Napjaink… – mi történik, ha beteg egy cica? 11

Nos, ezt az írást akkor kezdtem el, amikor benne voltunk a sűrűjében. Aztán… nem fejeztem be. Fáradt voltam és rossz volt egyáltalán még csak írni is erről. De most befejeztem, mert néha jó, ha látjátok, milyen is a tenyésztő élete, amikor éppen nem kiscicát simogat. Durva. Sokszor nagyon is durva. Hát tessék:

Kedves Olvasóink!

Köszönjük a kedves kommenteket és az érdeklődést a hogylétünk felől!
Nem számítottam könnyű hétre, de azért ennyire nehézre sem. Gondoltam hétfőn oltások az egyik alomnak, másnap ivartalanítás a másik alomnak… haladunk szépen. De hát ember tervez… ugye…
A hétfői napom nagyon zűrös volt, már reggel el kellett indulnom itthonról, a hajnali teendők után a GOT alom második oltása jött és aztán egészen estig be voltam táblázva.
A reggeli második evésnél (a hajnali után) Wind nem jött enni, aludt. Feltűnt persze, de már nem egyszerre rontanak rá a kajára, mint néhány hete, van, hogy páran esznek, mások még szaladgálnak vagy épp alszanak. Így nem aggódtam cseppet sem, odamentem hozzá, felkeltettem, kinyújtózott, dorombolt és aludt tovább. Gondoltam lehet, hogy nemrég evett, vagy egyszerűen csak később fog.

Wind

Estefelé is sokat aludt, így le is vettem a kedvenc helyéről, nem volt szaladgálós kedvében, de fekve vidáman játszott a botos játékokkal, dorombolt is, de itt azért már gyanút fogtam. Mikor a vacsora sem kellett neki, akkor gondoltam, hogy itt valami nem okés. Nyilván közben ehetett volna tápot is, de a kicsik egyáltalán nem nagy tápevők, inkább várnak a húsra, ezért volt furcsa, hogy újra nem akar enni. Mindenképpen fent kellett maradnom, mivel másnapra volt időzítve a Scorpions alom ivartalanítása, és ilyenkor még éjfél körül kapnak enni a picik, ellenőrzöm, hogy mindenki evett-e, majd minden kaját elveszek előlük.

Live – műtétre várva

Próbáltam Windet mozgásra bírni, és láttam, hogy a hátsó lábaira mintha kicsit sántítana, de egyáltalán nem éreztem sántaságnak, inkább olyan általános fájdalomnak, vagy gyengeségnek tűnt. Megmértem a hőjét: 40,6. No, ennek fele sem tréfa. Szóltam Eszternek, és megegyeztünk, hogy adok neki láz és fájdalomcsillapítót, s reggel korán megnézzük mi a helyzet. Persze ezek után végképp nem aludtam, nagyon tudok aggódni az állatainkért, a kicsiknél pedig egy láz gyorsan kiszáradáshoz vezethet – így itatgattam reggelig.

Itt már nem érezte jól magát

A kora reggel már a doktornőnél ért minket, aki szintén úgy látta, hogy Wind sántítása nem sérülésből ered, hanem inkább a láztól való izületi fájdalom. Lázas volt nagyon, a szájon át adható lázcsillapító nem bizonyult elég erősnek ebben az esetben. Ahogy az embernél, az állatoknál is tud mindenféle fájdalmat okozni a láz. Emlékszel rá, amikor nagyon lázas voltál, hogy mindened fájt? Hát kb. így…
Mivel soha nem volt nálunk még ilyen, hogy lázas valaki és semmi más kézzel fogható tünet nincs, így Wind nem csak lázcsillapítót kapott vénásan, hanem kivételesen antibiotikumot is, illetve infúziót, némi vitamint. Az antibiotikum ilyen esetben nem feltétlenül jó döntés, de nem is rossz – igazából egy óvintézkedés, ha esetleg valami bakteriális dolog lenne a háttérben, akkor jó, hogy kapott. A doktornőnk soha, de soha nem ad feleslegesen gyógyszereket, így tudtam, hogy ez is egy indokolt lépés.
Nálunk, mivel tenyészet vagyunk sok macskával, mindig kicsit másként kell gyógyítani, vagy kezelni az ilyen eseteket, mintha otthon csak egy-két cica lenne. Így vért is vett Eszter Windtől, aki megadóan tűrte a megpróbáltatásokat. Ilyen lázasan amúgy sem hadakozik az ember. Akarom mondani macska. A vérvétel azért fontos, mert talán a legtöbb információt egy ismeretlen eredetű lázas esetben az adja, nagyon sok infót ad a cica állapotáról. Egy láz végtelen sok dolgot jelenthet, orvos legyen a talpán, aki csak úgy hipp-hopp rájön, mi van a háttérben.
Mondjuk az emberorvosok találgatni sem szoktak – legalábbis amikor én vettem a fáradtságot régebben, hogy elmenjek, mert nagyon lázas voltam és fájt mindenem, akkor annyi volt a válasz: valami vírus. Hát jó, ezt magamtól is sejtettem…. menjek haza, pihenjek, majd jobb lesz. Azóta nem megyek orvoshoz, ha ilyen van, minek. De az állatok mások, és ráadásul 12 hetes kicsiről van szó – nyilván arra nem legyint az ember, hogy majd meggyógyul. (Teszem hozzá valószínűleg a legtöbb esetben meg. Az állatok nagyon jó öngyógyítók, de nyilván nem fogunk várni, hogy mi fog történni, hanem cselekszünk, ha baj van.)

Alig fél óra telt el, míg folyt az infúzió, Wind láza is lement egy normális értékre, mehettünk haza azzal, hogy sűrűn jelentek, mi történik vele. Otthon Windet a szobába tettem aludni, a többieket nem kis munkával (konkrétan vidám kabaré jelenet első felvonása lehetett volna) külön választottam műtétre várók és nem műtétre várókra. Előbbiek sajnos nem kaptak reggelit, és bezárva várták, míg az utóbbiak vígan falatoztak. Utána újra egyesítettem a csapatokat, jobban telik az idő az éhes várakozóknak, ha van társaságuk és szaladhatnak, játszhatnak. Közben a napi teendőket is be kellett volna ikatni, erős csúszásban voltam mindennel, és a műtétre várókat mérni kellett, megadni az adataikat (ehhez mindegyik cicáról kis színes papírlapokat gyártok minden tudnivalóval), előkészíteni a hordozókat. Windre is időközönként ránéztem, adtam neki inni, enni – kicsit evett és ivott. Az idő vészesen fogyott az indulásig, én még sehol nem tartottam, ideges is voltam Wind miatt, a műtétek sem a kedvenceim… szóval zaklatott nap volt nagyon, de hát nem minden napunk egy álomvilág. Sőt. Bármennyire is annak látszik kívülről. Kezdtem eléggé álmos is lenni, hiszen nem feküdtem le éjjel. A három műtétre várót leraktam végül az orvosnál, megbeszéltük, hogy szólnak majd, ha mehetek értük, aztán meg egyeztetünk utána Wind hogyléte felől is.

Közben az aprók tartották bennem a lelket…

Otthon próbáltam tovább haladni az elmaradt teendőkkel, már rég délután volt, közben láttam, hogy Wind újra elég bágyadt, a többiek mind elaludtak, és rájöttem, hogy aznap még nem is ettem semmit. Viszont igyekeznem kellett, hogy mire a friss műtöttek megjönnek, mindennel végezzek, hiszen nekik csend kell, nyugalom, béke a műtét után – és persze rend, tisztaság. Ügyes voltam, végzetem… tanulni akartam aztán, de azért annál feszültebb vagyok ilyenkor, így inkább a fiúkkal játszottam kint a kennelben.

Teutates-szel a kennelben

Végre jött a telefon, hogy mehetek a kicsikért. Rohantam, hiszen itthon közben Wind kezdett már nagyon  elcsigázott lenni. A kicsiket én általában előbb megkapom, mint egy átlag gazdi, hiszen már akkora rutinom van a műtét utáni dolgokban, és rááll a szemem, tudom mit kell figyelni, mikor kell aggódni és mikor nem. A kicsik, ahogy ez lenni szokott még kicsit ingatagok voltak, de máris szaladtak játszani, pisilni és kaptak felvizezett konzervet. Nagyon éhesek voltak a majd egy napos koplalás után. Ilyenkor nagyon fel vannak dobódva egy ideig, viszont borzasztóan kell figyelni, hogy altatás után, meg friss varratokkal le ne essenek valahonnét, ne ugorjanak le magasról, a többiek ne nyúzzák őket, ne legyen brutál birkózás, nehogy olyat egyenek, amit még műtét után nem kéne – és így tovább. Szóval melós. Minél többen vannak, annál inkább. Mellette Windre is ügyelni kellett, itatni, értesíteni a gazdikat, hogy túlvannak a műtéten a kis norvég erdeik – szóval nem unatkoztam, és bármilyen fáradt is voltam, tudtam, hogy messze még az este, bár az alvásnak esélye sem lesz majd.
Írtam Eszternek, hogyha végzett a műtőben a többi műtéttel, akkor szóljon, mikor mehetünk, mert nincs Wind jól, nagyon lázas újra. Nagyon szomorú voltam, végtelenül sajnáltam Windet, figyeltem a műtötteket, és próbáltam lekötni a nem műtötteket. Késő délután  szólt Eszter, hogy mehetek Winddel, szerencsére addigra a lányok itthon voltak, így nem kellett magukra hagyni a frissen ivartalanított kis norvég erdeiket, akik még mindig pörögtek, mint a búgócsiga.

A mindig sármos Jon, láthatóan nem hatotta meg az ivartalanítás

Sajnos várni kellett elég sokat, pont voltak bent amikor odaértünk. Wind már sirdogált, nem volt jól, és utálta a lábában a kanült, így kivettem a hordozóból és sétálgattam vele a váróban. Nagyon vártam, hogy megkapja végre a fájdalomcsillapítót és jobban érezze magát. A vénás injekció iszonyú gyorsan hat, mire lefolyt az infúzió már szinte alig volt láza. Közben a vérkép is megjött, amin annyi látszódott, hogy valami akut vírusos folyamat zajlik, de ennél okosabbak nem lettünk. Így további vizsgálatokat kértünk (megjegyzés tőlem most: ami mind negatív eredménnyel jött vissza), hogy közelebb kerüljünk a megoldáshoz. Windnek semmi más tünete nem volt, tökéletes széklete volt, nem hányt, mégcsak hányingert sem láttam nála, és a doktornő is alaposan megvizsgálta, de sehol semmi. Nagyon rossz volt nem tudni, hogy mi zajlik a háttérben és csak várni, hogy mikor lesz jobban. De mást nem tudtunk tenni.

Mire hazaértünk, a kis műtött banda aludt békésen, a többiek is lefeküdtek. Wind evett, ivott, használta a WC-t, játszott – jó volt látni, hogy láztalanul jobban érzi magát.

Mivel az összes energiámat leszívta ez a két nap, így kértem Szabit, menjünk el az erdőbe kicsit a kutyákkal, úgyis mindenki alszik.

Imádom…

Már elég későn indultunk útnak, esett is, de nem baj, azt szeretem. Gondoltam a séta majd feltölt, és utána friss leszek, üde és kedves és okos és türelmes újra. A kutyák körülöttünk cikáztak, és épp valamit nagyon meséltem Szabinak, amikor láttam, hogy Csili megáll, Miló megáll. Csend. Valami történik. Akkor vettem észre, hogy a tökéletesen farönknek nézett dolog az út mentén megmozdul, és egy igazán helyre kis vaddisznó néz velünk szembe. A kutyák is felfogták mi ez, és oda akartak menni, ami borzasztó veszélyes, mert ahol kismalac van, ott anyakoca is van. Az anyakoca pedig nemcsak, hogy vad… de nem is fél. Támad. Megtapasztaltuk már párszor.

Az ebek – Miló és Csili

A kutyák általában szófogadóak, de mindegyik vadászkutya, így a teljes hangerőt be kellett vetni, hogy a malac és a köztünk kb. középen lévő kutyák hozzánk jöjjenek vissza, és ne a malackát nézzék meg közelebbről – aki amúgy nagyon cuki volt, bár akkor egészen mást gondoltam… Mi nem mertünk közelebb menni, és nem mondom, hogy könnyen, de mindkét kutya visszajött (becsületükre legyen mondva), így épségben úsztuk meg mind a kalandot. (Volt amikor nem volt ilyen szerencsénk régebben, szóval higgyétek el, a félelmünk cseppet sem alaptalan. Borzasztóan sok a vaddisznó az erdőben és cseppet sem félnek semmitől, és gyorsak. Nagyon gyorsak.)
A kutyákat pórázon, szemünket-fülünket nyitva tartva hazamentünk az erdőn át, közben esett, és már nagyon nem szóltunk semmit. Mondanom sem kell, hogy minden lettem, csak friss, üde, és kedves nem. De türelmesnek muszáj lenni, másként ezt nem lehet csinálni, teljesen mindegy mennyire vagy fáradt.

Wind jól volt, sokkal élénkebb volt, mint a délelőtti szuri után, nyugis tempóban, de járkált, kicsit játszott, megmosakodott, végül újra lefeküdt aludni, és láttam, hogy végre igazán pihen, nem csak afféle lázas bágyadtságban fekszik. Nem tudtam meddig tart ez az állapot, így igyekeztem gyorsan megcsinálni az esti teendőket, és úgy 11 felé éreztem, hogy nem biztos, hogy sok energiám van még bármihez, de az állatok rendben voltak, a műtötteken látszott, hogy azért már vannak fájdalmaik, nem voltak olyan virgoncak. Az éjjel… ne részletezzük. Hosszú volt, lassan telt, folyamatosan ingáztam a műtött apróságok és Wind között. Közben az aprók nagyon cukik voltak, sokat derültem rajtuk. Nincs is édesebb, mint egy norvég erdei kiscica, bármilyen fáradt is legyél!

Cukiságok

A szerdai napom… na azt végképp ne is részletezzük, a két nap nemalvás után… legyen elég annyi, hogy mások is csatlakoztak a lázas csapathoz, így reggel hét és este 9 között pontosan ötször fordultam meg a rendelőben, a végén már úgy éreztem nem is én vezetek, hanem a kocsi megy magától… Wind az esti fordulóra már jól lett, láztalan, de ott voltak a többiek, szóval egy újabb remek éjszakát pipálhattam ki alvás nélkül.
A doktornő szó nélkül jött be a szabadnapjain folyamatosan a rendelőbe – és úgy teltek a napok, hogy, hogy volt aki lázas volt, de nem látszott rajta semmi, aztán aki lázas, és látszik is rajta nagyon,  és voltam én, aki ugyan nem volt  lázas (bár a fene tudja…), ellenben halálosan fáradt. A cicák is olyanok, mint a gyerekek… van aki a 40 fokos lázzal is vígan rohangál, van aki a 38 foknál már meg akar halni (én az előzőek táborát gyarapítottam gyerekkoromban), így kénytelen voltam naponta többször ellenőrizni az összes kicsit, hogy ki hogy van éppen.
Nos, hát ilyen volt. Túléltem… Túléltük. Bízunk benne, hogy többet ilyen nem lesz, de azért az oltásoknál mostmár mindig aggódni fogok kicsit.

A lényeg, hogy minden apróság jól van, nagyon gyorsan összeszedték magukat a láz után, hihetetlen módon tudnak regenerálódni ezek a kis apró norvég erdeik. Mi meg? Majd egyszer kipihenjük a dolgot…

Ölelésem Nektek!

Virág

Nyári napok… avagy a túlélésre játszunk 2

Hei Alle Sammen! … vagyis Helló Mind!

Tudom-tudom, hogy jól el voltam veszve (szépen magyarul…) majd egy hónapig… Tényleg elnézést, de ez egy igazán embert próbáló hónap volt minden fronton. Őrületesen sokminden történt folyamatosan, rengeteget dolgoztunk és alig-alig aludtunk. Próbálunk ezen változtatni, de nehéz, mert sok a feladat és kevés az idő, és ha néha egymással is akarunk váltani pár szót, akkor arra csak az éjszaka marad.
A melegek miatt az alvás sem könnyű – főleg ha amikor épp lefeküdnénk felélénkül a csapat, hiszen éjjel van jobb idő, és hajnali 3-4 körül már újra mindenki nagyon vidáman van. Én nem annyira… de igyekszem! És ebben a pár órában is felkelek párszor, meg visszafekszem, meg megint fel és újra vissza. Gondolkozom rajta, hogy egy új napirendet találok ki magamnak nyárra – meglátjuk működőképes lesz-e, de talán hatékonyabb.

Kora nyári reggel a kennelben

A kicsik… a kicsik megnőttek. Hihetetlen gyorsan. Egy hónapja még éppen a második oltást vártuk csak, ami után elszabadult a pokol és két olyan hetünk volt, amit senkinek sem kívánok. Sorra lázasodtak be a kicsik, nagyon magas lázuk lett és ez azt eredményezte, hogy nem volt elég az itthoni lázcsillapítás, hanem napi két vénás Algopyrint kaptak, akinek kellett, az infúziót is… volt, hogy hatszor fordultam meg az orvosnál egy nap alatt reggel hét és este 11 között, mindenkinek napi két-háromszor mértem a lázát, itattam cseppentőből, etettem kézből és még sorolhatnám.

Édes-drága Wind, akivel kezdődött az egész

Borzasztó sok munkát és odafigyelést fordított ránk az orvosunk, nem nézve hogy vasárnap éjjel van-e, vagy szombat hajnal. Mindannyian kimerültünk ebben mind testileg, mind lelkileg, (anyagiakról ne is beszéljünk), alvás nélkül, odaadóan és embert próbálóan támogattuk az apróságokat ezekben a nehéz napokban. Részletezhetném, de most nincs is kedvem visszaidézni ezt az egészet, örülök, hogy nyom nélkül és gond nélkül túl vagyunk rajta, és mindenki, aki lázas lett, a nehéz napok után hihetetlen gyorsan és ügyesen szedte össze magát minden tekintetben.

A fiúkra sem jutott olyan sok idő, mint szerettem volna

Így csúszással, de az ivartalanítások is megtörténtek, ami persze mindig szintén néhány aggódós napot jelentett (és nem alvósat, de ezt már nem is említem), és a kicsik egy része kis is repült már.

Rosi almából Jorah költözött először

Volt már néhány nehéz időszakunk amióta a tenyésztéssel foglalkozunk, de talán ez most minden eddigieken túltett, és közben az élet nem állt meg, minden fronton helyt kellett állni. Szóval fáradtak vagyunk. Nagyon.
Mondanám, hogy na majd most jól kipihenjük magunkat, de egyrészt még vannak picik, szám szerint hatan, másrészt háromszoros hurrá, de vannak vemhesek, és vár ránk egy hosszú-hosszú út is, amiből majd egy igazi meglepetéssel térünk haza. Egy hónap múlva ilyenkor pedig már drukkolhattok a szüléseknél újra.

Szépséges Jenny! Nagyon várjuk a babáit!

Közben nyár van, meleg, fullasztó (legalábbis nekem), és tényleg jó lenne néhány napot valami víz mellett tölteni, töltekezni kicsit, de most úgy látom ősz előtt ez esélytelen. A norvég erdei macskák nem kedvelik a meleget, de éppúgy Milo sem, egyedül talán csak Csili kutyánk az, aki ilyenkor is lelkesen fekszik ki a napra és kerüli  a vizet. Ki érti ezt??

Azért az erdőben még mindig jó

A másik a szúnyog áradat, ami hatalmas méreteket öltött, pedig ez itt a hegyen egyáltalán nem volt jellemző, szinte lehetetlen alkonyatkor kint lenni, éjjel valamelyest javul a helyzet, de ha még a tűző napon kertészkedek, akkor is megcsíp jópár. Tényleg kezdem nem érteni, hogy van ember, aki élvezni tudja úgy igazán a nyarat… mert mégis mit? Mondjátok már meg nekem… esküszöm tanulni akarok belőle és megszeretni, de minden porcikám tiltakozik. Nem kicsit.

Lora és a legkisebb kisfiú a csapatban, Börgi

Szóval így áll a helyzet velünk most, de ígérem, hogy felveszem a fonalat és igyekszem minél több hírt adni a dolgok állása és életünk folyása felől a kisebb-nagyon norvég erdei macskahadak támogató közreműködésével.

De most megyek, bevizezem a kutyát, mert irgalmatlan meleg van és bepótolok néhány elmaradt dolgot, hátha egyszer a végére jutok.

Szépséges és fenséges Sansa, elköltözése előtt való estén

Az élet azért szép, csak forró és sűrű, de talán jobb is, addig sem érünk rá haszontalan dolgokkal foglalkozni…
Köszönjük, hogy kitartotok és velünk vagytok akkor is, amikor kevéséé van időm felétek fordulni és betekintést nyújtani a mindennapokba.

Csodás nyarat nektek – akik szeretik -, kitartást azoknak –  akik nem, és úgy általában ölelésem Nektek!

Meséljetek, hogy telik a nyár, mit csináltok, vagy mit csinálnátok legszívesebben?

Kezdem én… legszívesebben ülnék most egy kis észak-norvég erdei hytte teraszán és bámulnám a hajnali párát a tó felett és figyelném az ébredő erdőt. Olvasgatnék kicsit a szundikáló macskákkal, meg jó nagy erdei sétákat tennék a kutyákkal…

Ti jöttök… 🙂

A Børgefjell Nemzeti Park – avagy a mi kis Børgefjellünk névadója 2

A Børgefjell Nemzeti Park Norvégiában, az északi Nordland és Nord-Trøndelag megye határán, 270 és 1699 méter közötti tengerszint feletti magasságon fekszik. 1963-ban alapították, majd 1973-ban és 2003-ban kibővítették. Geológiailag a Skandináv-hegység azon részéhez tartozik, amely még a prekambriumban, mintegy 1700 millió évvel ezelőtt keletkezett, és anyaga főleg gránit és gneisz, ami elhagyatott érzetet ad a tájnak.

Børgefjell Nemzeti Park (forrás: Internet)

A terület nagyon változatos – a nyugati részén magas hegylánc húzódik, a park legmagasabb csúcsával, a Kvigtindennel (1699 méter). Keleten egy alacsonyabb, túlnyomórészt kopár fjell található, sok morénával. A két hegyvonulat közötti laposabb területen sok tó és patak  és vízesés van, ami rengeteg madár élőhelye, nagyon gazdag itt a növényzet. A legnagyobb tavak a Simskardvatnet és az Orrevatnet.

