Egy macskakiállítás margójára – avagy miért járunk mi kiállításra és mi zajlik a színfalak mögött? 2

Kedves Olvasóm!

Ígértem Neked, hogy hírt adok arról, hogyan sikerült hosszú idő után az első kiállításunk. Tudom, hogy sokan drukkoltatok nekünk ott helyben, és odahaza, – amiért végtelenül hálásak vagyunk!

Két év telt el az utolsó magyar  Felis Hungarica kiállítás óta.
A Covid, ezt is, mint oly sok minden mást, keresztül húzott. Hosszú idő ez a macskáknak, közben felnőtt nálunk például Jorinde úgy, hogy egyetlen kiállításra sem tudtuk elvinni, és mivel hozzászokni sem tudott, és közben szült is, kétséges, hogy jövőre mennyire van értelme egyáltalán megkezdenie a show karrierjét.

Trygg szerencsésebb volt, hiszen éppen csak pár nappal nőtt ki a kölyök kategóriából, így legalább juniorban indulhatott, – bár ez is egy elég késői kezdésnek számít.

Volt is izgalom bőven. Meg gondolkodás, meg agyalás, meg tervezés… Annyi minden történt egyszerre a házunk táján, és annyira nem tudtuk, hogy fognak a cicák ennyi idő után (vagy épp elsőre) reagálni a helyzetre.
Természetesen, aki ismer minket meg sem lepődik, hogy kalandokban és kihívásokban most sem volt hiány az út kezdetétől egészen a végéig.

Az volt a legnehezebb, hogy 4 alomnyi kiscicát és két vemhes nőstényt kellett itthon hagynunk két nappalra és egy éjszakára. Ez, megspékelve az amúgy is szokásos teendőkkel és a két kutyával felelősségteljes, nem könnyű feladat. Fizikailag sem könnyű itt végigtolni egy napot, de talán az emberre háruló felelősség még nehezebb.

Jenny és Joanna az aprókkal

Az egyik lánykánk már kirepült, nem él velünk. A kisebbik épp az érettségi évében van, emellett dolgozik, és úgy általában mindig van valami programja, így rájuk annyira nem számíthatunk.
Szerencsére anyukám már nyugdíjas, így ismét ő mentett meg minket. Tegyük hozzá, hogy teherbírása és precízsége hihetetlen, így nem csak megcsinál mindent a norvég erdei hadakkal, de még tiszta házzal, finom vacsorával is vár minket. Így aztán tudtuk, hogy jó kezekben hagyunk itthon mindent. Persze mondtam neki, ha Nayeli – aki előrébb volt a sorban – szülni kezdene, csak szóljon, s csapot-papot otthagyva repülünk haza. Mert mégiscsak a szülő nőstény az első.

Nayeli a szülés előtt pár nappal

A kiállítás előtti kedden felhívott Laca (az egyesület egyik vezetője), hogy számíthat-e rám, tartanék-e most is fajtabemutatót mindkét nap. Belesuttogtam a telefonba, hogy: – Persze, amennyiben addigra lesz hangom.
Úgy egy héttel előtte ugyanis sikeresen lebetegedtem, és tényleg az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára ennyire beteg. Még majdnem orvoshoz is elmentem, de lehetetlenség volt időponthoz jutni, úgy gondoltam, nagyon úgysem tudna rontani a helyzeten, valahogy majdcsak átvészelem az egészet. Brutál volt, legjobb barátom két óránként két szem Nurofen, és arra egy Aspirin complex voltak, így tudtam abszolválni a napokat valamelyest.

Próbáltam a napon tölteni minden nap némi időt, és persze sokat teázni

Szóval a végletekig fáradtan, és még mindig nagyon betegen jött el a kiállítás előtti péntek. A szokásos teendők mellett egész nap készültem, pakoltam. Iszonyú mennyiségű cucc kell egy ilyen kiállításhoz, és szerettem volna, ha már péntek este a dolgok jó része a kocsiban landol, hogy ne kelljen emiatt még korábban kelni. A gyógyszertárban felvásároltam mindent, amitől lehet hangom, ami enyhíti a köhögést és úgy általában ami javíthat a kedélyállapotomon, de így is izgultam, hogy fogom bírni majd a két napot.
Tetézve mindezt azzal, hogy szállásunk sem volt. Mindig van egy kijelölt show hotel, ahol a mindenhonnan érkező macskások megszállnak, és ahol a szombat esti gála vacsora és parti van. Igen ám, de én addig halogattam a foglalást (főleg a betegség miatt, mert féltem, hogy annyira nem javulok, hogy el sem tudunk menni), hogy szerdára már minden hely elfogyott. Így péntek este még szobát vadásztam, lehetőleg a kiállítás és a parti közelében. Sikerrel jártam.

A Banda persze minden lépésemet megfigyelte

Éjjel még félholtan a bőröndöt pakoltam, Szabi még kocsit takarított… aztán végre eltettük magunkat másnapra.

Korán kellett kelni, de szerencse, hogy Győr közel van, jó másfél óra. Kilenc órás érkezést lőttünk be. Minden a kocsiban, már csak a macskák hiányoztak. Igen ám, de Kiana, aki amúgy egész éjjel a lábamnál aludt, ahogy felkeltem, a hetedik érzékével egyből levette, hogy itt most valami történik, és ez olyan dolog lesz, amiben ő vélhetően szabad akaratából nem akarna részt venni. Kirohant a kennelbe, és a lehető legtávolabbi és legmagasabb pontján a lehető legkisebbre összehúzva magát nézett befelé.

Kiana

A fenébe, hogy ilyen okos! Hiába osztottam közben reggelit, hiába hívogattam, esze ágában sem volt mozdulni onnan, pedig rutinosan a hordozókat csak az utolsó pillanatban szoktam elővenni.

Trygg cuki volt, mint mindig, Viva jóízűen tolta magába a rákos-tonhalas konzervet (ezzel majd még találkozunk az út során…), én pedig egyre feszültebb lettem, hogy hogy fogjuk leszedni onnét Kianát. Bevetettem a Cosma jutit, amit másrkor kinyitni sem tudok olyan halkan, hogy Kiana (és az összes többi) ne neszelje meg. Az összes többi jött is, de hiába rázogattam, mutogattam Kianának, az arcára ez volt írva: – Edd meg Te, csakazért sem fogok lejönni innét!
Nos, végül Szabi volt a megmentőm, aki úgy hat kört tett csupán létrával a kezében a kennelben, mire ha megfogni nem is, de “beűzni” sikerült Kianát.

Bekerült hát a három norvég erdei a boxba, búcsút vettünk anyukámtól, és elindultunk. Nem akartam a rövid útra nagy boxokat vinni, a helykihasználás miatt is, mivel a kisebbik autóval mentünk. Kianát egy kis boxba raktam, úgyis olyan picire húzza magát benne össze, amennyire csak lehet, ilyenkor komfortosabb neki egy kis box, mint egy nagy.
Viva tudtam, hogy nagyon nyugodt, bármiről is legyen szó, viszont Trygg általában az oltásokra menet nem volt az, így jobbnak láttam őket egy egyel nagyobb boxban együtt elhelyezni. Nem volt benne sok hely, de egymás mellett fekve szépen elfértek, gondoltam, ha Trygg ideges lenne, Viva nyugodtsága majd segít neki.
Jó ötletnek tűnt…

Itt még a bonyodalmak előtt

Budakeszi felé megyünk ilyenkor. Az út dimbes-dombos és roppant kanyargós. Viva nyávogott, ami nem jellemző rá egyáltalán. Majd lihegni kezdett, a száját nyaldosta. Akkor már éreztem, hogy nem volt az év ötlete egy boxba tenni Tryggel, de bíztam benne, hogy egy kis levegő segít a rosszulléten. Nem segített. Viva sugárban hányni kezdett, és a reggeli rákos-tonhalas konzerv teljes egészében a box elejében és azon túl a kocsiban landolt. Remek… Megállni nincs idő, kicsit késésben voltunk, így kicsatoltam magam, és menet közben az első ülésről térdelve hátrafelé próbáltam egyik kezemmel nedves törlővel felszedni a hányást, ami a menyiségét tekintve mission impossible-nek tűnt. A másik kezemmel próbáltam Tryggöt visszatartani attól, hogy kimásszon, szavakkal nyugtatni Vivát és figyelmen kívül hagyni Szabi morgolódását.

Éreztem, ahogy előre hajoltam, hogy eleredt az orrom vére, csöpög folyik a kedvenc pulcsimra, így időnként, kockáztatva azt, hogy Trygg kiszabadul próbáltam megtörölni a képem… nem is részletezném, de ha valaki a dugóban ezt végignézte, aznap enni már biztosan nem volt kedve.
Közben egy köhögő roham is rámjött, így a procedúra végeztével fáradtan rogytam vissza az ülésre, és kezdtem bele a pulcsim tisztogatásába.

Már majdnem kezdtem örülni, hogy az út hátralévő része majd rendben zajlik, amikor Viva újra hányni kezdett. Szerencsére már csak nyálat, de azt mind Tryggre, így az előző mutatványt megspékelve Trygg tisztogatásával megismételtem.
Még jó, hogy törlőkendő minden zugban található nálunk. Amúgy ennél profibban fel vagyunk szerelkezve, van szépen zacskóban összekészítve: gumikesztyű, szivacs, különböző méretű törlők és törölközők, papír törlő, víz és plusz zacskók szemétnek. A bőröndben hátul…

Az út hátralévő része kissé feszülten, de eseménytelenül telt. A helyszínt is simán megtaláltuk, parkolót is… kezdődhetett a nyolc-tíz fordulós bepakolás.

Közben otthon ébredeztek az aprók

Először ilyenkor a macskákat kell bevinni, mert az az első lépés, hogy átesnek egy orvosi ellenőrzésen. Megnézik az útleveleiket, ellenőrzik az oltásaikat, a bennük lévő chipet is, átvizsgálják őket, benéznek a szájukba. Szerencsére egész jól megszáradtak a macskák, kicsit lehet, hogy box hányás szagú volt, de senki nem szólt semmit, Viva is addigra megszáradt, jól nézett ki, Trygg is.
Természetesen biztos voltam benne, hogy nem beteg, vidám volt reggel, jó étvágyú, ha betegnek gondoltam volna, be sem megyünk.
Ezek után felveszi az ember a kiállítás katalógust, a karszalagot, a papírokat, fizet, majd megkeresi  a ketrecét. A miénk a csarnok hátsó részén volt, aminek örültünk.

Kiana egyből bebújt a bújóba, Trygg inkább csak kíváncsiságból nézte meg milyen bent

Ilyenkor amíg Szabi pakol be, én lefertőtlenítem a ketrecet és elkezdem berendezni, ráaggatni mindent, amit kell, enni-innivalót, almot, bújókat, játékot stb. betenni. Ez majd egy órás procedúra, és általában mire végzünk, már jönnek a látogatóink.

Viva közben azt szerette volna, hogy őt simogassam

Ekkor még meg kell keresnem és feljegyeznem a beosztásokat – melyik bíróhoz melyik macska került. Rendszerinte felírom a macskák számait a kezemre, hogy bárhol is vagyok éppen, tudjam, ha mennünk kell bírálatra. Így aztán sokszor úgy nézek ki, mintha valami kezdő tetoválószalonból szabadultam volna.

Az egyik kedvenc képem a kiállításról, egyben demonstrálja a kezemre írt feljegyzéseket

Eddigre már elég éhesek voltunk, de figyelni kellett mikor kell mennünk bírálatra. Ilyenkor roppant kaotikus minden, mert ha nem figyelsz eléggé, lehet, hogy lemaradsz egy bírálatról. Közben jönnek a barátok, gazdik, látogatók, illik –  és örülünk is -, ha mindenkivel tudunk néhány szót váltani, de a macskákat is fel kell készíteni a bírálathoz, és nem csak egy bíróhoz tartoztunk.

Trygg pedig játszani akart…

Tekintve az elmúlt 10 betegséggel töltött munkás napomat, az egész utat, és mindent együtt, iszonyú kimerült, fáradt, éhes, szomjas és nyűgös voltam. De természetesen mindezt megtartottam magamnak, mert az, aki odajön, és megtisztel minket a látogatásával, érdeklődésével, jelenlétével, nem egy félhulla, legszívesebben a ketrec alá befekvő Virágot akar, hanem valami egészen mást. Így hát igyekeztem megfelelni minden téren. Remélem sikerült. Ha valakivel mégsem tudtam beszélgetni, nem ismeretem fel, és így tovább, attól ezúton is elnézést kérek, tényleg nagyon nem voltam a toppon.

Egy gyors TV interjú is belefért

Figyelmünk tehát ezer felé, közben még a TV is befutott, hogy feltennének pár kérdést, és bírálatra is indulni kellett.

Kiana az olasz bíróhoz került, ami nem lett volna baj… Viszont jöttek az olasz norvégosok is, ami szintén nem baj, sőt, mert gyönyörű cicákat hoztak. Jó volt végre találkozni személyesen a sok éves online ismeretség és értekezés után, beszélgetni, terveket szőni. Viszont az egyik cicájuk, aki már öt éves múlt, és még sosem volt kiállításon, ugyanazon a címért indult mint Kiana. Jobban mondva Kianának már csak egy pont kellett volna ehhez a címhez, valójában csak azért tettük ki a kiállítás procedúrájának, hogy ez meglegyen neki, és ne kelljen többet kiállításra mennie. Sajnos ő tényleg utálja az egészet, de szerettünk volna tenyésztője felé is tiszteletünket kifejezni azzal, hogy Kianából champion lesz. Az olaszok vörös-fehér lánycicája tényleg nagyon szép volt, öt évesen már teljesen kifejlett. Igazából éppúgy megérdemelte a pontot, mint Kiana, de tudtuk, hogy olasz bírónál olasz versenytárssal szemben nem lesz esélyünk, főleg úgy, hogy a macskák minőségben hasonló szintet képviseltek.

Kiana az olasz bíró előtt, plusz az én őszinte mosolyom 😀

Nem, nem az fájt, hogy az ő cicájuk kapta meg az excellent 1 minősítést és Kiana lett az excellent 2, hanem az, hogy totál feleslegesen tettem ki Kianát így az egész hétvégi procedúrának, és  ha meg  szeretném szerezni vele ezt a címet, akkor kénytelen lesz túlélni még egy kiállítást.

Alig végeztünk vele, máris rohanhattuk Vivával és Tryggel a másik bíróhoz. Mirát, a bírónőt, kedveljük, nagyon nyitott, kedves nő. Igen ám, de szerinte Viva nem volt jó színcsoportban…

Viva a finn bírónő, Mira előtt

Ez hosszú sztori, legutóbb a budapesti kiállításon tették át a hármas csoportba az egyesből, hasonló hosszú értekezések és tanakodások után más bírókkal, most ugyanez történt csak fordítva. Jó fél órát álltunk ott Vivával, míg a döntés megszületett: Viva, hogy ne veszítse el az eddigi eredményeit, aznap a hármas csoportban lesz elbírálva, és másnap vigyük el színkontrollra, ahol majd átkerül az egyesbe…
Igazából nekem mindegy lett volna, hogy melyikben van, csak jó lenne előre tudni, hogy éppen melyik lesz a helyes, mert emiatt mindig valami hátrányba kerülünk… tavaly egy csoportba kerültek Nayelivel, és egymás ellen versenyeztek (ha tudjuk, nyilván nem visszük el mindkettőt), most pedig hiába tetszett Viva nagyon a bírónőnek, mind a Best in Variety címet, mind a nominálást a Best in showba elbukta, mert a bírónő szerint nem lett volna helyes, hiszen nem jó színcsoportban van. Éljen… De kapott egy szuper bírálatot, és a napot a megszerzett Champion címmel zárta. Trygg szintén nagyon tetszett a bírónőnek, és mivel – aznap még hárman voltak a hármas csoportban – meg is kapta  a Best in Variety (kb. fajtagyőztes) minősítést.

Trygg bírálat után. Megérdemelt a babusgatás

Trygg a nominálásnál a vezető steward Maine Coon-jával került összevetésre. A steward a kiállításon az, aki a bíró mellett segít, akik a cicát tartják a BIS-ben és így tovább, tehát egyféle fontos személyzet, és ezeknek a segítőknek van egy vezetője, no ő a vezető steward.
Tudtuk, hogy esélytelen… halandó tenyésztő még sosem nyert a vezető steward macskája ellen… (Most erre nem nagyon tudok mit mondani. Vagy inkább nem akarok. Trygg elképesztően szép. Masszív. Tökéletesen megfelel a standardnak. Korához képest messze jobb, mint ami elvárható, bundában, szőrminőségben… és még sorolhatnám… Az országban nincs mégegy ilyen cica. A legtöbb bíró sem látott még amber tabby norvégot, főleg ilyen minőségben. Természetesen a Maine Coon-okat nem ismerem annyira, hogy össze tudnám vetni a saját fajtámmal, de tény, hogy soha de soha esélyünk még nem volt, ha a vezető steward macskájával kerültünk össze. A bírói ítélet ennyi volt: a Maine coon nagyobb harmóniában van. Eh??? Természetesen nem kommentáltam hangosan a dolgot… nincs is értelme… De ilyenkor szívesen megmondanám, hogy teljesen felesleges kreálni valami indokot, amikor mind tisztában vagyunk az igazsággal.

Kedvenc kép a napról 🙂 Szabi és Trygg aka Csíki-píki

Így aztán a versenyzés nekünk ott véget ért, de hátra volt még a fajta bemutató. Köszönöm, hogy ilyen sokan kíváncsiak voltatok a szövegelésemre és a cicákra, akik bámulatosan jól viselték az egészet a sok herce-hurca, procedúra után. Annyira, hogy Trygg elaludt kint az asztalon közben…

Nagyon magyarázok 🙂 A háttérben Roli és Viva

Itt ejtsünk pár szót Trygg viselkedéséről, mert azt gondolom szinte még Vivát is túlszárnyalja. Soha ennyire higgadt, nyugodt, nem izguló, nem félő macskát még nem láttam kiállításon. Nekem is meglepetés volt ez, mert azért Trygg akaratos és hirtelen tud lenni, mint az apja, és az anyjában, Lorában  is van kurázsi bőven. A kiállításokat egyik sem szerette. Ugye Teut az utolsóról konkrétan Szabi hazavitte… 😀 Annyira vállalhatatlan volt a viselkedése. Lora mindig szépen megfogható volt, szépen is mutatta magát, de közben remegett, izgult…

Trygg álomba szenderül

Szóval Trygg igazi meglepetés nekünk. Persze ha majd már ivarzik, akkor lehet, hogy feszültebb lesz, de mindenesetre végetlenül hálás voltam neki ezért a viselkedésért. Meg magamnak is. Mert valljuk be, Trygg az én nevelésem. Az első három hónap nagyon sokat számít egy cica életében. Szóval merem hinni azt, hogy ebben nekem is részem van.

Roli mögött szlovák tenyésztő barátunk, Rasto a cicájával

És igen, eljött az is, hogy valamikor négy felé enni is tudtunk – aznap először. Egy tányér levest, mert még hátra volt a gálavacsora, nem akartam, hogy meg se tudjam kóstolni a finomságokat. Addig csak egy marék gyógyszer és némi víz került belém, még a reggel elpakolt kávémat sem tudtam meginni. Breeder’s life…

Ezek után már tényleg csak a látogatókkal beszélgettünk, meg a kedves szomszédokkal, akik először voltak kiállításon, illetve az olaszokkal értekeztem kicsit, mert szerettek volna kooperálni velem tenyésztésileg.
Hatkor zárt a kiállítás, összeszedtük amit kellett, kihalásztuk a macskákat a ketrecből, és irány a szállás. Hétre be is pakoltunk, megetettük a macskákat, én vettem egy forró  zuhanyt, ami nagyon jó esett.
Trygg közben úgy gondolta, hogy mindenképpen segít a bőrönd kipakolásnál, de legalábbis némi szőrt varázsol a particuccokra.

Tryggel mindig vidám az élet

Kis pihenés után el is kezdhettünk készülődni az esti partira, ami fél kilenckor kezdődött. Gyalog mentünk, pontosan 700 méterre volt a szállásunktól. Kellemes időben jól esett a séta (visszafelé majd más lesz a helyzet…).

Indulás a gálavacsorára 🙂

Szuper asztaltársaságot kaptunk Lacikáék, és a kiállítási szomszédaink személyében. Persze fáradtak voltunk, de két éve nem voltunk sehol, így igazán jólesett egy kis kikapcsolódás. A vacsora nagyon finom volt, az ennivalók felét sem bírtuk megkóstolni, annyira jól laktunk. Aztán persze kezdődött a tánc, móka, kacagás…
Én – minden antiszociálisságom ellenére – igazi parti arc vagyok, és elfogyasztott vodkamennyiségtől függetlenül bármikor lehet rám számítani a táncparketten, – értsd, alkohol nélkül is képes vagyok az asztal tetején táncolni.

Mondom én, hogy vidáman voltunk…

Nagyon jól éreztük magunkat – bár a zenei ízlésem elbírt volna más számokat is, de ilyen apróságon én sosem akadok fenn, inkább élvezem ami van. 🙂

Lacával – gyagyás banda 😀

Élveztem is. Annyira, hogy amikor Lacikával éppen valami őrült figurát mutattunk be a parketten, a csípőmben egyszer csak valami teljesen fura történt, valami mintha kiugrott volna  a helyéről, majd forróságot éreztem, és aztán nyomban olyan fájdalmat, hogy azt hittem elájulok. Nem tettem, de a következők futottak át az agyamon:
a, én most mentőt hívok, de azonnal;
b, le…om, kemény csaj vagyok, táncolok tovább, majd valahogy lesz.

És itt akkor álljunk meg egy pillanatra. Lássuk, ki mit gondol (mennyire ismer). Mit tettem vajon?
Nos, ha megvan a tipped, akkor olvass tovább – és majd  kommentben írd meg a Facebook posztnál, ahol ezt a bejegyzést megosztottam, vagy akár itt lent a szöveg alatt, hogy: Eltalátam!!! vagy Jesszus, ne már, ezt nem gondoltam!!!

Szóval ja, nem én lennék, ha nem táncoltam volna tovább, igazi őrült vagyok,  de tegyük hozzá borzalmas fájdalmaim voltak.. A táncolás, ugrálás azért ment, de menni, na azt nem nagyon tudtam. Mondtam is Szabinak, hogy valami extra gáz van, és higgye el, hogy én nem tudok menni, nem tudom mi lesz.
Nem tudom mennyire hitte, de azért sűrűbben mentünk ki a levegőre – a támogatásával. 😀

Azért természetesen a partiról utolsóként távoztunk. Éjfél körül. Tudom, nem egy hosszú parti, de minden résztvevő fárasztó napon van túl ilyenkor, nem is beszélve a vezetőségről, és azokról, akik már előtte nap is pakoltak a kiállítás helyszínén, akik szerveztek… ergo rengeteget dolgoztak azért, hogy minden összejöjjön, jól működjön, gördülékenyen menjen, és mi mind jól érezzük magunkat.
Ezúton is hálásan köszönjük nekik a rengeteg munkát! Többek között ezért is jövünk kiállításra, hogy megtiszteljük őket azzal, hogy elismerjük a munkájukat.

Idefelé a hétszáz méter könnyű esti séta volt (hiszen ennek sokszorosát járom naponta az erdőben), visszafelé viszont egy örökkévalóságnak tűnt. Azt hittem sosem lesz vége, minden lépésért megküzdöttem.
A bulizni induló fiatalok nagy csapatokban jöttek szembe, ők még akkor indultak, mi meg Szabival, mint két szerencsétlen próbáltunk haladni, de annyira szürreális volt az egész, hogy iszonyú röhögés jött ránk. Megbeszéltük, hogy ennyi idősen már nem lehet bemelegítés nélkül ropni, mert tessék, kész a baj, de Szabi biztosított, hogy megérte, mert én voltam a legjobb a parketten…

Szóval a humorunk nem hagyott el, és vidáman kacagtunk. Szabi ettől csuklani kezdett, szóval igencsak jól néztünk ki…
Valahogy mégiscsak abszolváltam a 700 métert a hotelig, viszont a másodikon volt a szobánk, és nem volt lift. A korláton valahogy felhúztam magam, de olyan fáradt lettem mire felértünk, mintha maratont futottam volna.
Csíki örült nekünk, meg Viva is, Kiana nem volt hajlandó előjönni az ágy alól.
Gyorsan bevettem egy fájdalomcsillapítót, egyet pedig bölcsen elraktam reggelre, átöltöztem és lefeküdtem. Próbáltam elaludni, de nem ment. Pedig úgy vártam, hogy na, most majd alszom egy hatalmasat… végre nem kell korán kelni, nem kell reggel megküzdeni az ezer feladattal, csak beállni a zuhany alá, aztán lemenni enni…
Ahha… Ehelyett fetrengtem egész éjjel, és ha fel kellett kelnem, akkor valahogy a falba kapaszkodva jutottam ki a mosdóba, de közben csillagokat láttam. Itt már megfordult a fejemben, hogy hogy fogom én így abszolválni a következő nem kevésbé zúzós napot? Nagyon izgultam, hogy nem fog menni.
Mivel ráértem gondolkodni, így kitaláltam, hogy Szabit leküldöm reggel még a recepcióra gyógyszerért, mert már csak egy szem volt nálam, és tudtam, hogy az kevés lesz a talpra álláshoz.
Aztán ha oda tudok menni a kiállításra, meglátjuk, hogy pakolunk és megyünk haza, vagy valahogy megcsináljuk.

Így is lett.
Borzasztó fáradt volt, a folyamatos fájdalom nagyon kimerített (ha az előző napok és az influenza nem lett volna amúgy is elég). Szabi két Algofelx fortéval tért vissza, azt a Nurofennel együtt gyorsan bevettem, és vártam, hogy hassanak. Addig az ágyból instruáltam Szabit, hogy mit-hova pakoljon, tegyen.
A gyógyszerek segítettek annyit, hogy iszonyú lassan és kapaszkodva, de le tudtam menni reggelizni. Szerintem mindenki engem irigyelt, mert urasan csak ültem ott, Szabi pedig hordta nekem az ennivalót, innivalót, kávét.
Természetesen a lepakolásban sem tudtam segíteni, így szegény Szabi egy csomót fordult, mire minden bekerült az autóba.

A kiállításnál kitett engem a bejáratnál, hogy ne kelljen a parkolóból felsétálnom, és valahogy bebotorkáltam a ketrecekhez. Nos, innét a nap hasonlóan telt mint a szombati, megspékelve a borzalmas csípőfájdalmammal. A hasam is fájt azon az oldalon és totál fura érzeteim voltak, mintha önálló életre keltek volna bennem dolgok.
A kedves szomszédaink elláttak még fájdalomcsillapítókkal, krémmel, így szinten tudtam tartani magam.

Örülök, hogy ha így is, de meg tudtuk csinálni a napot. A vasárnapi nap egy újabb kiállításnak számít, tehát a cicák másik bíróhoz kerülnek, bár általában ugyanazokkal versenyeznek, akikkel előtte nap, csak másik bírónál. Ez egyfelől nem olyan jó, mert érdekesebb lenne másokkal összekerülni, másfelől az is érdekes, hogy egy másik bíró ugyanazon felhozatalból melyik cicának mit ad, és miért, mit mond.
Ezek a bírálatok néha homlokegyenesen mások, mint előtte nap. Tehát valójában a bírálat sokszor szubjektív, ami valahol érthető, de akár betudható szakmai hiányosságnak is, ha nagy az eltérés a két bírálat között. Személy szerint nekem megvannak a kedvenc bíróim, és nem azért, mert mindig csupa jót mondanak a macskáinkról, hanem mert amit mondanak, az korrekt, helytálló és segítő szándékú.

Először színkontrollra kellett mennünk Vivával, hogy átkerüljön a másik színcsoportba (nekem amúgy édes mindegy melyikben van, csak most már jó lenne, ha a következő címéig maradna abban, amibe most került… ).

Színkontrollon Viváva

Amúgy itt érdekes volt az, hogy a színkontrollt végző bírónő odahívta a többi bírót, hogy nézzék meg egymás mellett a két amber macskát, és mondják meg, melyik a tabby és melyik a solid (értsd tabby: mintás, solid: minta nélküli). Azért kicsit megdöbbentett az őszinte “Vazze fogalmam sincs melyik-melyik!” nézés. Pedig súgtam is: nézd a fülét, orrát… De természetesen a bíró is ember, és nem minden nap lát kétféle amber macskát egymás mellett.

Akkor ez most milyen színű is? 😀

Kianának ugyanúgy nem sikerült megszereznie a pontját a vörös-fehér cicával szemben, Viva és Trygg újra nyugodtak és ügyesek voltak, viszont egyik színnél sem volt elég macska a Best in Variety címhez.
Ez a rossz a norvégoknál, hogy sokszor annyira kevés a felhozatal az egyes színekből, hogy emiatt elesnek eleve ettől a lehetőségtől.

Szabi és Trygg a bemutató alatt

Kicsit fogszorítva, de megcsináltam a fajta bemutatót is, köszönöm, akik kíváncsiak voltak ránk. Külön köszönöm a kedves cicagazdiknak a segítséget  – Rolinak, hogy vigyázta-mutatta közben Vivát, Krisztinek a szuper képeket.
Apropó… tervezem, hogy a budapesti kiállításra csinálok egy Nordic Verdenes egyenpólót (mostmárténylegna!!!), és akkor aki szeretné, tud abban lenni. Egy csapat vagyunk, tiszta menő lenne, ha ez látszódna is. 🙂
Fel a kezekkel, ki szeretne ilyet?  Ezt is kommenteljétek meg nekem: Én kérek! – felkiáltással. 🙂

Őszintén örültem a rég látott ismerősöknek, olyan jó volt, hogy megjelentek olyan arcok, akiket ezer éve nem láttam… A vége felé viszont valójában csak egy dolog érdekelt, hogy mikor mehetünk haza. De kiállítást nem lehet csak úgy otthagyni záróra előtt.

Aztán eljött ez is. Fájdalmas volt a pakolás, alig tudtam segíteni, az olaszokkal együtt utoljára végeztünk – mondjuk ők nagyon sok cicával jöttek.
Szerencsre a hazafelé út eseménytelenül telt, de rossz volt ülni is nagyon.
Hazaértünk végre, és Anya finom vacsorával várt minket. Jó volt végre valami rendes kaját enni. Megnéztem a piciket, mindenki jól volt, és Nayelin sem láttam, hogy  a szülés jeleit mutatta volna, így amikor Szabi bepakolt a kocsiból, némi szülői és férji nyomás hatására elindultunk a János kórház sürgősségi ellátását igénybe venni.

Vártak minket otthon a norvég erők

No, ha jártatok már borzalmas helyen, akkor a János kórház az. Volt már szerencsém hozzá egyszer-kétszer a lányokkal, nyáron ugye Szabi kutyaharapásával, és jó régen magam miatt, amikor hátrafelé lezuhantam két métert a lépcsőnkről. Ha valaki ismer, tudja, hogy nálam jobban a kórházakat nem utálja senki, orvoshoz is csak akkor megyek, ha meg akarok halni (de inkább akkor sem, mert akkor meg már minek), kórházba meg végképp. De ez most nem nézett ki jól, és örültem volna, ha kiderül, mi történt velem, és legfőképpen mire számíthatok.

Ha valamikor is eszetekbe jutna Halloween alkalmából bármit forgatni, keresve sem találnátok jobb helyet. Eskü, semmilyen díszlet nem kell. Tökéletes hozzá, úgy ahogy van. Derengő félhomály, omladozó vakolat, elhagyatott folyosók, itt-ott hordágyak (helyenként nyöszörgő emberrel együtt), vérző fejű, támolygó emberek. Orvos sehol. Fogalmad sincs merre menj, hol várj… és a kutyát nem érdekli, hogy valójában egy kórházban bolyongsz.
Mi viszont sajnos nem akartunk sem halloweeni rémtörténetet, sem horrort forgatni, csupán egy orvost kerestünk. Nem volt könnyű, de végül megtaláltuk. Valamikor biztosan orvos lesz belőle, úgy igazán, egyelőre a lányaimmal egyidős fiatal egyetemistának tűnt, csak fehér köpenyben. De legalább ők még tudnak köszönni, alkalom adtán egy fél mosolyt is megereszteni.
Behívott. Bent kusza volt minden. Hasonló korú fehér köpenyes hölgy a lábát az asztalon pihentetve játszott a telefonján, tőle két méterre egy nagyon idős néni jajgatott, és próbált valamit elmondani, de senki sem volt rá kíváncsi. Nehezen viselem az ilyen helyzeteket, próbáltam inkább körbe se nézni. Doktorunk megvizsgált, fura kérdéseket tett fel, majd elküldött ultrahangra és röntgenre.

Egy sötét folyosórészen várakoztunk az ultrahangra, de nem jött ki senki. Végül Doktorunk odatelefonált, hogy lesznek szívesek behívni engem. Ezt zokon vehették, mert nagyon zordak voltak. Megértem. Éjjel volt. De hát ők voltak a sürgősségi ügyelet, én meg a beteg. Az asszisztens kérte, hogy kövessem, ami nem ment túl gyorsan, tekintve, hogy alig tudtam járni. Erre közölte, hogy igyekezzek már. Mondtam persze, az a rengeteg ember aki kint vár, biztosan nem ér rá (nem volt kint egy lélek sem).

Felfeküdtem a kijelölt helyre, szabaddá tettem a vizsgálandó területet, és vártam. És még vártam. Aztán végre megjött az orvos, a köszönésemet nem gondolta méltónak viszonozni. Nem nagyon értettem, mit néz a veséknél meg a gyomromnál, amikor nekem a csípőből sugározva a hasam jobb oldala fájt, de az nagyon. Szóval nem értettem a koncepciót, de ő az orvos, ott a papíron, mit kell nézzen…
Aztán egyszer csak a hasamra dobott egy köteg papír törlőt, gondoltam ez valami egyetemes jelzés arra, hogy vége a vizsgálatnak, töröljem le magamról az ultrahanghoz használt gélt. Így tettem. Felültem. A kijárat felé mutatott, majd elment köszönés nélkül. Átfutott az agyamon, hgoy megkérdezem, mégis mivel bántottam meg, de nem voltam jó kedvemben, így hagytam.

Ezek után a röntgent kellett megkeresni, de full sötét folyosókon ez nem volt olyan könnyű. Végre megtaláltuk, vártunk az ajtó előtt, amikor egyszer csak kilépett az ajtón egy hölgy. Ruha nélkül, egy törölközőben. Az ember sok mindenre számíthat egy kórházban, de erre kevésbé. Valójában úgy tűnt, ő sem számított ránk, pedig azért betegek elő szoktak gondolom fordulni. Jujj! – mondta, – Azt hittem ma már nem jön senki. Erre nem nagyon tudtam mit mondani… Annyira szürreális volt az egész jelenet, hogy gondoltam körül kéne néznem, mert ez tuti valami kandi kamerás felvétel lesz. De eddigre beinvitált, és mondta, sebaj, megcsinálja nekem a röntgent. Ehhez nem kívánt felöltözni, minek… beigazgatott a felvételhez, csinált pár remek képet a csípőmről, majd jobbulást kívánt. Ő legalább kedves volt, mégha kicsit lengén öltözött is.

Visszamentünk hát az első Doktorunk ajtajához. Várakozás közben a mentősök újabb pácienseket hoztak. Érdekfeszítő párbeszédeket hallgathattunk végig.
– Te! Hallod? Ti hoztatok be?
– Igen mi. Ne akarjon felkelni, nem szabad.
– Hogy ti milyen áldott jó emberek vagytok.
– … Ja… Igen.
– És te. Figyelj! Borsodi vagy?
– Igen. Az.
– Baszki, és nem vagy cigány?
– Nem. Szerencsére. De majdnem.
Ezen elgondolkoztam, hogy a majdnem az milyen, de nyílt az ajtó, jött a Doktorunk szélesen mosolyogva, kezében lobogtatva a papírokat. Majdnem ünnepélyesen mondta:
– Jó hírem van!
– Nocsak! – erre én magamban. Az ránk fér.
– Nem tört el a csípője! Negatív a röntgen!
– Azta!!!… Ez igen. Nyilván. Ezt eddig is tudtam. Nem estem el, nem dőlt nekem semmi – mi a jó égtől tört volna el? – gondoltam, és vártam a folytatást.
De nem jött.  Örömmel nyújtotta át a papírokat, és nem nagyon értette szerintem a kissé zavart ábrázatunkat.
– Szuper, hogy nincs törés – mondtam biztatólag, de akkor mi van? Mert valamitől rohadtul fáj az egész…
Szabi, a mindig előzékeny Szabi: – Nincs esetleg egy hasi sérv? Vagy valamilyen szalag szakadás?
Doktorunk lelkesedése itt látványosan alábbhagyott. Kicsit meggörnyedt, a mosolya is lehervadt, és szinte szégyenkezve azt mondta:
– Nos, azt nem tudom. Minden lehet. De én ehhez nem értek, csak a csontokhoz. Szedjen fájdalom csillapítót és menjen el orvoshoz.
Gondoltam szólok, hogy épp most vagyok ott, de éreztem, hogy a tűrőképességem határait feszegetem. Hosszú napom volt, nem aludtam, komoly fájdalmaim voltak a sok gyógyszer ellenére is, és otthon várt 4 alom és két mindenórás nőstény. Így inkább megköszöntem a segítséget, és magamban megfogadtam, hogy mégegyszer nem leszek annyira hülye, hogy beteszem ide a lábam.

Azt már nem is ragozom, hogy nem volt egyszerű kijutni, mert nem működött a kijáratnál a fizető automata, és a kocsiban ülni, rázkódni kimondottan kellemetlen volt. Nem tudtam otthon mennyit tudok majd aludni, hiszen a szülés bármikor beindulhatott, vagy egyáltalán képes leszek-e úgy feküdni, hogy el tudjak aludni.

Nem jöttek könnyű napok, mondanom sem kell. Ha anyukám nem maradt volna nálunk, akkor nem tudom hogyan abszolváltam volna a következő hetet. Örök hálával tartozom neki a rengeteg segítségért.

És aztán végül az újszülöttek is megérkeztek – de ez már egy másik történet

Hogy mi történt a csípőmmel azt továbbra sem tudjuk. Nem tudok még hosszasan gyalogolni, de már vannak napok, amikor bírom fájdalomcsillapító nélkül is. Remélem egyszer teljesen rendbe jön.
Azért a következő parti előtt majd bemelegítek, ígérem.

Nos, ennyi a sztori, remélem legalább kívülről szórakoztató.
A következő kiállítás Budapesten lesz, várlak-várunk Benneteket szeretettel, december 11-12-én. A részleteket úgyis közzé teszem majd.

Vigyázzatok magatokra, örüljetek az ősznek, mert ha nem örültök, akkor is az van. 🙂
Majd igyekszem feldobni a hangulatotokat a Nordic Verden norvég erdeik aprajával és nagyjával.
Ne feledjétek kommentelni a két kérdésre a választ! Köszönöm! <3

Ölelésem,

Virág

Hayley szülése – a kiscicák, akik korán érkeztek 2

Kedves Olvasóm!

A tenyésztés egy olyan dolog, ahol sosem dőlhetünk hátra elégedetten, hogy mindennel készen vagyunk, hogy mára letettük a lantot, hogy már nincs mit tanulnunk, mert úgyis mindent tudunk. Húsz-harminc éve aktívan tenyésztők mondják sokszor, hogy folyamatosan érik őket az újabb kihívások, sosem lehet mindenre felkészülni, mindent tudni. Szép kilátások, mondhatnánk, és valóban azok, mert az élet folyamatosan igazolja azt, hogy mindig jön egy újabb megoldandó feladat, nem várt probléma, kihívás.
Ezt hozta nekem Hayley legutóbbi szülése is.

Koraszülés egy macskánál? Mégis mitől?

Nagyon szerettük volna Hayley-t – mielőtt kivonjuk a tenyésztésből -, legalább még egyszer Masekkal pároztatni. Annál is inkább, hogy Masek ritkán áll rendelkezésünkre, hiszen rövid ideig hagyjuk csak ivarosan, utána implantot kap, mert egyáltalán nem viseli jól az ivaros létet. Erről már sokszor írtam: nem eszik, lefogy, egész nap hívja a lányokat, kihullatja a szőrét, feszült lesz. Most viszont az a szerencsés együttállás volt, hogy Masek még éppen ivarosan volt – valójában már csak arra vártam, hogy Hayley tüzeljen, és utána irány az állatorvos. Így is lett. Úgy voltam vele, ha nem sikerült a pároztatás, akkor ezt buktam, de tovább akkor sem hagyom Masekot ivarosan, nagyon szerettem volna, hogy télre teljesen összeszedje magát. Három almot szerettünk volna tőle idén, abból ugye sajnos Kianával nem sikerült, így nagyon vártuk a Hayley-Masek norvég erdeik apró hadát.

Masek – még 2017-ben

Hayley-n hamar láttam, hogy vemhes, szépen hízott, ha nem is sokat, de ő az a típusú macska, aki mindig keveset szed magára, ha vemhességről van szó. Emiatt kicsit nehezebb kitalálni, hány apróság érkezik. Szülés előtt egy héttel 1200 gramm pluszt mutatott a mérleg, és akkor kalkulálva az utolsó héttel még azt mondtam, hogy 3-5 pici érkezik, de az ötöt valószínűbbnek tartom.

Hayley még 2016-ban

A vemhesség normális ideje a macskánál 62-72 nap, a leggyakoribb időpont a szülésre 64-66 nap. Ha a kicsik az 58. nap előtt érkeznek, akkor nagy valószínűséggel esélytelen az életben tartásuk. Én általában a 60. napon szoktam fellélegezni, mert tudom, hogy innét napról-napra, de majdhogynem óráról-órára nő az esélye annak, hogy egészséges, életképes kiscicák szülessenek. Igazából a 62. napon szoktam megnyugodni, hogy jó, akkor már nagy baj nem lehet.

Egyébként Hayley az, akinél többször előfordult, hogy az általános 65 nap előtt szült, többször a 63. napon. Ez volt, amikor abszolút indokolt volt, mert 8 kiscica volt benne. Jellemzően  ha sok cica van, akkor kevesebb ideig tart a vemhesség, ha kevés, akkor inkább tovább – de persze ez nem egy kőbe vésett dolog, csak egy megfigyelés.

Hayley kiscicát arra a napra vártam, amikor az állatorvosunk elutazott, de megbeszéltük, hogy Hayley tapasztalt és eddig mindig nagyon gyorsan, ügyesen szült, – nem lehet gond most sem.

A vemhességet jól viselte, jó étvágya volt, nem volt stresszes – semmi szokatlant nem tapasztaltam nála. A hatvanadik napon úgy ébredtem, hogy de jó, eljutottunk ide, minden szép és már csak 3-5 nap kell, hogy Jorinde kiscicáinak jövendő kis játszópajtásai megérkezzenek.

Hayley augusztus 20-án,a szülés előtti napon

A nap folyamán Hayley elég befelé fordulóvá vált, és éreztem, hogy sokszor megkeményedik a hasa. Ez éppúgy, mint az embereknél, méhösszehúzódásokat takar, ami lehet előjele egy korai szülésnek, de abszolút lehet normális is a szülés előtti napokban, nem jelenti azt, hogy valami rosszra kell készülnünk.
Nekem inkább a viselkedésével együtt nem tetszett a dolog, mert a kettő már nagyon szülés előtti állapotra hajazott, viszont semmilyen váladékot nem láttam jönni belőle, így abszolút bíztam benne, hogy a szülésig még akár napok is eltelhetnek.

Ettől függetlenül az érzés ott volt bennem, és bár másnaptól akartam kezdeni a készülődést, fogtam magam és a szülőszobává avanzsált kis előszobát elkezdtem kitakarítani. Nem használtuk egy ideje szüléshez, inkább csak a kutyák aludtak ott, így alaposan felporszívóztam nem csak a padlót, de a falakat, plafont is, és mindent átmostam fertőtlenítővel. Pakoltam, rendszereztem, a boxot kimostam, fertőtlenítettem. Igaz, hogy tisztán raktam el, de Jorinde miatt bent volt a szobában, hátha lent akar szülni. Nem ott szült, de előszeretettel használták a többiek, valamelyik ügyesen bele is jelölt. Fertőtlenítettem, kimostam és kiraktam a napra száradni, ami akkor még nagyon sütött.
Délutánra megszáradt, és szépen be is rendeztem mindent. Box, benne törölközők, pelenka, szülés kellékek, szőnyeg a box alá (kő burkolat van), szőnyeg a box elé, hogy valahol ülni tudjak majd a szülés órái alatt, néhány párna, takaró, lámpa. Kora estére készültem el. Meg is mutattam Hayleynek, aki körbeszaglászott, kicsit hevert a boxban, majd úgy döntött, hogy inkább visszamegy a többiek közé.

Hayley a szülés előtt néhány órával

Nem tetszett nekem Hayley, láttam rajta, hogy nem érzi magát túl jól. Folyamatosan azt figyeltem, nem jön-e belőle bármilyen váladék.
Szabi kérdezte, hogy visszük-e a kutyákat sétálni, de mondtam neki, hogy én nem merek mozdulni, nincs jó érzésem.

És ha nekem nincs jó érzésem, az általában nem alaptalan.

Szabi elindult a kutyákkal sétálni, én eddigre már szinte biztos voltam benne, hogy legkésőbb éjjel elindul a szülés. Feszült voltam, háromszor átszámoltam a fedeztetés időpontjától eltelt időt. Volt már, hogy nem jól jegyeztem fel a fedeztetés időpontját, de azóta nagyon figyelek erre, most mégis boldog lettem volna, ha pár nappal elszámoltam volna magam, vagy nem jól írom fel. Tudtam, hogy amint meglátom az első picit, erre választ is fogok kapni, de szinte biztos voltam benne, hogy nem csúszott hiba a számításomba.

