott, így adagoltuk naponta. Persze hagytunk ki egész szemeket is, de az érintetlen maradt, egyszer csak (ez már vagy 2 hónappal azután, hogy Thor nálunk volt) beszélgetünk és valami fura ropogásra lettünk figyelmesek a konyhából. Csak neeeem?..és de…Thor elkezde enni a tápot..és kért még, mi meg adtunk..még kért megint adtunk…hiszen azt mondta Virág,hogy a norvégok tudják a mértéket..nem lett jó vége..Thor nem tudta..:-D..de azóta is eszi a száraztápot!
Anita: Neki minden játék, amiről mi nem is gondolnánk. Nadrágom megkötője, a lábujjaim, mindenféle zsinór, bojt vagy madzag. Olyan, még most, is mint egy kölyök, önfeledt, játékos. Nagyon szeretem ezt benne, szórakoztató. Kiszámíthatatlan, hogy mellém bújik, rám fekszik, a lábamat rágja vagy éppen a hajamat fürdeti. Rendkívül nagy vadász, öröm nézni, ahogy a legyeket, lepkéket, poloskákat és pókokat cserkészi, hatékony és eredményes. 🙂 Szeret elbújni, kicsiként volt, hogy alig találtam, most már a méretei miatt nehéz láthatatlannak lenni, de próbálkozik, jókat derülök rajta.


Más az életetek amióta Thor a család része lett? Milyen az élet egy norvég erdeivel?

Roland: Hú, teljesen más. Nagyon sokat adott Thor nekünk! Sokat tanultunk magunkról is általa. Fel tud tölteni, és ha egy nap nem úgy sikerül, mint kellene, akkor felvidít. Egyszer Anita rosszul volt…Thor nem tudta hova tenni a helyzetet, de érezte, hogy valami nem ok és ment hozzá, bújt és mondta csak mondta, dorombolt..adta az energiát.
Anita: Egy csomó jelzőt fel tudnék sorolni, ami mind igaz, de mégsem fejezi ki azt az érzést, amit Thor ad nekünk. Megnyugtat, feltölt, energiát, szeretet ad, mi is sokkal kiegyensúlyozottabbak lettünk általa. Nem tudom elképzelni az életünket nélküle, ha tervezünk, mindig őt is belekalkuláljuk. Ha távol vagyunk, hiányzik. Sok dologban megalkudtunk, van, amit feladtunk miatta, de mindent megért.

Mi van ott? Mit csinálsz?

Nagyon szépen köszönöm, hogy időt fordítottatok az interjúra, és azt is, hogy Thor ilyen szuper csapat része lehet. Köszönjük a képeket és a videókat, hihetetlen látni, hogy egy év alatt milyen hatalmas és fenséges norvég erdei lett Thor és milyen jól érzi magát nálatok. Sok boldog és vidám évet Nektek együtt!
Ölelés,
Virág

 

Egy nap a 8 hetes Vikingekkel, avagy így élünk mi a Nordic Verdenben 0

Sziasztoook!

csodálatos őszünk van ugye? Nekem ugyan nincs bajom az esővel sem, de most nagyon örülök ennek a szép időnek, mert így egész nap és egész éjjel nyitott ablak mellett élünk, a kicsik egész nap friss levegőn játszanak, szaladgálnak, alszanak. Bármikor ki tudnak persze menni a kennelbe is, sok időt töltenek ott éjjel és nappal. Hatalmas bundát növesztettek mind és majd’ kicsattannak az egészségtől.

Rosi és a kis Vikingek a napsütésben

A napot korán kezdik, hajnali négy felé már őrült rohangálásban vannak általában, de néha előfordul, hogy én kelek előbb. Kinyitom a szemem, de nem mozdulok. No nem azért, mert lustálkodni akarok még az ágyban, erre nem is lenne időm, – hanem először mindig fel kell mérnem, hogy mennyi Viking milyen elrendezésben fekszik éppen rajtam, mellettem, az ágy mellett és csak ezek gondos számbavétele után tudok érdemben elmozdulni. Édesen szuszognak a kis Vikingek az ágyunkban, szinte kedvem nincs felkelteni őket, de hát a reggeli rutint indítani kell – különben sosem végzünk. Álmosan pislognak a mozgolódásra, nyújtóznak, ásítanak, de aztán roppant hamar magukhoz térnek, hiszen tudják, hamarosan reggeli.

Vikingek az ágyamban

Követnek is mindenhova – nehogy lemaradjanak a reggeliről, vagy más fontos momentumról. Nagyon viccesen hathatok, ahogy óvatosan a sötétben botorkálva, félig magamra húzott kardigánnal – aminek a kötőjén lóg legalább egy macska, a papucsomra akaszkodva egy kis vikinggel és nyomomban másik öttel megpróbálom megközelíteni a fürdőszobát. Végre fény. Azért hunyorgok, jobb szeretek reggel sötétben lenni. A fürdőnek megörülnek mind, mivel általában ki vannak onnét zárva, ugyanis némely szabályokat nem sikerült még abszolválniuk – úgy mint ne tépjük miszlikre a wcpapírt, mert a gazdi ha későn észleli, akkor nézegethet, hogy mit kezdjen most a két centis darabokkal és kutathat némi papírzsepi után – hátha rendetlenül a nadrágja zsebében hagyott néhányat a szennyesben. Imádnak továbbá a fürdőszobaszőnyeggel játszani, felmászni a szennyestartón, beleesni a kádba – rosszabb napokon a wc-be, leverni a töröközőket és kiborítani a fogkeféket, ellopni a takarító szivacsot és előbányászni a mosógép mögé esett apróbb ruhadarabokat (értsd tanga), majd zsákmányként körbehordozni, ha épp prominens vendég áll a házhoz. No, szóval örülnek, hogy birtokba vehetik és pillanatok alatt romba is dönthetik a fürdőt, gyorsan kell cselekedni, hiszen nincs sok idő a reggeliig. Még próbálok mosakodni, mire kinyitom a szemem és nyúlok a törölközőért már nincs sehol… épp bújócskát játszanak alatta. Jó, majd megszáradok… Szaladnak utánam a konyhába és ebben már a nagyok is mind részt vesznek, sőt.. a pulton sorban állva várják a reggelit. Nem voltam előrelátó, így ki kell mennem az előszobába a konzervért. Kisebb hadsereg mozdul velem együtt – igazi kihívás kijutni úgy, hogy egy négylábú se jöjjön velem. Milo is felébred, áll az ajtóban, várja a reggelit. Megsimogatom, és megígérem, hogy hamarosan hozzá is jövök.
Sikerül végre két tányéron szervírozni a reggelit, esznek mint a táltosok, így egy harmadikkal a kezemben bemegyek a fiúkhoz – egyenek ők is. Kint vannak, de örömmel rohannak be a reggeli hangjaira. Megsimogatom őket. Milo husija olvad, a kávém készül, a Vikingek játékra készek. Leülök hozzájuk a kávéval, de annyira cukik, másznak az ölembe, muszáj játszani velük.

Gyorsan telik az idő, konstatálom, hogy a kávém hideg, de nincs már idő ezzel foglalkozni. Vizet cserélek, pakolok, készül a kutyák kajája, Tigrisé – kimegyek hozzájuk. Örülnek nekem, örülnek a reggelinek. Nincs hideg egyáltalán – hihetetlen meleg ősz van, már a reggeli kardigán is lekerül rólam. Sajnos rohanni kell, Szabira marad a többi feladat. Napközben Szabi, vagy aki éppen otthon van referál, hogy hogy van a népes négylábú Viking sereg és a többiek. Milo eléggé unatkozhatott, mert ahogy hazaérünk, látjuk, széttépte a egyik fekhelyét, így mintha csak Holle anyó tisztelt volna meg minket: fehér az udvar ameddig a szem ellát. Próbálom leszídni őket – valójában nem is biztos hogy (csak) Milo volt, Csili érti a szidást összehúzza magát, Milo ugyanúgy örül – szóval inkább hagyom is, úgysem értek egyet semmiféle szidalmazással.
Nekem hosszú napom lett volna – angol óra, aztán jóga – de nem vagyok jól – mindegyiket lemondom.
Ahogy hazaérünk legalább 10 macska rohamoz meg, kisebb és nagyobb. A fiúkat is megnézem, de majd csak később játszunk.

Kukucs Jaime <3
Fotó: Eva Alaxai

Mindenki kap enni, majd sétálni indulunk Szabival, Milóval és Csilivel, érzem, hogy jót tesz a friss levegő, bár néha meg kell állnom. Milo élvezi a sétát, mi nem szólunk sokat, de néhány dolgot megbeszélünk, például hogy nagyon sűrű és tevékeny hosszú hétvégénk lesz, beosztjuk a tennivalókat. Az őszi erdő annyira csodálatos, szívjuk magunkba a sok színt, a nyugalmat, a csendet.

MIlo az őszi erdőben

Hamarosan itt a tél, minden szürke lesz és talán majd fehér, ködös és ingerszegény. Ezt is várom, ezt is szeretem…. különleges hangulata van, de a kedvenc azért az ősz. Milo menne még és valójában mi is, de hamar sötétedik, a vaddisznókkal nem jó ujjat húzni.
Otthon Szabi teát készít nekem, kicsit leülök, megválaszolok néhány üzenetet, majd elugrom Pankáért aki edzésen volt. Ideje enni is valamit, és ideje a négylábúak vacsoráját előkészíteni, így nincs idő ejtőzni. Szabi gép elé ül dolgozni, Ragnar mellette, én nekilátok a tennivalóknak. Ragnar annyira cuki, imád mellettünk lenni és kis kíváncsi, bozontos kismackó. Mondom is Szabinak, hogy közeleg a születésnapom, nem akar meglepni egy macskával? Mondjuk vele? De tudjuk, ez csak egy szép gondolat…

Ragnar <3

Készül a vacsora, először a kutyák esznek, aztán mi, később pedig a norvég erdeik vetik örömmel magukat a nyúl és kacsahúsra. Kicsit simogatom kint a kutyákat, kicsit bent vagyok a fiúkkal. Fáradt vagyok és nem jól de a napot végig kell csinálni.
Vacsora után egy pohár borral újra leülünk kicsit és átbeszélünk ezt-azt, válaszolok néhány üzenetre ismét. A kis Vikingek teli pocakkal nyúlnak el mindenfelé a házban – egy nyugodt fél órára lehet számítani. Eszembe jut, hogy mosni is kéne, de nem visz rá a lélek az éjjeli teregetésre, így azt elhalasztom, cserébe megyek és Jenny segítségével kipakolom a Zooplus-tól érkezett csomagot.

Jenny segít 🙂

Milonak új fekhely érkezett .)

Telik a szekrény konzervvel, játékkal, jutifalattal

Almolni is kell, és jó lenne az alomtálcákat elmosni és újra tölteni, de ezt is elhalasztom inkább másnapra. Vizeket cserélek, simogatásokat osztok, Joanna rám mászik, bújik a nyakamba, együtt pakolászunk. Körbe nézek, borzasztóan kéne takarítani, de ezt is elhalasztom, csak az almolás után porszívózok fel kicsit. Már nagyon mennék lefeküdni, de Jenny-nek össze akarom készíteni a szüléshez a helyét, hogy lássa, ismerkedjen vele. Lepakolok mindent fentről, áttörlöm, kibélelem, letakarom… a kicsik is felkelnek erre és örömmel konstatálják, hogy egészen biztosan ők kaptak új játszó és bújóhelyet és birtokba veszik a boxot. Szabi is befejezi a munkát és mivel nagyon fáradt vagyok úgy döntünk le kéne feküdni.

A picik új alagutat kaptak 🙂

A Vikingek ezt  kitörő örömmel fogadják és lelkesen vesznek részt minden erre irányuló mozzanatban, legyen szó fogmosásról vagy ágyazásról. Óriási játékba és rohangálásba kezdenek, keresztül kasul rajtunk, teljes a káosz és a hangzavar – nesze neked alvás.

Itt vagyunk gazdi! 🙂

Az biztos hogy én előbb alszom el mint ők, és később arra ébredek, hogy négyen-öten alszanak rajtam, s ha megmozdulok álmosan dorombolni kezdenek.
Az. Élet. Mégiscsak. Szép.

Ölelésem Nektek,

Virág

Nati és Tomi szülinapi partija 0

Sziasztooook!

Azt tudjátok – mert már meséltünk róla -, hogy nagyon jó kapcsolatot ápolunk a cicagazdikkal idehaza és külföldön egyaránt. Tulajdonképpen ha lenne hang a telefonomon, akkor mást sem csinálna, mint csipogna egész nap (de nincs :D), mert se szeri se száma a kedves üzenetnek, képnek, sztorinak amiket folyamatosan küldtök nekünk. Nagyon örülünk ennek, és nagyon büszkék vagyunk minden egyes cicára és gazdira. Nagyon fontosak nekünk ezek a visszajelzések, hiszen innét tudjuk, hogy jó úton járunk, hiszen boldog gazdik és boldog cicák vesznek körül minket és ez fantasztikus!!! Nagyon sokan hívnak minket látogatóba – sokszor már akkor is, amikor még nincs is náluk a kis norvég erdei, amikor meg már a gazdinál van és szépen nő, no akkor meg főleg. Mi – ahogy időnk engedi – örömmel teszünk eleget ezeknek a látogatásoknak, jó újra személyesen is találkozni és megnézni mekkorát nőtt, hogy változott a nálunk felcseperedett apróság.
Nemrég viszont olyan eseményre voltunk hivatalosak, amire még soha – egy első éves születésnapra!
Nati és Tomi (HU*Nordic Verden Natalie & HU*Nordic Verden Collin Frissell a Love actually alomból) gazdái úgy gondolták, hogy nem csak szűk családi körben ünneplik meg a két szépséges norvég erdei macskájuk első születésnapját, hanem minket a tenyésztőiket is meghívnak, hogy velük ünnepeljünk, örüljünk! Nagy örömmel tettünk eleget ennek a kedves meghívásnak.
Csak délután tudtunk indulni, mert aznap végig cicalátogatók voltak (ami szintén szuper volt). Gabiék csodás terített asztallal, feldíszített terasszal, nagy szeretettel (mint mindig),  és két csodaszép egyévessel fogadtak minket. Volt ott minden, ami szem s szájnak ingere! Nem győztük csodálni a két szépséget és hallgatni a sok kedves, vidám és vicces történetet róluk! Természetesen torta is volt  – embernek és cicáknak egyaránt – és ajándékozás. Annyira édesek a cicák, mindennek úgy tudnak örülni – akárcsak a gyerekek! Más kérdés, hogy ugyanolyan örömmel fordulnak a jutifalatos zacskó letépett bontócsíkja mint a szebbnél szebb játékok felé 😀 De hát a cicák már csak ilyenek! 😀 Nati és Tomi hatalmas és gyönyörű norvég erdei macskává cseperedtek az elmúlt egy év alatt, két külön személyiség, két külön világ  – órákig lehetne róluk mesélni! Csodálatos otthonuk van és hatalmas szeretetben élnek, amiért nem tudunk elég hálásak lenni!