Børgefjell Nemzeti Park (forrás: Internet)

Itt erednek olyan neves folyók, mint a Jengelvassdraget, Vefsna és a Namsen, nem véletlenül ez a terület a pisztránghorgászat paradicsoma.

Børgefjell Nemzeti Park (forrás: Internet)

Az erdőhatár itt már 5-600 méter magasan van, erről is meséltem az előző részekben, hogy nálunk ez teljesen más… Ez alatt nyír- és erdeifenyő-erdők helyezkednek el.

Børgefjell Park (forrás: Internet)

Aki szeretne a parkban körülnézni, minimum 3-4 napot érdemes rászánnia. Arra számítani kell, hogy az időjárás (amúgy ez általában jellemző egész Norvégiára) nagyon gyorsan változik, így minden eshetőségre készüljünk fel, ha ide látogatnánk. Nyugaton és délen sok a csapadék, a telek nagyon hosszúak és igazán hidegek. A hó általában októberben esik le először, és a magasabb területeken el sem olvad egész évben.

Børgefjell Nemzeti Park télen (forrás: Internet)

Børgefjellben egyedül lehetsz a természettel, hosszú órákig mászkálhatsz úgy, hogy nem találkozol senkivel sem (ez a nekem való vidék, kétségtelen!) sok a jelöletlen út és csak néhány kabin van, amiben meg lehet szállni, mivel 1937-ben a norvég turisztikai egyesület úgy döntött, hogy a területet a maga vad formájában, kabinok nélkül kell megőrizni.
(Megnéztem kíváncsiságból, egy kabin/hytte egy éjszakára egy főnek olyan 65 000 Forint körül van…. cserébe igazán hangulatos!) Érdemes a látogatás előtt érdeklődni, hogy mely területeken tiltott esetleg az adott időszakban a túrázás. Jávorszarvasokkal is találkozhatunk, akiknek a vadászata tilos.

Børgefjell Nemzeti Park télen (forrás: Internet)

A park nevezetessége a sarki róka, ami itt jelentős számban fordul elő, a leggyakoribb ragadozó pedig a rozsomák. Sok védett faj otthona,  felbukkan időnként az eurázsiai hiúz és a barna medve is. A kisebb emlős állatok főleg a vörös róka, menyét, nyuszt és a hermelin, míg mélyebb, vízben gazdag területeken sok madár él. A leggyakoribbak a ragadozók közül a gatyás ölyv, valamint a bagolyalakúak, a vízimadarak közül pedig a récefélék és a lilealakúak.

A nemzeti park keleti, nyugati és déli területeit nyáron rénszarvas legeltetésre használják évszázadok óta míg az északiakat egész évben. A számi nép majd ötszáz éves jelenlétét ma sok kulturális emlék őrzi. A következő írásban a számikról írok, hihetetlen érdekes az életük, a kultúrájuk, a történetük…  A nemzeti park neve (Børgefjell nasjonalpark – norvégul,  és Byrkije vaarjelimmiedajve dél számi nyelven) két részből áll, az első egy régi norvég szóból ered, ami erődöt jelent – talán azért, mert a Számiknak pont alkalmas volt a terület adottsága arra, hogy megvédjék a határt a Svédektől. A fjell-t pedig már tudjátok – hegyet jelent. Úgy ejtjük, hogy Börgefjell (csak a kiejtés dallama más, mint a magyaré…).

Børgefjell Nemzeti Park

Ennyit a parkról, szerintem csodás, menjetek és nézzétek meg!

A mi kis fehér tappancsos kis Børgefjellünk pedig csodás kis fickó. Mindenben az első – pedig a legkisebb a három apróság között. De ő a legvagányabb egyben legkedvesebb kis tappancsos, akit valaha láttam. Hihetetlen, hogy soha nem ijedt meg a nála ötször nagyobb kis norvég erdeiktől, alig tudott menni, de máris bandázni akart velük.

Két napja már vidáman falatozik és fürgén szaladgál mindenfelé, majd ha elfáradt, akkor visszabújik a megszokott box-ba a mamához meg a tesókhoz. Nagyon nyitott, kedves, és csupa báj, mindenki arcára mosolyt csal. Azt hiszem sikerült ehhez a kis norvég erdei macskához méltó nevet találni.

Ezennel végig is értünk a Norwegian Nature elnevezésű alom három kiscicáján – remélem élveztétek ezt a kis norvég kitekintést.

Csodás tavaszi napokat Nektek,

Virág

A Møysalen Nemzeti Park – avagy a mi kis Møysalen-ünk névadója 0

Kedves Olvasóink!

Megígértem, hogy kicsit bemutatom Nektek Lora & Jaime kiscicáinak elnevezésekor a nevükként választott norvég nemzeti parkokat. Legutóbb Blåfjella volt porondon, most következzen a másik lányka: Møysalen, akit én nemes egyszerűséggel sokszor csak Møysi (Möjszi)-nek hívok.
A norvégok ezen betűje: ø (nem kell tőle megijedni) a magyar ö-betűnek felel meg, az s-t pedig itt éppen sznek kell ejteni. Igazából inkább a hangsúlyok nagyon mások, de így már ki tudjátok ejteni ezt a nevet is. (Norvég nyelvóra level 2. meg is volt. :D)
A név két szóból tevődik össze, amit  – én – pontosan nem tudok lefordítani, de a  Møy hajadont (szűz) jelent, a salen pedig az en sal, egy terem vagy egy nyereg jelentésekkel bír, és ennek határozott alakja a salen, vagyis a terem vagy a nyereg… a monda szerint élt itt két hajadon troll-lány, akik kővé váltak, és róluk nevezték el a hegy két részét.

Møysalen

A Møysalen Nemzeti Park (Møysalen nasjonalpark – norvégul) Norvégia északi Nordland megyéjében, Hinnøya szigetén, Lofoten és Vesterålen szigetvilágában található, és 2003-ban nyitotta meg kapuit. Tehát itt már egészen északon vagyunk, annyira, hogyha a viszonylag délen fekvő fővárostól, Oslo-tól (úgy ejtik Uslo, s-sel) indulnánk el meglátogatni a nemzeti parkot, akkor megállás nélkül legalább 20 órát kéne vezetnünk északi irányba, hogy odaérjünk.  Összehasonlításként: Budapestről autóval Norvégia kb. pont egy napos autóút – hosszabb megállók nélkül, tehát nagyjából hasonló távolságról beszélünk.

Møysalen Nemzeti Park – forrás: Internet

Ez a vidék már tényleg nagyon más, mint amihez hozzászoktunk, és amit a legtöbb magyar szeret, vagy ahol szívesen nyaral. (Kivéve az olyan elvetemülteket, mint én, akik itt érzik jól magukat igazán. ) A norvég hegyek amúgy is nagyon mások, a délebben fekvő hegyeken ezer méteren – mint a mi Kékestetőnk – már nem találsz fákat, nemhogy lombhullatót, de fenyőt sem, ott már teljesen más a vidék. Kopár, köves, füves – gyönyörű! Felénk ezer méteren – vagy akár a Tátrában is – még rengeteg fa van és nagyon zöld minden.

Møysalen Nemzeti Park – forrás: Internet

A nemzeti park célja a parti táj változatlan formában történő megőrzése – de ezen az előző írás nyomán már nem lepődünk meg, hiszen tudjuk, a norvégok mennyire büszkék a természeti értékeikre, és milyen nagyszerűen óvják meg azt.
Növényzetére jellemző a molyhos nyír. Kisebb síklápok és dagadólápok is előfordulnak a hegyek között, sajátos növényzetükkel.
A magas hegyek kedveznek a madarak megtelepedésének. A ritka ragadozó madarak közül itt a rétisas, a szirti sas, a vándorsólyom, a kis sólyom, a gatyás ölyv és az északi sólyom is képviselteti magát. Az állat és növényvilág teljesen zavartalanul létezik itt, a világnak ezen a távoli, talán kicsit eldugottnak tűnő szépséges vidékén. Persze járnak itt emberek, de minden bizonnyal nem ez a fő turistalátványosság azok számára, akik Norvégiába mennek.
Az emlősök közül többek között a jávorszarvas, a hermelin, az amerikai nyérc, a nyúl és a vörös róka él itt. Gyakori itt a másutt már nagyon ritka európai vidra.

A tájat az óceánból és fjordokból kiugró csúcsok jellemzik, a legmagasabb pont az 1,262 méter magas Møysalen-hegy.

A mi kis Møysink csodálatos lányka, fantasztikus norvégos kisugárzással és nézéssel az első pillanattól. Bár torti színű, a vörös nagyon kevéssé van jelen – egyelőre – a bundájában, a kis fejfoltján kívül szinte nem is fedezhető fel, ezért nem is vettem észre egyből, amikor született, hogy lány, amíg meg nem száradt és jobban láttam már a színeket. Határozott de kedves kiscica, akiről azt hiszed bátortalan, aztán egyszercsak elindul és nem fél semmitől sem. Nagy megfigyelő, látszik, hogy mindent nagyon megfigyel és raktározza az információkat. Az igazi személyisége majd csak ezután mutatja meg magát, hiszen még épphogy csak elkezdtek játszani, és néha-néha kijönni a boxból. Hamarosan őrült tempóra kapcsolnak, és jönnek a nagy újdonságok, az evés, az alomhasználat, a szaladgálás, bandázás… Most még a legtöbb időt a mamájuk mellett töltik, vagy összebújva alszanak, csendes-kedves-jó gyerekek. Lora pedig végtelen nyugalommal és kedvességgel,szeretettel veszi őket körül.

Legközelebb a kis fehértappancsos kicsi fiúról, és névadójáról lesz szó.

Addig is vidám tavaszi (állítólag újra téli) napokat kívánunk Nektek!

Ölelésem,

Virág

A Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park – avagy a mi kis Blåfjella-nk névadója 0

Kedves Olvasóink!

Ígértem Nektek, hogy a Lora&Jaime picik kapcsán írok nektek azokról a norvég nemzeti parkokról, melyekről a nevüket kapták. Hadd merüljünk el legalább a fotelból egy kicsit Norvégia varázslatos vidékein!

Kezdjük Blåfjella-val, akinek a nevét  – sokan kérdeztétek – így kell ejteni: Blófjella (csak más hangsúllyal, mint a magyar, de azt most nem tudom prezentálni :D)

A Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park (déli számi nyelven: Låarte-Skæhkere nasjonalpark) Norvégiában Nord-Trøndelag megyében helyezkedik el, és a Skandináv-hegység magashegyi fjell-vidékén található. 2004. december 17-én nyitották meg kapuit.

Norvégia harmadik legnagyobb nemzeti parkja, ahol felfedezésre vár a sok mesebeli erdő és a szépséges-magas hegyek. A terület lakhelye jól ismert és féltett fajoknak, több itt előforduló növény- és állatfaj szerepel a vörös listán. Itt található Norvégia egyik legnagyobb összefüggő igazi érintetlen területe, ahol valóban a vadonban érezhetjük magunkat. A terep nagyon változatos, fennsíkok, tavak, erdős völgyek, mocsarak, hegycsúcsok tarkítják. A Számi emberek lakhelyéül szolgált századokon keresztül.

Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park, Norvégia (forrás: a nemzeti park FB oldala: https://www.facebook.com/blafjellaskjakerfjella)

A park két erősen különböző részre oszlik, amelyek csaknem teljesen elválnak egymástól. Délen, a Skjækerfjella területén 1000–1100 méteres hegyek vannak, az északi részen, a Blåfjella vidékén van a terület legmagasabb csúcsa, az 1333 méteres Midtiklumpen. A két terület között hegyi parasztgazdaságok működnek.

Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park, Norvégia (forrás: a nemzeti park FB oldala: https://www.facebook.com/blafjellaskjakerfjella)

Délen termékenyebb a talaj, gazdag a vegetáció. Északon szegényes a növényzet. A Raudfjellet hegy anyagában sok a szerpentinit, ami vörös színt kölcsönöz a kopár talajnak.
Az északi hegyek közötti mocsarakban gyakori a közönséges tőzegrozmaring, a tőzegáfonya és a közönséges lápcsillag. A közönséges lucfenyő bevándorló fajként itt jelent meg először Norvégia területén. A növényzet rendkívül változatos, a megszokott szárazföldi  növények mellett alpesi  növények is megtalálhatóak.

Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park télen (forrás: a nemzeti park FB oldala: https://www.facebook.com/blafjellaskjakerfjella)

28 féle emlős állat és rengeteg fajta madár figyelhető meg a parkban.  A legérdekesebbek a sarki róka, hófehér bundával, a barna medve, a eurázsiai hiúz, rozsomák, szürke farkas.  A madárvilág különlegessége a kis póling.
Évszázadok óta élnek számik a környéken, épp ezért  nagyon sok Számi kulturális emlék található itt, települések, temetők, szent helyek. Számos parasztgazdaság és hegyi legelő is van a termékenyebb részeken. A területen lehet vadászni (na az nem az én sportom), horgászni és mindenféle szabadtéri rekreációs tevékenységet végezni. Rengeteg túraútvonal van – némelyik télen nem járható.

 

Aki szeretne éjszakára is maradni, varázslatos kis hegyi házakat tud bérelni – ezeket a norvégok Kabinnak hívják, ami azért fura, mert sokunk szívesen beköltözne egy ilyen „Kabinba” örök életére.

Norvég “Kabin” vagy Hytte, szerintem kibírnánk itt valahogy. 😀

A park 2004-ben kapta a Blåfjella-Skjækerfjella nevet, amiből mi az egyszerűség kedvéért csak a Blåfjella-t használtuk a névadásnál. A Blå kéket jelent norvégul, a fjella pedig a fjell – hegy szó többesszámú változata. Ezek a terület számi nevének norvég változatai.

Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park, Norvégia (forrás: a nemzeti park FB oldala: https://www.facebook.com/blafjellaskjakerfjella)

Amikor a neveket kerestem, ez volt az első, amit kiválasztottam, hiszen remekül illett a mi kis kék(krém) lánykánkra. És talán nem csak azért, mert kék ő is, hanem ugyanazt a végtelen nyugalmat, kicsit megközelíthetetlen és fenséges szépséget árasztja magából, mint a norvég hegyek. Ő a legnagyobb a 3 kicsi közül, és végtelenül érdeklődő amúgy. Kedves és örök kíváncsiság van a szemében. Már most szeretne kijönni hozzám, de aztán persze megy vissza a mamához, még nem neki való a nagyvilág. Persze napok kérdése csak, és szűk lesz a box, indul a felfedezés, a bandázás és a nagy rácsodálkozások kora. Amúgy már most nagyon szeret a nagyokkal lenni, különösen Jon és Jorah szeret vele aludni, nagyon kis cukik!

No, ha kedvet kaptatok, menjetek és látogassátok meg a Blåfjella-Skjækerfjella nemzeti parkot, ahogyan mi is terveztük idén, de attól tartok ez már jövőre marad. Ámbár…. hosszú még az év, bármi lehet! 🙂 És persze kövessétek nyomon a kis kékség növekedését nálunk, aki remélhetőleg már nem lesz barátságban a cserebogarakkal! 😀

Vidám tavaszi napokat,

Virág

Norvégia, Te csodás – avagy Lora apróságainak névadásáról 1

Kedves Olvasóim!

Arra gondoltam, ha már beoltottalak Benneteket a norvég erdei macskák szeretetével, akkor ismerjétek meg azt a világot egy kicsit jobban, ahonnét ez a varázslatos fajta származik.

Mindig, amikor Norvégiában vagyunk, azt érzem, hogy egy élet kevés lenne ahhoz, hogy ezt a hihetetlen természeti értékekkel rendelkező országot megismerjem és végigjárjam úgy, ahogyan én szeretném. De nem akarok telhetetlen lenni, hálás vagyok minden pillanatért, amit ott tölthettem el – és az eljövendőket pedig nagyon várom.

Első norvégiai utamon az egyik kedvenc helyemen: Verdens Ende

Norvégia az az ország, amit látnod kell, ha szereted a háborítatlan természetet, ha szeretsz hegyet mászni, ha szereted az erdőt járni úgy, hogy nem találkozol percenként 10 másik emberrel, ha szereted a víz minden formáját – patak, folyó, tó, tenger -, ha odáig vagy a friss levegőn végzett sportokért, és még sorolhatnánk. Norvégia természeti szépsége felülmúlhatatlan! Drámai vízesések, kristály tiszta fjordok, mesés hegységek és gleccserek, végtelen erdők és rengeteg víz az, ami Rád vár. És végtelen nyugalom, csend, béke.

A norvég nép számára rettentően fontos, hogy mindezt a szépséget megőrizzék. A filozófiájuk nagyon egyszerű és követendő: a megőrzés mindenki felelőssége, és mindenki igyekszik minél kevesebb ökológiai lábnyomot hagyni a páratlan szépségű tájon a kirándulásaik, természetben eltöltött sportok során. Mantrájuk: Hagyd úgy, ahogy találni szeretnéd. Készíts képeket, őrizz emlékeket – de ne bánts semmit, ne vigyél el semmit. Milyen egyszerű is, nem igaz?

Úton a Gaustatoppen tetejére

(És mennyire nem tudjuk mi, magyarok ezt így csinálni…. elkeserítően sok a szemét az erdőinkben, az utak mentén, hogy a városokat már ne is említsük. Mi akármerre kirándultunk Norvégiában, sehol nem láttunk szemetet! Szóval lehet ezt másként csinálni…)

Norvégiában rengeteg nemzeti park van, mi ezekből választottunk hármat Lora és Jaime kicsinyeinek nevéül, hogy ebben is őrizzék az eredetüket és azt a mesés és ugyanakkor vad világot, ami szerencsére ott még létezik. Így a következő blogbejegyzésekben bemutatom Nektek  ezeket a parkokat, és kicsit kitértünk a számi népre, akik története és történelme nagyon érdekes, éppúgy a kultúrájuk és az életük. Persze közben a kis apróságok sem maradhatnak ki a bemutatkozásból, a legapróbb norvég erdei kiscicáinkról is lesz szó bőven.

2017 ősze, Eidsfoss

Tartsatok velem!

Vidám-szép tavaszi napokat,

Virág

Norvég erdei a szabadban – avagy ki lehet/kell-e engedni egy norvég erdei macskát? 0

Kedves Olvasóink!

Sokan kérdezitek tőlünk, hogy: Ki lehet-e engedni egy norvég erdei macskát? Vagy épp azt, hogy: Fontos-e neki, hogy kint is legyen? Ha igen hogyan vihetem ki?
Így most a kicsik első kinti fotózása kapcsán gondoltam írok erről Nektek.

Angel első lépései a kertben

A norvég erdei macska – mint a neve is mutatja, egy erdei macska. Nem kitenyésztett, nem gondos emberi elme által kigondolt és gondos emberi kezek segítségével megalkotott kreálmány. Genetikailag kimutatták, hogy kialakulásában nem vett részt más macskafajta, egészen egyszerűen a természet alkotta olyannak – amilyen.
Ellenállónak, egészségesnek, bátornak.

Lora az udvarunkban

Ha valaki járt már Norvégiában, tudja, hogy hatalmas nagy érintetlen természeti területek alkotják, amiben persze fellelhetők kis falvak és városkák, de igazán nagy települések néhány várostól eltekintve (amik meg sem közelítik a mi magyar nagyvárosaink léptékeit, nem is beszélve más európai nagyvárosok hatalmas városairól) mindent fű, fa, virág, szikla és rengeteg víz borít. Csodálatos. Tényleg szavakkal leírhatatlan, ezt látni kell!

Tavaly májusban Norvégiában <3

Viszont azt is tudni kell, hogy eltekintve a délebbi területektől azért az időjárás nagyon más mint nálunk! Ott még épphogy múlik a tél – van ahol még nem is közelít a tavasz, a nyár pedig júniusban is akár csak 10-15 fokos, esős, szeles, és ha szerencsénk van, akkor kifogunk júliusban-augusztusban pár igazi nyári napot, de az augusztus általában már inkább az őszhöz tartozik. Minél északabbra megyünk, annál igazabb ez.

Norvégiában, tavaly májusban egy város kellős közepén. Igen, ott ilyen. 🙂

A norvég monda-, és mesevilágot átszövi a norvég erdei macskák jelenléte, ott szerepelnek a gyerekek tündérmeséiben, és a leghíresebb mondák hősei mellett, legyen szó Thorról vagy Freya-ról.
Szóval itt (és persze Skandinávia más részein) született meg ez a csodálatos fajta. A természetben. Ennek okán elég nagy badarság lenne azt mondani, hogy ez a macska nem szeret kint lenni, nem szeret fára mászni, nem szeret vadászni. Ugye elképzelhetetlen egy erdei macskáról?
Persze ez a fajta is elkezdett háziasodni, hiszen a tanyákon könnyen jutott élelemhez, ráadásul a norvég vadászokat annyira nem hatották meg tündérmesék, hogy ne vadászták volna le szinte minimális létszámúra sok évvel ezelőtt a norvég erdei macskát. Szerencsére időben rájöttek a norvégok, hogy nem lesz ez így jó, és megmentették a nemzeti macskafajtájukat. Örök hála nekik ezért!

Szóval ez a macskafajta nemcsak hogy szeret kint lenni, de konkrétan a leginkább akkor érzi magát elemében, amikor fúj a szél, amikor esik a hó, amikor jég van, amikor esik, vagy amikor vadászidő van. Még soha nem láttam a macskáinkat hosszasan a napon ejtőzni, annál inkább kint feküdni a hóban, vagy a szitáló esőben bámulni az udvart, vagy éppen vadászni szürkületben vagy hajnalban.

Teutates 2018. december egyik reggelén a kennelben

Azok a macskák, akik békésen fekszenek mellettünk a meleg szobában a kanapén, míg olvasunk, vagy követnek minket este az ágyba, akik nem tágítanak a laptopunk mellől, mikor dolgozunk – odakint a természetben egy pillanat alatt változnak újra át vadmacskává. Érdekes ez, és én örülök, hogy még ebben a kettősségben élhetünk velük, és kedves, szelíd, magabiztos és barátságos énjük mellett fel-felvillani láthatjuk azt a vad, bátor, semmitől vissza nem rettenő, ügyes vadászt, aki bármilyen zord időt elvisel és konkrétan bármit megfog ami él és mozog.