A következő csekkoláskor láttam, hogy Hayley váladékozik. Teljesen tipikus, szülés előtti váladék volt, itt már tudtam, fele sem tréfa. Szülünk. Leültem a kanapéra, Hayley mellém telepedett, Kiana nyalogatta. Átgondoltam van-e még bármire szükségem  a szüléshez, és próbáltam nyugodt maradni. Nehéz, amikor tudod, hogy szinte biztos, hogy ez a szülés más lesz, és egy olyan kihívással találod szembe magad, amivel még sosem. És nem tud segíteni senki. Nem úgy van, mint az embereknél, hogy majd orvosok hada veszi körül az éppen szülőt, és minden tudomány és technika azon lesz, hogy a születendő túlélje, hogy támogassák, erősítsék… Itt nincs koraszülött mentő, inkubátor… itt nincs semmi. A természet törvényei vannak – aki erős maradhat, aki nem… Tudjuk.

Persze ott vagyok én, a tenyésztő, de mi az egy egész orvosi csapathoz képest? Ami keveset hozzá tudok tenni, azt meg fogom tenni, de csodákra sajnos nem vagyok képes. Borzasztó nehéz volt ezzel a lelkülettel nekiállni a szülésnek. Aggódtam Hayley-ért, aggódtam a születendő picikért.

Eddig jutottam gondolatban, amikor megjelent az első fájás.  Aztán még néhány. Megvártam, míg elmúlik az első fájássorozat, nem akartam közben mozgatni Hayley-t. Utána óvatosan felemeltem és kivittem magammal. Elsőre nem tetszett neki, jobban érezte magát Kiana mellett, de mivel amúgy is nehéz órákra számítottam, nem lett volna jó, ha még a többi macskával is küzdenem kell szülés közben.
Ami kezdetben támogatás a szülő nősténynek, az később zavaró – én ezt tapasztaltam, és rohangálhattam volna ki a szüléshez kellő cuccokért, és koordinálhattam volna a többieket – semmiképpen nem lett volna ideális.

Hayley nem örült tehát, kijött a boxból, lefeküdt az ajtó elé. Újabb fájások jöttek. Nem akartam, hogy ott szülessen meg az első pici, de nem akartam erőszakkal sem visszarakni. Ilyenkor sok idő is eltelhet amire valójában tényleg megérkezik az első pici, így inkább hagytam, hogy azt csináljon, amit akar.
Na jó, valójában be akart menni, de csak finoman jelezte azzal, hogy az ajtó elé feküdt. Hayley nem egy Rosita, aki ilyenkor képes a faajtóból egészen nagy darabokat is kiharapni, csak hogy érvényesítse az akaratát.
Hayley kedves, simulékony, könnyen kezelhető cica. Végül magától visszajött a boxba, és a következő fájás sorozat már ott jött el.

Megérkezett Szabi a kutyákkal. Kérdezte bejöhet-e, mert keresztül kellett mennie a helységen. Nyilván nem akartam, hogy kint töltse az éjszakát, így gyorsan beosont. Még épp idejében. Alig telt el pár perc, amikor a következő fájássorozattal megérkezett az elsőszülött.

Nincs jobb képem, nem volt idegem fotózni, fényt csinálni

Csak azt láttam, hogy sötét és picike. Tudtam, hogy erre számíthatok, de egészen addig reménykedtem, hogy én számoltam el valamit – no onnét már nem. Hayley ellátta, de nem volt nagyon lelkes, a pici gyengének tűnt, de élt és mozgott. Átdörgöltem egy kis törölközővel én is, hogy a keringése minél jobb legyen, és hogy száradjon. Hayley nem foglalkozott vele túl sokat, a lepényt sem ette meg, csak elfeküdt és várt. A pici néhány perc múlva a mamája szőrébe bújt, szopni nem akart még. Nem baj, az volt a lényeg, hogy egyelőre melegen legyen, így be is takartam.

Úgy húsz perc múlva még mindig nem szopott, de már szárazabb volt, így gondoltam gyorsan megmérem. Aprócska volt, nem éreztem nagyon erősnek és egyértelműen látszott rajta, hogy nem itt volna még a helye. 88 grammot nyomott, ami pici, de nem kritikus. Ha nincs vele semmi baj és tud enni, akkor ekkora cicát fel lehet nevelni.
(A norvég erdeik születési súlya általában 100 gramm felett van, nálunk nagyjából 100-150 gramm között szoktak születni a kicsik.) Éreztem, hogy nehéz napok jönnek…

Hayley gyorsan és könnyen szokott szülni, erre számítottam most is. Az idő viszont telt-múlt, de nem történt semmi. A lepényt továbbra sem ette meg, aminek nem örültem, hiszen az segíti az egész folyamatot. Néha jött egy-egy fájás, de nem sorozatban, csak egy-egy, ami egyáltalán nem jellemző szülés közben. Nem tetszett, de nem tudtam mit csinálni, mint várni.
Az apró kis norvég erdei teljesen eltűnt a mama szőrében, bíztam benne, hogy már szopik. Ha van mit. Ez volt a másik félelmem, hiszen szülés előtt általában jól látszik, ahogy a mamacica emlői megtelnek tejjel, ez is a szülés közeledtére utal. Hayley-nek viszont egyáltalán nem láttam, hogy ennek egy csepp jele is lett volna. Ami még mindig nem feltétlen baj. A picik először – épp úgy mint az embergyerekek – kolosztrumot szopnak, ami egy rendkívül koncentrált és értékes előtej, nagyon fontos, hogy ebből a kicsik tudjanak enni. A valódi tejbelövellés csak ezek után szokott eljönni, de viszonylag hamar.
Itt nem csak az volt kérdés, van-e mit szopni, hanem az is, a pici elég erős-e egyáltalán ahhoz, hogy szopjon. Persze meg tudom etetni, de az a cél és a legfontosabb, hogy a mamájától egyen.

Eltelt tehát egy óra.
Kettő.
Három…

Nehéz volt a várakozás, mert valahogy szerettem volna látni, mivel állunk szemben, mennyi pici lesz, milyen állapotban, mekkorák – mire vértezzem fel magam. Végre újra érdemben fájások jöttek. Megérkezett a második apróság, pici volt, sötét színű, de élt, mozgott.

Itt még nem tudtam, hogy később milyen jó cimborák leszünk

Hayley nagyjából ellátta, ezúttal a lepényt is megette nagyrészt, majd elfeküdt. Élénkebb volt, mint az elsőszülött, gyorsan megmértem és engedtem, hogy odabújjon Hayley meleg bundájába a tesó mellé. 94 grammot nyomott. Nem is rossz. Bíztam benne, hogy legalább ekkora picik érkeznek majd.
Persze a súly még nem garancia, nem tudhatjuk mi zajlik belül – simán el lehet veszíteni pár napos koraszülötteket is. De én a jelenre koncentráltam, ami jön, azzal majd megbirkózunk akkor.

Nagyjából húsz perc telt el, amikor felgyorsultak az események, és mégegy apróság érkezett. Burokban volt, Hayley kibontotta, tisztogatta, megette a lepényt is. Fehér tappancsos kis norvég erdei baba érkezett, orra is fehér volt és a farka vége. Elég jó állapotban volt, 97 grammot nyomott. Örültem. Persze nagyon aprónak tűntek Jorinde újszülöttjeihez képest, de bizakodtam, hogy minden rendben lesz.

Éppen megszületett

Hárman voltak hát már, de Hayley hasa még nagynak tűnt, úgy gondoltam biztosan lesz még kiscica. Szerencsére mindhárman szopni kezdtek, persze, hogy mennyire volt hatékony, azt nem tudhattam.

Telt-múlt az idő, hallottam, hogy Szabi dolgozik bent, ő sem aludt, Jorinde kiscicáinak a fotóit szerkesztette. Kezdtem fáradni, főleg az idegesség miatt. Hayley amúgy nagyon nyugodt volt, a picikkel annyira nem foglalkozott, inkább pihent.

Fél egy felé járt, amikor végre újabb fájások jöttek, örültem, szerettem volna túl lenni az egészen.
Burokban jött a baba, nem mozgott benne.
Hayley felszakította a burkot, kicsit átnyalogatta a picit és otthagyta. Nem élt. Szép volt. Nagyobb mint a többiek, majdnem úgy nézett ki mint egy normális újszülött kiscica.

Úgy sajnáltam…

Gyorsan elkezdtem törölgetni, levegőt fújtam be, próbáltam mindent, hátha életet lehelek belé. Lehet, hogy nem jól csináltam, vagy egyszerűen csak nem volt esélyem sem… nem tudom, de nem sikerült.
Élettelenül lógott a kezemben.
Hayley nem vett róla tudomást, rám marad a heroikus küzdelem, miközben újabb fájások jöttek, és ott volt a következő pici.
Néztem, hogy most mi legyen, egyik kezemben az élettelenül lógó pici, a másikkal már nézem, ki született… Egy újabb burokban jött apróság, fehér kis tappancsokkal…

Ő sem mozdul.

Hayley nyalogatja, és úgy látom, mintha végre venne levegőt.
Döntenem kell. Akinek nagyobb az esélye, azzal foglalkozom. Letettem a halott picit, bele egy meleg kis takaróba – nem mintha nem lett volna mindegy neki, de a lelkemnek jobb volt, és elkezdtem teljes erőbedobással az újonnan érkezettre koncentrálni.
Nem volt jó állapotban, nagyon gyengén vette a levegőt, szörcsögött, így először igyekeztem eltávolítani a légutakból a magzatvizet, nyákot. Ezt nemes egyszerűséggel eszköz nélkül a számmal a legkönnyebb. Welcome in my world…
Ezek után picit nyöszörgött, de kapkodott a levegőért, kilógott a nyelve, borzalmas hangokat adott… próbált sírni, de az sem ment, csak kétségbeesett fuldoklás volt az egész.
Borzalmas volt, kezdtem nagyon rosszul érezni magam.
Mellettem egy halott kicsi, és nem sok esélyét éreztem, hogy ez itt túl fogja élni. Dörzsöltem, levegőt fújtam – végül elkezdett sírni, de a légzése nem akart normalizálódni, bármit is tettem. Nem volt több ötletem, odatettem Hayley elé – nyalogatta, melegítette.
Lassan abbamaradt a zaklatott levegőért kapkodás, de végtelenül gyenge volt és erőtlen, inkább tűnt halottnak mint élőnek. A sorsra bíztam magunkat, Hayley betakarta – és vártunk.
Csend volt.
Nem mozdult semmi.
A három pici befúrta magát Hayley puha szőrébe. Hayley csak feküdt csukott szemmel. A halott picit kibontottam, megmértem. 109 gramm. A sors fintora, hogy ő volt a legnagyobb. Azt sem tudtam, az ötödik apróság él-e még…
Nehéz volt a szívem, minden nehéz volt. Nehéz volt, ami történt, nehéz volt a pillanat és nehéznek, de nagyon nehéznek tűnt az elkövetkező idő.
Igazából még azon se tudtam gondolkodni, hogy mi a fenének kell ez nekem, csak ültem ott, és próbáltam túlélni a pillanatokat.

Három szopizik, egy pedig ki tudja, él-e…

Húsz perc múltán óvatosan megnéztem az ötödik picit. Élt. Hála az égnek! Továbbra is gyenge volt, de élt. Visszatakartam, és imádkoztam, hogy ne szülessen több kiscica. Nem nagyon akartam több kihívással szembenézni, nem akartam több fájdalmat és legfőképpen nem akartam több halált. Az első három pici szopott, de láttam, hogy elfáradnak benne nagyon. Egy óra telt el, amikor az ötödik pici még mindig nem indult el szopni.

Volt otthon – hála Juditnak – folyékony kolosztrum, ami nem cicától van ugyan, de azért vannak benne olyan fontos anyagok, amik segíthetnek. Így abból szívtam fel egy kis fecskendőbe, és a három aprónak pár cseppet a szájába cseppentettem. Örömmel fogadták, éhesek voltak… többet nem mertem, nem használtam még ilyet, és  a cél most is az volt, hogy a mamától tudjanak szopni, csak hát addig is életben kell maradni valahogy. Nehéz egyensúlyt találni, mert fogalmad sincs, hogy mi történik valójában bennük.

Utána az ötödik picit kihámoztam Hayley mellső mancsai közül, és odatettem az emlőkhöz. Lassan, ügyetlenül, de kutatni kezdetet, és úgy húsz perc múlva már négy apróság próbált enni. Ennek örültem, de nem mertem egy pillanatig sem elhinni azt, hogy már minden szép lesz. Később az ötödiknek született kis norvég erdei  is kapott kolosztrumot, úgy láttam jót tett neki, erősebb lett és próbált szépen enni.

Sorminta

Kettő után járt az idő, felkeltem, bementem és megmostam a kezem, ittam kicsit. Szabi monda, hogy megy aludni – segíteni úgysem tud.
Rám még hosszú éjszaka várt.
Visszamentem, és csak ültem ott. Megmértem az ötödik picit is, 94 gramm volt. Nem olyan rossz – biztattam magam úrja. Láttam, hogy a két elsőszülöttet nehéz lesz megkülönböztetni, nagyon hasonlítottak, de nem akartam jelöléssel zavarni őket, bíztam benne, hogy amikor újra mérem őket reggel, akkor még látszódni fog a két súly közötti különbség és tudni fogom melyik-melyik.
Később összepakoltam, kivittem a kis törölközőket, beáztattam, kivittem az előszobába a becsomagolt halott picit – reggel majd Szabi eltemeti. Kihúztam Hayley alól a kutyapelust és némi nehézség árán, hogy szárazon legyenek. Nem akartam levenni őket a ciciről, hogy alájuk tegyem a szőrmét, fontosabb volt, hogy egyenek. Meleg volt bent, és még be is takartam őket, bíztam benne, hogy jó lesz nekik így egyelőre, majd ha már Hayley is fel akar kelni, akkor teszek alájuk vetbedet.
Aztán csak figyeltem. Teltek az órák, hajnalodott kint. Az ötödik pici egyre jobban nézett ki, ez volt a legnagyobb örömöm.

Reggel lett.

Reggeli kávé. Akkor, és még néhány éjszakám így telt el…

Megmértem őket.
Fogytak. Mind.
A fenébe! Nem lesz ez így jó. Hayleynél semmi tejet nem éreztem, de az is lehet, hogy nem voltak elég erősek, nem elég hatékonyan szopiztak. Nem várhattam tovább a pótlással, mert ha túlzottan legyengülnek, akkor már nem tudom visszafordítani a folyamatot és menthetetlenül meghalnak mind. Persze belefér, hogy fogynak, csak nem tudtam hol az a pont, amíg ennyire pici babákkal el lehet menni, és valójában nem is akartam megtudni.

Készítettem kecsketejet és adtam nekik. Örültek neki, de nagyon kicsit bírtak csak enni belőle, azért láthatóan erőre kaptak. Nem tudtam mi lenne a jó. Nagyon fontos volt, hogy a megfelelő egyensúlyt tartsak fent, tehát csak segítsem őket abban, hogy megmaradjanak, de ne etessem őket tele, hogy ne akarjanak szopni, hiszen akkor sosem lesz teje Hayley-nek. Ahhoz, hogy ezt az ember (tenyésztő) lássa, folyamatosan figyelni kell a kicsiket, hogy mindenki tud-e enni, elég meleg van-e nekik, nem hidegek-e, nem sírnak-e, nem látni rajtuk valami furcsát, szokatlant, az anyamacska hogy érzi magát, mennyire gondozza őket, mennyit eszik és így tovább. Nem csak nappal, éjjel is, hiszen attól, hogy kint sötét van és mások alszanak, ezek a dolgok nem várhatnak.

fontos volt, hogy ne fázzanak

Szabi felkelt, eltemette szegény picit, én meg végre rávettem Hayleyt, hogy keljen fel. Nem akart… enni még csak hajlandó volt kézből, de se pisilni, se helyet változtatni… tulajdonképpen csak feküdt ugyanúgy mint éjjel. A picikkel sem nagyon törődött, olyan volt az egész szülés, mintha csak túl akart volna lenni rajta, mert meg kellett történnie, de valahogy tudta, hogy ez most más, és biztos vagyok benne, hogy a természetben ezeknek a piciknek szinte semmi esélyük nem lett volna.
Amíg Hayley a nappaliban volt, gyorsan kicseréltem a picik alatt a rétegeket, és elégedetten feküdtek a puha szőrmén. az egyik picit megjelöltem egy kis zöld nyakpánttal, mert nagyon hasonlóak voltak egy másik lánykával, és mindenképpen tudnom kellett, melyik-melyik a hízások követése miatt. Hayley már kaparta is az ajtót, hogy jönne vissza, így beengedtem, és vártuk Esztert.

Négyen…

Eszter 11 körül érkezett meg. Azt mondta, hogy elég picik a kis újszülött norvégok, de szerinte jól néznek ki, erősnek tűnnek, mozgékonyak, akarnak enni, jó a tónusuk. Hayley-t sokáig vizsgálta, mert még érzett benne valamit. Ilyenkor még elég nagy a hasuk, nem olyan könnyű biztosra mondani, hogy minden kijött, minden rendben. Azért ő is nyugtalan volt, és megígérte, hogy szerdán este még eljön hozzánk, mielőtt elutaznának, és megnézi újra a kis családot.

Ezek után újra kaptak egy kis kolosztrumot, majd később tejet is. Néha felrohantam Jorindét és a piciket is ellenőrizni, takarítani, enni adni – de aztán ültem is vissza Hayley boxa mellé. Az esti tejadáskor az egyik pici épp hogy csak egy fél adagot evett meg, azt se szívesen, de mivel nem fogyott így nem nagyon aggódtam emiatt. Szopni szépen szopott (bár Hayley-nek továbbra sem volt még igazán teje úgy, ahogy kellett volna).
Összességében nagyon fáradt voltam, a sok történés, s az, hogy nem láttam mi lesz ennek az egésznek a vége, a nem alvás, nagyon leszívták az energiámat. Ekkora piciknél sajnos bármi megtörténhet, akármennyire is figyel az ember.
És sajnos meg is történt.

Amikor nincs segítség, és tehetetlen vagy

 

Eljött az éjfél. Előtte hétkor kaptak tejet, tízkor kolosztrumot (ez csak pár csepp). Most jött újra a kecsketejporos etetés. Fáradtan készítettem össze a konyhában a dolgokat – mindenki aludt már. Én alvásra nem nagyon mertem gondolni, de azért leterítettem a padlóra egy-két takarót, hogy el tudjak nyúlni, ha szükségét érzem, és a történések is engedik. A picik rendületlenül próbáltak enni, nagyon büszke voltam rájuk a kitartásukért.

Hayley is fáradt

Hayley hasonló hangulatban volt, mint előtte. Ellátta azért a kicsiket, vagy leginkább hagyta, hogy egyenek, de egyáltalán nem láttam rajta, azt az örömöt, büszkeséget, kedves odaadást, ami rá annyira jellemző, amikor kiscicái születnek. A kis zöld pántos apróság megint nem akart enni, de érdekes módon nem is fogyott, a hasát picit nagyobbnak láttam, de nem volt semmi aggasztó. Ment szépen ő is és próbált enni kitartóan a mamától, de a cumit nem fogadta el.

Itt nehogy valami valóságos cumira gondoljatok. Én a picik etetéséhez, hozzá táplálásához egy un. Miracle nipple-t használok, ami mindenben nagyon hasonlít a mama cica mellbimbójához, szívni is kell, nem jön belőle csak úgy a tej. Zseniális találmány, jó drága, de ilyenkor aranyat ér.
Egy körül elfeküdtem a földön, és fél szemmel figyeltem a piciket a félhomályban. Kicsit el is szundítottam néha, pár percre, de aztán nyöszörgés-mozgolódás volt folyton, nem tudtam és nem is akartam aludni.

A kis zöld pántos apró kis norvég erdei a három órás etetésnél már végképp semmit nem fogadott el, nyugtalan volt, és egyértelműen puffadtnak láttam a hasát. Hayley nyalogatta, én is masszíroztam, de még jobban sírt.
Éreztem, hogy ez most nem jó. Nagyon nem.
Elkezdődött egy hosszú küzdelem.
A pici küzdött, én pedig tehetetlen voltam.
Sírt.
Magas hangon és szinte egyfolytában.
Hayley-t egyáltalán nem érdekelte a dolog, néha megböködte az orrával, de ennyi.
Borzalmas volt. Láttam, hogy szenved. Próbáltam a hasát masszírozni, egyértelműen láttam, hogy ott a gond, de csak még keservesebben sírt tőle.
Annyira sajnáltam. Annyira küzdött. Próbált menni, bújni az anyjához, a többiekhez, és próbált ő is szopni, de komoly fájdalmai lehettek, mert kis próbálkozás után újra és újra sírni kezdett.
Teltek az órák. Sírt, folyamatos magas hangon. Azt hittem megőrülök, tudtam, hogy nem fogja túlélni ezt, csak azt nem, hogy meddig fogja bírni. És hogy nekem ebben részt kell vennem.
Ja, persze, megtehettem volna, hogy elmegyek onnét, két szobával arrébb,  és akkor nem hallom. Ott hagyom magára, és megvárom, amíg meghal. De ez nem én vagyok, és nem lett volna méltó.
Betakargattam egy meleg kis takaróval, simogattam… beszéltem hozzá.
Hayley elfordult tőle, odébb települt a többiekkel.
Ilyenkor úgy szeretném, ha én is úgy tudnék tenni és gondolkodni, mint az állatok. De embernek születtem.
Tudtam, hogy nem fog tudni mit tenni, de hat felé írtam Eszternek, hogy ez van, van-e bármi ötlete, amit tehetnék még.
Reggel hétig tartott… Négy hosszú óra haláltusa. Borzalmas volt.
Iszonyú nehezen viseltem… ez az egész sok volt nekem. És tudtam, hogy nem dőlhetek hátra.
Amikor már halott volt többször kicsomagoltam, és megnéztem, hogy hátha… hátha én néztem el… hátha tudok tenni mégis még valamit.
De persze nem tudtam… szóltam Szabinak, hogy íme, a  mai temetni való is előállt… tessék csak… jön az ő remek része. Nesze neked boldog tenyésztői lét… A pokolra kívántam az egészet. Magamat is ott éreztem. A pokol legsötétebb bugyraiban.

Az utolsó képem, amin még négyen vannak

Közben a megmaradt három pici szintén küzdött. Küzdött azért, hogy a kitartó, több mint egy napja tartó folyamatos szopás értelmet nyerjen, és végre jöjjön is bármi a szájukba. Hihetetlen volt a kitartásuk, az életért való küzdelmük.
Eszter hívott. Megbeszéltük, hogy nem tudtam volna mit tenni, szerinte talán bélelzáródás lehetett… amit tudtam megtettem.
Folytattam hát a szolgálatot a box mellett, időközben azért volt dolog bőven Jori körül is, a napi teendőket nem is említve.
Tettem a dolgom, alvás nélkül, mint egy robot. Valójában az a ritka állapot jött el, amikor nem nagyon tudtam örülni semminek. Inkább csak megtettem mindent, ahogy kell. Nem szégyenlem, hogy így volt. Őrületes a feszültség, a kialvatlanság, a fáradtság elegye, és láthatatlan a vége.
Ember legyen a talpán, aki arcán derűs mosollyal csinálná ezt végig.
Mert ez egy olyan labilis állapot, ahol lehet, hogy az egész almot elveszted, hipp-hopp, vagy szépen lassan.

Ilyen aprók voltak a kezemhez képest. Nincs nagy kezem…

Folytattam az etetéseket, Hayley-t próbáltam rávenni, hogy keljen fel, de elég egykedvűen feküdt, sem nagyon enni, sem mozdulni nem akart. Végül ölben bevittem a nappaliba. Vissza akart menni a picikhez, ami jó jel, mert legalább ragaszkodik. De tudtam, hogy nagyon kéne, hogy elmenjen pisilni legalább. Így betettem az alomba. Szerencsére sikerült a dolog, egyből indult is vissza a picikhez.
A napom folyamatos etetés, rohanás, aggódás, nem alvás volt. Sorban a harmadik. Hayley is csak kézből volt hajlandó enni.
De a picikre irtó büszke voltam, nem adták fel egy pillanatra sem! És végre, úgy a harmadik-negyedik nap tájékán megtört a jég, és végre először azt hallottam, hogy jóízűen nyelnek a kis norvégok. Hát, majdnem elsírtam magam, pedig sírós, az nem vagyok. Itt kezdtem először valamelyest megnyugodni és bízni abban, hogy rendben lesznek a dolgok.

Kis kedvencem: Io

Hayley innét 180 fokos fordulatot vett. Pont úgy kezdett viselkedni, mint mindig is,a mikor kiscicái voltak. Teljesen kicserélődött. Vidáman etette, gondozta, pesztrálta a piciket.
Én nem voltam felhőtlenül boldog. Még jópár napba telt, mire úgy tudtam az egészre tekinteni, hogy nem elvesztettem kettőt, hanem nyertem hármat. Mert bizony könnyen lehetett volna, hogy elveszítem az összeset.
Így aztán volt egy egészen jó keddi napunk. Másnap estére ígérte Eszter, hogy újra eljön megnézni a kis családot, mert elutaznak, és látni szeretné előtte, hogy milyen állapotban van Hayley és a picik.
Íme az első pár nap képekben:

Szerdán már kezdtem örülni, mert hízni kezdtek az aprók rendesen, annyira édesek voltak, és kezdett már egészen újszülött cica formájuk lenni. Úgy gondoltam, szombat óta most lesz az a remek nap, amikor egyhuzamban alhatok pár órát.

Az örömöm addig tartott, míg délután Jorinde el nem kezdett hányni. Erre számítottam a legkevésbé. Jori végtelenül stramm, kicsattanó egészségű cica volt mindig, soha az ég világon semmi baja nem volt.
Próbáltam egy hányástól nem parázni, nem is szoktam, de rossz érzésem volt. Mire eltelt egy-két óra már zsinórban öt hányáson volt túl, és láthatóan nagyon rosszul érezte magát. Írtam Eszternek, hogy hozzon magával hányás csillapítót is. Szegény Jori nagyon vacakul nézett ki, a picikhez fel sem akart menni. Szerencsére aludtak, de gondoltam adok nekik enni, ki tudja Jori mikor fogja őket tudni újra megetetni.
Szép elmélet volt, viszont nekik eszük ágában sem volt elfogadni a kecsketejet. Vártam Esztert, mint a messiást. Aki, mint a rendes messiáshoz illik, el is jött.
Kértem, hogy Jorival kezdjünk, mert nagyon nem tetszik nekem. Neki sem tetszett, addigra magas láza is lett. Kapott néhány szurit, lázcsillapítót, és hányás csillapítót, ami bár gyorsan és jól hat, de nagyon fájdalmas injekció. Néhány karmolással megúsztam a dolgot, majd szegény Jori elvonult, mi hagytuk, és megnéztük inkább Hayley-t és a piciket.
Eszter megvizsgálta Hayley-t, szerencsére a hasa csodásan lement, láthatóan jól volt. A picik nagyon tetszettek Eszternek, azt mondta, hogy aprók, de erősek, ügyesek, és láthatóan tele a hasuk.
Még meg akarta nézni fent a piciket, hogy Jori betegsége miatt látszik-e rajtuk is valami, de szerencsére minden rendben volt velük.

Jorinde és a picik, a betegség előtti napon

Már csak az volt a kérdés, hogyan tovább?
Ilyenkor van az, hogy csak kérdések vannak. És senki nem fog tudni neked válaszolni.
Vajon Jori jól lesz-e, és csak egy rossz este volt? Vagy ez így fog folytatódni?
Vajon a kicsinyei betegek lesznek-e? És Hayley? És a kis védetlen korababák? És a többiek?
Az is benne volt a pakliban, hogy Halyey szülése már amiatt indult meg, hogy volt valami vírus, ami aztán kiütötte Jorit… De éppúgy lehet ez teljesen téves feltételezés is. Ilyenkor nem lehet biztosat tudni. Ilyenkor csak várod tettre készen, hogy mi jön még, és próbálsz a 110 százalék helyett 200 százalékon figyelni és teljesíteni. Külön aggasztó volt, hogy Eszter másnap elutazott.

Te jó ég, mi lesz itt?

Jori kapott lázcsillapítót, amit két napig még be kellett neki adnom. Folyamatos lázmérés mindenkinek, és reggel-este jelentés Eszter felé, hogy hogy állunk. (Biztosan szép és nyugodt nyaralása lehetett…) Hála az égnek, másnap és harmadnap is láztalan volt Jori, így abbahagyhattuk a gyógyszert. A többiek is rendben voltak. Fellélegeztem.
Egészen péntek reggeltől szombat estig tartott az idilli állapot, amikor is Jori újra hányt egyet, és újra magas láza lett. Remek. Ha most elindul egy hányás sorozat, akkor kb. a Budapest másik végén lévő ügyeletes kórházig kell mennünk, csakhogy itt van négy apró, két hetes kicsi…

Jori és a kicsik másnap

Ilyenkor muszáj valahogy józanul gondolkodni. Tudtam, ha a hányás folytatódik, akkor nincs más választásunk, de ha nem, “csak” a láza van, akkor azt kéne levinni valahogy. Mielőbb. Igen ám, de hányós macskának hogy adj be gyógyszert? Vártam majd egy órát, és óvatosan a folyékony lázcsillapítóból adtam neki. A tabletta jobban hat, de sokkal offenzívebb beadni, és sokkal nagyobb az esélye annak, hogy a folyékony benne marad és fel is tud szívódni.
Viszont magas láznál kevésbé hat. Így aztán vártam, nem túl jó idegállapotban, hogy mi lesz.
Isteni szerencsénk volt, a gyógyszer nem kavarta fel még jobban Jori gyomrát, és benne maradt. Körülbelül egy óra múlva a hője is elkezdett lejjebb menni. Persze nem tudhattam, hogy ez átmeneti javulás, vagy örülhetek.
Bár így belegondolok: felszabadultan fellélegezni? Uh… ennyi állat mellett? Sosem lehet…
Írtam Eszternek, hogy ez van, és hogy bizakodom, hogy már hétfőig nem lesz semmi.

Így lett. És ezért végtelenül hálás voltam, mert nehéz, stresszes, szomorú, alvás nélküli 10 nap volt addigra mögöttem.

Jori azóta is kiváló egészségnek örvend, szerencsére másnak nem lett baja, így azt gondolom egész jól megúsztuk a dolgot.
A két alom csuda édes. Totál odáig vagyok értük.
Jorinak az első alma, azért olyan különleges… Hayley-nél pedig már szinte szentimentálisan nézem a piciket, hiszen szinte biztos, hogy Masekkal nem lesz több kicsinye már.

Io, aki teljesen olyan, mint Hayley

A neveiket kedves barátunktól, a grafikusunktól kapták – akkor még azt hittük Europa is a vidám csapat része lesz. Sajnos másként alakult.
Io, a kislány,akiben nincs fehér – teljesen Hayley hasonmás. Mintha csak őt látnám kiscicaként. Ráadásul elbűvölő, végtelen kedves, annyira bájos… ha tehetném, biztosan az én cicám maradna.
Ganymedes igazi kisfiú, mindenben az első, vagány, bátor, de közben nagyon kis bújós is.

Gany

Callisto – no ő egy ráérős kis mackólány. Halálosan cuki. Kicsit lassabb, megfontoltabb de annyira édes… És tisztára olyan, mint Masek volt picinek.

Callisto

Szerencsére semmi sem mutatja, hogy koraszülöttek voltak, csodásan fejlődnek, kimondottan kis gombócok, mindent éppúgy csinálnak, mint a Jori babák.
Nagyon büszke vagyok erre a három kis norvég erdeire!!!
Örülök, hogy már úgy tudok tekinteni rájuk, hogy nem a két veszteséget látom, hanem a három egészséges, vidám, csoda aranyos norvég erdei kiscicát, akik biztos, hogy rengeteg örömet hoznak majd az új családjuk életébe.

Nos hát, ennyi a történet. Sokáig tartott leírnom, nem volt hozzá elég erőm, hogy újra átéljem. Ezek a dolgok nagy próbatételek. Nekem. Másnak talán nem, hiszen nem vagyunk egyformák.
Egyszer, ha már nem foglalkozom norvég erdei macskák tenyésztésével, és visszanézek, kíváncsi leszek, hogy a mérleg serpenyője majd mit mutat. Mert ha valaki, hát én pozitív ember vagyok, de van, amit nehéz annak látni, megélni, és abban sem vagyok biztos, hogy idővel ezek már nem fognak fájni.

Az én döntésem viszont, hogy mire koncentrálok jobban. Jelen esetben arra, hogy nyertem hármat…

Legyen csodás napotok! Ölelésem,

Virág

Jorinde első szülése – meseszép színes kis norvég erdeik érkeztek 10

Kedves Olvasóm!

Zajlik az élet a Nordic Verden háza táján – minden téren. A norvégokkal az élet sosem unalmas, annyi minden történik akár csak egy nap alatt is, hogy képtelenség blog formájában visszaadni mindazt, ami nálunk zajlik. Dolgozunk is ezen, hogy hogyan kaphassatok többet belőlünk, – de még nagyon sok vele a feladat, úgyhogy egyelőre nem is mondok erről többet. 🙂 De azért legyetek majd résen!

Készülődés mindenféle nagy napokra – avagy mikor szül egy macska?

Jorinde a vemhességet nagyon jól viselte. Nem volt különösebben szoros kapcsolatunk előtte – azért sem, mert ugye sokáig úgy volt, hogy egy finn tenyészet állományát erősíti majd. Aztán amikor 8 hónaposan még mindig nem tudott elutazni a Covid miatt, akkor úgy döntöttünk a finn tenyésztővel egyetértésben, hogy nálunk marad, túl sok idő telt el és nem látjuk, hol a vége. Jorinde nagyon szépen simult bele a lány norvég erdeik csapatába, nagyon alkalmazkodó, nem kezdeményezett soha semmilyen rivalizálást, jól kezelte a felnőttek és rangidősek helyzetét.

Baby Jorinde tavaly ilyenkor

Kianával nagyon szoros kapcsolata maradt. Nem, nem hinném, hogy az anya-lánya kapcsolat okán, inkább a lelkületük hasonlósága miatt. Ezért is örültem nagyon, amikor egy hét eltéréssel tudtam fedeztetni őket – előbb Kianát, majd Jorindét. Annyira jó barátok, hogy olyan jó volt arra gondolni, hogy együtt nevelgetik majd a gyerekeiket. Többek között ezért is voltam nagyon szomorú, amikor hetekkel később kiderült, hogy Kiana vemhessége nem sikerült, sőt még beteg is lett.
Itt is szeretném megköszönni a rengeteg drukkot Kiana nevében, aki jelenleg jól van, de azt, hogy mennyire sikerült felépülnie majd csak egy következő vemhesség mutatja meg. Egyelőre sajnos nincs szabályos tüzelése, így azon túl, hogy jól van, nem tudok biztatót mondani.

Szépséges Jorinde a vemhesség elején

Nagyon sokat segített neki Jori azokban az időkben, szinte egy pillanatra sem mozdult mellőle. Hálás voltam neki ezért. (Különben Kiana mind a mai napig keresi Jorit, be akar menni hozzá a babaszobába, nem érti, hogy hova lett a barátja.)
Jorinde a vemhesség utolsó időszakában visszakapta mindazt a törődést és támogatást Kianától, amit ő adott neki, tényleg nem mozdultak egymás mellől.

Kiana és Jorinde – mindig együtt

Nagyon vártam Jorinde apróságainak érkezését. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy a szülés legvalószínűbb időpontja arra a napra esett, amikor Panka utazott Oroszországba. Persze én is szerettem volna vele menni a reptérre, elbúcsúzni – meg minden, ami ilyenkor szokás, de a munka az munka, a szülő nőstényt, vagy szülésre várót nem lehet magára hagyni.

Így aztán kitaláltuk, hogy úgyis forró nyári esték vannak, miért ne csinálnák egy remekek éjszakai grill pratit a kertben, az utazás előtt való nap. Egész délután sürögtem-forogtam – mindenféle finom zöldséget szeltem, rákokat pácoltam, húst… Panka vállalta a kecskesajtos saláta készítését.

Jori két nappal a szülés előtt

Jorinde viszont sehogy sem tetszett nekem egész nap, láttam, hogy nem érzi igazán jól magát. Ez persze normális a szülés előtt való napon, vagy akár több nappal a szülés előtt, tehát nem feltétlenül jelzi pontosan előre a szülés váratható időpontját – de mindenképpen óvatosságra int. Nekem – a sokéves rutinomnak köszönhetően – mindenképpen gyanús volt a dolog.
A boxok készen álltak, egy fent, egy lent – ha esetleg nem szeretne fent szülni, bár én ezt szerettem volna.

Néha befeküdt a lenti boxba, Trygg kíséretével

Ha a macska szülni akar, akkor szül

Készülődtem az esti grillezésre és úgy általában tettem a dolgomat. Jorinde szeretett a közelemben lenni, ha véletlenül leültem kicsit, akkor egyből az ölemben, vagy mellettem volt, és simogatni kellett.

Szülés előtt néhány órával. Nagyon igényelte a közelségemet.

Este lett. Sercegett a grillen a mindenféle földi jó, világítottak a lampionok, ettünk, beszélgettünk. És persze én mindeközben úgy öt percenként rohantam be ellenőrizni Jorindét.

Let’s party!

A vacsora után bevittem a tányérokat, hogy ne legyen annyi minden az asztalon, lehessen még kellemesen beszélgetni. Viszont vissza már nem jutottam, mert jött Jori elém, de menet közben picit megrogyott a lába egy fájás miatt és rendesen váladékozott is. Be akart bújni a kaparófa kuckójába, de én nagyon nem szerettem volna, ha ott szül, így óvatosan felemeltem és felmentem vele a fenti előkészített szobába. Üzentem a többieknek, hogy én már innét ki nem jövök egy darabig…

Jorinde aranyos volt, nem volt baja a fenti box-szal, szépen elfeküdt benne… és vártunk…

Nagyon meleg volt fent, kinyitottam az összes ablakot.
Jöttek a fájások szépen sorban. Nagyjából egy óra telt így el, míg végre a fájássorozat végére felbukkant az első kis újszülött norvég erdei. Annak is a hátulja. Normális a faros szülés, általában kb fele-fele arányban jönnek fejjel vagy farral a kicsik. Nem okoz nagy eltérést, inkább csak ha az első pici jön farral, az talán nehezebb, mint ha a többedik.
Kint volt hát a pici teste, de a feje bent. A fájások abbamaradtak. Ez ilyenkor mindig némi izgalomra ad okot, mert a pici (nyilván a nehéz útja és a születés okán) ilyenkor nem mozdul, lóg ott mintha élettelen lenne. Legtöbbször ilyenkor a következő fájás meghozza az eredményt, így ezt vártam. Általában egy percen belül megindul a következő fájássorozat, de ilyenkor ez is hosszú időnek tűnik.  Jori tolt is becsülettel, de a pici csak nem jött ki.
Itt egy kicsit aggódtam, mert nagyon szorosan bent volt a feje, de nem nagyon tudtam mit csinálni, nem akartam húzni-vonni a picit semmiképpen, bíztam a természet évmilliós jó működésében. Végre újra jöttek a fájások és sokadik erőbedobásra, de megérkezett az elsőszülött. A kislámpa fényénél láttam, hogy bizony egy apró  kis Jorinde klón érkezett hozzánk. Picit megviselt volt, nem könnyű elsőnek lenni, de tudtam, hogy csak egy kis idő kell és hamar összeszedi magát. Nagyon örültem, hogy szépen beindult a szülés, és vártam a további történéseket.

Az elsőszülött megérkezett

Jori úgy tette a dolgát, mintha világ életében ezt csinálta volna. Gyönyörűen ellátta a picit, megette a méhlepényt, letakarította magát, majd elfeküdt. Egy óra telt el így, mire újra fájások jöttek. Gond nélkül született meg a másodszülött, egy kék kis norvég érkezett. A félhomályban nem voltam benne biztos, hogy fekete, vagy kék, csak abban, hogy minta nélküli. Ez azért volt meglepő, mert eddig Maseknak még sosem született minta nélküli kiscicája, azt hittem nem is hordozza a nonagouti gént. *
Jorinde megint tökéletesen tette azt, amit évmilliók ősi tudása diktált neki, valójában semmi de semmi dolgom nem volt azon kívül, hogy megfigyeltem és dokumentáltam az eseményeket, meg később megmértem a piciket.

Mivel minden ablak nyitva volt, a piciket inkább betakartam, még nedvesek voltak

Itt majdnem egy másfél órás szünet volt, lassan éjfél felé járt az idő. A ház is elcsendesedett, Szabi és Panka is bejöttek és lefeküdtek már. A tetőablakon keresztül láttam a csillagokat, pont a Göncölszekér látszik, ha kinézünk az ablakon, túl a hatalmas nyírfák és fenyők lombja felett.
Nem mondom, hogy nem voltam fáradt, de fent tartott az izgalom, hiszen nagyon vártam már, hogy újra kis norvég erdeik érkezzenek hozzánk, ráadásul Jori először szült, és Maseknek utoljára 2019-ben voltak kiscicái – így nagyon különleges volt ez az alkalom.
Jori is pihent kicsit, majd éjfél előtt valamivel megszületett a harmadik apróság, szintén fehér nélkül, egy klasszikus fekete foltos tabby fiúcska. Nagyon szépnek láttam már akkor is… Közben csodálkoztam, hogy már három apróság született és csak az egyikben volt fehér, az első lánykában, pedig mindkét szülőben elég sok a fehér. Ettől persze nem kell, hogy a picikben is legyen, csak meglepő volt a dolog.
Jori ismét példásan látta el a picit, aki nagyon aktív volt, sietett szopizni a tesók mellé.

Jori fáradt, de legfőképpen melege van

Jorinak három, maximum négy kiscicát jósoltam – illetve a súlya és a fogása alapján erre tippeltem, – így mikor szépen elrendezett mindent, és lefeküdt, óvatosan megnéztem, érzek-e még benne valamit. Egyértelműen éreztem még egy kiscicát, így a további várakozás elkezdődött.
Eltelt egy óra.
Kettő.
Nyugodt volt minden, langyos nyári levegő jött be, a picik halkan szoptak, Jori feküdt. Aztán szinte észrevétlen módon, egy két fájás után született meg a negyedik norvég, szépséges fehér mintával a fején. Nagyon tetszett.

Megérkeztek!

Persze közben mindig írtam a családnak és Eszternek is. Így hajnali kettő után már senki nem reagált az üzeneteimre – de tudtam, ha felkelnek, akkor olvassák majd.
Egyben biztos is voltam benne, hogy a szülésnek ezennel vége. Jori fáradtan és büszkén tisztogatta a piciket.
Hihetetlen, de az egész művelet egy csepp vérnyomot sem hagyott az alatta lévő kutyapelenkán és a törölközőkön sem. Normálisan egy szülés nem igazán jár sok vérrel – ha nem vagdossuk összevissza a vérrel teli köldökzsinórt, akkor az anyának van annyi – mondanám, hogy esze, de ez valójában a veleszületett tudása, hogy akkor rágja el, amikor már nem áramlik benne a vér, és a lepényt is úgy eszi meg, hogy nem hagy vele nyomot. Tulajdonképpen a magzatvízen kívül más semmi nyoma nem maradt a szülésnek. Bámulatos!

Fáradt és büszke

Megszületett hát a negyedik norvég erdei is, de természetesen maradtam még Jorinde mellett. Adtam neki enni, inni, figyeltem a piciket, hogy mindenki tud-e szopni. Megmértem őket, elpakoltam, kezet mostam, tettem-vettem. Lassan pirkadt is. Tettem a picik alá egy puha meleg szőrmét, majd hat felé eldőltem kicsit a box mellett. Nem tudtam elaludni, túl sok volt az élmény, és túl fáradt voltam.
Ez lehet, hogy paradoxonnak tűnik, de nálam a fáradtság és az álmosság nem szinonímák, hanem két különböző dologként élem meg őket. Persze van, amikor együtt is megjelennek, de ha én fáradt vagyok, az nem azt jelenti, hogy tudok vagy akarok aludni, mert álmos nem vagyok közben. Sőt, sokszor minél fáradtabb vagyok, annál kevésbé vagyok álmos.

A banda 🙂

Nem zavart nagyon a dolog, úgy voltam vele, hogy majd kipihenem magam idővel, és a következő szülésig úgyis van még majdnem két hét. Mondjuk nem így lett, de ez már egy másik történet.

Mire a többiek felkeltek, már jó sok mindennel végeztem, és boldogan nézegettem a reggeli kávéval a kezemben a kis családot.

Kávé? Forever!

Panka aztán készülődött, hogy induljanak a reptérre. Nem akartam hosszú órákra egyedül hagyni a frissen született kiscicákat és a mamát sem, így aztán én maradtam. Panka pedig elindult egy ismeretlen ország, Oroszország felé egyedül. Nem gond neki egyedül repülni, ott meg már vártak rá, így nem izgultam, hogy az orosz maffia rabságába kerül.

Moszkva metróhálózata – na itt ne vessz el! 😀

Csodaszép Moszkva

Jorinde és a picik nagyon jól érezték magukat, egyetlen nehézség az volt, hogy iszonyú melegen tombolt a nyár, így szinte semmit sem tudtam aludni fent – sokszor 29 fok volt a szobában, néha szélvihar volt, így a következő napokban nem nagyon pihentem. Nekem húsz fok fölött már minden szenvedés, egyszerűen létezni, élni, gondolkodni sem bírok melegben, és Jorinak sem esett jól a forróság. A boxban még melegebb van, pedig minden létező részét lecipzáraztam. Azért átvészeltük ezeket a napokat valahogy, megjött a hűvösebb idő, és én már előre örültem, hogy néhány igazán kellemes nap jön.
Hayley nem várt szülésével viszont ez teljesen semmivé foszlott, de azt hiszem, ez volt a legkevésbé fájó az egészben. De erről majd legközelebb.

Most, hogy ezt írom, a nyár utolsó napja van. Esős, hűvös, szinte már teljesen ősz. Nekem ajándék, másoknak bánat. Remélem az energia szintem a hőmérséklet csökkenésével fordított arányban nő, mert sok, nagyon sok dolog vár még ránk ebben az évben.