Köszönjük szépen a vendéglátást, a sok finom enni és innivalót, a jó társaságot – de leginkább azt, hogy Nati és Tomi ilyen szuper helyen, ilyen szerető családban élhetnek!

Ölelés Nektek!!!
Virág

Interjú a Nordic Verden Cicák gazdijaival – 9. rész Horten 0

HOrten a norvég erdei

Viki és Horten – egy nagyszerű páros

Azt hiszem az ez interjú nagyszerű példája annak, hogy milyen remek és tartalmas életet élhet egy cica akkor is, ha csak egy gazdája van és lakásban lakik. Horten élete minden, csak nem unalmas. Sok közös játék, összebújások, sok séta a környéken és az erdőben, fára mászás, kalandok és néha egy kis vendégeskedés a keresztszülőknél. Ilyen Horten élete. De íme, beszéljenek helyettem Viki szavai. 

Kedves Viki!

Örülök neki, hogy elfogadtad a felkérésemet, és interjút készíthetek Veled. Sokáig vártál arra, hogy a körülmények lehetővé tehessék azt, hogy cicával élhess. Talán nem is baj, mert így első cicás gazdiként egy olyan cicával mentél tőlünk haza, aki szerintem nagyon illik Hozzád! Tudom, hogy az eredeti elképzeléseid mások voltak, de úgy érzem Horten a legjobb választás volt számodra, mégha nehezen is váltunk meg a kis kék hercegünktől, hiszen mindenki nagy kedvence volt nálunk, de tudtuk, hogy szerető otthonra talál Nálad!

Kicsit mesélsz magadról és arról, hogy volt-e már cicád?
Szeretek aktív lenni: imádom a vízisportokat, a túrázást és az utazást. Mind a természet, mind az állatok közelsége fontos számomra. Jelenleg Londonban élek és olyan szerencsém van, hogy egy nagy park közelében -így könnyen megoldható a napi séta a kék herceggel. Korábban kutyám volt, és mindig azt hittem hogy temperamentumban csak a kutyák illenek hozzám. Kicsit tartottam is hogy milyen lesz cicával élni. Aztán jött Horten és újraírt mindent!

Miért a norvég erdeire esett a választásod?
A fajtáról először a norvég exemen keresztül hallottam. A családjának volt egy ilyen cicája, akit Whiskasnak hívtak. Legendás betyár volt: házőrzőnek képzelte magát és mindennek, ami élt és mozgott tudtára adta, hogy ki az úr a háznál. Nagyon tetszett ez a vagányság, és mellette az is, hogy mennyire naivan barátságos ez a fajta az emberekkel. Még mindig tisztán emlékszem, amikor Trondheimban egy csendes utcán sétálva elénk penderult egy gyönyörű fekete norvég erdei, és hanyatt vágta nekünk magát, hogy simogassuk. Szóval a kutyákhoz hasonló alaptermészetük mindenképpen sokat nyomott a latba a döntésemben – ám ugyanennyire lenyűgözött a fajta szépsége, illetve önállósága is.

Az öt hetes horten

Hogy találtál ránk, miért minket választottál?
Magyarországi internetes találatok közül a ti honlapotok volt a legprofibb, és a cicákról készült képek is azt mutatták, hogy milyen jó helyük van nálatok mindegyiküknek. Ez nagyon fontos volt számomra, mert nem akartam “zsákbamacskát” venni… Mellette a legközvetlenebb és legkönnyebb Veled volt a kommunikáció. Ezután pedig első találkozásunkkor teljesen lenyűgözött Masek, Horten apja, ahogy arisztokratikusan ellejtett a konyhátokban.Ott és akkor tudtam, hogy olyan cicát szeretnék, akinek ő az apja!

norvég erdei kiscica

A 7 hetes Horten

Hogy választottad ki Hortent, és miért őt?
Sokáig szemeztem veletek mire megérett bennem a döntés. Körülbelül 1.5 év kellett, mire megteremtettem a körülményeket Horten fogadására. A korábbi almokból a vadas szín tetszett nagyon, illetve a tiszta fekete. Aztán temperamentuma alapján Hortent ajanlottad. Bizony ő színeiben a korábban említettek közül sem ez, sem az, hanem blue tabby. De a profi fotók amiket küldtél róla, felkeltették az érdeklődésemet. Már a pár hetes képein is tündéri a nagy kék szemeivel, amik azóta gyönyörű sárgák lettek. Aztán elmentem hozzátok háztűznézőbe, hogy megnézzem Hortent élőben is, és ez bizony szerelem volt első látásra. Ennyi.

norvég erdei kiscica

A 9 hetes horten

Mesélsz Róla? Milyen volt az első találkozás?
Amikor először megláttam, el sem hittem mekkora szerencsém van! Horten annyira különleges, hogy teljesen elvarázsolt. Mellette pedig egy igazi norvég erdeihez illően először távolságtartóan kiváncsi volt: jól megnézett magának, aztán az első benyomásai valószínűleg jók lehettek,mert nem sokkal utána a kezem alá feküdt, hogy simogassam. Szóval kölcsönös volt a szimpátia. Nagyon tetszik amúgy a névválasztásotok is, hogy Horten egy norvég városról lett elnevezve. Így számomra ő a tökéletes megtestesítője egy norvég erdei macskának mind szó szerinti, mind pedig szimbolikus értelemben.


Hosszú út vezetett hazáig, nem volt túl ijesztő végigcsinálni egy ismeretlen kiscicával? Hogy sikerült az út, hogy viselte Horten a megpróbáltatásokat? És Te?

Hát megmondom őszintén, hogy elég sokat paráztam a logisztika miatt napi szinten úgy bő egy hónapig. Hogy miért is? Mert a UK-be nem lehet állatot repülőgép kabinjában szállítani – hacsak nem vakvezető kutyáról van szó. Azt viszont tudtam, hogy semmiképpen nem szeretném Hortent a raktérbe zárva szállítani. Éppen elég nagy megpróbáltatás volt szegénynek hogy elszakadt a családjától! Így a közvetlen Budapest-London járat ötletét eleve elvetettem. Végül megszületett a megoldás: Air France-val repültünk Párizsba.
Még mindig határozottan emlékszem, ahogy a reptéren vártalak benneteket: nagyon izgatott voltam hogyan fog minden sikerülni az egy hónapnyi tervezés után. Aztán Te és Szabi megérkeztetek Hortennel, és egyből a becsekkolásnál kiderült, hogy a szállítódoboz, amit hosszas válogatás után online rendeltem, nem felel meg a francia szabványnak, mert merev a fala. Sebaj, a norvég erdein és angolhonban edződött idegeink egyből megoldást keresve aktiválódtak: időt nem fecserélve elrongyoltunk a a Ferihegytől 15 percnyire levő bevásárlóközpontba, ahol bő 5 perc válogatás után kiválasztottuk a legmegfelelőbb útitáskát. Horten az új táskába be, majd búcsú a reptéren Tőletek. Utána már csak Hortennel ketten maradva mentünk a safety checken át: a kiscica a vállamon pihent amíg a táska átment az átvilagítón. Visszanézek, és látom ahogy meghatódva nézitek első sikeres akadályvételünket. Erre én is teljesen odavagyok,hiszen tudom mennyire szívén viselitek Horten sorsát. És minden cica sorsát amúgy is!
Hál’ istennek Horten jól viselte a repülést. Szerencsénkre a stewardess nagyon segítőkész volt és egy egész sor ülést szabadon hagyott nekünk. Landolás után az első éjt Párizsban töltöttük egy Gare du Nord melletti hotelben, ahonnan másnap TGV-vel Calais felé vettük az irányt. Annyira romantikus: az első esténk Párizsban dorombolással, az ágyamban járkálással, és a macskaalomnak szánt faforgács teljes szétkaparásával manifesztálódott. A másnapra mi így készültünk, de még nem volt vége a megpróbáltatásoknak: valahogy át kellett küzdenünk magunkat a Eurotunnel-en. No persze az utazásszervezés kapcsán az is kiderült, hogy a Eurostaron sem lehet állatot szállítani. Így miután megérkeztünk a francia-angol határra vonattal, Pet Taxiba ( kisállat taxiba) vágtuk magunkat, és a személyautó szállító vonaton a taxiban jöttünk át végül Angliába. Így összességében úgy bő 1 napot utaztunk. Horten jól bírta, csak a vonaton volt pici hiszti- mint utóbb kiderült Tőled azért, mert a napi rutinja abban a napszakban játék, és nem szállítótáskában való kuporgás volt.


Hogy teltek az első napok? Mennyire sikerült összehangolódnotok a mindennapokban?

Horten elég hamar aklimatizálódott: megérkezésünk után egyből felmérte a birodalmát és úgy viselkedett, mintha világéletében itt élt volna. Sokat játszunk már az elejétől fogva, és néha még aportirozik is a rugójaval. Ilyenkor leteszi elém a zsákmányt, mordul egyet, és várja, hogy mikor dobom el újra. Sokat tanultam a különböző jelzésieiből, hogy mi mit jelent. Nekem ez új, mert ő az első cicám. Reggel elég korán kelt fel, amiről azóta már nagyjából leszokott, úgyhogy mindketten próbálunk sokat fejlődni és alkalmazkodni egymáshoz. Minden nap kimegyünk sétálni, ami általában egy kb 400 méteres kört jelent a tömb körül, amit gyök kettővel teszünk meg, mert mindent egy természetbúvár pontosságával analizál.

Milyen jellem Horten?
Kiegyensulyozott, karakán és tiszteletre méltó.Nagyon sokat lehet ám tőle tanulni: egy-egy testtartásából lehet látni, hogy sokkal jobban érzékeli a környezetét, mint mi, emberek. Az is tetszik benne, hogy nem egy megalkuvó típus, elég kitartó. Soha nem adja fel ha valamit akar, és nem bátortalanodik el sem: például ha 9-szer leesik egy fáról, tizedszerre is megpróbálja. Mellette okos is: elég hamar összerakja az ok-okozati viszonyt, és hamar tanul. Szenvedélyesen szereti a famászást és a vadászatot. Mindezek mellett hatalmas cukiság, és nagyon kedves tud lenni! No meg persze káprázatosan szép,vicces és nagyon határozott elképzelései vannak a napirendjéről (séta,kaja,játék, kényeztetés-aztán ezek újraiterálása ). Mindemellett nagyon kommunikatív. Főleg ha akar valamit, akkor addig mondja a magáét, amig kötélnek nem állsz.

Hogy telik egy átlagos napotok? Miket csináltok együtt?
Reggel 7-kor kelünk és egyből a konyhába megy az utunk hogy reggelit kerítsünk Hortennek. A reggelit helyeslő morgások kíséretében költi el, aztán fel-le rohangál a lakásban és játszunk egy kicsit. A rugó a nagy kedvenc, ami sajnos most nemrég amortizálódott el, illetve a póráza valamilyen oknál fogva, valószínű a műanyag csat miatt, amit szeret rágcsálni. Aztán elmegyek munkába, és amikor hazaérek, már mindig az ablakban vár. Általában egyből utána megyünk is sétálni, és amikor ráteszem a hámot és a pórázt, egyből elkezd dorombolni, mert tudja, hogy megyünk ki. Az utcán minden ami él és mozog érdekli, az emberekkel egyetemben. Akik persze mindig sokkolva nézik, hogy egy macskával sétálok. De ha kutyával lehet, akkor macskával miért is ne lehetne?! Éljen a felinecipáció! Este újabb játék és kajálás következik, játék közben vadászatot imitálva fel-le rohangál a lakásban, ami irtó vicces.

 

Van valamilyen vicces vagy kedves történeted Hortenről, amit szívesen megosztanál velünk?
Hát több is van, de talán kettő elég lesz ízelítőbe, hogy mennyire mókás dolgok történnek velünk. Az egyik sztori, hogy egyik kéthetes távollétem után úgy próbáltam kényeztetni Hortent, hogy engedékenyebb voltam a famászási fétisével kapcsolatban. A ház előtti fára mászott fel, de olyannyira magasra, mint még soha, úgy 6-8 méterre. Igen ám, csak közben rájött, hogy lejönni már rizikós. Erre én is elkezdtem parázni, mert a fa körül csupa beton meg egy parkoló kocsi volt- féltem, ha leesik, megsérül. Ő meg fel le járkált egyik vékony ágról a másikra, közben meg keservesen nyávogott nekem. Erre felmásztam én is a kocsi motorhaztetejére, hátha meggyőzöm, hogy ugorjon a karomba. Persze hiaba. Így aztán míg ő fent körzött a fán, én alatta követtem minden lépését, hogyha leesne, akkor elkapom. A szemem végig a cicán, a nyakam kitekeredve, míg egyszer csak hallom, hogy egy férfi megszólít: ‘ Kell segítség? ‘ Erre én: ‘ Van egy takarója?’ Volt takarója. Megfogtuk 2-2 sarkát a takarónak, és immár ketten asszisztáltunk a mutatványhoz. Aztan csodák-csodájára került még elő 3 másik jóindulatú szomszéd, egy kisebb háztartási létrával, meg egy nagyobb kihúzhatóval. Ez utóbbi szerencsére a megfelelő megoldásnak bizonyult, és míg ketten tartották nekem a létrát, sikerült megragadnom a kétségbeesett akrobatánk grabancát, és lehoztam a fáról úgy, hogy egy szőrszála sem görbült meg. Ellenben sikerült megismerkedni a szomszédokkal, mert akkor még csak pár hete laktunk itt. Tanulva az esetből, egyrészt jóval körültekintőbben engedem a famászást, másrészt azóta megtanitottam Hortent a magasról a karomba ugrani, amit pikk-pakk elsajátított. Most már annyira bízik bennem, hogy néha lustasagból is inkább ugrik egészen menedzselhető magasságból is.

