Interjú a Nordic Verden Cicák Gazdijaival – 11. rész Uno és Uhura 1

Uno, Uhura – és a Somogyi Family

Kedves Timi, Panka, Bence és Ákos!

Örülök neki, hogy elfogadtátok a felkérésemet, és interjút készíthetek Veletek. 

Amikor először látogattatok meg minket épp nehéz időszakon voltunk túl, hiszen a két legszélsőségesebb  szülést éltük meg. A  StarGate-ek nyolc aprósága forró nyári melegben érkezett, és ott volt Uno, aki egyedüliként született. Mindkét felállás ritka a norvég erdei macskáknál, így aztán mindkét alom nagyon különleges volt számunkra. A találkozáskor persze már rég túl voltunk az első pár kritikus héten, amikor izgulni kellett, hogy mind a 8 apróság jól veszi-e az akadályokat, és hogy Jenny kis egykéjét hogy fogjuk tudni beintegrálni a többiek közé. A telefonbeszélgetésünkből megtudtam, hogy volt már cicátok, akit sajnos elveszítettetek, és bár nem pótolható, de szeretnétek, ha egy kis apróság újra vidámságot hozna az életetekbe. Olyan szeretettel beszéltetek Mephi-ről, hogy nem volt bennem kérdés, nagyon jó gazdái lesztek majd egy norvég erdeinek is.
A látogatáskor egy igazán vidám, kedves, nyitott családot ismertünk meg. Lenyűgöző volt a gyerekek kedves, intelligens és állatbarát viselkedése, egyből a szívünkbe zártunk Titeket.

Baby Uno

Épp kiscicaválasztásos hétvégén voltunk túl, és már csak két fiúcska volt szabadon a StarGate-ek közül. És persze Uno. A kedvencem. Valójában senki nem hitte, hogy el fogok tudni válni Uno-tól, annyira össze voltunk nőve.
Hosszas vívódások és beszélgetések eredménye, és egy ésszerű, de nem szívből jövő döntés, hogy eladjuk őt. Viszont azt akartam, hogy a lehető legjobb élete legyen, és mivel nagyon emberközpontú kislegény volt, szerettem volna, ha többen vannak körülötte, nem csak egygazdis családba kerül, és zajlik körülötte az élet.
Így született meg végül a döntés, hogy Uno a Tiétek lehet, ha akarjátok. És akartátok. Egy hosszú e-mailben leírtam Nektek akkor, hogy miért döntöttem így, és hogy milyen nehéz döntés volt, de ugyanakkor amint megszületett, már sokkal könnyebb lett a lelkem is, és meg tudtam kezdeni a lélekben való elválást Tőle. Mire költöznie kellett, tiszta, és nyitott szívvel tudtam rátok bízni.

Nos, mostmár mindenki jó sokat tud arról, hogy hogy éltem meg mindezt a tenyésztő és az állattartó oldaláról, lássuk, hogy volt ezzel a Ti családotok, és hogy történt az, hogy azóta már bővültetek is egy újabb norvég erdeivel, ezúttal egy lánykával: Uhurával.

A 3 hetes bébi Uhura

Kicsit meséltek magatokról és arról, hogy volt-e már cicátok, milyen négylábúakkal éltetek együtt?

Ákos: Egy késő őszi napon, a szüleim hétvégi kertjében megláttunk egy kis cirmos cicát. Kb. 3-4 hónapos lehetett, borzasztóan aranyos volt, de beteg. Tudtuk, hogy ha otthagyjuk, akkor ilyen betegen el fog pusztulni, ezért megfogtuk, és elvittük orvoshoz. Közben persze a gyerekek is rágták a fülünket, hogy tartsuk meg a cicát 🙂 Hazahoztuk hát és izgultunk, hogy felgyógyuljon, ami szerencsére meg is történt. Timi Mephistonak nevezte el, de általában csak Mephi-nek hívtuk. Ahogy felnőtt, gyönyörű kandúr lett belőle, aki számtalan vidám percet szerzett az egész családnak. Persze rosszalkodott is néha, de hát minden cica ilyen… 🙂 Nagyon szerettük őt, de sajnos nem volt velünk sokat, 5 éves korában sajnos olyan beteg lett, hogy el kellett engednünk…

Timi: hozzám mindig is közel álltak az állatok, hiszen egy tanyán nőttem fel Békés megyében. Mindenfajta állatunk volt: tehén, disznó, birka, kecske, kutya, macska. A gyerekek sokat nyúztak minket, hogy legyen háziállatunk, de kötöttem az ebet a karóhoz, hogy panelban nem lesz semmilyen állat. Aztán jött az életünkbe Mephi, akit azonnal a szívembe zártam, és tudtam, hogy meg kell mentenünk, mert kint nem éli túl a telet olyan betegen. A kis lüke kamaszból egy nagyon szép felnőtt cica lett. Rettenetesen a szívemhez nőtt, imádnivaló kis ördögfióka volt, nem tett tönkre soha semmit, mindig a nyomomban volt, sokat kergetőztünk a lakásban, ezt a játékot imádta a legjobban. Aztán sajnos el kellett engednem…

Mephi

Miért a norvég erdeire esett a választásotok?

Ákos: Közben én már hallottam a norvég erdei cicákról, olvastam is róluk, de főleg képeket láttam és nagyon tetszettek. Amíg megvolt Mephi, addig fel sem merült bennem komolyan, hogy ilyen cicám legyen. Mephi elvesztése után nem sokkal úgy döntöttünk, hogy cica nélkül lehet élni, csak nem érdemes, közöltem a családdal, hogy ha lesz megint cica, akkor norvég erdeit szeretnék.

Timi: ahogy Ákos is írta, mikor Mephi élt még nem is gondolkodtunk másik cicában, nem éreztük, hogy neki is szüksége lenne egy kispajtásra, engem kezelt játszópajtásként 🙂 Amikor Mephi meghalt, én kijelentettem, hogy nekem többé nem kell semmilyen állat, nagyon fájt az elvesztése. A norvég cicákról én nem is hallottam addig, míg Ákos meg nem mutatta nekem őket és azt vettem észre, hogy napról napra többet nézegetek norvég kiscicákat. És bár fájt Mephi elvesztése, de a kiscicák láttán melegség öntötte el a szívem és beleegyeztem, hogy legyen újra egy cicánk.

Hogy találtatok ránk, miért minket választottatok?

Ákos: Jó, legyen norvég, de mégis honnét? Hamar kiderült, hogy norvég erdei macska tenyésztővel kis hazánkban nem lehet Dunát rekeszteni. Találtunk 3 tenyésztőt, ebből az egyik nem tűnt aktívnak: régen frissített weboldal, nem túl jó képek jellemezték. A másik kettő viszont tetszett.  Végül Titeket hívtunk fel először, és rögtön olyan kedves és közvetlen fogadtatásra találtunk, hogy nem kerestünk tovább. A beszélgetés és az azt követő látogatások során az is kiderült, hogy mennyire imádjátok a cicáitokat, tudtuk, hogy jó helyen járunk. Abban az időben a Stargate betyárok népes csapata és Toscana alom egy szem cicája rohangáltak fel és alá, mint a szélvész. Hihetetlenül édesek és gyönyörűek voltak, engem mégis a felnőtt macskák látványa varázsolt el. Olyan fenséges, hatalmas cicák, mindegyik teljesen más egyéniség, de egytől egyik csodaszép mind.

Timi: a tenyésztők közül azért titeket kerestünk meg legelőször, mert a ti honlapotok tetszett a legjobban. Annyi szeretet és kedvesség áradt az írásaidból, hogy rögtön tudtam, innen szeretnék kiscicát. Pont abban az időben születtek a Stargate betyárok 🙂 és az alomnév is egy jel volt, hogy jó helyen járunk, mert Ákossal mind a ketten néztük és szerettük ezt a sorozatot.  Miután leegyeztettük, hogy mikor mehetünk „baba” látogatóba, már nem is nézelődtünk tovább.