Köszönöm, hogy velünk vagytok, a sok drukkot, szeretetet, figyelmet! You are the best!!!

Vigyázzatok magatokra, szeretettel,

Virág
*Azt hiszem eddig még nem írtam arról, hogy mi a nonagouti meg agouti és hogy milyen minták vannak a norvég erdei macskáknál, ugye? Ha érdekel, itt, vagy a Facebook bejegyzésnél írj annyi kommentet, hogy “Jöhet.” 🙂 Ez lesz a mi titkos kódunk, és én majd tudom, hogy mi jöhet. Remélem… 😀

Történések a Nordic Verden háza táján – avagy hosszú és unalmas leírás a hétköznapokról és egy kérés 0

Kedves Olvasóm!

 

Bár rég jelentkeztem – sűrű az élet -, de szeretettel gondoltam Rád, és ideje, hogy beszámoljak az elmúlt és jövendő eseményekről.  Utoljára szüléstörténetet írtam Neked, amik közül adós vagyok még Viva legutolsó szülésével, de igazából annyira egyszerű, szép és harmonikus volt, hogy nem is nagyon van mit ragozni rajta. Kellett ez nekem akkor, hiszen előtte volt nehézség bőven a szülések körül.

Lora, Viva és a hét amber fiú

Azóta nem érkezett újabb norvég erdei alom hozzánk, a nálunk lévők pedig szépen lassan kiköltöztek. Az amber banda fele külföldre ment, a másik fele az országon belül gazdisodott. Ketten mentek tenyészetbe, Peter és Sam. Peter jó messze, Mexikóba, ahol  él már egy cicánk Angel. Angel fantasztikus eredményeket ért el abban a hatalmas országban, büszkék vagyunk rá nagyon, de legfőképpen arra, hogy milyen okos, jó természetű norvég, aki fantasztikus anyuka is. A gazdája, Sofia végtelen kedves nő, imádja a macskáit, akiknek csodás életük van, így biztosak vagyunk benne, hogy Peter a legjobb helyre került.
Sam nem ment olyan messze, ő a szépséges Franciaországba került, egy kisebb tenyészetbe, ahol már most nagyon ügyesen illeszkedik be és nagyon jól érezi magát. Példásan viselte az utazást, egy álom macska, tényleg.
Mindkét helyen csodás kertjük van a norvég erdeiknek, szeretjük, ha ilyen tenyészetekbe mennek a cicák.

Amber banda

Így aztán Trygg – ahogy egy kedves rajongónk hívja: Kiskirályfi, és ahogy mi hívjuk: Csíki-píki –barátok nélkül maradt. Nem látom rajta, hogy nagyon elveszettnek érezné magát ettől, úgyis egy kicsit magának való, sokszor inkább mellettem volt akkor is, amikor még itt voltak a kis amber norvégok. Valahogy a ritmusa is más volt, mint Viva gyerekeié, máskor aludt, máskor játszott. Szóval egy kicsit különc a szentem – talán eddig ő hozza leginkább Teu ilyesfajta tulajdonságait.

Trygg mindig mellettem

Nem szereti, ha felveszem, de bizonyos tartásban azért egész jól elvan ha mászkálok vele, de semmiképpen nem az a Viva-kölyke típusú norvég erdei kiscica, akit ha felemelsz rongybabaként lóg, és bármit lehet vele csinálni. Trygg sokkal akaratosabb ennél és sokkal jobban érvényesíti a saját gondolatait. Kevésbé kezes. Meglátjuk, hogy mennyire lesz alkalmas emiatt arra, hogy kiállításokra járjunk vele, majd elválik. Van még időnk vele tréningezni, de az alap attitűdöket nehéz megváltoztatni.

Trygg – csak urasan

A covid miatt a kiállítások teljesen eltűntek az életünkből, ami igazából azért szomorú, mert a három fiatal norvég erdei lányunknak – Kiana, Viva, Nayeli – már csak egy kiállításon kellett volna résztvenni az első címük eléréséhez, amire nem sok esély van, mivel egyfelől aktívan tenyésztésben vannak, másfelől totálisan elszoktak az egésztől .  Kiana amúgy is utálta (miért is ne, mikor a legsikeresebb kiállítási macskánk… ), Jorinde, aki talán még az anyukájánál is esélyesebb lett volna bármire, hozzá sem szokott – hiszen a covid alatt nőtt föl. Nem is tudom, hogy egyáltalán elviselne-e egy kiállítást is, és az októberi kiállításra amúgy sem tudnánk vinni. Viva és Nayeli esetleg ott lehet – ha Viva növeszt addig bundát, és ha nem fedeztetem Nayelit addig.  De október közepe még messze van, úgyis szólok Nektek, hogy hol-mikor tudunk találkozni, valami macskát meg majdcsak felmutatunk ott, na. 😀

Nayeli

Már rég volt ilyen, hogy ne legyenek nálunk kicsik. Tudatosan terveztük így, szerettünk volna két év folyamatos munka után pihenni kicsit, illetve haladni néhány dologgal.
Pihenni Norvégiába terveztünk menni, abban az időszakban, amikor szinte alig megy le éjjel a nap, maximum csak halvány szürkület van néhány órán keresztül. Én, aki nem alszok sokat, legalább hadd lássam milyen az, amikor éjjel 11-kor is az erdőben mászkálhatok úgy, mintha fényes nappal lenne.
Nagyon készültünk erre, ehhez alakítottam az almokat, az egész éves terveket, és nagyon bíztam benne, hogy olyan lesz a covid helyzet, hogy el tudunk menni.

2019 – legutóbb Norvégiágan, a Trollstigen tetején

De nem tudtunk. Nagyon hiányzik nekem Norvégia, de ők teljesen zárva tartották az országot a turisták előtt, és igazából az ottaniaknak is megmondták hogy mindenki nyaraljon országon belül, úgyis mindenkinek van hyttéje, csónakja, stb… és ebben totál igazuk van, meg a norvégok amúgy is szeretik az országukat, imádják a természetet, jól elvannak ott. Nem csodálom, én is ellennék, szerintem nem vágynék onnét az ég világon sehova sem.

Norvégia – szerelem

Június közepéig vártuk, hogy változik a helyzet, de nem változott… így aztán úgy döntöttünk, hogy akkor elmegyünk kicsit a második kedvenc országunkba, Szlovéniába. Az az ország is egy csoda, közel is van – így aztán három éjszakára kivontuk magunkat az itthoni  teendőkből, és bár azt nem mondom, hogy kipihentük magunkat, de biztosan sokat tesz hozzá ahhoz, hogy legyen erőnk az év második feléhez.

Szlovénia – Vršič hágó, egy kis hó a nagy melegben

Azt mondanom sem kell, hogy amikor lefoglaltam a szállást és megbeszéltem a cica-kutya birodalom felvigyázást, akkor Norvégia zöldre váltott… De már sem idő, sem energia nem volt átvariálni az egészet. Gondoltuk sebaj, úgyis kennelt építünk a fiúknak, veszett nagy munka, legalább haladunk azzal rendesen.

Itt épül a fiúk hatalmas fás-bokros kennele

Szlovénia amúgy mesés, ha még nem voltatok, menjetek, ha már voltatok, menjetek másik részére. Vasárnap indultunk, de előtte péntekre még beütemeztük Minnie, Lorena és Rowan lakhelyén az erkély fémhálózást, amiről Szabi írt itt a blogon is.
Szabi ha szabin van (jaj, hülye vicc, tudom…) akkor neki előtte elég nehéz napjai vannak a munkahelyén, mert bármennyi időre is megy el, nagyon elő kell készítenie a dolgokat, hogy ne legyenek fennakadások, és ne hívogassák öt percenként (csak óránként) a szabadság alatt. Így aztán az utolsó munkanapján jó korán felkelt, hogy időben bent legyen az irodában. Nem értettem miért jött vissza néhány perc múlva, kissé feszült idegállapotban, de kiderült, hogy éjjel nekiment valaki a szabályosan parkoló autónknak az utcán. Úgy másfél métert előre tolta, és a hátsó részeken elég sok kár keletkezett. Szerencsére telefonszámot hagyott ott – stílusosan egy golflabda dobozra írva… Szabi nem volt boldog, egyfelől mert nem szereti, ha kárt tesznek a dolgaiban, másfelől azért, mert azt a kocsit használjuk arra, hogy fa és mindenféle más anyagot furikázzunk vele, ebbe pakoljuk az ezer szerszámot, ha bárhova építeni megyünk, és ezzel hordjuk a sáros-vizes kutyákat is kirándulni. Nem értékes autó, de a használati értéke nekünk pillanatnyilag nagy. És másnap reggel menni kellett szerelni… azt sem tudtuk használható-e, nyilván ha szabályosan akarsz közlekedni, akkor nem.

Milo a kutyasuliban – suliba is ezzel a kocsival jár(t)unk

Amúgy hálás is lehetnék, mert az ügy során megtudtam magamról, hogy az én energiám és  kisugárzásom egy átok, amely sok jót nem hoz az emberiségnek. (Mindezt azért, mert szóltam a ház tulajdonosnak az utcában, ahonnét az éjszakai buliból kijött az az illető, aki elvitte a kocsi hátulját, hogy tudjon róla, hogy ez történt.  Szóval mindenki nyugodjon meg, egy auralátó él a közelben – és sok jót ne várjatok tőlem. :D)
Long story… azóta sem lett vége, már így is sok időnk ment el vele, és nem tudjuk mikor lesz újra rendben az autó.
Ráadásul nekünk szükségünk van két kocsira, mert Szabinak is kell menni valamivel dolgozni,  és nekem is kell valami az állatorvosoz való mászkálás, bolt, intéznivalók, gyerek stb. dolgok okán.

Esti séta – ez most a házunktól nem messze – kocsi hiányában

Szóval itt egy kicsit lejtőt vettek az életünk dolgai. Folytatódott azzal, hogy a másik kocsiban nem működött a klíma, de a szerelő szabadságon volt, így nem tudta elvállalni a töltést. Negyven fokban klíma nélkül hosszú órákat utazni meg nem olyan vicces. Főleg nekem, aki már húsz foknál meg akar halni. A szüleim viszont kölcsönadták az ő autójukat, így ez átmenetileg megoldódott. Végleg lehet nem is fog, mert azóta már tudjuk, hogy nem a szokásos éves töltés hozza meg az eredményt, hanem a teljes csere, ami akkora összeget kóstál, hogy ennél a kocsinál nem hiszem, hogy értelme lenne.  Így aztán gondolkozhatok, hogy vegyek egy új kocsit, amiben jó a klíma, vagy használjam ezt, ami amúgy tökéletesen jó, de nincs benne klíma.
Gondoltam rárek ezt átgondolni, úgysem kell mostanában annyit a kocsi, nem megyünk már hosszú útra, macskákat sem kell hurcolni most. Persze ez sem így lett…

Jorinde – a jövő nagy reménysége

Itt néhány nyugodtabb nap következett, ami nálunk mindig gyanús. Intéztem a Mexikóba költöző Peter dokumentációját – minden is kell egy ilyen utazáshoz, de így is az utolsó pillanatig aggódhatsz, hogy beengedik-e az országba, vagy sem. Sikerült, nem találtak kivetnivalót a dokumentumokban és Peter egészségi állapotában sem. Ezekre tényleg nagyon oda kell figyelni, mert ha valami nem klappol, akár csak egy féreghajtás dátum, máris visszafordítják vagy karanténozzák a kis norvégot, ami senkinek sem hiányzik.

Peter és Sam – csodálatosak

Eljött Peter  utazásának nagy napja – jobban mondva hajnala, mivel kettő harminckor kellett indulnunk (igen, éjjel) a reptérre. Én előtte nem tudtam már elaludni, szóval nem voltam túl pihent. Peter nagyon nyugis volt, mint mindig, mentünk a reptér felé – ahol nem olyan régen jártunk, amikor Pankát hagytuk ott útra készen Szardíniára.
Végtelen helyes fiatal pár várt minket, a mexikói szállítók, akiknek megmutattuk a doksikat, majd átadtuk Petert és megígértük, hogy megvárjuk míg becsekkolnak. Covid időkben sosem lehet tudni, meg amúgy is. Volt némi bonyodalom, az első gépre nem volt a macska jegye konfirmálva a légitársaság által – kifizetve ki volt, valami egyéb hiba csúszott a dologba – lényeg az, hogy az első járatra nem engedték fel Petert. Ehhez a járathoz igazodott a másik két átszállás is, szóval elég para volt a szitu. Volt némi vita, sajnos én segíteni nem tudtam, így csak vártunk ott úgy két órát álldogálva-izgulva a reptéren, hogy rendeződik-e a helyzet. A megoldás egy másik járat lett, másik országba – long stroy – a lényeg, hogy elindultak és végül oda is értek. Így aztán mikor hazaértünk már nem volt értelme visszafeküdni, nekiláttam a szokásos napi feladatoknak.

Milyen picik voltak még itt…

Estére annyira fáradt voltam, hogy ezért nem ment jól az alvás, reggel pedig indultunk segíteni egyik kedves tenyésztő barátnőmnek, aki épp költözködik – új életet kezd, és egy emeleti szobát kellett szétválasztani a cicáknak. Egész nap dolgoztunk, nagyon meleg volt, elfáradtunk, de boldogok voltunk, hogy tudtunk segíteni. Éjjel értünk haza, én nekiláttam a szokásos teendőknek, majd ledőltem egy órára, ugyanis hajnali kettőre ígértem magam egy kedves ember kedves kutyájához, aki elutazott, és minket bízott meg a kutya két heti felügyeletével. Valójában Pankát, de ugye ő még nem érkezett meg. Frissen-üdén vettem át a házat-kutyát-tennivalókat, és hajnali négy felé lefeküdtem kicsit. Fél hétkor már a zuhany alatt álltam, és miután mindent elláttam gondoltam, hogy ideje hazamenni, és ott is felvenni a fonalat.
Szabi otthon akkor ébredt, mikor hazaértem, kértem, hogy amíg én próbálok valami élhető állapotokat teremteni a házban, addig légy szíves vigye el a kutyákat sétálni, mert előző nap nem voltak – hiszen nem voltunk otthon.
Az volt a terv, ha végeztem otthon megyek vissza a kutyushoz, majd délután megyünk ki Pankáért a reptérre, készítünk neki valami mókás táblát-feliratot, amivel várjuk ott, aztán együtt vacsorázunk…

Szép gondolat… majdnem így lett.

Épp az előszobában ténykedtem valamit, amikor megjött Szabi. Egyik kezében a két kutya pórázon, a másikat feltartotta és folyt belőle a vér. Messziről sem tűnt viccesnek a dolog, közelről méginkább nem. Azt hittem talán elcsúszott, vagy valami ág megsértette, de az ilyen béna dolgokat mindig én csinálom. Kiderült, hogy jött haza Miloval és Csilivel – mindkettő pórázon volt –, amikor feltűnt szemben az úton két kutya. Gazdák sehol. Jöttek egyre közelebb, így ő félre húzódott az útról és maga mellé ültette a kutyákat, várva, hogy a két kutya majd tovább megy. Ebben a pillanatban feltűntek a kutyagazdák is, de ez már nem változtatott azon, hogy a hozzájuk közelebb eső kutya ne támadjon nekik. Milónak támadt (aki semmilyen agresszív jelzést nem adott), de Szabi annyira közel volt hozzájuk, hogy a támadó kutya őt harapta meg. Persze egyik gazda sem tudta behívni a kutyáját…

Ahogy ránéztem láttam, hogy én ezt itthon nem oldom meg, túl sok, túl mély harapás volt a kézfejének mindkét oldalán, a lábán is volt egy sérülés, így gyors vizes lemosás és betadinozás után elrobogtunk a budakeszi ügyeletre. Kis várakozás után jött egy néni, akiről fogalmunk sem volt, hogy takarítónő, asszisztens vagy doktor, de csak ránézett Szabi kezére, és ennyit mondott: ez kórház.  Azért ő is lemosta, ő is öntözött mindenhova egy kis betadint, tett alul-felül fedőkötést, és indultunk tovább a Jánosba. Kint raktuk le a kocsit az oldalsó bejáratnál, mert úgy emlékeztem a trauma közel van, de a portás elirányított minket egészen az intézmény másik végébe. Ott pedig visszairányítottak minket oda, ahova én is gondoltam, hogy menni kell. De hát Magyarországon vagyunk  – nincs ebben semmi meglepő, hogy oda-vissza sétálgat az ember vérző kézzel.
Várakoztunk a recepciós pultnál, az előttünk álló szintén kutyaharapás miatt jött. A recepciós néni kint csacsogott – végül is minek a sietség. Soká tartott az előttünk lévő felvétele, mert csak nem akaródzott előkerülni a rendszerből a kutyaharapás – mint lehetséges indok az ottlétre, de aztán végül megtörtént ez is. Nem voltak sokan, de elég sokat vártunk – nem sorrendben hívják be az embereket. Szabi jó sokat volt bent, gondoltam már kisebb agysebészeti beavatkozást is elvégezhettek volna, és amikor kijött, kiderült, hogy még nincs vége. Még jön a tetanusz, jön a röntgen, jön a gipszelés, kötözés, papírozás. Frankó.

Néhány óra és mehettünk is haza…

Kora délután értünk haza, útközben benéztünk a kedves gazdihoz is, akitől elkértük az eb oltási könyvét és tartottam neki egy rögtönzött tíz perces előadást arról, hogy hogyan kéne eljárni és viselkedni, ha kutyánk van, főleg ha az agresszíven lép fel – ezt jobban nem részletezném, ne akarjon ilyenkor senki  szemben állni velem. A fickó szabálytalanságot követett el, hiszen nem vitte pórázon a kutyáját, akit ráadásul fegyelmezni sem tud, és így bajba sodort egy olyan embert, aki szabályosan járt el. Igazából ez az egész Szabi ügye, így ehhez többet nem tehettem hozzá, azt viszont megígértem, ha mégegyszer találkozom vele az erdőben és szabadon van a kutya, ott helyben jelentem fel, ha pedig miatta az én kutyámnak baja esik, akkor igazából halálnak halálával hal.

Azért ők erőt adnak

Összeszedtem pár cuccot otthon és levittem Szabit a kutyavigyázós helyre, hiszen a kutyát nem nagyon hagyhattuk egyedül a megegyezés szerint, és már órák óta úton voltunk, izgultam, hogy minden rendben van-e vele. Szerencsére rendben volt. Szabit otthagytam és hazarohantam, hogy a reggel elkezdett dolgokat folytassam, már kora délután volt, és még csak ki sem almoltam. Egy óra volt az almolás, utána csináltam Szabinak kaját és levittem neki, aznap még egyikünk sem evett vagy ivott. Rohanás vissza, macskáknak kaja, aztán rohanás boltba – nem volt otthon nagyon semmi, és úgy terveztem, Pankát valami finom vacsorával várom. Ez természetesen hiú ábránddá vált, de azért boltba el kellett mennem, és akkor már rendeltem  a bolt mellett lévő Hanamiból sushit, azt mindenki szereti, vacsorára pont jó lesz. Hazaérve kipakoltam, adtam enni a macskáknak – én még mindig nem ettem vagy ittam – és összeszedtem magam, hogy felvegyem Szabit és menjünk Pankáért.
Tudni kell, hogy én vezetek – oda, amit ismerek, bármikor. Jól is vezetek, viszont tájékozódni kicsit sem tudok, és ezért sosem szoktam a városon átvezetni, vagy Pesten (csak a budai oldalon, mert azt ismerem), de most Szabi nem tudott vezetni, így nekem kellett abszolválni a feladatot. Ideges voltam, fáradt és éhes. Szabi mondta az utat és valahogy odaértünk anélkül, hogy bekerültünk volna az aznapi hírekbe. Pankára várni kellett, de aztán jött barnán-szőkén-cukin. A hazavezetés ismét nem volt egy élmény – ugye klíma nincs a kocsiban, meleg volt, büdös a város, nagy a a forgalom, nem szeretem, és örültem, amikor végre hazaértünk. Gyorsan kipakoltuk Panka egy havi cuccát, majd kaptak a macskák enni és lecuccoltunk a kutyavigyázós helyre, mert ugye a kutyával lenni kellett valakinek és őt is sétálni kellett vinni, gyógyszereit beadni, megetetni. Ahogy ez megvolt, mi is elővettük a sushit és végre aznap először én is ettem valamit.

Panka egy hónapig tanult olaszul Szardínia szigetén.

Szabi maradt ott éjszakára, én mentem haza –  vártak otthon a szokásos esti körök, a ház úgy nézett ki, mintha kisebb robbantásokat vészelt volna át, plusz tudtam, hogy reggel korán kell kelnem, hiszen nem csak az otthoni dolgokat kell megcsinálni, de a gondjainkra bízott kutyát is el kellett látni (Szabi ott volt, de fél kézzel nem tudta ezeket), majd rohanni be fél kilencre a Jánosba kötözésre Szabival. Addigra már jött a vihar, özönvíz, parkoló bent sehol…
A következő nap hasonló ritmusban telt, és azóta is kicsit kaotikus az élet. Szabi keze még pár napig gipszben – utána biztosan könnyebb lesz az élete, reméljük szépen gyógyulni is fognak a sebek.

Rosi – közben legalább a macskák rendben voltak

Itt tartunk most. Valami jót is akartam írni, azt pedig az lett volna, hogy fedeztettük három nőstényünket, Kianát, Jorindét és Hayleyt. Mindhármat Masekkal. Nem volt túl könnyű, Masek stresszes volt, támadó, pedig ez egyáltalán nem jellemző rá, de már jó ideje ivarosan volt és vártuk a lehetőséget ezekkel a lányokkal. Valójában ahogy megtörtént már be is implantoltattuk Eszterrel, mert Masek nagyon rosszul viselte az egészet, és meg is értem, mert Teu közelében nem könnyű ivarosnak lennj (de amúgy sem az).
Szóval örültem nagyon, mert úgy láttam mindhárom lány vemhes, de Kiana hasa nem nőtt. Hízott valamennyit, nem tüzelt, pirosodtak a bimbók – tehát abszolút mutatta a vemhesülés jeleit, de nem tetszett nekem a dolog. Eszter nem látta, mert elutaztak, aztán meg mi, aztán meg már eltelt az az idő, amikor jó csekkolni a vemheseket. Most viszont, így kb. két és fél héttel a várható szülés előtt azt mondom, Kiana nem vemhes – a másik kettő igen, de valószínű, hogy megnézetem őket Eszterrel is.

Anya – lánya. Mindig együtt.

Kiana valószínűleg álvemhes lett, ezért is produkálta a vemhesség tüneteit, de kell még pár nap, hogy ebben biztos legyek. Nem jó sztori, nem örülök, de remélem, hogy minden rendben lesz, és sikeresen fedeztetjük még idén mással – talán Jaimevel. Masek ugrott, ő már implant alatt van, és bár idő kell, míg hat rendesen, nem merem így már összerakni vele. Sajnálom, de néha nem úgy történnek a dolgok, ahogy a tenyésztő eltervezi, néha az élet vagy a norvégok más döntést hoznak.

Princess Kiana

Nos, így élünk most, várom, hogy legyenek picik, de annyi mindennel kéne még haladni addig, hogy egyáltalán nem unatkozunk.

Közben eltelt pár nap és nem tudtam folytatni ezt a blogot, így gyorsan ideírom Nektek még az elmúlt pár nap történéseit.
A jó hír: Szabi kezéről lekerült a gipsz, és még egy elég komoly kötés van rajta, de az ujjait már tudja mozgatni és kicsit használni is. Ronda a keze, dagadt, és a tenyerén lévő seb még nem szép, a felső részen alakulnak a dolgok.

Rossz hír 1: Jaime beteg lett.  Egyik nap hányt, de amúgy jó kedve volt, másnap viszont nem mozdult, felkelni sem akart, sem enni, sem inni – nagyon rosszul nézett ki. Fogyott is mostanában, de ez normális, mindhárom fiú nagyon le van fogyva, megviselte őket a tüzelési időszak, várom, hogy összeszedjék magukat. (Mondtam már, hogy nem könnyű a tenyészkandúrok élete?)
Elrohantam vele Eszterhez, aki megvizsgálta töviről hegyire, nem látszott rajta sehol semmi, nem volt lázas… ezek az igazi érthetetlen dolgok… Enni ott sem akart, jutalomfalatot sem fogadott el. Így aztán megegyeztünk egy vérvételben, hogy jobban lássuk mi zajlik benne. A vérkép nem mutatott semmilyen eltérést. Másnap Jaime felkelt, megrázta magát, evett és úgy csinált, mintha ez a remek, idegesítő (és drága) közjáték meg sem történt volna.

Jaime amikor hazahoztuk Lengyelországból. De rég volt…

Rossz hír 2: Kiana. Ugye azt elmeséltem előzőleg, hogy Kiana szerintem álvemhes lett, amit az bizonyíthat, hogy a feltételezett vemhesség háromnegyedénél tüzelni kezdett. Elég lightosan de egyértelműen mutatta a tüzelés jeleit. Nem először találkozunk ezzel, volt rá példa Loránál többször is, de Rosi, Joanna is volt álvemhes már – nem volt belőle semmi gond, azon túl persze, hogy hiába vártunk a kiscicákra.
Vártam, hogy mennyire indul majd be a tüzelés. Szombaton apró vércseppeket láttam a padlón. Előfordulhat tüzelésnél, ritkán, de láttam már ilyet. Nem aggódtam. Másnap viszont ez egy zavarosabb folyásra váltott, ami egyértelműen rossz jel. Bocsánat, de az, hogy én reggeli helyett ilyesmiket ellenőrzök, vagy épp a fiúk golyóit vizsgálgatom teljesen normális tevékenység. Egy tenyésztő élete más világ – csak nem minden látszik belőle. Úgy mondanám inkább, kevés látszik belőle. Méhgyulladás gyanús volt a dolog – bár még soha nem volt nálunk a majd  hét év alatt, és Kiana jól volt. Evett, játszott, nem volt lázas – de aggódtam. Vasárnap lévén megfigyelés alatt tartottam, ami nem volt nehéz, mert ő egy olyan norvég erdei, aki leginkább mellettem szeret lenni, aludni is velem alszik.
Hétfőn kora reggel felkelt, evett, nem látszott rajta semmi, időnként láttam, hogy azért váladékozik. Írtam Eszternek, hogy mi van, küldtem pár képet a váladékról – mi ilyen remek kapcsolatépítő képeket küldünk egymásnak – szintén az életem része.

Mindenki evett, majd elindultunk Szabival, hogy végre levegyék a gipszet a kezéről. Jó sokat kellett várni, és ahogy hazaértünk első utam Kianához vezetett. Láttam, hogy bágyadt, azonnal lázat mértem. Lázas. A fenébe. (A valóságban itt ennél kevésbé nyomdafesték tűrő szavakat használtam). Egy gennyes méhgyulladás minden tenyésztő rémálma – normális esetben az első és egyetlen orvosi döntés az ivartalanítás ilyenkor. Rohantam vele Eszterhez (közben vendégek jöttek volna éppen hozzánk, kedves szomszédaink jöttek haza látogatóba Teneriféről, ahová az életüket helyezték az elmúlt évben – és de jól tették!)

Egy lázas Kiana

Eszter is úgy kezdte, hogy mondjam mit szeretnék, mert itt orvosilag a jó döntés az ivartalanítás lenne, de tudja, hogy tenyészállatnál meg kéne próbálni mindent, hogy ne így legyen. És én pont ezt kértem. Kiana még nagyon fiatal, és tulajdonképpen a legsikeresebb norvég erdei macskám, akinek még csak egy alma volt eddig, borzasztó fájó lett volna, ha befejezi a pályafutását. Persze ha az életbenmaradás a tét, akkor ez nem lett volna kérdés, de egyelőre nem tűnt annyira rossznak a helyzet. Ezek a dolgok nagyon gyorsan tudnak változni, egyszerűen nem lehet nyugodtan ülni egy tenyészetben sosem, minden apróságra figyelni kell, mert egy ilyen helyzetben könnyedén az állat életébe kerülhet, ha nem figyel valaki eléggé.
Kiana lázas volt, feszült, de jól tűrte a vizsgálatokat.  Eszter vért is vett tőle, mert egy ilyen állapotban borzasztó sokat mond az, hogy milyen a vérkép, mekkora az eltérés a normálishoz képest, és főleg, hogy a gyulladás faktorok mit mutatnak. Estére odahívta az ultrahangos kollégát, akinek ezer hála, hiszen csak szerdán lett volna ultrahangos napja Eszternél. Nem lehetek elég hálás ezért a rugalmasságért, nem is tudom mi lenne enélkül velünk. Kapott lázcsillapítót, antibiotikumot és hazamentünk pihenni.

Kiana hamar jobban lett, ahogy lement a láza, nem volt olyan elesett és evett is. Hamar eljött az este – a vendégeinket tovább toltuk a délutánról az estére. Kiana jól viselte az ultrahangot, ami abban az állapotban igencsak dicséretes. Örültünk, mert az ultrahang szerint időben csíptük el ezt az alattomos betegséget, így nem kellett komolyabb döntést hozni. Kapott még egy szurit, olyat, ami kutyáknál hasonló esetben nagyon jól működik, és macskáknál is használják – bár nincs törzskönyvezve macskákra, ezért ehhez az én engedélyem kellett, tk. az én felelősségem, hogy megkap egy ilyen szert. Így telt tehát a tegnapi napunk, és este nyolc után még a hazatért szomszédokat is vendégül tudtuk látni.

Nagyon szeretném, ha Kiana meggyógyulna, így a fél kezem adtam volna érte, csak segítsen rajta bármi. Holnap is kap egy szurit, majd egy hét múlva újra, közben szedi a gyógyszereket és aztán majd egy kontroll ultrahang dönti el, hogy milyen állapotban van.
Szóval azt kérem, drukkolj nekünk, hogy minden jól alakuljon minden, és Kiana teljesen felgyógyuljon a rettegett gennyes méhgyulladásból.

Ennyit a nehézségekről. Tanulság, hogy sosem lehet hátradőlni elégedetten, hogy minden szép.

Ígérem, hogy legközelebb csupa jó hírrel jelentkezem, legalábbis ez a feltett szándékom.

Vigyázza magadra, élvezd a nyarat!

 

Ölelésem,

Virág

 

Rosita szülése – pokol és menny 2

Kedves Olvasóm!

Olyan régóta halogatom már, hogy elmeséljem Neked Rosita szüléstörténetét. Persze, sok volt a dolgom. Fáradt voltam. Kialvatlan. Örökös rohanás. Sorolhatnám az indokokat, de az az igazság, hogy valójában nem álltam készen arra, hogy újra átéljem azt, ami történt.
A kicsik nagyrészt már kiköltöztek, és bár több erőt most sem érzek, hogy felidézzem azt a napot, de jár Rosinak, jár a hat kis fluffy szőrgombolyag norvég erdeinek, és valahol magamnak is az, hogy elmeséljem a történetet.

Voltak ilyen vidám napok is…

Rosi előtt, még a 2020-as év végén Jenny szült utoljára nálunk, olvashattátok, végig izgulhattátok az embert-macskát próbáló napokat. Örültem, hogy nem várható több szülés, és hogy lesz időm-erőm kicsit emészteni az akkori történéseket. (Ha nem olvastad, itt megteheted: https://www.nordicverden.hu/jenny-zulese-avagy-minden-jo-ha-jo-a-vege/ )

Emésztettem. És közben gyűrtem a hétköznapokat (mind a hetet, tekintve, hogy a hétvége sem másabb, mint egy hétköznap) Nayeli hét és Jenny három kis norvég erdeijével. Volt feladat bőven, elég ha csak Minnie-re gondoltok, akit hetekig etettem éjjel és nappal.

A kávé mindig segít. Meg néhány macska…

Gyorsan repült az idő, hamar eltelt a két hónap. Rosinak elég nagy hasa volt, én öt kicsit gondoltam, mert nem tűnt egyenlőnek a két oldal, de a hét meg túl soknak tűnt a pocak méretéhez. Persze ezek csak ilyen megfigyelések, az embert érhetik meglepetések. Vártam ezt az almot, mert Rosi hatalmas személyiség, és a kiscicái is mindig igazán különlegesek, és általában nagyon kis bundásak már szinte a születésüktől. Szerintünk ez Masektól jön, ő volt csupa fluff már picinek is.

Baby Masek

A tavalyi párosítást ismételtük, a papa ismét Teu. Valójában Rosival nincs is túl sok választásunk, mivel Masek az apja, így csak Jaime és Teu jöhetnek szóba, mivel  Wind is rokonságban áll vele. Jaime-vel már több alma volt, így most Teu a soros.

Teutates

Érdekes az is, hogy mennyire fog hasonlítani az előző alomra az új. Színben, nemek arányában, kinézetben, viselkedésben. Szóval izgatottan vártam a piciket. Rosi örömmel terelgette Nayeli és Jenny kiscicáit, nem teltek unalmasan az utolsó napok a szülés előtt sem neki, sem nekem. Tíz darab két hónapos norvég erdei nem hagyja unatkozni az embert. Rosi sokat aludt, pihent az utolsó napokban, én szinte semmit – de hát végülis nem nekem kell szülni, teljesen rendjén van ez így.

Rosi a szülés előtti napon

Elérkezett a várva-várt és szülésre legesélyesebb 65. nap. Keveset aludtam – Rosit csekkoltam fél-egy óránként, no meg a tíz kis norvég erdei sem annyira segítette a nyugodt alvásomat. Korán keltem, mert sokszor indul be a szülés a reggeli, vagy délelőtti órákban, szerettem volna minél több dologgal elkészülni mielőbb. Haladtam a szokásos teendőkkel, Rosi közben bebújt a kaparófa odújába, de tekintettel arra, hogy tudtam, nem csak egy-két kiscica várható szerettem volna, ha semmiképpen nem indul be ott a szülés.

Rosi a kuckóban

A két hónaposak közül néhányan beköltöztek Rosi mellé, szerintem melege volt, és kinyújtózni sem tudott, így inkább besétált a szobában lévő, neki előkészített boxba. Fent is volt neki egy fullos szülőszoba előkészítve, de onnét undorral fordult ki. Én jobban örültem volna annak, ha ott szül, mert akkor nem zavarja a többiek kennelbe való kijárását, de ha Rosi akar valamit, akkor azt nagyon akarja – nem olyan jó ellenkezni vele ebben, és nem is vezet sehova.

A boxban is köré gyűltek a picik

Feküdt Rosi a boxban, mellette néhány kis Nayeli csemete, én pedig amennyire tudtam csendben és nyugalomban, de tettem a szokásos dolgokat. Ha valaki kérdezte volna, arra tettem volna le a voksomat, hogy megindul a szülés még aznap, Rosi elég koncentrált volt.
Így is lett.

Időről időre ellenőriztem Rosit, és az egyik ilyen alkalommal láttam, hogy fájások jönnek. No, ennek a fele sem tréfa – gondoltam magamban -, és próbáltam bekészíteni, ami még nem volt ott – kávé (of course), telefon, és kiterelni az oda nem illő vagy nem szükséges elemeket, úgy mint egy rakat két hónapos norvég erdei, akiknek ez nem tetszett, és annyira Rosinak sem. A szülés ezen szakaszában örülnek, ha van ott velük kicsi vagy nagy, de aztán ez változik, és sokkal egyszerűbb már ez elején világos körülményeket teremteni. Legalábbis nekem.

Szerencsére nem zavarta meg a folyamatot, Rosi nem volt ideges, nem akart kijönni, helyet változtatni – és ennek igazán örültem.
Sok tolófájás jött, de a pici nem akart megszületni. Kezdtem kicsit hosszúnak érezni ezt a szakaszt, amikor végre a fájás közben láthatóvá vált a pici, de vissza is csusszant a fájás végeztével. Drukkoltam Rosinak, de ennél többet nem akartam tenni, nem jó beleavatkozni a dolgokba, Rosi is eléggé bebújt a sarokba. Tette a dolgát, én meg vártam, de azért közben izgultam is, mert láttam, hogy nagyon erőlködik.
Fellélegeztem, amikor végre megszületett a kicsi, akiből nem láttam szinte semmit, mert sötét volt a boxban, Rosi is nagyon takarta. Hagytam, hogy ellássa, és bár fura volt, hogy a szokásosnál sokkal hosszabban tisztogatja, nem akartam megzavarni. Láttam, hogy fehér mancsa van, és szépséges fehér csík a homlokán, mozog, de ennél többet nem.

Az elsőszülött. Nincs róla több kép.

Majd negyed óra telt el, mire Rosi elfeküdt újra, gondoltam, hogy megnézem a picit, nincs-e még rajta a lepény, mert hallottam, hogy nyöszörög, de nem jutott még oda szopizni. Óvatosan levettem róla Rosi nagy bozontos farkát, de még így is elveszett a sok szőrben. Kék színe volt, erős, nagy babának tűnt, de rekedt hangon sírdogált, ezért ki akartam venni, hogy megnézzem közelebbről.
Felemeltem.
Ekkor láttam meg a vörös színű tekervényeket, amik mint egy puha pamutgombolyag eltévedt darabjai követték a kis testet. Egy pillanatra nem értettem. Egy pillanatra azt sem tudtam mi történik. Hogy hol vagyok. De legfőképpen azt nem, hogy miért.
MIÉRT???
Sok dolgot átéltem már a tenyésztés alatt, de erre nem voltam felkészülve. A látványra. Az érzésre. Bénultan bámultam a kezemben lévő apróságra, mert azt egyből láttam, hogy ami lóg róla, az nem a köldökzsinóron függő méhlepény. Azt Rosi szépen elrágta, megette… Minden, ami ott lógott, annak bent lett volna a helye. A kiscicában. A belei.
Neeeeee!  – hördült föl belőlem…Sokkoló volt és felfoghatatlan. És annyira fájó, hogy azt hittem elájulok. Hogy elrohanok. Soha többet nem jövök vissza. Mert én ezt nem akarom. Mert én ezt nem bírom ki. Csinálja ezt valaki más. Valaki, aki szerint nekem olyan jó, mert én macskát tenyésztek. De én nem. Ezt nem.
És nem azért, mert megtörtént. Tudom, hogy van ilyen, hogy nyitott hasfal… De ő élt. Tökéletesen egészségesnek látszott. Nagy volt. Erős. Szép. És élni akart. Mindent ugyanúgy csinált, mint bármelyik pici a szülés utáni percekben. És tudtam, hogy esélye sincs túlélni. Hogy minden egyes másodperc itt a földön szenvedés neki. Mert ezt itt, ma, Magyarországon össze nem rakja senki. És lehet, hogy sehol a világon. Ha lenne is hozzá apparátus és hely, a fertőzés veszélye akkora, hogy nem gondolom, hogy sikerülne. És különben is. Ez csak egy kiscica. De.. tudjuk, hogy nem csak egy kiscica. A mi cicánk. Akit vártunk. Akit vártak. Aki él. És élni akar. Mert neki meg sem fordul a fejében, hogy nem fog.
Ez a pillanat és az ezt követő két óra rémálom volt. A hiába való küzdelem két órája.
Nem tudtam mit tegyek. Hívni próbáltam Esztert, de nem vette fel. Írtam neki, hogy baj van. Felhívott. Elmondtam. Hallottam a hangján, hogy neki sem esett jól. Nagyon nem. És indul hamarosan a műtőbe, nem tud eljönni, nem tud segíteni. Ha el tudom vinni, akkor persze elaltatja. De egyedül voltam. És ott volt Rosi, aki nem tudtam hogy reagál, ha elveszem tőle az elsőszülöttet. Féltem, hogy bepánikol, hogy ideges lesz, hogy leáll a szülés, hogy baja lesz a többi picinek bent. Tudtam, hogy ennek a kis léleknek meg kell várnia, hogy szülessen még egy apróság, mert addig nem merem elvenni Rositól. De ha születik is, nem merem itthagyni Rosit. Vagy igen? Jesszusom… mit csináljak? Szabi a városban volt, írtam neki, de még idő volt, hogy indulni tudjon.  Minden egyes perc ezerszer hosszabbnak tűnt. Ólomlábakon járt az idő. Rosi is feszült volt. Feltúrta az egész boxot. Melege is lehetett, elfötört mindent maga alól, hogy a box hűs alján fekhessen. A pici meg kúszott-mászott utána. Húzta maga után a beleit. Sírt. Elfúló, rekedt hangon folyamatosan sírt. Próbáltam segíteni, egy papír törlővel mellé tettem a beleket, igyekeztem, hogy Rosi közelében legyen, takargattam, ne fázzon, hiszen így ő is a box csupasz alján feküdt. Azt akartam, hogy amíg élnie kell, az legalább amennyire lehet, legyen komfortos. Hogy ne fázzon. Hogy legyen a mamája mellett. Nem tudott szopizni, Rosi nyugtalan volt, sokat mozgott. Az apró kúszva-mászva próbálta követni. Azt hittem nem fogja sokáig bírni. Hogy meghal De bírta… Iszonyú volt nézni ezt a küzdelmet, aminek értelme nem volt, aminek minden pillanata fájdalommal töltött el. És félelemmel. Hogy mi lesz…, ha Rosi szül egy újabb picit. Elvegyem-e? Mit tegyek vele? Kint cudar hideg van. Tél.  Ha kirakom a hidegre… talán hamar meghal, és akkor vége lesz. De hogy leszek erre képes? Zakatolt a szívem, azt hittem kiesik a helyéről.

Rosi mindent feltúrt… a pici ott fekszik mellette

Legalább másfél óra telt el így. Életem egyik legnehezebb másfél órája, de  hogy a legkilátástalanabb, az biztos. Szabi hazaért. Ennek örültem, mert bár nem akartam, hogy bejöjjön, de legalább már nem voltam egyedül. Mondtam neki, hogy egyelőre ne csináljon semmit, csak legyen készenlétben. A pici továbbra is elfúló hangon sírt és próbált szopizni. Őrület, hogy hogy bírta így… hogy mekkora élni akarás volt benne. Rosit valójában nem érdekelte annyira, nem tudom mit gondolt magában. Időnként megnyalogatta, megszagolta, majd visszafeküdt, tudta, hogy hosszú és nehéz órák vannak még előtte. Nem tudtam, mi lenne a jó döntés. Hogy mivel ártok többet. Ha még marad, és így Rosi is nyugodt lesz és szül majd tovább. Vagy ha véget vetek ennek, és nem szenved többet a pici.
Aztán Rosi mosdatni kezdte, és akkor… akkor felfedezte a kilógó részeket. És… elkezdte rágni. A kicsi visított. Én majdnem sokkot kaptam. Arrébb toltam Rosit. Elvettem a picit. Ezt nem bírtam már sem nézni, sem átélni… A legkilátástalanabb küzdelem volt, amit valaha csak láttam. Egyet akartam, hogy legyen vége. Felvettem a kis kapálódzó kékséget. Apró fehér mancsok nyúltak mindenfelé – keresték a mama puha szőrét… a kis száj tátogott, kereste a ma a tejét. Fogtam egy puha kis törölközőt, beletettem, mellé raktam a tekergő, kicsit rágott, vörös, puha “pamutgombolyagot”. Igyekeztem nem elraktározni a látványt. De nem tudsz mit tenni. Beléd ég. Ahogy az érzés is. Szépen betakargattam, és kirohantam vele a szobából. Rosi követni akart, becsaptam az ajtót az orra előtt. Kiabáltam Szabinak, hogy jöjjön, szóltam Eszternek, hogy Szabi megy, valaki vegye el tőle a picit. Közben kis dobozt kerestem… bele tettem a becsomagolt kis testet. Sírt. Nagyon sírt… Az egészre ráhúztam a legpuhább-legmelegebb szőrős sapkámat, hogy ne fázzon addig sem… amíg…
Rosi bent örjöngött, tépte az ajtót.
Láttam, hogy Szabit is sokkolta a dolog, pedig ő nem is látta… Elindultak. Számoltam a másodperceket. Tudom mennyi az út oda. Ezerszer tettem meg. Vártam, annyira vártam, hogy ne szenvedjen tovább.
Elmentem a mosdóba, kezet mostam. A tükörből idegen arc nézett vissza rám. Nem akartam visszamenni. Valójában semmit sem akartam, csak azt, hogy felébredjek, és egy rossz álom legyen ez az egész. De a rossz álmok néha ébren történnek meg, és annyira valóságosak, hogy annál valóságosabbak már nem is lehetnének. Rosinak szüksége volt rám. Rontott volna ki, ahogy résnyire nyitottam az ajtót, kereste a picit. Ideges volt. Hirtelen nem tudtam mitévő legyek, amikor eszembe jutott, hogy behozok egyet a kint édesen alvó 10 kis norvég erdei közül. Hátha segít.
Segített.
Minnie volt az… Rosi elégedetten mosdatgatta, rendezgette, és sokkal nyugodtabb lett. Minnie örült az extra kedvességnek, édesen Rosihoz bújt, és elaludt. Rosi lélegzete is egyenletessé vált, helyreálltak benne a dolgok. Nyugodtan szuszogtak a boxban, én is próbáltam megnyugodni és arra gondoltam, mostmár talán vége. Már elég idő telt el. Nincs más hátra, mint várni, hogy folytatódjon a szülés. És félni. Hogy minden rendben lesz-e.

Megjött Szabi. A pici túlélte az utat, még akkor is sírt, amikor Emese (az altatós orvos) elvette tőle. Borzalom. Azt gondoltam, legyen tenyésztő aki akar. De én nem. Nekem ez túl sok.
Ültem Rosi mellett, és vártam. Üres voltam, kiégett,  és végtelenül fáradt. A stressz rengeteg energiát vesz ki belőlem, és nyilván az elmúlt napokban keveset is aludtam. Elfeküdtem a box mellett. Lassan ment az idő, irgalmatlan lassan – és nem történt semmi. Rosi aludt. Később felkelt, kifeküdt az ajtó elé. Semmi jele nem volt annak, hogy folytatódna a szülés, ami nem jó. Már csak ez hiányzott. Rég délután volt.. még nem ettem aznap semmit, gondoltam legalább egy kávé kéne.
Újabb órák teltek el.
Ki kellett mennem, mert az egyik külföldi tenyésztő nem talált néhány másolatot a szűrésekről, amit még nyáron adtam neki, így elő kellett ezeket keresnem és beszkennelni neki. Rosi kijött, nem is akartam bezárni, mert a szülés teljesen leállt.