A másik eset egy tipikus angol sztereotípiára épül. Egy nagyon sportos és helyes férfi, aki Nadalra emlékeztetett, úgyhogy hívjuk így- többször futott idény nyáron az utcánkban a házunk előtt, miközben Hortennel sétáltunk. A második ilyen alkalommal Nadal lefékezett előttünk és Horten felé biccentve nekem szegezte a kérdést: ‘ Ez macska vagy kutya?’ Azt hittem rosszul hallok: ‘ Megismétled?’ Erre ő: ‘ Ez macska vagy kutya?’ Aha, szóval jól hallottam elsőre is… Sajnálkozva, hogy fizikai vonzereje nem párosul kellő szellemivel, válaszoltam neki, hogy Horten bizony egy macska, még pedig nem is akármilyen, hanem norvég erdei. Másnap bosszankodva meséltem a történetet a brit kolléganőmnek, aki felvilagosított, hogy nyilván nem szó szerint értette a fickó a kérdést, hanem arra próbált a szokásos diplomatikus angol társalgási stílusban a kérdésével rávilágítani, hogy nem normális, hogy egy macskával sétálok. Annyira meglepett a kérdés, hogy erre akkor bevallom nem is gondoltam, de tény és való, hogy így utólag valószínű, hogy ez volt a háttérben. Mert az angolok már csak ilyenek, és mi így is szeretjük őket 😉

Más az élteted most, hogy Horten veled él? Milyen az élet egy norvég erdeivel?
Horten egy igazi álomcica. Pontosan olyan az életem vele, mint amilyennek elképzeltem. Nagyon köszönöm, hogy engem választottatok a gazdájának, nagyon sok örömet okoz!


Nagyon szépen köszönöm, hogy időt fordítottál az interjúra, és azt is, hogy Horten ennyire vidám és tartalmas életet élhet Veled annak ellenére, hogy ketten éltek együtt. Fantasztikus látni a sok képen és videón, hogy milyen fenségesen gyönyörű és mennyire jól érzi magát Veled, milyen nagy szeretetben éltek együtt. Nagyon várjuk azt, hogy meglátogassunk Benneteket, és láthassuk Hortent élőben is felnőtt cicaként.

Ölelés,
Virág

Ősz, búcsúzás, gondolatok 0

Fura dolog ez az élet nevű dolog. Mindenki máshogy éli meg. Aki megéli. Akad olyan is, aki nem. Azzal, ugye nincs mit tenni. Vajon aki megéli, aki szépnek látja, ő többet él ugyanannyi idő alatt? Bízom benne, hogy igen. Néhány napja elveszítettünk valakit, aki ilyen volt. Valakit, akit annyian szerettek, tiszteltek és aki sokunknak volt példa fiatal kora ellenére. Azért, ahogy tette amit tett. Odafigyelőn, kötelességtudón, segítőkészen, kedvesen. Azért, mert mindig mosolygott. Mindig valami különleges derű lengte körül. Mindig nevetés bujkált a meleg tekintetű szemében. Nehéz elhinni, hogy valaki, aki ennyire jó, egyik pillanatról a másikra többet nem látható, nem hallható, nem érezhető. Sosem gondoltam volna, hogy többet nem találkozunk.  De szerencsére nem tűnik el teljesen, hiszen benne él azokban, akiket tőle, tőlük kaptunk olyan sokan. Kedves A! Köszönjük Milot, örökké hálásak leszünk érte! Tudjuk, hogy figyelni fogtok ránk fentről. <3

 

Végre ősz!!! 2

El sem hiszem, hogy eljött a kedvenc évszakom végre. A csodás, a sokszínű, a hűvös, az esős – ŐSZ!

Nehezen aludtam el este, talán mert sok dologgal nem végeztem, de már energiám nem volt, hogy megcsináljam. Sokszor ébresztett mindenféle dolog éjjel, így amikor kelni kell, kicsit keserűen realizálom, hogy alig fél órája aludtam vissza – de minek, hiszen akkor frissebb voltam mint most. De ennyi  a negatív és rossz gondolatom, el is űzöm nyomban, amikor az ágy végében lévő apró kis bölcsisekre pillantok. Édesen alszanak mind. Nyugodtan. Békésen.

Alszik a Viking csapat

Hallják kint a kennelben a lányok, hogy felkeltem, jön Lora, jön Rosi – mondja a magáét persze, és jön Joanna. Megsimogatom őket szépen sorra, és közben kinézek. Sötét van még, csak árnyak derengnek. Ideje felkelni. Hűvösnek tűnik a szoba takaró nélkül, hosszúnadrágba bújok, talán hónapok óta először. Csukott szemmel is menne, megszokott körök: hús a hűtőből, konzerv az előszoba szekrényből. Forró víz a húsra, konzerv a tálakba. Egyet beviszek a fiúkhoz, Jaime jön csak, Masek kint lehet a kennelben. Mosdó. Jenny elkísér, az ölembe ugrik, simogatom kicsit. Megmosakszom. Később nehéz lesz a gyerekek miatt bejutni a fürdőbe, és a hideg víztől felébredek. Kávét készítek, leöntöm a vizet a húsról. Mellé folyik – nem csoda, teli a mosogató, mert éjjel lusta voltam kipakolni a gépet, meg be… – egyenesen a macskák tápos táljába. Remek, ez kuka. Nem hiába mondják, a rest kétszer fárad… Fogom a kávét, illatos, meleg, gőzölög. Mezítláb papucsba bújok és kilépek az ajtón. Már világosodik, Milo boldog, simogatom kicsit. Friss a levegő, mélyeket szippantok belőle, nem fázom pólóban, pont jó így.
Hátra sétálok a kandúrokhoz, örülnek nekem. Beszélgetünk, simogatom őket, kortyolom a kávét.

Masek <3

Bámulom a napfelkeltét, a fűszálakon lógó harmatcseppeket, a virágokat. Tökéletes őszi reggel, a legszebb. Nincs forróság, nem tűz a nap de az idő kellemes, a levegőt harapni lehet.

Őszi harmatcseppek

Óóó a nyáron mennyit ettünk a saját paradicsomból!

Elbúcsúzom a fiúktól, legközelebb késő délután találkozunk – hacsak be nem jönnek almolásnál, vízcserénél. Végigsétálok a harmatos füvön, befolyik a papucsomba a víz. Körbejárok az őszi kertben, iszom a kávét, tökéletes reggel.

Őszi kert reggel

Az egyik kedvenc őszi virágom a kertben

Milo követ. Játékot hoz – játsszunk! A játék közben még több víz folyik a papucsomba, Milo összesároz, de  nem baj – boldog. Csili is előkerül, megsimogatom. Ideje bemenni és elkészíteni a reggelijüket.

A lányok figyelik a játékot Miloval

Milo <3 Reggelre átrendezi az udvart. 😀

Még kicsit fagyos, így újabb vizet cserélek és viszek be a piciknek enni. Bizony, tegnap este kaptak először, és imádták. Most is jönnek nagy vidáman, cuppognak, öröm nézni őket. Ügyesek, életre valóak. Egy darabig nézem őket, kiveszem, aki a tálban állva akar enni, beszélgetünk.

norvég erdei kiscica

Ügyesen esznek nagyon!

Majd jön Rosi és összetereli a Viking bandát, szopizás kezdődik. Elkészítem a kutyák kajáját, nagyon örülnek neki, úgy esznek, mint aki az éhhalál szélén volt már. Vizet cserélek kint, vizet cserélek bent, almolok,  készülök. Elköszönök mindenkitől. Nincs dugó, jól lehet haladni. A villamoson elintézek néhány emailt, válaszolok a kommentekre, gazdikkal értekezek – máris le kell szállni. Ballagok a Hattyú utcán, hét óra felé jár, süt már a nap nagyon, ébred a város is. A pékségben ismernek, adja szó nélkül a reggelim az eladó, kávét készít, örül nekem, mosolyog – kedvelem őket. Kiülök a kávéval, bámulom a napot, az utcát, iszom a kávét – értekezem közben messengeren.

kávé

Kávé, kávé éskávé

Nem, nem szeretnék egyáltalán itt a városban élni, bár ennek is van egy hangulata – főleg itt a  Vár alján lévő utcákban.

Őszi napsütés

A város nem az én világom, de jönni kell, így igyekszem a jó arcát nézni és élvezni benne azt, ami jó. Északra gondolok, arra, hogy ott hamarosan nagyon hideg lesz és sötét, talán mégjobban örülnek az ilyen napos őszi reggeleknek, mint mi errefelé. Jó lenne ott lenni… De most itt vagyok, a kávé elfogyott, ideje indulni.

Őszi reggel a városban

Beérek az irodába sehol senki, még így is korán van – pedig nem siettem beérni. Nem baj, csend van, béke, nyugalom. Jó ablakot nyitni, kinézek – a Halászbástya csúcsait látom. Teát készítek, a gondolataim otthon járnak a kis norvég erdeiknél. De jó Szabinak, lassan felkel, és velük lehet. Iszom a teát, belenézek a kedvenc blogomba – nincs új bejegyzés. Indulhat a nap – lássuk mi a feladat.

A Ti reggeletek hogy telik? Szeretitek az őszi reggeleket?

Csodás napot Nektek!
Ölelésem,
Virág

Pindi 0

Sziasztooook!

Tudom, hogy sokan várjátok már, mi is történt Pindivel és tesóival a Holland nyaralásunk után.
Először is köszönjük szépen a számolatlanul sok kedves üzenetet, kérdést és kedvességet, amivel elhalmoztatok minket a nyaralásról és cicákról megjelenő poszt kapcsán.
Aki nem olvasta a sztori első felét, az mindenképpen tegye meg először, hogy teljessé váljon a kép. Itt tudod elolvasni.

Ott tartottunk, hogy mi hazaértünk és felvettük újra a nem kicsit sűrű és nem kicsit megerőltető de annál érdekesebb, kihívásokkal teli és izgalmas mindennapok sorát – vagyis a megmaradó egy hétnyi szabadságunkat. Talán kívülről azt gondolják az emberek, hogy boldog és átszellemült mosollyal az arcunkon ülünk és várjuk az új alom érkezését – de ez sajnos vagy szerencsére nem így van. Ennél több feladatot ad csak a tenyésztés maga, hogy az életről már ne is beszéljünk… Sűrű időszak következett, miután hazaértünk. Először is igencsak ráfért a házra a takarítás, tehát ezzel kezdtem. Másodszor építkezünk – most éppen fent, tehát Szabi a napjának 18 óráját kb. ezzel töltötte – én meg amikor tudtam segítettem neki, hogy jobban haladhasson, de az ő precizitásával és feladataival nem mindig tudok azonosulni – így néha jobb, ha nem egy helyen dolgozunk egyszerre. Neeem, nem öljük meg egymást közben, és jól tudok Szabi keze alá dolgozni, de van amit jobb, ha egyedül csinál.

Peach segíti a munkát <3

Emellett elvállaltuk édes Peach fantasztikus gazdijainál a 9. emeleti terasz/átjáró macskabiztossá tételét, plusz egy belső cicaajtó készítését és felrakását, erre is szántunk 2-3 napot abból a hétből. Csili közben beteg volt (a 6 éves spánielünk), nagyon, Milo sántított épp, Panka lázas lett és beteg, majd a balesetkor széttört fogai helyrerakása kezdődött, és vártunk egy szülést, kiviteleztünk egy fedeztetést + a napi teendők.

Ez nem jelenti azt, hogy nem gondoltunk sűrűn a hátrahagyott aprókra és a mamájukra. Az érkezésünk másnapján leültem egy kávéval, és leírtam kedves barátunknak – hívjuk úgy, hogy M. – akit meglátogattunk Amszterdamban, hogy mi is történt a cicákkal. Igaz cica és állatszerető ember, és mindenképpen kérte hogy írjam meg neki, hogy sikerült a cicamentő akció. Tudtam, hogy szomorú lesz és én is az voltam, de leírtam, hogy sajnos nem sikerült, és vissza kellett vinni a cicacsaládot a házikóhoz a parkba.
Valamelyikőtök írta a  Facebook oldalunkon, hogy azt gondolta, hazahozzuk a cicákat. Egyébként megfordult a fejünkben, de a kivitelezés megoldhatatlannak látszott. Először is egy picik kis hordozó volt nálunk – Kirk addig használta, míg a szállásra bevittük, nem is akartunk a kicsi autóban nagyobbat szállítani, úgysem abban utazott. Ebbe bezsúfolni 3 kicsit és egy felnőtt macskát nem csak kényelmetlen, de életveszélyes. Ha pár órás útról lett volna szó, akkor persze nem gond, de itt napi tízórákról beszélünk (+/- attól függően, hogy milyen a forgalom). Ezek a cicák sem hordozót sem autót nem ismernek, elengedni őket így veszélyes a kocsiban. Ráadásul semmilyen papírjuk nincs amivel kivihetnénk őket az országból, keresztül más országokon és végül be Magyarországra. Sem oltásuk  – semmi. Ráadásul bolhásak voltak, nagyon. De tegyük fel, valahogy hazajutunk velük épségben, hová tesszük őket otthon? Beengedjük őket a tenyészállatok és a vemhes anya közé? Nem oldott, nem szűrt, bolhás utcagyerekek…. és mama. Ilyet felelős tenyésztő nem engedhet meg, és felelős állattartó sem.