Joanna imád a hóban feküdni

Mi egy tenyészet vagyunk, így ezt az élményt korlátozottan adhatjuk meg nekik, de remélem eljön az az idő, amikor a birtokunk ennél jóval nagyobb lesz, és a macskáink teljes biztonságban ugyan, de egész nagy területeket birtokolhatnak majd és mindinkább úgy élhetnek, ahogy az nekik jár.
Addig nálunk teljesen zárt kennelekben tudnak kimenni akkor, amikor kedvük tartja. A fiúk a nap nagy részét – a délutáni alvástól eltekintve kint töltik, és a lányok is sokat mennek ki.
Nemsokára – ha minden úgy alakul – nekilátunk egy minden eddiginél sokkal nagyobb kennel építésének, amiben hatalmas fenyőfák, bokrok is vannak, hogy a kintlétük még izgalmasabb és tartalmasabb lehessen, és nagyobb területen tudjanak egymástól kicsit elkülönülni – ha akarnak. Ez a fiúk helye lesz, kompenzálva kicsit azt, hogy ők kevesebb időt tudnak velünk tölteni, hiszen a lányok azok, akik a mi életterünket birtokolják, a fiúk akkor vannak velünk, ha néha bejönnek ide. Ehhez az kell, hogy épp ne legyenek nagyon kicsi cicák, mert azt az anya nem mindig díjazza, ha 2-3 kandúr csak úgy megjelenik a boxnál, ne legyen tüzelő nőstény, szülés előtt álló és így tovább – és ez ugye elég ritka. A kandúrjaink – kivéve Teut – jelölnek, ami azt jelenti, hogy azonnal megjelölnek minden újat a vizeletükkel, ami finoman fogalmazva is átható szagú – így sajnos tényleg külön szobájuk és kenneljük van, azt is épp elég nehéz tisztán tartani. Így legtöbbször mi megyünk be hozzájuk a szobába, vagy épp kint a kennelben játszunk velük. (Mondtam már, hogy a tenyésztésben nem minden leányálom? És hogy egy tenyészmacska élete sem fenékig tejfel? )

Hayley óvja Angel első kinti lépéseit

A napokban a picik is elkezdték felfedezni a kinti lét örömeit, néhányan már pár napja – persze a nagyobb lányok, Hearttal az élen Live és Angel – voltak az elsők, akik konkrétan maguktól elkezdték megtanulni a kijáró használatát. Pedig ekkora méretű picinél még nem könnyű a felnőtt macskák magasságára és erejéhez kialakított kijárón kijutni. Persze amikor kinyitom az egész teraszajtót, akkor mostmár mind kizúdulnak, és vidáman és csupa izgalommal fedezik fel, hogy létezik egy másik világ is. Nemcsak friss levegőt szívnak ilyenkor, hanem ismerkednek hangokkal, zajokkal, a kutyáinkkal – mindennel, amivel bent sosem tudnának. A friss hegyi levegő, a hideg-meleg váltakozása, a különböző időjárás, vagy csak a napszakok változásával járó hőmérséklet változások és egyebek: harmat, pára, köd, eső, nap, szél, hó, jég teszik őket (más dolgok mellett) egészségessé és erőssé.

Jaime kint élete első telén

A hétvégi első kinti fotózásunk alkalmával még a legtöbb kicsi először érzett füvet a lába alatt, először látott bokrot, virágot, először érezte a szelet… Ilyenkor vagy megilletődnek és óvatosan kíváncsiskodnak (mint a Scorpions fiúk, vagy a GT alom összes aprósága, hiszen ők még kisebbek), vagy villámgyors felfedezésbe kezdenek – mint a Scorpions alom talpraesett lánykái.

Jon Snow a hétvégi fotózáson

A képek persze csodaszépek, de legközelebb még szebbek lesznek, mert addigra már legalább a kennelben sokmindennel megismerkednek, és nem lesz nekik ilyen furcsa az új helyzet. Amúgy egy ilyen kinti fotózás roppant fárasztó, és kívülről nézve szerintem totálisan mókás tevékenység, ha szeretnétek, akkor legközelebb készítek a folyamatról egy videó vagy képsorozatot, derüljetek rajta, s lássátok mit meg nem teszünk azért, hogy Ti szépséges képeket nézegethessetek az apróságokról. Akinek igénye van erre, dobjon már nekem kommentben a FB-on (akinek nincs az itt) egy mosolygós vagy bármilyen emoji-t, és akkor ráveszem magam erre. 😀 Just for you!

Live – ez vajon mi lehet?

No, de visszatérve az eredeti kérdésekre. Igen, a macskák szeretnek kint lenni. Igen, jó nekik, ha ki tudnak menni. Ezeknek általunk preferált (és szerződésben is kért!) BIZTONSÁGOS fajtái: macskahálós ablaki kiülő, behálózott terasz, erkély, zárt kinti kennel, macskabiztos kerítéssel körbezárt udvar, és természetesen pórázon való séta. Higgyétek el, mindegyiket imádni fogják! Közös programnak is jó és sok új inger, tapasztalat éri a cicát, utána pedig boldogan fog Veled elnyúlni a kanapén.

És most álljon itt néhány kép amiket a gazdiktól kaptunk – ezúton is köszönjük Nekik, hogy ők   – és még sokan-sokan a többiek közül, akiknek a képe most nem akadt gyorsan a kezembe – biztosítják a Nordic Verden csemetéknek ezeket a fantasztikus kinti élményeket!!!  Hálásak vagyunk érte! <3

 

Csodás tavaszi napokat Nektek!!!

Virág

 

Egy átvirrasztott éjszaka – Lora és Jaime kiscicáinak születése 0

Az utolsó napok mindig olyan lassan telnek  – gondoltam, ahogy Lorát néztem. Kedd volt, 65. nap, ami a legesélyesebb nap arra, hogy az anyamacska világra hozza gyerekeit, ha.. és itt jöhetne egy egész hosszú felsorolás, de ettől most eltekintek. Hosszú és fárasztó napok voltak mögöttem, betegség, kiállítás, újra itthon a ház rendbetétele és a szokásos teendők egész sora, közben még egyáltalán nem voltam jól. Vártam már, hogy megszülessenek a kicsik, de ezt sem siettetni, sem késleltetni nem lehet – minden megtörténik idejében, ha elegendő időt hagyunk rá.
Délután már biztos voltam benne, hogy nem fog szülni Lora, este írtam is Eszternek, hogy aludjon nyugodtan, nem lesz szülés. Persze azért – csak úgy mint előtte éjjel – sűrűn keltem, és a két napban talán 3-4 órát aludhattam összességében. Lora szívesen időzött az emeleti szekrényben, de szerencsére legtöbbször a nappaliban feküdt. Két nap telt el ilyen fekvős-elnyúlós-merengős állapotban.

Lora a szülés előtti napon

Szerdára Lora teljesen megváltozott – mármint nekem. Külső személőnek ugyanaz az oldalán elfekvő macska, aki napok óta… de nem, nagyon nem. Láttam, hogy elkezdődött a folyamat, hogy Lora máshol jár, hogy a testében zajló változásokra figyel és annak teljesen átadja magát. Azt is láttam, hogy lassan megy. Nem baj, időnk – az van. Szívesen feküdt a picik között, de estefelé nyugtalanná vált, és hol felment, hol lejött, kiment-bejött, kereste a helyét, sehol nem volt jó. Szabi elvitte a kutyákat sétálni, én már nem mertem mozdulni, mert közben láttam, hogy némi váladék is megjelent. Ez az az állapot, amikor bármikor beindulhat a szülés, de akár várathat még magára simán egy napot is. Este későre járt, amikor Rosi úgy döntött, neki most nem tetszik Lora, és kapott tőle néhány pofont. Ez meg nekem nem tetszett, és így bezártam Lorát a szobába, hogy mostmár legyünk akkor nyugiban, ha odakint forrnak az indulatok – utána ugyanis Jenny is kapott párat megmagyarázhatatlan okokból. Mármint csak a kétlábúak számára megmagyarázhatatlan, nyilván ők tudják mi az ábra.

Lora az IKEA kuckóban – köszönjük Krisztiék, imádják! – a picikkel még szülés előtt

Lora nyugodtan elvolt a szobában egy darabig, feküdt, bement a boxba, néha kiment a kennelbe… én addig ellenőriztem minden elő van-e készítve.  Majd hanyatt feküdtem az ágyon és vártam. Próbáltam olvasni, de nem volt türelmem. Imádok olvasni, de annyira ritkán van rá időm, hogy már fogalmam sem volt mi történt pontosan a remek orosz regény első 100 oldalán, így feladtam.

23 óra felé kezdődtek el Lora fájásai, és ezzel együtt nyugtalanná is vált, ki akart menni. Kaparta az ajtót, egyszer ki is nyitotta – nem tudom ez hogyan sikerült neki, és kint befekeüdt az IKEA-s kuckóba. Kitereltem a bezúduló 826 darab macskát (érzetre ennyien voltak, na…)  – szép művelet volt, és behoztam Lorát kuckóstól. Időnként jött néhány fájás, de nem történt semmi.

Lora éppen befért a kuckóba,  ami nekem nem volt túl jó, hiszen nem láttam az amúgy is sötét szobában a kis éjjeli fénynél, hogy mi történik, és benyúlni sem tudtam. És vártam. Közben bejött Szabi, intettem neki, hogy gyorsan és hang nélkül feküdjön le. Közben rég elmúlt már éjfél, egy felé járt. Fájások. Semmi. Fájások. Semmi. Majd szintre percre pontosan az első fájásoktól számítva 2 óra múlva megszületett az elsőszülött, szerencsére a kuckó kijárata közelében látott napvilágot, így a lámpa segítségével azért képben voltam mi történik. Megvártam míg a lepény is kijön, és hagytam kicsit Lorának tisztogatni a kicsit, majd a jól bevált boxba terelő hadműveletet vetettem be, azaz fogtam a kicsit és a boxba tettem, ilyenkor az anya azonnal megy utána és ott is marad, ahol a pici van.
Nem úgy Lora. A kicsi nyávogott, mint a veszedelem, Lora pedig nem hogy magától, de még az én segítségemmel sem akart kijönni a kuckóból. Nagy nehezen sikerült kivarázsolni, a kintiek pedig hallottam mind(anyolcszázhuszonhatan) az ajtóhoz sereglettek, jöttek volna be megnézni, hogy mi a jó ég történik odabent ezen a késői (korai?) órán.  Lora is odaszaladt, de aztán visszajött az aprósághoz szerencsére, és tisztogatni kezdte. Láttam, hogy kisfiú, de mivel nehezen találta meg a tejet így nem akartam külön kivenni és nézegetni, inkább hagytam, had legyen nyugodtan a mamával, és Lora amúgy is lassú szülését nem akartam megzavarni még azzal, hogy elveszem tőle a kis apróságot. Nagyon kis édes volt, néha nyávogott kicsit, nagyon tetszett az érdekes minta a fején, azt meg amúgy is láttam rajta, hogy nem kicsi. Ráér a mérés később.

Nos, igen, pont ennyit láttam némi fény mellett a kuckóban a piciből…

Borzalmas fáradtság és álmosság vett erőt rajtam. Alig tudtam nyitva tartani a szemem. Hanyatt feküdtem a box mellett a földön. Fáztam. Próbáltam nem elaludni, bár Lora békésen feküdt a picivel a boxban, tudtam, hogy még mindkettőnk energiájára szükség lesz. Olyan lassan telik az idő, amikor éjjel van. Sötét. És nem történik semmi, hiszen az éjszakának ez az a része, amikor mindenki alszik. Nemcsak az emberek merülnek mély álomba, de már az összes kis és nagy norvég erdei (mindanyolcszázhuszonhatan) is végtelen csendben volt a  ház többi részében. Aludtak a kutyák is. Nem mozdult kint semmi. Egyedül marad az ember a gondolataival és a sötéttel és vár. Lora néha tisztogatta magát, néha békésen pihent. Hajnali három után láttam, hogy kicsit megváltozik odakint a hangulat, az erdő felett halvány narancs színű  derengés úszott és kivehetők voltak már az udvar fái, bokrai. Éreztem, hogy jön a fiúk szobája felől a hideg, nyitva maradt náluk éjjelre az ablak, ami nem baj, szeretik a hideget, már rég nem fűtünk náluk, de most éreztem, hogy húz át a szobán az ajtó réseken átkúszó hideg, friss, kora hajnali levegő. Aztán a madarak is rákezdték.
Lorára néztem, és láttam, hogy fájások jönnek újra. Jólvan. Haladjunk csak, mindjárt itt a reggel. De lassan haladtunk, drukkoltam minden fájásnál… egy óra múlva érkezett meg a másodszülött, szépségesen, és nagyon feketén. Azt láttam, hogy nem tiszta fekete, de a pontos színét nem tudtam volna megmondani. Fiúnak gondoltam, csak később, amikor már Lora mindent elintézett körülötte és szopott a kis jövevény vettem észre, hogy bizony kislány, és keresni kezdtem rajta a vörös színt, ami ahogy száradt látszott is. Lora első tortie színű norvég erdei kiscicája megszületett hát!

Íme a másodszülött! 🙂

Ilyen még nem volt, örültem és néztem, ahogy Lora fáradhatatlanul tisztogatja az apróságot, akiről már ekkor látszott, hogy egyáltalán nem kicsi. Sőt… Megmértem őket és valóban nagyon-nagyon szép súllyal születtek, de ez nem csoda, hiszen tudtam, hogy nem lesznek sokan. Három kicsire számítottam, ezért óvatosan végigtapogattam Lora hasát, és csak azt éreztem, hogy a felül lévő oldalon nincs már benne kiscica. Viszont a vemhesség felé mindvégig három kicsit éreztem benne, és Lora sokat is hízott – előtt öt kicsivel szedett fel ennyi pluszt – joggal gondoltam, hogy van még mire várni. Így aztán vártam. Kint világos lett közben, hallottam, hogy a lányok iskolába készülődnek. Tudtam, hogy a többiek, kicsik és nagyok (mindanyolcszázhuszonhatan) várják kint a reggelit, de nem akartam elmozdulni Lora mellől, viszont azt sem tudtam vajon meddig kell várnom. Így inkább felkeltem és gyorsan megetettem a norvég erdei hadsereget, a kutyáknak vettem elő húst, és alapos kézmosás után visszamentem a szobába. Még épp időben, mert épphogy elhelyezkedtem jöttek is a fájások, és néhány sorozat után talán a három közül a legkönnyebben megérkezett az újabb kis jövevény. Mivel világos volt – bár a boxban azért akkor is félhomály van – gyanús volt, hogy nem tűnik annyira feketének mint a többi, és hamar el is könyveltem magamban, hogy ez a cica kék. Már csak az volt kérdés, hogy kék és fiú, vagy kék-krém és lány. Nem láttam benne krém színt, csak amikor később kivettem megmérni, akkor láttam a fején halványabb kis részeket és persze megnéztem inkább az ivarszerveket: lány egyértelműen. Lora első kék-krém kiscicája! Juppi!!! Örültem nagyon, ő is csodálatosan szép volt és nagyon nyugodt.

Sokat vártunk rá, de megérte! A kis hármas számú 🙂

Nem tudtam, hogy vége-e a szülésnek, bár úgy sejtettem, hogy igen, azért még maradtam két órát a box mellett. Éhes voltam, szomjas, és fájt már mindenem. Lora szerencsére az összes lepényt megette szülés közben és nedves konzervet is elfogadott, így tudtam, hogy jól van. Közben értekeztem Eszterrel, aki vagy egyből reggel tudott volna jönni, vagy este, de a reggel korainak tűnt nekem, hiszen még abban sem voltam biztos, egyáltalán vége lett e a szülésnek.

Azért két óra elteltével már úgy gondoltam, hogy megtörtént minden, aminek meg kellett, és szépen kivettem mindent Lora és a picik alól, hogy tiszta, puha, meleg helyet csináljak nekik. Összepakoltam a szülés kellékeit, most néhány hónapig nem lesz rájuk szükség. Azért reméljük tényleg csak néhány. 🙂

Teljes a csapat!

Kimentem a többiekhez is, akik nagyon izgatottak voltak a történések miatt, és néhány óra csúszással nekiláttam a pakolás, almolás és egyéb szokásos teendőknek. Közben le-leültem Lora mellé, hogy megfigyeljem a piciket és őt.
Feltűnt, hogy az alsó emlőket nem szopják, pedig már napok óta volt benne tej, és általában azok a legmenőbb helyek, a születés után oda kúsznak fel szopni, és később ott esznek azok, akik a legügyesebben kaparintják meg maguknak. Lora emlői pirosak voltak és csomósak, ennek nem örültem.

Ez sajnos nem néz ki jól…

Értekeztem Eszterrel, aki azt kérte, hogy meleg vizes vattával melegítsem és masszírozzam, majd próbáljak belőle tejet nyomni, háhta így a kicsik egyfelől könyebben hozzáférnek, másfelől a tejszag miatt talán rákapnak a dologra. Így aztán amennyire tudtam behasaltam félig a boxba, forró víz, vatta és nekiláttam a műveletnek. Melegítettem. Masszíroztam. Melegítettem Masszíroztam.  Lora csendesen tűrte. Jó két órát töltöttem el így, és úgy éreztem, hogy kicsit jobb lett a helyzet ugyan, de a picik csak nem akartak onnét szopni továbbra sem, pedig jött a tej is az emlőkből. Így aztán abbahagytam a dolgot. Késő délután volt már, fáradt voltam, még nem ettem, és nagyon  sok dolog állt előttem. Nem éreztem jól magam, de ezt akkor még csak a fáradtságnak tudtam be. Fájt a fejem, kapart a torkom, tulajdonképpen mindenem fájt. De hát hosszú volt az éjszaka, egyáltalán nem aludtam semmit, és egy ilyen hosszú szülés – főleg ha kevés kicsi van – sokat kivesz az emberből.

Lora csendesen pihent a picikkel, én pedig ettem végre valamit, persze közben felügyeltem a csapatot

Eszter is megjött, megnézte a 10 kis rosszcsontot, majd megvizsgálta a piciket. Ő is mondta, hogy szép nagyok, erősek, teli van a pocakjuk már most. Lorát is megvizsgálta és megnézte az emlőket is. Neki se tetszettek, de mivel szerintem eddigre rosszabb lett mint előtte volt, hiába próbáltam segíteni, abban egyeztünk meg, hogy mivel a picik nem kezdték el szopni így inkább a természetre bízzuk nagyon szigorú megfigyelés mellett a dolgot, hátha szépen lelohad és megszűnik a csomósodás, pirosság. Így aztán a nap többi részében a feladatom Lora figyelése volt. Szerencsére nem lett lázas, ami jó jel volt, és nem lett rosszabb az emlők állapota sem, ami szintén jó jel volt. A 3 pici nagyon nyugodt volt, így tudtam, hogy elegendő tejhez jutottak, de azért a biztonság kedvéért többször is megmértem őket.

Íme az elsőszülött fél naposan

Mire oda jutottam, hogy le tudtam volna feküdni aludni annyira nem voltam jól, hogy nem tudtam elaludni sem. Csendben olvasgattam és figyeltem Lorát és a három csöpp norvég erdeit, és valamikor hajnaltájt elnyomott az álom.
Másnap (aznap…) úgy ébredtem, mint akit ledaráltak és kidobtak a szemétdombra, éreztem, hogy lázas vagyok, hangom az nincs, mindenem fáj. Éljen… amikor a legtöbb a dolog, akkor jól jön ez még, de az élet nem kívánságműsor. Szabi hozott nekem egy rakat gyógyszert, így ezekkel vidáman – na jó – elégséges tempóban (értsd: mint akin átment az úthenger) tettem a dolgom.

Hát így történt… azóta eltelt néhány nap, tegnap már nem voltam lázas, csak fulladozom még. Mindenkinek nagyon köszönöm a jókívánságokat – ideértek, nem kérdés!  A picik 5 naposak, csodaszép neveket kaptak és csendesen szuszognak a mama mellett a boxban. Nagyon nyugis kis csapat egyelőre, alig várom, hogy kinyissák a szemüket és kicsit jobban meg lehessen ismerni őket.

Lora végtelenül jó anyuka

Vigyázzatok magatokra és legyetek velünk, kísérjétek figyelemmel az apróságok mindennapjait – ami néha nem is mindennapi. Sőt. . 😀

Ölelésem,

Virág

Megnyitott a cicabölcsi! 1

Kedves Olvasóink!

Nos, úgy tűnik, a meglepően nyugodt nappalok és hosszú éjszakák (értsd akár 5 óra alvás) végére értünk. A kis Scorpions babák ma 4 hetesek lettek, és pár nap alatt elképesztő változáson mentek keresztül. Néhány napja már hagytuk nekik, hogy ha akarnak, kijöjjenek a boxból, és néhány párnával behatároltuk a mozgásterüket. Óvatosan, reszketeg lábbakkal, félősen elő is bújtak páran úgy napi kétszer, néha Hayley is hívta őket, és akkor kint szopiztak, de aztán mentek vissza mind a biztonságos kis kuckójukba, a faboxba. Ott persze nagyon bátrak és vidámak voltak, és birkóztak, randalíroztak – ahogy ezt egy ennyi idős norvég erdei kiscicának kell, de az ismeretlen még bizonytalanná tette őket.

Kukucs Nagyvilág! Jövünk!

Aztán felfedezték, hogy én is ott vagyok, ismerős arc, ismerős hang, és akkor igyekeztek felmászni rám, és az ölemben játszani. Megható a ragaszkodásuk! Édesek, ahogy mindent hosszasan megfigyelnek, raktározzák az új infókat, ahogy tanulnak, okosodnak, ügyesednek.

A gazdin mindig jó!

3 nappal ezelőtt úgy gondoltam, már szívesen ennének valami mást – persze még sokáig az anyatej lesz a fő táplálékuk – és megkínáltam őket egy kis cicatejjel. Ez egy spéci KMR nevű tejpótló, amivel elvileg fel lehetne nevelni kiscicákat gond nélkül, ha nincs mamájuk, sajnos itthon nem lehet kapni, elég borsos áron lehet rendelni külföldről. Szóval először ebből készítettem nekik egy kicsit sűrűbb adagot, és eléjük tettem két kis tálkában. Nem hiába Hayley kicsinyei – aki a legokosabb cicánk – egyből tudták mi a dörgés, és vidáman lefetyeltek.