Fogalmam sem volt mikor fog a szülés folytatódni

Keresgettem a papírokat, felmentem, Szabi fent dolgozott, szkenneltem, email-eket írtam. Rosi visszament a boxba és mellé költözött néhány apróság. A nagyok közül néhányan birtokba vették a kennelt, mások hevertek a szobában. Minden és mindenki nagyon nyugodt volt és várakozó. Különös hangulat uralkodott. Ott volt a levegőben minden. A történéseknek valahogy súlya lett, ami mint egy nehéz felleg ott lebegett a szobában velünk. Vártunk. Vajon további vihar jön, vagy kiderül az ég?  A macskáim, a többi nőstény végtelen nyugalommal feküdtek lent a box mellett, és kicsit messzebb fent az ágyon. Nem mozogtak, de nem is aludtak, csak méltóságteljesen néztek Rosi felé, és vártak.
Kijöttem, az ajtót nyitva hagytam, és gyorsan elkezdtem elkészíteni a kutyák és a macskák nyers húsos vacsoráját, tudtam, hosszú lesz még az éjszaka itt, jobb ha haladok a teendőkkel, amíg tudok.

Közben rá-ránéztem Rosira, és az egyik ilyen alkalommal látom, hogy lelkesen tisztogat egy frissen született apróságot! Nagyon örültem, hogy folytatódott a szülés, mivel már majdnem nyolc óra telt el az első kiscica érkezése óta. Tudtam, hogy Eszter is aggódik, hogy miért nem jelentkeztem, így neki is írtam gyorsan. Nem mondom, hogy nem volt bennem félelem, amikor szemügyre vettem az újonnan érkezettet. Láttam a telefon fényénél, hogy kék. Hogy fehérek a mancsai. Hogy fehér csík van az orrán. Teljesen, mint az elsőszülött. Jaj, csak nehogy neki is baja legyen. Óvatosan felemeltem, és a hátára fordítottam. Néztem a hasát. Semmi. A hála érzése futott át az egész testemen. Köszönöm. Tudtam, hogy nem nagyon viselnék el már többet… Keserédes öröm, de öröm.
Visszatettem Rosi mellé, majd kitessékeltem a boxból és a szobából a csendes közönséget.

Végre itt a második!

Eszter felhívott és mondta, hogy már pont eltervezte, hogy ha befejezte a rendelést, akkor jön, mert nem jó, hogy nem haladnak a dolgok. Hallottam a hangján, örült, hogy mégis beindult újra szülés, és drukkol, hogy minden rendben menjen.
Ahogy leraktam, máris újra fájások jöttek, és gond nélkül született meg a harmadik apróság. Szépséges volt, és hatalmas. Nem szoktam a piciket bolygatni egyből szülés után, de muszáj volt látnom, hogy minden rendben van-e vele. Rendben volt. Fellélegeztem.  És vártam.

És a harmadik…

Több mint két óra telt el, és biztosan tudtam, hogy van még Rosiban kiscica. Igazam volt, kisvártatva egy újabb norvég erdei kislány született – színben nagyon hasonlított az előzőhöz. Már kibújás közben próbáltam megfigyelni, hogy nem látok-e rajta semmi rendelleneset. De minden rendben volt, ügyesen látta le Rosi, és a kis feketeség már indult is, hogy elfoglalja a helyét a többiek között.

A negyedik…

Örültem, hogy szépen halad minden, és azt gondoltam legalább még egy apróság érkezni fog. Érkezett is hamarosan, egy újabb kék pici, fehér mancsokkal. Tüneményesek voltak.

Egyre többen vannak…

Kiosontam mosdóba, és csináltam egy újabb kávét, mert alig bírtam már nyitva tartani a szemem. Átsimogattam Rozi hasát és úgy éreztem, lesz még kiscica. Vártam. Ittam a kávét. Igyekeztem nem a borzalmas reggelre gondolni, csak örülni a négy egészséges kis fehér mancsúnak, és bizakodva várni, hogy rendben befejeződjön a szülés.
Másfél óra telt el, mire újra fájások jöttek, és egy szépséges kis kék lányka látott napvilágot – persze fehér mancsokkal. Úgy látszik, ez lesz a dizájn erre az alomra – gondoltam.
Ő volt a hatodik, és azt hittem, ezzel vége is, és nem jött be a gondolatom, hogy páratlan számú kiscica van Rosiban. Sebaj. Elégedetten szemléltem az öt szuszogó-szopizó apróságot, és nagyon fájt, hogy a hatodik nincs itt velük. Ám ekkor, Rosi, félbeszakítva a gondolataimat, hipp-hopp életet adott mégegy apró kis norvég erdeinek.

Apró kis norvég erdei

Tényleg aprónak tűnt. Kisebb volt mint a többiek. És fáradt. Nem csoda. 12 órával később született, mint az első. Láttam, hogy rendben van a pocakja, megmértem, a többiekhez képest tényleg picike volt. Gyorsan visszatettem Rosihoz.
Elfeküdtem a földön. Egek… micsoda nap! Pokol és menny. Élet és halál.
Vártam egy órát, biztos voltam benne, hogy nem lesz már több kiscica. Gondolkoztam, hogy felköltöztessem-e Rosit, de arra jutottam, hogy majd holnap, ha már Eszter is járt itt és már nem lesz több történés. Rosi érzékeny a változásokra, jobb lesz majd a vizsgálatok után.

Megérkeztek hát…

Elkezdtem elpakolni… kivettem a picik alól a véres, vizes törölközőket, és puha meleg szőrmét kaptak maguk alá. Beáztattam mindent a kádban, elpakoltam a szülés kellékeit, adtam enni Rosinak. Hajnal volt, mire lefeküdtem. Nem jött álom a szememre. Túl sok volt az elmúlt nap. Túl nehéz. Gondolkoznom kellett, hogy tényleg akarom-e én ezt. Hogy mit bírok ki.

Aztán egyszercsak reggel lett.

Első dolgom volt végre nappali fényben szemügyre venni a piciket, megnézi mindet, megmérni, ellenőrizni, hogy jól gondoltam-e a nemüket. A kis utolsónak született fiúcskát ahogy kivettem, láttam, hogy furcsa, nem szimmetrikus az arca, a bal szeménél beesettnek tűnik. Éjjel nem vettem észre, annyira nem volt fény, csak azt láttam, hogy pici. Fogyott is. Ajaj, ez nem jó. Próbáltam figyelni rá, hogy ne túrják el a nagyobbak, és ő is tudjon szopizni. Közben ott voltak a szokásos reggeli teendők, Esztert is vártam…
Jött, hozta nekem a kis elsőszülöttet – én kértem, hogy jöjjön vissza hozzánk, szerettük volna mi eltemetni.
Eszter megnézte a piciket, akik már akkor is kis szőrgombolyagok voltak. Nézegette a kicsi fiút is, nem volt rajta semmi más fura, rendben volt a szájában is minden. Abban maradtunk, hogy meglátjuk hogy fejlődik, és kinyílik-e majd a szeme. Én már akkor szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem fog. Bíztam benne, hogy nem lesz vele semmi baj, és szépen nőni fog, ahogy a többiek. Délután kapott egy pici kecsketejet, és másnap már magától hízni kezdett.

Azt már csak mellékesen teszem hozzá, hogy néhány órát töltöttem azzal, hogy felköltöztessem Rosit, aki még csak a picik közelébe sem volt hajlandó menni fent, így aztán visszacsináltam az egészet.  Éljen. De hát ő Rosi.

Nos, így történt. Szépségesek lettek  mind a hatan. Akárhányszor rájuk néztem, hiányzott mindig a hetedik a sorból. És persze Rowan szeme sosem nyílt ki. De így is tökéletes. A legtökéletesebb kandúr, akit valaha láttam.

Baby Ro. Örök szerelem marad.

Vigyázzatok magatokra!

Ölelésem,

Virág

Köszönöm Nektek! & Újabb Q&A videó a YouTube csatornánkon 0

Kedves Olvasóm!
Kedves Nordic Verden Fan Club!

Van akiknek már sikerült egyénileg, van akiknek még nem… de szerettem volna ilyen formában is megköszönni azt a rengeteg kedves, támogató, biztató hozzászólást, üzenetet, hangüzenetet, emailt amit tőletek kaptam Jenny szüléstörténete kapcsán. Rengeteg erőt adnak ezek a mindennapokhoz, a további munkához, az élethez. Hálásan köszönöm, hálásan köszönjük! Komolyan gondolom, hogy You are the best!!! <3

Rosi – aki éppen büszke anyuka

Annyian gondolják azt, hogy macskát tenyészteni könnyű. Veszel néhány fiú és lány macskát és időnkét összeengeded őket, a piciket eladod, közben élvezed a kicsik és nagyok társaságát. És ennyi.
De valójában macskát tenyészteni, norvég erdei macskát így tenyészteni,  ahogy mi is csináljuk, ne szépítsük: baromi nehéz!
Néha elmélkedem rajta, hogy vajon a jó és rossz részek milyen arányban vannak jelen, és hol jön el az a pont, ahol az ember úgy dönt, nem bírja el lelkileg, fizikailag. Élőlényekkel dolgozni sosem könnyű. Persze bármit is dolgozni, felelősséget vállalni sem az.
De mi együtt élünk a munkámmal, elválaszthatatlan része az életünknek, nem napi 8 órában, hanem 24-ben. Ha csak el nem megyünk valahova, akkor lehetetlenség elszakadni, kikapcsolni, elhatárolódni.

Szabi a tavalyi év nagy kedvencével, Joringellel

Szerintem órákig tudnék erről beszélni pro és kontra, és olyan jó lenne, ha az emberek látnák, mögé látnának, hogy mi az, amit egy tenyésztő beletesz abba, hogy boldog, egészséges és jól szocializált kis norvég erdeik (vagy másnál más fajtájú cicák) kerüljenek ki a keze közül. Higgyétek el, hogy nincs az az eladott kiscica mennyiség ami kompenzálná a sokszor napi 14-20 órás vagy akár 24 órás munkát, a mentális és fizikai erőnlét csúcsra járatását. Itt nem tudod bezárni a műhely ajtót, hogy majd holnap visszatérsz alkotni, nem hívhatod fel reggel az irodában lévőket, hogy Te ma betegszabin lennél, mert nem vagy jól, nem öltözöl át a gyári műszak leadása után, és felejted el az egészet,  és így tovább…
Néha, mikor nagyon fáradt vagyok, és fáradtabban kelek reggel, mint este lefeküdtem, szoktam mondani Szabinak, hogy akkor én ma szabadságra mennék. Ő pedig, semmi akadálya, ha előbb megcsinálod, amit kell… Hát ennyi.

Nem akarok erről hosszasan írni most, csak tényleg megköszönni, ezt a rengeteg kedves és szívből jövő visszajelzést, ez, és a négylábúak szeretete, az őszinte, tiszta lényük az, ami életben tart minket. Köszönjük Nektek!

Hétvégén két dologgal kedveskedünk, az első a Q&A videónk – ha jól számolom negyedik része (neeem, még mindig nincs vége, még legalább két résznyi kérdésetekre adok választ), amit itt tudsz megnézni:

A másik pedig a holnapi sorsolás, ahol a nemrég zajlott nyereményjáték büszke nyerteseit fogjuk kisorsolni Fortuna kisasszony – ha már a név kötelez, ugye … – segítségével.
Szóval stay tuned, jövünk!

Vidám hétvégét Nektek,

Virág

Jenny szülése – avagy minden jó, ha jó a vége 0

Kedves Olvasóm!

Talán emlékszel, hogy december elején Nayeli és Jenny szülése szinte egyidőben volt. Nayeli szült előbb, az ő szüléstörténetét itt tudod olvasni.
Ilyen decemberünk sem volt még, amióta macskát tenyésztünk, hogy kis norvég erdei macskák érkeztek volna hozzánk, ha nem is karácsonyi, de mikulás ajándékként.
Legutóbb ott hagytam abba a mesélést, hogy Nayeli délelőtti szülése után este azon tanakodtam, hogy hol is töltsem az éjszakát. Nayelivel és a hét kis norvég erdei újszülöttel, vagy inkább maradjak Jennyvel, aki abszolút a közelgő szülés jeleit mutatta, és szinte biztos voltam benne, hogy a szülés hamarosan elkezdődik. Valójában mindkét helyen lett volna a legjobb lenni egyszerre, de végül úgy döntöttem, Jenny mellet maradok, Nayeli úgyis csodásan tette a dolgát, és végül is Szabi úgyis ott alszik, majd felkel, ha valami történés van (nem… de mindegy, azért gondoltam, hátha…)

Jenny – 12.03. Kora este, a szülés kezdete

Eszter is kérdezte, még hat után, hogy jöjjön-e megvizsgálni Nayelit és a piciket, de írtam neki, hogy várjunk, szerintem Jenny meg fog szülni még ma, vagy legalábbis szülni kezd. Jobb ilyenkor, ha nem jön senki hozzánk, még akkor is, ha Esztert amúgy ismerik.
Eszter, nem is tudom, hogy honnét van energiája erre, de még felőlem is érdeklődött, hogy: “Te bírod?”, ami meglepő, mert ez ritkán jut eszébe bárkinek is, hogy a dolgok mögé lásson, lásson engem, az embert, aki mindezek mögött van, és lehet fáradt, álmos, kimerült – vagy mindez így egyben. Ez a teljesen egyszerű két szó nekem akkor valahogy nagyon sok erőt adott. Írtam neki, hogy köszönöm, nincs gond és bírni fogom, csak a fejem fáj nagyon, de az majd elmúlik. (Nem ittam, ettem, aludtam rendesen, szóval nem csoda.) Így aztán megegyeztünk abban, hogy reggel jelentkezem a fejleményekkel.

Szabi csinált nekem kávét, hogy bírjam az éjjelt, ha szülne Jenny.

Eljött hát az este, fáradt voltam, irgalmatlan fáradt a két éjszaka alig alvás, és főként Nayeli szülés emiatt, ami bár abszolút könnyű és csodás volt, de a koncentrálás, figyelem, izgalom sok energiát vesz el. Elég sokáig fent voltam, figyeltem Jenny-t, aki váladékozott, bent feküdt a boxban, vagy kint a box előtt. Nyugodt volt, befelé forduló. Furcsa volt, hogy nem indult be a szülés, ezért úgy döntöttem, hogy próbálok aludni, és óránkénti ébresztőt állítottam be magamnak. Négy-öt óra alvásra számítottam, ami normálisan elég is lehet, de jelen fáradt helyzetemben nem tűnt soknak. Sebaj, csak minden menjen rendben. Keltem szépen, ellenőriztem Jenny-t, néha le is mentem és megnéztem Nayelit és a piciket is. Gyorsan eltelt az éjjel – de  a szülés nem indult be.

Reggel Jenny lejött velem, csináltam a reggeli feladatokat, és néhány óra után, nyolc felé láttam, hogy most viszont eljött az idő. Felhívtam a szobába, jött szépen, bement a boxba, és nem sok idő telt el, szépen, annak rendje és módja szerint életet adott egy csodaszép, fehér orrú, fehér tappancsos kis norvég erdeinek. Gömbölyű fiúcska, szép nagy, erős… enni is kezdett, Jenny nyugodtan elfeküdt.

Íme az első kép az elsőszülöttről. A köldökzsinóron összekötve a lepény még a mamában

Minden szép volt.
Aztán vártunk.
És vártunk…
És még vártunk.
De semmi…

Várakozunk… az elsőszülött betakarva szopizik

Eszter amikor megállapította, hogy Jenny vemhes, egy picit érzett, így akár késznek is nyilváníthattam volna az egészet, de én biztos voltam benne, hogy legalább két picit várt Jenny, vagy akár hármat is. Kérdezte is Eszter kora délután, jöjjön-e, de mondtam, hogy ne, majd szólok, ha úgy érzem készen vagyunk.
Jenny-nél volt már, hogy 7 órát is vártam máskor két pici között, így nem aggódtam, csak vártam türelmesen.
Újabb órák teltek el, de semmi. Én, aki máskor szinte le sem ülök egész nap, vagy ha igen, akkor is dolgozom, nehezen viselem, ha nem történik semmi, csak várok és nem tudom meddig, de el nem mehetek onnét, mert mi van ha…

És csak vártunk…

Késő délután már kezdtem kételkedni magamban, hogy tényleg jól éreztem-e, hogy több pici volt Jenny-ben, és kezdtem kicsit nyugtalanná válni, bár Jenny egyáltalán nem volt az, boldog volt a kis elsőszülöttel, nyalogatta, etette, pesztrálta.
Minden tökéletesen rendben lévőnek tűnt, attól eltekintve, hogy a szülés folytatásának semmi jele nem látszott. Időközben ezer dolgot kellett volna csinálnom, de Jenny ha már az ajtó felé indultam jött utánam, így nem hogy a dolgaimmal haladni, de még mosdóba is alig jutottam el.

Jenny néha kiment, ilyenkor felvettem a picit, hogy ne sírjon

Ha fel kellett kelnem, Jenny jött velem, a pici olyankor egyedül sírt… betakargattam egy puha takaróval, hogy ne sírjon, érezzen valami meleget maga körül addig is.

Egyedül…

Így telt el a nap, a várakozás sosem könnyű, fárasztóbb, mintha történik valami, de ez az a helyet, amikor nem én irányítok. Este hét felé írtam Eszternek, hogy még mindig semmi, és már egyszer elbizonytalanodtam, nem volna-e jobb, ha kijönne és megnézné Jenny-t, de most inkább úgy gondolom: várjunk. Kérdezte hogy van, és én megnyugtattam, hogy jól: eszik, iszik, felkel és gondozza a picit is. Ezek miatt – és amúgy is – próbáltam nagyon pozitív maradni, és hinni abban, hogy hamarosan folytatódik a szülés, és minden rendben lesz, bár ekkor már 12 óra telt el az első pici óta, ami tényleg sok.

Még kávé…

Három minimális alvással töltött éjjel után nem gondoltam, hogy még mindig nem fogok tudni aludni, pedig ez mostmár szinte teljesen biztossá vált. Nem mondom, hogy örömmel töltött el a dolog, de nem gondolom, hogy ez az én örömömről vagy bármennyire is rólam szólna, így szorgalmasan ittam a kávékat, és lelkileg próbáltam felkészülni arra, hogy nem csak hogy nem alszom majd, hanem bevállaltam azt, hogy fél napja leállt a szülés, és én itt leszek egyedül egész éjjel az anyamacskával, aki lehet, hogy már nem is fog élő cicát a világra hozni… vagy ha igen, akkor hogy, és ha nem, akkor azt hogy… mert az élő cicánál a halott cicát megszülni sokkal de sokkal nehezebb. Ilyenkor tényleg az a legnehezebb, hogy nem tudod mi vár rád, minek kell megfelelni, milyen döntéseket kell majd hozni… Jenny viszont nyugodt volt, a pici pedig tündéri.

Jenny és az elsőszülött

Az éjjelem valami fura, lebegő, delírium szerű állapotban telt, amikoris nem aludtam, de totálisan magamnál sem voltam mindig. Jenny néha kifeküdt a box elé és néha úgy éreztem nincs teljesen jól. Ember nincs a földön, aki ezt megmondta volna róla rajtam kívül, de én láttam a tartásán, a nézésén, hogy nincs teljesen jól, aztán utána váltott és újra úgy nézett ki, mint aki tökéletesen jól van. Fájásai nem voltak, a két állapot közti különbséget is csak tényleg az ismerheti ilyenkor fel, aki nagyon jól ismeri a macskát és nagyon figyel. Én nagyon figyeltem, de éreztem, hogy a nem létező energia raktáraim utolsó cseppjeit fogyasztom, miközben a szülés még mindig nem folytatódik.
Óriási felelősség hárul ilyenkor rám, hiszen az én döntésem volt, hogy nem kérek orvosi vizsgálatot, segítséget – mert lehet, hogy éppen akkor  az ront a helyzeten, mert ha újra indulna épp a folyamat, de a hirtelen közbejött látogatás és vizsgálat miatt leáll… Mindenki tudja jól, hogy mennyire természetközeli tenyésztést folytatunk, igyekszünk csak akkor közbeavatkozni, amikor tényleg indokolt. Ettől ez még néha nem könnyű, mert a felelősség súlya nagy. Életek foroghatnak kockán. Kiscicák élete és a tenyészállatod élete, aki nem mellesleg ugyanúgy a háziállatom, mint Neked a sajátod.

Jenny

Érzelemkavalkád, fáradtság, kérdések, nyugtalanság, egyedüllét… sokmindennel küzd ilyenkor az ember, és kezdtem úgy érezni, hogy annyira fáradt vagyok, hogy nem biztos, hogy jól tudom megítélni a dolgokat. De éjjel volt és ha így éreztem, hát jó, kimondani úgysem tudom senkinek, nemhogy megoldást kérni rá. Szóval nincs mit tenni, mint folytatni: virrasztani, várni, figyelni és igyekezni nem félni az ismeretlentől.
Egyre nehezebben ment.

Még több kávé

De aztán eltelt az éjjel. Hála, hogy nincs az a nap, ami ne kelne fel, amikor fel kell kelnie, aminek örültem, bár azt is hozta magával, hogy a számtalan tennivaló vár lent, egy csomó állat számít rám, és én nem tudom elvégezni a dolgom, mert itt is dolgom van. Tehetetlen érzés…
Szabi szólt, hogy Nayeli és a picik jól vannak, ennek örültem, mert nem hiányzott, hogy ott is legyen valami gond.
Reggelre Jennyből  zavaros váladék kezdett folyni. Nem jó jel. Egyáltalán nem. Szerencsére szaga nem volt – ami viszont jó jel. Valahogy még ez is kiegyenlítette egymást. Az egész történés ilyen volt:  minden negatív mellé lehetett tenni egy pozitívat is, ami a döntéseket nem könnyíti meg, hiszen nem viszi el egy irányba, hanem szépen egyensúlyban tartja a dolgokat. Írtam Eszternek, hogy nem tetszik a váladék – hát nem tetszett neki sem, felhívott és  mondta, hogy amint végzett a többi teendőjével – jön.

Már 27 óra telt el az első kiscica születése óta

Teszem hozzá, szombat volt. Tudjátok, a szombat, az, amikor a “normális” emberek a hosszú, fárasztó hétköznapok után ágyba kapják (vagy legalább viszik) a kávét, elmajszolnak hozzá egy kakaós csigát, és örülnek, hogy ez is eljött, a megérdemelt pihenés, merthát mégiscsak hétvége van. Én nem tudom ez mi, és Eszter sem tudja – tenyésztő és orvos ne álmodozzon vidámságos- szépséges hétvégi reggelekről, amikor nem dolgozik, hanem pihen, mert megérdemli. Átfutott a fejemen, hogy lehet, hogy mégiscsak választanom kéne a szép számú diplomáim közül egy szívemhez közelebb állót és abban tevékenykednem? És akkor nekem is jár egy valóságos hétvége?
Hülye kérdés, mind tudjuk a választ úgyis…

Szóval Eszter is rótta a hétvégi köreit, én meg ültem a szülő – jobban mondva épphogy nem szülő macska mellett…
Feljött Szabi, láttam aggódik ő is. Mondtam neki, hogy én úgy gondolom – továbbra is, bár valószínűleg nincs ember, aki épelméjűnek tartana ezért, hogy élő macskák (vagy legalább egy biztosan) vannak Jennyben. Hogy mi a baj, esetleg van egy elhalt magzat, és emiatt nem tud kijönni az sem aki még él, vagy bármi más baj van, vagy egyszerűen nincs baj… csak ez most ilyen? NO, ezt nem tudtam megmondani. Konkrétan egy egész nap telt el azóta, hogy megszületett az első cica, és másfél nap azóta, hogy a szülés első jeleit láttam – és aztán… semmi. Egy fájás sem. Van ilyen egyébként. Ritka. De van. Akár egy-két nap után újra beindul a szülés, és egészséges, élő kiscica születik. Ritka, legalábbis a tenyésztésben, hogy a természetben előfordul-e, és ez mennyire lehet gyakori, arról fogalmam sincs.

Sajnáltam, hogy egyedül van

Ahogy vártam Esztert egyre nehezebben telt az idő, nem csoda, hiszen már egy napja csak vártam egyfolytában, de aztán hallottam, hogy megérkezett. Addigra ő már egyeztetett az ultrahangos-röntgenes orvossal, hogy legyen készenlétben, mert lehet, hogy szükség lesz rá, ha esetleg nem tudjuk megállapítani, hogy van-e még Jennyben cica.
Láttam, hogy aggódik Ő is. Megvizsgálta Jennyt.
Alacsony volt a hője, ami lehetne rossz jel is, de itt inkább arra utalt, hogy a szülésnek még nincs vége. Aztán megtapogatta Jenny pocakját, aminek nem örült, viszont egyértelmű volt Eszernek is, hogy van még cica Jennyben. Szólt az ultrahangos orvosnak, hogy menjen nyugodtan a dolgára, egyelőre nincs rá szükség.
És akkor itt jött a tanakodás, hogy mitévőnek kéne lenni. Eszter sosem utasít, mindig felvázolja a lehetőségeket, meghallgatja a véleményemet, és vagy hagy dönteni, vagy közösen döntést hozunk. Az ő fontossági sorrendjében első a tenyészállat és utána jön a kiscica, tehát neki a legfontosabb, hogy épen-egészségesen és termékenyen maradjon az anya, ha a pici is megmarad, az hab a tortán.
Így aztán arra jutottunk, hogy nem akarjuk a császár metszést, mert az szinte egyenlő lett volna azzal, hogy Jenny-t ivartalanítja is egyúttal. Másfelől Eszter szinte biztos volt benne, hogy ennyi idő után nincs élő kiscica benne, mégis jobb lenne, ha halottan is, de megszületne természetes úton. Ebben mondjuk egyet is értettünk, azzal a különbséggel, hogy én továbbra is úgy éreztem, hogy van benne élő cica, de természetesen megesküdni nem mertem volna. Eszter csodálta a pozitivizmusomat, ami nem csak azért van, mert alapvetően mindenhez igyekszem pozitívan hozzáállni, hanem mert én előzőleg úgy éreztem, hogy mozog benne baba, ha nem is erősen.

Itt jött el az a pont először a tenyészetben, hogy egy anyamacska oxitocint kapott nálunk. Máshol – más tenyésztőnek ez talán nem nagy szám, ugyanis sokan adnak főleg szülés után oxitocint az anyának, hogy jobban beinduljon a tej.
Ha engem kérdeztek, ez hülyeség, a tej be fog indulni és a természetes szülés lefolyása épp elég oxitocint szabadít fel az anyában. Sosem volt még olyan, hogy ne lett volna a frissen szült anyáinknak elég teje.
Amit még tudni kell, hogy az oxitocin használata nagyon rizikós dolog, könnyen lehet, hogy pont az ellenkezőjét érjük el vele, és a még élő kiscica bent reked a mamában és megfullad. Épp ezért szigorú szabályokhoz kötött az alkalmazása, az az állatorvos, aki felelőtlenül használja, könnyen a diplomájával és az állásával fizethet ezért.
Az is tény, hogy a szakirodalom azt mondja, hogy 3 óra fájásgyengeség vagy szülés leállás után adható oxitocin. Nos, itt jön közbe az, hogy nem tudom a tudomány mennyi szülő macskával találkozott, mert a 3 óra két kiscica között egyáltalán nem sok. Van olyan szülés, hogy szinte 10 percenként potyognak a picik és van olyan, amikor több óra eltelik két apróság között… és ezek keveréke is bőven előfordul egy szülés alatt.

A 30 óra viszont már mindenképpen megüti a szintet. Sőt. Így aztán vállaltuk, hogy lesz ami lesz, Jenny megkapja az oxitocint.
A másik két választás a császármetszés vagy a további várakozás lehetett volna. Az első helyett egyértelműen jobb volt az oxitocint legalább megpróbálni, a másik… nem tudom. Komolyabb diagnosztika, ultrahang, talán választ adhatott volna rá, hogy van-e élő kiscica, viszont továbbra sem biztosította volna, hogy ki is jön gond nélkül, és nagyon megzavarta volna az anyát is. És ugye hétvége volt, bár az ultrahangosunk megcsinálta volna nekünk a vizsgálatot, ha arról van szó.

Megkapta Jenny az injekciót. Eszter várt kicsit, hogy elindulnak-e a fájások, és aztán gyorsan ment is, hogy ne zavarja a folyamatot.

12.20. Ottmaradtunk egyedül újra. Jenny és én.
Brutális fájásai lettek. Borzalmas volt látni a semmihez sem hasonlítható görcsöket.
Szenvedett. És én is. Nézni is rossz volt. Összerándult az egész teste. Tolt. De semmi. Újra görcs. Újra tolt. Semmi.
És én ott ültem és szerintem életemben ennyire nem izgultam. Nagyon-nagyon egyedül éreztem magam. Nem tudtam segíteni. Nem tudtam, jó döntést hoztam-e? Nem tudtam mi vár ránk. Nem tudtam mi lesz a vége. Lehet, hogy iszonyú kínok árán meg kell szülnie egy halott magzatot és nekem ehhez asszisztálni. Végignézni. Eltemetni. Borzasztóan egyedül voltam és borzasztóan sajnáltam Jennyt. És a picit. A kis elsőszülött sírt, gurult jobbra-balra ahogy Jenny fetrengett a fájdalmas görcsöktől. Levittem gyorsan inkább Nayelihez, ott bekuckózott a hét kis apró norvég erdei közé. Ez jót tett a lelkemnek, legalább ő most jó helyen van.

Jennynél szünet nélkül jöttek a görcsök, mígnem megszületett a placentának egy olyan része, ami jellemzően nagyon ritkán jön ki a mamából. Egy öv szerű darab, ez köti össze tulajdonképpen a mamával a magzatot. Tudtam, hogy enélkül nincs túl sok ideje életben maradni bent a picinek, így ha eddig nem izgultam kellőképpen, akkor most nagyon. Lefotóztam. Elküldtem Eszternek, aki most először úgy érezte, van biztató jel, mivel szép egészséges volt, nem foszlott, nem oszlott, nem volt büdös. Még néhány görcs jött, de sajnos kiscica nem.

Aztán végetértek a fájások. Jenny fáradtan dőlt el, résnyire nyitott szemmel épphogy pihegett.
Még mindig nem voltunk igazából előrébb. Még mindig  nem láttuk mi lesz a vége. Szóltam Eszternek, hogy leállt a dolog, mondta, hogy rendben, akkor jön, és ad mégegy adagot.
Uh. Édes Istenem. Szegény Jenny. Ő még nem tudta, de én igen, hogy egy újabb ilyen menet vár rá. Az oxitocin kb. egy órán keresztül hat és háromszor adható be. Ha ez alatt nincs eredmény, akkor már csak a műtét van hátra.

14.00. Megjött Eszter. Beadta. Elment.
Mostmár tudtam mi jön. Ha lehet, így még szörnyűbb volt. Tudtam, hogy csak pár perc, és kezdődik. Minden egyes görcsnél mantráztam, hogy na most.. most történnie kell valaminek. Ennyi szenvedés nem lehet hiábavaló.
Jenny iszonyú erővel tolt. Két-három fájás után pár perc szünet jött.
Eszter írt közben, hogy mi történik. Van-e fájás, milyen váladék ürül…

14.35. Fogy az idő… Már fél óra eltelt. Még fél óra, és abba fognak maradni a fájások. Nem tudtam hogy élünk túl mégegy adag oxitocint.

14.37. Megjelenik egy farok. Egy fekete kiscicafarok. Jézusom. Csak tudja megszülni. Jaj, vajon él? Nem elég, hogy ilyen nehéz, még farosan is jön. Segíteni sem tudok úgy, mintha fejjel jönne. Nem hiszem el. Újabb görcs. De semmi. És újabb. Megjelenik egy hátsó láb. Csak lóg. Nem mozog. Iszonyúan izgulok. Iszonyúan drukkolok. És félek. És egyedül vagyok. És nem tudok segíteni. Csak most abba ne maradjanak a fájások. Kijön mégegy láb. Nem mozog. Nem merem húzni… mert ha él, félő, hogy kárt teszek benne.
Végtelenül hosszú időnek tűnik, míg kijön egy test. Nem mozog. És a feje, a feje még benne van és a két mellső lába.  Ólomlábakon megy az idő. Nem hiszem el. Meg fog fulladni. Hiszen látom, hogy a placenta nincs rajta. Nem kap levegőt. Ha él egyáltalán. Kijön a két láb, de a feje még bent. Most óvatosan megfogom és próbálom húzni, ahogy jönnek a fájások. Nyálkás, csúszik. Nem jön ki. Fogok egy papírtörlőt, hogy ne csússzon. Húzom. Tol. És kint van!!!! És megviselt. És egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy élő kis újszülött. Hosszú, kinyúlt a kis teste. Nem mozdul. Nem sír. Gyorsan kapok egy törölközőt és dörzsölöm az arcát, hátát. Jenny is nyalogatja. Ekkor megmozdul.  Szörcsögni kezd. Hála Istennek! Él!!! Rángatózik. Felveszem. Nincs orrszívóm. Semmim, amit használhatnék. Így szájjal kiszívom a váladékot az orrából és fejtetőre fordítva kicsit megrázom, hogy kijöjjön ami még tud. Szörcsög. Nyöszörög. Nincs jó formában, de él! Nem hiszem el… Sírok. Nevetek. Odaadom Jenny-nek. Nyalogatja, rendezgeti, megszületik a lepény. Felhívom Esztert. Végtelenül boldog. Percről – percre néz ki jobban  a kicsi. Hatalmas. Szépen mozog, kúszik… indul szopni. Határtalanul boldog vagyok.
Óriási megkönnyebbülés. Szinte el sem hiszem, hogy igaz.

Az egyetlen kép, ami a születésekor készült. Homályos. Nem volt időm képet készíteni.

Épp próbálok magamhoz térni, amikor Jenny újra tol, és körülbelül 5 másodperc alatt, a világ legszabályosabb módján, lepénnyel, fejjel előre, előbukkan egy újabb kis norvég erdei apróság, tökéletesen néz ki, nem megviselt, szépen veszi a levegőt… Jenny ellátja..
Nem is értem, hogy lehetek ennyire szerencsés. Írok Eszternek, hogy mégegy… és megegyezünk, hogy ha máskor nem, ma jöhet egy feles (amit természetesen egyikünk sem vált be…) Amúgy a másodszülött tökéletes mása, csak kislány. No jólvan, gondoltam, így kellett lennie – őt nagyon várták!

A harmadik. Éppen megszületett.

Eszter írja, hogy egy óra múlva itt van, és ellenőrzi a bandát. Addig én csak ülök ott és csodálom őket, figyelem, hogy minden rendben van-e és határtalanul szerencsésnek érzem magam, hogy nem torkollott tragédiába az egész. Kellett ez, nagyon kellett az egész éves nehézségek után. Jön is Eszter, boldog ő is, nem hitte volna… valami, ami nagyon rosszul is elsülhetett volna, de jó döntéseket hoztunk. Jól csináltuk. És valószínűleg szerencsénk is volt. Megnéz mindenkit, nagyon tetszenek neki a picik, Jenny fáradt, de rendben van – hihetetlen, hogy hogy lehet ereje ilyen brutális órák után mindenhez, eteti rendezi a piciket. Kikísérem Esztert, pizsamában, kócosan száll a hajam a szélben… Jön a szomszéd kocsival, de engem ez már nem érdekel, külsőségek jelen pillanatban nem (sem) foglalkoztatnak. (Később írja, hogy elragadóan nézek ki ma… én meg nagyon de nagyon röhögök. Legalább 4 napja nem aludtam, legalább két napja nem fürödtem, nem fésülködtem,  és ugyanabban a pizsamában vagyok, halálosan fáradtnak érzem magam és legfőbb vágyam egy forró fürdő és tiszta ruha. Az ember ennek is tud örülni, tessék…)

Jenny, a hős, és egy újabb kávé, ha már enni nem tudtam

Szabi elviszi a kutyákat, amit megköszönök, mert jártányi erőm sincs, és a napnak még nincs vége. Jöhet a megérdemelt fürdő – minden más utána. Megvár.
Érdekes, mintha visszatért volna az erőm is, persze fáj a fejem, de még tart a megkönnyebbülés doppingja. És eltervezem, hogy ma alszom. Na persze nem egyfolytában, mert figyelni kell a picikre, de legalább néhány órát óránkénti intervallumokban. Éjfél után fekszem le. Jenny rendben. A három pici rendben.

Végre együtt a három tesó. Boldogság van.

Elalszom. Kelek egykor – minden szép. Már éppen visszaalszom, amikor éktelen visítás jön lentről. Kiscica sírás. Jesszusom mi van ott… Rohanok le, próbálok közben magamhoz térni… Nayeli egyik picije a nappali közepén fejhangon sikít, és egy másikkal a szájában rohan ki a szobából épp Nayeli. Felkapom a visítozót, beviszom a boxba, rohanok vissza és feszegetem ki Nayeli szájból a másikat, ő is visít éktelenül…
A fenébe… Sok volt Nayelinek ez a nap… beengedtem a többieket hozzá, hogy ki tudjanak menni a kennelbe. Mindenki jó fej volt, nem mentek be a boxba, épphogy csak elmentek mellette és ki a kijárón. Napközben nem is volt ebből gond. De úgy néz ki mégis zavarta ez Nayelit, plusz gondolom a sok feszültség, aztán Eszter látogatásai… Sok volt, gondolta valahova máshova viszi a piciket, ahol nagyobb biztonságban vannak. Már csak ez hiányzott… egy ideges anyamacska, 7 visító kicsi… Nayeli nagyon feszült volt, alig tudtam a boxban tartani, minden nyugalmamat és higgadtságomat össze kellett szednem (meg a nem létező energiámat), hogy megnyugodjon kicsit. Lehasaltam a box mellé s félig belógva simogattam, nyugtattam. Amint megmozdultam már ugrott is fel, és random felkapott egy picit és próbált vele rohanni – persze az ajtót már bezártam, ilyenkor visított a többi 6 is…

Ha felest nem is, de ebből a borból egy pohárral megérdemeltük este. Különleges alkalomra tartogattuk. Eljött.

Nos, mondanom sem kell.. ezzel telt az éjjel… ültem-feküdtem a padlón, mindenem fájt és minden pillanatban résen voltam… Hosszú éjszaka volt. Irgalmatlan hosszú. Zsinórban az ötödik… Szabi meglepődött, hogy mit keresek ott, az egészből nem vett észre semmit…
Elhatároztam, hogy reggel összeköltöztetem Jennyt és Nayelit fent, ott nyugis lesz.
Bíztam benne, hogy Jenny hagyja az egészet, mert Nayeli sosem volt a kedvence, a vemhesség alatt meg különösen nem. Így izgultam, hogy hogyan fogja fogadni a dolgot.

Az egyesített erők

Hát… érdekes volt.. elkészítettem fent a helyet, felvittem a piciket, bepakoltam őket a másik három mellé, egy pillanatig néztem őket – milyen szépek, majd beengedtem Nayleit. Egyből ment a picik után, gyönyörűen feküdt be a boxba… Jenny, na neki volt néhány olyan pillantása, amikor nem tudtam, hogy mi lesz ebből, nekiugrik, vagy sem… rezgett a léc, de aztán valami átkattant a fejében és kedvesen odadugta a fejét Nayleihez, megnyalogatta. Uh… hála az égnek! Azért még ott maradtam egy-két órát velük, nehogy gond legyen, de nem volt, csodásan gondozták együtt a 10 apróságot.

Béke

Boldog voltam és –  mondanom sem kell – halálosan fáradt… de végig kellett csinálni a napot, és amúgy sem tudok nappal aludni. Valójában éjjel sem tudtam sokat. A picik elég nyugtalanok voltak, sokat sírtak. Nem számoltam hányszor ugrottam ki a box melletti ágyból, de sokszor. Sebaj, gondoltam, hogy ezt már kibírom, majd a következő éjjel – na akkor tényleg alszom egy jót.
Mondanom sem kell – másként alakult. Elkezdődött és 5 héten keresztül tartott … éjjel és nappal. De ez már másik történet. Minnie története.

Spes

Mit is mondhatnék? Ilyen a tenyésztő élete… nem egy habos torta, és akkor visszafogott voltam és nőies.
De minden jó, ha jó a vége… és ennek jó volt. Nem tudok érte elég hálás lenni Eszternek, hogy most is, mint mindig mellettem állt, segített, az egész szombatját rám áldozta és Jennyre, meg a picikre. Megkértük, legyen a kicsik keresztanyja, és nevezze el ő a babákat. Szabi épp náluk volt, amikor ezt a kérést elküldtem neki, és nevetve mesélte, hogy otthon, mikor ezt az ötletet kitaláltuk azon kuncogtunk, hogy lehet, akkor az egyik babacica Oxitocin lesz… Ha az nem is, de latin neveket kaptak. Az első cica lett Gaudium – ami örömöt jelent. Hiszen az volt. Öröm, hogy rendben-simán megérkezett egy átvirrasztott éjszaka után. A rá 32 órával később érkező testvére lett Spes, ami reményt jelent. Hiszen mindvégig abban reménykedtünk, hogy valami csoda folytán élve megszületik majd. A harmadik, a lányka pedig Fortuna, vagyis szerencse, hiszen ha nem tud megszületni Spes, akkor ő sem, tehát óriási szerencséje volt.
Azt hiszem ennél tökéletesebb, mélyebb jelentéssel bíró nevet nem tudtunk volna találni nekik. Köszönjük!

Egy nagyon fáradt Jenny és Spes. Nem godnoltam volna, hogy ez a kép elkészülhet

Nagyjából ezzel a momentummal ért véget az évünk – jobban mondva mégsem, mert hátra volt még Elsa és Sony útja, és az, hogy Jenny aznap reggel nagyon beteg lett – de erről majd a következő videó blogban mesélek a YouTube-on.
Összességében tehát az évünk jól végződött, Minnie-ről majd írok még, és arról is, milyen nehezen indult az idei. De ez még nagyon friss, és szerintem bőven elég a fenti történet mára.

Vigyázzatok magatokra, tartsatok ki, itt a tavasz (tőlem persze folytatódhat a tél)!

Az első erdei sétám a történtek után

Ölelésem,

Virág

Újabb videó a YouTube csatornánkon – és egy játék 0

HU*Nordic Verden Spes - norvég erdei macska

Kedves Olvasóm!

Ahogy ígértem, gyakrabban jelentkezünk videókkal ebben az évben.

Fel is került a Nordic Verden Norvég Erdei Macska Tenyészet YouTube oldalára egy újabb videónk, a második rész a Q&A, azaz kérdezz-felelek sorozatból, ahol a Facebook követőinktől kapott kérdésekre adunk választ. Itt tudod megnézni:

Nem tudom, követsz-e a Facebook-on, de tettem ki ma egy nyereményjátékot, örülnék, ha Te is részt vennél benne.
Ide kattintva éred el! (Katt erre a szövegre!)

A nyeremény nem más, mint a Nordic Verden heti asztali naptára, amiben cukibbnál cukibb, nálunk született kis norvég erdei képeit látod a gazdik néhány sorával. Ha már van ilyened, nyerd meg a gyerekednek, anyukádnak, nővérednek, húgodnak, kollégádnak, a szomszédodnak van bárkinek. 🙂 Amit a játékban kérünk, hogy iratkozz fel a YouTube csatornánkra, kövess minket az Instán, ha van Instagramod (nordic_verden néven találsz meg minket) és írj arról, miért jó ennek a közösségnek a tagja lenni, mit szeretsz benne, van-e kedvenced, de akár velünk, a munkánkkal kapcsolatban, vagy a norvég erdei macskákkal kapcsolatos érzéseiddel kapcsolatban néhány sort. 🙂 Ezt megteheted a Facebook oldalunk vélemények pontja alatt, itt a bejegyzés alatt hozzászólásban, vagy a játékra felhívó posztunk alatt kommentként, de nyugodtan küldd el nekünk levélben az info@nordicverden.hu email címre.
Örülni fogunk neki! Szeretnénk majd a honlapon egy “Rólunk mondtátok” részt készíteni, és oda is felraknánk ezeket a kedves, őszinte sorokat, véleményeket. (Persze csak ha hozzájárulsz.)
Köszönjük szépen!!!

Remélem jól telnek a január végi napjaid! Én ugye szeretem a telet, de sokan vannak akik már nagyon várják a tavaszt vagy éppen a nyarat. Mi nagyon mozgalmas tavaszra számítunk sok apró kis norvég erdeivel! Nem fogunk unatkozni, az biztos!

Addig is vigyázz magadra és légy vidám! És ne feledd, hamarosan újabb cuki kis norvég erdei kiscicák érkeznek hozzánk Rosita és Teu jóvoltából! Mi már nagyon izgatottan várjuk őket!

Szeretettel,

Virág

Újra készülnek videók + egy meglepetés! 2

Viva - norvég erdei macska - és Panka

Kedves Olvasóm!

Jó hír 2021-re: aktívvá akarjuk tenni a YouTube csatornánkat!

Tegnap fel is került az első Q&A videónk, egy sorozat első része, melyben a kedves követőink kérdéseire válaszolunk. Itt tudod megnézni:

Ha még nem követsz minket a YouTube-on, mindenképpen tedd meg, így nem maradsz majd le egyetlen videóról sem.
Hamarosan megírom a szokásos év eleji köszöntő blogot is a múlt év eredményeivel és az idei év terveivel. Adós vagyok még egy-két szüléstörténettel is, és azzal a jó hírrel, hogy:

Február elejére kiscicákat várunk a Rosita & Teu párosításból!
Tavaly nagyon elégedettek voltunk ezzel a párosítással, itt tudjátok megnézni a The Most Famous Stars alom apróságait – akik közben már csodaszép norvég erdeikké cseperedtek az új gazdiknál. Tavaly is Rosi volt aki a sort kezdte a szülésekkel – úgy látszik ez most is így van. Nagyon kíváncsiak vagyunk, ezúttal milyen kis csapat érkezik hozzánk. Drukkoljatok, hogy minden rendben menjen!