No, de ott tartottunk, hogy M-nek leírtam a bánatom, és Ő is nagyon szomorú lett… Addig szomorkodtunk ketten a kihűlő kávém felett, míg kitalálta, hogy Ő majd elmegy és befogja a kis cicacsaládot és elviszi a menhelyre. Sajnos nem ért rá a következő napokban, és mindketten aggódtunk, meglesznek-e egyáltalán a kicsik. Amikor végre eljött a nap, nagyon izgultunk. Nehezen találta meg a kis nyaralóházunkat, de sikerült. Igen ám, de egy árva macska nem sok, annyit sem talált ott, hiába bóklászott, hívogatta őket, keresete. Semmi. Sok időt töltött ott és egyre inkább elvesztette a reményt, hogy meglesznek a cicák. Végül egyszer csak ott termett Pindi, és M egyből a szívébe zárta, a kis vidám három lábon közlekedő apróságot. Éhes volt nagyon. Megjelent a mama is, de sehol a két kis fekete. Egy kedves szomszéd is segített, de nem találták őket. Előfordult többször, hogy nem egyszerre jöttek a kicsik, így nem aggódtam. Igen ám, de az amszterdami menhely lassan zárt, oda kellett volna érni – viszont M nem akarta elvinni a mamát és Pindit egyedül, mert akkor mi lesz a másik kettővel? Így megegyeztek a szomszéddal, hogy az otthagyott ennivalóval minden nap eteti őket, amíg M vissza nem tud jönni értük – hátha addigra mindenki előkerül. Néhány nap múlva visszatért hát, és várt. Várt türelmesen, türelmetlenül – de sajnos a két kis fekete nem jött. ÍGy abban maradtunk, hogy akkor vigye el magával a kis háromlábút és a mamát, valószínűleg a két kis feketét – nagyon szelídek voltak – valaki hazavitte már. Legalábbis reménykedtünk benne. A szomszéd egyszer sem látta őket a hét folyamán, márpedig annyi idő alatt fel kellett volna bukkanniuk.
Pindit könnyű volt megfogni, de a mama nagyon félős lett, és hiába próbálták – nem sikerült a hordozóba terelni. Az idő szorított, és Pindi a sérült hátsó lábával rossz esélyekkel indult volna a télben és az önellátásban, így M végül csak vele indult útnak Amszterdam felé. Az úton tündér volt, dorombolt, dagasztott – igazi kis tündér.

A menhelyen bekerült a kis ketrecébe – ami nem is olyan kicsi és szépen felszerelt – de mégiscsak egy ketrec.. tudjuk, hogy ez kell, ez fontos, hiszen bolhátlanítani kell, oltani, féreghajtani, szűrni – nem mehet addig más cicák közelébe sem. M a picit – nem tudta, hogy mi Pindinek neveztük el – útközben Miának keresztelte, ami csodálatos olasz név, és nagyon illik is hozzá. Örültünk, hogy kapott egy szép igazi nevet. Miának nem tetszet a ketrec, de tetszett neki a sok finom ennivaló, amivel M alhalmozta, a sok szép új játék, amit M vitt neki a mindennapos látogatások során. Minden látogatáskor írt nekem és elmesélte mi történt aznap Miával, mit csinált, mit mondtak a gondozók. Sajnos úgy tűnik tényleg nem veleszületett a lábsérülés, és elkezdődött a tanakodás, mi legyen a lábával. A helyreállító műtét horrorisztikus árú – két tenyészmacskányi legalább, ezt sajnos sem mi sem M nem tudja bevállalni, és valószínűleg a leendő gazdik sem, így az amputáció mellett döntöttek. Elég jól boldogul így is Mia, de azt mondták a doktorok, hogy a későbbieken sajnos komoly fájdalmakat fog okozni, így jobb mielőbb túlesni rajta.

Teltek múltak a napok, Mia szépen gömbölyödött a finom ennivalóktól, gyönyörű bundája lett – már nem volt kis piszkos bolhafészek, és nagyon-nagyon örült M látogatásainak. Látták a gondozók, hogy M nagyon ragaszkodik a kicsikhez és elhalmozza mindennel, de mivel hazavinni a két norvég erdei macskájához a lakásba nem tudta, így végül úgy döntöttek, hogy ideiglenesen az egyik gondozóhoz kerül, és ott várja ki az időt a műtétig. Így aztán Mia újra költözött és hamar be is illeszkedett új otthonában, ahol nem kell ketrecben lennie és kedvére játszhat, szaladgálhat, és barátai is vannak. Ez nagyon szép… csak éppen örökké ott sem maradhat – a műtét után próbálnak neki megfelelő gazdit keresni.

Jaj, de nehéz is ez!! Megszerettük mi, megszerette M – és Mia ugyanígy volt velünk és M-mel, és most megszerette a gondozót – és ki tudja, mi jön ezután? Ezt még mi sem tudjuk, de nagyon-nagyon izgulunk hogy egy tökéletes és szerető és biztonságos otthont kapjon, akkor is, ha csak három lába lesz…
Ugye drukkoltok Miának?

Ezúton köszönjük M-nek az áldozatos és kedves hozzáállását és a rengeteg segítséget, időt, törődést amit Miára áldozott. Csupa szív ember!!!

Amint további fejlemények lesznek, megosztom Veletek!!!

Csodás őszi napokat,
Virág

Csoda hétszer – avagy Rosita kis Vikingjeinek születése 2

Sziasztok!

Óriási elmaradásban vagyok a nyaralás előtt óta nagyjából, így  ezúton is elnézést kérek minden kedves gazditól, egy csomó cica-költözést és első éves szülinapot még nem posztoltam ki – remélem a héten utolérem magam.

De következzék most Rosita szüléstörténete.
Szóval, az úgy volt, hogy hazajöttünk a nyaralásból – sztorit lásd itt – frissen-üdén-kipihenten. Na jó, azt pont nem, de teli élményekkel – az biztos! Amint hazaértünk gőzerővel folytattuk Panka lányunk szobájának készítését, hogy a zajos tevékenységek mielőbb készen legyenek, és ne zavarják Rositát a szülés előtti utolsó napokban. Amúgy a macskáinkat nem zavarja sem fúró, sem fűrész – hozzá vannak szokva, hogy ezek gyakran használt eszközök nálunk, de a vemhes macska az utolsó napokban már más. Nyugalom kell neki, csend, odafigyelés és szeretet. Rosita azt hiszem a legkülönlegesebb egyéniségű cicánk a lányok között – bár ezt így nehéz kijelenteni, mivel mind nagyon mások és nagy egyéniségek, de Rosi különösen híres arról, hogy kiköveteljen bármit, amit szeretne, ami neki éppen jó, és ezt hangosan a tudtomra is adja. Rendesen lehet vele beszélgetni az élet nagy dolgairól, kérdezem, válaszol, nem mindennapi fazon, na…
Rosi tavalyi szülése sem volt olyan egyszerű (itt olvashatjátok), így nem véletlenül volt bennem izgalom a mostani miatt.

Rosi a szülés előtti utolsó órákban

Aranyosak voltatok az FB oldalon, hogy biztattatok, minden rendben fog menni – nem ezen izgultam. Fel sem merült bennem, hogy bármi ne menne jól szülés közben Rosival vagy a kicsikkel. Rosi sokkal inkább vadállat mint ölmacska, és ezt nem úgy értem, hogy nem enged nekem meg bármit, vagy nem kedves – sőt -, hanem, hogy nagyon működnek az ősi ösztönei és hihetetlen módon tudja védeni és félteni a kicsinyeit, nagyon nem mindegy neki, hogy hol-mikor-kivel és hogyan szül, és azt a helyet mennyire látja megfelelőnek.

A fa boxban

Márpedig nálunk most nem sok választása volt, a szoba adott volt, ahol szülnie kell, azon belül pedig felállítottunk két szülőboxot is. Egy fából készültet és egy nagy textil hordozót, mindegyiket zegzugosítottam, sötétítettem. Az ágy vázát rácsostól kivittük, hogy véletlenül se tudjon alá bemenni és ott szülni, vagy szülés után a piciket oda költöztetni. Összepakoltam minden lehetséges kelléket, és minden készen várta, hogy eljöjjön az idő.
Rosi az utolsó napokban sokat pihent, de ugyanakkor hatalmas hasa ellenére úgy ugrált fel és le a pultról, asztalról, hogy én kaptam majdnem szívrohamot – ő köszöni szépen, mégsicsak macska – vagyis jól van ez így. 5-6 babára számítottam – Rosi hasa tényleg nagy volt, de nem annyira nagy, mint tavaly Hayley-é a nyolc kicsivel – így bizakodtam, hogy 8 azért nem lesz. Nálam a 7-8 a lélektani határ, és nem azért, mert utána nulla pihenéssel számolhatok, hanem mert féltem az anyát, féltem a piciket.

Amikor még a 65. napon sem láttam úgy, hogy na ma jönnek a picik, akkor azért elővettem a mindentudó táblázatomat. Jól írtam fel a napokat, csak azt az aprócska fél mondatnyi megjegyzést nem néztem hozzá, hogy Rosi az első napon késő este volt csak először összerakva Jaime-vel, vagyis egyből a második napot kellett volna elsőnek vennem – tehát bőven van még idő amúgy is, így meg főleg. Vasárnap délután (66-67. nap) éreztem először azt, hogy itt ma történni fog valami, írtam is a Doktornőnek, hogy csodálkoznék, ha éjjel nem lennének meg a kicsik. Nem nagyon tudom ezt megmagyarázni, és nem hiszem, hogy nálunk bárki más észlelné ezeket a változásokat. Nagyon jól kell hozzá ismerni a macskát és úgy általában nagyon intuitívnak kell lenni, ahhoz, hogy ezt meglásd.

Néhányan kint, néhányan még bent

Későn kerültem ágyba – ahogy mindig – és nagyon fáradt voltam, ráadásul a betegségem miatt a jobb kezem egy ideje nagyon fáj és a jobb lábam is rendetlenkedik, izgultam, hogy fogom bírni a box előtt való kuporgást. Tanakodtam, hogy Rosit bezárjam-e a szobába éjjelre – de mivel ő a nagy meleg miatt a szoba és a konyha között az ajtó mellett a kövön szeretett leginkább feküdni, ahol jól járt a levegő – hagytam. Mindenkinek jobb, ha Rosi jól érzi magát, és azt tehet, amit akar. 😀
Az első ébresztőnél nem láttam semmit, Rosi feküdt nyugodtan. A másodiknál biztos voltam benne, hogy hamarosan beindul a szülés, Rosi máshogy nézett – egyéb jel nem volt, de annyira nagyon fáradt voltam, hogy visszafeküdtem. Előtte beállítottam az órát – mindig amikor lefekszem, csak akkor állítom be, hogy mikor legyen a következő ébresztő, ez fél-egy órás alvást jelent. Nem tudom mit történt, szerintem nem mentettem el az ébresztést, csak beállítottam, lényeg az, hogy egyszercsak mint akit darázs csípett ugrottam fel. Nem hallottam semmi hangot, egyszerűen csak az érzésem volt más, és amennyire lehetett, gyorsan, de közben halkan és óvatosan keresni kezdtem Rosit. Kinéztem először az ajtón, nem feküdt ott, ellenben néhány véres tócsa igazolta azt a félelmemet, hogy a szülés elkezdődött – én meg aludtam. Fenébe… hogy lehetek ennyire nagyon hülye, hogy pont ilyenkor alszom el? És miért vagyok ilyen agyas, hogy nem zárom be a macskát? Tudhatnám, hogy a macskák bármilyen sötét és elérhetetlen zugot ki tudnak maguknak szemelni a szüléshez, és ebből a házban van épp elég…Elrohantam mosdóba kezet mosni, és közben kigondoltam, hogy bízva Rosiban először a szobában keresem, ha ott nem találom, akkor indulok a bonyolultabb helyek irányába.
Rosi az utolsó napokban a fa boxot nézegette, próbálgatta, de valahogy mégis a textilt néztem meg először. Óvatosan felemeltem a leengedett, de nem becipzárazott ajtót, félre toltam a plédeket és egyebeket. Hála és megkönnyebbülés: ott feküdt Rosi, okosan, büszkén, szépségesen – és éppen nagy vehemenciával mosdatott egy apró kis szépséges norvég erdei újszülöttet.
Óóóó egek, megvan Rosita, és itt egy kis aprócska – úgy tűnik minden rendben – csak én vagyok nagyon hülye, ő szerencsére okos és ügyes és tud mindent, amit nélkülem is tudnia kell.