Még párnákkal leválasztva és persze Lora segítségével

Ezen felbuzdulva másnap úgy gondoltam, hogy összekeverem a tejpótlót csirkés konzervvel, lássuk eszik-e. A lányok egyből rákaptak, vidáman falatoztak, a fiúknak kicsit segíteni kellett, hogy ne annyira a tál szélét rágják, hanem azt egyék, ami benne van. Nagyon lelkesek voltak mind, és édesen, remegő lábakkal és teli pocakkal és maszatos pofival távoztak a tál mellől. Persze ezek még nem értékelhető mennyiségek, a nagy részét utána Hayley – és a még mindig pótmama szerepet betöltő Lora eszik meg. Így aztán hétvégén napi kétszer – reggel és este – kaptak enni, ma már lehet, hogy háromszor is megkínálom őket.

Reggeli! A mama persze figyel

A mozgásuk is óriásit fejlődött, már nem remegő lábbakkal ténferegnek kint, hanem szaladnak, játszanak, sőt már érdekli őket a játék is, mitöbb a lányok felmásznak a kanapéra, ha ott vagyunk, hogy velünk lehessenek. Végtelenül kedves és emberközpontú kicsik már most! Persze kedves fajta a norvég erdei, de higgyétek el soha nem lennének ilyenek a picik, ha nem töltenénk velük ennyi időt, ha nem vennénk a fáradságot, hogy beüljünk közéjük, ha nem simogatnánk őket, ha nem alhatnának az ölünkben, ha nem beszélgetnénk velük és ha valahol a ház egy távoli részén elzárva lennének és nem hallanák-éreznék-követnék a mindennapi történéseket. Ja, hogy egyszerűbb lenne? Az biztos… Most, hogy már esznek, jön a következő kihívás, a wc használat. Már idekészítettem az almostálcát, és persze megint egy kislány volt az első – Heart – aki egyből tudta mire való és azonnal bele is pisilt.

Csibészesednek! 🙂

Egyelőre nagy dolgok még nem történtek – majd ha ennél is többet esznek, de mivel itt az alom, nem nagyon lehet elmozdulni mellőlük, amíg biztonsággal nem eszik meg az almot. Azt hiszem ha ez már jól megy, akkor Rosita kicsinyeit is kiköltöztetem a szobából és együtt lesz a csapat. Kiváncsi vagyok mit szólnak majd, Rosi hogy viseli majd a dolgot – ha még korainak látom, akkor várok vele pont egy hetet. Többet nem, mert Lorának is kell a hely a szüléshez, ami egyre inkább közelít.
És hát igen… most jön majd az, hogy a napi takarítás is kevés lesz ahhoz, hogy tűrhető állapotok uralkodjanak, de hát ilyen ez…

Angel imád Szabi mellett lenni

Egyelőre Hayley-t látom inkább bennük, külsőleg és belsőleg is, de még annyira aprók, hogy ez a véleményem sokat változhat. A lányok egyértelműen nyitottabbak és ügyesebbek egyelőre, a fiúk inkább békés kis mackók. Érdekes volt a fotózáskor is látni, hogy ki hogy viselkedett, a fiúk inkább még bújtak volna az ismeretlen fotel sarkába, a lányok meg indultak volna felfedezni. Nehéz őket ilyenkor fotózni, mert már tartanak az ismeretlen helyszíntől, de játékkal még nem lehet oldani őket. Azért születtek értékelhető képek, legközelebb már könnyebb dolgunk lesz, vagy inkább máshogy lesz nehéz.

Néha meg kell beszélni az élet dolgait

Tegnap néhány órát távol töltöttünk családilag – erre mostanában már nem lesz példa a sok apróság miatt – és megünnepeltük Apukám születésnapját, illetve azt, hogy Milo egy éve költözött hozzánk. Az életünk egyik legjobb döntése volt, elképzelhetetlen lenne már minden nélküle. Vannak akik kutyások, vannak akik macskások, hát én (mi) ilyen kutyások-macskások vagyunk – és jól van ez így. Milo nagyon úszott a Dunában és mi is kikapcsolódtunk kicsit. A következő hétvégén kiállítással telik – a lánykáink leszek itthon a cicákkal – utána pedig remélhetőleg napokon belül szül majd Lora, nem fogunk unatkozni.

Miloval a Dunánál. Egy éve együtt!

Lora jól van, szépen hízik, de nem számítok sok kicsire nála, meglátjuk… Még mindig segít Hayley-nek gondozni a kis norvég erdeiket, de már kevésbé intenzíven. Azért nem megy messzire a box mellől, ahogy általában az anyamacskák, így ha nem bent vannak a piciknél, akkor Hayley és sokszor Lora is ott fekszik a box előtt és szemmel tartja az alvó apróságokat.

Rosi babák

Rosi ugyanezt csinálja, csak bent. Néha persze kimennek kicsit, de nem nagyon hagyják a piciket látótávolságon kívül.
Én a kutyákkal nagyokat sétálok, élvezzük, hogy jó idő van, de még nincs nagyon meleg. Részemről maradhatna is ilyen nyárra. 🙂

A többiek is mind jól vannak, Jenny jól megérdemelt pihenő idejét tölti, Joanna – nos hát igen, őt szeretnék már befedeztetni, drukkoljatok, hogy Teu mielőbb ivarossá váljon!

Jaime és Teu délutáni pihenője

Rengeteget derülünk a piciken, nagyon kis édesek és mostmár lassan kezd majd látszódni a személyiségük is, izgalmas idők jönnek!

Odakint már igazi tavasz van, bújnak a kertemben az elvetett magok, meleg van, és már a itt a hegyen is kezdenek zöldülni a fák. Remélem élvezitek a tavaszt, a jó időt, és mindent, amit a hosszú tél után szeretnétek. Részemről reménykedem, hogy ennél melegebb nem lesz (de sajnos igen) és igyekszem minden fronton helyt állni, ami nem is könnyű.

Cukiság az ölben

Csodás napokat Nektek! Vigyázzatok magatokra és örüljetek a kis Nordic Verden apróságoknak, akik hamarosan csibészebbnél-csibészebb csínytevésekkel szórakoztatnak majd Benneteket!

Virág

Interjú a Nordic Verden Cicák Gazdijaival – 11. rész Uno és Uhura 1

Uno, Uhura – és a Somogyi Family

Kedves Timi, Panka, Bence és Ákos!

Örülök neki, hogy elfogadtátok a felkérésemet, és interjút készíthetek Veletek. 

Amikor először látogattatok meg minket épp nehéz időszakon voltunk túl, hiszen a két legszélsőségesebb  szülést éltük meg. A  StarGate-ek nyolc aprósága forró nyári melegben érkezett, és ott volt Uno, aki egyedüliként született. Mindkét felállás ritka a norvég erdei macskáknál, így aztán mindkét alom nagyon különleges volt számunkra. A találkozáskor persze már rég túl voltunk az első pár kritikus héten, amikor izgulni kellett, hogy mind a 8 apróság jól veszi-e az akadályokat, és hogy Jenny kis egykéjét hogy fogjuk tudni beintegrálni a többiek közé. A telefonbeszélgetésünkből megtudtam, hogy volt már cicátok, akit sajnos elveszítettetek, és bár nem pótolható, de szeretnétek, ha egy kis apróság újra vidámságot hozna az életetekbe. Olyan szeretettel beszéltetek Mephi-ről, hogy nem volt bennem kérdés, nagyon jó gazdái lesztek majd egy norvég erdeinek is.
A látogatáskor egy igazán vidám, kedves, nyitott családot ismertünk meg. Lenyűgöző volt a gyerekek kedves, intelligens és állatbarát viselkedése, egyből a szívünkbe zártunk Titeket.

Baby Uno

Épp kiscicaválasztásos hétvégén voltunk túl, és már csak két fiúcska volt szabadon a StarGate-ek közül. És persze Uno. A kedvencem. Valójában senki nem hitte, hogy el fogok tudni válni Uno-tól, annyira össze voltunk nőve.
Hosszas vívódások és beszélgetések eredménye, és egy ésszerű, de nem szívből jövő döntés, hogy eladjuk őt. Viszont azt akartam, hogy a lehető legjobb élete legyen, és mivel nagyon emberközpontú kislegény volt, szerettem volna, ha többen vannak körülötte, nem csak egygazdis családba kerül, és zajlik körülötte az élet.
Így született meg végül a döntés, hogy Uno a Tiétek lehet, ha akarjátok. És akartátok. Egy hosszú e-mailben leírtam Nektek akkor, hogy miért döntöttem így, és hogy milyen nehéz döntés volt, de ugyanakkor amint megszületett, már sokkal könnyebb lett a lelkem is, és meg tudtam kezdeni a lélekben való elválást Tőle. Mire költöznie kellett, tiszta, és nyitott szívvel tudtam rátok bízni.

Nos, mostmár mindenki jó sokat tud arról, hogy hogy éltem meg mindezt a tenyésztő és az állattartó oldaláról, lássuk, hogy volt ezzel a Ti családotok, és hogy történt az, hogy azóta már bővültetek is egy újabb norvég erdeivel, ezúttal egy lánykával: Uhurával.

A 3 hetes bébi Uhura

Kicsit meséltek magatokról és arról, hogy volt-e már cicátok, milyen négylábúakkal éltetek együtt?

Ákos: Egy késő őszi napon, a szüleim hétvégi kertjében megláttunk egy kis cirmos cicát. Kb. 3-4 hónapos lehetett, borzasztóan aranyos volt, de beteg. Tudtuk, hogy ha otthagyjuk, akkor ilyen betegen el fog pusztulni, ezért megfogtuk, és elvittük orvoshoz. Közben persze a gyerekek is rágták a fülünket, hogy tartsuk meg a cicát 🙂 Hazahoztuk hát és izgultunk, hogy felgyógyuljon, ami szerencsére meg is történt. Timi Mephistonak nevezte el, de általában csak Mephi-nek hívtuk. Ahogy felnőtt, gyönyörű kandúr lett belőle, aki számtalan vidám percet szerzett az egész családnak. Persze rosszalkodott is néha, de hát minden cica ilyen… 🙂 Nagyon szerettük őt, de sajnos nem volt velünk sokat, 5 éves korában sajnos olyan beteg lett, hogy el kellett engednünk…

Timi: hozzám mindig is közel álltak az állatok, hiszen egy tanyán nőttem fel Békés megyében. Mindenfajta állatunk volt: tehén, disznó, birka, kecske, kutya, macska. A gyerekek sokat nyúztak minket, hogy legyen háziállatunk, de kötöttem az ebet a karóhoz, hogy panelban nem lesz semmilyen állat. Aztán jött az életünkbe Mephi, akit azonnal a szívembe zártam, és tudtam, hogy meg kell mentenünk, mert kint nem éli túl a telet olyan betegen. A kis lüke kamaszból egy nagyon szép felnőtt cica lett. Rettenetesen a szívemhez nőtt, imádnivaló kis ördögfióka volt, nem tett tönkre soha semmit, mindig a nyomomban volt, sokat kergetőztünk a lakásban, ezt a játékot imádta a legjobban. Aztán sajnos el kellett engednem…

Mephi

Miért a norvég erdeire esett a választásotok?

Ákos: Közben én már hallottam a norvég erdei cicákról, olvastam is róluk, de főleg képeket láttam és nagyon tetszettek. Amíg megvolt Mephi, addig fel sem merült bennem komolyan, hogy ilyen cicám legyen. Mephi elvesztése után nem sokkal úgy döntöttünk, hogy cica nélkül lehet élni, csak nem érdemes, közöltem a családdal, hogy ha lesz megint cica, akkor norvég erdeit szeretnék.

Timi: ahogy Ákos is írta, mikor Mephi élt még nem is gondolkodtunk másik cicában, nem éreztük, hogy neki is szüksége lenne egy kispajtásra, engem kezelt játszópajtásként 🙂 Amikor Mephi meghalt, én kijelentettem, hogy nekem többé nem kell semmilyen állat, nagyon fájt az elvesztése. A norvég cicákról én nem is hallottam addig, míg Ákos meg nem mutatta nekem őket és azt vettem észre, hogy napról napra többet nézegetek norvég kiscicákat. És bár fájt Mephi elvesztése, de a kiscicák láttán melegség öntötte el a szívem és beleegyeztem, hogy legyen újra egy cicánk.

Hogy találtatok ránk, miért minket választottatok?

Ákos: Jó, legyen norvég, de mégis honnét? Hamar kiderült, hogy norvég erdei macska tenyésztővel kis hazánkban nem lehet Dunát rekeszteni. Találtunk 3 tenyésztőt, ebből az egyik nem tűnt aktívnak: régen frissített weboldal, nem túl jó képek jellemezték. A másik kettő viszont tetszett.  Végül Titeket hívtunk fel először, és rögtön olyan kedves és közvetlen fogadtatásra találtunk, hogy nem kerestünk tovább. A beszélgetés és az azt követő látogatások során az is kiderült, hogy mennyire imádjátok a cicáitokat, tudtuk, hogy jó helyen járunk. Abban az időben a Stargate betyárok népes csapata és Toscana alom egy szem cicája rohangáltak fel és alá, mint a szélvész. Hihetetlenül édesek és gyönyörűek voltak, engem mégis a felnőtt macskák látványa varázsolt el. Olyan fenséges, hatalmas cicák, mindegyik teljesen más egyéniség, de egytől egyik csodaszép mind.

Timi: a tenyésztők közül azért titeket kerestünk meg legelőször, mert a ti honlapotok tetszett a legjobban. Annyi szeretet és kedvesség áradt az írásaidból, hogy rögtön tudtam, innen szeretnék kiscicát. Pont abban az időben születtek a Stargate betyárok 🙂 és az alomnév is egy jel volt, hogy jó helyen járunk, mert Ákossal mind a ketten néztük és szerettük ezt a sorozatot.  Miután leegyeztettük, hogy mikor mehetünk „baba” látogatóba, már nem is nézelődtünk tovább.

Uno és a Stargate-ek

Hogy választottátok ki Unot, és miért őt?

Ákos: Őszintén szólva, én nem Unót választottam volna. Nekem a Stargate alom néhány cicája akkor jobban tetszett főleg Jonas, Jack, vagy épp Daniel.

Timinek Sammy volt a nagy kedvenc, de azt hamar megtudtuk, hogy róla már lekéstünk. És ott volt Uno, 1 szem gyönyörű cicaként, Jenny első kiscicája, aki ugyan kb. 2 héttel később született, mint a Stargate cicák, de próbálta velük felvenni a tempót. Eleven volt, játékos, nem félt senkitől, és az a csodálatos homokóra az orrán…

Szóval Timi és a gyerekek rögtön beleszerettek Unoba, akiről akkor még Te sem tudtad eldönteni, hogy megtartod-e. Én pedig beadtam a derekam. Ha nem tartja meg Virág, akkor Uno 🙂

Timi: hát nem őt néztem ki először, hanem Sammyt. De ekkor még tanácskoztunk, hogy legyen cica vagy sem, így róla lecsúsztunk, bár mint később megtudtam, ő szinte azonnal le volt már foglalva. 🙂 Első személyes találkozónkat nagy izgalommal vártam. Mikor beléptem hozzátok és megjelent az ajtóban Jamie, a hatalmas vörös, elállt a szavam. Úristen mekkora macska…majd előjött a többi felnőtt cica is, egyik gyönyörűbb volt, mint a másik. Közben a kiscicák a lábam között cikázva kergetőztek. Majd megpillantottam a kis homokóra nózijút 🙂 és tudtam, őt szeretném. Annyira cuki, játékos, eleven kiscica volt, hogy hazafelé már csak róla áradoztam. A gyerekek egyetértettek velem, nekik is Uno volt a kedvenc. Örömünket letörte, hogy ekkor még úgy nézett ki, hogy Uno nem eladó, mert annyira a szívedhez nőtt. Soha nem fogom elfelejteni azt a szívhez szóló leveledet, amiben leírtad érzéseidet a kis herceggel kapcsolatban és melyben megírtad, hogy miénk lehet a „pillafiú”.

Uno, a kis one and only!

Hogy teltek az első napok? Mennyire sikerült összecsiszolódnotok a mindennapokban?

Ákos: Uno kivételes jelleme már az első napon látszott, amikor hazahoztuk. A hordozóból hamar előjött, már az első este tudtunk játszani vele. Tündéri kiscica volt. Az első éjjeltől kicsit tartottunk, gondoltunk, hogy el fog bújni valahova. Amikor lefeküdtünk aludni, egyszer csak éreztem, hogy felugrott mellém az ágyra. Ott aludt velem egész éjjel. Hihetetlen érzés volt…

Néhány nap alatt teljesen felfedezte az egész lakást, és teljesen felszabadult lett.

Timi: pont a szülinapomkor hozhattuk haza a kis herceget. A kocsiutat végig sírdogálta, de mikor megérkezett új otthonába, akkor előbújt a kíváncsiság és hamar felfedezte a lakást. Este már nagy játékparty ment a gyerekekkel. Első éjjelt Ákos mellett töltötte, majd onnantól kezdve minden egyes nap hozzá ment hajnalban, odabújt és dorombolt. Ezt a szokását kb. 1 éves koráig tartotta is, közben engem mardosott a féltékenység, hogy ez igazságtalanság és miért nem hozzám jön hízelegni. Hát ez mostanra már megváltozott és engem ébreszt minden nap hajnali öt órakor, nyomja a kis buksiját a fejemhez, dorombol és ha nem simogatom, akkor elkezd óvatosan vagy nem óvatosan harapdálni, illetve pofozni. Néha-néha megfordul a fejemben, hogy milyen jó is lenne, ha visszaszokna Ákoshoz 🙂

A családunkba teljesen beilleszkedett, fogat mos Pankával, legozik Bencével, velem főz, Ákossal pedig számítógépezik. Tudja, ha csengetnek, akkor valaki jön haza és már rohan is ki az ajtóba, hogy engedjem ki, és megy a lift elé.

Milyen jellem Uno?

Ákos: Ő az a fajta cica, akivel bármit meg lehet csinálni. Egy békés óriás. Minden eltűr. Nem egy ölbe-cica, de ha felveszi az ember, némán tűri. Persze, ahogy múlik az idő, változik Ő is. Kiscicaként rengeteget rohangált, játszott. Mostanra lenyugodott, de mindig szeret az ember közelében lenni. Amikor este hazajövünk, mindig kijön minket üdvözölni. Elég jó étvágya van, ezért állandóan jön, és a tudtunkra adja, hogy éhes. Ezt úgy jelzi, hogy odavezet minket a táljához, leül mellé, és Csizmás Kandúr szemekkel néz…. 🙂

Az a bizonyos nézés… 🙂

Az idegenektől eléggé fél, legyenek azok emberek vagy kutyák. A sétára is inkább az esti, nyugodtabb időpontok alkalmasak a számára.

Timi: kis szeretetgombóc. Annyi, de annyi kedvességet ad. Érzi, ha nincs túl jó napom, olyankor jön és csak odafekszik mellém és békésen szuszog. A főzést mindig figyelemmel kíséri, hátha véletlenül leesik neki is valami 🙂 Ha ebédelünk, akkor neki is enni kell, imádja a hasát.

Hogyan és miért született meg a döntés, hogy kéne Uno mellé egy másik cica?

Ákos: Egy idő után úgy éreztük, hogy kellene Unonak egy társ, akivel tudna játszani. Ahogy nőtt, úgy csökkent a mozgásigénye, és arra gondoltunk, ha lenne társa, akkor talán többet játszanának együtt.

Timi: Istenigazából ez egy érzés volt, amit nem tudok megfogalmazni. Valahogy elmaradozott a velünk való játék, az addigi játékai már nem kötötték le és azt éreztem, amit Mephinél nem, hogy kellene neki egy társ.

Ki választotta ki Uhurát és miért őt? Milyen jellem Uhura?

Ákos: Uhurát én választottam. Eleve Hayley a kedvencem a nagyok közül, imádom ezt a színt, Masek pedig egy csodálatos kandúr. Mivel már láttam korábban ennek a párosításnak a kiscicáit, tudtam, hogy egytől-egyik gyönyörűek lesznek. Ezért már előre szóltunk, hogy ha lesz ez a párosítás, szeretnénk belőle kiscicát. Itt sem volt köztünk teljes egyetértés, a család többi tagjának jobban tetszett Spock, de ezúttal én választhattam. Uhura csodálatos mintázatú cica, a színeit pedig nagy kedvencemtől Hayley-től örökölte. Mivel az első cicát ők választották, így ezúttal én választhattam.

Uhu egy hihetetlen energiabomba. Rengeteget rohangál és játszik. Imádja a pingponglabdáit, a rugóit, meg a lézert is. Ő már nem olyan nyugodt cica, mint Uno. Kifejezetten utálja, ha felveszik, azonnal le akar menni, de sosem karmol, vagy harap. Viszont, amikor kedve van hozzá, akkor jelzi, hogy őt most szeretgetni kell.  Mostanában állandóan dumál, mindig az ember értésére adja, hogy mit szeretne 😊

Amúgy mindig elámulok rajta, hogy minden gyönyörű cica lett belőle. Kicsinek is nagyon szép volt, de most különösen csodálatos.

Ha az ember eszik, rögtön megjelenik, és próbál a lehető legközelebb helyezkedni az ételhez, amiből legtöbbször nem kap, legnagyobb bánatára. Előfordult néhányszor, hogy Timi 1 percre otthagyta az ételt, és rögtön beletorkoskodott. Haragudni persze nem lehetett rá, annyira cukin csinálta… 😊 Imádja az ementáli sajtot (akárcsak én), ezért néha kap belőle 1-2 darabkát.

Timi: miután eldöntöttük , hogy lesz „testvére” Uncsinak, onnantól én teljesen rábíztam Ákosra a döntést. Unot anno én választottam, úgymond behódolt az én kérésemnek, így egyértelmű volt, hogy most én nem szólok bele a választásába. Ami egyébként jobb is volt így, mert az összes Star Trek baba gyönyörű volt és nehéz is lett volna a választás. És újabb égi jel volt, hogy Ákos kedvenc sorozata lett az alom neve 😊

Uhura otthon 🙂

Hogy ment az összeszoktatás? Jó barátok lettek?