Készült jó sok csodaszép havas-téli fotó Panka lányunk segédletével, főleg a felnőtt cicákról (sajnos a fiúkról nem, és Kiana pedig szabotálta a részvételt…  Velük majd valamikor később).
Viva - norvég erdei macska - és Panka
A Facebook-ra még nem tettük fel ezeket a képeket, de a galériánkban már megtalálod őket a honlapunkon.
Itt: https://www.nordicverden.hu/galeria/
Az egyes cicák képére kattintva látod az albumaikat – jó nézegelődést!

Holnap – ha minden jól megy – indítani fogok egy nyereményjátékot a Facebook oldalunkon Figyeljetek majd!

Van egy zárt Facebook csoportunk is, amit bár nem én csináltam, és nem csak Nordic Verden gazdik vannak benne, hanem mások is, illetve fajta iránt érdeklődők, a Nordic Verden gazdik szuper-aktívak, és sok képet, sztorit, vicces dolgot vagy éppen kedveset láthatsz-olvashatsz a tőlünk elkerült cicákról, meg tudod nézni mekkorát nőttek, milyenek most. Ha szeretnél a tagja lenni, akkor a Norvég Erdei Macska / Norsk Skogkatt – Hungary nevű csoportot keresd, és ha minden kérdésre válaszolsz a jelentkezéskor, akkor fel foglak venni a csoportba.

Nos, hirtelen ennyi, jön majd minden szépen sorban. A 10 kis apróság csodásan érzi magát, elég élénk, csibész bandával állunk szemben, de annyira cukik, hogy természetesen minden csínytevés azonnal bocsánatot nyer.

Ölelésem, vigyázz magadra, köszönöm, hogy velünk vagy!

Virág

Nayeli első szülése – avagy megérkezett a 2020-as év legnagyobb alma 0

Kedves Olvasóm!

Még mindig adós vagyok Joanna szüléstörténetével, de egyelőre nem vitt rá a lélek, hogy azzal folytassam az írást. Így ugrunk az időben egy-két évszakot, és íme, itt is vagyunk, december van, Advent, karácsony váró – máshol, kiscica váró – a Nordic Verdenben.

Szó se róla, régen volt ilyen izgalmas a december eleje!
Duplán az volt, hiszen két alom kis norvég erdeit is vártunk. Jennynél csak sejtésünk volt, vajon mikor érkeznek a picik, illetve a pocak méretéből és picik mozgásából lehetett következtetni arra, hogy hol tartunk a folyamatban. Nayelinél teljesen naprakészek voltunk. Az is világos volt, hogy Nayelinek sok kiscicája lesz, és így a szokásos 65 napnál valószínűleg előbb kezd majd el szülni, ezért félő volt, hogy a két szülés teljesen összecsúszik. Ez sem lett volna óriási gond, ha nem lettek volna itt a nyári kicsikből hárman, akik a Covid miatt nem tudtak még elutazni tőlünk, és nem igazán a vemheseknek járó nyugalmas napirendet diktáltak.

Nayeli két nappal a szülés előtt.

Mindegyik szülés fontos nekem, ideges lettem volna, ha valamelyiknél nem tudok jelen lenni. Jenny-nél azért, mert ő nagyon igényli a jelenlétemet, Nayelinél azért, mert neki a első szülése volt, sok picivel, és fogalmam sem volt, hogyan fog viselkedni, mire számítsak. Papírforma szerint – vagyis inkább szerintem  -, Jenny-nek kellett volna előbb szülnie, de nem így történt.

Nayeli percre pontosan egy nappal a szülés előtt

Azt ugye mondanom sem kell, hogy már két napja keltem éjjel óránként, hogy ellenőrizzem a két vemhes anyát. Gondoltam, nem csak a számok miatt, hogy itt is-ott is közeleg az idő, mivel Jenny kedves lett Nayelihez. Normál esetben nem nagyon szereti, és az utolsó időszakban különösen fitogtatta a hierarchiában (vemhessége+kora miatt) betöltött akkori vezető helyét. A nálunk lévő kamasz cicákat különösen nem kedvelte, ez szintén új irányt vett az utolsó napokban. Tehát, ha Jenny mindenkivel kedves, akkor szülni fog nemsokára.

Azért úgy éreztem, legalább Nayelivel lehetett volna kicsi korábban is normális, mert ő meg olyan áldott jó lélek, soha senkire még csak csúnyán sem nézne. Szóval Jenny, aki a legkisebb nőstényünk, rendesen irányította az egész bandát, de mindeközben az emberekkel tündér volt, ahogy mindig. Néha befeküdt a szoba ajtóba, és akkor onnét se ki se be.  Senki. Vagy éppen a kennel kijáró elé, ugyanezen céllal, és elégedetten szemlélte az uralmi helyzete okán kialakult tartózkodó magatartásokat.

Valójában sztem a kávé tartotta csak bennem a lelket, az éjszakázások közepette. Akkor még nem sejtettem, hogy alvásról egy darabig még szó sem lesz

Kivétel volt Sonoran, akit valahogy nem hatott meg ez a dolog, és ha Jenny képen legyintette, akkor nem átallott  mellé hömbölödni (Sony akkori majd 4,3 kilója okán ez a helyes szóhasználat), és kedvesen hozzádugni az orrát, olyan arckifejezéssel, ami világosan tükrözte, hogy: Ja, hát ha hülye vagy, akkor hülye vagy,  de én szeretlek és cseppet sem félek tőled, legyünk barátok. Sony-Sanyi (rosszabb pillanataiban Sándor) már csak ilyen.
A legbékésebb kisoroszlán, akit valaha láttam.

…(Mély sóhaj, továbblép…)

Tetézte a dolgot, hogy ők hárman még velünk voltak és óriási rohangálós játékpartikat tartottak napi sokszor

Nayeli – talán nincs jobb kifejezés – hősiesen elviselte az utolsó heteket, de hogy nem szerette, az biztos. Az a fajta vemhesség volt, ahol láttuk, hogy minden nehéz már neki, folyamatosan nyöszörgött, a hatalmas hasával sehogy nem volt jó feküdni, minden kényelmetlen volt és nehéz.

Szinte az utolsó órákig kijárt a kennelbe, pedig erős mínuszok voltak

Sajnáltam, de nem tudtam segíteni rajta.

Drukkoltam, hogy tartson ki, és elég rendesen fellélegeztem, amikor elérkeztünk a 60. naphoz. Az ezelőtt született cicáknak borzasztó kevés esélyük van az életben maradásra. Nem volt nálunk még koraszülés, hála az égnek, de Nayeli folyamatos nyöszörgése nem volt megnyugtató. Nem tudtam, hogy tényleg csak annak szól, hogy borzasztó kényelmetlen már a nagy pocak és a benne nyüzsgő norvég erdei had, vagy tényleg izgulni kell és nincs jól.
Valójában hiába “csak” óránként keltem éjjel megnézni, jól van-e, sokszor mivel az ágyam mellett aludt, a közbenső időkben is a nyüszögését hallgattam, és kértem mindent, aki égi, hogy mindenképpen tartson ki a 60. napig.
Kitartott.
Onnét meg azon drukkoltam, hogy na még egy nap, na még egy nap. Ez azért fontos, mert mint a gyerekeknél, kb. minden nap, óra számít a picik fejlettsége, életre valósága és súlya szempontjából. Ekkora hasnál fogalmad sincs, mennyi pici lehet, lehet, hogy hat, gyönyörűen fejlett kiscica, ami jól kezelhető, de mi van, ha van benne 9-10 kiscica és abból fele picike, éretlen… Bármi lehet.

Már csak rövid sétákat mertem tenni a kutyákkal az erdőben

Így aztán két éjszaka aligalvás után elég fáradtan arra ébredtem, hogy Nayeli bent fekszik az előkészített boxban, mellette Jenny, Sony és még Jorinde is. Térültem-fordultam, megcsináltam gyorsan néhány szokásos reggeli feladatot, mert elég gyanús volt nekem a szitu.
Amikor végeztem, újra benéztem a boxba, és láttam, hogy itt bizony kezdődik a szülés. Gyorsan kipateroltam a többieket, ami nem volt könnyű, mert Jenny nem nagyon akart mozdulni, és a többiek is érezték, hogy itt valami történés van, de végül sikerült a népes közönséget kitessékelni.
Szabi még ágyban volt, és nem értette mi történik, hogy lehet, hogy az előbb még jövök-megyek, most meg szülés… de ez ilyen.
Így mire én becuccoltam, Szabi meg kicuccolt, tényleg elkezdődött a szülés.

10 perccel az első kiscica érkezése előtt

Nayeli nagyon nyugodt volt, nem akart kijönni a boxból, nem akart kimenni a szobából, tényleg az idegességnek semmi jelét nem mutatta. Szerintem körülbelül fél órát kellett várnom, hogy megszülessen az első apróság. Tökéletesen működött minden.
Nayeli tolt, tolt, tolt, és kint is volt az első kiscica. A lepény bent. Olyan közel volt egymáshoz a pici és az mama, hogy esélytelen volt elrágnia a köldökzsinórt, így Nayeli felállt és forogni kezdett a saját tengelye körül, és az apróság egyszercsak a törölközőn landolt. Nem lehetett könnyű dolga Nayelinek: az első picit nagynak láttam.
És feketének.

Íme az elsőszülött!

Tudtam, hogy esély lehet a fekete foltos tabby-k mellett az egyszínű fekete kiscicákra, és nagyon szerettem volna, hogy legyen. Sokat nem kellett gondolkodnom vajon lesz-e, hiszen egyből az első kicsiből láttam, hogy a szülők hordozzák az egyszínűség génjét, és ez örömmel töltött el. Nagyon kevés minta nélküli apróság születik nálunk, eddig csak Rosinak született néhány ilyen kiscicája, és csak Jaimetől.
Fel voltam készülve, hogy a várhatóan magas létszám miatt a súlyok nem lesznek olyan nagyok, ezért is lepődtem meg a kis norvég erdei tekintélyes méretén.
A újszülött tudta a dolgát, semmi szükség nem volt rám tulajdonképpen, csak figyeltem és dokumentáltam az eseményeket. Az elsőszülött lepénye még bent volt, amikor újra tolófájások jöttek, és alig 20 perccel az első pici után megérkezett a következő baba, ezúttal egy fekete foltos tabby.

Burokban született a második apróság

Szintén nagynak láttam, de emellé még Nayeli hasa is hatalmasnak tűnt, pedig kettő pici már kint volt. Újra pontosan 20 perc telt el, közben az első baba lepénye is meglett, majd érkezett a hármas számú apróság, újra egy fekete.

A harmadik…

Nayeli szuperügyes volt, mindent úgy tett, mintha már ezerszer csinálta volna. Tényleg csoda volt végignézni az egészet! Persze közben Eszternek is rendre megírtam a történéseket, aki nagyon drukkolt, hogy minden rendben menjen, és szóltam Éviéknek, Wind gazdijainak, hogy velem örüljenek, hogy a cicájuk apuka lett.
Itt egy háromnegyed órás pihenő következett a szülésben, ezalatt pont elmesélem most Nektek a szülők, Nayeli és Wind történetét. Dőljetek hátra.

Wind a tavalyi első – Scorpions -alomban született, Hayley és Jaime cicája, aki a Scorpions együttes híres slágere után kapta a Wind of Change nevet. Már kölyökként látható volt, hogy minden kvalitása megvan ahhoz, hogy tenyészállat legyen belőle, viszont mi nem voltunk felkészülve egy újabb kandúr nevelgetésére, így amikor Windet kiválasztották a gazdik (akiknél már élt egy Nordic Verden norvég erdei, Halfdan the Black) megkérdeztük őket, hogy nem tartanák-e a kedvünkért egy alom erejéig ivarosan Windet. Nagyon kedves és készséges család, nagyon állatszeretők, igazi jó emberek, akiből csak úgy sugárzik a szeretet. Igent mondtak, és mi nagyon boldogok voltunk. Persze az egyesség része volt, hogyha Wind zavaró ivaros tulajdonságokat produkálna, akkor lemondunk erről a lehetőségről és ivartalanítjuk őt. Szerencsére nem volt vele semmi gond, és a fedezéshez szükséges mindenféle szűréseket is csodásan tűrte, és csupa negatív eredménnyel büszkén várta az apaságot.

Baby Wind

Úgy terveztük, hogyha már kicsit könnyebb az élet, mert kiköltöztek az első almok, akkor fogjuk Nayelit fedeztetni.
Igen ám, de Nayeli egy ponton nyáron abbahagyta a tüzelést. Ez előfordul, van aki arra az évre be is fejezi az ilyen irányú működését ilyenkor, így izgultunk, hogy hogy lesznek ebből kiscicák?
De hát tenni nem tudsz semmit, vársz…
Egyszer már úgy tűnt mégis tüzelni fog Nayeli, de aztán csak vaklárma volt. Próbáltam el is engedni a dolgot. Lesz ami lesz.
Közben Nayeli svájci tenyésztőjével is egyeztettük a terveinket, aki nagyon örült, mert Wind nagy kedvence volt a Scorpions alomból, így a frigy abszolút “szülői” áldással köttetett meg.
Aztán akkor, amikor igazából már nem számítottam rá, mert “norvégéknál” nem jellemző, Nayeli újra tüzelni kezdett. Persze benne volt a pakliban, hogy mivel mindkét cicának első alkalom, nem biztos, hogy egyből sikerül a dolog, de két-három hét elteltével szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Nayeli vemhes, persze az i-re a pontot Eszter tette fel, amikor megvizsgálta és megerősítette a vemhességet.

A felnőtt Wind, készen állva az apaságra

No, térjünk vissza a történésekhez, mert hipp-hopp meg is született a negyedik apróság, újra egy fekete cica látott napvilágot, és hogy pörögjenek az események, tíz perc után egy foltos tabby lányka érkezett. Az ötödik.  Még mindig nagyok voltak a babák, aminek nagyon örültem. Nem telt el fél óra, máris érkezett egy újabb tabby baba, picit talán kisebbnek tűnt, mint a többiek.

Újabb és újabb apróságok

Szinte biztos voltam benne, hogy legalább még egy pici születik, és épp hogy végzett Nayeli a mosdatásával, máris ott volt a következő, a legkisebb.
Hét. Ez igen!

Megérkeztek mind a heten

Pár perc után éreztem, hogy ennyi. Megtörtént minden, aminek meg kellett történnie, és ha valaki, hát Naylei szülésből csillagos ötösre vizsgázott. Képzeljétek el, úgy újra és újra életet adni, hogy közben kettő-három-hat kiscica csüng már rajtad, nyüszög, visít, ha megmozdulsz, keresi a cicit… hát… nem semmi teljesítmény!
Hihetetlen, de az egész történet belefért 2,5 órába, ami fantasztikus!
Nayeli közben még csak nem is lihegett (jó, végre nem nyári meleg volt), nem volt ideges, nem zavarta semmi…

Minden rendben

Hihetetlenül boldog voltam, hogy ilyen csoda-babák, ilyen gyorsan, ilyen szép súlyokkal érkeztek hozzánk.
Később mikor megmértem őket, akkor realizáltam, hogy miért nyögdécselt annyit Nayeli a vemhesség vége felé. A két legkisebb volt 109 és 112 gramm, ami teljesen átlagos születési súly egy nagyobb létszámú alomnál, a többiek pedig konkrétan hatalmasak voltak!
Mindannyian gyönyörűen szopni kezdtek, és a boxból béke, csend és melegség lengte be a szobát.

Boldogság

Egy darabig még ott maradtam, de aztán muszáj volt ránéznem Jenny-re is, illetve ha fáradtan is, de haladni néhány dologgal itthon.
Eszter kérdezte, jöjjön-e esete, de nem voltam benne biztos, hogy Jenny nem kezd-e el hamarosan szülni, így kértem, hogy inkább egyeztessünk másnap reggel.

Nayeli remekül festett a szülés után, szépen evett, ivott, ellátta a piciket, néha kikéretőzött a szobából. Hamar eljött az este, és döntést kellett hoznom, hogy kivel is töltsem az éjszakát. Nem árt a kicsik és a mama közelében lenni a szülés után még jódarabig, viszont ott volt Jenny, aki a közelgő szülés jeleit mutatta. Be nem akartam Nayelihez engedni, mert amikor megindul a szülés teljes lesz a káosz, így következetesen ragaszkodtam ahhoz, hogy Jenny a fenti szobában szüljön. Így Szabi maradt Nayelivel és a picikkel, én pedig bekuckóztam Jenny-vel, és biztos voltam benne, hogy még aznap, de éjjel mindenképpen megérkeznek a picik.
Nem így lett, de ez már egy másik történet.

Tündér Nayeli és a Hetek

Boldog vagyok, hogy Nayeli ilyen csodásan vette az első szülés akadályait és ilyen fantasztikus anyuka. A kis norvég erdeik már nyitogatják a szemüket, ma-holnap megkapják a nevüket is, és készen állnak az élet nevű nagy kalandra!

Csodás Adventet Nektek!
Ölelésem,

Virág

Mostanában…. 0

Kedves Olvasóim!

Régen jelentkeztem ezen a felületen. Sajnálom, mert tudom, hogy szeretitek, várjátok az írásokat.
Én is szeretem őket, ezért is sajnálom, hogy nem igazán marad időm írni itt. Annyi helyen vagyunk jelen – a Facebook oldalunkon, a saját privát oldalamon (itt főként a tenyésztők felé kommunikálok), mindkét FB felület sztorijában, az Instagram oldalunkon (nordic_verden néven), és a csak magyar nyelven elindított, a fajtáról szóló Norvég Erdei Macska (így keresd: norveg.erdei.macska) nevű Instagram oldalunkon. És ezek sztorijaiban. És néha a zárt csoportunkban.
És nem, nem akarom leírni, hogy mennyi üzenet, email és telefon érkezik ezek mellett, és akkor az igazi kézzel fogható munka, ami a cicákkal és körülöttük van, még meg sem említődött. Hihetetlen, hogy lassan az ősz is elmúlik, olyan, mintha még a nyarat sem éltük volna túl, és máris itt a tél.

Milyen lesz a tél? Nos, leginkább izgalmas.

Sosem születtek még decemberben cicák a Nordic Verdenben, hát most ez is eljött. Jenny, aki egy igazi kis bajkeverő tud lenni, ami a fiúkhoz való beszökdösést illeti  – már másodjára lep meg bennünket pályafutása alatt meglepetés babákkal. Egy picire számítottunk, mert Eszter úgy érezte, egy apróság lakik Jenny pocakjában, de én most úgy gondolom legalább két aprósággal kell számolnunk, ami sokkal-sokkal jobb lenne. Nem jó az újszülöttnek egyedül, de később sem… nincs aki melegítse, nincs akihez bújjon, nincs kitől tanuljon, nincs kivel játszani… De ha mégis egy kis norvég erdei kiscica érkezik akkor sem esünk kétségbe, hiszen hamarosan szül Nayeli is, így nem marad társak nélkül.

Egy kismamának mindent szabad…

Végtelen kíváncsisággal várjuk mindkét almot. Jenny-nek először lesznek Teutól kiscicái, és Nayeli pedig először lesz anyuka a szintén először apuka Windtől. Remélem, hogy nem egy napon akarnak azért szülni. Én úgy gondolom, elsőként Jenny a soros, és utána egy-két nappal Nayeli, de mivel Jennynek kevés, és a jelek szerint Nayelinek sok kiscicája lesz, ez össze is csúszhat. Előfordul, hogy akinek kevés kiscicája lesz egy-két nappal a szokásos 65. nap után szül, míg ahol már szűkös a hely a sok pici miatt ott előbb érkeznek a kis norvég erdeik. Meglátjuk… néhány napon belül minden kiderül majd.

Nayeli és a nagy pocakja. Meglepődnék, ha kevés pici érkezne.

Nagyon sok energiát vett el tőlünk az elmúlt időszakban a külföldre költöző kiscicák utazásának koordinálása, hiszen nem egyszerű most külföldre utazni. Talán egy kivételével megoldódik ez is, de addig nem merem elkiabálni a dolgot, amíg tényleg nem lesznek a kis norvégok az új otthonukban.

A szépséges és ragaszkodó Elsa minden pillanatot kihasznál az együttlétre

Sokat dolgozunk a naptárakon is. El sem hinnétek, hogy mennyi feladat van vele. Ha nem lenne a grafikusunk, Laci, és ha nem lenne Szabi, aki rengeteget segít, sztem sosem készülnék el velük. Bízom benne, hogy időben nyomdába kerülnek, és utána igyekszünk gyorsan (máramennyire ekkora mennyiséget gyorsan lehet :)) kipostázni Nektek a finom, friss, nyomda illatú Nordic Verden naptárakat, hogy máris nézegethessétek őket, vagy szépen várakozzanak a karácsonyfa alá kerülésig – hiszen sokan ajándékba rendeltétek meg őket.

Nordic Verden 2021-es falinaptár

Egyszerűen imádom Éva (Alaxai Éva fotós) képét Lilléről. Egész nap tudnám nézni.

Aki még szeretne esetleg, igyekezzen – a rendelési határidő 2020. 12.04. este 20 óra. Tavaly sokan lemaradtatok, idén igyekszem többször szólni minden felületen, mert nem igazán van módunk többet rendelni annál, mint amennyi előrendelést kapunk, hiszen egy szezonális termékről van szó, nem lehet tárolni hónapokig, évekig – hogy egyszer majd elfogy, ráadásul mivel egyedi készítés, tervezés, kivitelezés – elég nagy befektetést igényel részünkről mind anyagilag, mint munkaidőben.
Szóval ha idén nem akarsz lemaradni a naptárról, akkor itt tudod megrendelni még csütörtök estig , katt ide:

Naptár rendelés

Tudom, hogy sokan már nem feltétlenül használnak papír alapú naptárakat, de talán a fali naptárnak nem is ez az elsődleges célja, hanem az, hogy ha ránézünk, akkor eszünkbe jusson mindaz, amit nekünk a norvég erdei macska jelent, vagy a Nordic Verden közösség jelent… Ezek a naptárak a szívünk darabjait hordozzák. Nem megvehető stock fotók, nem tömegtermeléssel előállított és a teszkóban a polcról leemelhető darabok. Ez valami más, valami több, valami szebb, valami lélekemelőbb.

A sokak által nagy kedvenc Horten (Angliában él) is helyet kapott a naptárban, mondjuk nem ezzel a képpel. Legyen meglepetés!

Az asztali naptárnak pedig annyira örülök! Amúgy – dacára minden technikai kütyün lévő naptárnak – a mai napig szeretek asztali naptárba, vagy határidő naplóba felírni dolgokat. Valahogy más. Valahogy emberibb. Valahogy közelibb. Valahogy jobban ott van… Nekem. Ebben a naptárban az egész évünk benne lesz. Minden egyes apróság, aki idén a kezembe született. Mindenki, aki itt rohangált fel és alá. Minden egyes lap ezernyi emléket fog előcsalogatni bennünk. Nevetéseket, vicces sztorikat és nehéz, könnyes emlékezéseket. Mindent, ami a munkánk és az életünk része. És ennek mind Ti is részesei vagytok. Ti, akiknél a cicáink élnek, Ti, akik arra vártok, hogy a cicáinkkal élhessetek, Ti, akik követitek a mindennapjainkat, akik szurkoltok, akik erőt adtok, vigasztaltok, velünk örültök és velünk sírtok. Remélem, amikor majd ránéztek ezekre a naptárakra, akkor ezek mind eszetekbe jutnak.

Az asztali naptárban csupa kiscica kép lesz. Ő itt Bjorn. Ki emlészki rá?

Köszönöm a gazdiknak, akik elküldték az asztali naptárakhoz a kis személyes mondatokat a cicájukról. Olyan megható volt olvasni őket!
A külföldi gazdik mondatai a saját nyelvükön íródnak majd – nos, aki kíváncsi lesz rá, és nem ismeri az adott nyelveket (én pl. egyiket sem… :D), az kapja majd elő a szótárat, hogy megtudja mit írt a gazdi a kis norvég erdeiről. Mókás lesz!
Ne feledjétek majd elküldeni, hogy melyik Nordic Verden cica fotója kerüljön a naptárcsomagotokba! Ha valaki másnak szeretnétek a dedikálásomat, akkor azt is adjátok meg.

Bárkiről kérhetitek a fotót, akár felnőtt, akár még nem, akár nálunk él, akár nem. A képen Kiana

Ígérem, igyekszem gyakrabban írni itt Nektek, hiszen mondanivalóm van bőven. Bár időm lenne annyi!

Addig is, míg újra jelentkezem, várjuk együtt az új kis Nordic Verden norvég erdei csodababákat, drukkoljatok nekünk, hogy minden rendben menjen. Akkor az Adventi időszakunk különösen és különlegesen szép,kedves, és vidám lesz.
Ölelésem Nektek!

Virág

 

Kiana első, csodás szülése – a legszínesebb Nordic Verden alom érkezése 0

Kedves Olvasóm!

Azt mondják, a rossz dolgok után jók jönnek. Ebben nem vagyok teljesen biztos. Elmélkedtem, hogy írjak-e most a rosszról, de úgy gondoltam időrendben haladok, és legalább örülök annak, ami tényleg olyan jól ment. Mert ha valami jól ment, hát akkor az Kiana első szülése volt.

Őszintén szólva egy picit izgultam, Kianának nagy hasa volt, ráadásul elég öntörvényű is tud lenni (crazy tortie, tartja a mondás, ugye…), és első szülés is, nem ismertük egymást még ilyen oldalról, fáradt is voltam. Vivát kiköltöztettem a szülőszobából egy másik szobába, és több helyet is előkészítettem Kianának, legyen alternatívája, ha a kijelölt szülőszoba mégsem tetszik.

Kiana néhány nappal a szülés előtt.

Kiana sosem rajongott a nálunk lévő kiscicákért, hogy finoman fogalmazzak. Nem bántotta őket, de látszott rajra, hogy hercegnői pozíciójában erősen zavart kelt a kis mitugrász, vadászó, csintalan lények sokasága. Fenséges tartással vonult el mellettük, ha közel jöttek elég volt egy nézés, hogy a picik tudják – jobb lesz távolabb menni. A vemhesség utolsó hetében viszont minden megváltozott. Kiana kedves lett, anyáskodó, türelmes, óvó-féltő. Különösen szeretett a kennelben feküdni az apróságokkal, az utolsó napokon pedig szinte 24 órában körbevették a kicsik. Érdekes megfigyelni ezeket a változásokat az anyamacskákon, akik mindaddig örülnek a másik kicsik és felnőttek társaságának, míg az első néhány kiscica meg nem érkezik.

Fordul a kocka – innét imádta a piciket

Kiana a vemhességet is példásan viselte, az utolsó napokban persze sokat feküdt, készülődött, de teljesen nyugodt és kiegyensúlyozott volt. Ennek örültem, de jól is jött, hiszen iszonyú fáradt voltam. Ez volt zsinórban a hatodik alom a tenyészetben, úgy, hogy még a legelső alom egy része is nálunk volt, hiszen főként lányok voltak benne, nekik meg meg kellett még várni a varratszedést, hogy aztán az új családjukhoz költözhessenek. Így aztán történelmi pillanat, ami előtte még nem volt, és titkon kicsit remélem, hogy többször nem is lesz, hogy pillanatkon belül hat alomnyi norvég erdei macska tanyázott vidáman a Nordic Verdenben. Hogy én mennyire voltam vidám, na az már más kérdés, de tulajdonképpen az iszonyú fáradtságon kívül más baj nem volt – ami áldott állapot, ha ennyi négylábú vesz körül.

Kiana a kedvenc helyén, az ölemben

Eljött a nagy nap, legalábbis én annak szántam. Egy hét és egy nap telt el Viva szülése óta, aludtam is már talán néhány órát, 65. nap is volt… gondoltam, hát akkor gyerünk! Kiana nem tudom mit gondolt, mert a nap egy részében kereste a helyét. Minden boxot, minden zugot, minden sarkot kipróbált – és persze nem tetszett neki egyik sem nagyon.

Bellával a kartondobozban

Legelégedettebb egy emeleti kartondobozzal volt, abban feküdt is egy jó ideig Bella támogatásával, aki cukin követte mindenhová a házban. Gondoltam is, hogy tuti itt fog szülni. Azt már előre eldöntöttem, hogy ott szül majd, ahol szeretne, nem akartam, nem is mertem beleavatkozni a dolgok folyásába.

Azt hiszem festeni sem lehetne szebbet

Kiana végül lefeküdt a nappaliba egy cicafekhelyre, és néhány kiscica kíséretében ott aludt, vagy csak feküdt, látszólag pihent, valójában tudtam, hogy mindez már igazából a szülés része. Azon része, ami tarthat még bármeddig, akár holnapig is.

Szülés előtti estén…

Így aztán csendesen tettem a dolgom és időnként rápillantottam. Az egyik ilyen pillantásnál vettem észre, hogy Kiana nem mozdul, a szeme csukva, ugyanabban a helyzetben fekszik, mellette néhány kiscica – és közben fájásai vannak. Végtelenül elvarázsol a szülés ezen módon való elindulása, amikor nem nyűglődik, nem rohangál, nem nyávog, nem csinál semmilyen parádét, egész egyszerűen átadja magát egy sokkal ősibb törvényszerűségnek. És ez a legtöbb amit tehet, ez a legjobb, és leginkább záloga a biztonságos, nyugodt és gyors szülésnek. Nem mozdítottam el onnét, nem vittem ki a boxba, mégcsak abba sem, ami pár méterre volt – ha így akarta, legyen így. Jobb ebbe nem beleszólni (azt hiszem, főleg azóta Joanna szülése után – ezt már mindig így fogom csinálni.)

Eljött az idő

Gyorsan kitessékeltem a szobába és a kennelbe néhány felnőttet és picit, bár látszólag Kianát nem zavarta senki egyelőre. Gyorsan kezet mostam a mosogatónál, közben átgondoltam, mit kellene behoznom a szülőszobából. Összeszedtem a dolgokat, néhány tiszta törölközőt hoztam a fürdőből, újra kezet mostam és Kiana mellé ültem a földre. Még épp időben ahhoz, hogy nehogy lemaradjak az elsőszülött érkezéséről. Kiana egyszerűen hihetetlen ügyesen, gyorsan és gond nélkül hozta világra az apró kis sötét színű norvég erdeit. Csodásan ellátta, az apróság már indult volna szopizni. Gyorsan  megszületett a méhlepény is, Kiana elrágta a köldökzsinórt , majd lefeküdt pihenni.

Íme az elsőszülött

Csak néhány perc telt el, amikor újabb fájások jöttek, és megérkezett az idei első vörös színű norvég erdei kiscica. Tavaly óta vártam már rá – az akkori vörösek is csodaszépek voltak, örültem, hogy újra lesz vörös pici a háznál.

Itt nem volt kérdés, milyen színű a kis norvég erdei

Szinte még el sem fordultam, hogy felírjam az érkezés adatait, amikor Kiana újra tolt, és megérkezett a hármas számú is, aki Kiana kiköpött másának tűnt. Ügyesek voltak, erősek, szépek és elég nagynak tűntek. Végtelenül boldog voltam, hogy ilyen szépen megy minden, persze tudtam, hogy még ki tudja mennyi van hátra, hiszen Kianának nagy hasa volt, legalább öt picire gondoltam. Ez az apróság is alapos tisztogatást kapott, a lepényt Kiana megette, majd kicsit eldőlt, lehunyta a szemét és vártunk.

Gyorsan érkezett a harmadik

Itt gyorsan készítettem egy kávét, és csak néztem a csodát, ami minden egyes alkalommal elvarázsol, bárhány szülést láttam is. Mindegyik más, mindegyik új, mindegyik izgalmas – mindegyik egy valóságos és megismételhetetlen csoda.

Kiana aztán újra tolni kezdett, és fantasztikus könnyedséggel születt meg a negyedik apró, aki szintén úgy tűnt, Kianára hasonlít, bár nem tudtam eldönteni, hogy a vörös foltok a hátán a bunda színe vagy csak a vértől látom vörösnek. Majd kiderül, gondoltam, és figyeltem ahogy Kiana fáradhatatlanul, büszkén végzi az ősidők óta belé kódolt dolgát, életet ad és gondoz, és figyel, és szeret.

A négy újszülött norvég erdei apróság (bocsánat, de itt már erősen szürkült bent, ilyen képeket tudtam csinálni)

Sokat nem volt időm elmélkedni, mert máris érkezett az ötödik apróság, és igen, egy újabb vörös fiúcska látott napvilágot. Annyira hálás voltam, hogy ilyen szépen halad a szülés, és hogy nappal van, minden egyszerűbb így – bár nyilván ilyenkor ébren töltött éjszaka jön, de akkor is könnyebb, mintha a szülés éjjel zajlana. Bár… annak is van egy különleges hangulata, valójában mindegyiket szeretem. Nem is az időpont a lényeges, hanem, hogy minden rendben menjen, egészségesek legyenek az újonnan érkezők és a mama is. Ennyi az összes kívánságom általában, minden más csak hab a tortán.

Látjátok, hogy a kis vörös már szopizni próbál, a lepény még a mamában van, addig nem tud feljebb kúszni, de ki kell várni türelmesen, míg az is megszületik.

Közben Szabi készülődni kezdett, mert Nayelinek hétre volt időpontja ultrahangra az első szűrések miatt. Tudtam, hogy nem fogok tudni velük menni, de ők nagyon ügyesen abszolválnak ketten is egy ilyet, és ott már Eszter is ott van, segít megfogni, míg az erre hivatott ultrahangos szakember elvégzi a vizsgálatokat. Ilyenkor a cica veséjét és szívét vizsgálják, ami nem olyan kellemes, márcsak azért sem, mert nem egy kényelmes pózban kell kifeszíteni a cicát hozzá, és elég sokáig is tart. Szabiék elindultak, újra csend lett és nyugalom, és ezzel a lendülettel meg is született a hatodik apróság, akiről csak azt láttam, hogy sötét a színe és nincs benne fehér.

A születés után néhány pillanattal

Kiana elégedetten és büszkén feküdt, a hat pici szopott  – tiszta idill… Úgy éreztem nem lesz több kiscica. Olyan gyorsan zajlott le a szülés, hogy az elsőnek születettek éppcsak száradni kezdtek, és kezdett a színük jobban látszani. Ekkor láttam, hogy több apró kis norvég erdei is kék színű, hihetetlen változatos dizájnú csapat érkezett a Nordic Verdenbe. Boldog voltam, és igazán nagy kő esett le a szívemről, hogy Kiana első szülése ilyen fantasztikusan ment. Minden várakozásomat felülmúlta. Még soha nem született meg nálunk 6 kiscica ennyire gyorsan. Voltak már könnyű és gyors szülések, sőt, többségében  azok voltak, de hogy egy óra húsz perc alatt szülessen hat apró kis norvég erdei, ez eddig nem fordult elő.

Kiana és az újszülött norvég erdeik pihennek. Mindenki szerencsésen megérkezett.

Kiana persze fáradt volt, egy ilyen intenzív szülés nagyon kimerítő. Ivott és evett kicsit a felkínált tálakból, aztán csak feküdt elégedetten és pihent. Erre az idilli látványra ért vissza Szabi Nayelivel, és Panka is megérkezett. Még jó két-három órát ültem mellettük, figyeltem a piciket, Kianát, nézegettem a színeket, megmértem a babákat. Jöttek viszont az esti feladatok, így óvatosan és halkan csináltam mindent, hogy ne nagyon zavarjam Kianát a pihenésben, de igazából nem érdekelte nagyon semmi. Fáradt lettem, mire végeztem, maga az izgalom is lefárasztja az embert, a készenlét, az, hogy nem tudom mi fog történni a következő pillanatban, percben, órában…

Ideje volt Kianát kiköltöztetni a szülőszobába. Óvatosan összeszedtem a piciket egy puha cica fekhelybe, és kimentem velük. Tudtam, hogy Kiana úgyis utánam fog jönni. Betettem őket a boxba, az újdonsült anyuka szépen melléjük feküdt, és mintha mi sem történt volna etette tovább a piciket. Azt viszont már nem szerette, ha elmentem onnét, akkor ő is felkelt, jött utánam – a picik ilyenkor csüngnek a cicin, és a mama húzza magával őket, potyognak erre-arra, amitől aztán persze ideges lesz. Így gyorsan összeszedtem néhány dolgot, és kiköltöztem éjszakára – már ami még vissza volt belőle, hiszen eleve a szülés öt óra után indult, így már bőven a hajnal közeledett.

Igazából megszoktam, hogy az első pár éjszakám a szülés után alvásilag kuka, de maga a látvány, és az érzés kárpótol az ébren töltött éjszakákért. Általában az első éjszakák után egyre nyugodtabb nappalok és éjjelek következnek, ha nem zavarja meg semmi és senki az anyát (nem jönnek vendégek, nincsenek zavaró hangok, nincs túl meleg, nincs túl sok pici, nem fáj semmi…). Ilyenkor 2-3 hétig nem sok teendő van az aprókkal, a munka lényegi része utána jön.

Így telnek az első éjszakáink

Ha egyszerre több kismama van, hasonló korú picikkel, akkor rendszerint előbb-utóbb összeköltöztetjük a mamákat, akik közösen gondozzák együtt az egyesített csapatot eztán. Mivel tudtam, hogy közeleg a Gazdi találkozónk, és hogy a mosdó miatt be fognak jönni a vendégek a házba, így gondoltam, hogy összeköltöztetem Kiana és Viva babáit. Kiana viszont nyugtalan lett, kereste a piciket a régi helyükön, ezért folyton ki akart jönni a szobából, és így Vivára maradt a 11 pici – ami nem túl jó. Visszacsináltam az egészet.

Amikor egy hét múlva újra próbáltam, akkor már remekül működött minden. Ilyenkor a picik úgy nőnek fel, hogy a két mama nem tesz különbséget, ugyanúgy gondozzák egymás kölykeit. Igazán színes, vidám norvég erdei cicakupacot alkottak így együtt, öröm volt rájuk nézni. Csupa egészséges, dundi, mókás banda… Szeretem ezeket az időszakokat.

Full house

Ami utána jött, azt már nem – de ez egy másik történet. Kiana fantasztikusan jó anyuka, büszke vagyok rá, nagyon jól ment vele minden így elsőre, ráadásul a picik is csodaszépek, és végtelenül kedvesek is. Kívánni sem lehetne többet-jobbat.

Jorinde

Köszönöm, hogy szeretitek ezeket az apró kis norvég erdeiket, sőt a nagyokat is. Köszönöm a sok kedves-vidám kommentet – mégha nem is tudok rá válaszolni, mindig elolvasok mindent.

Ölelés Nektek! Tartsatok ki, mindjárt vége a melegnek. (Na jó, lehet, hogy a meleg csak engem zavar. 🙂 )

Virág

Viva első, hirtelen jött szülése és egy munkás hét 0

Nem, nem számítottam könnyű hétre. Minden időpillanatom be volt osztva kora reggeltől késő éjjelig. Négy alomnyi pici, egy ivartalanítós nap a két legidősebb alomnak, egy szülés Vivának, Hayley babáinak beköltözése a cica oviba, az első szilárd ennivaló, wc-re szoktatás,  a szülőszoba rendberakása, Lora kölykök első oltása, a két első fiú költözése – ezek voltak a napi teendőkön túl a megoldandók úgy négy napon belül. Nem mondom, hogy egyébként unatkoznék, de ezekkel együtt borzasztóan húzósnak tűnt az egész, ráadásul közben nem voltam én sem a toppon.
Mondjuk ez lényegtelen. Az ember hozzászokik, ha magának dolgozik, akkor nincs megállás, nincs táppénz, nincs semmi – munka van, amit el kell végezni, mert a négylábú nem vár, a dolgok nem halaszthatók, nem tologathatók jobbra és balra, várván valami kellemesebb és könnyedebb időszak eljöttét, hogy na.. majd akkor beillesztjük, majd akkor megoldjuk. Nem. Ott van és csinálni kell, különben úszik minden, csúszik a kitalált, felépített napi és hetirend, éhes a macska, nem készül el az adminisztráció, pedig költöznek, nem oltódik be magától és úgy egyáltalán… tökörészésnek helye nincs. Ábrándozásnak sem… És már szemem sem rebben a “Milyen jó neked, macskát simogatsz egész nap” kommenteken, nem akarom megmagyarázni, mert nekem, ha valakinek, hát tényleg jó, mégha nem  is simogatok macskát. Vagy nem egész nap. Jó nekem, mert van célom, van jövőképem, van munkám – amit szeretek – és van életem (addig ameddig… nem tudjuk meddig, de nem is ez a lényege, nem a hossza, hanem a minősége).
No, hát így álltam neki a hétnek hétfőn, ami semmiben sem különbözik a vasárnaptól, vagy bármi egyéb naptól, hiába van az, hogy “… és a hetedik napon megpihent…” Az a hetedik még nem jött el. Majd egyszer. Valahogy mégis így számítódik, hogyha hétfő, akkor új hét, hát legyen. A szokásos teendőkkel telt éjjelig, onnét meg telhetett volna alvással is, de nem telt, mert ott volt egy 63. napos kismama, és ott volt 8 műtétre váró poronty, akiket még éjfél után meg kell etetni, felügyelni, hogy ugye mind evett? – hiszen másnap délutánig már semmit… és ha éhesek, márpedig éhesek, akkor a nyolc az legalább tizennyolcnak hat, ha nem többnek. Mert éhesen nem akar aludni, zizeg, nyüzsög, nem érti mi van… És ha előttük nincs kaja, akkor a többi előtt sincs, de nyilván a szoptatósak, a vemhesek és úgy általában a többiek sem lehetnek kaja nélkül, így aztán időről időre összegyűjteni egy zsák bolhát a nyolc picit, külön  zárni, a többinek enni adni, nem törődni vele, hogy a nyolc  nyávog éhesen az ajtó mögött, egyen csak az, akinek lehet.

Viva a szülés előtti éjjel

Eljön így is a reggel, nekem elhihetitek, felvirrad az új nap úgy, hogy az előzőnek nem lett vége, készül a kávé (amit Hope egy ugrással azon forrón az ölembe is borít), indul az élet. És igen, már nem is ihatnak hajnaltól, nem gond, elvettem a vizet – de bakker, az esőt, na azt nem tudtam elvenni, így kénytelen voltam még ki sem engedni őket, mert hát macska ez, eszes, iszik kint, ha bent nem kap. Nyolc kis norvég erdei ivartalanítása egy nap… az sok. Nagyon sok. Főleg úgy, hogy abból hat lány, akinek ugye nem csak némi lenyisszantunk ezt-azt a dolog, vágások, varratok… Eszter a szokásosnál előbbre kérte őket, már délelőtt, és lemondta a délutáni rendelést is, ebből is látszik, sok volt ez nekik is így, de mindketten túl szerettünk volna rajta lenni egy napon, ha lehet, mert jön a következő szülés, s különben is jobb, ha együtt lábadoznak.

Szabi is kellőképpen fáradt volt…

Namármost egy ilyen műtős nap, az nem úgy van ám, hogy én boldog mosollyal lerakom az aprókat és aztán sok óra múlva ugyanazon fáradhatatlan boldog mosollyal begyűjtöm őket, és aztán szépen pihen mindenki, mert megérdemli. Ha valami első nálunk, akkor az a macska (és egyből mögötte-mellette a kutya), így hát elviszek egy adagot, izgulok, várok, elmegyek egy részéért, ha kész, közben viszek egy-két másikat, ezt aztán mindenféle variációkban és összetételekben ismételgetem, mert jobb nekik itthon várni előtte, amíg lehet, mint ott bezárva egy boxban, és jobb nekik itthon lábadozni, mert annyiszor csináltam, és értem és látom és tudom és figyelem… de ez sok oda-vissza utat jelent, és folyamatos figyelmet itthon, és izgalmat, hogy ne legyen gond, amíg úton vagyok. Ráadásul aki már itthon van éhes, de pörög, rohan, játszik, eszik, közben még félig kába, nem menjen fel sehova, ne essen le és úgy általában maradjon nyugton – de nem akar, majd csak később, ha már eleget evett, eleget rohant és rájön, hogy azért ő most fáj, és nehéz nap volt és pihenni is kéne.

Néha olyanok, mint a jógyerekek….