Uno és a Stargate-ek

Hogy választottátok ki Unot, és miért őt?

Ákos: Őszintén szólva, én nem Unót választottam volna. Nekem a Stargate alom néhány cicája akkor jobban tetszett főleg Jonas, Jack, vagy épp Daniel.

Timinek Sammy volt a nagy kedvenc, de azt hamar megtudtuk, hogy róla már lekéstünk. És ott volt Uno, 1 szem gyönyörű cicaként, Jenny első kiscicája, aki ugyan kb. 2 héttel később született, mint a Stargate cicák, de próbálta velük felvenni a tempót. Eleven volt, játékos, nem félt senkitől, és az a csodálatos homokóra az orrán…

Szóval Timi és a gyerekek rögtön beleszerettek Unoba, akiről akkor még Te sem tudtad eldönteni, hogy megtartod-e. Én pedig beadtam a derekam. Ha nem tartja meg Virág, akkor Uno 🙂

Timi: hát nem őt néztem ki először, hanem Sammyt. De ekkor még tanácskoztunk, hogy legyen cica vagy sem, így róla lecsúsztunk, bár mint később megtudtam, ő szinte azonnal le volt már foglalva. 🙂 Első személyes találkozónkat nagy izgalommal vártam. Mikor beléptem hozzátok és megjelent az ajtóban Jamie, a hatalmas vörös, elállt a szavam. Úristen mekkora macska…majd előjött a többi felnőtt cica is, egyik gyönyörűbb volt, mint a másik. Közben a kiscicák a lábam között cikázva kergetőztek. Majd megpillantottam a kis homokóra nózijút 🙂 és tudtam, őt szeretném. Annyira cuki, játékos, eleven kiscica volt, hogy hazafelé már csak róla áradoztam. A gyerekek egyetértettek velem, nekik is Uno volt a kedvenc. Örömünket letörte, hogy ekkor még úgy nézett ki, hogy Uno nem eladó, mert annyira a szívedhez nőtt. Soha nem fogom elfelejteni azt a szívhez szóló leveledet, amiben leírtad érzéseidet a kis herceggel kapcsolatban és melyben megírtad, hogy miénk lehet a „pillafiú”.

Uno, a kis one and only!

Hogy teltek az első napok? Mennyire sikerült összecsiszolódnotok a mindennapokban?

Ákos: Uno kivételes jelleme már az első napon látszott, amikor hazahoztuk. A hordozóból hamar előjött, már az első este tudtunk játszani vele. Tündéri kiscica volt. Az első éjjeltől kicsit tartottunk, gondoltunk, hogy el fog bújni valahova. Amikor lefeküdtünk aludni, egyszer csak éreztem, hogy felugrott mellém az ágyra. Ott aludt velem egész éjjel. Hihetetlen érzés volt…

Néhány nap alatt teljesen felfedezte az egész lakást, és teljesen felszabadult lett.

Timi: pont a szülinapomkor hozhattuk haza a kis herceget. A kocsiutat végig sírdogálta, de mikor megérkezett új otthonába, akkor előbújt a kíváncsiság és hamar felfedezte a lakást. Este már nagy játékparty ment a gyerekekkel. Első éjjelt Ákos mellett töltötte, majd onnantól kezdve minden egyes nap hozzá ment hajnalban, odabújt és dorombolt. Ezt a szokását kb. 1 éves koráig tartotta is, közben engem mardosott a féltékenység, hogy ez igazságtalanság és miért nem hozzám jön hízelegni. Hát ez mostanra már megváltozott és engem ébreszt minden nap hajnali öt órakor, nyomja a kis buksiját a fejemhez, dorombol és ha nem simogatom, akkor elkezd óvatosan vagy nem óvatosan harapdálni, illetve pofozni. Néha-néha megfordul a fejemben, hogy milyen jó is lenne, ha visszaszokna Ákoshoz 🙂

A családunkba teljesen beilleszkedett, fogat mos Pankával, legozik Bencével, velem főz, Ákossal pedig számítógépezik. Tudja, ha csengetnek, akkor valaki jön haza és már rohan is ki az ajtóba, hogy engedjem ki, és megy a lift elé.

Milyen jellem Uno?

Ákos: Ő az a fajta cica, akivel bármit meg lehet csinálni. Egy békés óriás. Minden eltűr. Nem egy ölbe-cica, de ha felveszi az ember, némán tűri. Persze, ahogy múlik az idő, változik Ő is. Kiscicaként rengeteget rohangált, játszott. Mostanra lenyugodott, de mindig szeret az ember közelében lenni. Amikor este hazajövünk, mindig kijön minket üdvözölni. Elég jó étvágya van, ezért állandóan jön, és a tudtunkra adja, hogy éhes. Ezt úgy jelzi, hogy odavezet minket a táljához, leül mellé, és Csizmás Kandúr szemekkel néz…. 🙂

Az a bizonyos nézés… 🙂

Az idegenektől eléggé fél, legyenek azok emberek vagy kutyák. A sétára is inkább az esti, nyugodtabb időpontok alkalmasak a számára.

Timi: kis szeretetgombóc. Annyi, de annyi kedvességet ad. Érzi, ha nincs túl jó napom, olyankor jön és csak odafekszik mellém és békésen szuszog. A főzést mindig figyelemmel kíséri, hátha véletlenül leesik neki is valami 🙂 Ha ebédelünk, akkor neki is enni kell, imádja a hasát.

Hogyan és miért született meg a döntés, hogy kéne Uno mellé egy másik cica?

Ákos: Egy idő után úgy éreztük, hogy kellene Unonak egy társ, akivel tudna játszani. Ahogy nőtt, úgy csökkent a mozgásigénye, és arra gondoltunk, ha lenne társa, akkor talán többet játszanának együtt.

Timi: Istenigazából ez egy érzés volt, amit nem tudok megfogalmazni. Valahogy elmaradozott a velünk való játék, az addigi játékai már nem kötötték le és azt éreztem, amit Mephinél nem, hogy kellene neki egy társ.

Ki választotta ki Uhurát és miért őt? Milyen jellem Uhura?

Ákos: Uhurát én választottam. Eleve Hayley a kedvencem a nagyok közül, imádom ezt a színt, Masek pedig egy csodálatos kandúr. Mivel már láttam korábban ennek a párosításnak a kiscicáit, tudtam, hogy egytől-egyik gyönyörűek lesznek. Ezért már előre szóltunk, hogy ha lesz ez a párosítás, szeretnénk belőle kiscicát. Itt sem volt köztünk teljes egyetértés, a család többi tagjának jobban tetszett Spock, de ezúttal én választhattam. Uhura csodálatos mintázatú cica, a színeit pedig nagy kedvencemtől Hayley-től örökölte. Mivel az első cicát ők választották, így ezúttal én választhattam.

Uhu egy hihetetlen energiabomba. Rengeteget rohangál és játszik. Imádja a pingponglabdáit, a rugóit, meg a lézert is. Ő már nem olyan nyugodt cica, mint Uno. Kifejezetten utálja, ha felveszik, azonnal le akar menni, de sosem karmol, vagy harap. Viszont, amikor kedve van hozzá, akkor jelzi, hogy őt most szeretgetni kell.  Mostanában állandóan dumál, mindig az ember értésére adja, hogy mit szeretne 😊

Amúgy mindig elámulok rajta, hogy minden gyönyörű cica lett belőle. Kicsinek is nagyon szép volt, de most különösen csodálatos.