Ákos: Igazából nem volt összeszoktatás. Uhu elég nehezen viselte az első éjszakát, amikor el voltak különítve. Másnap egy baleset miatt (Uhu kiszökött az épp nyíló ajtón) kicsit korábban lettek összeengedve, mint azt terveztük – és gyakorlatilag 20 perc alatt összebarátkoztak. Este már egymást mosdatták, és összebújtak. Én úgy gondolom, hogy nem csak elviselik, hanem szeretik is egymást. Sokat játszanak együtt, ami legfőképp kergetőzést jelent. Uno ilyenkor néha kicsit hevesen játszik, de sosem lép túl egy határt.

Timi: az összeszoktatás hihetetlen volt, soha nem gondoltam volna, hogy másfél nap alatt túl leszünk rajta. Azt gondoltuk Uno fog félni, és Uhu lesz a bátrabb, mivel nála friss volt az élmény, hogy sok cica van körülötte. Uno folyamatosan pürrögött Uhunak és lépésről lépésre közelítette meg. Majd a közös kajcsi teljesen összehozta őket 🙂 Hiába, nagy kajás mindkettő. Szerintem nagyon szeretik egymást. Rendszeresen mosdatják egymást, mindig figyelik mit csinál a másik. Mikor pedig elkezdenek kergetőzni, olyan trappolás megy, mintha egy egész elefántcsordával élnénk együtt 😊 Néha-néha Uno jelzi Uhunak, hogy – hé haver, még én vagyok a főnök – de a kis hercegnő mindenkit az ujja köré csavar.

Uhu mostanában nagyon beszédes lett, szinte be nem áll a szája, mindent kommentál, és mindig mindent jobban tud 🙂

Uno és Uhu <3

Mert kell a társaság… 🙂

Más két macskával élni – könnyebb vagy nehezebb – mint eggyel (minden szempontból: a cicák szempontjából, a Ti szempontotokból? ráfordított időben, anyagilag, stb.) ?

Ákos: vannak olyan részei, ahol nehezebb, pl. a két gyerekkel és a két cicával az autózás már nem olyan egyszerű, mint amikor csak Uno volt. Sajnos egyikük sem rajong az autózásért, ezért csak akkor visszük őket magunkkal, ha nagyon muszáj.

Timi: Igen, az utazás nehezebb velük, de egyébként nem nehezebb így, hogy ketten vannak. Ha nagyon muszáj mondanom valamit, akkor a porszívózást mondanám. Többet kell takarítani, mint mikor csak Uncsi volt. Illetve ketten ugye többet is esznek 😊

Hogy telik egy átlagos napotok? Miket csináltok együtt?

Timi: pontban hajnali 5-kor megérkezik Uno hozzám. Jön a szokásos hízelgés, harapdálás. Általában ez egy fél 6-6-ig tartó program, majd vagy lefekszik a lábamhoz, vagy kimegy csalódottan, hogy nem sikerül hamarabb felkeltenie. Fél 7-kor indul a nap az embergyerekek ébresztésével. Uhu nagyon kis türelmes, mindig akkor kell mikor mi, kómás fejjel mászik le a cicabútor tetejéről. Uno ilyenkor már árnyékként követi az embert, nagyon kell figyelni, hogy ne essünk benne hasra. Megkapják a kajcsijukat, majd kiengedjük őket az erkélyre nézelődni. Uncsi mindig megy Pankával fogat mosni, tuti ellenőrzi, megfelelően megmossa-e a fogait a kisgazdi. Reggel Uhu pürrögés közepette megérkezik a rugójával a szájában, amit dobálgatni kell, és ő, mint egy jó kiskutyus hozza vissza. Délután szintén játék, szeretgetés a program. Este, mikor edzésről hazaérkezünk a gyerekekkel, Uno már kitartóan a bejárati ajtónál vár és odakísér minket a tányérjához, jelezve, hogy hahó, vacsi-idő. Uhu rendszerint megint a cicabútorról araszol le, hiába ő egy hercegnő, ő nem fog elénk jönni. Utána vagy rohangálnak a lakásban, vagy csak lefekszenek a közelünkben és pihengetnek.  Éjfél körül muszáj még egy pótvacsit beiktatni. Ezután Uhu elmegy az asztal alá vagy a cicabútor tetejére aludni, Uncsi pedig bejön a hálóba és az ágy mellett lévő párnájára heveredik le.

Van valamilyen vicces vagy kedves történetetek Unuról és Uhuról, amit szívesen megosztanátok velünk?

Rengeteg olyan történet van, ami mosolygásra készteti az embert. Amilyen alvási testhelyzeteket képesek felvenni, ahogy kergetőznek a lakásban, ahogy feltelepednek a fagyasztónkra és onnan kuksiznak, ahogy főzök. Megtanítottam őket pacsit adni, annyira cukik, ahogy mancsukat egyre gyorsabban emelik, hogy adjam már a jutifalatot.  Vagy mikor Uhut túl magasra engedte fel Ákos a fára és nem mert lejönni és utána kellett mászni. Mikor Uno ráeszmélt egyik nap, hogy hoppá, már nem fér be az ágyunk alá, ahonnan kisebb korábban rendszeresen ő szedte össze a porcicákat. És csak tanácstalanul nézett rám, hogy akkor most mi lesz. És még napestig folytathatnám…

HOgy lehet így aludni? 😀

Uno: nekem így kényelmes, jó?

Más az életetek amióta  Uno és Uhura a család része lett? Milyen az élet két norvég erdeivel?

Ákos: Az ember nem is gondolná, mennyi örömet képes két ilyen csodálatos cica csempészni az életébe. Külön-külön és együtt is nagyon szeretjük őket.

Ezzel együtt néha fárasztó is tud lenni, főleg amikor Uno megjelenik reggel 5kor, hogy ő most már nagyon éhes, és ezt a dorombolás mellett apró harapásokkal is jelzi… 😊 Uhura türelmesebb, ő szépen megvárja, amíg felkelünk.

Timi: szerintem sokkal boldogabbak vagyunk velük, az egész család imádja ezt a két kis csodát. Nyugalmat árasztanak, felvidítják az embert, ha rossz kedve van.  Két tökéletes cicust kaptunk tőletek, akik minden nap mosolyt csalnak az arcunkra. Ők igazi családtagok, akik nélkül üresebb lenne az életünk.

 

Nagyon szépen köszönöm, hogy időt fordítottatok az interjúra, és azt is, hogy a valaha nálunk született két U betűvel kezdődő nevű kis norvég erdei immár szinte felnőtté cseperedve ilyen vidám és kiegyensúlyozott életet élhet veletek.  Tudjuk, hogy végtelenül szeretitek őket. Sok boldog és vidám évet Nektek együtt!

Ölelés,
Virág

Rosita, a színesek, és a fekete 8

Hó hullik, ahogy felnézek. Elolvad és végigcsorog az arcomon. Nem sírok. Nem segít az már semmin. Nehéz az ásás. Kemény a föld, fagyos, pedig nicsak, a gödör mellett már a hóvirágok is elnyílottak. Körbenézek, megpihenek. Négylábúink nyugszanak itt. Nem én szoktam ásni, de úgy érzem, ez most az én dolgom. Úgyis csak én láttalak… nézek a kis fehér csomag felé. Testeket temetünk, de hiszem, hogy a lelkek tovább élnek. Ettől még nem lesz könnyű. Az ásás sem. Elgondolkodom. Az elmúlt 24 óra. Sok? Kevés? Amióta tudjuk, hogy az idő valójában nem is létezik … Lényegtelen. Nem is emlékszem, mikor keltem, csak hogy nagyon siettem. Mindennel. Azt akartam, mire elindul a szülés meglegyen minden tennivaló. Mert, hogy elindul, az nem volt kérdés. Rosi bevackolta magát Hayley mellé, és pesztrálni kezdte a piciket, térültemben-fordultamban ezerszer mentem oda, hogy ne kezdjen el szoptatni. Jól érezte ott magát, hát legyen. 11 múlt, mire mindennel kész lettem, leültem dolgozni, de folyton fel kellett kelnem, hogy Rosi ne sajátítsa ki magának a piciket teljesen. Végül átlendültünk a délutánba, amikor úgyis mindenki alszik. Aludt Hayley és a picik és aludt Rosita is.

Rosi Hayleyvel a boxban

Szülésnek semmi jele. Úgy döntöttem, elviszem a kutyákat egy gyors erdei körre, mert ki tudja később lesz-e még rá lehetőség. Eszembe jut, hogy nem ettem reggelit, de nem baj, majd ha visszajöttem, eszek ebédet, a séta most fontosabb. Mindig fontosabb. A kutyák imádják, és nekem is nagyon kell. Nem nagyon értik, hogy miért ilyen keveset megyünk, de kiszámoltam, maximum fél óra van most erre, bármikor jöhetnek a kicsik.

Az utam – aznap

Hazaérünk, gyorsan átöltözök, kezet mosok, és benézek a boxba. Rositánál egyértelműen elindult a szülés, bár fájást nem látok, de nem kell sok idő, éppen mire gyorsan összekészülök, már jönnek is. Óvatosan kiveszem Hayley mellől, óriási gubanc lenne később, szülés közben, amikor össze-vissza kevernék kié a megvolt és kié az újszülött kicsi, kettőnek a hely is kevés, és a többi cica is ott jön-megy.
Rosita nem díjazza az ötletemet, de erre számítottam – Rosi csakis a saját ötleteit díjazza általában. Miközben próbálom kiterelni Joannát és Jenny-t, Rosi kinyitja az ajtót valahogy, és visszaszökik Hayley mellé… Hát, akkor kezdjük előröl. Most sikerül. Bemegy a boxba. Kijön. Megint bemegy. Kijön. Ki akar menni. Sajnálom, de nem engedhetem ki. Fájások jönnek. Rosi sikít, és máris kint egy pici. A lepény bent. A pici lóg, Rosi forog, óvatosan tartom a kicsit és Rosit a box felé terelem. Itt sincs nyugodtan, de már nem akar kimenni. Feláll, leül, rá a kicsire, így végül negyed óra kínlódás után elvágom a zsinórt, mert nem akarom, hogy … nem is tudom mit… lóg ott, csapódik erre-arra, Rosi ideges… Ezután Rosi megnyugszik, szépen ellátja a kicsit, viszont nem jön a lepény. Fájások jönnek, de sem a lepény, sem újabb kicsi nem jön. A kis apróság úgy látom egyszínű fekete, vörös folttal a fején. Egy órán át keresi a cicit, de nem nagyon sikerül szopnia, mert ahogy ráakadna, Rosita helyet vált, elfordul, nyűglődik. Feláll… Fájások jönnek, de semmi. Nyöszörög. Sajnálom.
A pici nyávog hangosan, ez idegesíti Rosit, igyekszem segíteni a csöppségnek, és kis nyugi jön. Mármint sírás terén. A fájások úrja jönnek, Rosi tol.. de még csak a burkot sem látom, semmit. Nem örülök. Jó két óra telik el így, Rosi fárad. Én is, de az lényegtelen.
Rosi iszonyúan erőlködik. Nyom. Jön pisi. Kaki. Minden. Csak kiscica nem. Nagyon koncentrálunk. Ő is. Én is. Újabb fájások. És végre megjelenik valami. Jézusom. Két láb. Hátsók. burok nélkül. Újabb fájások. Kijjebb csúszik. A hasa közepéig lóg ki a pici. A lábai lógnak. Nem mozog. Újabb fájás, de nem jön kijjebb. Tudom, a következőn fájásnál segítenem kell, bár őszintén azt gondolom, a pici nem él, de kijönnie akkor is ki kell. Jönnek a fájások. Próbálok normális fogást találni az apróságon. Csúszik. Nyálkás. Puha. Nem szoríthatom meg, mert, mi van ha… óvatosan, de húzom. Kijjebb jön. A következő fájásnál megint húzom, és végre! Kint van! A zsinór már elszakadt a lepénytől, hosszan lóg a pici hasából. Rosi gyorsan elkezdi nyalogatni. Én fellélegzek. Él. Nagyon is él! Erősen mozog, sír. Hála! Annyira örülök! Ő nagyon gyorsan megtalálja a tejet, és szépen szopnak mind a ketten. Látom, hogy nagyon nagy baba, és még háttal is jött… Uh… Szegény Rosi!

Az első két apróság

Mostmár igazán örülnék, ha kijönnének a lepények, de semmi. Újabb óra telik el majdhogynem eseménytelenül. Fájások. Várakozás. Nyom. Gondoltam jönnek a lepények, de nem. Megjelenik egy burok, és benne egy fekete fej szépséges fehér mintával. Óóóó de szép! Mondom, és már kint is van. Rosi szépen ellátja, és a következő fájásokkal megszüli egyszerre mindhárom lepényt, meg is eszi őket.

Feketén-fehéren

Pihen. A kicsi nagyon ügyes, és épp mire kicsit próbálok rendet tenni Rosi alatt – elég sok a vér, meg minden… – már újabb fájások jönnek, és egy szépséges színes fejecske bukkan elő a burokból. Óóóóó!!! Az első kék-krém színű cica nálunk! Micsoda meglepetés! Ilyen színű tortie norvég erdei kiscicánk még soha nem volt. Nagyon örülök!

Szépséges színek

Írok Eszternek – ahogy a többinél is. Kérdezi, jöjjön-e este, de bizonytalan vagyok, Mert Rosi hasa nagyon nagy volt, sokat is hízott, viszont még csak 4 kicsi van, azok is lassan jöttek. Így megírom, hogy szerintem ráér reggel jönni, mert bár minden ok, nem haladunk gyorsan. Ebben megegyezünk.

A picik szépen szopnak, Rosi liheg, fáradt, pihen. Melege van, lejjebb veszem a fűtést 19-20 fokra, a kicsiket betakarom. Várunk. Éhes vagyok. Írok Szabinak, hogy hozzon nekem enni ha jön haza – bármit. Megérkezik, de még mindig semmi. Egy kávét kérek tőle, forrót, erőset. Berakja óvatosan az ajtón, nem jön be, tudja, hogy Rosinál figyelni kell minden külső ingerre. Elfekszem a box előtt, mindenem sajog, nagyon lefáraszt a figyelem, az aggódás, a történések. Persze aludni sem sokat aludtam, hiszen keltem már óránként Rosihoz, nehogy elinduljon a szülés nélkülem.
Bámulom a plafont. Örülök a kicsiknek, de valahogy nincs jó érzésem. Nyugtalan vagyok. Oldalra sandítok a boxba, és még épp látom, ahogy az ötödik pici hang nélkül egyetlen nyomásra megszületik. Hét óra múlt. Már sötét van bent, nem látom a színét jól, csak hogy fehér a farka vége. Írok Eszternek, hogy: Öt. De még szerintem van benne kiscica, várunk.

Ötök

Várunk.
És várunk. Semmi. Óvatosan simogatom a hasát, és egész fent, mintha még éreznék valamit. Vagy mégsem? Eltelik egy óra. Kettő. Három. Éhes vagyok. A picik szopiznak, Rosi is eszik. Felkel, ki akar menni, pisil kint. Úgy tűnik vége van a szülésnek. Nem értem, de minden jel erre utal. Rosi szépen letakarítja magát, pihen. Összepakolok. Beáztatom a véres törölközőket, kidobom a pelenkákat, papír törlőket, elmosom az ollót, fertőtlenítem. Egy puha vetbedre teszem a piciket, Rosi is átköltözik, így már teljes a rend és tisztaság. Összeszedek minden mást. Halkan pakolok, Rosi nem szereti a zajokat. Szabi bejön, és megbeszéljük, hogy enni kéne valamit. Hozott nekem zöldséges csirkét, aminek örülök – bár böjt van, nem eszek húst, így kiválogatom belőle. Finom. Bár valószínűleg bármi finom lenne. Elmélkedünk, hogy fura, hogy csak öt kicsi van. Visszafekszem a box mellé, figyelek… hátha. De semmi. Éjfél felé úgy döntök le kéne feküdni. Rosi ott van egy méterre tőlem a boxban. Nyugalom van, mindenki szopizik szépen. Persze közben Joanna be akar jönni, nehezen bírja nélkülem. Kapar. Rágja az ajtót. Hullanak a fadarabok… Remek. Mindegy. Most nem jöhet be. Kimegyek kicsit hozzájuk, megnézem Hayley kicsinyeit. Édesen alszanak a kis norvég erdeik a boxban. Szépségesek. Szabi alszik, de én nem tudok elaludni. Forgolódok egy órát, nézem Rosit. Nyugodt.

Beállítom az órát, ha elaludnék fél óra múlva ébresszen fel. Nem alszom el. Újra beállítom, és végre alszom kicsit. Felébredek három előtt. Rosi liheg. Ó ne… biztosan lázas. Egyedül nem tudom megmérni a lázát, Szabi alszik… nem akarom felkelteni. Gyógyszert úgysem kaphat. Kimegyek a jégzseléért, becsavarom egy konyharuhába és hűteni kezdem. De tovább liheg. Nincs jól, látom rajta. Aztán fájások jönnek. Te jó ég, de hülye vagyok. Pedig lefekvéskor még mondtam is Szabinak, nem nagyon akarok elaludni, mi van, ha lesz még kiscica? Továbbra sincs jó érzésem. Rosi tol. Semmi. Újabb fájások, megint tol. Semmi. Érzem, hogy a maradék energiáimat szívja el a feszültség. Gyerünk Rosi! Menni fog! Tol. Semmi. Liheg. Tol.
És végre. El sem hiszem, megjelenik a burok. Nem várom meg, hogy kinyissa. Szétrepesztem. Lámpáért nyúlok. Feketeség omlik szét előttem. Tónustalan. Lábak. Farok. Fej. Kiscica. Nem mozdul. Nem lélegzik. Nem sír. Nem, nem azért mert fáradt. Halott. Tudom. Látom. Dörgölöm, Rosi nyalogatja. De látja, hogy nem mozdul. Hagyja. Elfordul a többi kicsihez. Az állatok tudják a dolgukat. Pillanat alatt felmérik a helyzetet. De én nem. Nem bírom hagyni. Hiszen meleg! Hiszen most született! Dörgölöm a mellkasát. Kinyitom a száját. Levegőt fújok. Újabb dörgölés. Újabb fújás. Rosi nem néz oda. Szoptat. A pici már teljesen száraz. Figyelem. Hátha mozdul. De nem. Folytatom. Abba kéne hagyni. De nem megy. Olyan szép. A szőre fényes. Fekete. Egy kis fehér folt van a mellkasán. Gyönyörű. Megsimogatom. Érzem, hogy hül ki. Olyan, mint egy arcul csapás. Oldalra nézek. Szabi alszik. Másik oldal. Rosi szoptat. Egyedül maradtunk. A döntés az enyém. Valójában már rég eldőlt még odabent. Abbahagyom. Megsimogatom és jó utat kívánok neki. Becsomagolom egy fehér ruhába. Pirkad. Öt kicsi szuszog békésen a napfelkeltében Rosi mellett. Csodálatosak. Egy pici alussza örök álmát mellettem fehérben.
Óvatosan kiviszem a hidegre a teraszra. Rossz érzés kivinni, de muszáj. Már régóta halott. Nem jó, ha itt marad a melegben.
Indul a nap. Rosi nincs jól. Liheg. Aggódok, hogy nem maradt-e még benne pici, bár nem érzek benne semmit. Eszik is. De fáradt. Borzalmasan fáj a fejem. Eszterrel beszélek, döntenem kell. Ultrahang azonnal. Vagy vizsgálat és meglátjuk, de akkor várni kell az ultrahangra. Az utóbbi mellett döntök. Pakolászok, csendben vagyok, Rosit minden zavarja.
Gördül a föld a virágok alatt fekvő fehérbe bugyolált kis testre. Esik a hó. Aztán eső. Ketten vagyunk. Jó így. Feleslegesek a könnyek. Nem segít az már semmin.

Bemegyek. Ruhát cserélek. Kezet mosok. Enni adok. Simogatást osztok. Az élet megy tovább. Nem állhat meg. Végtelenül fáradt vagyok, és Rosival még hosszú nap vár ránk.
Kint öt kis norvég erdei. Bent öt kis norvég erdei. Csodálatosak.
Az. Élet. Mégiscsak. Szép.

<3

Hayley szépséges reggeli szülése 0

Kedves Olvasóim!

Csodás idő van kint, kéne kicsit dolgozni a kertben, de elhatároztam, hogy amilyen gyorsan csak tudom, leírom Nektek Hayley szülésének történetét, mert tudom, hogy sokan várjátok már.
Hayley öt éves lesz ősszel, és ez a mostani a negyedik alom tőle. Eddig mindegyik alom nagyon különbözött egymástól, teljesen más kicsiket kaptunk például az első Masek-os párosítással, mint a másodikkal, és most láthatjuk majd, hogy mennyire fognak különbözni a kis jövevények a tavaly előtti Stargate alomtól.

Hayley színe nagy kedvencünk, igazi vadas norvég erdei szín, ha a norvég erdőkben lakó erdei macskára gondolok, akkor talán ez a szín, amit látok magam előtt. Ebből a párosításból – Jaimevel – csak Hayley színű fiúk és fekete tortie lányok születhettek, így a színek tekintetében nagy meglepetésre nem számítottunk, persze a minták és a tortie lányok vörösei sok változatosságot és meglepetést tudnak hozni. Itt volt egy nagyobb is, hogy mi az, a végére az is kiderül.

Jaime, a büszke apuka

Hayley-t három napig pároztattam Jaime-vel, de közben volt egy nap szünet, és így kétséges volt, hogy mikor jönnek a kicsik (amúgy is kétséges, hiszen a vemhesség átlagos ideje elég tág: 62-72 nap között van), én valahogy mégis teljesen biztos voltam a hétfőben. Nem tudom miért, de annyira biztos voltam benne, hogy a szokásos éjjeli ébresztőket sem kezdtem el a 63. nap után. Csak annyit csináltam, ha valamiért úgyis felkeltem éjjel – ami azért 3-4-szer előfordul, akkor megnéztem Hayley-t.
Szépséges kismamánk az utolsó pár napot szinte kivétel nélkül az ebédlőasztalon töltötte, amúgy is kedvelt helye, de most szinte eltávolíthatatlan volt onnét, csak néhány családi étkezés alkalmával tettük le, amúgy senkit nem zavar, hogy ott fekszik. Nem eszik, nem iszik bele semmibe, csak fekszik ott, maximum a mancsát teszi rád. Akkor miért ne? Elfér.