De ne rohanjunk ennyire előre, odébb van ez még – hajajj -, épphogy hajnal van… amikor is úgy döntök, hogy igen, eljött a pillanat, és lefekszem fél órára. Mindent ellenőrzök. Kaja nincs elől. Víz nincs elől. Műtétre várók nem tudnak kimenni, Viva jól van, kicsit nézegeti a benti boxot (biztos ami biztos, már ide van készítve, majd később kiviszem, a többit meg Kávébabszemestől behozom, gondolom, ha idő lesz rá). Viva elnyúlik a szőnyegen, persze hogy el, két napja van  és szül. Pont ennek megfelelően viselkedik. Érzem, hogy most kell rápihennem a napra, értékes ez a fél óra nagyon, így eldőlök a kanapén – ruhástól, nem volt értelme éjjel pizsamára váltani, befelé fordulok, kicsit nyűglődöm, de úgy tíz perc alatt el is alszom. Az utolsó képem előtte Viva, aki fekszik a padlón, pihen, miközben a műtétre várók rohannak fel s alá, mint az őrültek. Mindegy, pihennem kell. Öt perc telik el, es-kü-szöm-öt, amikor cérnavékony kiscica nyávogás kúszik be valahol  a zsigereimbe és taszít el az álom könnyű ígéretétől, bár azt sem tudom ki vagyok, és hol, de úgy ugrok fel, mintha égne a ház. Nem, az nem ég, de a szőnyegen két nagy vízfolt, a kaparófa kuckójában némi vér, és a harmadik, amit észlelek, a box.. felhajtom az ajtót és ott van Viva és ott az elsőszülött is, feketén, nedvesen, aprón, és arrébb ott hever a placenta. Viva feszült, a műtétre várók őrülten nyüzsögnek. Kezet mosnék gyorsan, hogy hozzá tudjak nyúlni, de foglalt a fürdő – hát persze, Szabinak már véget ért a homeoffice, másodnapja irodai munka van, így korán kelt, indul máris. Itt elhagyja, ha nem is a számat, de a gondolatomat néhány nyomdafestéket nem tűrő kevésbé szépen komponált mondat, miközben próbálok magamhoz térni és gondolkodni és cselekedni is egyben. Nem számítottam könnyű napra. Fel voltam rá készülve, hogy hosszú lesz és nehéz. Ébren töltött éjjel. Majd nyolc ivartalanítás. Aggódás, figyelés, és egy újabb ébren töltött éjjel, mert  frissen műtöttekből 6 lány, figyelni kell… Úgy gondoltam készen állok, de a szülés… a szülés az nem volt tervben. Két nappal későbbre vártam. Ki volt ez találva szépen… és omlott is össze, mint a kártyavár.  Mindegy, nem kívánságműsor ez,  Viva itt nem szülhet, őrültek háza van, nyolc tomboló műtétre váró bent, kint esik, Kiana nagy hassal keresi, hol van némi kaja,  négy közepes méretű norvég erdei fiúcska néz rám értetlenül: Ez most mi? Hát, ha én tudnám…
Szabi végre kijön, mondom segítsen gyorsan, Viva szül. Mondja ő is, nem volt még semmi vele, mikor bement a fürdőbe, de sietnie kell. Mindegy a kézmosást várja meg, egy pillantást vetek kint az odakészített cuccokra, megvan minden, Szabi hozza is be Hayley 5 kis Kávébabszemét boxostól, én gyorsan cipzárazom rá Vivára és az elsőszülöttre a másik boxot, és közben hálát adok, hogy abban kezdett el szülni. Szabi gyorsan kiviszi, kinyitom, nézem, aztaleborultmindenit!!!…, közben lett mégegy. Istenem… szegény Viva… ezt a kalamajkát… így elsőre. Végtelenül sajnálom, és igyekszem elengedni mindent, ami bent történik, és csak arra koncentrálni, ami Viva és a szülés, és a picik. Ideges persze, hogy a fenébe ne lenne… de gyönyörűen teszi a dolgát, látja el az újabb picit, szüli a lepényt, megeszi… Felhajtom a villanyfűtést, legyen melegebb, betakarom a piciket, Viva pihen. Hátradőlök… Te jó ég, egyet kérek csak, hogy ezt a napot abszolváljam valahogy.

Az első három…

Cikáznak a gondolataim… 4-6 picire számítok, de leginkább ötre. Ha ilyen tempóban haladunk végezhetünk, mire kell vinni az első adag műtétre várót. De mi van, ha nem? Fenébe… írok gyorsan Pankának, ha felébredt, akkor azon nyomban mondja is le a szépen eltervezett barátnős napját a városban, mert itt most helyzet van. Rendes gyerek, lemondja. Ez ment meg. Eszternek is üzenek, legyen képben ő is. Ennyire van idő, mert Viva tol, érkezik az újabb kis apró norvég erdei, meg sem próbálom követni, hogy milyen sorban jöttek, látom, hogy nem túl nagyok – nem csoda, még lett volna bent idejük bőven, és közben tudom, hogy totál egyforma alomra számítok, majd később elég, ha tudom ki kicsoda. Azért hármaskáról azt gondolom lány, az első kettő meg talán fiú. Felírom a szüléskor használt füzetbe mindazt, amit kell. Viva már nyugodt, és hihetetlen ügyes, és gyors és ez engem is nagyon megnyugtat. A picik élnek-mozognak, esznek. Rendben lesz itt minden. Bentről hallom, hogy a hajnal óta tartó rajcsúr nem szűnik, mintha elefánt hordák rohannának végig a házon, valami csörömpöl is – remélem nem törtek össze semmit. Nem, nem érdekel, ha valamiből egyel kevesebb van, csak bajuk ne legyen.

Sirius… itt már fáradt, pedig még rá is hosszú nap várt

Gondolkozom, hogy még mennyi teendőm lesz a műtét előtt a bentiekkel. Elő kell készíteni a boxokat, jó sokat, mert amiben mennek, amit otthagyok, hogy beletegyék műtét után, és amiben a következő adagot viszem majd. Meg kell őket mérnem, kis lapokat készítek minden egyes cicához, rajta  a neve, a neme, a súlya, a színe, ismertető jegye, ha túlzottan hasonlít bármelyik másikhoz. A többieknek enni kéne, mert azelőtt kaptak, hogy ledőltem aludni (amiből tudjukmilett…).
Eddig jutok a gondolatokban, amikor látom, hogy újabb fájások érkeznek, és gyorsan-ügyesen jön a negyedik apróság, alig húsz perccel a hármas számú után. Ilyen gyors első szülést talán nem is láttam még addig (azóta igen), örülök, ámulok, és újra csak ámulok, mert a picinek mintha fehér lenne a lába és az arca, ami nem igazán lehetséges, de lehet, hogy a tabby mintázat világos színe ilyen, vagy már hallucinálok a fáradságtól? Bármi lehet… a lényeg, hogy láthatóan egészséges és nagyobb mint a többi. Mostmár van értelme megnézni viva hasát, hogy lesz-e még pici, úgy érzem hogy igen, de hogy mennyi azt nem érzem – egy biztosan. Minden szépen halad, olyan gyorsan jöttek a picik, hogy még az első sem száradt meg, ügyesek, életre valók, esznek szépen. Viva pihen, az eső alábbhagy, de még esik. Éhes vagyok. Szomjas. Nagyon fáradt. De ne szóljak semmit, se szülnöm nem kell, se műteni nem fog senki… Eltelik fél óra, nem történik nagyon semmi, viszont be kéne mennem a mosdóba, sok volt éjjel a kávé. Írok Pankának, hogy jöjjön le, jön is nemsokára, örül, nézi a piciket. Gyorsan elsorolom neki, milyen lesz a nap, és este előtt ne számítson rá, hogy el tud menni itthonról. Bemegyek, Panka marad, gyors mosdó, iszom egy kis vizet, a nyolc kis műtétre váró norvég erdei már nyugodt, lassan alszanak. Jobb is. Megyek vissza, Panka mutatja-súgja, hogy épp születik a következő apróság. Ránézek a füzetemre, talán két óra telt el a szülés kezdete óta, és itt van öt pici kis norvég erdei. Őrület! Viva szépen ellátja, látom, hogy az ő lábai is világosak.. hmm… csak nem? Végül is egy ideje láttam Teuban egy árnylatot, ami a hordozókra jellemző, de tudtam, hogy a tenyésztője nem rajong az amber színért, biztosan alaposan megnézte, hogy ne legyen a vonalban amber, és tudom, hogy nincs is.. de a hordozóság sokáig rejtve maradhat, öröklődhet tovább. No, majd meglátjuk…

Készítek egy rakat képet, elküldöm Marianak, Viva tenyésztőjének, aki meglepetten kérdezi: Teu… is a carrier? Upsz, akkor jól gondoltam… Ő mindenféle amber macskákkal foglalkozik, rááll a szeme, van tudása… de még ő is megkérdezett végül másokat: mindenki egyöntetűen állítja, sőt gratulál, hogy megérkeztek – teljesen akaratunkon kívül – az első amber norvég erdei macskák Magyarországra, ráadásul egy olyan vonalból, amire senki nem számított, így az amber szín tenyésztésével foglalkozók számára ez igazi kuriózum.

Jééé, nicsak! Hát Te vajon miféle szerzet vagy?

Úgy gondoltam, Vivát figyelve, hogy nem lesz több apróság, írtam Eszternek, hogy tudok időben jönni. Kérdezte, hogy nem viszem-e el inkább egyszerre az összes műtétre várót, hogy nekem könnyebb legyen, de nem akartam.

Örömködtem még magamban egy sort, de sokáig nem értem rá, mert össze kellett készíteni a műtétre várókat és a hozzá való dolgokat, Panka maradt, én pedig robogtam egy fiúval és három lánnyal az első körben a doktor felé. Lepakoltam őket, aláírtam a papírokat, és irány haza.

Viva nyugodtan volt, amíg nem voltam otthon, de amint meglátott elkezdett nyávogni, felpattant, be akart menni, aztán vissza a picikhez, így kénytelen voltam mellette ülni, hogy nyugton legyen. Nem is volt ezzel gond, persze éhes voltam, álmos, meg minden, de jó lett volna elvégezni a napi teendőket mielőtt az első adag műtött hazaérkezik. Nem volt könnyű, Panka segített, és az alap feladatokat éppen megcsináltam, mire mehettem az első három apróságért, és vittem magammal a többi négyet. Szegények nagyon éhesek voltak már, sajnáltam őket, mert tudtam sokára fognak még hazajutni. Négyet leadtam, hármat felvettem… majd visszaértem az újabb körről, ezúttal három ébredező-nyávogó-éhes frissen műtöttel. Újra átvettem a helyem Viva mellett, aki továbbra is ragaszkodott a jelenlétemhez. Panka azt mondta csinál addig némi kaját, meg közben szemmel tartja a műtötteket is. Kaját csinált, az bizonyos, mert hozott nekem egy tál isteni pad thai-t, meg kávét, így sikerült késő délutánra ennem valamit, ráadásul finomat-meleget.

Pad thai – egyik kedvenc kajánk, és ez itt vega is

Viva elaludt, gondoltam megnézem a frissen műtötteket.
Hát… a látvány nem volt mindennapi. Beléptem. Állt a víz mindenhol. Benne alom. Ragadt, úszott minden. Egy agyagos műhely is megirigyelhette volna a földön hömpölygő csodás masszát. A könyvespolcról néhány jobb sorsa érdemes könyv leverve ázott az elegyben… Egy felborított tápos tál, egy konyharuha a konzerves tányérban (azt hogy??), és egy széttépett vécépapírguriga a ház minden pontján. Hayley és Lora fenségesen és érdeklődően bámultak rám a box tetejéről, hogy: Na vajon ehhez mit szól? Hát.. nem szóltam semmit. Sírni tudtam volna a fáradtságtól, azt sem tudtam hol álljak neki feltakarítani. A kis bajkeverőket viszont nem láttam, de gondoltam nem olyan nagy baj az, ha nem segítenek a takarításban. Nekiestem, győzelem… most viszont jó lenne már előkeríteni őket. Meglettek, de akkor úgy éreztem, hogy nem akartam én ezt tudni… mert írd és mondd: a négy frissen műtött kint dagonyázott a sárban és vízben a kennelben önfeledten – eskü ilyen boldognak még sosem láttam őket. Kis híján szívrohamot kaptam, és gyorsan begyűjtöttem őket – már ha gyorsnak nevezhető az, amikor négy macska rohan előled négy felé, és te mezítláb csúszkálva a sárban kergeted őket… no comment. Tényleg. Bezártam őket a nappali-konyha egységébe, kerítettem néhány törölközőt, hogy legalább a nagyja vizet és sarat leszedjem róluk, de persze mire egyiken végig értem a többi nem sajnálta szétkenni a rajtuk lévő sáros elegyet a házban, aprólékosan ügyelve arra, hogy mindenhova jusson. Annyit mondok, a végén újra kellett takarítani mindent, és át kellett öltöznöm… Itt már elgondolkodtam a lét értelméről, és nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.

A kis bajkeverő banda egyik prominens alakja: Bella

Kiültem Vivához egy kávéval megnyugodni,  és próbáltam ébren maradni, csináltam pár képet a picikről, majd indulhattam is az újabb adag frissen műtöttekért. A kocsiban vezetés közben már úgy éreztem kikapcsol az agyam, de sikerrel abszolváltam az oda-vissza utat, és otthon rutinosan már nem engedtem őket a kijáró közelébe sem. Az első adag kezdett fáradni, a második adag kezdett felpörögni, Viva nyűgös volt. Eszter hívott, elmondta, hogy rendben mentek a műtétek, mondtam az szuper, itt is minden renden megy – bár egy cirkuszi show fizetne ezért az előadásért, ami itt lement, de sebaj. Mire Szabi megjött, idilli kép fogadta: frissen született mama édesen fekszik a kicsinyeivel a boxban, frissen műtött aprók egy része alszik, a másik része játszik, Hayley babái cukin nézegelődnek a napaliban, Lora kicsinyei alszanak a kanapén…, rend, tisztaság.

– Helló, látom minden rendben ment! Ügyesek vagytok! – mondja. Aha… mondtam, ennyire volt erőm… meg hogy megkérjem, vigye el a kutyákat sétálni, mert velük nem tudtam még ma foglalkozni.

Estére mindenki aludt, a lányoknak is fájt már azért a műtét helye, elfáradt mindenki…  Viva továbbra is nyugtalan volt, muszáj volt mellette lenni, így kivittem néhány párnát és takarót és lefeküdtem a földre a box mellé. Végtelenül fáradt voltam, de nagyon boldog. Minden okom megvolt rá. Megszületett 5 csodálatos, egészséges kiscica, raáadásul micsoda meglepetés: megtudtuk, hogy Teu amber hordozó és két aprság amber tabby. Túl vagyunk az idei év első két almának műtétjén, mindenki jól van. És nem utolsó sorban élek, túléltem, megcsináltam.
Alvásról só szem lehetett, Viva csak a boxban volt hajlandó enni, de ha én felkeltem rohant utánam, a picik meg hullottak szerte-szana… Muszáj volt sokszor bejönnöm, ellenőrizni a műtötteket. Szerencsére ettől eltekintve, hogy nem aludtam már kitudja mennyi ideje, nyugodtan telt az éjjel.
Reggel Eszter is jött, mondta, hogy Viva tökéletesen van, a picik is teljesen rendben vannak annak ellenére, hogy némelyik kicsit kisebb, mint a megszokott. Örültem. Tudtam, hogy nagyon gyorsan ki kell pihennem magam valamennyire, mert alig egy hét múlva érkezhetnek Kiana babái, akikről gondoltam a hasa méretéből, hogy nem lesznek kevesen.

Soha nem volt még egyszerre hat alom nálunk, és talán ha rajtam múlik nem is lesz – de persze az emlékek megszépülnek, később elfelejti az ember a sok fáradtságot, nem alvást, rohanást, aggódást… Különben sosem szülne mégegy gyereket, vagy vállalna mégegy alom macskát (kinek-kinek lehetősége és kedve szerint a megfelelő rész aláhúzandó).

Nos, hát így történt. Szóról-szóra, ha mondom. Hálás vagyok, hogy könnyen ment, hogy újra és újra megerősít abban a hitemben, hogy a macska tud szülni, ha hagyják. Mindent tud és megcsinál, amit ilyenkor kell. Csak támaszok, megfigyelők lehetünk.

Tanulsága a történetnek, hogy előfordulhat ilyen, hogy a 63. napon beindul egy szülés, bár erre az évek során még soha nem volt példa. Figyelni kell, ott kell lenni, nem szabad elbízni magunkat, hogy majd a 65. nap reggelén összekészítjük, kitaláljuk… bárhány éve is tenyészt valaki, minden nap tanul valami újat.

A picik fergetegesen szépek, napról-napra ügyesebbek, nemsokára leköltöznek hozzánk, hogy aztán felvegyék a Kávébabszemekkel a versenyt gyorsaságban, ügyességben és legfőképpen csintalanságban.

Köszönöm, hogy vagytok!

Ölelésem,

Virág

Hayley szülése, avagy öt kis kávébabszem érkezése 1

Kedves Olvasóm!

Itt az ideje, hogy elmeséljem Neked, hogyan érkezett meg hozzánk az öt szépséges kis vadmacska dizájnú kávébabeszem, avagy a Nordic Verden jelenleg legnagyobb felfedezői.

Hayley a vemhességet igazán jól viselte. Nem volt extrán fáradt, nyűgös. Szívesen időzött Lora apróságainál, rendezgette, gondozta őket sok szeretettel. Szerencsére a picik nem akartak tőle szopizni, így nyugodtan hagytam ezt.
A szülés előtti napokban már rég készen volt a “szülőszoba”, minden előkészítve várta a nagy pillanat eljöttét. Hayley nagyon aktív volt, nem is hízott sokat, így inkább a kezemnek hittem, hogy öt picit érzek benne, mint a mérlegnek. Azt figyeltük meg, hogy nagy általánosságban igaz az, hogy kb. 300 gramm súlytöbblet a mamán jut egy picire. Hayley viszont csak egy kilót hízott, így akár gondolhattam volna, hogy csak 3 pici lesz, de azt tudtam, ahogy a pocakját tapogattam, hogy legalább négyen vannak, és mivel nem éreztem egyforma nagynak a két oldalt, szinte biztosra vettem az ötöt. Idén még mindig bejött a számításom – most sem lett ez másként.

A kávébabszemek büszke apukája, Teu

Igazából nem is éjszakáztam olyan sokat Hayleyvel, mert kint aludtam a nappaliban, és mivel úgyis Lora boxában feküdt, elég volt csak felnéznem, vagy pár lépést tenni a boxig, ha jobban meg akartam nézni, hogy rendben van-e minden. Rendben volt. Eljött a 65. nap, de valahogy úgy gondoltam, éjjel, vagy másnap fog úgyis Hayley szülni. Nem látszott rajta semmi, nem váladékozott, nem viselkedett másként.
Így haladtam a szokásos vasárnapi teendőkkel (ami nekem pont olyan, mintha hétfő, vagy szerda lett volna…). Még a reggeli séta alatt sem gondoltam, hogy otthon kéne maradni, mert tényleg semmi de semmi jele nem volt annak, hogy megindulna a szülés.

Hayley a boxban Lora kicsinyei mellett

Mondjuk Hayley ilyen… egyszer pont telefonon beszéltem a mindenórás Hayley mellől Eszterrel, és mondtam, hogy talán egy napon belül meglesznek a picik, de néhány órán belül még biztosan nem indul meg a szülés. Még néhány dolog szóba került, s néhány perc beszélgetés után láttam, hogy Hayley szülni kezd – szóval erről ennyit, eszembe juthatott volna ez a sztori aznap – de nem jutott.
Folyt tehát a nap, ahogy szokott, hajnali kelés, minden négylábúnak ennivaló, pakolás, almolás, reggeli séta, újra mindenkinek enni… kávézás, takarítás, kerti munkák, mosás és így tovább. Végül úgy döntöttem, főzni is kéne valamit, mert nagyon éhes volt már mindenki. Készült az ebéd (mondjuk késő délután, de mindegy), közben rá-ránéztem Hayleyre. Evett. Aztán kiment a kennelbe, mászkált, nézegetett, feküdt, majd bejött Lorához a boxba.

Az utolsó szülés előtti képem – Hayley és Lora a boxban együtt, én pedig sétálni indultam a kutyákkal

Délután volt, az az időszak, amikor a Nordic Verden elcsendesül, kicsi és nagy norvég erdei macskáink egyaránt édesen szuszognak, nyugalom van. Éppen lezártam a tűzhelyet, és szólni akartam, hogy kész az ebéd, mikor hirtelen egy egyáltalán nem megszokott nyávogást hallottam. Egyet, ami bár hangosnak tűnt a nagy csendben, nem értettem honnét jön, mivel a mi norvég erdei macskáink nem nyávognak normális esetben. Beszaladtam a szobába, kinéztem a kennelbe – semmi. Béke, nyugalom, mindenhol elnyúlva-édesen szundító apróságok és méltóságteljesen alvó nagyok.
Valamit akkor is jelentenie kellett ennek a hangnak! – és némi gyanúval Lora boxa felé vettem az irányt. Átléptem a leválasztáson, leguggoltam és bekukucskáltam a boxba. Viszonylag sötét volt, de a kép ami elém tárult igazán mosolyt csalt az arcomra: ott feküdt Lora félig kint, félig bent elnyúlva, aludt, közben az egyik kölyke nála szopizott. Bent a boxban feküdt Hayley, aki éppen az elsőszülöttjét tisztogatta, mellette-rajta a másik három Lora kölyök aludt édesen.
Hát jó. Akkor így állunk. Szülünk.

Nicsak, egy elsőszülött!

Gyorsan lezártam az ebédet, szóltam Szabinak, aki kint dolgozott, hogy szülés van, elszaladtam kezet mosni, megnéztem valóban minden készen áll-e kint a szüléshez, és hoztam magammal egy kis törölközőt. Leültem a box mellé és vártam, mert bár az elsőszülött megérkezett, a lepény még bent volt, és mivel ugye a pici a zsinóron keresztül ehhez kapcsolódott, meg kellett várnom, hogy Hayley megszülje a lepényt is, rendbe tegye a picit, magát – addig nem akartam elmozdítani onnét, nehogy megzavarjam nagyon a szülés folyását.

Elég sok idő telt el, közben Hayley mozgására Lora apróságai is felkeltek, és játéknak vélték a történéseket, finoman pofozgatták egymást és Hayleyt. Az egész nagyon mosolyogtató volt, csak éppen közben a nagyok közül is néhányan megneszelték, hogy itt bizony nagy dolgok vannak készülőben, és érdeklődően jöttek megnézni, mi is az. Ez már annyira nem tetszett Hayley-nek, így igyekeztem akit lehetett bezárni a szobába, hogy addig legyenek ott, vagy a kennelben – ahogy nekik tetszik. Lassan jött a lepény, készítettem közben egy kávét, és amikor Hayley végre elrágta a köldökzsinórt fogtam a picit, és kivittem a szülőszobai boxba. Tudtam, hogy utánam fog jönni, így is lett. Persze felzaklatta kicsit a dolog, de amikor leraktam az apróságot a boxba lefeküdt mellé, nyalogatta és hamar helyreállt a lelki béke.

Hayley és az elsőszülött immár a neki szánt boxban. Várjuk a többieket.

Hayley mindig gyorsan és könnyen szül, most sem volt ez másként. Talán fél órát vártam kint a következő apróságra. Az elsőt lánynak néztem, de nem akartam elvenni igazán Hayleytől, így is sajnáltam a helyváltoztatás miatt. A második apróság pont ugyanolyannak tetszett mint az első. Tudtam, hogy csupa egyforma színű alomra számíthatok, így nem volt meglepő ebben, és azt is tudtam, hogy szinte hiábavaló az újszülötteken eltérések után kutatnom. Egyrészt nem vagyok jó megfigyelő, másrészt nem is akartam őket olyan sokáig elvenni Hayleytől, hiszem a mamájuk mellett van a helyük. Tudtam, hogy a nemek és a születési súlyok alapján viszonylag jól be tudom lőni, hogy ki kicsoda. Van egy e célra használatos kemény kötésű füzet, abba írom szüléskor az adatokat és még sokáig abba jegyezem fel a picik súlyát a napi mérésekkor. Kedves emlékeket ébreszt, ha évekkel ezelőtti szüléseket nézek vissza…

Mondjuk most sokat nem értem rá nosztalgiázni, mert alig tíz perc telt el és jött is a hármas számú kis norvég erdei. Hayley csodásan tette a dolgát, nem volt más teendőm, mint csendben figyelni és örülni. Én közben éhes voltam, talán reggelit sem ettem még, de nem akartam otthagyni a szülést ilyen földi dolgok miatt, mint az evés… Volt egy hideg kávém, azt kortyolgattam.

Coffee forever!

Kicsit hosszabb idő telt el, egy óra talán a négyes számú kis norvég erdei apság érkezéséig, Hayley pihent, a picik szopiztak, próbáltam megnézni mennyi pici lehet még. Az egyértelmű volt, hogy nem értünk még a végére a szülésnek. Sokat nem kellett várni, fél óra múlva jelezte érkezését az ötödik apró kis norvég erdei. Amúgy Hayley kevés hízása ellenére szép súlyú babák születtek, és azonnal látszott, hogy milyen szépségesek.

Újszülöttek

Van, akinek nem tetszenek az újszülött kiscicák, én bármeddig tudnék bennük gyönyörködni. Ráadásul óráról órára változnak, ahogy száradnak, esznek – hihetetlen, hogy mennyit alakulnak tényleg pár óra alatt is. Az ötödik baba után nem gondoltam, hogy jönne még, ezért viszonylag hamar kicseréltem Hayley alatt a nedves-véres cuccokat, hogy a picik puha meleg, tiszta helyen fekhessenek a mamával. Hayley nyugodt volt, evett és ivott kicsit, de láttam, hogy nagyon elfáradt a gyors szülésben.
Még néhány órát figyeltem őket, de aztán úgy gondoltam ideje lenne enni valamit, mert addigra este lett.

Még egy rövid séta is belefért a kutyákkal vacsora után, és gondoltam, időben lefekszem és kipihenem magam.

Az utunk aznap a hegyen

Igen ám, de Hayley úgy döntött, ideje ellenőrizni, hogy bent, ahol szülni kezdett, nincs-e néhány kósza baba, illetve ilyenkor kicsit zavart a rendszer, mivel sokat gondozta Lora babáit, így egy kicsit úgy érezte ott is helyt kell állnia. Így néha pánikszerűen felugrott az újszülöttek mellől, és be akart menni, persze a picik csüngtek rajta és húzta őket magával ki a boxból. Sírni kezdtek, ettől ő ideges lett, visszafeküdt, aztán kezdődött elöről. Beengedtem, megnézte Lora boxát, megszaglászta Lora babáit, körülnézett, visszakéretőzött.
És így ment ez kisebb-nagyobb szünetekkel egész éjjel, míg megnyugodott. Örültem, hogy végre én is alszom majd (a következő) éjjel – leszámítva a kötelezően beállított óránkénti ébresztőket, amikor ellenőrzöm a piciket. Jött Eszter is, megnézte a piciket, nagyon tetszett neki a banda, és Hayley is tökéletes formában volt, így elégedetten ment el tőlünk. Mi is örültünk, hogy minden rendben.

Megérkezett Panka a  barátjával, aki már sokszor járt nálunk, és nagyon szereti a cicákat is, Hayley mégis ideges lett, és onnéttól kezdve nem volt hajlandó sem enni, sem kijönni a boxból. Az éjszakát azzal töltöttem, hogy a nyers húson át a legalább 6 féle konzervig és négy féle tápig mindent felkínáltam neki, hátha eszik valamit.
Persze az is lehet, hogy fáradt volt, a szülés és az azt követő időszak után, esetleg fájhatott is még a hasa. Aggódtam, hogy nem lesz teje, a picik  is nyűgösek voltak – így Pankáék másnap inkább elmentek a barátjához. Néhány óra múlva helyreállt a rend.

nagyon fáradtan… de a séta nem maradhat el

Az anyamacskák nagyon érzékenyek minden ilyen változásra, nem véletlenül kérjük mindig azt, hogyha újszülöttek vannak a házban, akkor senki nem jöjjön hozzánk. Még akkor sem, ha az anyamacska és a picik közelébe sem megy.
Mindenkinek jár a nyugalom, a törődés, aki ilyen komoly munkát végez, aki életet ad.

Néha látok olyan szüléseket a facebookon, hogy közben megy a tévé, erős fények vannak, mindenki teszi a dolgát, szegény anyamacska meg ott liheg kiszolgáltatottan és próbál koncentrálni az élete egyik legfontosabb eseményére. Szerintem maximális tisztelet, figyelem, és nyugodt légkör illeti meg a szülő állatot (és az embert is), hogy a lehető legtermészetesebben végezhesse el azt, ami a génjeibe kódolva van. Valószínűleg kevesen értenek ezzel egyet, de nem baj – nekem pont elég, ha látom az anyamacskáimon és a piciken, hogy nekik ez jó. Természetesen egy pillanatra sem hagyom magára a szülő állatot, sőt, szülés után még órákat töltök velük, és napokig figyelem őket éjjel-nappal, de igyekszem nem beavatkozni a természet rendjébe.

Így aztán két teljesen ébren töltött éjszaka után én is aludtam valamelyest a harmadik éjjel, de még idő kellett hozzá, hogy igazából kipihenjem magam. Valójában talán azóta sem történt meg, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy késő őszig nem is fog. Breeder’s life… ez ilyen. De így szeretjük.

Óv… félt, vigyáz

Az apróságok neve nem volt kérdés, már a születésük előtt tudtuk, hogy ezt az almot csakis kávé témában tudjuk elképzelni. Szerintem fantasztikusan illik a nevük az apróságokhoz, bár tegyük hozzá, még mindig sokszor ellenőriznem kell , hogy melyik melyik. Nagyon egyformák, így kedves tenyésztő barátainktól kapott kis jelölőkkel láttunk el egy lánykát és egy fiút, így legalább néhányukat azonnal felismerem.
Most történt az is, hogy életemben először az egyik picit lánynak néztem, aki végül fiú volt – mondjuk nagyon nem nézegettem őket, és elég könnyű összekeverni a születéskor még az ivarokat. Amikor tüzetesebben megnéztem őket, akkor vált egyértelművé, hogy több fiú van mint lány, kicsit mosolyogtam magamon, de belefér ennyi.

Imádat, nem?

A kis kávébabszemek csodásan fejlődnek, hihetetlenül okosak és ügyesek, mint az anyjuk, és őrületesen cukik. Imádnak velünk lenni, képtelenség bármilyen munkát végezni a közelükben, mert másznak fel ránk, szeretnék, ha csak velük foglalkoznánk.
Nagyon sűrű most az életünk, ez az első alkalom, hogy egyszerre akkor négy, majd nem sok idő után hat alom volt nálunk. Emberfeletti munkamennyiség, de az első két alom szépségei kirepültek már, így aztán nem adjuk át magunkat az önsajnálatnak, hanem konstatáljuk, hogy igen, elbírjuk még tisztességgel ezt is. Mert az fontos. Minden egyes újabb norvég erdei apróságot megillett annyi törődés, mint az előzőeket, és ennek igyekszünk megfelelni.
Bízom benne, hogy sikerül!

világbéke

Hamarosan újra jelentkezem, és folytatom a megkezdett sorozatot arról, hogy hogyan készüljünk fel egy kis norvég erdei macska fogadására, mert most, hogy ennyi pici megy majd ki tőlünk ezt különösen fontosnak és szívügyemnek érzem.

Örülök, hogy velünk vagytok, köszönöm a kedves és biztató szavakat, a közösséget, ami megtart, és a szeretetet.
Ez minden (és az egészség), ami számít.

 

Ölelésem,

Virág

Újra a színekről – 4. (kék) 0

Közkívánatra a dilute színekről

Kedves Olvasóm!

Egyikőtök azt kérte tőlem, hogy írjak a kék színről, így most ezzel folytatom a színekről szóló sorozatunkat. Tudom, hogy sokan várjátok az amber színekről szóló írást is, az egy kicsit nagyobb falat, ezért nem vettem még rá magam, de ígérem a következő majd az lesz. De most amber picik egyelőre nem várhatóak, kékek viszont már most is vannak, így essék hát szó róluk.

Jaj, igen! Lehet, hogy érdemes ezelőtt az írás előtt elolvasnod:

Nos, ha ezeken túl vagy, és visszatértél hozzám, máris jöhet egy új, izgalmas, és kicsit más, mint az alapszínek.
Sokan furcsán néznek, ha azt mondom a kicsi színe kék. Már hogy lenne egy macska kék? – gondolja magában ilyenkor az ép elméjű ember, és azt mondja: – Szürke az. Na jó, galambszürke. Vagy… olyan szürkés.. hát jó, olyan kékes-szürke. Na jó: kék.
Jogosan, mert a szürke szín a macskában más, de az is tény, hogy a kék színű macskánk azért nem veszik el az égbolt kékjében. Amúgy nem úri hóbortunkban hívjuk kéknek, a standardban lévő elnevezése is kék ennek a színnek.

No, de lássuk azt, mi kell hozzá, hogy egy kis norvég erdei macska kékben – akarom mondani kéken – lássa meg a napvilágot.

Mielőtt elmerülnénk a nagy kékségben, kicsit fel kell elevenítenünk az általános iskola úgy hatodik osztályát, amikor is a biológia tanárunk lelkesen próbálta a fejünkbe verni a recesszív és domináns öröklődést. (Személy szerint én imádtam minden pillanatát minden biológia órának, könnyű volt, érdekes és érthető.)
A macskák színe, de akár a minták és szőrzettípusok megértéséhez elengedhetetlenül fontos a domináns-recesszív öröklésmenet megértése. Minden tulajdonságot két allél határoz meg, az egyiket az apjától, a másikat az anyjától örökli az utód.

A dominánsan öröklődő tulajdonságok fenotípusban (küllemben) való megjelenéséhez elegendő, ha az utód egyik szülőtől örökli a mutációt okozó allélt (heterozigóta)
.
A recesszív tulajdonságok esetében mindkét szülőtől ugyanazt a génváltozatot kell örökölnie ahhoz, hogy az a küllemében szemmel láthatóan megjelenjen (homozigóta). Ha csak egyet örököl, akkor hordozónak nevezzük.

Tehát ha  az öröklődés domináns, és a macska hordoz egy domináns gént, akkor az fog megjelenni a kinézetében, még akkor is, ha van mellette egy nem domináns párja: elnyomja azt, de továbbadni attól még rejtve tovább tudja. Vagyis a recesszív gén, bár átadható az utódoknak, de nem fog külsőleg megjelenni, amíg domináns párja jelen van. A recesszív tulajdonság csak akkor válik láthatóvá pl. a színek esetén, ha azt a gént a macska mindkét szülőjétől örökölte. A domináns allélokat nagy-, a recesszíveket kisbetűvel szokás jelölni.
Mindjárt írok példát, és jobban fogjátok érteni.

És ha már  a kék színről írunk, a példában is szerepeljen ez.

A kék szín úgy jöhet létre, hogy létezik a macskákban egy színek hígításáért, vagy más néven fakulásáért  – így a kék színért is felelős –  recesszív gén, a dilute. A dilute norvég erdei macskában két színváltozatért felelhet: a feketéből kéket, a vörösből krém színt csinál. Értelem szerűen a fekete és vörös színben egyszerre pompázó tortie cicáknál mind a vörös, mind a fekete hígul, így lesz belőlük kék-krém cica. Más fajtáknál más színek is hígulnak, de minket ez ugyebár nem érdekel.

Mi most maradjunk a kék színnél.
A dilute szín jelölése: d. A domináns párját D-vel jelöljük. Magyarul a kis d felel azért, ha egy cica kék, vagy hordozza a kék színt, a nagy D pedig a “sötét” színért, amiből majd egy esetleges hígulással az utód kék lesz.
Nézzünk erre egy példát a mi norvég erdei macskáink közül, mondjuk Rositát.
Rosi egy fekete foltos tabby macska fehérrel. Többször pároztattuk már Jaime-vel, aki egy vörös, minta nélküli norvég erdei kandúr (vagyis szimplán vörös, se fehér, se minta – semmi.) Ki emlékszik rá, hogy voltak-e Rosinak és Jaime-nek kék kiscicái?

Jaime – aki egyszínű vörös

 

Rosi

Piros pont, aki emlékszik, hogy igen! Nézzük, hogy néz ki Rosi és Jaime, ami a dilute gént illeti. Egyik sem kék színű, ergo biztosan egyikük genotípusa sem d/d, viszont mindegyiknek hordoznia  kell a kék színt, másként a recesszív öröklődés nem “törhetne elő” a kicsinyeiknél, vagyis meg is van a megoldás! Mindkettő: D/d. Ha a születendő pici mindkettőtől a kis d-t kapja, akkor ő bizony kék lesz, azaz d/d.  Ha a születendő pici  D/d-lesz, akkor nem lesz ugyan kék, de hordozza a kis d “személyében”, tehát hordozó, vagy D/D, tehát még csak nem is hordozó és biztosan nem kék.

Ezek a változatok lehetségesek a dilute genotípusokban:

D/D = sötét színű macska (fekete, vörös, tortie) ez a macska nem hordozza a dilute gént, vagyis nem lesz kék, krém színű utódja

D/d = szintén sötét színű macska (fekete, vörös, tortie), de ez a macska hordozza a dilute gént, akkor lesz kék vagy krém utódja, ha a vele párosodó macskának szinté ez a genotípusa, vagy eleve dilute a macska (kék, krém, vagy kék-krém színű).

d/d = hígult színű macska (kék, krém, kék-krém), ez a macska két dilute gént is hordoz, tehát a macska bundájának színe dilute
Íme néhány nálunk született vagy nálunk élő kék színű norvég erdei:

Nem is bonyolult, ugye? Mitöbb… érdekes. Legalábbis szerintem.
Ha mindez ment és tetszett, akkor már igazán haladók vagytok, és tényleg jöhetnek az amber színek.

Vigyázzatok magatokra, ölelésem,

Virág

Lora és Jaime kiscicáinak születése 2

Kedves Olvasóm!

Megérkezett hát hozzánk az idei harmadik Nordic verden alom: Lora és Jaime kis apró norvég erdei cicái.
Lorát nem mertük Teuval pároztatni, hiszen akkor még mindig elég kétséges volt, hogy Teu biztosan ivaros-e. Nem akartunk egy álvemhességet megkockáztatni, illetve a Lora&Jaime párosításból származó legutóbbi kicsik amúgy is nagyon tetszettek nekünk, – így lett Jaime a picik apja.

Jaime, a mindig békés és kedves

Lora az a macska, aki bár abszolút a ranglista élén áll a nőstényeink között, de ezzel sosem él vissza. Kedves, alkalmazkodó, csendes, nyugodt cica. Hat éves  lesz ősszel, és esküszöm legalább öt éves koráig eszébe nem jutott az ölembe jönni. Na de utána… egyszerűen nem tudtam úgy leülni a kanapéra az utóbbi hónapokban, hogy Lora ne teremjen azonnal ott és kitúrva a szintén gazdira vágyakozó Jenny-t, Kianát vagy épp Joannát azonnal elfoglalta magának a helyet. Nem a vemhesség váltotta ezt ki belőle, már előtte is ilyen volt. Látható hát, hogy ők is változnak, méghozzá nem is akárhogyan, hiszen a “sosem fekszem az öledből eljutni a rajtad lógok amikor csak tudok”-ig, azért az nagy változás.

Lora az ölemben

Lora a vemhességet, mint mindig jól viselte, kimondottan az a típusú cica, aki nem érzi egy pillanatig sem nyűgnek a más állapotot, és mindent ugyanúgy csinál, mint egyébként, csak költözik a mozgásába, a nézésébe és minden megnyilvánulásába egy adag plusz – az anyukaság kicsit fennkölt, kicsit magasztos, kicsit felsőbbrendű, de abszolút érthető és érezhető vonása, érzése: más vagyok, több vagyok, életek nevelődnek bennem.
Lora csak az utolsó napokban vált lassúbbá, néha láthatóan más világba helyezte magát, ahogy feküdt a szőnyegen és próbálta figyelmen kívül hagyni a többiek őrült rohangálását, a porszívózást – bármit.
Mindig próbálok a mindenórás vemhes mamáknak nyugalmat biztosítani, ha akar vonulhasson el minden elől, néha élnek ezzel, de rendszerint szívesebben vannak ott, ahol mi is éljük a napi élet létfenntartó és zajos ritmusát. Ettől függetlenül, ahogy közeledik a szülés kérni szoktam a családot, hogy ne végezzenek hangos, zajos tevékenységet, a kismama körül lehetőleg mindenki és minden legyen nyugodt. Kell egy sáv – időben, érzetben – amiben a mindenórás norvég erdei átlényegül, és átadja magát annak a feltartóztathatatlanul érkező folyamatnak, aminek már amúgy is a része, aminek egyik legfontosabb történése az élet legmegszokottabb, mégis legfennköltebb eseménye: a szülés.

Lora és Szabi reggeli közben a szülés előtt való napon.

Lora szülése szombattól volt esélyes, így aztán csütörtökön keveset, pénteken éjjel alig, szombaton éjjel – mivel ugye nem lettek meg a picik addig – már szinte semmit sem aludtam, hiszen bármikor beindulhatott volna a szülés, és bár Lora mindig csodálatosan szül, nem akartam sem lemaradni róla, sem kitenni annak, hogy a többiek zavarják, vagy nem találja meg a megfelelő helyet. Reggel igyekeztem elintézni a tennivalókat, mert úgy láttam Lorán, hogy mindenképpen megszül aznap. Ilyenkor ez sok apró jelből és egy adag megérzésből derül ki számomra. Szabi aznap korán felkelt és elment bevásárolni az egyik barkácsáruházba, hogy folytatni tudja az új cicakifutót.
Folyamatosan járt az agyam a reggeli készülődés közben, hogy vigyem-e a kutyákat sétálni, vagy inkább már ne mozduljak, mert Lorán látszottak a jósló fájások, a közeli szülés jelei. Akár egy nap is eltelhet ebben az állapotban, de  meg is indulhat a szülés néhány percen belül. Nem lehet tudni. Vacilláltam… közben az idő meg egyre telt. Lorából semmilyen váladék nem jött, ami a séta mellett szólt, viszont ránézésre mégiscsak úgy éreztem, nem akarok mozdulni már itthonról még fél órára sem.

Lora a szülés előtt néhány órával

Így hát igyekeztem mindennel végezni. A szülőbox a szobában készen állt, a szüléshez szükséges dolgok a szekrényben összerendezve… Az volt a tervem, hogy Lora bent szül a szobában, és amikor túl vagyunk az egészen, akkor a Rosi-Jenny apróságokat beköltöztetem a bölcsiből (a kis szülőszobából) a nappaliba, és helyüket megkapja Lora az aprókkal.
Megjött közben Szabi is, és kérdezte, hogy megyünk-e sétálni, de mondtam, hogy én már sehova. Rendes volt, elvitte a két sétára vágyó ebet az erdőbe egy jót szaladni. Nem csak a kutyáknak fontosak ezek a reggeli séták, nekünk éppúgy. A tavaszi reggeli erdő semmivel össze nem hasonlítható hangjai, a fények, ahogy a rügyekből előbukkannak az üdezöld levelek, a szellő, a csend és béke… terápia ez, ha mondom. A legjobb fajtából való.
rügyfakadás
Megjöttek a boldog ebek és egy feltehetően boldog gazdi, én pedig gondoltam így 10 óra tájékán jó lenne már enni valamit, főleg, hogy nem aludtam éjjel, és a hosszú fentlét miatt nagyon éhes voltam, a reggeli kávé is már olyan távolinak tűnt.
Nagyon meleg ez a tavasz, így legtöbbször kint reggelizünk, nem volt ez másként aznap sem. Elővettem a fatálcát, és rápakoltam mindenféle finomat, megtoldottam két csésze gőzölgő teával, és kivittem. Néhány falat után mindig felkeltem, és benéztem az ablakon Lorára, aki a konyha kövén feküdt látszólag eseménytelenül.
Épp a teához jutottam, amikor egy ilyen bekukkantás alkalmával nem láttam Lorát sehol. Szerencsére egy másik ablakon benézve észrevettem, hogy a kaparófa kuckójába bújt – tudjátok, ahol Rosi szült – és azonnal le is tettem a bögrét. A tény önmagában még nem adott volna okot rá, hogy megváljak a bodzás-citromos teámtól, de Lorának egyértelműen fájásai voltak. Szaladtam be, vittem a teát és letelepedtem Lora elé. Figyeltem. Gondolkodtam.

Biztosan valami mágikus erő van ebben a kuckóban

Nem akartam, hogy Lora ott szüljön, de nem fértem hozzá, hogy megnézzem mennyire mozdítható még innét a kismama. Szerencsére a fájások után hosszabb ideig nem történt semmi, így óvatosan kitessékeltem Lorát, a szoba felé tereltem, és útközben összeszedtem a telefonom, egy könyvet és a teát. A többi felnőtt norvég erdei nagyrészt már aludt, csak Kiana és Hayley voltak kint a kennelben, de nem akartam kimenni értük, csendesen pihentek.

Lorát betettem a boxba. Körülnézett, lefeküdt. Kicsit nyugtalan lett, felkelt, odament az ajtó elé, leült. Ki akart menni, de én nem szerettem volna, így visszaraktam a boxba. Nyugodtan hagyta, szépen elfeküdt (ugyebár Lora nem Rosi…), és tudomásul vette, hogy jó, akkor majd itt szül.

Lora a boxban

Mindig nagyon várom, hogy az első pici megérkezzen, mert általában akkor vagyok nyugodt, ha látom, hogy szépen beindult minden, megy úgy, ahogy mennie kell.

Lorának fájásai jöttek, majd pihent. Ez ismétlődött úgy egy órán keresztül, mire megérkezett az elsőszülött. Lora gyakorlott mozdulattal bontotta a burkot, tisztogatta a picit, semmi szükség nem volt rá, hogy közbeavatkozzak.
Sötét színe volt, fehér lábai. Láttam, hogy szép nagy baba.

Íme az elsőszülött

A lepény még bent volt, Lora pihent, az apró kis norvég erdei pedig amennyire a lepényhez kapcsolódó köldökzsinór engedte kúszott felfelé, hogy szopni kezdjen. Fél óra telt el így, a lepény nem jött ki, ellenben újabb fájások igen. Nem tudtam eldönteni, hogy csak a lepényt szeretné megszülni, vagy újabb apróság érkezik. Aztán láttam, hogy megjelenik a magzatburok, vagyis baba érkezik, elvágtam a Lora által már megrágott zsinórt, hogy az elsőszülött ne legyen esetleg útban a következő érkezőnek. Könnyen és gyorsan lett meg a második pici, alig több mint negyven perccel az első után. Sötétnek láttam őt is, de kicsit gyanús volt, hogy akár kék is lehet – No majd kiderül később! – gondoltam. Lora csodásan tette a dolgát, és amikor húsz perc múltán újra fájások jöttek mindkét lepény megszületett rendben.

És a második…

Lora tisztogatta magát, a piciket, pihent, én olvasgattam és közben írtam Eszternek emailt, hogy érkeznek a picik. Vasárnap lévén nem akartam SMS-sel zavarni. Újabb negyven perc telt el így, amikor láttam, hogy érkezik a következő  apróság, aki szintén minden gond nélkül látott napvilágot. Láttam, hogy ebben a piciben nincs fehér, és eddigre már az is világosság vált, hogy a második kis norvég erdei kék színű.