Ha az ember eszik, rögtön megjelenik, és próbál a lehető legközelebb helyezkedni az ételhez, amiből legtöbbször nem kap, legnagyobb bánatára. Előfordult néhányszor, hogy Timi 1 percre otthagyta az ételt, és rögtön beletorkoskodott. Haragudni persze nem lehetett rá, annyira cukin csinálta… 😊 Imádja az ementáli sajtot (akárcsak én), ezért néha kap belőle 1-2 darabkát.

Timi: miután eldöntöttük , hogy lesz „testvére” Uncsinak, onnantól én teljesen rábíztam Ákosra a döntést. Unot anno én választottam, úgymond behódolt az én kérésemnek, így egyértelmű volt, hogy most én nem szólok bele a választásába. Ami egyébként jobb is volt így, mert az összes Star Trek baba gyönyörű volt és nehéz is lett volna a választás. És újabb égi jel volt, hogy Ákos kedvenc sorozata lett az alom neve 😊

Uhura otthon 🙂

Hogy ment az összeszoktatás? Jó barátok lettek?

Ákos: Igazából nem volt összeszoktatás. Uhu elég nehezen viselte az első éjszakát, amikor el voltak különítve. Másnap egy baleset miatt (Uhu kiszökött az épp nyíló ajtón) kicsit korábban lettek összeengedve, mint azt terveztük – és gyakorlatilag 20 perc alatt összebarátkoztak. Este már egymást mosdatták, és összebújtak. Én úgy gondolom, hogy nem csak elviselik, hanem szeretik is egymást. Sokat játszanak együtt, ami legfőképp kergetőzést jelent. Uno ilyenkor néha kicsit hevesen játszik, de sosem lép túl egy határt.

Timi: az összeszoktatás hihetetlen volt, soha nem gondoltam volna, hogy másfél nap alatt túl leszünk rajta. Azt gondoltuk Uno fog félni, és Uhu lesz a bátrabb, mivel nála friss volt az élmény, hogy sok cica van körülötte. Uno folyamatosan pürrögött Uhunak és lépésről lépésre közelítette meg. Majd a közös kajcsi teljesen összehozta őket 🙂 Hiába, nagy kajás mindkettő. Szerintem nagyon szeretik egymást. Rendszeresen mosdatják egymást, mindig figyelik mit csinál a másik. Mikor pedig elkezdenek kergetőzni, olyan trappolás megy, mintha egy egész elefántcsordával élnénk együtt 😊 Néha-néha Uno jelzi Uhunak, hogy – hé haver, még én vagyok a főnök – de a kis hercegnő mindenkit az ujja köré csavar.

Uhu mostanában nagyon beszédes lett, szinte be nem áll a szája, mindent kommentál, és mindig mindent jobban tud 🙂

Uno és Uhu <3

Mert kell a társaság… 🙂

Más két macskával élni – könnyebb vagy nehezebb – mint eggyel (minden szempontból: a cicák szempontjából, a Ti szempontotokból? ráfordított időben, anyagilag, stb.) ?

Ákos: vannak olyan részei, ahol nehezebb, pl. a két gyerekkel és a két cicával az autózás már nem olyan egyszerű, mint amikor csak Uno volt. Sajnos egyikük sem rajong az autózásért, ezért csak akkor visszük őket magunkkal, ha nagyon muszáj.

Timi: Igen, az utazás nehezebb velük, de egyébként nem nehezebb így, hogy ketten vannak. Ha nagyon muszáj mondanom valamit, akkor a porszívózást mondanám. Többet kell takarítani, mint mikor csak Uncsi volt. Illetve ketten ugye többet is esznek 😊

Hogy telik egy átlagos napotok? Miket csináltok együtt?

Timi: pontban hajnali 5-kor megérkezik Uno hozzám. Jön a szokásos hízelgés, harapdálás. Általában ez egy fél 6-6-ig tartó program, majd vagy lefekszik a lábamhoz, vagy kimegy csalódottan, hogy nem sikerül hamarabb felkeltenie. Fél 7-kor indul a nap az embergyerekek ébresztésével. Uhu nagyon kis türelmes, mindig akkor kell mikor mi, kómás fejjel mászik le a cicabútor tetejéről. Uno ilyenkor már árnyékként követi az embert, nagyon kell figyelni, hogy ne essünk benne hasra. Megkapják a kajcsijukat, majd kiengedjük őket az erkélyre nézelődni. Uncsi mindig megy Pankával fogat mosni, tuti ellenőrzi, megfelelően megmossa-e a fogait a kisgazdi. Reggel Uhu pürrögés közepette megérkezik a rugójával a szájában, amit dobálgatni kell, és ő, mint egy jó kiskutyus hozza vissza. Délután szintén játék, szeretgetés a program. Este, mikor edzésről hazaérkezünk a gyerekekkel, Uno már kitartóan a bejárati ajtónál vár és odakísér minket a tányérjához, jelezve, hogy hahó, vacsi-idő. Uhu rendszerint megint a cicabútorról araszol le, hiába ő egy hercegnő, ő nem fog elénk jönni. Utána vagy rohangálnak a lakásban, vagy csak lefekszenek a közelünkben és pihengetnek.  Éjfél körül muszáj még egy pótvacsit beiktatni. Ezután Uhu elmegy az asztal alá vagy a cicabútor tetejére aludni, Uncsi pedig bejön a hálóba és az ágy mellett lévő párnájára heveredik le.

Van valamilyen vicces vagy kedves történetetek Unuról és Uhuról, amit szívesen megosztanátok velünk?

Rengeteg olyan történet van, ami mosolygásra készteti az embert. Amilyen alvási testhelyzeteket képesek felvenni, ahogy kergetőznek a lakásban, ahogy feltelepednek a fagyasztónkra és onnan kuksiznak, ahogy főzök. Megtanítottam őket pacsit adni, annyira cukik, ahogy mancsukat egyre gyorsabban emelik, hogy adjam már a jutifalatot.  Vagy mikor Uhut túl magasra engedte fel Ákos a fára és nem mert lejönni és utána kellett mászni. Mikor Uno ráeszmélt egyik nap, hogy hoppá, már nem fér be az ágyunk alá, ahonnan kisebb korábban rendszeresen ő szedte össze a porcicákat. És csak tanácstalanul nézett rám, hogy akkor most mi lesz. És még napestig folytathatnám…

HOgy lehet így aludni? 😀

Uno: nekem így kényelmes, jó?

Más az életetek amióta  Uno és Uhura a család része lett? Milyen az élet két norvég erdeivel?

Ákos: Az ember nem is gondolná, mennyi örömet képes két ilyen csodálatos cica csempészni az életébe. Külön-külön és együtt is nagyon szeretjük őket.

Ezzel együtt néha fárasztó is tud lenni, főleg amikor Uno megjelenik reggel 5kor, hogy ő most már nagyon éhes, és ezt a dorombolás mellett apró harapásokkal is jelzi… 😊 Uhura türelmesebb, ő szépen megvárja, amíg felkelünk.

Timi: szerintem sokkal boldogabbak vagyunk velük, az egész család imádja ezt a két kis csodát. Nyugalmat árasztanak, felvidítják az embert, ha rossz kedve van.  Két tökéletes cicust kaptunk tőletek, akik minden nap mosolyt csalnak az arcunkra. Ők igazi családtagok, akik nélkül üresebb lenne az életünk.

 

Nagyon szépen köszönöm, hogy időt fordítottatok az interjúra, és azt is, hogy a valaha nálunk született két U betűvel kezdődő nevű kis norvég erdei immár szinte felnőtté cseperedve ilyen vidám és kiegyensúlyozott életet élhet veletek.  Tudjuk, hogy végtelenül szeretitek őket. Sok boldog és vidám évet Nektek együtt!