Just born

A telefon fénye mellett óvatosan megnéztem a picit – Rosi nem díjazza, ha piszkálom a piciket, így nem nagyon kíváncsiskodtam. Gyenge volt a fény, de azt láttam, hogy a kis norvég erdei palánta él és mozog, gyönyörűen elrágta a zsinórt Rosi, és hogy nagyon sötét színű. Felkapcsoltam a kis éjjeli lámpát a leghalványabb fokozatra, a boxtól távolabb, és felírtam az első pici érkezésének adatait: időpont 02.30., szín: mondjuk fekete, mi más lenne sötétben, ugye? 😀 Rosira pillantottam, óvatosan félrehajtva a textil ajtót és láttam, hogy újabb pici érkezik. Kihasználva ezt, gyorsan megmértem az elsőszülöttet, és felírtam ezt is. Az apróság szopizni kezdett és már meg is érkezett a tesó, éppen mire felírtam az újabb történéseket, máris itt volt a harmadik. Uh… nagyon gyorsan haladunk… meleg volt, Rosi lihegett nagyon, jobban kinyitottam a terasz ajtót, a még nedves piciket betakartam a mamán. Tündériek voltak, erősek, ügyesek, indultak is szopizni egyből. Rosi egész nyugodt volt – önmagához képest és a helyzethez képest, persze azt nem szerette, ha fogdozom a piciket, de épp csak addig vettem el tőle őket, míg megmértem és megnéztem a nemüket. Szépen sorra megette a lepényeket, tisztogatta magát a piciket – aztán vártunk. Vártunk a sötétben ketten. Nem tudom, ő mire gondolt, én arra, hogy vajon mennyi pici lesz még, mert Rosi hasa még elég nagy volt és aggódtam, nincs-e túl meleg a mamának, nincs-e túl hideg a kicsiknek. Békés az éjszaka. Az az időszak, amikor még nem virrad, de az éjszakai neszek már elülnek és óriási a csend. Minden mozdulat, minden zörgés szentségtörésnek érződik, ahogy zavarja is Rosit akár a papírtörlőt ahogy leszakítom, akár ahogy fészkelődök – fáj a lábam, jó lenne máshogy ülni, kinyújtani.  Ebből a szobából a kertre látok, csupa zöld és virág minden, persze most csak árnyak vannak és kicsit feljebb a távolba tekintve felsejlik az erdő. Vajon milyen lehet az erdőben megszületni a kis norvég erdeiknek? Vajon mennyi esélye lenne a piciknek ott, hogy mind életben maradjanak?
Kimegyek és kezet mosok – van persze bent fertőtlenítő, de jobb így, meg amúgy is ki tudja mikor jutok ki újra. Bent béke, így maradunk egy jó ideig. Lassan virrad, amikor újra fájások jönnek és könnyedén születik meg a negyedik apróság, ismét csak annyit látok, hogy fekete.

Az első és legfontosabb – a tej!

Egyébként sötétben, vagy ennyire halovány fénynél minden kicsi feketének tűnik, akár tortie, akár bármilyen mintás, akár tényleg fekete, még a kékek is. Csak a fehér szín üt el nagyon, de az addig nem volt, így nem tudom biztosan, hogy milyenek is lesznek a kicsik. Rosi szépen dolgozik az új picivel, majd megfordul a  másik oldalára és hamarosan újra tol. Kicsit nehezebb most, de azért nem kell sok idő, hogy újabb kis életet pillantsak meg. Rosi fáradt kicsit. Pihen.. a kicsi kint, a lepény bent, a kettőt összeköti a köldökzsinór. Várok ilyenkor én is, nagy munka ez mamának és babának egyaránt, nincs miért sietni, kapkodni, hiszen látom, hogy jól vannak mindketten. Kicsit később kúszik-mászik az apróka, megy a tejért, ezzel húzza a zsinórt, ezzel is segít a mamának, aki egy fájással ki is tolja a lepényt. Várok pár percet, de Rosi pihenni akar, talán tudja, hogy még van hátra – én csak azt tudom, öt van, de egyet biztosan érzek még benne. Nem nyomogatom, csak óvatosan végigtapogatom a hasát. Inkább elvágom a zsinórt, ami már rég beteljesítette funkcióját, és Rosi elé teszem a picit és a lepényt is. Megnyalogatja az apró kis norvégot, aki aztán lelkesen megy szopni. A lepény nem kell, Rosi fáradt, pihenni akar.
Megint várunk, kint már tényleg hajnalodik, ébred minden. Madarak csiripelnek, a kutyák megkezdik a reggeli őrjáratot a kertben, hallom, a kandúrok is kint randalíroznak a kennelben. A többi lány is jönne be, Joanna kaparja az ajtót. Hiányzom neki, és nem érti, miért zártam ki, a többiek türelmesek, de tudom, ők is imádják kint a napfelkeltét, szeretnének kimenni a saját kennelükbe, de csak rajtunk keresztül tudnának, és Rosita nem örülne a jövés-menésnek. Jó hely ez a szüléshez – egyfelől, szeretem, másfelől ilyenkor mégsem annyira. Készül majd fent egy külön szülőszoba, addig csak ez van zárható. Igazi nyári nap indul, vidám, meleg, zajos, színes, fényes. A boxban még bőven félhomály van, de látom, hogy az egyik pici színe más, világosabb – nocsak, gondolom, csak nem egy kék? Rosi újra helyet vált, történni fog valami. És tényleg.

A világ tökéletessége egy újszülött norvég erdei

Érkezik a hatodik apróság – fehér kis talpakat pillantok meg először, majd az egész apróságot. Rosi teszi a dolgát én csak figyelek. És nicsak! A hatodik – az első, akiben fehéret látok. Már születésekor szépséges. Minden rendben, a hat pici szopizik szépen. Rosi nagyon fáradt, de látom, hogy még befelé figyel. Várunk. Kint a többiek reggelit követelnek – de ez most fontosabb (nem éheznek, előttük a táp, tudnak azért enni.) Jó fél óra telik el, talán több is, amikor újabb fájások jönnek. Semmi. Megint kezdődik és látom, hogy Rosi nagyon koncentrál, a 6 kicsi közben lóg rajta, kapaszkodnak, rágják, eszik, nagyon fontos az első pár csepp tej, mindenkinek van helye, de ahogy Rosi felül megbomlik a rend, ahogy fordul a picik méltatlankodnak, újra indul a harc a ciciért. Közben Eszter ír, kérdezi hogy állunk, és szerintem mennyi idő van vissza? (Még hajnalban az első kicsi érkezése után írtam neki egy SMS-t, hogy tudja, szükség lehet rá – bár még soha nem volt.) Újabb fájások és látom, hogy szép nagy baba készül kifelé, és végre kint van. Uh, hála… Hatalmas és nagyon fekete – itt már szűrődik be annyi fény a boxba, hogy látom: korom fekete. Nocsak. 🙂 Van hangja, van ereje rendesen. Igazi Viking harcos! Rosi mosdatja, aztán már csak fekszik. Büszke. Fáradt. Gyönyörű.

Megszülettek…

Óvatosan átsimogatom, nem érzek több babát, és persze reménykedem is közben, hogy nem lesz több. Így most minden kerek, mindenkinek van helye, nagyok, erősek. Szerencsére így is marad, nem érkezik több apró, de Rosi nagyon fáradt, és már bár még kora reggel van, nagyon melegszik kint az idő. A picik szépen száradnak, csodálatosak a bundaszínek, gyönyörködök, nézegetem őket, és mostmár látszik, hogy van itt tabby, hatalmas bundájú kék, és van tortie kislány, vannak feketék – szebbet-jobbat kívánni sem lehetett volna. Csodásak ezek az első órák együtt. Rosita később erőt vesz magán és megmosakszik, még mindig nagyon liheg, besötétítek, ne jöjjön be több meleg. Halkan elkezdem összeszedni a dolgokat, véres töröközők, papír törlők, olló, mérleg, mindenféle. Eszterrel értekezem, minden rendben, nem kell rohannia, jó lesz a kora délután bőven. Kipakolok, Rosinak nem tetszik a mozgás. Kint örül nekem a másik négy, szagolgatnak, érzik, hogy történik valami. A szülésnek azért van egy elég jellegzetes szaga – nem, nem rossz szag, egyszerűen a vér, a lepények, a magzatvíz – mindennek keveréke egy össze nem téveszthető szagot rak rám – ezt érzik ők is. Kezet mosok, kapnak konzervet, előveszem a húst is olvadni – a kutyák is éhesek. Beáztatom a véres cuccokat, kiviszem a szemetet, újra kezet mosok és viszek be Rosinak enni és inni. Eszik – örülök, de láthatóan iszonyú fáradt és melege van, pedig hol van még a délutáni szikrázó napsütés, hol van még a fülledt-forró nyári este? De hát hét kis norvég erdei cicát a világra hozni nem mindennapi teljesítmény… Óvatosan kicserélem az alattuk lévő pelusokat, töröközőket és próbálom a legkevesebb mozgatással a picik alá varázsolni a kis puha szőrmét. Most már szép tiszta minden, készítek néhány képet. Persze előtte is – de ezek már mutogathatók – el is küldök néhányat, és posztolok is, mert tudom mennyien várjátok már!

Milo és Jaime

Közben Milo és Csili reggelije is kiolvad, mindenféle nyers hús, cukkinit reszelek rá, egy tojást ütök hozzá, egy-két kiegészítő por és már viszem is ki nekik. Alig várják, falják. Amíg esznek benézek a kandúrokhoz, örülnek nekem nagyon, beszélgetünk, elmondom Jaime-nek, hogy csodálatosan szép kiscicái születtek. Simogatom őket, játszunk. Milo jön, üdvözli őket a kerítésen keresztül. Összeszedem a kutyák edényeit és visszamegyek az apróságokhoz. Minden békés, Rosin látom, hogy nincs a toppon, de csodásan teszi a dolgát, közben ha elé rakom eszik – nincs gond. Szabi is felkel és elindul vásárolni – Panka szobája készül, lassan haladunk, de legalább gyönyörű lesz és ehhez kell még venni dolgokat. Én nyilván maradok, teszek-veszek, almolok, vizet cserélek – a szokásos reggeli dolgok. Kávét készítek végül és a box mellé kuporodok. Gyönyörködöm csak. Rosi nem jön ki, nem pisil, nem eszik – csak ha én tartom neki a tálat. Eszter is befut, Rosi hiába ismeri és szereti, ideges lesz, főleg amikor meg akarja vizsgálni. Egyesével megnézzük a piciket, egyértelműen látszanak a nemek, nincs kérdés bennünk, mindenkinek belekukkant a szájába, végig nézi őket alaposan. Erős, hatalmas babák – mondja ő is. Rosit nem tudjuk kivenni, harap, félti a kicsiket, így Eszter hason fekve félig bekúszik a boxba és óvatosan szoptatás közben vizsgálja végig Rosit. Így már hagyja. Lázat mérünk. Lázas. Nem nagyon, de azért ez nem jó. Megegyezünk, hogy a stressz, a hét pici születése és a nagy meleg lehet a ludas, mert amúgy a körülményekhez képest jól van, eszik és iszik. Így aztán a nap hátralévő részében Rosit hűtöm zselével, hideg vizes törölközővel és minden egyéb módon úgy, hogy közben a picik melegen maradjanak. Jó kihívás, elvagyok vele aznap – de legalább hat. Sokkal jobb, mint lázcsillapító injekciót adni, hiszen az a kicsikbe is átjut a szoptatással. Rosi nem liheg, sokkal jobban néz ki – bár valójában annyira aggódik a kicsikért, hogy a függöny libbenése is zavarja. Neki ilyenkor béke kell, csend és nyugalom, és legfőképpen az, hogy senki idegen ne jöjjön nemcsak a közelbe, de a házba sem, mert azonnal elpakolja a kiscicákat valami általa biztonságosabbnak gondolt helyre. Így aztán teljes a látogatási tilalom ilyenkor nálunk.

Harald 4 napos

Nos, a kis Viking harcosok azóta is szépen nőnek-növekednek, két hetesek múltak és ingatag lábakon ugyan, de jönnek-mennek a boxban. Rosi még mindig nem szereti, ha felveszem őket, így inkább a boxban simogatom az apróságokat, akik elkezdtek játszani egymással és igazi kis dorombológépek.

Nem tudom, hányszor fog még megadatni, hogy átéljem a születés csodálatos élményét velük, de addig is hálás vagyok minden egyes napért, amiket ezekkel a csodálatos norvég erdei macskákkal tölthetek.
Szépséges őszi napokat Nektek!

Ölelésem,
Virág

Interjú a Nordic Verden cicák gazdijaival – 8. rész – Molly 0

Viki, Tibi és a szépséges Molly

Kedves Viki!

Örülök neki, hogy elfogadtad a felkérésemet, és interjút készíthetek Veled.  Mindig megható látni, ha cica és gazdi az első pillanatban egymásra találnak, azt hiszem nem is kérdés, hogy Vala, aki egy tündér-bűbáj, csupa nyugalom és jóság kiscica volt, és aki a Molly nevet kapta tőled – neked rendeltetett.  Így nagyon örülök, hogy Molly boldog cicaéletét éli Veletek azóta is.

Kicsit meséltek magadról és arról, hogy volt-e már cicád?

Olyan családból jöttem, ahol mindig az életünk részei voltak a háziállatok. Mindig voltak cicáink (egyszerre akár 8 is), mindig volt kutyánk és papagájunk. Szerencsére a kertes házunkban mindig volt hely bőven az állatoknak. Olyan élményekben volt részem gyerekként, amiket sokan nem élnek át. Egyik télen kettő párnapos kiscicát berakott valaki a kapunkon belülre az udvarra. Tanácstalanok voltunk, hogy mit tegyünk, sajnáltuk őket. Elhatároztuk, hogy felneveljük őket mi magunk. Eleinte szemcseppentővel és injekciós tubussal adtunk nekik tejet, mert annyira picikék voltak. Aztán később Anyukámnak sikerült vennie speciális tápszert és cicacumit. Szenzációs élmény volt cumisüvegből etetni a két kicsit, bűbájosak voltak, ahogyan a két kis lábukkal átölelték a cumisüveget és ahogy a kis háromszög fülük járt előre-hátra evés közben. Irtó édesek voltak, amikor evés közben kidudorodott a pocakjuk, és amikor befejezték úgy dőltek el, mint a liszteszsák. Mivel mi neveltük fel a két cicát, és az egyiket, Rudit, meg is tartottuk, nagyon ragaszkodók voltak. Úgy tekintettek ránk, mint a szüleikre, anyáikra. Állandóan jöttek utánunk, dörgölőztek, „gyúrtak”, ahol csak értek és állandóan nyalogattak. Különleges érzés volt, és azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor már nem tudtam elképzelni az életemet cica nélkül.

Miért a norvég erdeire esett a választásod?