Amíg Lora elfoglalta magát a hármas számú világra érkezővel, én gyorsan megmértem az első kettőt. Szuper súlyok! 125 és 139 gramm, remek. Immár három apróság kereste magának a helyet a tejért, Lora is kapott enni, inni. Amikor nyugodtan feküdt próbáltam megnézni, van-e még benne baba. A vemhesség utolsó napjaiban négy kicsit éreztem benne, de ahogy már mondtam nem vagyok ebben sem gyakorlott, sem biztos, így ezek nem biztos infók, de mind Jennynél, mind Loránál pont annyi baba lett, ahányat éreztem. A pici viszonylag fent volt, mozgott. Nem volt más teendő, mint várni.

Kávé nélkül soha…

Olvasgattam, nézegettem a piciket, minden nyugodt volt és békés, közben Hayley és Kiana is bejöttek kintről, így gyorsan kitessékeltem őket  a szobából. A következő apróság a hármaska után egy jó órával érkezett, láttam, hogy fehér tappancsai vannak neki is.

Kék és fehér

Megintcsak nem volt szükség rá, hogy bármit is hozzátegyek a dologhoz, így csak figyeltem, ahogy Lora teszi a dolgát, ahogy a picik teszik a dolgukat. Persze fáradt voltam, de végtelenül nyugodt is. Megmértem a két újabb szerzeményt, 134, 133 grammot nyomtak, és próbáltam kitalálni, lesz-e még Lorának kiscicája. Úgy két óra várakozás után azt gondoltam, hogy talán már nem. Benne voltunk már a délutánban rég, ideje volt megnézni, hogy minden rendben van-e a többiekkel. Összeszedtem a papír törlőket, rendet raktam, megnéztem a kinti bandát, majd Lora alól kiszedtem a véres-nedves dolgokat, és meleg szőrmére fektettem a kis családot. Szépségesek voltak, Lora mindig olyan fenséges, nem látszik rajta, hogy mekkora munkát végzett az elmúlt órákban. A picik Lora hatalmas bundájába fúrva alig látszottak ki.
Elgondolkodtam, hogy eddig nem született még négy kiscica, ez az első, és olyan sem volt, hogy teljesen egynemű legyen az alom – hiszen most négy fiú született, így a másik két alommal együtt egyensúlyba kerültek a nemek. Hat lány és hat fiú lett az eddigi mérleg a Nordic Verdenben. Jó ez így. A négy piciből két kék, két fekete. A kéket foltosak, a feketék csíkosak. Egyensúlyban vagyunk, tényleg.

Viszont a gyomrom nem volt egyensúlyban, veszett éhes lettem, így nekiláttam vacsorát főzni, és mivel minden nyugodt volt, még egy rövid erdei séta is belefért az estébe.

Esti séta. Mi kellhet még?

Nem tudtam mi volna jó, átköltöztetni most a három almot, vagy majd reggel. Iszonyú fáradtság vett rajtam erőt, és tudom, hogy általában az első éjjel elég mozgalmas, dolgozik még az anyában az oxitocin, fáj még minden, a picik is folyamatosan esznek… nem fogok sokat aludni. Szabi kint dolgozott még az udvaron késő estig lámpafénynél, így úgy döntöttem én sem tétlenkedek (az mi amúgy? :D), és nekiláttam az átpakolásnak, bár egyetlen sejtem sem kívánt más, csak alvást.
A költöztetés azért kellett, hogy egyrészt a nagyobb almok most már köztünk legyenek mindig, ez a szocializáció miatt nagyon fontos, másfelől Lora nyugodt kis zugot kapjon, ahol nem mászkálnak ki a többiek mellette a kennelbe, egyúttal a többiek tudják használni a kennelt. Először Rosi és Jenny boxát hoztam be, nem értették az aprók, mi ez a nagy szabadság, hirtelen övék lett az egész kis előszoba, addig csak egy lekerített kis részen garázdálkodtak. összeszedtem a szőnyegeket, kivittem, kiráztam. Begyűjtöttem az inni és ennivalós edényeket, behoztam. Fentről lehoztam egy sokszögletű nagy boxot, és összeépítettem a másikkal. Behoztam az aprónépet az új bölcsibe, akik izgatottan fedezték fel új lakhelyüket. Rosi és Jenny nem annyira örültek a változásnak, ki-be rohangáltak, próbálták megérteni mi történik.
Kitakarítottam a kis előszoba-szülőszobát, elrendeztem a szőnyegeket, friss víz, friss kaják, friss alom, bekapcsoltam a fűtést, és amikor mindennel készen voltam Lorát és a kicsiket becipzáraztam a szülőboxban, és megkértem Szabit hozza ki az előszobai szülőszobába. Lora is izgatott lett, nem értette nagyon az új helyzetet. Folyton kérte, hogy engedjem be a nappaliba, majd beszaladt a szobába, körülnézett, visszafelé megnézte Rosi és Jenny babáit, benézett a kaparófa kuckójába – nem maradt-e néhány aprósága itt-ott. Aztán kimentem vele az új heléyre, simogattam, a picik szoptak, Lora is nyugodt volt.
Én meg mérhetetlenül fáradt és álmos, de még volt néhány tennivalóm. Éjfél után egy utolsó ellenőrzést tettem Loránál, majd a nappaliban ágyaztam meg magamnak, így csak néhány lépésre volt a Lorához vezető ajtó, és a nagyobbacskák is mellettem voltak. Remek. Aludjunk. Ránk fér. De nem tudtam. Iszonyúan fájt a fejem, nagyon fáradt voltam. Lora dörömbölt az ajtón. Beengedtem. Körbeszaladt. Visszaküldtem. Utána Rosi kezdte rágni az ajtót, hogy megnézze, mi folyik ott, ahol eddig bizony ők laktak az aprókkal.  Ez így folyt úgy két órán keresztül, és kezdtem utálni azt a döntésemet, hogy még este megcseréljem az kiscicákat.
Hajnali háromkor kínomban olvasni kezdtem, de persze az előzőek rendre ismétlődtek, így nem igazán tudom miről is volt szó a könyvben. Hajnali fél hat felé mindenki elég fáradt lett ahhoz, hogy csend legyen és nyugalom és végre én is elaludjak. Így kicsit furcsán néztem a világba, amikor Szabi hatkor elkezdte a szakáll-nyíróval nyírni a szakállát a fürdőben, ami nem nagyon hangos, de nekem épp elég ahhoz, hogy felébredjek, így fél órányi alvás után, néhány ide nem illő szókapcsolatot használva, ha fürgén és vidáman nem is, de felkeltem kávét főzni. Breeder’s life…

Születés utáni csendélet

A nap további része nyugodtan – és a szokásos tennivalókkal telt. Azóta próbálom orvosolni a 3-4 napos nem alvásomat több-kevesebb sikerrel. De ez legyen a legnagyobb bajunk! Éljük a karantén napokat, ami személy szerint nem nagyon változtatott az életemen, a család többi részén már inkább, de talán mindenkinek szinte csak pozitívan befolyásolja a napjait. Tudjuk, hogy baj van a világban, vigyázunk, de már híreket nem olvasunk (tévé amúgy sincs), élünk, van dolgunk elég és ez így jó. A picik rengeteg vidámságot adnak, igyekszem Nektek is küldeni belőle.

Vigyázzatok magatokra, tartsatok ki, tavasz van, az élet nem állhat meg, főleg nem akkor, ha 12 apró norvég erdei teszi színessé.

Ölelésem,

Virág

Kiscicám lesz! Felkészülés a norvég erdei kiscica fogadására – I. rész 0

Kedves Olvasóm!

Sokan vagytok, akik várjátok, hogy az új négylábú családtag végre beköltözzön hozzátok, és néha kicsit tanácstalanok vagytok, mit kezdjetek azzal az idővel, amíg megérkezik a kicsi. Egyáltalán… mire kell felkészülni, hogyan, mit kell beszerezni, miért… Mindenkiben rengeteg a kérdés. Nektek, akik hamarosan gazdivá váltok, és azoknak is szól ez az írás, akik e témában rendre kérdeznek tőlünk. Valóban fontos téma, örülök, hogy szó esik róla.

Tegyük fel, hogy sok időt töltöttél már azzal, hogy kiválaszd a hozzád illó macskafajtát, és megtaláltad hozzá a legjobb tenyésztőt is. Felvettétek a kapcsolatot, szimpatikusnak találtátok egymást, innéttől az ő iránymutatása és tanácsai az irányadóak a kis négylábú fogadásához. Nincs más hátra, mint készülődni és türelmesen várakozni, hogy mikor is mehettek a kiscicáért. Esetünkben  norvég erdeiért.

HU*Nordic Verden All You Need Is Love aka LOVE

Vajon ki lesz a gazdim? LOVE

Nálunk mostanában egészen sokat kell várni egy kiscicára. Nem akarok elrettenteni senkit, márcsak azért sem, mert három új nősténycicát vettünk tavaly nyáron, így kicsit jobban ki tudjuk szolgálni a tőlünk cicát várók igényeit, talán mostantól, hogy ők felnőttek, a várakozó lista is kevésbé lesz hosszú.
Kétféle ember van:

  • Az, akinek azonnal kell macska. De tényleg. Se szeri se száma mostanában az olyan leveleknek, hogy: Jövő héten kedden szeretnék egy macskát. Vagy: A hónap végére akarjuk a cicát, mert … és az indokok sora végtelen. Ilyenkor sajnáljuk (valójában egyáltalán nem), de nemet kell mondanunk, egyrészt mert a vak is láthatja, hogy a kiscicák még szinte alig nőttek ki az újszülött korból, másfelől sokan várnak, de legfőképpen és harmadrészt azért, mert egy új családtag fogadására készülni kell. Sokféleképpen. Van akinek anyagilag, van akinek az életmódján kell változtatni, és van akinek lélekben. Ezekre kitérek később.
  • És vannak azok, akik azt mondják: De jó! Semmi gond! Addig összeismerkedünk veletek és a norvég erdei macskákkal, megtanuljuk a fajta jellemzőit, beszerezzük ami kell, átalakítjuk a lakást. És úgy általában – tanulunk várni. No, ezek az emberek a mi vevőink, a mi gazdijaink, a kiscicáink új családja, akiknek szeretettel adjuk át a féltve-óvva, hónapokig nevelgetett kis norvég erdei macskát.

Elárulom nektek, hogy amikor érkezik hozzám egy megkeresés, email, vagy telefon formájában, 90 százalékos pontossággal meg tudom mondani, hogy az illetőből lesz-e gazdi nálunk, vagy sem. A maradék 10 százalék a személyes találkozó alkalmával dől el. Most nem akarok arról írni, hogy melyek azok a tényezők, amik nekünk sokat mondanak – majd egyszer. Ami biztos: a gazdijaink sokfélék. Magyarok. Külföldiek. Külföldön élő magyarok. Gazdagok. Átlagos életet élők. Különlegesek. Egyszerűek. Nyitottak. Zárkózottak. Kicsik. Nagyok. Vékonyak. Teltek. Diplomásak. Diploma nélküliek. Gyerekesek. Gyerektelenek. Fiatalok. Idősebbek. Nyelveket beszélők. Nyelveket nem beszélők. Magabiztosak. Bizonytalanok. Szőkék. Barnák. Feketék. Mindenfélék. De ami biztosan közös bennük: Kedvesek. Őszinték. Szeretik a macskákat. Érteni akarják a macskákat – mégha nem is mindig értik. Jót akarnak a cicáiknak – mégha nem is mindig sikerül. Értékes emberek. Összetartóak. Megértőek. Barátságosak. Tudnak, és akarnak tanulni és változtatni.
(Igen, nekünk is voltak melléfogásaink, szerencsére borzasztó kevés, de azok nagyon fájnak. Erről majd máskor.)

Nordic Verden gazdik találkozója nálunk, tavaly nyáron. Vártuk az első vendégeket. 🙂

Nos, tehát. Mondjuk, hogy megtaláltuk egymást, legyél, kicsi vagy nagy, szőke vagy barna, audis vagy suzukis. Mindegy. Mert van egy közös nyelvünk. Van egy közös  álmunk. Van egy közös célunk.
Ugorjunk hát fejest!

Nálunk első lépésként egy várakozó listára fogsz kerülni, ami a neve is mutatja egy lista, ahol időrendben szerepelnek nálunk azok a remek emberek – kicsik-nagyok-szőkék-magabiztosak és mindenki más -, akiknek esélye nyílik a következő fél év – és kitudjamennyimég időszak alatt Nordic Verden Norvég Erdei Macskához jutnia. Az első kérdés az szokott lenni, hogy:
– Hányan vannak előttem a listán?
Értem én ezt, hogyne érteném, csak éppen ha azt mondom 30, akkor az jó? És akkor az valójában a másik félnek mit mond? Mert ha nem tudjuk hozzá az összes többi körülményt, akkor semmit. Mert abban a harmincban van az is, aki:

  • Csak fekete cicát szeretnék!
  • Fekete cicát nem szeretnék!
  • Fehér tappancsa legyen!
  • Csak fehér tappancsa ne legyen!
  • Vörös legyen és lány. (öööö… sokáig fogsz várni).
  • Kék legyen, de fiú.
  • Olyan legyen, mint Rosi.
  • Csakis Masek lehet az apja.

És a sor végtelen. És van aki azt mondja: majd az éppen szabad cicák közül aki tetszik. Szóval látható, hogy mindenféle szempontok alapján megoszlik ez a lista, vannak akik éveket is képesek várni inkább a megfelelő színű, mintájú, habitusú cicára. Így lehet, hogy 30-an vannak előtted a sorban, de lehet, hogy egész évben nem születik olyan cica, amilyet ők akarnak.

Kinek a kék, kinek a klasszikus, kinek pedig csak cuki legyen… az lesz. 🙂

És a másik oldal. Tegyük fel, hogy 8 párosítást tervezünk az évre. De csak 6 jön össze. Mert… mert macskák. Nem mindegy, hogy abban a hat alomban almonként 6 cica születik, vagy kettő. Ugye?
Szóval borzasztó esetleges és kiszámíthatatlan az, hogy mivel számolj, mennyi a 30. Mert látható, lehet az bármennyi. Lehet több és lehet jóval kevesebb. Akiknek már van tőlünk cicája, ők mindig elsőbbséget kapnak a várakozókkal szemben. Miért? Mert a norvég erdei szereti a társaságot, és mi annak örülünk a legjobban, ha van – lesz – lehet négylábú társa, mivel a legjobbat akarjuk a tőlünk elvitt kiscicáknak. Van olyan tenyésztő – nem kell messzire menni, pl. Kiana tenyésztője, aki hobbi célra sosem ad el egy cicát magában, csak kettőt. Mi is gondolkodunk ezen, abban az esetben, ahol totál egyedül lenne a cica, mert nincs semmilyen másik négylábú a házban. Azt szoktuk mondani, hogy preferáljuk, ha a családban van már – fontossági sorrendben – egy macska, egy kutya, vagy legalább egy gyerek. Általában a gazdik nagy százaléka hamar rájön arra, hogy mégiscsak jó és kell egy társ, és legtöbbször fél éven belül jelentkeznek a következő norvég erdeiért, de sokan visznek eleve két cicát tőlünk, pont a cicatársaság miatt. És hát ki lehetne a legjobb társa a norvég erdeinek, ha nem egy másik norvég erdei? Főleg, ha esetleg együtt is nőttek fel nálunk? De persze hamar megszoknak bármilyen már meglévő négylábút, a norvég erdein nem fog múlni a barátság.

Mi sem tudjuk még ilyenkor, kinek ki lesz a gazdija.

Ha felkerültél a listára, minden olyan fontos történésről értesíteni fogunk, ami érint. Tervekről, fedeztetésről, szülésről, a kicsik számáról, neméről és színéről, majd utána arról is, hogy mikor jössz körülbelül a sorban a választásnál. A képeket is mindig a feliratkozóink kapják meg először.
Van egy kiadványunk Gazdi okosító néven, amit azért írtam meg, hogy a leginkább felmerülő és legfontosabb kérdésekre válaszoljon. Ezt el szoktuk küldeni PDF formájában, és persze nyomtatott kiadványként is megkapja mindenki, hogy bármikor fel tudja ütni, ha kérdése támad. Ebben az tartás, etetés, gondozás kérdéseire térünk ki. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem lehetne a továbbiakban kérdezni tőlünk, ahogy azt meg is teszik a kedves gazdijelöltek és gazdik  (átlagosan napi nyolcszázhuszonhétszer). Lehet, hogy nem azonnal, de mindenképpen választ fogunk adni.

Okos gazdi – boldog cica

Ott van tehát a Gazdi okosító, amiből lehet készülni, megtalálod benne, hogy mit kéne beszerezni, de talán mégsem ez a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy fel tudsz-e lelkileg készülni arra, hogy egy új élőlény költözik az otthonodba, akinek onnéttól a jólléte, a boldogsága, a mindennapjai múlnak azon, hogy Te mennyire vagy képes szeretettel, empátiával, megértéssel, elfogadással, türelemmel és esetenként pár dologról lemondással fordulni egy neked kiszolgáltatott élőlény felé. A tárgyi dolgok megvehetők pénzzel. De azért gondolkozzunk el… melyik újszülött a boldogabb? Aki a szülei mellett alhat és érezheti az anyukája melegét, vagy akinek hiper-szuper multifunkciós, ringatós-zenélős, hintázós ágya van? Ugye?

Szuper kaparófa, meg minden – de a legfontosabb a figyelem és az együtt töltött idő

Így van ez a a macskákkal is. Végtelen összeget lehet elkölteni cuccokra. És van ami fontos. Legyen egy jó kaparófája, legyen tála, legyen minőségi étele… de ezen felül a gazdi találékonyságán múlik, miből tud játékot fabrikálni – ami sokszor érdekesebb, mint amit megvesz, mivel tudja szórakoztatni… A kiscica nem a méregdrága játéktól fogja jól érezni magát, hanem attól, ha figyelembe veszik azt, hogy ő egy macska, egy ragadozó, ha úgy tetszik vadállat. Ha el tudják fogadni, hogy nem egy ember, nem fog a sarokban újságot olvasni, hogy igényei vannak, és hogy ezek az igények csak akkor kielégíthetőek, ha mi odafigyelünk, hiszen nem szabad életet él.

De ezekről majd legközelebb. 🙂 Addig mindenki gondolkozzon, hogy mennyire képes macskául gondolkozni és tenni, azért, hogy részesüljön abból, amit ezeknek a csodálatos lényeknek a varázslatos és fantasztikus személyisége, feltétlen szeretete nap mint nap ad.

Ölelésem nektek. Maradjatok otthon. Vigyázzatok magatokra!

Virág

 

Jenny és Jaime kiscicáinak születése 1

Kedves Olvasóm!

Nagyon vártam már Jenny kicsinyeit, mindig érdekes összehasonlítani, hogy az azonos párosításból származó előző almokkal összevetve mennyire hasonlítanak a picik egymásra. Szerintem Jenny-nél eléggé, de ez majd inkább csak később derül ki.

A Kelták alom, az ezelőtti Jenny&Jaime párosítás eredménye

Jenny-t Teuval akartuk pároztatni, de sajnos nem lett vemhes, így a már kétszer is bevált Jaime-re bíztuk a dolgot – és nem is csalódtunk. Jenny különlegesen bájos és kedves cica, aki egyébként tud határozott is lenni a többiekkel, pl. Vivát  nem mindig szereti, jobb napokon eltűri, a rosszabbakon azt sem, de velünk emberekkel végtelenül elfogadó és kedves, bújós. Jaime pedig egy békés nagy oroszlán. Tényleg hatalmas, masszív, erős, rendíthetetlen nyugalmú, kedves, mindenkit szeret – egy igazi áldás. Végtelenül szeretem Jaimet ezekért a tulajdonságaiért, amik egy tenyészetben hatványozott fontossággal bírnak, – amikor együtt kell élni és ki kell jönni más ivaros állatokkal. Így aztán sok kesergés nem volt bennem, hogy Jenny-t nem tudtuk Teuval befedeztetni – majd talán legközelebb. Idő van, még fiatal cica Jenny.

Jenny – csupa titokzatosság

Jaime Pankával. Mit is mondhatnék… egyszerűen csodálatos!

Folytassuk akkor ott, ahol nemrég abbahagytuk, hiszen az egész történet is annyira folytatólagosan zajlott, hogy kár is lenne nagy szünetet tartanunk a mesélésben.

Felkeltem tehát hajnali fél négy felé Rosi szülése után, és mivel Szabi mondta, hogy Jenny-ből barnás váladék folyik sokat nem gondolkodtam. Köntös, kávé, könyv, jegyzetfüzet, mérleg. Szabit beküldtem Rosihoz aludni – hátha felébred, ha sírnak a picik (nem, de mindegy), vagy valami gond van. Nem szokott gond lenni, de nem árt figyelni, nehogy az anyamacska ráfeküdjön egy picire és agyonnyomja. Sosem volt még ilyen nálunk, és öt kicsinél nem is nagyon valószínű, akkor kell inkább résen lenni, ha sok pici van, 7-8, mert néha, ha fordul a mama cica, könnyen ráfekhet egy-kettőre közülük, vagy a nagyobb súlyú, erősebb kicsik elnyomják az apróbbakat a tejforrástól. Ilyenektől nem kellett most tartani, és szerencsére Rosi is jól volt.

Jenny pár nappal a szülés előtt a szülőbox tetején

Jenny amúgy egy tünemény, ha már nem mondtam volna. Együttműködő, elfogadó…
Már előző este többször is befeküdt a kis előszobában lévő szülőboxba, neki nem volt baja a hellyel, cukin rendezgetett benne, és kiválasztott egy kedvenc sarkot a viszonylag nagy boxban (végül ott is szült).

Jenny nagyon szereti, ha ott vagyok vele a szülésnél, de főleg a vajúdásnál. Átkarolja a kezem, néz rám, ráteszi a kezemre a fejét. Most is így volt. Mellé telepedtem. Sötét volt még kint, az ablakon át derengett a nyírfa sziluettje, az ablakban egy csokor nárcisz vidáman sárgállott. Kintről mentettem meg, ahol a tavaszban jég és hó esett rá, így szegények lent feküdtek a földön fagyhalálra ítélve, gondoltam kicsit még gyönyörködöm bennük idebent.
Jobb kezemmel Jenny-t simogatom, balban kávé.

Éjjeli önarckép pár óra alvás után kávéval Jenny mellett

Nárciszok… itt már világos volt kint

Nyugalom, csend és béke honol, nyoma sincs a Rosinál zajlott őrületnek. Jenny-nek tolófájásai jönnek. Számolom őket: egy, kettő, három … tíz. Mindig kell egy kis idő, és néhány sorozat fájás, hogy az első kis norvég erdei megérkezzen, így nincs bennem se félelem, se türelmetlenség, minden úgy zajlik, ahogy lennie kell. Jó fél óra telik így el, mire egy ilyen fájássorozat végén megjelenik az elsőszülött. Sötét van, de még így is látom, hogy nagyon nagy baba, erős, egészséges.

Jenny és a kis elsőszülött

Jenny intéz mindent szorgalmasan, évmilliók berögzült mintái segítik. Buzgón tisztogatja, rágja-eszi, amit kell – hihetetlen a természet, az állatok ösztönei és tudásuk, és amit egy szülés alkalmával véghezvisznek. Sokszor volt részem ebben a csodában, de minden alkalommal tisztelettel adózom, és hálás vagyok, hogy részese lehetek ezeknek a mesebeli élményeknek. Amikor már tíz perc eltelt, óvatosan megnéztem az apróságot, és láttam, hogy szépséges vörös színei vannak, így meg sem kellett néznem, tudtam, hogy az elsőszülött egy kislány. Jenny végtelenül gondos, nagyon hosszan tisztogatta az apróságot, majd magát. Kicsit később meg is mértem, 156 grammot nyomott, ami nagyon nagy. A norvég erdei cicák átlagos születési súlya 100-125 gramm, ezekkel a súlyokkal biztosan egészséges, életerős cicákat kapunk, de még az ennél kisebbeknél sem kell aggódni. Ehhez képest Jenny mindig hatalmas babákat szül, ezért is szoktam aggódni sokszor, ha látom, hogy valószínűleg kevés cicája lesz, nehogy valami aránytalanság jöjjön létre, és gond legyen a szülésnél. Hála az égnek, eddig nem volt ilyen, de azért mindig van bennem egy kis izgalom emiatt.

Az élet első órái a mi világunkban

Jenny-t lefoglalta a pici, aki hamarosan szopizni kezdett, és egyből dorombolni is cuki kis helikopter hangon. Én fáradt lettem, álmos, kortyoltam a kihűlt kávét, legszívesebben aludtam volna, de erre a hely nem volt alkalmas. Olvasni nem tudtam, nem akartam világítani, nem akartam a varázslatot megtörni. Vártam, hogy folytatódjon a szülés, de úgy tünt, hogy Jenny is pihen.

Jenny pihen szülés közben

Óvatosan megsimogattam a hasát, éreztem, hogy mozog benne a kiscica, egész fent. Hát jó, akkor várjunk.
És vártunk.
Egy órát… kettőt… Világosodni kezdett, így már tudtam gyönyörködni a kis apró norvég erdei lányka szépséges színeiben. Különösen tetszett a lábán lévő minta. Eszternek is írtam, hogy a reggeli találkozónk is ugrott, jöjjön inkább majd délután, vagy este – addigra remélhetőleg végzünk Jenny szülésével is.

Jenny pocakjában 3 kicsit éreztem a szülés előtt, így viszonylag rövid szülésre számítottam. Ezért is volt meglepő, hogy eltelt három óra, de nem jöttek újabb fájások, Jenny pihent, a pici szopott. A legtöbb tenyésztőnél a kritikus pont két óra várakozásnál jön el, akkor általában vagy orvost hívnak, vagy császárra viszik az anyamacskát. Nekem a két óra egyáltalán nem tűnik kritikusnak, de az idő amúgy is csak az egyik tényezője ennek a dolognak, semmi jelentősége nincs anélkül, hogy ne vennénk hozzá még egy sor dolgot, amit csak akkor tudunk, ha ott vagyunk és figyelünk. Ha az anyamacska jól van, nem extra fáradt, nem viselkedik másként, nem mutat semmi olyan tünetet, ami aggódásra adhat okot – akkor az azért van, mert nincs okunk aggódni. Ehhez viszont egyfelől ismernünk kell a macskánkat, másfelől nagyon jó megfigyelőnek kell lennünk. Azt is tudnunk kell, hogy viselkedik szülés közben, mi az, ami az átlagostól eltérő lehet, nem megszokott, furcsa. Én épp ezért igyekszem abszolút csak szemlélője lenni a dolgoknak, és ameddig csak lehet elkerülni mindenfajta külső beavatkozást. Egy felesleges császármetszés nagyon nem tenne jót az anyamacskának, a piciknek, a tenyészetnek. Bízni kell az állatainkban, az ösztöneikben, az ősi tudásukban, a kitartásukban, és az erejükben. Ők tudják a legjobban, hogy mi történik. Számomra – bár nem megszokott – de sok órás tétlennek tűnő várakozás is abszolút elfogadható, ha az anyamacska jól van. És Jenny jól volt, néha aludt is. Eltelt még egy óra. És még egy. Olvasni kezdtem, bár néha elkalandoztak a gondolataim, hiszen a nálam lévő könyvet kívülről tudom, minden mondata ismerős, talán ha hangoskönyvnek fel kéne mondani, az is menne. Van néhány könyv, amit szeretek újra és újra elolvasni. Ennek sok oka van. Például ez a könyv valahogy terápiásan hat rám, legtöbbször ezért veszem le újra a polcról. Máskor, vagy másokat azért, mert nem kell figyelnem a cselekményt, és valójában csak a mondatokat elemzem bennük ahogy olvasom, írói technikákat figyelek meg,  ilyesek. Engem ezek érdekelnek, sokat tanulok belőlük.

Telt-múlt az idő, néha felkeltem, ittam egy pohár vizet, megnéztem Rosit a picikkel, de legfőképpen csak ültem és vártam. Éreztem, hogy a kiscica közben már teljesen lement a pocakban, érezni sem lehetett, tehát már közeledünk a szüléshez újra. Tévedtem. Még órák teltek el. Összesen, és percre pontosan 7 óra múlva született meg a második norvég erdei, könnyen, szépen, ahogy Jenny mindig is szül. Semmilyen félelem nem volt bennem, hogy ennyi idő telt el, olyan nyugodt és természetes volt minden, semmi sem adott okot aggodalomra. Hamar látszott a színeiből, hogy újabb lányka érkezett hozzánk, és mikor megmértem, csak kevéssel maradt el a nővére súlyától. Amikor már szopizni kezdett megfigyeltem és felírtam a különbözőségeket, hogy később is tudjam majd melyikük született előbb, és meg tudjam különböztetni őket, ha nagyon hasonlítanának. Sok időm nem volt szemlélődni, mert Jenny átfordult a másik oldalára, fájások jöttek és tolt. Húha, felgyorsultak az események! Nyilván örültem, hogy nem kell újabb 7 órát várni a következő apróságra, annak ellenére, hogy nincsenek kívánságaim, elvárásaim – csak részt veszek a csodában, amiért hálás vagyok.

Első fotó a másodszülöttről.

Jenny hihetetlen könnyedséggel szülte meg a harmadik picit. Az apróság csodaszép mintája már a burkon keresztül látszott, szépséges-szabályos fehér háromszöggel az arcán. Lenyűgöző volt, erős, egészséges, és bár még a lepény a mamában volt, ahogy engedte a köldökzsinór, már kúszott is és szopizni kezdett. Hihetetlen, milyen életre valóak és ügyesek az újszülött kiscicák! Az apróság egyszínű fekete-fehérnek látszott, csodálkoztam is, mivel Jenny-nek mindig tabby cicái vannak, nem volt még minta nélküli kiscicája sosem.

Íme a harmadik!

Később, ahogy megszáradt láttam, hogy mintás ő is. A fehér színnek ez a fajta elhelyezkedése a fejen különösen szuggesztív kifejezést  fog adni ennek a most még apró, baba arcú norvég erdeinek. Elégedetten szemléletem a három gömbölyű kis teremtést, akik elégedetten szívták magukba az életet adó tejet.
Jenny nyugodt volt, szépséges, és büszke. És persze fáradt.

Vártam azért egy órát, mielőtt úgy döntöttem volna, hogy több apróság már nem jön, és nekiláttam a napi teendőknek. Nemsokára Eszter is megérkezett, megnézte az apróságokat. Általában mire hozzánk érkezik szülés után, addigra a picik és a mama már tökéletesen rendezett és tiszta boxban vannak. Most Jenny körül-alatt nem raktam még rendet, még várni szoktam 1-2 órát, hogy az ürülő vér és váladék még a nedvszívó anyagokra kerüljön, Ez nem annyira idilli látvány, főleg, ha a picik alatt magzatvíz, vér is van, Eszter aggódott is, hogy nem fáznak-e. Tudni kell, hogy örök mosolygásra ad okot köztünk, hogy ugyanazon helyzetben míg ő fázik, nekem már borzasztó melegem van, és fordítva. De ettől függetlenül jogos volt a felvetése, feljebb hajtottam a fűtést, és amint elment kicseréltem a picik alatt a szülés áztatta rétegeket finom meleg szőrmére, és körbebéleltem a boxot, hogy még szűkebb, otthonosabb, puhább és melegebb legyen.

Szülés után Eszter nemcsak a piciket veszi szemügyre egyesével: kézbe veszi, hogy elég tónusosak-e, belenéz a szájukba, átnézi őket alul-felül – hanem az anyamacskát is átvizsgálja. Ez a vizsgálat cseppet sem kellemes, ámde szükséges az anyamacska számára. Jenny-vel nincs gond sosem, hősiesen tűri, hogy kivegyük a piciket és nézegessük, vagy hogy a hasát nyomkodja Eszter, lázat mérjen…. Nemúgy Rosi. Most is jobbnak láttuk kizárni, míg Eszter megnézi a piciket, de így is olyan ideges lett, hogy Szabi alig tudta kint tartani, simán kinyitotta az ajtót. Az pedig, hogy őt vizsgálgassuk – nos nagyon szóba sem jöhetett, de mivel az ő szülése óta majd egy nap telt el, és szuperül volt, ez alkalommal némi hastapogatás után jobbnak láttuk abbahagyni a dolgot.
Mindenki egészségesnek találtatott, Eszter ment tovább dolgozni, és én is nekiláttam rendbe tenni Jenny kuckóját.

Jenny, a büszke anyuka és az apró kis norvég erdeik

Békesség, boldogság, elégedett szuszogás mindkét boxban. Fáradt, elégedett tenyésztő. Mi kell még? Ja igen, nevek. El kéne nevezni az aprókat. Mindenképpen szerettük volna, ha a három pici olyan nevet kap, aminek a jelentése egyébként is, de most hatványozottan fontos számunkra, és talán mindenki számára. Azt hiszem mindannyian úgy éljük meg ezt a helyzetet, hogy legyünk rajta túl. Akkor is, ha félünk. Akkor is, ha nem. Akkor is ha jó otthon, akkor is ha nem. Mindenkinek változtatnia kellett az életén, mindenkinek le kellett valamiről mondania, ami még nem baj, talán inkább a legnehezebb, az, ha valaki elvesztette a munkáját, ha valaki (mindenki) aggódik a családjáért, a rokonaiért, a barátaiért. Sokan szorulnak segítségre és támogatásra ebben az időszakban. Ez lehet anyagi, tárgyi, de leginkább talán lelki. Hogy elhiggyük, együtt túl leszünk ezen az egészen, és talán még új dolgokat is tanulunk, talán jobban megismerjük magunkat, vagy a velünk élőket, talán komolyabban vesszünk egy sor olyan dolgot (környezetszennyezés, természeti értékek, barátok), amiket eddig nem.

Így lett az alom neve a We Shall Overcome – egy sok-sok feldolgozást megért tulajdonképpen emberjogi himnusz címe, amit sokszor és sokan énekeltek már Obamától kezdve Martin Luther Kingig. Mindenképpen egyfajta összetartozást, kitartást és reményt sugároz, én jómagam nagyon szeretem ezt a dalt. Keressetek rá, hallgassátok meg. (Az én kedvencem Angelo Kelly & Family koncerteken elhangzó változat, de mindenki találja meg, ami neki tetszik.) Szóval ennek szellemiségén keresztül választottunk ki három olyan mondatot, ami most a legfontosabb, így lettek az aprók :
All You Need Is Love – vagyis LOVE, Don’t Lose Hope – vagyis HOPE, és Never Stop Dreaming – azaz DREAM.

Ha szeretet és remény van bennünk, és sosem adjuk fel az álmainkat, akkor nagy baj nem történhet velünk.

Vigyázz magadra!

Ölelésem,

Virág

Végre-végre! Teutates apuka lett! 0

Kedves Olvasóim!

Ti, aki nyomon követitek az életünket, tudjátok, hogy nagyon régóta vártunk arra, hogy Teutates apuka legyen. Sok sikertelen próbálkozáson vagyunk vele túl. Borzasztó lassan ivarosodott vissza az implantátum kivétele után, és már azon aggódtunk, hogy soha nem lesznek tőle kiscicáink.

D*Muffin’s Teutates

Sorra jöttek a sikertelen fedeztetések, és ez nagyon elkeserítő volt, főleg úgy, hogy legtöbb után a nőstényeink álvemhesek lettek. Miért gond ez? Nem, nem azért, mint a kutyáknál, szerencsére a macskák egészségi állapotára nincs ez negatív hatással, olyannyira, hogy természetes “fogamzásgátló” módszerként is használják az un. Tomcat-eket, akik nem termékenyek, de az aktusra képesek, így az anyamacska vemhes nem lesz, csak álvemhes – ergo nem tüzel úgy kb. két hónapig. Mivel a macskák rengeteget tüzelnek, ez mindig fejfájást okoz a tenyésztőnek, főleg akkor, ha nem szeretne kémiai anyagokhoz nyúlni, így kap a nőstény macska majd két hónap pihenőt. Igen ám, de mi kiscicákat szerettünk volna, nem pihenőt… szóval nekünk nem jött jól egyik álvemhesség sem.

Teu hatalmas kandúr lett nálunk, most kezd igazán felnőtt lenni

Amikor megkezdtük az idei pároztatásokat Jennyt másodjára már nem is mertük Teuval pároztatni, hiszen az előtte sikertelen volt, így Jaime lett az új kiválasztott, akivel közösen lettek már máskor is csodaszép picik. Szerencsére ez a légyott össze is jött, erről hamar meg is győződhettünk. Jenny a legkisebb-legvékonyabb cicánk, hamar látszott rajta a “gyermekáldás”. Rosit viszont eddig – más lehetőség híján – mindig Jaime-vel pároztattuk, és bár fantasztikus kicsiket köszönhetünk ezeknek a pároztatásoknak, nagyon szerettük volna már mással is kipróbálni, viszont eddig egyszer sem sikerült Teuval befedeztetnünk. Tetézte ezt az egészet, hogy amikor az orvosunk eljött és megnézte a vemheseket, Jenny-ről egyből mondta, hogy babát vár, viszont Rosinál nem érzett semmit. Persze más kaliber Rosita, sokkal masszívabb, erősebb, nagyobb súlyú norvég erdei nőstény, és még nem volt olyan előre haladott a vemhesség sem, hogy könnyű legyen megérezni.

Rosi és hatalmas tappancsai. Annak idején nem terveztük megtartani – de szerelem volt első látásra

El voltunk keseredve, de közben én reménykedtem is, mert Rosi szépen evett, hízott. Aztán mikor Eszter újra jött, szintén megnézte, de akkor is igazából annyi volt a következtetés, hogy bár nem érzi a piciket, de szerinte vemhes. Nos, nem nyugodtam meg, bár ha szavazni kellett volna, én is arra szavaztam volna, hogy vemhes, de azért az életemet nem mertem volna rá feltenni. Ahhoz még kellett néhány hét, így igazából csak a szülés előtt kb. három héttel voltam teljesen biztos a dolgomban. Addigra egyértelműen pocakos volt Rosi, mégha nem is volt akkora hasa mint máskor. Nagyon boldog voltam, és nagyon vártam, hogy jöjjön a szülés, és végre megpillanthassuk Teu és Rosi kis apró norvég erdei kiscicáit.

Rosi mindig minden mókában benne van, sőt, általában értelmi szerző…:D

Szeretjük, ha egyszerre két vemhes van és a szülések viszonylag közel esnek egymáshoz, így ha bármi történne, tudnak egymásnak segíteni a mamacicák. Az, hogy totál ugyanazokon a napokon pároztattunk, mert egyszerre kezdtek tüzelni, már a véletlen műve, és az is, hogy mindkét nőstényünk kiscicáit ugyanakkorra vártuk. Így aztán folyamatosan találgattuk, vajon melyik szül előbb? Az akinek kevesebb kiscica van a pocakjában, de épp ezért talán egy hajszállal fejlettebbek és nagyobbak, tehát készebbek a picik a kinti létre? Vagy pont az, akinek több pici várható és már nincs elég hely?

Jómagam sem tudtam a választ, hiszen a két fenti állítás  nem több, mint állítás, semmi tudományos ismeret nincs mögötte. Ráadásul a cicákat több napon keresztül pároztatjuk, így az, hogy pontosan mikor lettek vemhesek talány, de ez a szülésnél több napos eltérést is okozhat, nem is beszélve sok-sok más egyéb tényezőről. Nekem végül is mindegy volt, ki szül előbb, egy óhajom volt: ne egyszerre! És ez az óhajom meghallgatásra talált! (Sajnos a lottó ötöst nem vettem hozzá. Majd legközelebb.)

Néhány nappal a szülés előtt a két vemhes

Az utolsó napokban már szinte biztos voltam benne, hogy Rosi fog előbb szülni. Teljesen tipikus szülés előtti pozíciókat vett fel, fáradt volt, kereste a helyeket.
Apropó. Helyek. Sajnos nekünk az nem jött be, hogy a nőstények ugyanazon szobában szüljenek. Egyszer próbáltuk, mert szülés előtt nagyon ragaszkodnak a másik társaságához, szívesen mennek be a már meglévő alomhoz és gondozgatják a piciket. Ezzel nincs gond, de amint a szülés megkezdődik totális káosz veszi fejét, hogy akkor a megszületett apróság most kié, kinek kéne gondját viselni, feszültség-idegesség, rohangálás – minden, amire egy szüléskor semmi szükség nincs. Így aztán két külön szülő helyet alakítottunk ki. Egyik a szokásos, a hálószobánk. A másik egy belső előszoba, egy kisebb helység, ahol a hűtőt  és néhány más dolgot tartottunk – ezek most kikerültek a másik, nagyobb előszobába. Nagyon nyugis kis kuckót sikerült kialakítani. Szépen berendeztem. Helyet kapott a szülő box – a mamának, előtte néhány szőrme, pléd, párnák – nekem, alom, tálak enni és innivalóval, mérleg, törlőkendők, papír törlők, törölközők, elektromos fűtőtest – és még néhány kellék. A hálószobában ugyanígy.

Úgy döntöttem, hogy Rosi fog a kis kuckós helyen szülni, mert ugye, tudjuk, nem a legkönnyebb eset, és jobb, ha a lehető legnagyobb nyugalomban tud lenni mind szülés közben, mind utána. A hálószoba is nyugis, de onnét van a kijáró a kennelbe, így egy-két nap után elengedhetetlen, hogy a többi cicát ne engedjük oda, hiszen máshogy nem tudnak kimenni. Szerencsére ez Rosin (és Johin) kívül ez senkit nem szokott zavarni, a többiek tudomásul szokták venni, hogy a box és a benne lévők tabuk, így a kismamák nyugodtan vannak a picikkel attól, hogy a többiek használják a kijárót. Tény, hogy mivel a kennelt nem tudtuk még befejezni, így ez a helyzet most nem állt fenn – bár akkor én még reménykedtem, hogy hamarosan készen lesz.

Irgalmatlan nagy meló… Két oldal készen – ekkor bontottuk le a régit.

Helyek készen. Én felkészülten (bármit is jelentsen az…) Igyekeztem a 64. napig többet aludni, több-kevesebb sikerrel, de utána már jött az éjszakázás, hiszen sokszor indul be éjjel szülés, muszáj legalább óránként, és ahogy telnek a napok, akár fél óránként ellenőrizni a kismamát, hogy minden rendben van-e. Most kettőt. Így szombattól-keddig már nagyon keveset aludtam, bár sokszor annyira rendesek voltak, hogy Jenny mellettem aludt végig az ágyban, Rosi pedig a teraszajtó melletti kedvenc helyén nyúlt el – így ritkán kellett keresgetni őket a házban, elég volt legtöbbször csak felkelni, és figyelni őket.

Szülés előtti este. Látjátok a behajlított talpakat – ilyenkor jött egy fájás

Kedden Rosinak napközben már “jósló fájásai” voltak, biztos voltam benne, hogy hamarosan megkezdődik a szülés is, de igazából az éjszaka még mindig nyugodtan telt. Nem nagyon aludt már Rosi, inkább csak nézegetett, elnyúlt, néha jött-ment. Éjszaka fél óránként ellenőriztem, viszont fél ötkor úgy döntöttem, hogy adok magamnak egy hosszabb pihenőt, és fél hatig aludtam. Akkor keltem, és úgy gondoltam, ha nincs semmi történés, megiszom  nyugodtan egy kávét, és nekilátok a napi teendőknek.

Itt már tudtam, hogy elindult a szülés

Viszont történés volt, Rosi egyértelműen mutatta a közeledő szülés jeleit, így villám gyorsasággal intéztem el mindazt, ami nagyon fontos volt: kajaosztás a macskáknak, kutyáknak, vízcsere, almolás – a többi feladat megvár. Kezet mostam, kivittem Rosit néhány könyvvel, telefonnal és a kávémmal a neki szánt szülőhelyhez. Elhelyezkedtem. Nem úgy Rosi. Rosi úgy döntött, hogy ez a szülőhely nem jó, fujj, nem tetszik, nem ezt akarja, és kaparni kezdte az ajtót. Próbáltam jobb belátásra bírni, simogatni a boxban – amit totálisan felforgatott, némi jutifalattal lekenyerezni, de ő csak rohant az ajtóhoz, és már nem csak kaparta, rágta, tépte úgy, hogy hullottak a faforgácsok mindenfelé. Elgondolkoztam, hogy milyen állatom is van nekem, hód-e vagy macska… de sok időm nem volt ábrándozni, mert a helyzet így tarthatatlan volt. Hát jó. Legyen. Menjünk akkor a szobába, hátha az jobban tetszik, ott már szült. (Bár tegyük hozzá, amikor nem mehetnek ki ebbe az előszobába, amit már legutóbb is szülőszobának használtunk Jenny szülésénél, akkor mindig ki akarnak menni, és napok óta berendeztem, hogy szokják, lakják be. Mondjuk tény, hogy Rosinak csakazértsem tetszett akkor sem, míg Jennyke szívesen időzött ott bármikor.