Hayley, a szülés előtti estén

Vasárnap már kimondottan keveset mozgott és kezdett befelé figyelő lenni. Az egész házat kitakarítottam még szombaton, hogy viszonylagos rend fogadja itthon a kicsiket. (Persze ettől nem lesz hétfőre szuper-rend, a takarítás mindennapos, de próbáltam tényleg rendet teremteni körülöttünk, mert ez nekem mindenfajta koncentrációhoz nagyon fontos. Egyszerűen nem tudok addig jól dolgozni semmin, amíg nincs rend körülöttem. Olyan ez mint a hajam összefogása, ha gondolkodni akarok valamin, akkor az első lépés, hogy felgumizom a hajam, mert ettől – anno megmondta a gimis osztályfőnököm – rendeződnek a gondolataim. És tényleg. Ettől függetlenül mikor hétfőn reggel felkeltem, úgy éreztem túl nagy a káosz körülöttem. Valójában még alhattam volna – nem kell már rohannom sehová, és senki nem kéri számon, mikor kelek fel, de tudtam, hogy ma sok lesz a dolog, és időben el akartam néhányat végezni még szülés előtt. Hayley az egész éjjelt a szobánkban töltötte, a szülőbox tetején aludt. Ahogy felnéztem, láttam, hogy nagyon elmélyült, megvizsgáltam közelebbről, és láttam, hogy barnás váladék jön belőle. No… mondtam. Úgy. És hagytam. Gyorsan nekiláttam a reggeli dolgoknak, először enni adtam a cicáknak, elővettem a kutyák nyers húsát a fagyasztóból, forró vízbe tettem, hogy mielőbb felolvadjon. Hayley kijött enni, majd kis ténfergés után felfeküdt az ebédlőasztalra. Gyorsan kialmoltam a szobában lévő alomtálcát, és felporszívóztam. A többi dolgot már hétvégén bekészítettem, de azért ellenőriztem, hogy mindennel megvagyok-e: törölközők, törlő kendők, papír törlő, olló, feltöltött kislámpa, telefon, jegyzetfüzet, toll és még néhány dolog. Hoppá, a mérleg – jutott eszembe – gyorsan azt is elővettem.

Közben a lányok sürögtek forogtak, indultak a suliba, Szabi munkába. Nem nagyon szóltam – amúgy sem szoktam, főleg reggel, de különösen másra figyelő lehettem, mert Szabi meg is kérdezte: Mi a baj?  Semmi-semmi! – feleltem, csak menjetek. Mielőbb nyugit akartam és gyorsan még elvégezni néhány dolgot. Beraktam a mosógépet, a megetettem a kutyákat, elkezdtem kipakolni a mosogatógépből, és közben felraktam egy kávét. Mindenképpen meg akartam inni a kávét szülés előtt. Letelepedtem vele a kedvenc kávézó helyemre, onnét Hayley-t is láttam. De fél perc után elment egy másik helyre – így én is helyet változtattam. Láttam, hogy kicsit nyugtalan és barnás foltok jelzik, merre is feküdt. Befeküdt a küszöbre, és megláttam rajta az első fájásnak látszó nyújtózást. Ettől a szülés még várathatna magára – akár napokat is, de én tudtam, hogy eljött az idő.
Villámgyors fertőtlenítő kézmosás után bevittem a kávém a szobába, odakészítettem egy nagypárnát a box elé, kiraktam bentről Rosit és Jenny-t, és becsuktam az ajtót. Hayley jött-ment a szobába, bement a wc-be, kijött, lefeküdt, felkelt. Valójában ki akart menni – nem tudom merre szeretett volna szülni, de sajnos ezt most nem igazán tudtam figyelembe venni, tekintve, hogy minden ide volt bekészítve, és ez a legnyugisabb hely.
Közben bent a fiúk méltatlankodtak a szobájukban, mivel rájuk nem volt sok időm reggel – gyors kaja osztás és egy kis simogatás, megszokták, hogy ennél azért többet vagyunk együtt reggel. Kortyoltam a kávét, forró volt még nagyon, és figyeltem csendben.
Hayley nem akart a boxban maradni, a küszöbön indultak el a tolófájások. Semmi baj. Fogtam egy törölközőt és közelebb ültem hozzá. Hayley a sokadik fájásra ülő helyzetben tolta ki az első kicsit, a burok magától szét is szakadt, viszont elkezdett körbe forogni, miközben a pici még bent volt, így a törölközővel tartottam a kilógó apróságot, míg Hayley megtalálja a helyét, nehogy nekicsapódjon valaminek. Akár el is vághattam volna a köldökzsinórt, de én jobb szeretem, ha maguktól működnek a dolgok. Hayley szépen le is feküdt és a következő nyomással megszületett a lepény is.

Hayles és az elsőszülött, miután betettem a picit a boxba

Elkezdte tisztogatni a kicsit, és amikor már majdnem készen volt, átraktam a kis norvég erdeit a boxba, mert tudtam, hogy úgyis utána jön (két lépés távolságra volt), és nem nekem kell akkor beleerőszakolni, ha meg már benne van és ott a kicsi, többet úgysem akar kijönni és másik helyet keresni. Jó elgondolás volt –  így is történt. Az első kicsi 7.53-kor született. Fiú. Írtam Eszternek (az orvosunk), hogy itt az első kicsi – tudja, hogy szülés van, és be tudja ütemezni a látogatásunkat a napjába, illetve álljon készen, ha ne adj Isten valami segítség kéne. Eddig nem kellett, de nekem is megnyugtató, ha tudja, hogy szülés zajlik. És szerintem neki is. Ahogy elrendezkedett Hayley a boxban és megtisztogatta a picit, máris jöttek az újabb fájások, és néhány perc után itt volt a következő kis norvég erdei, akinek még csak a fejét láttam, de már tudtam, hogy lány, hiszen ott árulkodott a fején a vörös folt. Vele is minden rendben volt, felírtam az érezés adatait. Tiszta törölközőt terítettem alájuk, amennyire tudtam, kezet töröltem.

Megérkeztem

Épp arra gondoltam megiszom a kávét, amikor újra kezdődtek a fájások. Az első két pici még nem kezdett el szopni, Hayley nyalogatta őket, ők meg csak belebújtak a szőrébe és pihentek. Fárasztó dolog a születés, nemcsak a mamának, a kiscicának éppúgy. A következő pici is gyorsan meglett, Hayley elrágta a köldökzsinórt, megette a lepényt. Én felírtam az adatokat, és megmértem az első kettő picit, ha már nem szopiznak – utána úgysem szívesen vettem volna el őket a mamától. A harmadikról meg voltam győződve, hogy fiú, mert nem láttam benne vöröset – ellenben láttam egy aprócska fehér farkincavéget, ami fura, hiszen ebben a párosításban nem jelenhetne meg a fehér szín – és eddig nem is jelent meg. Hayley a picikkel volt elfoglalva – én közben csináltam néhány képet és videót (már az elejétől) – majd pihent, gondoltam, addig csendben válaszolok pár elmaradt üzenetre, email-re és megiszom a kávém, ami rég kihűlt. Megírtam Eszternek hol tartunk,aztán csak hanyatt feküdtem a box mellett és vártam. Majd egy óra múlva jöttek a következő fájások, amikor is egy kislány érkezett hozzánk, akinek majdnem a fele arca vörös volt – régóta vágyom amúgy egy ilyen cicára… – a másik fele fekete és sok vöröset láttam a testén is, elbűvölő volt, sokáig nézegettem. A picik közben szopizni kezdtek. Még a szülés első felében kicsit levágtam a szőrt Hayley hasán, mert túl sűrű és hosszú volt, és a kicsik nem találták meg olyan könnyen az emlőket. Ezt néha megteszem, de legtöbbször nem, mert előbb-utóbb boldogulnak. Nem jó túlzottan megkönnyíteni mindent, kell a küzdelem ember- és állatgyereknek egyaránt.

Fárasztó dolog a születés, jó megpihenni. A lepény még bent van.

Kicsit rendet csináltam, tiszta törölközőt tettem, ne feküdjenek a véres magzatvízben – bár ilyen kutya pelus van alattuk ilyenkor és az nagyon jól felszív mindent – de akkor is. Aztán vártam. Egyértelműen öt kicsire számítottam, az utolsó napokban úgy éreztem egyik oldalon három, a másikon kettő kis norvég erdei cica van – de akár tévedhettem is volna. Háromnegyed óra után érkezett meg az ötödik baba, és nagyon rúgkapált az összes lábával még bent a burokban, és láttam, hogy talán a legnagyobb az összes között. Fiú. Érdekes, hogy miután kijutott a burokból, már teljesen nyugodtan pihent. Van aki nyávog ilyenkor, vagy tátog, mocorog, de szinte kivétel nélkül a születés után pihennek pár percet. Sokszor az anyamacska is visszafekszik az újdonsült pici pedig ott piheg a bozontos farka alatt a melegben, és együtt várjuk a lepény születését. Amint megtörtént, Hayley újra megette amit meg kellett, majd letisztogatta a picit.

Az ötödik kis norvég erdei is megérkezett

Írtam Eszternek, hogy megvan mind az öt, nem számítok már többre. Azért mellette maradtam még két órát. Figyeltem a kicsiket, megmértem akiket előtte még nem, nézegettem hogy száradnak. Óvatosan áttapogattam Hayley-t, nem éreztem benne több picit, de én ilyenkor inkább csak átsimogatom, nem akarom és nem is merném a hasát megnyomni. Adtam Hayley-nek enni, inni – készségesen fogadta, feljebb vettem a fűtést – 22 fok, jó ég, majd megsültem, így néha kimentem a nappaliba, ahol nyitva volt az ablak – már egész nap nyitva van – és kellemes 15 fok járta át a házat. Letelt az általam gondolt megfigyelési idő, lehoztam egy szőrmét és kivettem az összes nedves-véres cuccot a picik és Hayley alól. Ahogy nézegettem a száradó piciket, láttam, hogy a fényen a kis középsőben vöröses árnyalatok tűnnek fel. Közelebbről megvizsgáltam, és láttam – nicsak, Ő is kislány. A nemeket nem ellenőriztem külön szüléskor, a színek alapján döntöttem főleg.

Mindenki megvan, minden rendben, minden tiszta

Eszter írta, hogy este jön. Nekem addig még számtalan dolgom volt, azt sem tudtam minek álljak neki, beáztattam a véres törölközőket és folytattam a dolgokat ott, ahol reggel abbahagytam. Közben megjöttek a lányok és Pankával be kellett mennem a városba egy castingra, addig Virág marad a kicsikkel  – később Szabi is megjött.
Hazafelé tartottunk Pankával már, amikor írt a szomszédasszonyom, hogy túl sok bolognait csinált vacsorára, átvállalunk-e belőle. No, a lehető legjobbkor jött, mert főzni végképp nem volt időm, és tudtam, hogy még Eszter is érkezik. Hála és köszönet innét is a finom vacsoráért!!

Panka a casting után. A tenyészetünk arca. Nem ültünk be utána sehová, rohantunk a picikhez haza

Tettem a szokásos esti teendőket tarkítva az elmaradt napközbeni teendőkkel, közben figyeltem a kicsikre, és éreztem, hogy borzasztóan fáradt vagyok, a fejem is – még mindig a karácsony előtti agyrázkódás következményeként – iszonyúan fájni kezdett. Azt hittem menten lefekszem, és csináljon mindenki amit akar. De hát ezt nem lehet… Nem mondom, hogy nagyon produktív voltam. Eszter tíz óra felé érkezett – uh, jó hosszú napja volt neki is, szóval el is szégyelltem magam, hogy még én vagyok fáradt…

Először megvizsgálta Lorát, és megerősítette, amit már gondoltam: vemhes. Öröm-béke-bódottág. Utána bementünk a picikhez. Hayley egy tündér, mindent hagy, lázmérést, vizsgálatot, picik vizsgálatát… Nagyon türelmes és iszonyú okos cica! Mindenkivel minden rendben volt, még kicsit beszélgettünk Eszterrel majd útnak indult. Megegyeztünk, hogy, akkor egy hét múlva ugyanekkor, ugyanitt. 🙂

Szabi eközben fent festette a falat – nem szokott itthon ő sem soha unatkozni, de aztán csak lejött és valahogy 11 után kinyitottunk egy üveg bort, amit az egyik kedves gazdijelölt hozott látogatásakor. Már az üveg is csodás volt, vidám, a bor finom – ittunk egy pohárral Hayley és a picik egészségére, beszélgettünk kicsit, aztán aludni tértünk.

Béke

Az éjszaka nem volt túl nyugodt, a kicsik elég sokat nyekeregtek, ilyenkor felkelek, és megszámolom – néha cska kézzel, ha nem látok ki a fejemből -, hogy minden apróság ott van-e a mama mellett, nem feküdt-e rá és így tovább. Hayley-t is meg kellett etetni – ilyenkor nem akarnak kijönni a boxból  semmi miatt. Nagyon keveset aludtam összességében, majdnem fáradtabban keltem, mint ahogy lefeküdtem, de nagyon örültem, hogy ilyen gyors és könnyű szülés volt, hogy minden rendben, hogy mindenki szopizik, és hálát adtam mindennek a felkelő napnál, mielőtt az újabb napi teendőkbe kezdtem volna, hiszen nem lehetünk elég hálásak azért ami van, ami adatott, amiért megdolgoztunk, amiben elfáradtunk, amiért megpihentünk. Hogy élünk, és az élet szép. Hogy tavasz van, hogy új életek születnek, új ígéretek és új álmok válnak valóra.

Fáradtság, öröm, nyugalom.

Jó, hogy mindebben velünk vagytok, köszönjük Nektek!
Csodálatos tavaszt kívánok, és remélem velünk maradtok mindvégig, ahogy a kis apró norvég erdei cicák felcseperednek, izgultok velünk az újabb érkezőknél.

Ölelésem,
Virág

Új vlogsorozat indult útjára 0

Kedves Olvasóink!

Ahogy azt már többen láttátok, új vlogsorozat indult útjára a YouTube csatornánkon!

Ezen a felületen – Mesék a kertből címmel – fogunk  majd beszélni Nektek azokról a kérdésekről, amit sokszor feltesztek nekünk. A csatornára fel tudtok iratkozni, ez csak egy gombnyomás és nem kerül semmibe – akkor értesítést kaptok az új tartalmakról.

Természetesen, ha bármi kérdésetek van, vagy kérésetek, hogy miről hallanátok szívesen, akkor küldjétek el nyugodtan, és előre vesszük ezeket az óhajokat. 🙂 Az első részt itt láthatjátok!

Ettől még a blogbejegyzések sem fognak szünetelni, tehát írni is fogok, mert az megint egy másik műfaj és nagyon szeretem.

Legyen csodás tavaszotok!!!!

Ölelésem,

Virág

Új vlog – és ami mögötte van 0

Kedves Olvasóink, Nézőink, Követőink, Drukkereink és Ellendrukkereink, avagy Ti ott mind a másik oldalon!

Köszönjük szépen először is a sok kedves visszajelzést, amit mindenféle felületen keresztül kaptunk Tőletek a vlogok készítése kapcsán. You are the best!!!! <3

Örülünk neki, és jól esik, hiszen egy-egy ilyen vlog elkészítése több napos munka – mindkettőnké – tehát fontos nekünk, hogy tetsszen nektek és legyen értelme egyáltalán ezzel foglalkozni, időt-energiát szánni rá. Az biztos, hogy mi örömmel készítettük, még akkor is, ha éjszakába nyúlóan ültünk emiatt a gép mellett, akkor is, ha nem csak nézegelődünk valahol és jól érezzük magunkat, de kamerázunk is, fotót készítünk és így tovább.

Norvég erdei macskával az élet

Szabi elmaradhatatlan társa a munkában Hayley, a kedvenc cicája <3

Szeretjük a vlogokat, de csak akkor fogunk vele foglalkozni tartósan, ha Ti is szeretitek, hiszen ahhoz túl sok energiabefektetés, hogy csak úgy elfoglaltságként űzzük, mivel a nap 20 órájában időhiánnyal küzdünk – a maradék négyben pedig alszunk. De nem mindig. 😀
Szeretnénk, ha látnátok azt, mi minden áll egy tenyészt mögött, hogy lehet így élni, mennyi minden történik és milyen sok feladatot és örömöt és sikert – néha nehézséget és bánatot is – ad a tenyésztés. Szeretnénk, ha minket, mint embert is látnátok, ezért is engedünk be Benneteket ilyen közelségben az életünkbe, tehát sok személyes tartalmú és témájú vlog várható, és viszonylag kevés “oktató” jellegű. Persze ha bármilyen témajavaslatotok van, azt szívesen fogadjuk és megígérjük, őszintén fogunk róla beszélni.

Én – és az utam. The best life ever!

Az őszinteség nekünk nagyon fontos. Úgy láttok minket – amilyenek vagyunk – smink nélkül, hosszú út után fáradtan, vidáman, de néha kétségek között és így tovább. A házunkat, az udvarunkat úgy -a hogy éppen állunk vele, vagy ahogyan éppen a napi teendőkben benne vagyunk. Így élünk, ezek vagyunk mi – és folyamatosan dolgozunk azon, hogy jobbak legyünk, hogy mégszebb környezetet teremtsünk (mi magunk már nem szépülünk, de ez sem baj :D). Nem akarjuk elhitetni egy idealizált világ illúzióját. Sok szerepet fog kapni az, ami nekem fontos: a napi szintű kapcsolatom az állataimmal és az imádott hegyemmel, erdőmmel-mezőmmel, hiszen minden mozdulat és lépés amit velük és ott teszek, ezerszer térül meg. Nem pénzben. Békében. Nyugalomban. Derűben. Mosolyban. Jó szóban. Ölelésben. Bársonyos mancsok érintésében.

Aki nap mint nap inspirál: Masek. My love.

Köszönjük, hogy velünk vagytok ezen az úton! Örülünk, ha visszajelzést kapunk – a Facebookon, itt, a YouTube csatornánkon, messengeren, emailen és szóban.

Legutóbbi 2 vlogunk itt látható:

Ha tetszik, nyomjatok a feliratkozás gombra – akkor kaptok értesítéseket, ha új vlogot töltünk fel. A következő már egy ízig-vérig tavaszi vlog lesz – mondjuk részemről el is értük azt a hőfokot, aminél már nyáron sem szeretnék többet… 😀 De lesz… tudom… készülök lélekben. De legfőképpen a baby boom-ra! És próbálok előre aludni – bár eddig nem megy. Még két hét van az első szülésig, szóval van még időm. Lassan megkezdjük majd a visszaszámlálást az első apróságok érkezéséig.

Csodás tavaszi napokat Nektek! Jó, hogy itt vagytok!
Ölelésünk,

Virág & Co

Újra a színekről – 3. 2

Sziasztok!!!

Most, hogy nincsenek picik, jobban ráérek Nektek erről-arról írni, így folytassuk most a színekkel kapcsolatos írásokat. Legyen most a fehér szín.

Először is egy nyilvános válasz egy sokszor feltett kérdésre: Lesz-e valaha teljesen fehér norvég erdei macskánk?
A válasz: Nem, ezer százalék, hogy nem lesz. És a végére majd az is kiderül, hogy miért. 🙂

Kezdjük először is azzal, hogy a fehér nem szín. És akkor most akik felkapták a fejüket, és megkérdőjelezték az épelméjűségemet, figyeljenek. 🙂

Az a gén, aminek eredménye a fehér szín a macskán, azt tulajdonképpen egy maszk, ami elfedi a macska valódi színét. Ha egy majdnem teljesen fehér kiscicán látsz egy pici más színű foltot, akkor jól nézd meg, mert az a macska valódi színe. 🙂

Horten, 09-es kóddal. Van benne fehér, de nem 50 százaléknyi.

Nézzük meg először, hogy hogyan hívják a macskáknál a fehér különböző arányú megjelenését:

  • Ha a cicán a fehér szín maximum 50 százalékig jelenik meg – tehát fehérek a mancsok, vagy fehér a mellkasa, stb. akkor ezt a macska színkódjában egy 09-es számmal jelöljük, vagyis van benne egy kis fehér.
  • Ha az előzőeknél több fehér van benne, legalább 50 százalék, tehát fehérek az egész lábai és összefüggő fehér a hasa és mellkasa is, akkor a színkódjában a 03 szerepel, vagyis attól függően, hogy milyen színű beszélünk fekete-fehér, vörös-fehér  stb. színű macskáról, ez a bikolor.
  • Ha a macskánknak színes foltjai vannak, de ezek maximum  25-50 százalékot tesznek ki, akkor a macskánkat úgy hívják, hogy harlekin. (Itt még vannak különböző feltételek, de ebbe most nem megyünk bele.) A kódjában 02-es van.
  • Ha a macskánk szinte teljesen fehér, de  a farka színes, illetve a fején van szín, akkor a macskánk “van”, és a kódjában ott a 01.

Persze sokat lehetne még ezekről mondani,  de majd ezeket haladó órán vesszük. 😀

Jenny például egy fekete-fehér foltos tabby, vagyis 50%-ban van benne jelen a fehér szín

És most beszéljünk újra a teljesen fehér macskákról.

A W nevezetű, dominánsan öröklött gén az, ami a teljesen fehér szőrzetért felel. Ez a gén érdekesen viselkedik, nincs semmi köze a többi színért és mintáért felelős génekhez. Tehát valójában a fehér macska hordozza láthatatlanul a színeket és mintákat, és ezeket bizony örökíti is az utódoknak, csak a W gén mindezt láthatatlanul tartja.

Eddig minden szép, és a fehér macskák is igazán szépek – de most jön a bökkenő.