Régi vágyam volt, hogy egyszer majd lesz egy szép, hosszúszőrű cicám. Azt nem tudtam, hogy mikor, csak azt tudtam, hogy egyszer biztosan lesz. Nagyon szeretem a nagymacskákat, ezért evidens volt, hogy egy jó nagy cicát szeretnék majd. Régebben nem ismertem annyira a hosszúszőrű cicákat, csak a Maine Coont, ami tetszett is meg nem is. Ők is nagyon szépek, de valahogy sosem éreztem azt, hogy annyira megragadott volna a külsejük és a természetük. A norvég erdeire úgy esett a választásom, hogy tavaly ősszel a lakásunk előtt reggelente mindig ott volt egy nagyon aranyos, felnőtt, hosszú szőrű, cirmos cica, aki nagyon nyugodt és hízelkedős volt. Néha beengedtük, simogattuk. Akkor éreztem úgy igazán, hogy most jött el az ideje annak, hogy nekem is legyen egy hasonló cicám. Persze ez nem volt olyan egyszerű. A férjem, velem ellentétben, olyan családból jött, ahol az állatokat kizárólag kint tartották. És ő mindig azt is vallotta, hogy egy cicának a kertben van a helye. Nem is örült ennél fogva annak az ötletemnek, hogy vegyünk egy cicát, sok harcot megvívtam vele. Ugyanakkor láttam rajta, hogy neki is tetszik az ajtónk előtt kuporgó szépség, és ő volt az, aki azt mondta, hogy nézzük meg az interneten kíváncsiságból, hogy milyen hosszú szőrű cicafajták vannak. Akkor láttam én is először a norvég erdei macskát, ami már egy darab Google fotó alapján megragadott. Gyönyörű állatok. Nagyon formásak, arányosak, kedves a pofijuk, és ami nekem a legjobban tetszett, hogy igazi háromszög fejük van, szemben pl. a Maine Coonnal és a szibériai macskával. Mivel a férjemnek is egyből ez a fajta cica tetszett meg, tudtam, hogy félig-meddig nyert ügyem van, hamarosan nekünk is lesz egy ilyen szépségünk. 🙂


Hogy találtál ránk, miért minket választottál?

Magyarországon nem sok norvég erdei macskatenyészet van, de az összes tenyésztőt felhívtam, megnéztem a honlapjukat. Te voltál a legkedvesebb, legsegítőkészebb az összes közül. A többi tenyésztőnél úgy éreztem, hogy én érezzem magam megtisztelve, hogy ők szóba állnak velem. Elég udvariatlanok voltak és túlzásnak éreztem, hogy kvázi versenyeztetik a leendő gazdijelölteket és a tudomásomra adták, hogy majd ők döntik el, hogy kellően szimpatikus vagyok-e a nekik ahhoz, hogy nekem adják oda a cicát. Ennyi nekem elég volt ahhoz, hogy tovább álljak. Persze teljesen természetes, hogy a legjobbat akarják a cicáiknak, hiszen mindegyikhez kötődnek, gondoskodnak róluk, prémium ételekkel etetik őket, sokat foglalkoznak velük. Viszont a versenyeztetés és az, hogy alig vesznek emberszámba, enyhén szólva túlzás. Nálatok viszont éppen az ellenkezőjével találkoztam. Te kezdettől fogva közvetlen voltál, kedves, és már az első telefonbeszélgetésünk alkalmával is nagyon sok információt megosztottál velem. Aztán Facebook-on az összes kérdésemre készséggel válaszoltál, pedig voltak köztük biztosan picit viccesek is, de semmilyen negatív megnyilvánulásod nem volt. Rengeteg képet kaptam Tőled meg videókat és nagyon részletesen elmesélted, hogy milyen is a természetük a még szabad cicáknak, hogy könnyebb legyen a választás. Mindig azt tartottad szem előtt, hogy a cicához való gazdit találj. És ez egy nagyon jó hozzáállás. És, ami a legfontosabb, mindig őszinte voltál velem. Aztán, amikor elmentünk hozzátok megnézni a cicákat, teljesen lenyűgözött a környezet, ahol tartjátok őket. Amellett, hogy rengeteg szeretetet kapnak Tőletek, igazi, norvég cicákhoz méltó környezetben vannak. Gyönyörű kifutójuk van a kertben, a házban kényelmesebbnél kényelmesebb fekhelyek, sok-sok játék, kaparófa bútor biztosítja számukra a jólétet. Na meg persze a levegő is egészen más felétek, nem úgy, mint a belvárosban. Nekem ezek a tényezők nagyon szimpatikusak voltak. A honlapodon is rengeteg hasznos információt találni, lehet böngészni a tenyészcicák, az aktuális alom/almok és a korábbi almok képei között, és amit itt kiemelnék, az a blogod. Amikor volt egy kis szabadidőm, mindig azt olvastam. Nagyon hasznosnak éreztem, mert még a cicavásárlás előtt bepillantást nyerhettem abba, hogy milyen is lehet együtt élni egy norvég erdeivel. Hogyan indul egy nap és hogyan zárul (ha persze lezárul és hagynak aludni is egy kicsit 🙂 ). Nagyon tetszett az az írásod, amiben a carbonara spagetti elkészítéséről meséltél. Emlékszem, éppen a héven ültem és jókat nevettem, hogy ahhoz képest, hogy egy mennyire egyszerű ételről beszélünk, norvég erdeikkel körülvéve magadat annyira nem is könnyű elkészíteni ezt a finomságot. Ezeket a blogokat egyébként a mai napig olvasom, mindig találok bennük hasznos információt. A leendő gazdiknak mindenképpen ajánlom ezek böngészését. 🙂


Hogy választottad ki Mollyt, és miért őt?

Amikor felkerestelek, három cica volt még szabad, Vala (vagyis Molly), Janet és Daniel. Mivel én kislánycicát szerettem volna, már csak Molly és Janet közül tudtam választani. Nagyon sok képet és videót kaptam Tőled a cicákról és alapos személyiség jellemzést. Mollyka kezdettől fogva végtelenül bájosnak tűnt, sugárzott belőle az ártatlanság, a nyugodtság, higgadtság, kedvesség. Én pedig egy nyugodt, bújós, ugyanakkor azért kicsit játékos cicára vágytam. Na meg az a vörös foltocska a feje tetején… imádom. Janet is nagyon szép cica, de vele kapcsolatban nem éreztem azt, hogy na, ő az én cicám. Aztán kiderült, hogy lehetséges, hogy Janet tenyésztőhöz fog kerülni. Viszont volt egy hatalmas probléma. Volt előttünk egy gazdijelölt, akinek választási elsőbbsége volt. Daniel és Molly közül választhatott. Na, akkor és ott megijedtem. Féltem nagyon, hogy Mollykát „elveszítem”, elviszik az orrom elől. Ettől függetlenül viszont elmentünk és megnéztük a cicákat egy őszi szombat délután. Akkor találkoztam először norvég cicákkal és az én imádott Mollymmal. Egyből beleszerettem, a bennem korábban kialakult képet teljesen felülmúlta ez a cica, hatványozottabban éreztem belőle a bűbájt, az ártatlanságot, a nyugodtságot és a kedvességet. Igaz, sokat nem foglalkozott velem, inkább a meseszép apukájához, Jamie-hez bújt be az igluba, amikor nagy nehezen sikerült őt felébresztened. De tudtam azt, hogy még pici és biztosan most van itt neki a szundi ideje, és nem egész nap álommanó. Mivel a tudatalattink elalvás előtt nagyon aktív, ezért amikor már álomra hajtotta Molly a buksiját, halkan elmondtam neki, hogy én mennyire szeretném, ha őt vihetném haza, ezért kérem őt, hogy másnap, amikor jönnek az elsőbbséget élvező gazdijelöltek, ő tűnjön unalmasnak, ne legyen aktív, aludjon, vonuljon el, ne is lássák. Emlékszem, nagyon izgatott 24 órának néztem elébe. Már alig vártam, hogy felhívj. Aztán már nem bírtam tovább és írtam neked, hogy Danielt vagy Mollyt választották-e a gazdik. Leírhatatlan érzés volt, amikor közölted, hogy Mollyka az enyém. És mint kiderült, tényleg játszotta az unalmast és alukált, ezért az aktívabb és játékosabb Daniel nyerte el a gazdik szívét. De úgy gondolom, így mind a két cica a legmegfelelőbb gazdihoz került, cica és gazdi egymásra talált. 🙂


Mesélsz Róla? Milyen volt az első találkozás? Hogy teltek az első napok? Mennyire sikerült összehangolódnotok a mindennapokban?

Tavaly november 24-én vittem őt haza. Emlékszem, nagyon izgatott voltam. Kétségeim voltak, hogy mindent megvettem-e, ami kell, minden tetszeni fog-e neki, milyen lesz majd, amikor hazaérünk, hogyan fogja megszokni az új környezetét és minket, nem lesz-e depressziós, stb. Aztán legnagyobb meglepetésemre, amikor kiengedtem őt a cicahordozóból, eleinte csak szaglászott, de aztán állandóan odajött hozzám simogatásra, odadörgölőzött hozzám, követett mindenhová. Egyből felugrott közénk az ágyba, ha felkeltem valami miatt, ő jött utánam, egy pillanatra sem hagyott magamra. Nagyon különleges volt megtapasztalni, hogy milyen érzés, amikor egy pihe-puha kis gombolyag ott van mellettünk az ágyban és milyen, amikor a mellkasomon vagy a hátamon alszik. Nagyon jó érzés volt, hogy úgymond kiválasztott magának. Rengeteg szeretetet tud adni. A férjem épp akkor volt beteg, de hamar kilábalt belőle, mert Mollyka jó hatással volt rá. Az első napok pont hétvégére estek, így reggelente együtt néztük a meséket a tévében, különösen a Kungfu Panda és a Mancsőrjárat kötötte le, de később a National Geographic Channel műsorait is figyelmesen hallgatta. Talán az elején az volt nehézkes, hogy nem tisztogatta meg magát teljesen, gondolom hozzászokott ahhoz, hogy az anyukája gondoskodott róla, így mindig tartottunk otthon törlőkendőt és sokszor kellett őt mosdatni az éjszaka közepén. De például az almot kezdettől fogva tudta használni. Az összehangolódás két nap alatt megtörtént, ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy teljesen otthon érezze magát nálunk. Arra kellett nagyon odafigyelni, hogy a bejárati ajtó ne maradjon nyitva és hazajövet is figyeljünk oda, hogy nincs-e az ajtóban. Rosszat nem tudok rá mondani, egy igazán jól nevelt cicát kaptunk Tőletek.

 

Milyen jellem Molly? Miben másabb, mint az eddigi cicáid?

Ő egy végtelen jótét lélek. Mindenfajta agresszivitás távol áll tőle. Nagyon kiegyensúlyozott. Nem nyávog, csak jellegzetesen nyüszög/makog. Jó cica. Csak annyit rosszalkodik, amennyit bármelyik másik cica. Szeret apportírozni, de maximum négyszer hozza vissza a játékát, mert hamar elfárad. Amikor hazaérek, megnyalogatja a lábamat, ráfekszik a lábfejemre vagy átkarolja egy pillanatra a bokámat. Aztán örömében elszalad a kaparófájáig, rám néz, felpúposítja magát, kitágulnak a pupillái és az azt jelenti, hogy itt az ideje a bújócskának és az ijesztgetésnek. Imád bújócskázni, nagyon szereti, amikor elbújok, néha kikukucskálok, hogy tudja, merre talál, akkor már készül a támadásra, majd amikor odaszalad hozzám, én váratlanul megijesztem, ő pedig hátraarc és úgy szedi a lábait, mint Tom a Tom és Jerryben, amikor valamitől nagyon megijed. Amikor olyan, mintha kerekekből állnának a lábacskái és csak gurul-gurul biztonságos helyre. Sokszor szokott hívni játékra, ami azt jelenti, hogy addig nyüszög a fürdőszobában vagy másik helyiségben, ameddig azt nem mondom neki, hogy „hasusu”. Amint elhangzik a vezényszó, máris el kezd futkorászni és lesben vár, hogy támadni tudjon. Eleinte sok játékot vettem neki, a legtöbbet teljesen feleslegesen. A legjobban a pet palack kupakját szereti, az üvegre rakható akasztós műanyag tappancsot, a hajgumit, és mindent, ami kicsi és tudja hurcolni magával. Nagyon szeret dobozokba bújni. Vettem neki egy kényelmes iglut, de nem szerette, előbb alszik el egy Lidl tejes kartondobozban, minthogy bebújjon az iglujába. Amikor nincs nagy meleg, velünk alszik az ágyban, de van, hogy csak éjszaka feljön egy kicsit pihenni, aztán felmegy a kaparófájára. Fésülgetni alig kell, nagyon szép, fényes és puha a bundája. Olyan, mint egy plüsscica. Volt, amikor nehéz napom volt, sírtam valami miatt és ő nyugtalan lett, többször is odajött hozzám, hogy simogassam meg, próbált megnyugtatni. Olyan is volt, hogy elkaptam egy csúnya vírust és hánytam többször is, ő pedig kaparta a fürdőszoba ajtót, be akart jönni hozzám, aztán, amikor kijöttem, odajött hozzám egy kis simogatásra. Szerintem érzi, hogy valami nem stimmel a mamijával, és próbál segíteni. Nagyon érdekes természete van. Olyan, mint egy kutya. Az pedig nem igaz, hogy a cicák csak azért hízelegnek, hogy kapjanak enni. Én szoktam enni adni neki, mert én megyek el otthonról leghamarabb és én érek haza leghamarabb, ennek ellenére sokszor a férjem lábához fekszik, ő hozzá bújik, az ő társaságát keresi. A férjem is sokat foglalkozik vele, felkapja a nyaka köré úgy, mint egy sálat, sétálgat vele a lakásban, dobálja neki a kisegeret/kupakot. És a cica érzi a szeretetet. Nem önző természet. Sőt, nekem kifejezetten tetszik, hogy megosztja a szeretetét köztem és a férjem között. Így bennünk sem alakul ki rossz érzés, hogy miért egyikünkhöz vagy másikunkhoz vonzódik jobban. Én mindig azt mondom, hogy egyformán szeret mindkettőnket. Egy szó, mint száz, a legkülönlegesebb cica, akivel találkoztam. 🙂


V
an valamilyen vicces vagy kedves történeted Mollyról, amit szívesen megosztanál velünk?