Szóval Rosi a szobában, és még az a néhány dolog, amiből egy van – mérleg, jegyzetfüzet a szüléshez, ilyenek. Rosi egy-két röpke percig elégedettebbnek tűnt, de azért ez nem tartott sokáig. Már hogy is tartott volna. Rosi az a macska, akinek saját akarata van mindenben és mindenkor. Van mégegy ilyen cicánk. Teutates. Nos, a bécsi kiállításon a kedves cicagazdink, Judit gyújtott világot a fejemben, hogy ezt a két macskát pároztatni… ööö lehet, hogy kicsit erős elgondolás volt. Érdekes, hogy előtte egyáltalán nem gondolkoztunk ezen, de utána se vége-se hossza nem volt a nevetéseknek, amikor elképzeltük, hogy Rosi majd kis akarnok “vérmacskákat” szül, akik az anyaméhből egyből rámvetik magukat foggal-körömmel, és nem szabadulok tőlük többé. 😀 (A leendő gazdik megnyugtatására írom, hogy minden bizonnyal egyéniségek születtek hozzánk, akik a fotózáson ötszörös hangerővel és vitalitással adják tudtunkra hogy ők bizony Rosi és Teu utódai, akik nem tűrik az efféle inzultálást – ellenben Jenny babáival, akik ilyenkor is boldogan és elégedetten tekintenek a világba. Szóval előre szólok, hogy nem vállalok felelősséget az erős egyéniségek által okozott vidám és nem mindennapi történésekért leendő otthonukban :D)

Teu – aki talán a legnagyobb egyéniség a macskáink között, de nem mindig könnyű vele így ivarosan. Kíváncsiak vagyunk mit örökít ebből át az apróságoknak

Szóval néhány perc után Rosi úgy döntött, hogy nem, ez bizony megint csak nem az a hely, ahol ő szülni szeretne. Ilyen szokott azért másik macskával is lenni, de amint megkezdődik a szülés mindig lenyugszanak a kedélyek, és szépen megy minden a boxban a maga útján. Ezt mondogattam magamban, és nem engedtem Rosinak, aki egyre elkeseredettebben szeretett volna kitörni a börtönből  szülőszobából. Az a baj, hogy közben a fájások is beindultak, de Rosi mégcsak a box közelébe sem volt hajlandó menni. Néhány fájás után felpattant, és tovább bontotta az amúgy is jobb napokat látott ajtót, amin már sok kandúr és nőstény hagyta ott a foga nyomát, hasította ki a megfelelő darabot annak reményében, hogy közelebb kerül a céljához. Vannak ilyenek a házban, nekünk már fel sem tűnik, de talán a látogatók furcsán szemlélhetik, hogy mi az atya ég az, ami szétszed egy fenyőfa ajtót. Hát egy norvég erdei. Simán. Az ösztön nagy úr az állatoknál (némely embernél is, de ezt most hagyjuk).
Kezdett a helyzet tarthatatlan lenni, én pedig aggódni kezdtem, hogy mi lesz így ebből, és hogy egyáltalán nekiáll-e bent szülni. Épp ezen agyaltam, amikor Rosiból kipottyant valami minden különösebb erőlködés nélkül, miközben éppen ki akart menni. Megnéztem, egy lepényszerű dolog volt, de mégsem olyan volt mint a lepény. Rosi megszagolta, megenni nem akarta, sosem láttam még ilyet, fura volt, nem tetszett, hogy nem tudom mi történik. Még a boxot felforgattam gyorsan, hogy tuti, mikor még bent feküdt Rosi nem született-e egy pici, de nonszensz, észre vettem volna. Jöhetne előbb a lepény, mint a kiscica, csak ugye onnét, hogy már nem ad oxigént, és a picinek valamennyi ideje még van, hogy gond nélkül megszülessen, és ne fulladjon meg a lepény nélkül, de ez az idő véges. És mivel Rosi ideges volt, és nem volt hajlandó befeküdni szülni, így nekem dönteni kellett, hogy akkor most mi a csuda legyen, hiszen ha ez a valami lepény, akkor macska is tartozik hozzá, akinek ki kéne jönni, mielőtt baj lesz. Ehhez pedig Rosinak az kell, amit ő akar. Másként nem fog menni. Szememet az égre emeltem,  és kiengedtem hát Rosit, aki gyorsan betelepedett az általa már napok óta előnyben részesített kaparófa alsó kuckójába a nappaliban.

Nos, soha jobb helyet szüléshez… Rosi itt liheg, fájásai jöttek éppen

Remek. A macska éppen elfér benne kifli alakban, sötét van bent, és egy kerek lyukon tudok mindössze benyúlni vagy benézni. Ráadásul a bele való párna sem volt benne, mert azt kivittem Rosinak még az előszobába, hátha tetszik neki, szeretett rajta feküdni. Rosi tehát bent feküdt (az amúgy méreg drága) kaparófa kis kuckójában a csupasz fán, míg két darab szülőszoba állt rendelkezésre fullosan, több réteg törölköző és nedvszívó pelussal felszerelve, hiszen szüléskor mindenféle jön, magzatvíz, váladék, vér… De ez csak az egyik probléma volt. Volt itt más is, hogy ne lett volna. Minden “hozzávaló” valamelyik szülő helységben volt, továbbá 7, azaz hét darab másik norvég erdei akart feltétlenül részt venni a szülés érdekes és izgalmas történésében, viszont ezt a nyolcadik nem akarta – és én sem. Az idő telt, és nem tudtam, hogy veszélyben van-e bármelyik pici bent, ezért bár nyugodtan viselkedtem a gyomrom azért összeszorult. Ilyenkor gyors és határozott döntéseket kell hozni, nincs idő tesze-toszaságra. Jennyt és Lorát kiraktam a kis előszobába, a többi ötöt betereltem a szobába.
Így állt elő az a helyzet, hogy volt két szuper-felszerelt szülőszobánk teli nem szülő macskákkal, és a nappali-konyha-étkező- felső szint állt rendelkezésre egy szülő macskának. Nem tudtam sírjak-e vagy nevessek, de inkább próbáltam a legszükségesebb dolgokat összevadászni, a ház lakóiban pedig tudatosítani, hogy a konyha-étkező-nappali részleg átmenetileg üzemen kívül van. Nem, ne egyenek – én sem ettem. Nem, ne igyanak – én sem ittam még aznap semmit, mindenki szépen álljon neki dolgozni-tanulni, mert türelmem az van – de csak a macska felé ebben a helyzetben.
Kis idő után felállt a rendszer, és sikerült még Rosi alá betenni a kuckóba való párnát – legalább ne a kemény fára szülessenek a picik, és talán majd kimosható lesz – ha nem, hát kidobjuk, csak a kaparófának ne legyen baja, ha lehet. Bár pillanatnyilag egy dolog érdekelt: hogy mielőbb megszülessen az első kicsi, és lássam, hogy él-e. Ugyanakkor megfogadtam, ha nem lesz gond, akkor ezentúl “hallgatok” Rosira, és ott szülhet ahol akar, csak kerüljük el ezt a sok gyomorideget, mert ez senkinek sem jó. Egyébként ahogy elhelyezkedett, szinte el is indultak a fájások. Közben beszéltem Eszterrel, hogy jött egy lepény, de pici nem, és mi legyen. Megnyugtatott, hogy szerinte nem vagyunk még túl a kritikus időn, élve megszülethet a kicsi, hagyjam nyugodtan ott szülni ahol akar. (Amúgy Eszter hangját receptre kéne felírni mindenkinek, aki valamiért ideges, feszült. Hihetetlenül meleg, kedves és megnyugtató a hangja ilyen helyzetekben, pedig én sem vagyok egy idegbeteg állat, de nagyon jólesett beszélni vele. Egy áldás ő nekünk, de ezt már mondtam sokszor.)
Rosinak szinte azonnal jöttek a tolófájásai, ahogy elrendeztem mindent, és néhány perc után megérkezett az első apróság. Igen ám, de rohadtul nem láttam semmit, így nem sok fogalmam vont a történésekről. Amikor végre Rosi úgy fordult, hogy láttam az apróságot, és azt is hogy mozog, azért hálát adtam a Mindenhatónak, és kisebb kő gördült le a szívemről, de tudtam hogy még csak csatát  nyertünk, nem háborút.

Ennyit láttam az elsőszülöttből úgy egy óra elteltével.

Rosi tette a dolgát, és nyugodt volt végre. A pici kint volt, a lepény bent – ergo ami kijött, az nem ehhez a kicsihez tartozott. Ez azért nem volt megnyugtató, de igyekeztem elengedni ezt a dolgot és Rosira meg a picire koncentrálni. Fél óra telt el, mire meglett a lepény is, Rosi ellátta a babát, példásan, alaposan, megette a lepényt, elrágta a zsinórt, az apróság pihent, az én szemeim kigúvadtak, de akkor sem láttam nagyon semmit, csak hogy a pici sötét, feketének tűnik, de a talpa fehér. Nagyon örültem. Tényleg nagyon, de tudtam, hogy még messze a vége és annyi minden történhet még.

MIt mondhatnék? Egy szülés képei…

Itt egy órás szünet következett, Rosi boldogan nyalogatta a kis elsőszülöttet, aki vagy pihent, vagy szopni próbált. Nem vettem ki megmérni – jobb Rosit nem magamra haragítani, úgy voltam vele, ha a második nagyon hasonlít majd, akkor megmérem, hogy tudjam majd később melyik pici melyik. Hideg volt a padló. Kemény is. Fáztam is. De ez az egész nem az én kényelmemről szól.
Aztán Rosi is elfeküdt oldalra, és lassan megjelentek a jól ismert hullámok, felhúzta a lábát, tolt és minden erőlködés nélkül életet adott egy újabb apró norvég erdeinek. Mivel ilyenkor többször helyet vált, hiszen próbál hozzáférni a picihez, tisztogatni, burkot nyitni, gondoltam itt az idő, hogy megnézzem az elsőszülöttet. Megmértem gyorsan, elégedett voltam a súlyával, és azt is konstatáltam, hogy kislány. A kettes számú apróság éppúgy feketének tűnt fehér tappancsokkal, és alig tíz perc múlva már a lepény is kint volt. Rosita csodálatosan tette a dolgát, nem tudtam volna hozzátenni ehhez semmit, így csak figyeltem, és hagytam, hogy úgy csináljon mindent, ahogy az ösztönei diktálják – annál okosabbak úgysem lehetünk. Próbáltam néha bekukucskálni, megnézni, hogy mi a helyzet, de mivel sokat nem láttam, így hanyatt feküdtem a padlón, és vártam. Telt múlt az idő, nem történt semmi, a két apróság szopizott, Rosita pihent.

Minden nyugodt és békés volt, a többiek feltehetően elaludtak bent a szülőszobákban, mert mindenütt csend honolt. Eltelt így egy óra, kettő, három – éhes voltam, Szabi hozott nekem egy kis sajtot.

Reggeli – délután

Megnéztem a második picit, megszáradt már teljesen, és láttam hogy nem is fekete, hanem kék. Megmértem őt is, majd visszatettem Rosihoz, aki el volt foglalva az újabb jövevénnyel. Nem igazán láttam belőle semmit, csak hogy nincs benne fehér. A többi ráér – összekeverni nem fogom az előző aprókkal. Épphogy végzett Rosi a hármaska tisztogatásával már jöttek is az újabb fájások, és hipp-hopp megérkezett a negyedik baba. Rosinál 4-6 picire számítottam, de inkább hajlottam a 4-5 felé, így tudtam, hogy a nagy részén valószínűleg túl vagyunk a szülésnek, ami nem baj, mert messze volt már a reggel hat, bőven három után járt már az idő. Mivel most is csak annyit láttam, hogy a pici sötét színű, és nincs benne fehér, így az előző apróságot kivettem, megmértem, láttam, hogy fiú. Rosi örömmel és elégedetten rendezgette a piciket, láttam, hogy az alatta lévő párna már tocsog mindentől, próbáltam néhány papírtörlővel és kis törölközővel felitatni, hogy a picik minél szárazabb helyen feküdjenek, és betakartam őket egy kis puha takaróval. Egy óra sem telt el, és jöttek az újabb fájások. Örültem, hogy jól halad minden, és mivel Rosi éppen úgy mozdult, hogy a hátsó felét teljesen kitolta a kuckó bejáratán, így a kezembe pottyanva született meg az ötödik apró, és ahogy Rosi fordult és feküdt le tettem le én is a párnára a picit. A többi apróság ilyenkor igyekszik kapaszkodni, és nem elveszíteni a megszerzett cicit. Nem irigylem az anyamacskát, aki igyekszik szülni, miközben másik négy apróság csüng rajta, és nemtetszésének ad hangot, ha a mama helyet változtat. De hát ez márcsak ilyen… Az újabb apróság, fején egy fehér csíkkal és fehér tappancsokkal azt sem várta meg, hogy a lepény kijöjjön, egyből szopizni kezdett úgy ahogy volt. Életre való apróság, kétség nem fér hozzá.
Hamarosan békésen szuszogott mindenki, Rosi pihent, én vártam hogy lesz-e még bármi, bár valami azt súgta, hogy a szülésnek vége.

Eszterrel egyeztettem, hogy nem jön még most este, mert ha esetleg nincs vége, akkor nem akarja megzavarni a történést, főként, hogy Rosiról van szó. Így megbeszéltük, hogy reggel fél nyolc felé érkezik majd. (Ami aztán szintén meghiúsult, Jenny szülése miatt – de ez már egy másik történet. A következő.)
Vártam egy jó órát, de a többiek már kezdtek türelmetlenek lenni, nem szeretik, ha bárhová is be vannak zárva, így némi gondolkodás után a szobában lévő boxból kivettem a szüléshez bekészített cuccokat, és betettem helyette a szőrmét, az oldalakhoz feltekert kis takarókat, letakartam az egész boxot egy pléddel. Puha, meleg, biztonságos kuckó lett.

Végre a boxban a kis család

Már csak a legnehezebb feladat volt hátra, kivenni Rositól a piciket és elhitetni vele, hogy a boxban a szobában tökéletes helyük lesz. A piciket egy cicafekhelybe tettem, letakartam, és átszaladtam vele a szobába. Persze volt visítás, így Rosi azonnal kiugrott a kuckóból és követett, ideges volt, de szerencsére azonnal befeküdt a picik mellé, és hamar lenyugodott, nem zavarta az sem, hogy elköltöztettem a szülőhelyről. Ettől én is megnyugodtam, és bíztam benne, hogy nem fogja őket hurcolászni, hanem elégedett lesz a helyükkel. Rendet raktam kint, adtam mindenkinek enni-inni, aztán csak gyönyörködtem az újdonsült kis családban. Később kimentem, és elújságoltam Teunak, hogy apuka lett, örüljön. Biztos örült, legalábbis a nyakamba mászott és megtépte a hajamat – ez már biztos az öröm jele, vagy mi. Remélem a kicsik nem veszik fel ezt a szokást, mert ha öt kis Rosi-Teu bébi fogja tépni a hajam, akkor nekem végem.
Rosi jól volt, szerencsére ezután a szülés után nem volt sem extrán fáradt, sem lázas – ha nem is volt rövid, de nagyon szép és tökéletes szülés volt.

Én viszont nagyon fáradt voltam (kérdés mitől?) és éhes, így egyszerre főztem és próbáltam haladni a sok elmaradt teendővel. Jenny jól volt, kedves és aranyos, mint mindig, de látszott rajta, hogy fáradt és befelé figyel ő is. Így aztán igyekeztem mielőbb lefeküdni. Megkértem Szabit, hogy aludjon kint a nappaliban, és nézzen rá óránként Jennyre, én is ránézek majd többször éjjel, de muszáj legalább egy-két órát aludnom. Kiokosítottam, hogy mit kell figyelni és mikor szóljon. Így is lett. Szabi kelt szorgalmasna, én pedig éjféltől fél négyig aludtam 2 felkeléssel. Fél négy után mondta Szabi, amikor kijöttem, hogy minden rendben, Jenny-t kizárta a kis előszobába az imént, mert barna váladék folyik belőle, és visszafeküdt aludni. Itt elnyomtam egy mosolyt, hogy örülök, hogy ezt észlelte és kizárta a macskát, de még jó, hogy felkeltem, mert minden bizonnyal Jenny szülni fog akár pillanatokon belül, amit persze elintézne maga is, de én  jobb szeretnék ott lenni. Így gyorsan köntöst húztam, csináltam egy kávét, megnéztem minden van-e kint, ami kellhet, és kértem Szabit, menjen be Rosihoz aludni.

Még egy pillantást vettem Rosira és az öt szépséges apróságra, majd becsuktam magam mögött az ajtót, hogy egy újabb csoda megtörténtének adjam át magam.

A többi pedig már egy másik történet.

Tanulságos volt Rosi szülése, ő tényleg az macska, akinek az akarata előtt ilyenkor fejet kell hajtani. Szerencsére minden pici épen és egészségesen született, azóta azt is sikerült kideríteni, hogy mi volt az, amit először lepénynek  hittem. Megint tanultam valamit, de legfőképpen azt, hogy mi csak asszisztálhatunk ahhoz, ami történik, minél kevésbé avatkozunk közbe annál jobb, és a türelem, nyugodtság elengedhetetlen.

Rosi és Teu apróságai egyszerűen csodálatosak, lassan nyitogatják már a szemüket és egy újabb korszakhoz érkezünk majd.

Béke

Elnevezésükben kedves barátunk, grafikusunk, Laci segített nekünk, aki nagy ismerője a csillagoknak, ezúton is köszönöm neki. Nem csak ezt. Mindent. Különösen szerettem volna most, hogy az apró kis norvég erdeik csillagneveket kapjanak, hiszen: Only in the darkness can you see the stars…. és a sötét időkben még nagyobb szükségünk van a csillagok meleg, tiszta, semmihez sem hasonlítható, reményt adó fényére.

Köszönjük, hogy velünk vagytok, ölelésem,

Virág

 

 

Mindennapok – egy átlagos este a Nordic Verdenben 0

Home sweet home

Este van. Éjjel. Tél. Hideg. Szeretem a hideget. Szinte egész nap hidegben vagyok, de este jólesik a forró fürdő. Elnyúlok a habokban, átölel a forró víz. Álmos vagyok. Rápillantok a magammal hozott könyvre, olyan régóta szeretnék már belekezdeni, de inkább becsukom a szemem és csak fekszem. Jó így. Csönd van. Szabi ül még kint a gép előtt és dolgozik. Beszűrődik a billentyűk kopogása. Nem zavar, el is engedem. Átgondolom a mai napot. Hosszú volt, sok feladattal. Húúú, mi lesz, ha itt lesznek a kicsik? Hogy fogom bírni az egész évet? Magasra tettük idén a lécet, 8 alom, kennelek építése, egy csomó macskás dolog, amit már rég tervezünk, aztán a házfelújítás folytatása, könyvírás, és egy új – nem macskás – projekt kidolgozása, tervek, számolások, előkészületek, utazás – csakis a könyv miatt, kert, kutyák… Családi programok, ballagás, érettségi, tizennyolcadik szülinap és egy negyvenedik. Már előre látom, hogy egy pillanat lesz ez az év. Amikor ennyi teendő van csak úgy repülnek a hónapok.
És  – Te jó ég! – gondolok bele, mennyi minden lesz, amire most még nem is számítok. Nehézség akadt már így is, pedig még nem sok telt el az évből. No, de félre a negatív gondolatokkal.
Egyik elvem, ami mellett nap mint nap haladok, hogy mindig csak az adott megoldandó problémára koncentrálok, minek előre vetíteni vagy aggódni azokon, amik még el sem jöttek? Lehet, hogy el sem fognak, vagy átalakulnak, vagy… bármi. Hagyjuk őket akkorra.

norvég erdei kandúr

Tanuljunk Tőlük! Ők sem stresszelnek előre semmin!

Igyekszem inkább nem gondolni semmire, és csak pihenni. Ekkor úgy érzem néz valaki. Résnyire nyitom a szemem, és látom, Viva olyan hangtalanul ugrott fel a kád szélére, hogy egyáltalán nem hallottam. Hihetetlenek ezek a norvég erdei macskák, néha úgy trappolnak, hogy dübörög az egész ház, máskor meg mint a szellemek, annyira halkan jelennek meg. Viva édes, először csak nézegelődik, majd pancsolni kezd a vízben. Muszáj mosolyognom. Annyira szeretnivaló jelenség, olyan kedves, olyan nyugodt. Olyan szép. Aztán megunja, és odébbáll.

Viva – szereti a vizes történéseket. Egyet sem hagy ki.

Visszavonulok a gondolataim közé, és igyekszem közben nem elaludni. A víz már kicsit kihűlt, de még nincs kedvem kiszállni. Hallom kattan a laptop kint, Szabi befejezte mára. Léptek közelednek.
– Beszállhatok? – kérdi.
– Ahham… persze! – húzom össze magam. Úgyis kiszállok lassan. Képzeld, azt tanultam ma, hogy a célokat mindig le kell írni.
– De te folyton írsz….
– Ja. Az igaz. De tudtad azt, hogy a Tesla kitalálója, nemtudomhogyishívják,  – Elon Musk – veti közbe Szabi –  Ja, biztos. Szóval tudtad, hogy amikor kitalálta a Teslát, arra az évre 3 egyszerű célt fogalmazott meg, és ezt leírta, körbeküldte, és megcsinálta. Ennyi. Egyszerűnek tűnik, nem?
– Hááát, azért talált ő már ki olyan dolgokat, mint a Space X… – hülyén nézek, így megkérdi. Te…, te nem tudod az mi?!
– Szabi! – ülök fel hirtelen. Hagyjál. Nem tudom. 3 diplomám van. De! Tudod mit csinálok egész nap? Macskahugyot takarítok. Főleg azt.  Meg szart. Esetenként hányást. És szőrt. Azt mindig. Nem nézek tévét (nincs is), és nem olvasok híreket. Szóval, nem, nem tudom mi az a Space-izé. Én a a földön élek, oké?
Itt már nagyon röhögünk mindketten.
– Na, de azért mondd el, ha érdekes. És elmondja. És tényleg érdekes. A hallgatóságban részt vesz Joanna is, mert ha valahol nem megszokott hangok vannak, akkor neki ott kell lenni. Megjelenik akár éjjel is, ha tüsszentek. Ha köhögök. Ha valaki hangosan szól. Nevet. Felrakja a két első mancsát a kád szélére, és hozzám dugja a puha kis buksiját. Norvég erdei bajszok csiklandozzák az orrom.

Joanna – no words needed.

Fázom. Kiszállok inkább. Belebújok a norvég mintás pizsibe. Derű és nyugalom van bennem. Egészen addig, míg nem döntök úgy, hogy megágyazok. Megágyaznék. De valamelyik istentelen megint lejelölte az ágyat. Persze neeem, nem a vízhatlan huzat közepét, hanem a szélén, ahol galádul be tud folyni a pisi a matrac huzatra. Sóhajtok. Egyik huzat le. Másik le. Közben lelkes segítők érkeznek sorban. Minden norvég erdei kíváncsi, és ha valami történik, nekik ott a helyük. Fáradt vagyok én már ehhez. Szagolgatják a pisis cuccokat a padlón.
– Na kifelé, elég volt! Hadd csináljak már rendet így hajnali egy felé. Néhányat kirakok, néhány visszaszökik. Elhúzom az ágyat, letörlöm. A padlót is. Aztán mindent újra befújok és újra letörlök. Visszarendezem a matracot, keresek valami vízhatlan cuccot, letakarom. Rá egy plédet és a párnákat. Bizakodom, hogy reggelre nem lesz pisis mind. Összeszedem az ágyneműt, és kipakolom a nappaliba. Szabi ekkor jön ki a fürdőből.
– Mit csinálsz? – kérdi.
– Semmit… itt alszunk. Vagyis Te. Én még mosok.
Szabi lefekszik. Én elvonulok a fürdőbe. Beáztatom. Átöblítem. Átmosom még egyszer kézzel. Aztán be a mosógépbe. Egy óra három perces program. Jó. Tulajdonképpen annyit még kibírok ma ébren. (Ami érzéki csalódás, mert már rég másnap van.) Valami csendes munkát keresek magamnak, mert Szabi már alszik. Hajnalban kelni fog, hadd aludjon. Nekiállok letörölni egy vizes szivaccsal a szőrt a terítőről, aztán jön a macskabútor. Fáradt vagyok. Cikáznak a gondolatok a fejemben. Space-izé. Az… hát persze… Ez itt a real-world kérem. Leülök a gép elé. Van még negyven percem, mire lejár a mosás.  Jobbról Viva, balról Nayeli fekszik az asztalon. Arrébb Hayley. Rosi mellettem alszik a fotelben. Idilli ez a macskás lét. Tényleg…

Nayeli – ne félj gazda, nem hagylak egyedül!

Interjú a Nordic Verden Cicák Gazdijaival – 12. rész Peach és Leó 2

Peach, Leó, és a Deák Család

Kedves Zsuzsa és Miklós!

Örülök neki, hogy elfogadtátok a felkérésemet, és vállalkoztatok a gazdi-interjúra.
A minap azon gondolkodtam, hogy van-e egyáltalán olyan alkalom, amit nem tartogatok különösen kedves és szívet melengető élményként a találkozásaink közül. Valami átlagos. Szokásos. Felejthető. Aztán rájöttem, hogy különleges emberekkel együtt lenni sosem lehet átlagos, szokásos, vagy felejthető, így nem is csoda, hogy minden találkozásunkat élményként tartom számon.

Amikor az első érdeklődő levél megérkezett, csak ennyit tudtam elsőre mondani: – Húúú! Mert levelet kapni a világ másik végéből, Chiléből, a magyar nagykövettől nem mindennapi dolog. Kedves, közvetlen, barátságos levelet meg végképp nem. Minden gazdi jelölt érdekel minket, nyitottan és barátsággal várjuk a velük való találkozást, hiszen a 3 hónapig éjjel-nappal szeretettel nevelgetett, óvott-féltett, és annyi élményt adó kis apró norvég erdeit készülünk rábízni egy új családra, új gazdikra. Különösen izgatottan vártam a találkozást Veletek. Addigra már jó pár levélváltáson voltunk túl, és már azt is tudtuk, Peach Blossom büszke gazdái lesztek majd.

Baby Peach

A találkozás egy élmény volt. Minden tekintetben. Nemcsak az ország-világ szolgálatában álló nagykövetet és kedves feleségét ismertük meg, ami már önmagában is érdekes lett volna, hanem – és ez talán még fontosabb – igazi csupa-szív, kedves, nyitott, cicaszerető embereket, akiket azonnal a szívünkbe zártunk.
Bármeddig elhallgattuk volna a sok színes-vidám-izgalmas történetet az életetekről. Szerencsére erre is volt még később lehetőség, amikor meglátogathattuk Peach kisasszonyt, aki azóta igazi fenséges hercegnő lett, sőt, egy társat is kapott.

 

Peach 10 napos

Peach előtt is volt már háziállatotok? Meséljetek róla!

M: A munkánk miatt elég sok időt töltöttünk külföldön és soha nem tudtuk előre, hogy mikor és merre kell dolgoznunk, merre visz az út. Az első kiküldetésünkön, kezdő diplomataként Angolában, az ottani házunkban lakó, s a környékről hozzánk járó menzás cicákat etettük, gondoztuk egy szárazföldi teknőssel együtt. Majd kaptunk a kint dolgozó pécsi barátainktól egy csodaszép kuvasz kölyköt. Mikor véget ért a kiküldetés, az akkorra már 40 kilós kutyahölgyet, Lédit hazahoztuk. Nagyon a szívünkhöz nőtt. Családtag lett.

A következő, akkor már hét éves négylábú „családtag”, Mirci cica Havannában várt minket. Őt megörököltük elődünktől. A gazdag trópusi fauna miatt a kertben komoly hasznát vettük. Kiváló rágcsálóvadásznak bizonyult. Az éjszakai vadászat zsákmányait gondosan letette a kerti bejárati ajtó elé, hogy lássuk, ma is milyen ügyes volt. Horvát János: Kubai retro, vagy Medgyes Péter-Varga Koritár Pál: Diplomaták mesélik című könyveiben részletesen leírják Mirci /Mircella történetét. Ő is a szívünk csücske lett.

Mirci, avagy Mircella

A közben tíz évessé váló cicát nagyobb kalandok árán hazahoztuk Magyarországra, majd kivittük magunkkal újabb kiküldetésünk helyére, ahol még majdnem négy évig velünk volt. Az egy külön tízperces vlogot is betöltene, ha elmesélnénk, hogyan lehet dokumentumokkal ellátva kivinni, majd az Európai Unió egyik országába hivatalosan, lepapírozva behozni Kubából, egy a veszettség elterjedtsége szempontjából úgynevezett „harmadik kategóriájú” országból származó cicát… Nekünk néhány hónapos küzdelem, papírmunka és fáradozás után sikerült megoldani az embert próbáló feladatot. Mirci boldog budapesti lakos lett. Nem sokáig, mert rövidesen új feladatokat kaptunk. A következő állomáshelyre, Chilébe már egyszerűbb volt bevinni, mert oda már Európai Uniós állatútlevéllel utazott.

Miért pont a norvég erdei macskára esett a választásotok?

Zs: Miután Mircella legnagyobb bánatunkra 2017. karácsonya előtt két nappal a gondos orvosi kezelés ellenére eltávozott az örök vadászmezőkre, megjelent a kertünkben a szomszédban lakók gyönyörű szürke cirmos, galléros vadmacska kinézetű cicája, Leon, akinek az egyik hátsó lába rövidebb volt, mint a többi. Egyszerűen átköltözött hozzánk. Birtokba vette a házat, a kertet, mintha mindig is ott lakott volna. A gazdái hagyták, tudták, hogy jó kezekben van. Megpróbáltuk kideríteni milyen fajta lehet. Hosszas keresgélés után úgy gondoltuk, hogy egy norvég erdeihez áll legközelebb. Megvalljuk őszintén ezelőtt nem is hallottunk erről a fajtáról.

Leon, a kedves szomszédcica

Hogy találtatok ránk?

M: Az Interneten. Elkezdtük keresni, hogy Magyarországon van-e tenyészet, amely norvég erdeikkel foglalkozik. Egy-két honlap után rátok találtunk. A honlapot olvasva, nézegetve megfogott az a végtelen, odaadó szeretet, professzionális hozzáértés, amellyel a cicákkal foglalkoztok. Ezek után nem is volt kérdés, hogy veletek fogjuk felvenni a kapcsolatot.

Miért Peach-et választottátok?

Zs: Abban az alomban is minden cica gyönyörű volt. Ám csak egynek volt szépségpötty a fehér orrocskája mellett. Örökölte a szülei szépségét. Ráadásul mindenkit megelőzött ügyességben, bátorságban, kíváncsiságban. Ő nyitotta ki elsőként az igéző szemét, ő volt az első felfedező. Látszott, hogy mekkora egyéniség, mennyire életre való. Őt szerettük volna. Bár nem mi voltunk a cicaválasztók sorában az elsők, de szerencsénk volt, megkaptuk. Nagyon köszönjük nektek. Remélem, Peach is örül a választásunknak.

Peach másfél hónapos

Milyenek voltak az első együtt töltött napok?

M: Július közepének egyik vasárnapján érkeztünk haza négy év külföldi munka után. Költözés vissza a lakásunkba. Bőrönd bőrönd hátán, és még jön légi teherként a kinti háztartásunk maradéka kartondobozokba csomagolva. Minden szanaszét. Rengeteg intéznivaló a munkahelyen. 6 óra időkülönbség. Chilében tél, éjjeli nulla fokkal, itthon nyári hőség. Ilyenkor eltart egy darabig mire rájön az ember, hogy éppen hol van, éjjel van, vagy nappal. Gyors bevásárlás magunknak és most már az új családtagnak is. Jaj, mi is kell egy cicának? Kaparófa, alomtálca, lapát, játék. Igen és enni is fog valamit. Na de mit fog szeretni? Gyerünk vásárolni, internetről rendelni a cicakelengyét. Megvoltunk vele, összeszereltük az összkomfortos, kétemeletes kaparófát, mert olvastuk, hogy a norvég erdeik szeretnek magasra mászni és nézelődni.
Éppen hátradőltünk volna, amikor az első hétvégén már hoztátok is a cicát. Imádta a helyet. Kartondobozok mindenhol. Lehet ugrálni, bújócskázni, fogócskázni és a gazdiék is egész nap itthon – (én hosszabb szabadságon voltam, Zsuzsa pedig éppen munkát keresett). A lakást azonnal fölfedezte, birtokba vette. Már az első perctől kezdve tudta, hogy az alomtálca mire való. Peach szorgalmasan „segített” a kipakolásban, enyhítette a „Mirci hiányt”. Felvidította nemcsak a mi fölturbózott napjainkat, de édesanyám utolsó félévét is. Boldogok voltunk, nem unatkoztunk.

Peach megérkezett, és birtokba vette a lakást

Csak a nyitott átjáróban és a nyitott erkélyen féltettük szélvész királykisasszonyt, de valahogy tudta, hogy azt nem szabad átugrani. (Értette Zsuzsa magyarázatait? Fölmérte a tér mélységét? Ki tudja? Ösztönök, talányok.)
Összkomfortossá akkor vált a birodalom, amikor a segítségetekkel sikerült hálókkal cicabiztossá tenni a két veszélyes, nyitott helyet. Ezt is nagyon köszönjük nektek.

Nicsak, hát te ki vagy? Madárles a kilencediken. 🙂

Milyen jellem Peach?

Zs: Különleges. Abszolút jellem. Hatalmas egyéniség. Ilyennek született. Rendkívül okos, intelligens. Önálló, független, bátor, kíváncsi.
Nemcsak a külsejében fenséges. Tényleg királylánynak érzi magát, úgy is viselkedik. Finoman, elegánsan, felségesen. A kiszolgáló személyzetnek, azaz nekünk, földi halandóknak, nincs más választása, követnie kell őfelsége óhaját. Őt nem lehet csak úgy megsimogatni, fölvenni. Csak akkor, ha ő azt így akarja, jelzi. A gyönyörű szemével, a testbeszédével mindent el tud magyarázni a macskanyelvet nehezen értő gazdiknak.

Igéző szemek

Dorombolást csak ritkán, halkan kaphatunk, nehogy elbízzuk magunkat. Ugyanakkor rendkívül finom simulással, ágaskodással, egy nézéssel, hátpúpozással, egy finom érintéssel minden ragaszkodását, szeretetét meg tudja mutatni. Tényleg nagyon különleges cica.

Bár alapvetően lakásban tartjuk, de nagyon gyorsan megtanult hámmal, pórázon sétálni. A lakótelepünk parkjának minden zugát igyekezett felfedezni, természetesen lassított felvételben. Gondosan vigyázva arra, nehogy kihagyjon egy zugot. Így sokan megcsodálták, kicsik, nagyok. Sokan nem láttak még pórázon macskát sétáltatni. Miután kutyafuttató is van nem messze, így majdnem mindig ketten vittük le, hogy véletlenül se keveredjen komolyabb konfliktusba egy vehemensebb, nagyobb termetű kutyával. Imádta, amikor tavaly a nagy hóesésben is sétáltunk. Örömmel ugrándozott a hóban. Végre „hazai pályán”, hiszen ő egy norvég erdei…

Milyen volt az első év Peach-csel és miért gondolkodtatok rajta, hogy társat szeretnétek mellé?

M: Hat hónap elteltével mindketten el tudtunk kezdeni újra dolgozni, így napközben magára kellett hagynunk a hercegnőt, amit alapvetően jól viselt.

Játszunk? – Peach a szépséges

Esténként, amikor hazaértünk azzal fogadott, hogy hozta a kedvenc botját, hívott a franciaágyhoz, mert azon szokott a körbe forgatott botjára vadászni. Vagy a farkát föltartva előttünk szaladva, hátra nézve, murmogva hívott minket fogócskázni. De egy fogócska, vagy egy bunyó egy másik cicával az igazi. Mi, emberek ilyenkor elefántok vagyunk a porcelánboltban. Emellett számos helyen olvastuk, nemcsak nálatok, hogy a norvég erdei egy társas lény és szereti, ha van mellette egy másik cica. A szívünk azt mondta kell egy cica mellé, az eszünk meg azt, hogy még nem, hisz míg egész nap dolgozunk, nincs mikor összeszoktatni őket.

Hogy került hozzátok Leó (törzskönyvezett nevén Jadro), és mennyire volt nehéz összeszoktatni egy norvég erdei hercegnőt az új jövevénnyel?

Zs: Jadro/Leó teljesen véletlenül került képbe. Már a legutóbbi, kiállításon való találkozásunkkor is említettük Neked, hogy gondolkodunk egy új cica vásárlásán Peach mellé. Ezek akkor csak gondolatfoszlányok voltak. Terveink szerint az idei első almok egyikére jelentkeztünk volna. Mikor egy másik cica kapcsán írtad, hogy nehézségek merültek fel, jeleztük, mi szívesen átvennénk őt is. Azonban az a probléma megoldódott és mi is nyugodtan vártuk a tavaszt. Egyszer csak e-mail jött. Jadro gazdáinak kutyája valószínűleg allergiás lett a macskaszőrre. Az állatorvosuk pedig javasolta két-három hónapra elkülöníteni őket, hogy egyértelműen meg tudja állapítani az allergia okát. Kérdezted, hogy bevállalnánk-e a cicaszitterséget pár hónapra. Jó gondolatnak tartottuk, így legalább megláttuk volna, hogy reagál Peach egy új jövevényre.

Baby Jadro – most Leó

Néhány nap után azonban a gazdái – a cica érdekét nézve – úgy döntöttek, hogy nem tennék ki Jadro-t ennek az oda-vissza hercehurcának és a régebben meglévő kutyus egészsége miatt fájó szívvel, de megválnának tőle. Mi pedig nagy szeretettel fogadtuk a család új tagját napra pontosan két évvel Mirci elmenetele után.

Csodaszép Leó még nálunk

M: Azt gondoltuk, Peach is rögtön imádni fogja. Tévedtünk. Elfelejtettük, hogy ő már egy felnőtt hölgy. Kezdetben Leót amolyan betolakodónak nézte. Nem értette mit keres itt, az ő birodalmában ez a négylábú szélvész. Inkább fújolva elvonult a tornya tetejére, s várta, hogy majdcsak elmegy. Két napba telt mire leereszkedett közénk, s elkezdte méregetni a betolakodót. Leó pedig állandóan, finoman murmogva hívogatta, mintha magyarázta volna, hogy tetszel nekem, gyere játszani.

De jó, játszunk? 😀

Kicsit elbizonytalanodtunk, Tőled kértünk, és kaptunk tanácsot. Igazad volt. A szagok keveredését végül a kefével oldottuk meg. Mindkettőjüket ugyanazzal a kefével fésültük naponta többször, így kevertük össze a szagukat. Leó türelmes közeledése, kitartása, a közös szag végül összehozta őket. Az összeszoktatáshoz egy hét kellett. Karácsony hete, amit négyen együtt töltöttünk. Azóta hatalmas bújócskáknak, kergetőzéseknek, incselkedéseknek, bunyóknak vagyunk a tanúi. Már nem mi vagyunk az elefántok.

Peach és Leó – immáron barátok

Milyen jellem Leó és mennyi idő alatt szokta meg az új családját?

Zs: Peachnek sok dologban az ellentéte. Végtelenül kedves, szelíd, bújós, dorombolós, beszélgetős, murmogós, ragaszkodó szeretetgombóc. Most még kajla, fékezhetetlenül játékos, pajkos kölyök. Ő nem finomkodik. Mindenbe belevág, minden tiltott dolgot megtesz, mindenre fölugrik, mindent kipróbál. Nagykanállal eszi az életet, na meg a kaját Peach elől. Amikor túlzásba viszi a kópéságot, kap egy-két jól irányzott anyai pofont Peachtől, de ez egyáltalán nem zavarja. Imádom a hajnali ébresztő puszijait, imádom, ahogy halkan, finoman beszélget, magyaráz, hív. Imádom, amikor rájön a szeretetroham és majd szétesik a dorombolástól. Az már most látszik, hogy gyönyörű nagy legény lesz belőle, békés, mindenkit rajongva szerető vidám óriás.

Új otthon? Sebaj. Játék van, szeretet van. A norvég végtelenül alkalmazkodó fajta.

A hozzánk vezető úton Leó még sírdogált, magyarázta, hogy vigyem vissza az ő szerető gazdijához. Az új lakást már érdeklődve fogadta, s minket is hamar megkedvelt. A már bevált módszer szerint felvettem és a kezemben tartva körbevittem a lakásban, hogy először magasról láthassa új birodalmát. Peach szívét pedig azonnal meg akarta hódítani. A sok újdonság, meg a játszótárs miatt hamar elfogadott minket.

Az asztalon? Még szép. A kisoroszlánoknak mindent lehet. 🙂

Milyen az élet két norvég erdeivel? Más lett-e az életetek, amióta norvég erdei macskákkal osztjátok meg a mindennapokat?

Zs: Természetesen egy kicsit minden más lett. Minden jobb lett. Amikor esténként hazajövünk, gyönyörű fogadóbizottság vár minket: Először is egy gyors karomélezés az átjáróban lévő kaparófán, utána gyorsan befelé, mert köszönnek a gazdiknak és mutatják milyen jók is voltak napközben. Ártatlan tekintettel kommunikálják, hogy fogalmunk sincs ki verhette le a virágot az állványról, ki tehetett „rendet” a könyvespolcon… Nekünk, gazdiknak aztán megállásunk nincs, hogy mielőbb legyen vacsorájuk, tiszta almuk, játékuk, pótolandó a munka miatt kiesett órákat. Ők pedig elárasztanak minket a szeretetükkel, figyelmükkel. Innentől kezdve körülöttük forog az élet, s a világ nehézségei kívül rekednek. Mindig sikerül mosolyt varázsolniuk az arcunkra. Ezt hívja az egyik barátunk mellékhatás nélküli bódítószernek. Igaza van, nagyon hatásos. Csak ajánlani tudom mindenkinek, mert nemcsak élvezet norvég erdei cicákkal élni, de testileg, lelkileg karbantart.

Az olvasókat biztosan érdekli, hogy mi történik akkor, ha esetleg újra külföldre szólít a kötelesség? Vihetitek magatokkal a négylábúakat?

M: Ha esetleg újra külföldre kell mennünk, akkor természetesen – Mircellához hasonlóan – visszük magunkkal a négylábúakat is. Amennyiben lehet, akkor olyan légitársasággal utazunk, amelyik állatbarát. Havannából is úgy hoztuk haza Mircellát, majd vittük ki magunkkal Santiagóba. Nem kis utak ezek, de nincs annál nagyobb öröm, amikor elsőként a kedvenc cicádat hozzák épen és egészségesen, miközben izgatottan várakozol a csomagodra, majd együtt indultok el az új helyen, egy új életet kezdve, az új kihívások felé.

Játék az élet 🙂

Hálásan köszönöm Nektek az interjút, de leginkább azt, hogy Peach és Leó ilyen szerető, figyelemmel teli és kedves családban élhet. Mindig öröm, amikor levél érkezik, sok kedves képet, videót és történetet kapunk, és egy kicsit részesei lehetünk mindannyiótok közös életének.

Szeretettel gondolunk Rátok és a négylábúakra!

Ölelés,
Virág

Helló 2020! 4

Kedves Olvasóim!

A múltkori blogbejegyzésben már írtam arról, milyen is volt a múlt évünk történésekben. Még magam is meglepődtem, mikor visszaolvastam – pedig nyilván rengeteg minden nem került bele -, hogy mennyi mindennek kellett megfelelnünk. Az igazi részletes vissza-, és aztán előretekintést a hétvége hozta meg. Akik követnek minket régebb óta, tudják, hogy minden év januárjában elvonulunk valahová Szabival, hogy értékeljük az elmúlt évet és megalkossuk az új év terveit, majd a tervekhez kapcsolódó feladatok sorát.
Idén a választásunk anyukámék szépséges Duna mellett, Véneken lévő nyaralójára esett.

A nyugalom és béke szigete

Naplemente…

Szabi nem tudott szabadságot kérni, tehát csak pénteken késő este tudtunk itthonról elindulni, és nem lett volna jó valami távoli szállodába menni, mivel így hatékonyabbak voltunk időkihasználás terén, magyarul akkor ékeztünk és távoztunk amikor akartunk-tudtunk, határtalan béke, nyugalom és csend van arra, és velünk jöhetett Milo is.

Miloval nem maradhatott el a napi séta, örömmel pancsolt a jeges Dunában.

Ilyenkor nem csak egyéves, de távolabbi célokat is kitűzünk, ezek most inkább személyes jellegűek, de távlatokban azt mondhatom, ha nem jön közbe valami óriási sorsfordító dolog, akkor a következő öt évünket ebben az országban, ezekkel a tevékenységekkel képzeljük el nagyjából, mint amiket most is végzünk. Hogy utána mi jön – az addig eldől.

A macska tenyésztés nem könnyű dolog, sem beletanulni, sem kilépni, de csinálni sem közben, úgy, hogy soha ne hagyjon el a hitünk, jó úton járunk. Amikor nyáron megvettük a három új nőstény cicánkat, akkor a folytatás mellé tettük le a voksunkat, így azt gondolom a következő 5 évben számíthattok ránk, és a szebbnél-szebb kis norvég erdei apróságokra.

Már várjuk, hogy újra ilyen képekkel rukkolhassunk elő.

Egy kis érdekesség számokban a múlt évről:

  • Minden nőstény cicánk egyszer szült. (Az egyesületi szabályozás úgy szól, hogy két évente születhet 3 alom egy nősténynek).
  • Tehát öt alom látott napvilágot, abban 24 kiscica.
  • 13 lány, és 11 fiú.
  • 13 kicsi apukája Jaime.
  • 7 kicsi apujáka a horvátországi Dar.
  • 4 kicsi apukája Masek.
  • Joanna volt egyedül, aki először szült, és neki lett a legtöbb kiscicája – 7.
  • Hayley-nek és Lorának pontosan annyi apró norvég erdeije látott napvilágot most, mint legutóbb. 5-3.
  • Jenny negyedszerre lett anyuka és ennek örömére 4 kicsivel ajándékozott meg minket.

    Az egyik kedvenc képem az elmúlt évből

Az idei alomterveinkről is írnék kicsit, hiszen talán mindenkit ez érdekel a legjobban.
Nyolc nőstény cicánk van, ebből 5 aki már szült, és 3, akik még felnövekvőben vannak. Kiana jövő hónapban lesz egy éves, ivarérett már, legalább egy hónapja megkezdte a tüzelést, de nem szeretnénk még pároztatni. Mivel sűrűn és hosszan tüzel, és közben kevésbé eszik, olyankor nyugtalanabb, így egy melatonin implantot kapott, ami vagy hat, vagy nem, majd kiderül – ez egy természetes szer, nem hormonális, de talán egy-két hónapra tehermentesíti őt a tüzelések alól.