Ölelés,
Virág

Rosita, a színesek, és a fekete 8

Hó hullik, ahogy felnézek. Elolvad és végigcsorog az arcomon. Nem sírok. Nem segít az már semmin. Nehéz az ásás. Kemény a föld, fagyos, pedig nicsak, a gödör mellett már a hóvirágok is elnyílottak. Körbenézek, megpihenek. Négylábúink nyugszanak itt. Nem én szoktam ásni, de úgy érzem, ez most az én dolgom. Úgyis csak én láttalak… nézek a kis fehér csomag felé. Testeket temetünk, de hiszem, hogy a lelkek tovább élnek. Ettől még nem lesz könnyű. Az ásás sem. Elgondolkodom. Az elmúlt 24 óra. Sok? Kevés? Amióta tudjuk, hogy az idő valójában nem is létezik … Lényegtelen. Nem is emlékszem, mikor keltem, csak hogy nagyon siettem. Mindennel. Azt akartam, mire elindul a szülés meglegyen minden tennivaló. Mert, hogy elindul, az nem volt kérdés. Rosi bevackolta magát Hayley mellé, és pesztrálni kezdte a piciket, térültemben-fordultamban ezerszer mentem oda, hogy ne kezdjen el szoptatni. Jól érezte ott magát, hát legyen. 11 múlt, mire mindennel kész lettem, leültem dolgozni, de folyton fel kellett kelnem, hogy Rosi ne sajátítsa ki magának a piciket teljesen. Végül átlendültünk a délutánba, amikor úgyis mindenki alszik. Aludt Hayley és a picik és aludt Rosita is.

Rosi Hayleyvel a boxban

Szülésnek semmi jele. Úgy döntöttem, elviszem a kutyákat egy gyors erdei körre, mert ki tudja később lesz-e még rá lehetőség. Eszembe jut, hogy nem ettem reggelit, de nem baj, majd ha visszajöttem, eszek ebédet, a séta most fontosabb. Mindig fontosabb. A kutyák imádják, és nekem is nagyon kell. Nem nagyon értik, hogy miért ilyen keveset megyünk, de kiszámoltam, maximum fél óra van most erre, bármikor jöhetnek a kicsik.

Az utam – aznap

Hazaérünk, gyorsan átöltözök, kezet mosok, és benézek a boxba. Rositánál egyértelműen elindult a szülés, bár fájást nem látok, de nem kell sok idő, éppen mire gyorsan összekészülök, már jönnek is. Óvatosan kiveszem Hayley mellől, óriási gubanc lenne később, szülés közben, amikor össze-vissza kevernék kié a megvolt és kié az újszülött kicsi, kettőnek a hely is kevés, és a többi cica is ott jön-megy.
Rosita nem díjazza az ötletemet, de erre számítottam – Rosi csakis a saját ötleteit díjazza általában. Miközben próbálom kiterelni Joannát és Jenny-t, Rosi kinyitja az ajtót valahogy, és visszaszökik Hayley mellé… Hát, akkor kezdjük előröl. Most sikerül. Bemegy a boxba. Kijön. Megint bemegy. Kijön. Ki akar menni. Sajnálom, de nem engedhetem ki. Fájások jönnek. Rosi sikít, és máris kint egy pici. A lepény bent. A pici lóg, Rosi forog, óvatosan tartom a kicsit és Rosit a box felé terelem. Itt sincs nyugodtan, de már nem akar kimenni. Feláll, leül, rá a kicsire, így végül negyed óra kínlódás után elvágom a zsinórt, mert nem akarom, hogy … nem is tudom mit… lóg ott, csapódik erre-arra, Rosi ideges… Ezután Rosi megnyugszik, szépen ellátja a kicsit, viszont nem jön a lepény. Fájások jönnek, de sem a lepény, sem újabb kicsi nem jön. A kis apróság úgy látom egyszínű fekete, vörös folttal a fején. Egy órán át keresi a cicit, de nem nagyon sikerül szopnia, mert ahogy ráakadna, Rosita helyet vált, elfordul, nyűglődik. Feláll… Fájások jönnek, de semmi. Nyöszörög. Sajnálom.
A pici nyávog hangosan, ez idegesíti Rosit, igyekszem segíteni a csöppségnek, és kis nyugi jön. Mármint sírás terén. A fájások úrja jönnek, Rosi tol.. de még csak a burkot sem látom, semmit. Nem örülök. Jó két óra telik el így, Rosi fárad. Én is, de az lényegtelen.
Rosi iszonyúan erőlködik. Nyom. Jön pisi. Kaki. Minden. Csak kiscica nem. Nagyon koncentrálunk. Ő is. Én is. Újabb fájások. És végre megjelenik valami. Jézusom. Két láb. Hátsók. burok nélkül. Újabb fájások. Kijjebb csúszik. A hasa közepéig lóg ki a pici. A lábai lógnak. Nem mozog. Újabb fájás, de nem jön kijjebb. Tudom, a következőn fájásnál segítenem kell, bár őszintén azt gondolom, a pici nem él, de kijönnie akkor is ki kell. Jönnek a fájások. Próbálok normális fogást találni az apróságon. Csúszik. Nyálkás. Puha. Nem szoríthatom meg, mert, mi van ha… óvatosan, de húzom. Kijjebb jön. A következő fájásnál megint húzom, és végre! Kint van! A zsinór már elszakadt a lepénytől, hosszan lóg a pici hasából. Rosi gyorsan elkezdi nyalogatni. Én fellélegzek. Él. Nagyon is él! Erősen mozog, sír. Hála! Annyira örülök! Ő nagyon gyorsan megtalálja a tejet, és szépen szopnak mind a ketten. Látom, hogy nagyon nagy baba, és még háttal is jött… Uh… Szegény Rosi!

Az első két apróság

Mostmár igazán örülnék, ha kijönnének a lepények, de semmi. Újabb óra telik el majdhogynem eseménytelenül. Fájások. Várakozás. Nyom. Gondoltam jönnek a lepények, de nem. Megjelenik egy burok, és benne egy fekete fej szépséges fehér mintával. Óóóó de szép! Mondom, és már kint is van. Rosi szépen ellátja, és a következő fájásokkal megszüli egyszerre mindhárom lepényt, meg is eszi őket.

Feketén-fehéren

Pihen. A kicsi nagyon ügyes, és épp mire kicsit próbálok rendet tenni Rosi alatt – elég sok a vér, meg minden… – már újabb fájások jönnek, és egy szépséges színes fejecske bukkan elő a burokból. Óóóóó!!! Az első kék-krém színű cica nálunk! Micsoda meglepetés! Ilyen színű tortie norvég erdei kiscicánk még soha nem volt. Nagyon örülök!

Szépséges színek

Írok Eszternek – ahogy a többinél is. Kérdezi, jöjjön-e este, de bizonytalan vagyok, Mert Rosi hasa nagyon nagy volt, sokat is hízott, viszont még csak 4 kicsi van, azok is lassan jöttek. Így megírom, hogy szerintem ráér reggel jönni, mert bár minden ok, nem haladunk gyorsan. Ebben megegyezünk.