Ez a W nevű dominás gén, ami ugye a teljesen fehér színű macskák színéért felelős, okozza – vagyis okozhatja – a teljes vagy részleges süketségét az állatoknak!
A fehér cicák egy részénél a belső fülben lévő érzékelők a beérkező hangot nem tudják továbbítani a hallóidegnek, és vagy mindkét, vagy egyik fülükre süketek lesznek. Nyilván annál nagyobb az esély erre, ha a teljesen fehér macskát egy másik teljesen fehér macskával pároztatjuk annak reményében, hogy teljesen fehér utódokat kapjunk. Ezzel viszont kockáztatjuk azt, hogy süket macskákat fogunk tenyészteni – ami nekem, tenyésztőként nem elfogadható. Természetesen ez az én saját gondolatom, vannak, akik tenyésztenek fehér norvég erdeiket.
Én, amikor a tenyésztésbe belekezdtem megfogadtam azt, hogy az egyik fő célom az, hogy ne ártsak.
A tenyésztés követel áldozatokat és lemondásokat mind a tenyésztő mind a tenyészmacskák részéről, hiszen így is más életük van, mint a kedvencként tartott fajtatársaiknak. Persze bajok bármikor előfordulhatnak, de minek a sorsot kivívni magunk ellen, és eleve megteremteni a lehetőségét annak, hogy süket macskákat hívjunk életre? Nekem az, hogy szépek a teljesen fehér macskák (amúgy nekem nem a kedvenceim egyáltalán, de ez egyéni) messze eltörpül amellett, hogy kiteszem őket annak a lehetőségnek, hogy süketen születnek, és úgy élik le az életüket. Nyilván a tenyésztők mindig szűrik, vagyis hallásvizsgálatra viszik a már nagyobbacska fehér kiscicákat, és csak azokkal tenyésztenek tovább, akik nem süketek. A süket egyedeket pedig eladják kedvencnek. Azért egy ilyen hallásvizsgálat sem egy leányálom ám a cicának, és szerintem – bár tudom, mindenhez nagyon jól alkalmzakodnak a macskák – leélni egy életet süketen sem a legszuperebb dolog.
Vagyis amíg én norvég erdei macskát tenyésztek, biztosan nem fogok asszisztálni ahhoz, hogy egy szép “szín” miatt már eleve “fogyatékkal élő” egyedeket hozzak a világra.

Ezzel persze nem kell egyetérteni, ez az én gondolatom, de én ennek mentén dolgozom: ne árts!

Ugye értetek engem?

Így aztán nálunk továbbra is csak olyan cicák lesznek, akikben van valamennyi fehér szín, vagy nincs, de biztosan nem teljesen fehérek, és biztosan nem süketek.

És most íme néhány nálunk nevelkedett cica képe, akikben van fehér. 🙂

Csodás tavaszi napokat Nektek!

Virág

Újra a színekről – 2. 2

Sziasztok!

Mindig nagyon sok kérdést kapunk a színekkel kapcsolatban.
Milyen színűek lesznek a születendő kis norvég erdei cicák? Mikor lesz fekete? Mi az, hogy hogy tortie? Lesz a kicsikben fehér? És vörös? Az meg mi, hogy kék?
Az alapokról egyszer már írtam nektek itt a blogban, itt tudjátok olvasni. Aki még semmit nem tud a színek genetikájáról, az először ezt olvassa el, aztán térjen ide vissza.
Beszéljünk ma egy kicsit bővebben a tortie (tortoiseshell) és torbie cicákról – magyarul teknőctarka vagy trikolor néven elterjedt – márcsak azért is, mert a tavaszi almokban sok ilyen cicára számítunk.

Bébi Johi – a kinti napfényben látszanak csak igazán a vörös foltjai

Azt már az előző színekkel foglalkozó bejegyzésben megbeszéltük, hogy általánosságban elmondható, hogy a tortie cicák lányok, hiszen a két szín a két X kromoszómán jelenik meg, és két X-ük ugye csak a lányoknak van. Nagyon-nagyon ritkán előfordul a fiúknál ez a szín, de az mindig genetikai “abnormalitás” eredménye, vagyis nekik az XY helyett XXY kromoszómájuk van, és ők általában nem fertilisek.

A fekete és vörös színek mind elhelyezkedésükben, mind mennyiségükben teljesen random módon tudnak megjelenni. Az is lehet, hogy egy cicának csak az egyik lábujja vörös, és az is, bár nagyon ritkán, hogy szinte az egész cica vörös és találunk rajta valahol egy kis fekete foltot, és az is, hogy a két szín aránya nagyon kiegyensúlyozott. Minden tortie cicának egyedi mintázata van, némelyik olyan, mint egy absztrakt festmény.

Joanna, a mi egyetlen tortie színű cicánk nagyon kevés vörössel

Hogy kicsit bonyolítsuk a helyzetet, a tortie színnek is van dilute változata, ekkor kapunk kék-krém színű kicsiket. (Nálunk ilyen még nem volt.)
És persze mindez megjelenhet a fehér különböző arányával együtt. Az is lehet, hogy csak egy pici fehér van a cicában, és az is, hogy a macska nagy része fehér és hozzá társulnak a fekete és vörös foltok.

A tortie színű cicákat lehet szeretni és nem szeretni, van akinek tetszik, van, akinek nem, az viszont biztos, hogy mindig különleges egyéniségek, és mindenről saját véleményük van. Hihetetlen érdekes elképzeléseik és ötleteik nagyon szórakoztatóak, de sokszor határozottak és dominánsak. A macskás világban épp ezért elterjedt a “crazy tortie” kifejezés – nem véletlenül. 😀

Az olyan almoknál, ahol tortie színű lányokat várhatunk csak mindig könnyebb dolgom van a nemek meghatározásánál, mert ha egyértelműen látom a születő picin a vörös színt, már jegyezhetem is fel, hogy a kicsi lány, és fordítva: ha egyértelműen nem látom a vöröset, akkor szinte biztos, hogy fiú. Persze azért később meg szoktam rendesen nézegetni őket, mert a színek akkor láthatóak a legjobban, ha az aprócska kis norvég erdei már megszáradt.

Az árulkodó kis vörös folt a Kelta alom szépséges Anujában

Álljon itt néhány kép az eddig nálunk született tortie kicsikről. S hogy mit hoz a tavasz, mennyi tortie lánykát kapunk, azt mi is nagyon kíváncsian várjuk!!!

Jó, hogy itt vagytok, vidám és szép napotok legyen!

Virág

Kiscica nélkül maradtunk 0

Kedves Olvasóink!

 

Nos, ez az idő is eljött – kiscica nélkül maradtunk. Ritka pillanat mostanában – talán utoljára nyáron volt ilyen egy kis időre.

Utoljára együtt Anu és Merlin

Hiányoznak a kicsik, de valójában már jobb nekik az új gazdinál, a vemhes cicák a vemhességük elején nem nagyon szeretik a másik anyák kiscicáit. Nem bántják persze, de idegesíti őket a rohangálás és a minden lében kanál szertelenségük. Amúgy ez később a vemhesség előrehaladtával megváltozik, elkezdik szeretgetni, tisztogatni és óvni a kicsiket – de most ez az időszak még nem jött el. És néha nekünk is kell egy kis “gyerekmentesség”, amikor többet tudunk a nagyokra koncentrálni és készülni tudunk az új kicsik fogadására. Dolgunk és feladatunk pedig van bőven.

Hayley – még 3 hét a szülésig

Különben meg itt a tavasz! Észrevettétek? Szinte az összes hó elolvadt nálunk, jég azért még akad, de már teljesen másként fúj a szél, mások az illatok és változnak a színek is. És meleg van. Mármint nekem. Már elég egy széldzseki a napi erdei sétákhoz. Az erdőben még nem éled semmi, de már szinte érezni, hogy csak napok kérdése, hogy az apró kis változások, az új élet utat törjenek maguknak.

Tavasz

Most, hogy minden nap sétálok az erdőben a kutyákkal nagyon érdekes látni azt, hogy miként változik minden a napok múlásával. Tavaly  – emlékszem  – annyira nem volt időnk, hogy az egyik sétánál még tél volt, kővé fagyott, kopogós, zúzmarás és sötét, a következőnél meg minden harsogóan zöld volt és virágba borult. Hogy hová tűnt a közben lévő időszak? Na ez a jó kérdés… nem értünk rá megfigyelni. Most ez is egy kicsit másként van, és ez nagyon fontos nekem. Együtt élni a természettel…

Milo

Nem hiányzik a város, nagyon nem. Azért persze minden héten járok ott – bent van norvég órám, meg néha intézni kell ezt-azt, de ha tehetem, inkább csak az erdő felé veszem itt a hegyen az irányt. Úgy kell a embernek a friss hegyi-erdei levegő, a kaptatás felfelé a meredeken, a bámulás a fák közé, a csend, a végtelen csend – mint egy falat kenyér. Helyreteszi az ember gondolatait. A kutyák pedig végtelenül hálásak, hogy minden nap szabadon rohangálhatnak az erdőben. Fontos ez nekik nagyon, sosem lehet egy ház és egy kert elég ingerdús egy kutyának, neki is szüksége van arra, amikor rohanhat, szaglászhat, élményeket gyűjthet. Találkozni szinte senkivel sem szoktunk, az emberek dolgoznak ilyenkor, akik meg nem, ők behúzódnak a meleg házba, néhány elvetemült futó vagy kutyás járja csak ilyenkor az erdőt. De jó ez így nekem, ha kettőnél több emberrel találkozom, akkor már megjegyzem magamban, hogy: Nah, mindenki kijött ma az erdőbe? Ha nem szimpatikusak akkor néhány jelzőt még hozzáteszek. De ez igazán ritka.

Jutifalat osztás

A macskák továbbra és változatlanul imádnak kint lenni, a fiúk szinte az egész napot kint töltik, főleg a hajnali és esti-éjszakai órákat, délután inkább bent alszanak. Persze ha hallják, hogy bemegyek a szobájukba azonnal megjelennek egy kis játékra, simire, dorombolásra.
Teutates kedvenc játéka, hogy elbújik a kanapé alá, és a takaró alól lesből támadja a játékot. Órákig tudná ezt játszani, sosem unja meg. Tegnap Masek is beszállt, Teu meg értetlenül nézte, hogy: De hát ez az én ötletem volt eddig!

Teutates kedvenc játéka

Jaime inkább mellém szeret bújni, vagy az ölembe fekszik, ő megfontoltabb típus, játszani inkább csak kint szeret. Teutates olyan mint egy nagy gyerek, neki minden játék, jön-megy, rohan, ugrik, zizeg – nem egy unalmas lélek, az egyszer biztos! Mindhármunknak más a személyisége teljesen. Mindig náluk tanulok, így azt az időt is együtt töltjük, lehet, hogy nekik már jobban megy a norvég nyelv, mint nekem. 😀

Jaime

Mondanám, hogy unalmas és halálosan nyugodt időszakot élünk, mert nincsenek kicsik, de ez így cseppet sem igaz, a következő két hétvégét külföldön töltjük újra, közben építünk – átalakítunk bent, és ha eljön a tavasz, akkor kint is. Bent addig kell haladnunk, míg nem lesz kint igazán jó idő, illetve amíg nem kezdődnek el a szülések. Utána már kicsit nehezebb.

Hamarosan – még a héten – új vloggal is jelentkezünk majd a lengyelországi utunkról, amiből majd az is kiderül, hogy miért is mentünk valójában, és hogy sikerrel jártunk-e. Ízelítőül néhány kép addig is! 🙂

Legyen csodás napotok!!!

Köszönjük, hogy itt vagytok,
Virág

Juhú!!! Megjelent az első vlogunk! 3

Sziasztok!

Annyi minden történik velünk mostanság, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Persze ezt a sokmindent főleg mi idézzük elő, hiszen amúgy a tél – és főleg a január – általában egy nyugalmas időszak az emberek életében. Réges-régen nem szerettem a januárt, mert hosszú volt, sötét, a tavasz még messze, a karácsony már oda… most viszont – és már jóideje – teljesen máshogy látom ezt. Szeretem a szürke-barna-fehér színeket mindenütt, megnyugtat, segít befelé figyelni.
Különösen másként látom a januárt most, hogy nem kell bejárnom a városba (csak amikor én szeretnék), most, hogy itthonról dolgozom, magamnak dolgozom, és senki nem mondja meg mit is kéne tennem – csakis én. A január, mint minden más hónap, épp olyan, amilyenné tesszük, vagy amennyire hagyjuk, hogy mindenféle külső körülmények befolyásoljanak minket, és elvegyék a kedvünket. Vagy éppen nem. Javaslom nektek ez utóbbit!

A tavasz pedig kétségtelen, itt bujkál a kertek alatt. Nappal plusz fokok vannak, olvad a hó, és bár még mindig sok a jég nálunk és azért hó is akad bőven, de már érezni lehet a levegőben a változást, mások az illatok, mások a fények.

Tavaszodik…

Az egyik legnagyobb újdonságunk az, hogy végre elkészült az első vlogunk! Nagyon örülünk neki, mert már hónapok óta terveztük, és bár a tél múlóban van, múlt héten, amikor a felvételeket készítettem, még javában esett a hó. Hihetetlen nyugalmas időszak itt a hegyen a tél, az erdő csendesebb mint bármikor máskor, norvég erdei macskák pedig élvezik a hideg, havas, szeles időjárást, rengeteg időt töltenek kint  a kennelekben.

A vlogot itt láthatjátok. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra, kommenteljétek és írjátok meg, mi mindent szeretnétek látni, mit mutassunk meg, miről meséljünk a következő vlogokban.

Köszönöm Szabi munkáját, hiszen a szerkesztés az ő érdeme. Szeretnénk hetente legalább egyszer jelentkezni ezen a csatornán, persze, csak ha kíváncsiak vagytok a norvég erdei cicákra, ránk és az életünkre. Annyi izgalmas történés vár ránk hamarosan, szeretnénk ezeket Veletek is megosztani.

Várjuk a véleményeteket, a gondolataitokat.
Hamarosan új – remélhetőleg nagyon jó hírekkel jelentkezünk!

Csodás napot, jó, hogy itt vagytok!

Ölelés,
Virág

Tél, hó, hideg kint, melegség bent – avagy egyensúlyban vagyunk 0

Sziasztok!

Csodálatos ez a tél! Nagyon szeretem! Az ősz a kedvencem, de rögtön utána ott is van a tél, majd követi a tavasz – a nyarat meg átvészelem valahogyan. Eddig legalábbis így volt, de szinte biztos vagyok benne, hogy most, hogy nem kell bejárnom a városba a nyár is sokkal szebb lesz, mint előtte volt. A nyár itthon szép és elviselhető, a városban borzalmasan meleg van nekem, büdös, nincs levegő – szóval kibírhatatlan. De persze ezt én látom így. Itthon minden más.
Valójában november végétől hó volt nálunk kis megszakításokkal, így minden nagyon szép itt a hegyen. Most is, ahogy kinézek, hullik óriási pelyhekben, sűrűn. Reggel még ónos eső esett, aztán apró szemű jég, és azóta hó. Hideg van, de nem nagyon. Vagy legalábbis nekem nem. Azért jó bejönni az erdei sétából, jó leülni egy kávéval és írni Nektek. Hideg kint, meleg bent (amennyiben-akinek a 20 fok meleg) – vagyis egyensúlyban vagyunk, és ez jó. Jó itthon, lassan rendszert kapnak a napjaim, ami nekem elég fontos ahhoz, hogy lássam merre van az előre.

A házunk télen, este

Ma hajnalban a kis Kelták ébresztettek. Egy ideje szokásukká vált, hogy bebújnak a takaróm alá és elkezdik rágni a lábamat. Meg nyalogatni. Kis gézengúzok. Ez úgy általában a többi alomra nem jellemző, de nekik valahogy kedvenc mókájukká vált, természetesen csak is hajnali 4 és 5 között, amikor is aludnék még egyet. Különben meg annyira cukik, hogy szinte sosem bosszankodom ezen. Legtöbbször kicsit játszom velük, ellenőrzöm a kijárókat a fiúknál, és a szobában is, mert sokszor befagy, ha párás hideg van, megnézem a kutyákat – Milo sokszor kikéretőzik pisilni, aztán vissza – és néha, ezek után – visszaalszom.

Kelták

Most, hogy nem kell rohannom már reggel, ráérek kicsit később kelni. Általában meg is teszem, sokszor csak 6 felé kelek fel (a hajnali körök és visszaalvás után). Főleg akkor, ha hajnalban fekszem le. Nem marad ez így sokáig – egyrészt nem szeretek későn kelni, másrészt ha majd egyre korábban világosodik, akkor én is egyre korábban kelek, vagy egyszerűen csak nem fekszem vissza. Nem szeretek világosban kelni. Azt szeretem, ha sötét van, csend és nyugalom, de a hajnal, az új nap,  és a sok dolog, ami rám vár, már ott lépeget a sarkamban, de hagy nekem még egy kis időt. Még egy kis időt kifelé bámulni az ablakon a sötétbe, még egy kis időt beszívni a kávé illatát, még egy kis időt megsimítani a mellettem fekvő macskát, még egy kis időt arra, hogy bámuljak a semmibe és átgondoljam a napot, még egy kis időt a norvég mintás pizsamámban – amit másokkal ellentétben sokszor nem éjjel, hanem inkább csak este meg reggel hordok. Utána megcsinálom a legszükségesebb dolgokat. Vizet cserélek, almolok, elpakolok, berakom a mosogatógépet, mindenkit megetetek – kutyákat-macskákat – , feltakarítok a fiúknál, berakom a mosást. Utána, ha szerencsém van még mindig sötét van, és újra iszom  egy kávét. Igen, imádom a kávét. Nem vagyok függő, vagyis úgy szoktam mondani, hogy nincs olyan függőségem, amiről ne tudnék lemondani. Le tudnék, de nem akarok. Jó így.

Mindig akad társam a kávézáshoz – itt Merlin

Kávé után válaszolok általában az email-ekre, üzenetekre, intézek mindenféle adminisztrációs dolgokat, ezzel el is telik a délelőtt. Délelőtt a cicák nagyon aktívak, a kicsik és nagyok is egyaránt, és mindenben részt vesznek, amit csinálok. Néha fél órákra alszanak egyet, de összességében a délelőtt az, amikor sokat vannak fent.

Taranis mindig szeret mellettem lenni, ha dolgozom

Közben, ha nem felejtem el eszek reggelit, néha elfelejtem, és akkor délben eszek reggelit, vagy délután ebédet- van minden, de ne aggódjatok, a macskákat nem szoktam elfelejteni megetetni. 🙂 Meg amúgy is emlékeztetnének rá. A picik imádják a nyers húst, ők főleg azt ennének – kétszer kapnak általában, a másik két étkezés inkább konzerv (ez a lustaságom miatt van így sokszor, vagy rohanok). Ha valamiért van előttük konzerv és hús is – pedig jóféle a konzerv nagyon!  – egyértelműen a húst választják.

Délelőtt Teutates-szel a kennelben

A dél körüli reggeli, vagy ebéd után, néha helyett – sétálni megyek a kutyákkal. Már annyira megszokták, hogyha eljön az idő, és nem indulunk, akkor méltatlankodnak az ajtó előtt, és nem értik, mi van már. Mostanában annyira jeges volt minden, hogy csak háromnegyed órát-egy órát sétáltunk, de lassan újra visszatérünk az 1-2 órás sétákra. Muszáj átmozgatni az állatokat, főleg ilyenkor télen sokat fekszenek ők is bent, és Milo mozgásigénye nagyon nagy.
Imádok az erdőben lenni, ott valahogy mindig rendeződnek az ember gondolatai, a friss levegő pedig kitisztítja az ember fejét, tüdejét.

Ma köd volt és hóesés

Tudom jól, hogy enélkül sosem lennék elég kiegyensúlyozott, nyugodt és még sorolhatnám, mi mindent ad az erdő, de próbáljátok ki Ti magatok! Mindegy milyen idő van, ha esik az eső, hó, jég, ha fúj, ha mínuszok röpködnek – minket ott talál kint az erdőben. Eddig még soha olyan idő nem volt, ami ne lett volna nekem jó egy erdei sétához.

Milo <3

A délután hamar eltelik, jönnek haza a lányok, menni kell értük sokszor a buszhoz, takarítok, pakolok, intézek valamit, boltba megyek, húst rakok el a fagyasztóba az állatoknak, főzök és még így tovább – számtalan tennivaló van – mindig más. Megjön Szabi is, eszik és áll neki újra dolgozni, falat épít, padlót rak le, fest, fúr-farag, honlapot dizájnol vagy programoz, levelekre válaszol és a jó ég tudja mi mindent nem csinál – mindig több a dolog, mint az idő. Ahol tudok segítek, de sokszor a saját dolgaimat intézem. Este 10-11-12 óra felé általában leülünk együtt és beszélgetünk, megiszunk egy pohár bort, mindenki elmondja a fontosabb dolgokat, vagy megvitatjuk, ha valami lényeges eldöntendő dolog van. Az pedig mostanában van elég.

Jaime szeret velem tanulni este

Teutates – az új kandúrunk – úgy érkezett hozzánk, hogy egy ivarzást gátló implantátum volt a hasában. Ez néha szükséges a fiúknál – nálunk pl. Masek szokott kapni, mert különben a végletekig nem eszik ivarzási időszakban, fogy, romlik a bundaminősége és így tovább. Nagyon  nehéz a macskáknak ez az időszak, hiszen nem egy hatalmas erdő különböző pontjain élnek, – ahogy a természetben, – hanem egy ház különböző részein, ahol egy ajtó van közöttük és így folyamatos feszültségben tartják egymást az ivarzásuk során. Van olyan nőstény és kandúr norvég erdei, aki ezt rosszul viseli  – mint Masek és Hayley, és van aki jobban – mint Jaime és Rosita. Nem egyformák – nem is elvárható. Annyi a különbség, hogy mi fél implantot szoktunk adni, amit az állat nyaka és lapockája közé tesznek be, és nem vetetjük ki. Az kb. 10-13 hónapig hat, és magától visszaivarosodik a kandúr. Viszont vannak, akik a cica hasába rakatják be, mert onnét könnyen eltávolítható. Nem tudom ki találta ki azt, hogy könnyen… mert ez konkrétan egy műtétet jelent a macskának altatásban, aminek én magamtól soha de soha nem tenném ki, ráadásul az idő során benövi a zsír és szövet és akkor lehet hatékonyan eltávolítani, ha a doki tudja, hová tette be. No, mivel nem mi rakattuk be, így csak sejtéseink voltak és nagyon izgultunk, hogy meglesz-e az implant.