Molly imád játszani

Rengeteg vicces és kedves történetem van Mollyról, nagyon nehéz egyet kiemelni. Édes, kis szokásai vannak. A hétvégén például vettem neki egy plüss kisegeret és adtam neki egy üres kartondobozt. Mondanom sem kell, hogy mennyire örült a kisegérnek, pofozgatta, szaladt utána, odahozta nekem főzés közben, hogy dobjam el neki. Amikor lefeküdtem egy kicsit az ágyra megnézni a sorozatomat, felhozta nekem az egeret az ágyba, hogy dobáljam még egy kicsit, aztán gondolta, elszórakoztatja magát, és fogta az egeret, beletette a dobozba és ráhajtotta a doboz fedelét. Nagyon tetszhetett neki, hogy az egér bekerült a dobozba és addig-addig piszkálta a dobozt, ameddig ki nem nyitotta. Akkor kivette az egeret, megint felhozta nekem az ágyba, én megint eldobtam neki, ő pedig megint betette a kartondobozba, ismét ráhajtotta a fedelét és addig ügyeskedett, amíg ki nem vette belőle az egeret. És ezt még órákig eljátszotta.

Más az éltetetek most, hogy Molly veletek él? Milyen az élet egy norvég erdeivel?

Teljesen más. Mollyka sok mosolyt csal az arcunkra, teljes mértékben családtag. Több mint egy cica. Amikor elutazunk valahová és távol vagyunk tőle, hiányzik, beszélgetünk róla, képeket kérek meg videókat. Legutóbb, amikor elutaztunk nyaralni, elvittem őt otthonról előtte való 2 nappal és annyira furcsa volt két napig, hogy nem volt otthon, üres volt a kaparófája, érintetlenek voltak a játékai. Éjjel többször is felébredtem, nem tudtam hirtelen, hogy hol van, hiányoztak a kis léptei, az ugrálásai, szaladozásai, a zörgései az éjszaka közepén és az, hogy benyúl a takaró alá és játszik a lábujjunkkal. Teljesen hozzánk nőtt. Már minden rutinszerűvé vált, pontosan tudom, mit szeret, mit kell neki venni, mire van szüksége. De azt gondolom, leginkább a figyelmet igényli és a törődést. Mert, ha azt nem kapja meg, akkor egy igazi rosszcsont. Mindenhová felugrik, mindent lever. Ebből szoktam tudni, hogy egy picit elhanyagolva érzi magát. Ilyenkor befejezem azt, amit éppen csinálok, „hasusuzunk”, felkapom az ölembe, sétálunk, apportírozunk. Már nagyon jól kiismertük egymást. Amikor kisebb volt, éjszakánként többször felkeltett bennünket, de most már nagyjából átalussza az éjszakát. Azt gondolom, teljesen hozzászokott már a bioritmusunkhoz. Mivel alapvetően egy nyugodt cica, nem kell féltenem a törékeny tárgyakat, nem mászik fel túl magasra, mert az ablak és az onnan nyíló kert, más cicák és persze madárkák látványa sokkal jobban érdekli őt. Órákon keresztül képes ülni az ablakban, lesi a rigókat meg a galambokat és beszél hozzájuk. Aztán, amikor megunta, odajön hozzánk játszani, majd amikor elfáradt, lefekszik, és pár órát alszik. Pontban este 9 órakor viszont eljön az ő ideje, 10-fél 11-ig aktívan játszik, bújócskára hív.
Összességében elmondhatom, hogy a lehető legjobb választás volt Mollyka. A legelragadóbb cicafajtát és az ország legjobb norvég erdei macska tenyészetét sikerült megtalálnunk, és az biztos, hogyha egyszer esetleg társat szeretnénk Mollyka mellé, ismét Titeket fogunk választani. 🙂


Nagyon szépen köszönöm, hogy időt fordítottál az interjúra, és azt is, hogy Molly ilyen nagy szeretetben és vidámságban él nálatok, ennyi törődést és figyelmet kap. Kíváncsi leszek, hogy tetszik majd neki az új, családi házas élet, amikor elköltöztök. Kívánok Nektek sok tartalmas és boldog együtt töltött évet!

Ölelés,
Virág

Észak, tenger, csatornák, macskák és egyebek – Ilyen volt Hollandia 0

Sziasztok!

Ahogy ígértem, jöjjön egy kis úti beszámoló a Német-Holland utazásunkról.

Minden utazás alkalmával elhatározom, hogy nagyon felkészült leszek és úgy indulunk útnak, hogy mindent tudni fogok arról az országról, ahová érkezünk. Ez még eddig nem jött össze, és most – dacára a kölcsönkapott szuper útikönyveknek és az internetes útleírásoknak -, talán a sok teendő és Panka balesete miatt is csak nagyon felületesen tudtam felkészülni Hollandiából. Sebaj, gondoltam, iszonyú hosszú az út, majd útközben olvasgatok. Igen ám, csak elfelejtettem azt az aprócska tényt, hogy az ölemben lesz egy macska, és hogy nem is tudok kocsiban olvasni, mert hányingerem lesz. Vagyis ez kettő. De ezen gyorsan felülemelkedtem, mondván ha majd az út másnapján kora délután Hollanidába érünk, úgyis csak pihenni fogunk, és én majd csak olvasgatok.
Ember tervez… ugye… 😀

Utazás Kirkkel

A tervezettnél valamivel később indultunk el, reggel hét felé. Az első etapban a németországi Meißenbe kellett eljutunk. Kirk az ölemben utazott, az első fél órában kicsit méltatlankodott, aztán szépen aludt, beletörődve, hogy most ez van, utazunk. A norvég erdei macska már csak ilyen… nyugodt ha kell, akár hosszú órákon keresztül. Könnyedén szeltük át Magyarországot, aztán Szlovákiát, Csehországban már volt néhány dugó, Németország viszont katasztrofális volt. Az autópályán végig építések, sávelhúzások és óriási torlódások, így a tervezett helyett jó két órával később értük el Meißent, ahol brutál meleg volt. Fülledt, égető, halálos. Amikor a szállásunkat lefoglaltam – közel a belvároshoz, az Elba partján – nem gondoltam, hogy légkondicionált szállás kéne. Ez hiba volt, mert a tetőtéri lakásban borzalmas volt a meleg. Szép volt, kényelmes, mindenhez közel – de sajnos a 10 órás út után nem nyújtott semmi pihenést – és az ablakokat Kirk miatt nem tudtuk kinyitni sem. Végre evett-ivott kicsit és használta az almot – ezekre útközben nem volt hajlandó, hiába volt nálunk minden. Amikor kicsit játszottunk vele, bevizeztük és raktunk neki hideg vizes törölközőt a padlóra gondoltunk kicsit várost nézünk, hiszen ezzel a céllal foglaltam le pont itt a szállást.

A várkosa csodálatos, mitöbb lenyűgöző, bár a hőség kibírhatatlan volt, főleg a várban felfelé lépcsőzés közben, de a látvány kárpótolt minket. Sokat nem maradtunk, mert én izgultam Kirk miatt, így a vacsorázás előtt én mindenképpen vissza akartam menni megnézni Kirk-öt. A szállás alatt egy étterem volt, és gondoltuk este  fél 10-kor, hogy bekapunk valami könnyűt alvás előtt. De sajnos a konyha már bezárt. Így gondoltuk, majd a belvárosban … úgyis három perc séta.

Hát, ezek a németek nem egy mediterrán mentalitású népek, mert sehol nem lehetett már enni kapni, max. inni, de túl nagy italozáshoz nem volt kedvünk, mert másnap újra útra kellett kelnünk, és amúgy is maximum csak borozgatni szoktunk. Így aztán beértük egy adag fagyival, ami viszont hatalmas volt, jól is laktunk vele. Arrafelé máshogy mérik a gombócokat úgylátszik.

Ezek után aludni próbáltunk, de nem ment – legalábbis nekem. Szabi szerencsére tudott valamit pihenni, s mivel a hosszú utakon mindig ő vezet, így ez volt a fontos. Én kicsit forgolódtam, hideg vizes fürdőt vettem, bevizeztem újra Kirk-öt, aztán meg Kirkkel nézegelődtünk az ablakban  – addig is ki tudtam nyitni, hogy jöjjön be egy kis levegő. Ettől a bogarak is jöttek, Kirk örült, vadászott ezerrel, aztán meg lihegett szegényem a melegben.

Kirk második napja utazik

‘Ez az éjszaka is eltelt!’- megelégedett érzésével kezdtem készülődni a további útra, ahogy virradt. Reggel indultunk is, nem volt mire várni, és amúgy is éreztük, hogy mindenhol jó, de a legjobb a klímás kocsiban. 🙂 Mindenki feje fájt – a miénk a melegtől és nem alvástól, Pankának meg  a még nem túl távoli balesettől, így aztán némi begyógyszerezéssel útnak indultunk Észak-Németország felé.

Sajnos az autópályákkal mégkevesebb szerencsénk volt, mint előző nap, így jócskán a tervezett időpont után, nagyon-nagyon fáradtan délután négy felé érkeztünk meg Kirk leendő otthonába. Nagyon nehéz volt otthagyni Kirk-öt, iszonyúan hozzám nőtt az utolsó egy-két hétben, hiszen már alig volt nálunk kicsi, és hát mégiscsak együtt utaztunk két napig. Ráadásul mindig sokkal nehezebb odaadni azokat a cicákat, akik tenyészetbe mennek, hiszen tudjuk, hogy az ő életük nehezebb lesz, mint egy hobby célra tartott ivartalan cicáé, és sokmindennel meg kell birkózniuk. A hobby célra elvitt cicák meg sokszor országon belül vannak és sokat tudunk róluk, meg tudjuk őket látogatni…

Boldog életet drága Kirk! <3

Kicsit próbáltunk beszélgetni, de a németek valahogy nem annyira vannak toppon az angolban, én meg németül nem tudok, így ittunk egy kávét, megnéztük a cicákat, megvártuk, hogy Kirk egyen-igyon, alomra menjen és játsszon – vagyis jobban érezze magát, majd nehéz szívvel otthagytuk őt. Jó helyen lesz, de ikszedik tenyészkandúrnak lenni tényleg nem leányálom, reméljük jól veszi az akadályokat és sok szép kiscicával ajándékozza meg majd a tenyészetet. Valójában bármikor vissza tudtam volna érte menni – de hát ezt nem lehet…
Mondanom sem kell, hogy az autópálya torlódások folytatódtak, így a tervezett hollandiai érkezésünk késő estére nyúlt. Este 10 után futottunk be. A szállásunk egy nyaraló park szerű helyen volt, ahol a ház gondnoka elnavigált minket a labirintus szerű kis utakon a házunkhoz. Kiszálltunk, és az első, amit megpillantottuk egy kiscica volt. Aztán a mama cica. És egy újabb pici. Alig tudtam figyelni, mit magyaráz a pasas a házról, meg a szemétszállításról, mert néztem az egyik picit, láttam, hogy a hátsó lábával valami nem stimmel, de sötét volt, a picik meg féltek is meg nem is, nekünk be kellett pakolni, iszonyú fáradtak voltunk. A házikó cuki faház volt, tetszett, a sötétben a környezetet nem láttuk egyáltalán. Adtunk a cicáknak a Kirk úticsomagjában megmaradt tápból, meg vizet, és aludni mentünk. Hosszú és fárasztó napunk volt, lelkileg-testileg – a legjobb megoldás ilyenkor az alvás. (Legalábbis azt mondják mások, akik szoktak aludni, nem úgy, mint én. 😀 ) Különben az idő sokkal jobb volt, mint Németországban, meleg volt, de máshogy. Ennek örültünk. Éjjel viszont jó hűvös levegő jött kintről – tudtunk pihenni, és még én is órákat aludtam, pedig híresen nem tudok aludni máshol.

Ez itt az udvar… egy része

Reggel felkeltem és elhúztam az összes függönyt – rengeteg üvegfelület volt, és csak ámultam, hogy milyen kis földi paradicsomba érkeztünk, körös-körül növények, bokrok, hatalmas fák és egy tó mellettünk. Nagyon tetszett… Kimentem, és megjelent a két kiscica – éhesek voltak, jött a mama. Volt még táp, adtam nekik, de éhesek maradtak, így kibontottam egy májkrémet. Imádták. Már majdnem elfogyott, amikor megjelent egy harmadik kis fej, még kisebb, még éhesebb, így gondoltam kikotrom neki a maradék májkrémet – ujjal – a tálba. Mint kiderül ez hiba volt, mert a pici bár félős volt, de annyira éhes, hogy először a májkrémszagú ujjamnak esett neki, és frankón átharapta. Folyt a vér, evett a macska. Fájt nagyon, bekötöttem de így is nagyon vérzett. De hát aki ennyire hülye, az megérdemli… Így viszont felmentést kaptam aznapra a mosogatás alól. Minden rosszban van valami jó, nem igaz? 🙂

Ezek után felmerült a kérdés, hogy mit csináljunk aznap? Először is kávézzunk természetesen, mert kávé nélkül lehet élni, de… a kávézásnál már három kis apró cica tartott velünk, és a reggelit is élénk érdeklődéssel figyelték, a mamacica pedig kényelmesen helyet foglalt a negyedik székben.. El is neveztük őket: Korom, Koromka és Pindi. (Elmés nevek, tudom… de ez jött. 😀 )

Utána Szabival sétálni indultunk – Panka még aludt -, hogy lássuk hol is vagyunk valójában. Körülöttünk sok kis hasonló faház volt egy hatalmas zöld parkban, rengeteg növénnyel és fával, sok virággal. Mire visszaértünk Panka is felkelt. A park hátsó bejáratából lehetett eljutni egy homokdűnés részhez, ami nagyon érdekes volt, nem láttam még ilyet testközelből. Meleg volt, mint a bűn, körben mindenütt forró homok – de nagyon tetszett. Délután egy közeli kisvárost céloztunk meg, Elburgot. Csodálatos volt. Teljesen elvarázsolt a csatornákkal körbevett és keresztül-kasul szelt régi kis város, hangulatos utcákkal, csodás zöld udvarokkal, a házak előtt az ajtók mellett mindenütt kényelmes fotelek, kanapék, szék-asztal, és kint ültek az emberek, pihentek, olvastak, beszélgettek, sütögettek, szemben a szomszédok szinte karnyújtásnyira – idilli volt. Elsétáltunk a kikötőhöz, majd egy közeli tóhoz. Este a parkunkban lévő étteremben ettünk minden finomat – jó volt, elfáradtunk. Megbeszéltük, hogy mivel iszonyú meleg van, elmegyünk másnap a tengerpartra fürdeni.