A picik szépen szopnak, Rosi liheg, fáradt, pihen. Melege van, lejjebb veszem a fűtést 19-20 fokra, a kicsiket betakarom. Várunk. Éhes vagyok. Írok Szabinak, hogy hozzon nekem enni ha jön haza – bármit. Megérkezik, de még mindig semmi. Egy kávét kérek tőle, forrót, erőset. Berakja óvatosan az ajtón, nem jön be, tudja, hogy Rosinál figyelni kell minden külső ingerre. Elfekszem a box előtt, mindenem sajog, nagyon lefáraszt a figyelem, az aggódás, a történések. Persze aludni sem sokat aludtam, hiszen keltem már óránként Rosihoz, nehogy elinduljon a szülés nélkülem.
Bámulom a plafont. Örülök a kicsiknek, de valahogy nincs jó érzésem. Nyugtalan vagyok. Oldalra sandítok a boxba, és még épp látom, ahogy az ötödik pici hang nélkül egyetlen nyomásra megszületik. Hét óra múlt. Már sötét van bent, nem látom a színét jól, csak hogy fehér a farka vége. Írok Eszternek, hogy: Öt. De még szerintem van benne kiscica, várunk.

Ötök

Várunk.
És várunk. Semmi. Óvatosan simogatom a hasát, és egész fent, mintha még éreznék valamit. Vagy mégsem? Eltelik egy óra. Kettő. Három. Éhes vagyok. A picik szopiznak, Rosi is eszik. Felkel, ki akar menni, pisil kint. Úgy tűnik vége van a szülésnek. Nem értem, de minden jel erre utal. Rosi szépen letakarítja magát, pihen. Összepakolok. Beáztatom a véres törölközőket, kidobom a pelenkákat, papír törlőket, elmosom az ollót, fertőtlenítem. Egy puha vetbedre teszem a piciket, Rosi is átköltözik, így már teljes a rend és tisztaság. Összeszedek minden mást. Halkan pakolok, Rosi nem szereti a zajokat. Szabi bejön, és megbeszéljük, hogy enni kéne valamit. Hozott nekem zöldséges csirkét, aminek örülök – bár böjt van, nem eszek húst, így kiválogatom belőle. Finom. Bár valószínűleg bármi finom lenne. Elmélkedünk, hogy fura, hogy csak öt kicsi van. Visszafekszem a box mellé, figyelek… hátha. De semmi. Éjfél felé úgy döntök le kéne feküdni. Rosi ott van egy méterre tőlem a boxban. Nyugalom van, mindenki szopizik szépen. Persze közben Joanna be akar jönni, nehezen bírja nélkülem. Kapar. Rágja az ajtót. Hullanak a fadarabok… Remek. Mindegy. Most nem jöhet be. Kimegyek kicsit hozzájuk, megnézem Hayley kicsinyeit. Édesen alszanak a kis norvég erdeik a boxban. Szépségesek. Szabi alszik, de én nem tudok elaludni. Forgolódok egy órát, nézem Rosit. Nyugodt.

Beállítom az órát, ha elaludnék fél óra múlva ébresszen fel. Nem alszom el. Újra beállítom, és végre alszom kicsit. Felébredek három előtt. Rosi liheg. Ó ne… biztosan lázas. Egyedül nem tudom megmérni a lázát, Szabi alszik… nem akarom felkelteni. Gyógyszert úgysem kaphat. Kimegyek a jégzseléért, becsavarom egy konyharuhába és hűteni kezdem. De tovább liheg. Nincs jól, látom rajta. Aztán fájások jönnek. Te jó ég, de hülye vagyok. Pedig lefekvéskor még mondtam is Szabinak, nem nagyon akarok elaludni, mi van, ha lesz még kiscica? Továbbra sincs jó érzésem. Rosi tol. Semmi. Újabb fájások, megint tol. Semmi. Érzem, hogy a maradék energiáimat szívja el a feszültség. Gyerünk Rosi! Menni fog! Tol. Semmi. Liheg. Tol.
És végre. El sem hiszem, megjelenik a burok. Nem várom meg, hogy kinyissa. Szétrepesztem. Lámpáért nyúlok. Feketeség omlik szét előttem. Tónustalan. Lábak. Farok. Fej. Kiscica. Nem mozdul. Nem lélegzik. Nem sír. Nem, nem azért mert fáradt. Halott. Tudom. Látom. Dörgölöm, Rosi nyalogatja. De látja, hogy nem mozdul. Hagyja. Elfordul a többi kicsihez. Az állatok tudják a dolgukat. Pillanat alatt felmérik a helyzetet. De én nem. Nem bírom hagyni. Hiszen meleg! Hiszen most született! Dörgölöm a mellkasát. Kinyitom a száját. Levegőt fújok. Újabb dörgölés. Újabb fújás. Rosi nem néz oda. Szoptat. A pici már teljesen száraz. Figyelem. Hátha mozdul. De nem. Folytatom. Abba kéne hagyni. De nem megy. Olyan szép. A szőre fényes. Fekete. Egy kis fehér folt van a mellkasán. Gyönyörű. Megsimogatom. Érzem, hogy hül ki. Olyan, mint egy arcul csapás. Oldalra nézek. Szabi alszik. Másik oldal. Rosi szoptat. Egyedül maradtunk. A döntés az enyém. Valójában már rég eldőlt még odabent. Abbahagyom. Megsimogatom és jó utat kívánok neki. Becsomagolom egy fehér ruhába. Pirkad. Öt kicsi szuszog békésen a napfelkeltében Rosi mellett. Csodálatosak. Egy pici alussza örök álmát mellettem fehérben.
Óvatosan kiviszem a hidegre a teraszra. Rossz érzés kivinni, de muszáj. Már régóta halott. Nem jó, ha itt marad a melegben.
Indul a nap. Rosi nincs jól. Liheg. Aggódok, hogy nem maradt-e még benne pici, bár nem érzek benne semmit. Eszik is. De fáradt. Borzalmasan fáj a fejem. Eszterrel beszélek, döntenem kell. Ultrahang azonnal. Vagy vizsgálat és meglátjuk, de akkor várni kell az ultrahangra. Az utóbbi mellett döntök. Pakolászok, csendben vagyok, Rosit minden zavarja.
Gördül a föld a virágok alatt fekvő fehérbe bugyolált kis testre. Esik a hó. Aztán eső. Ketten vagyunk. Jó így. Feleslegesek a könnyek. Nem segít az már semmin.

Bemegyek. Ruhát cserélek. Kezet mosok. Enni adok. Simogatást osztok. Az élet megy tovább. Nem állhat meg. Végtelenül fáradt vagyok, és Rosival még hosszú nap vár ránk.
Kint öt kis norvég erdei. Bent öt kis norvég erdei. Csodálatosak.
Az. Élet. Mégiscsak. Szép.

<3

Hayley szépséges reggeli szülése 0

Kedves Olvasóim!

Csodás idő van kint, kéne kicsit dolgozni a kertben, de elhatároztam, hogy amilyen gyorsan csak tudom, leírom Nektek Hayley szülésének történetét, mert tudom, hogy sokan várjátok már.
Hayley öt éves lesz ősszel, és ez a mostani a negyedik alom tőle. Eddig mindegyik alom nagyon különbözött egymástól, teljesen más kicsiket kaptunk például az első Masek-os párosítással, mint a másodikkal, és most láthatjuk majd, hogy mennyire fognak különbözni a kis jövevények a tavaly előtti Stargate alomtól.

Hayley színe nagy kedvencünk, igazi vadas norvég erdei szín, ha a norvég erdőkben lakó erdei macskára gondolok, akkor talán ez a szín, amit látok magam előtt. Ebből a párosításból – Jaimevel – csak Hayley színű fiúk és fekete tortie lányok születhettek, így a színek tekintetében nagy meglepetésre nem számítottunk, persze a minták és a tortie lányok vörösei sok változatosságot és meglepetést tudnak hozni. Itt volt egy nagyobb is, hogy mi az, a végére az is kiderül.