Szabi először találkozik Teuval a műtét után este

Muszáj volt Teuból kivenni, hiszen egy felnőtt cica, és kb. az egész implant 2 évre vonta volna ki az ivarzás alól, ami nekünk nagyon sok időt jelentett, hiszen Joanna miatt vettük meg főleg, aki már ideje, hogy szüljön, nem várhatunk vele még éveket. Teu túlvan a műtéten, amit biztos vagyok benne, hogy a tündéri doktornőnk csak és kizárólag a mi kedvünkért csinált meg, hiszen egy olyan beavatkozás, amire az állatnak semmi szüksége nem volt – így egyikünknek sem volt jó érzése ettől. Végre beszokott egy új közösségbe, így felnőtten is bizalmat szavazott nekünk, megszeretett minket – ennek nem tett jót egy ilyen beavatkozás. Hogy sikerült-e? Nem tudjuk… gyanítjuk, hogy talán nagyrészt igen. Úgy képzeljétek el ezt az implantot, hogy egy kis henger formájú és szappan állagú anyag. Pont úgy is viselkedik: törik, mállik, és ezt kell megtalálni és kivenni sértetlenül a macska hasából. Jó móka.. mi? Ja, nem… 🙁

Teutates – ugye milyen gyönyörű?

Szóval most izgulhatunk, hogy Teutates mikor lesz újra ivaros. Ilyenkor figyelgetjük a nemi jellegeket, hogy megjelennek-e újra, de nehéz belőni, hogy mikor áll készen teljesen egy kandúr az implant után a fedezésre.
Így aztán elhatároztuk egy ilyen esti borozás alkalmával, hogy Joanna kicsinyei először mégsem Teutól lesznek – mert nagyon bizonytalan még, hogy erre mikor kerülhetne sor, ő pedig két hetente tüzel, ami nem igazán tesz neki jót. Hogy ki a kiszemelt apuka, és hol lakik – ez legyen még meglepetés! 🙂

Joanna – a fenséges! Nagyon szeretnénk tőle kiscicákat már!

Nos, hát ilyen és még sok-sok más hasonló dolgon agyal egy tenyésztő és hoz döntéseket, amik aztán vagy jók – vagy nem. Az idő majd megmutatja. Drukkoljatok nekünk! Teutates egy különösen szép norvég erdei kandúr, egy kimagaslóan jó tenyészetből, és végtelenül hálásak vagyunk a tenyésztőjének, hogy eladta nekünk, tudjuk, hogy nagyon nehéz döntés volt számára. Fantasztikus vonalat hoz be a meglévők közé. Nagyon-nagyon várjuk, hogy milyen utódai születnek majd a mi szuper nőstény norvég erdei macskáinkkal.

Ugye drukkoltok nekünk?
Jó, hogy itt vagytok, köszönjük a kedvességet, a figyelmet és a sok szeretetet, amit Tőletek kapunk!

Virág

Ilyen volt 2018 és Helló 2019! 0

Ahogy azt már megszokhattátok, év elején elvonulunk valahová kettesben, és értékeljük az elmúlt évet, illetve megtervezzük az előttünk állót. Majdnem így történt most is, azt leszámítva, hogy nem ketten, hanem végül négyen vágtunk neki az útnak. Útitársaink természetesen négylábúak voltak. Elhatároztuk, hogy ahová lehet, Milot visszük magunkkal és inspirációnak egy cicát is (ha már a macskákkal kapcsolatos a tervezésünk), így már eleve úgy kezdtünk neki a szállás keresésnek, hogy állatokkal is beengedjenek minket, sőt, ha lehet jól is érezzék magukat és ne zavarjanak senkit. Fel is dobtuk a kérdést a Facebook oldalunkon, ha valakinek állatokkal kipróbált szálláshelye van, ne tartsa magában. Kaptunk kedves ajánlásokat, de a legellenállhatatlanabb mégiscsak az volt, amikor egy kedves pár, akiknél két általunk tenyésztett norvég erdei szépség él, felajánlották, hogy látogassunk el oda, ahol Ők élnek és dolgoznak. Kutyabarát-macskabarát és mindent tud, amire nekünk ilyenkor szükségünk van. Nagyon örültünk, mert bár jártunk már ezen a helyen jó régen, nem gondoltuk, hogy beengednek állatokat, viszont arra emlékeztünk, hogy remek hely volt, és nagyon jól éreztük ott magunkat. Így aztán a hely megvolt, gyorsan kitaláltuk a napokat és már csak várakozni kellett, hogy elteljen addig az idő. Az idő múlásában persze segítségünkre volt a Kelta alom három tündéri aprósága, akik egy kis csibészség miatt nem mennek a szomszédba. 😀

Édes kis Kelták

Amikor a macskákkal foglalkozni kezdtünk, már az elején elhatároztuk, hogy nagyon pontos adminisztráció mellett fogjuk ezt tenni, mert kíváncsiak voltunk rá, hogy egy ilyen hivatás-munka-vállalkozás-költséges hobby (megfelelő rész aláhúzandó) meg tud-e térülni, s ha igen, mennyi idő alatt, egyáltalán milyen utat-görbét ír le egy ilyen kiadás-bevétel mérleg az évek szintjén. Nyilván ez nagyon sok mindentől függ, akárcsak a gyereknevelés, azt is ki lehet hozni kevesebből és többől, jól és rosszul de azt biztos, hogy olcsón, na azt nem. A négylábúakkal sincs ez másként. Az biztos volt, hogy nem engedünk a következőkből:

  • a norvég erdei macskáink a lehető legjobb ennivalót kapják
  • az egészségük az elsődleges szempont (ide tartoznak a szűrések, az egészségvédelem, a lehető legjobb oltások használata és így tovább, nem utolsó sorban a legjobb állatorvosok)
  • legyen elég életterük, helyük és tudjanak bármikor a szabad levegőn lenni
  • elegendő időt tudjunk velük tölteni, tenyészállatként is nyugodt és boldog életük legyen

És persze még egy sor fontos dolog van, de ezek mentén már felvázolható, mi mindenre van szükség egy tenyészetben ahhoz , hogy a fentieket tartani lehessen. És persze egy csomó dolog folyamatos fejlesztést igényel a létszám növekedésével. Sokminden változik, a saját életünk is, rengeteg dologhoz kell alkalmazkodni, döntéseket hozni és viselni a következményeit. Ezek sokszor nem könnyű kérdések, de talán mindig az a legnehezebb, hogy nagyon sok olyan dolog van, amit nem lehet előre tudni, amivel nem tervez az ember, vagy másként tervezi – hiszen állatokról beszélünk. Mindezek ellenére nekünk mégis fontos, hogy világosan lássunk és legyenek előttünk számok és tervek. Minden tervezés alapja pedig az előző év értékelése.

Azzal, hogy én már főállású tenyésztő lettem, mégtöbb megbeszélni való volt, így úgy döntöttünk, hogy a szokásos két éjszaka helyett most hármat leszünk távol. Eltávolodni azért fontos, mert itthon képtelenség lenne ennyit koncentráltan ezzel foglalkozni (csak most, amióta ezt a bejegyzést írom négyszer keltem fel különböző dolgok miatt és kalandoztak el a gondolataim). Fontos nekünk, hogy a hely szép legyen, tiszta, kényelmes-tágas, és ne kelljen enni-innivalóról nekünk gondoskodni – tehát egy inspiráló környezetben legyünk, ahol nem kell foglalkozni az amúgy szokásos napi teendőkkel mint főzés, takarítás, állatok ellátása és társaik.

Olyan szépen elterveztem, hogy előző este már összekészítek mindent, amit lehet, és minden szinten tervezetten és szervezetten vágunk neki az útnak, útközben sétálunk egyet a Balaton parton, talán egy finom ebédet is bekapunk és így tovább. Hát… ja. Majdnem.

Az előző napom elég durvára sikerült – korai kelés, állatok ellátása, reggel norvég óra (eddig még remek), utána pedig a százhuszonakárhányadik elkeseredett kísérlet arra, hogy végre ki tudjak lépni a … (sípszó) minisztériumból végre. Esküszöm, Ti ilyet még nem láttatok, hogy milyen nehéz megszabadulni egy ilyen munkahelytől, és hány-meg hány helyen kell aláírást gyűjteni hozzá (írok erről majd ezek után, derüljetek rajta – nekem nem sikerült). Szóval délutánig (különös szerencsék folytán) sikerült a maradék pontokat abszolválnom a város különböző területein és leadnom a sétáló lapomat a minisztériumban. Legszívesebben ott helyben pezsgőt bontottam volna, de még egyszer vissza kell mennem a munkaügyi papírjaimért, amik valami ok folytán csak két-három hét alatt készülnek majd el. Szóval majd utána jöhet a pezsgő. (Amikor a versenyszférából léptem ki mindehhez néhány óra kellett csak.) Hazarohantam és azonnal – étlen és szomjan – fogtam a kutyákat, hogy még sötétedés előtt tudjak velük sétálni. Jókedvük volt, de Miló nagydolog produkciója nem tetszett, így úgy döntöttem, hogy elviszem doktorhoz, nehogy az utazás alatt legyen valami baj. Ehhez meg kellett várnom Szabit, hogy hazahozza azt a kocsit, amibe befér Milo is, addig nekiláttam néhány dolognak. Kénytelenek vagyunk két kocsit tartani, egy nagyobbat az örökös építkezések és az állatok hordozása miatt és egy kisebbet a rövidebb vagy kevesebb cuccokkal való rohangáláshoz. Így az általam Zöld Autónak hívott Opelbe pattantunk (az én autóm pedig Felhő, mert felhőkék színe van). Sokat vártunk, több mint egy órát – előtte Pankát leraktuk az edzőteremnél, mondván mire végez tutira ott vagyunk, a hó szakadt, az utak vacakok voltak. Negyed kilenc felé végeztünk, Milo kapott egy receptet, ha gond lenne, és diétáznia kellett. Amúgy a kutyák nyersen esznek, de most főtt hús, húsleves, főtt répa és főtt rizs lett Milonak előirányozva. Így aztán mikor hazaértünk nekiláttam az elkövetkezendő 4 nap kajáját összeállítani neki, vagyis felraktam egy húslevest, amibe belefőztem 4 kiló csirkemellet, némi kacsaaprólékot és és pár egész csirkecombot. Szép adag lett, gondolhatjátok… 😀 Mellé készítettem egy fél kínai hadsereg ellátásához elegendő főtt rizst.
Milo így már este diétás kaját kapott. Szabi mindeközben dolgozott, mert hát ha két nap szabadságra el akar menni, akkor ugye az a minimum, hogy próbálja meg már előre valahogy elintézni annak a két napnak a teendőjét. Próbálta. Jóval éjfél utánig és én is tettem a szokásos esti teendőket – így aztán úgy feküdtünk le mindketten hulla fáradtan hajnal felé, hogy a másnapi induláshoz Milo főtt kajáján kívül semmi nem volt meg. Innét szép nyerni…

Másnap felkeltem és a szokásos teendők után megkezdtem a pakolást. Nem szeretek az utolsó pillanatban pakolni, mert fejetlenség az eredménye, és rosszabb esetben felét otthon hagyod annak ami kell, rossz esetben meg sokkal több mindent pakolsz össze. Ez történt most velem, fejvesztve rohantam konyhától előszobáig és emeletről-fel-le próbáltam kitalálni mit nem raktam még el. Tálakba porcióztam Miló kajáit – durva mennyiség lett – és különböző halmokat helyeztem el a lakás különböző pontjain, amiket majd mindenképpen el kell rakni. Szabi eközben szabadságon volt, ami azt jelenti, hogy ült a gép előtt és dolgozott és telefonált majd megint dolgozott és megint telefonált. Gondoltam a következő csörgésnél felveszem én – utána garantáltan nem hívja többet senki – de aztán inkább elmentem a kutyákkal egy erdei sétára. Szerencsére. Csodálatos idő volt, hideg, de szikrázott a nap a havon, az ég kék volt és minden derűs és nyugodt. Már az sem zavart, hogy réges-régen úton akartam lenni, hogy a tervezésre szánt időnk fogy, hogy későn fogunk odaérni, fáradtan… mert olyan szép volt minden és olyan boldogok voltak a kutyák, hogy nem is számított semmi. Hálistennek Milo tökéletes végterméket produkált útközben de mivel a sok kiló főtt cucc már várta a porciózást, így be kellett érnie azzal.

Így élünk mi…

Mire hazaértünk Szabi is felállt a gép mellől és elkezdte bepakolni a töméntelen mennyiségű cuccot. Azzal, hogy állatokkal utazunk (no meg a fejvesztett pakolásommal) a csomagok száma végeláthatatlanná nő. Szabi meg is jegyezte az x-edik forduló után, hogy minden normális ember egy kis táskával utazik, mi meg kb úgy, mint ha valami komédia főszereplői lennénk. Hát ez van. Sajnos igazat kell adnom neki. 😀 Még ki akartam takarítani a házat teljesen indulás előtt, de erre már végképp nem maradt idő. Bezsúfoltuk Milot hátra, beültem Joannával előre és indulás. Johinak nem volt ínyére az ölemben való utazás, így bekerült a boxba. Ott nagyon szépen elvolt, nem volt vele semmi gond, pedig ilyen hosszú útra még soha nem ment. Milo már gyakorlott utazó, csak néha nézett fel. Jó késő délután értünk oda, neeem, nem a balatoni séta miatt, neeem, nem az ebédelés miatt (mondjuk ott jutott eszembe, hogy nem is ettünk még aznap szinte semmit). Milo nagyon izgatott volt, hogy hová érkeztünk és egyből fel akart fedezni mindent, de még be kellett jelentkeznünk átvenni a kulcsot és a hatalmas birtokon megtalálni a szállást – közben persze már sötét lett.

Hogy értsétek, írok kicsit a helyről. A Bikali Élménybirtok hatalmas területen fekszik és sok-sok részből áll. Van egy szépséges kastély – aminek az építését Puchner Antal Szaniszló báró kezdte meg az 1940-es évek végén. Legutóbb mi ebben a kastélyban szálltunk meg – tudni kell, hogy én imádom a kastélyokat. De nem “csak” egy kastély van itt, hanem egy egész fantasztikus és mesebeli középkori birodalom, palotával, udvarházakkal, középkori falu és város, tó, állatsimogató, vendégházak, lovarda, sport centrum, kinti-benti medencék, wellness, szabadtéri színpad és rengeteg program felnőtteknek-gyerekeknek. Ha egy tapodtad sem mozdulsz a birtokról, akkor sem fogsz napokig unatkozni. Különleges hangulata van az egész birtoknak, gyerekkel különösen ajánlom. De anélkül is. Külön figyeltek arra, hogy azok, akik gyerek nélkül érkeznek, nyugodtan tudjanak gyerekmentes övezetben étkezni, külön wellnessezhetnek, vannak felnőtteknek való előadások, műsorok.

A mi szállásunk a középkori város egyik házában volt. Egy kis hangulatos előkert fogadott minket, már az nagyon tetszett. A berendezés középkori hangulatot idézett. Egy remek nappali kandallóval, két kényelmes és szép szoba (csak egyre volt szükségünk) egy szuper zuhanyzós fürdő alkotta a munkahelyünket e néhány napra. Szabi még fordult párat a dimbes-dombos, kacskaringós középkori macskaköves utcákon a cuccokkal az autótól, én megy igyekeztem helyet találni a dolgoknak, meg enni-inni adni az állatoknak. Joanna nagyon édes volt, egyből megnézett mindent, mindenhová felugrott és kiválasztotta a legjobb helyeket magának. Milo továbbra is izgatott volt, így a pakolás után kivittük a ház mögötti középkori kapun át megközelíthető hatalmas térre, ahol jókat szaladgált. Már nagyon éhesek voltunk, így úgy döntöttünk, irány a vacsora. A vacsoránk a palotában volt, saját foglalt asztallal és mindenféle finomsággal. Tényleg nagyon ízletesek voltak az ételek és finomak a borok. Nos, ezek után már tényleg nem volt nagyon érkezésünk nekiállni dolgozni… én kivittem mégegyszer Milot, aztán zuhanyzás, beszélgetés, olvasgatás – és alvás.

 

Johi azért kereste a többieket, soha nem volt még egyedül, de így is végtelenül nyugodt volt és kedves, csak hajnal felé annyira bújt hozzám, hogy nem lehetett tőle aludni. Így aztán reggel hatkor már Miloval rohangáltunk kint a korom sötétben egy órát. Reggelizni a kastélyba mentünk, szintén nagyon finom volt minden, minden dolgozó kedves-barátságos-figyelmes. A reggeli után tényleg neki kellett állni dolgozni, ha már az előtte lévő délután elvesztegettük. Szerencsére jól haladtunk, hiszen nagyon pontos nyilvántartást vezetünk mindenről, így csak összesíteni kellett a tételeket, ki kellett ezekkel tölteni a tény és terv sorokat a táblázatokban, átírni néhány dolgot – néhány óra alatt már jól látszott a tavaly évi munkánk eredménye. Mindig meghatározunk egy minimum és egy maximum értéket. Tavalyelőtt a maximumon teljesítettünk, tavaly már sajnos nem – de ez kevéssé múlt rajtunk. Nehéz előre kitalálni, hány alom lesz, abban hány cica és így tovább. Mit sikerül megcsinálni a beruházásokból, mit nem… Összességében azt hiszem pozitív a mérlegünk, hiszen a vállalkozásunk így évek után a tavalyi hét számjegyű mínuszokból pluszba fordult.
Délben egy jó kis sétát tettünk a birtokon, megnéztük az állatokat, benéztünk a vasorrú banya házába és így tovább, Milo megijedt a hattyúktól – az idő is csodás volt.

Délután folytattuk a munkát, amit egy nagyon kedves momentum szakított félbe, meglátogattuk Rose-t és Leót – és persze a gazdijaikat, Mirjamot és Márkot -, akik minket erre a csodás helyre invitáltak, ahol ők nap mint nap dolgoznak azon, hogy a vendégek jól érezzék itt magukat. Közel laknak a birtokhoz nagyon, így gyalog mentünk. Joanna a házikóban maradt, Milo velünk jött és addig az udvaron volt, amíg mi bent gyönyörködtünk a szépséges norvég erdeikben. Persze sok képet kapunk róluk, de mégis mindig nagyon más a tőlünk kiscica korban elkerült szépségeket élőben újra látni. Hatalmasat nőttek, egyszerűen csodálatosak, fenségesek, és annyira látszik, hogy milyen fantasztikus nyugodt, kiegyensúlyozott és vidám életük van. Leonak nagyon tetszett Milo, alig akart bejönni a kennelből, nagyon érdekelte az udvari vendég. Rose egy igazi hercegnő, szépséges, kedves, vidám. Leo meleg barna tekintetéhez pedig semmi sem fogható, és nagyon okos is. Akkora bundát növesztett, hogy az csuda! Nagyon örültünk a viszontlátásnak és pont jót is tett a fejünknek egy kis szellőztetés, míg visszasétáltunk a “középkorba”. Aznap már csak a szokásos vacsora, esti séta és még munka, alvás volt a program. Másnapra már elkészültünk a feladatok meghatározásával is, így elkezdtünk a honlapról értekezni. Már tavaly eldöntöttük, hogy idén megújítjuk a honlapot, új dizájnt kap – főleg színvilágban lesz más. Ezt kezdtük el átbeszélni, és azóta Szabi nagyrészt már végzett is az átdizájnolással, ha teljesen készen lesz egyből megmutatjuk Nektek is. A nap főként munkával telt.

Kora este elsétáltunk a Palotába az utolsó ottani vacsorára, finom volt és hangulatos, jó, hogy nem nekem kellett bíbelődni vele, hanem csak válogatni, épp mit szeretnék enni. Éjjel Milo többször is felkeltett, ki akart menni, ilyenkor persze Joanna is akar menni, és ha nem viszem nyávog utánam, ami felkelti Szabit…, szóval aki hajnali 3 és 4 között egy félálomban a kezében bozontos macskát tartó hiányos öltözetű nőt látott kint egy kutya után mászkálva, annak nem rémálmai voltak – a jelenség valós volt. 🙂
Másnap a reggelinél megkérdeztem Szabit, mennyire volt elégedett az elmúlt pár nappal minden szempontból? Eléggé egybevágó véleményünk volt:

  • a helyszín tökéletes volt ahhoz, amiért jöttünk, minden kényelmes volt, szép, tiszta, inspiráló, állatbarát, nyugodt. Kicsit sajnáltuk, hogy nem volt időnk a wellness egységeket végiglátogatni, de majd legközelebb
  • az indulásunk – és ezért az egész első napunk – nagyon szervezetlen lett és emiatt aznap nem is haladtunk semmit
  • az állatok jó, hogy jöttek, de sok figyelmet, energiát és időt vontak el
  • mindketten fáradtak voltunk és én az agyrázkódás után sajnos még mindig elég komoly fejfájással küzdöttem, ami rengeteg energiát vett el tőlem, nem voltam elég koncentrált és hatékony
  • mindezek ellenére a fő feladatokat elvégeztük, összességében jól haladtunk, látjuk a jövő évi terveket, a hiányosságokat pedig pótoljuk majd

Reggeli után már csak az összerámolás, kipakolás-séta, kicsekkolás maradt, viszont nem indultunk még haza, mert hivatalosak voltunk egy finom ebédre a meghívóink otthonába. Újra megcsodálhattuk Rose és Leo szépségét és kedvességét és a finom ebéd mellett jót beszélgettünk Mirjammal és Márkkal, akik remélem hamarosan meglátogatnak minket.

Nagyon hálásak vagyunk nekik, hogy meghívásukkal támogatták a munkánkat és hogy ilyen fantasztikus környezetben készülhettünk a jövő évi kihívásokra. Lesz bőven. 🙂

Ha időtök engedi menjetek el és látogassátok meg Bikalon a Puchner Kastélyszállót és Élménybirtokot, nem fogtok csalódni!

Mivel ez a bejegyzés már így is nagyon hosszú, az idei konkrét tervekről majd legközelebb fogok nektek írni.
Köszönjük, hogy követtetek minket az elmúlt évben, hogy olvastatok minket, szerettétek a cicáinkat, velem izgultatok sokszor és nem lehetünk elég hálásak a sok kedvességért, amit tőletek kapunk!

Hajrá 2019! Jó, és izgalmas év elé nézünk, remélhetőleg sok-sok vidám kisebb és nagyobb norvég erdei macska fog minket nap mint nap boldoggá tenni!

Ölelésem Nektek,

Virág