 

Így is lett. Itthon elolvastam, hogy az Északi-tenger vize augusztusban a legmelegebb – hurrá! – 18 fok. Ebbe is belementünk volna, de köszönhetően a régóta tartó hőségnek a víz nagyon meleg volt. Jó magas homokgáton kellett felmászni, hogy lejussunk a tengerhez, de mindent megért. Csodás volt a part, nem zsúfolt, a víz meleg – volt szerintem 22 fok is. Isteni volt újra tengerben fürdeni, Panka frissen varrt sebének is jót tett. Fürödtünk, olvastunk, sétáltunk a parton – aztán pedig hazamentünk. Elég későn értünk haza, gyorsan összedobtunk némi vacsit, aztán alvás.

Ott emelkedik elöl az autópálya!

Estére a cicák megették az összes maradék tápot és a májkrémek nagy részét – folyton éhesek voltak -, így reggel boltba mentünk és bevásároltunk – többek között cicakajából. Úgy döntöttünk, hogy egy kicsit hosszabb útra indulunk észak felé, és célba vettük Texel szigetét. Már maga az út is nagyon érdekes volt, azelőtt nem láttam még kétszer hat sávos autópályát, és olyat, hogy az autópályát is felvonják, ha keresztül megy egy olyan csatornán, ahol nagyobb hajók is járnak. Őrület… És mindenhol – értsd tényleg a legapróbb út és a legnagyobb autópálya mellett bicikliút visz. És mindenki biciklizik. Kicsi, nagy, öreg… nagyon kell figyelni, mert a semmiből bukkan fel bárhol-bármennyi belőlük. Varázslatos a rengeteg tó, csatorna – víz mindenfelé. Ami még a legmehökkentőbb volt az úton, az a tengerben futó autópálya.

Autópálya a tengerben! Óriási!! 🙂

Neeem, nem egy híd, hanem rendesen a pálya jó hosszan. Balról víz, jobbról víz – és persze bicikliút még ott is volt. A GPS mókásan festett, ilyet sem láttam még –  út fut a kék semmiben. 😀 Imádtam. Egy szépséges és hatalmas komppal keltünk át a szigetre, ahol béke és nyugalom fogadott minket. Sétáltunk az egyik kis városka belvárosában, ettünk, és fagyira vágytunk. Jó hosszú volt a sor, de gondoltam megy az gyorsan és beálltunk. Hát, lassú volt. Nagyon. De kitartottunk. Aztán közelebb érve megvilágosodott, mitől… a fagyis lány be volt tépve, mint állat és konkrétan egyszemélyes show-t nyomott minden vendégnek. Nekünk is, vagy öt percet. Dőltünk a nevetéstől és tripla adag fagyival távoztunk – így sikerült adagolni. 😀

Utána a tengerpart felé vettük az irányt és találtuk egy olyan partot, ahol alig volt ember és nagyon érintetlen volt a természet, milliónyi kagylóhéjjal a parti homokban és a vízben. Csodás volt. Itt pihentünk, fürödtünk, sétáltunk, olvastunk – aztán sajna indulni kellett vissza a komphoz.

 

Újra jó későn értünk haza, megetettük az aprónépet meg a mamát, már vártak minket nagyon, kaptak tőlünk játékokat is.. annyira ééééééédesek voltak.Közben világossá vált, hogy nincs gazdájuk. Bolhásak voltak, sztem férgesek és folyton éhesek.

Pindi <3

Elkezdtünk gondolkodni, hogy mit kéne velük tenni, így nem maradhatnak itt, főleg, hogy Pindi egyik hátsó lába sérült volt, és nem tudta használni. Ügyesen szaladt három lábbal, de ugrani, ülni nem volt könnyű. Nem tűnt új sérülésnek, vagy születéskori, vagy emberi kéz általi szerintem… mást nehezen tudok elképzelni. Ő különösen hozzám nőtt, sokat foglalkoztam vele. Idilli helyen éltek, szabadságban, de mégis otthon nélkül, bolhásan, oltások nélkül, mama ivarosan.. nem jó ez így. Amúgy nem voltak jellemzőek a kóbor állatok egyáltalán.

Mi ugye vidéken laktunk – direkt nem akartunk nagyvárosban szállást bérelni – így jól megfigyelhettük a holland vidéket, a tanyákat, a gazdálkodást. Varázslatos házak, minden gyönyörű tiszta, rendezett, millió hortenzia bokor és rengeteg növény. Mindenhol tartottak állatokat de nem volt bűz és nagyon modern volt minden. A holland házak különösen szépek, annyira egyedi a stílusuk, a hatalmas üvegablakokkal, amibe mindenfélét kiraknak, a szépséges előkertekkel… tiszta varázslat. Bármelyiket elfogadtam volna. Mindenfelé tökéletes utak… semmi szemét és kedves emberek. Hiába – ez észak. Ezért is szeretjük nagyon. No meg a hűvös idő miatt, ami most nem volt. 😀

 

Utolsó előtti napunkat egy kiadós sétával kezdtük, hogy jobban megismerjük a környéket, majd újra elindultunk. Állatkertbe. Ami nem egy klasszik állatkert volt (Panka ilyenbe nem megy, mert vegán, és ezért elutasítja az állatok tartásának ilyesféle formáját, ez viszont más volt), egy hatalmas nagy park, főként szabadon tartott majmokkal. Fantasztikus volt… nem lehetett nálunk semmi nyitott, mert a majmok képesek elkobozni bármit. Nagyon tetszett a park, a rengeteg féle mókás majom, kicsi-nagy, szuper program volt. Este még kicsit sétálgattunk a közeli városban, cicáztunk, de aztán nyugovóra tértünk.

Az utolsó napunkra maradt Amszterdam. Nem volt egyszerű bejutni és leparkolni a belvárosban – Panka ott akart ruhákat vásárolni (never again) – és persze a látnivalók is ott voltak. Míg ő vásárolgatott mi sétáltunk és gyönyörködtünk. Szép város Amszterdam, de nagyon zsúfolt, bár tény, hogy sajátos hangulata van, de valahogy kopottabb, szürkébb mint a vidék. Sajnos nem jutottuk be egy-két olyan helyre, ahova szerettünk volna – Anna Frank ház vagy Van Googh múzeum – ide előre kellett volna neten jegyet foglalni, és amúgy is megtelt mindegyik, mivel esős idő volt – így sajnos aznapra már nem lehetett jegyet kapni.

 

Nala, a szépséges

Elmentünk viszont és meglátogattuk Nalát, aki családjával együtt a napfényes Toszkánából (ahová pont egy éve vittük el, és erről is olvashatsz ide kattintva a blogbejegyzések között) pont Amszterdamba költözött. Nala egy év alatt fenséges és csodálatos felnőtt cica lett, nem győztük bámulni szépségét, okosságát, kedvességét. A kis barátja, Pinot is hatalmas kandúr lett, jó volt őket újra látni, és persze a gazdit is. Beszélgettünk, majd elindultunk a Rijsk múzeumba barátunkkal együtt. Ez Hollandia nemzeti múzeuma,  hatalmas, rengeteg látogatóval és iszonyúan szép képanyaggal. Csodálatos volt, olyan híres képeket láthattunk itt élőben, mint az Éjjeli őrjárat, Waterlooi csata, de felsorolhatatlan a fantasztikus alkotók  rengeteg szép munkája: Van Googh, Vermeer, Rembrandt….   Lenyűgöző volt. Utána elsétáltunk a Vondelparkba, ami egy hatalmas és nagyon híres park Amszterdamban, és Nala gazdijával kávéztunk-sütiztünk. Ezek után indulni kellett vissza, mert hátra volt még a pakolás.
Nagyon sokat gondolkoztunk a kis cicacsalád sorsán, és este jutott eszünkbe – valahogy addig nem, hogy biztosan van közeli menhely, aki befogadja őket, és elvégzi velük a szükséges teendőket és gazdit talál nekik. Így elhatároztuk, hogy másnap még indulás előtt – igaz, hogy időt vesztünk ezzel, aminek amúgy is híján vagyunk a hosszú út miatt – elvisszük őket. Kinéztük a legközelebbi helyet. ÉN nagyon izgultam, hogy minden cica ott lesz-e reggel – mert az anya nélkül nem akartam, és azt sem, hogy egy kicsi maradjon ott. Néha elcsatangoltak mindenfelé és nem jöttek egyszerre – így a félelmem jogos volt. Alig tudtam aludni. Úgy megszerettem és sajnáltam őket…

A becserkészés

Eljött a reggel, hajnalban keltem, pakoltam. Jött a mama, jöttek a kicsik, éhesek voltak, de nem akartam nekik adni, mert úgy terveztem, hogy majd kajával csalom be őket a hordozóba, hiszen a kis éhenkórászok a kajáért bárhová bemennek. A hordozót már előtte nap kitettem, és adtam benne enni nekik, hogy szokják. Minden megvolt, indulhattunk is volna haza – ha nem lett volna még a cicamentő hadművelet. Kivittem a konzervet, megrohamozták a hordozót, aki kicsit kilógott azt betuszakoltam – és kész. Mindhárman bent voltak. Nem értették mi van, de az éhség nagyobb volt és gyorsan elindultunk. Az út fél óra volt, a mamacica néha sírt, a kicsik teljesen csendben várták, mi fog történni. Odaértünk épp nyitásra. Ez nem csak menhely, hanem rendelő is.

Mondom a recepciósnak mit szeretnék, töri az angolt, nem nagyon érti, hogy mi ma elutazunk és nem csak panzióba adnám a cicákat… kérdi honnét hozom. Megmondom. Erre ő, hogy sajnos akkor hozzájuk nem hozhatom, mert az a terület hiába van közel, egy másik menhelyhez tartozik. Hidegzuhany. Próbálom magyarázni, hogy értem én, de indulnunk kell és a cicák nem maradhatnak ott éhesen, főleg, hogy Pindi lába sérült is.. felnő, de nem fog tudni vadászni, jön a tél.. a mama újra és újra szülni fog és tavasszal már a három kicsi is. Segítsenek. De nem. Mert ha a gazdik keresik őket, akkor majd a másik helyen, ahová tartoznak. Őrület, hogy nem fogja fel még mindig, hogy nekik nincs gazdájuk… senki nem fogja keresni őket. Nem vitázom, elkérem a másik menhely címét, nagyon sok időt vesztettünk így is, így még többet fogunk, de meg akarjuk oldani a cicák sorsát. Beütjük a GPS-be. Messze van, de nem az a baj – nincs nyitva. Megyek vissza, magyarázom a nőnek, hogy nincs nyitva, mondja ja, igen, nincs, de rakjam le ott a macskákat, majd megtalálják őket. Jééééééézus, és ott legyenek hárman egy kicsi hordozóban? Ki tudja meddig? Borzalom. Végtelenül szomorúak vagyunk. Nincs mit tenni. Visszavisszük őket a kis varázsparkba, ahol szépen élhetnének is, ha valaki etetné őket, és megkapnák a szükséges orvosi törődést is. Jön a tulaj átvenni a házat tőlünk, mondom neki a cicákat, és átadom a menhely címét, hívja fel, hívja őket ki – mert neki ideje nincs velük foglalkozni – mondja. Otthagyjuk nekik a játékokat – amiket kaptak tőlünk, minden tálat telerakunk kajával, kibélelünk egy ládát a törölközőinkkel és fedett helyre tesszük. És indulunk. Iszonyú nehéz szívvel, hogy ezt elrontottuk. Nem csináltuk jól, és már nincs idő jóvátenni.

Nem nagyon szólunk, nem nagyon állunk meg, csak faljuk a sokszázkilométereket, és egyszercsak elérjük Regensburgot, a tervezettnél sok órával később. Fáradtan. Szomorúan. De az élet megy tovább… megtaláljuk a szállást, belváros, sétálóutca, jó kis hely. Kis pihenés után elindulunk, hogy felfedezzük a belvárost – hiszen ezért itt szálltunk meg. Nagyon szép, megérte. Később beülünk egy olasz étterembe és igazi olasz fogásokat eszünk, igazi jóféle olasz chiantit iszunk. Sötétben még lesétálunk a Duna mellé, varázslatos minden. Az lenne….

Az éjszaka egy része azzal telik, hogy a sétáló utcán ordító német és egyéb turistákat hallgatjuk, hiába a réges-régi ház vastag falakkal, valahogy mindent hallani. Hajnalban jön némi álom a szemünkre. Reggel fáradtan kelünk, az ágy sem volt túl kényelmes. Ami vigasztal, az a lazacos bagel és a kávé, ami olyan finom, hogy életem egyik legfinomabb kávéja. Egész nap tudtam volna inni. De aztán összekaptuk a cuccot, és hónom alatt Felhővel – aki egy felhő alakú ikeás párna, és a kocsimban lakik, a kocsi pedig Felhőcske névre hallgat… – elindulunk hogy megnézzük a Dunát világosban is. Nagyon más még itt. Nem olyan széles és nagyon tiszta. De indulni kell, vár még ránk jó hatórányi út.

Otthon hatalmas üdvrivalgással fogadtak az állatok, kutyák-macskák követtek és voltak a nyomomban napokig. Jó hazaérni hozzájuk!!
Az örömöm nem felhőtlen, sajnálom a kicsiket ott a messzi Hollandiában, főleg Pindit… nyugaltan vagyok, nem alszom napokig – aztán eszembe jut valami!
De erről majd legközelebb… ha érdekel Benneteket!

Jó, hogy itt vagytok! Ölelésem, és csodálatos nyár végi napokat Nektek!
Virág