Jaime, a büszke apuka

Hayley-t három napig pároztattam Jaime-vel, de közben volt egy nap szünet, és így kétséges volt, hogy mikor jönnek a kicsik (amúgy is kétséges, hiszen a vemhesség átlagos ideje elég tág: 62-72 nap között van), én valahogy mégis teljesen biztos voltam a hétfőben. Nem tudom miért, de annyira biztos voltam benne, hogy a szokásos éjjeli ébresztőket sem kezdtem el a 63. nap után. Csak annyit csináltam, ha valamiért úgyis felkeltem éjjel – ami azért 3-4-szer előfordul, akkor megnéztem Hayley-t.
Szépséges kismamánk az utolsó pár napot szinte kivétel nélkül az ebédlőasztalon töltötte, amúgy is kedvelt helye, de most szinte eltávolíthatatlan volt onnét, csak néhány családi étkezés alkalmával tettük le, amúgy senkit nem zavar, hogy ott fekszik. Nem eszik, nem iszik bele semmibe, csak fekszik ott, maximum a mancsát teszi rád. Akkor miért ne? Elfér.

Hayley, a szülés előtti estén

Vasárnap már kimondottan keveset mozgott és kezdett befelé figyelő lenni. Az egész házat kitakarítottam még szombaton, hogy viszonylagos rend fogadja itthon a kicsiket. (Persze ettől nem lesz hétfőre szuper-rend, a takarítás mindennapos, de próbáltam tényleg rendet teremteni körülöttünk, mert ez nekem mindenfajta koncentrációhoz nagyon fontos. Egyszerűen nem tudok addig jól dolgozni semmin, amíg nincs rend körülöttem. Olyan ez mint a hajam összefogása, ha gondolkodni akarok valamin, akkor az első lépés, hogy felgumizom a hajam, mert ettől – anno megmondta a gimis osztályfőnököm – rendeződnek a gondolataim. És tényleg. Ettől függetlenül mikor hétfőn reggel felkeltem, úgy éreztem túl nagy a káosz körülöttem. Valójában még alhattam volna – nem kell már rohannom sehová, és senki nem kéri számon, mikor kelek fel, de tudtam, hogy ma sok lesz a dolog, és időben el akartam néhányat végezni még szülés előtt. Hayley az egész éjjelt a szobánkban töltötte, a szülőbox tetején aludt. Ahogy felnéztem, láttam, hogy nagyon elmélyült, megvizsgáltam közelebbről, és láttam, hogy barnás váladék jön belőle. No… mondtam. Úgy. És hagytam. Gyorsan nekiláttam a reggeli dolgoknak, először enni adtam a cicáknak, elővettem a kutyák nyers húsát a fagyasztóból, forró vízbe tettem, hogy mielőbb felolvadjon. Hayley kijött enni, majd kis ténfergés után felfeküdt az ebédlőasztalra. Gyorsan kialmoltam a szobában lévő alomtálcát, és felporszívóztam. A többi dolgot már hétvégén bekészítettem, de azért ellenőriztem, hogy mindennel megvagyok-e: törölközők, törlő kendők, papír törlő, olló, feltöltött kislámpa, telefon, jegyzetfüzet, toll és még néhány dolog. Hoppá, a mérleg – jutott eszembe – gyorsan azt is elővettem.

Közben a lányok sürögtek forogtak, indultak a suliba, Szabi munkába. Nem nagyon szóltam – amúgy sem szoktam, főleg reggel, de különösen másra figyelő lehettem, mert Szabi meg is kérdezte: Mi a baj?  Semmi-semmi! – feleltem, csak menjetek. Mielőbb nyugit akartam és gyorsan még elvégezni néhány dolgot. Beraktam a mosógépet, a megetettem a kutyákat, elkezdtem kipakolni a mosogatógépből, és közben felraktam egy kávét. Mindenképpen meg akartam inni a kávét szülés előtt. Letelepedtem vele a kedvenc kávézó helyemre, onnét Hayley-t is láttam. De fél perc után elment egy másik helyre – így én is helyet változtattam. Láttam, hogy kicsit nyugtalan és barnás foltok jelzik, merre is feküdt. Befeküdt a küszöbre, és megláttam rajta az első fájásnak látszó nyújtózást. Ettől a szülés még várathatna magára – akár napokat is, de én tudtam, hogy eljött az idő.
Villámgyors fertőtlenítő kézmosás után bevittem a kávém a szobába, odakészítettem egy nagypárnát a box elé, kiraktam bentről Rosit és Jenny-t, és becsuktam az ajtót. Hayley jött-ment a szobába, bement a wc-be, kijött, lefeküdt, felkelt. Valójában ki akart menni – nem tudom merre szeretett volna szülni, de sajnos ezt most nem igazán tudtam figyelembe venni, tekintve, hogy minden ide volt bekészítve, és ez a legnyugisabb hely.
Közben bent a fiúk méltatlankodtak a szobájukban, mivel rájuk nem volt sok időm reggel – gyors kaja osztás és egy kis simogatás, megszokták, hogy ennél azért többet vagyunk együtt reggel. Kortyoltam a kávét, forró volt még nagyon, és figyeltem csendben.
Hayley nem akart a boxban maradni, a küszöbön indultak el a tolófájások. Semmi baj. Fogtam egy törölközőt és közelebb ültem hozzá. Hayley a sokadik fájásra ülő helyzetben tolta ki az első kicsit, a burok magától szét is szakadt, viszont elkezdett körbe forogni, miközben a pici még bent volt, így a törölközővel tartottam a kilógó apróságot, míg Hayley megtalálja a helyét, nehogy nekicsapódjon valaminek. Akár el is vághattam volna a köldökzsinórt, de én jobb szeretem, ha maguktól működnek a dolgok. Hayley szépen le is feküdt és a következő nyomással megszületett a lepény is.

Hayles és az elsőszülött, miután betettem a picit a boxba

Elkezdte tisztogatni a kicsit, és amikor már majdnem készen volt, átraktam a kis norvég erdeit a boxba, mert tudtam, hogy úgyis utána jön (két lépés távolságra volt), és nem nekem kell akkor beleerőszakolni, ha meg már benne van és ott a kicsi, többet úgysem akar kijönni és másik helyet keresni. Jó elgondolás volt –  így is történt. Az első kicsi 7.53-kor született. Fiú. Írtam Eszternek (az orvosunk), hogy itt az első kicsi – tudja, hogy szülés van, és be tudja ütemezni a látogatásunkat a napjába, illetve álljon készen, ha ne adj Isten valami segítség kéne. Eddig nem kellett, de nekem is megnyugtató, ha tudja, hogy szülés zajlik. És szerintem neki is. Ahogy elrendezkedett Hayley a boxban és megtisztogatta a picit, máris jöttek az újabb fájások, és néhány perc után itt volt a következő kis norvég erdei, akinek még csak a fejét láttam, de már tudtam, hogy lány, hiszen ott árulkodott a fején a vörös folt. Vele is minden rendben volt, felírtam az érezés adatait. Tiszta törölközőt terítettem alájuk, amennyire tudtam, kezet töröltem.

Megérkeztem

Épp arra gondoltam megiszom a kávét, amikor újra kezdődtek a fájások. Az első két pici még nem kezdett el szopni, Hayley nyalogatta őket, ők meg csak belebújtak a szőrébe és pihentek. Fárasztó dolog a születés, nemcsak a mamának, a kiscicának éppúgy. A következő pici is gyorsan meglett, Hayley elrágta a köldökzsinórt, megette a lepényt. Én felírtam az adatokat, és megmértem az első kettő picit, ha már nem szopiznak – utána úgysem szívesen vettem volna el őket a mamától. A harmadikról meg voltam győződve, hogy fiú, mert nem láttam benne vöröset – ellenben láttam egy aprócska fehér farkincavéget, ami fura, hiszen ebben a párosításban nem jelenhetne meg a fehér szín – és eddig nem is jelent meg. Hayley a picikkel volt elfoglalva – én közben csináltam néhány képet és videót (már az elejétől) – majd pihent, gondoltam, addig csendben válaszolok pár elmaradt üzenetre, email-re és megiszom a kávém, ami rég kihűlt. Megírtam Eszternek hol tartunk,aztán csak hanyatt feküdtem a box mellett és vártam. Majd egy óra múlva jöttek a következő fájások, amikor is egy kislány érkezett hozzánk, akinek majdnem a fele arca vörös volt – régóta vágyom amúgy egy ilyen cicára… – a másik fele fekete és sok vöröset láttam a testén is, elbűvölő volt, sokáig nézegettem. A picik közben szopizni kezdtek. Még a szülés első felében kicsit levágtam a szőrt Hayley hasán, mert túl sűrű és hosszú volt, és a kicsik nem találták meg olyan könnyen az emlőket. Ezt néha megteszem, de legtöbbször nem, mert előbb-utóbb boldogulnak. Nem jó túlzottan megkönnyíteni mindent, kell a küzdelem ember- és állatgyereknek egyaránt.

Fárasztó dolog a születés, jó megpihenni. A lepény még bent van.

Kicsit rendet csináltam, tiszta törölközőt tettem, ne feküdjenek a véres magzatvízben – bár ilyen kutya pelus van alattuk ilyenkor és az nagyon jól felszív mindent – de akkor is. Aztán vártam. Egyértelműen öt kicsire számítottam, az utolsó napokban úgy éreztem egyik oldalon három, a másikon kettő kis norvég erdei cica van – de akár tévedhettem is volna. Háromnegyed óra után érkezett meg az ötödik baba, és nagyon rúgkapált az összes lábával még bent a burokban, és láttam, hogy talán a legnagyobb az összes között. Fiú. Érdekes, hogy miután kijutott a burokból, már teljesen nyugodtan pihent. Van aki nyávog ilyenkor, vagy tátog, mocorog, de szinte kivétel nélkül a születés után pihennek pár percet. Sokszor az anyamacska is visszafekszik az újdonsült pici pedig ott piheg a bozontos farka alatt a melegben, és együtt várjuk a lepény születését. Amint megtörtént, Hayley újra megette amit meg kellett, majd letisztogatta a picit.

Az ötödik kis norvég erdei is megérkezett

Írtam Eszternek, hogy megvan mind az öt, nem számítok már többre. Azért mellette maradtam még két órát. Figyeltem a kicsiket, megmértem akiket előtte még nem, nézegettem hogy száradnak. Óvatosan áttapogattam Hayley-t, nem éreztem benne több picit, de én ilyenkor inkább csak átsimogatom, nem akarom és nem is merném a hasát megnyomni. Adtam Hayley-nek enni, inni – készségesen fogadta, feljebb vettem a fűtést – 22 fok, jó ég, majd megsültem, így néha kimentem a nappaliba, ahol nyitva volt az ablak – már egész nap nyitva van – és kellemes 15 fok járta át a házat. Letelt az általam gondolt megfigyelési idő, lehoztam egy szőrmét és kivettem az összes nedves-véres cuccot a picik és Hayley alól. Ahogy nézegettem a száradó piciket, láttam, hogy a fényen a kis középsőben vöröses árnyalatok tűnnek fel. Közelebbről megvizsgáltam, és láttam – nicsak, Ő is kislány. A nemeket nem ellenőriztem külön szüléskor, a színek alapján döntöttem főleg.

Mindenki megvan, minden rendben, minden tiszta

Eszter írta, hogy este jön. Nekem addig még számtalan dolgom volt, azt sem tudtam minek álljak neki, beáztattam a véres törölközőket és folytattam a dolgokat ott, ahol reggel abbahagytam. Közben megjöttek a lányok és Pankával be kellett mennem a városba egy castingra, addig Virág marad a kicsikkel  – később Szabi is megjött.
Hazafelé tartottunk Pankával már, amikor írt a szomszédasszonyom, hogy túl sok bolognait csinált vacsorára, átvállalunk-e belőle. No, a lehető legjobbkor jött, mert főzni végképp nem volt időm, és tudtam, hogy még Eszter is érkezik. Hála és köszönet innét is a finom vacsoráért!!

Panka a casting után. A tenyészetünk arca. Nem ültünk be utána sehová, rohantunk a picikhez haza

Tettem a szokásos esti teendőket tarkítva az elmaradt napközbeni teendőkkel, közben figyeltem a kicsikre, és éreztem, hogy borzasztóan fáradt vagyok, a fejem is – még mindig a karácsony előtti agyrázkódás következményeként – iszonyúan fájni kezdett. Azt hittem menten lefekszem, és csináljon mindenki amit akar. De hát ezt nem lehet… Nem mondom, hogy nagyon produktív voltam. Eszter tíz óra felé érkezett – uh, jó hosszú napja volt neki is, szóval el is szégyelltem magam, hogy még én vagyok fáradt…

Először megvizsgálta Lorát, és megerősítette, amit már gondoltam: vemhes. Öröm-béke-bódottág. Utána bementünk a picikhez. Hayley egy tündér, mindent hagy, lázmérést, vizsgálatot, picik vizsgálatát… Nagyon türelmes és iszonyú okos cica! Mindenkivel minden rendben volt, még kicsit beszélgettünk Eszterrel majd útnak indult. Megegyeztünk, hogy, akkor egy hét múlva ugyanekkor, ugyanitt. 🙂

Szabi eközben fent festette a falat – nem szokott itthon ő sem soha unatkozni, de aztán csak lejött és valahogy 11 után kinyitottunk egy üveg bort, amit az egyik kedves gazdijelölt hozott látogatásakor. Már az üveg is csodás volt, vidám, a bor finom – ittunk egy pohárral Hayley és a picik egészségére, beszélgettünk kicsit, aztán aludni tértünk.

Béke

Az éjszaka nem volt túl nyugodt, a kicsik elég sokat nyekeregtek, ilyenkor felkelek, és megszámolom – néha cska kézzel, ha nem látok ki a fejemből -, hogy minden apróság ott van-e a mama mellett, nem feküdt-e rá és így tovább. Hayley-t is meg kellett etetni – ilyenkor nem akarnak kijönni a boxból  semmi miatt. Nagyon keveset aludtam összességében, majdnem fáradtabban keltem, mint ahogy lefeküdtem, de nagyon örültem, hogy ilyen gyors és könnyű szülés volt, hogy minden rendben, hogy mindenki szopizik, és hálát adtam mindennek a felkelő napnál, mielőtt az újabb napi teendőkbe kezdtem volna, hiszen nem lehetünk elég hálásak azért ami van, ami adatott, amiért megdolgoztunk, amiben elfáradtunk, amiért megpihentünk. Hogy élünk, és az élet szép. Hogy tavasz van, hogy új életek születnek, új ígéretek és új álmok válnak valóra.

Fáradtság, öröm, nyugalom.

Jó, hogy mindebben velünk vagytok, köszönjük Nektek!
Csodálatos tavaszt kívánok, és remélem velünk maradtok mindvégig, ahogy a kis apró norvég erdei cicák felcseperednek, izgultok velünk az újabb érkezőknél.

Ölelésem,
Virág

Új vlogsorozat indult útjára 0

Kedves Olvasóink!

Ahogy azt már többen láttátok, új vlogsorozat indult útjára a YouTube csatornánkon!

Ezen a felületen – Mesék a kertből címmel – fogunk  majd beszélni Nektek azokról a kérdésekről, amit sokszor feltesztek nekünk. A csatornára fel tudtok iratkozni, ez csak egy gombnyomás és nem kerül semmibe – akkor értesítést kaptok az új tartalmakról.

Természetesen, ha bármi kérdésetek van, vagy kérésetek, hogy miről hallanátok szívesen, akkor küldjétek el nyugodtan, és előre vesszük ezeket az óhajokat. 🙂 Az első részt itt láthatjátok!

Ettől még a blogbejegyzések sem fognak szünetelni, tehát írni is fogok, mert az megint egy másik műfaj és nagyon szeretem.

Legyen csodás tavaszotok!!!!

Ölelésem,

Virág

Új vlog – és ami mögötte van 0

Kedves Olvasóink, Nézőink, Követőink, Drukkereink és Ellendrukkereink, avagy Ti ott mind a másik oldalon!

Köszönjük szépen először is a sok kedves visszajelzést, amit mindenféle felületen keresztül kaptunk Tőletek a vlogok készítése kapcsán. You are the best!!!! <3

Örülünk neki, és jól esik, hiszen egy-egy ilyen vlog elkészítése több napos munka – mindkettőnké – tehát fontos nekünk, hogy tetsszen nektek és legyen értelme egyáltalán ezzel foglalkozni, időt-energiát szánni rá. Az biztos, hogy mi örömmel készítettük, még akkor is, ha éjszakába nyúlóan ültünk emiatt a gép mellett, akkor is, ha nem csak nézegelődünk valahol és jól érezzük magunkat, de kamerázunk is, fotót készítünk és így tovább.

Norvég erdei macskával az élet

Szabi elmaradhatatlan társa a munkában Hayley, a kedvenc cicája <3

Szeretjük a vlogokat, de csak akkor fogunk vele foglalkozni tartósan, ha Ti is szeretitek, hiszen ahhoz túl sok energiabefektetés, hogy csak úgy elfoglaltságként űzzük, mivel a nap 20 órájában időhiánnyal küzdünk – a maradék négyben pedig alszunk. De nem mindig. 😀
Szeretnénk, ha látnátok azt, mi minden áll egy tenyészt mögött, hogy lehet így élni, mennyi minden történik és milyen sok feladatot és örömöt és sikert – néha nehézséget és bánatot is – ad a tenyésztés. Szeretnénk, ha minket, mint embert is látnátok, ezért is engedünk be Benneteket ilyen közelségben az életünkbe, tehát sok személyes tartalmú és témájú vlog várható, és viszonylag kevés “oktató” jellegű. Persze ha bármilyen témajavaslatotok van, azt szívesen fogadjuk és megígérjük, őszintén fogunk róla beszélni.

Én – és az utam. The best life ever!

Az őszinteség nekünk nagyon fontos. Úgy láttok minket – amilyenek vagyunk – smink nélkül, hosszú út után fáradtan, vidáman, de néha kétségek között és így tovább. A házunkat, az udvarunkat úgy -a hogy éppen állunk vele, vagy ahogyan éppen a napi teendőkben benne vagyunk. Így élünk, ezek vagyunk mi – és folyamatosan dolgozunk azon, hogy jobbak legyünk, hogy mégszebb környezetet teremtsünk (mi magunk már nem szépülünk, de ez sem baj :D). Nem akarjuk elhitetni egy idealizált világ illúzióját. Sok szerepet fog kapni az, ami nekem fontos: a napi szintű kapcsolatom az állataimmal és az imádott hegyemmel, erdőmmel-mezőmmel, hiszen minden mozdulat és lépés amit velük és ott teszek, ezerszer térül meg. Nem pénzben. Békében. Nyugalomban. Derűben. Mosolyban. Jó szóban. Ölelésben. Bársonyos mancsok érintésében.

Aki nap mint nap inspirál: Masek. My love.

Köszönjük, hogy velünk vagytok ezen az úton! Örülünk, ha visszajelzést kapunk – a Facebookon, itt, a YouTube csatornánkon, messengeren, emailen és szóban.

Legutóbbi 2 vlogunk itt látható:

Ha tetszik, nyomjatok a feliratkozás gombra – akkor kaptok értesítéseket, ha új vlogot töltünk fel. A következő már egy ízig-vérig tavaszi vlog lesz – mondjuk részemről el is értük azt a hőfokot, aminél már nyáron sem szeretnék többet… 😀 De lesz… tudom… készülök lélekben. De legfőképpen a baby boom-ra! És próbálok előre aludni – bár eddig nem megy. Még két hét van az első szülésig, szóval van még időm. Lassan megkezdjük majd a visszaszámlálást az első apróságok érkezéséig.

Csodás tavaszi napokat Nektek! Jó, hogy itt vagytok!
Ölelésünk,

Virág & Co

Újra a színekről – 3. 2

Sziasztok!!!

Most, hogy nincsenek picik, jobban ráérek Nektek erről-arról írni, így folytassuk most a színekkel kapcsolatos írásokat. Legyen most a fehér szín.

Először is egy nyilvános válasz egy sokszor feltett kérdésre: Lesz-e valaha teljesen fehér norvég erdei macskánk?
A válasz: Nem, ezer százalék, hogy nem lesz. És a végére majd az is kiderül, hogy miért. 🙂

Kezdjük először is azzal, hogy a fehér nem szín. És akkor most akik felkapták a fejüket, és megkérdőjelezték az épelméjűségemet, figyeljenek. 🙂

Az a gén, aminek eredménye a fehér szín a macskán, azt tulajdonképpen egy maszk, ami elfedi a macska valódi színét. Ha egy majdnem teljesen fehér kiscicán látsz egy pici más színű foltot, akkor jól nézd meg, mert az a macska valódi színe. 🙂

Horten, 09-es kóddal. Van benne fehér, de nem 50 százaléknyi.

Nézzük meg először, hogy hogyan hívják a macskáknál a fehér különböző arányú megjelenését:

  • Ha a cicán a fehér szín maximum 50 százalékig jelenik meg – tehát fehérek a mancsok, vagy fehér a mellkasa, stb. akkor ezt a macska színkódjában egy 09-es számmal jelöljük, vagyis van benne egy kis fehér.
  • Ha az előzőeknél több fehér van benne, legalább 50 százalék, tehát fehérek az egész lábai és összefüggő fehér a hasa és mellkasa is, akkor a színkódjában a 03 szerepel, vagyis attól függően, hogy milyen színű beszélünk fekete-fehér, vörös-fehér  stb. színű macskáról, ez a bikolor.
  • Ha a macskánknak színes foltjai vannak, de ezek maximum  25-50 százalékot tesznek ki, akkor a macskánkat úgy hívják, hogy harlekin. (Itt még vannak különböző feltételek, de ebbe most nem megyünk bele.) A kódjában 02-es van.
  • Ha a macskánk szinte teljesen fehér, de  a farka színes, illetve a fején van szín, akkor a macskánk “van”, és a kódjában ott a 01.

Persze sokat lehetne még ezekről mondani,  de majd ezeket haladó órán vesszük. 😀

Jenny például egy fekete-fehér foltos tabby, vagyis 50%-ban van benne jelen a fehér szín

És most beszéljünk újra a teljesen fehér macskákról.

A W nevezetű, dominánsan öröklött gén az, ami a teljesen fehér szőrzetért felel. Ez a gén érdekesen viselkedik, nincs semmi köze a többi színért és mintáért felelős génekhez. Tehát valójában a fehér macska hordozza láthatatlanul a színeket és mintákat, és ezeket bizony örökíti is az utódoknak, csak a W gén mindezt láthatatlanul tartja.

Eddig minden szép, és a fehér macskák is igazán szépek – de most jön a bökkenő.

Ez a W nevű dominás gén, ami ugye a teljesen fehér színű macskák színéért felelős, okozza – vagyis okozhatja – a teljes vagy részleges süketségét az állatoknak!
A fehér cicák egy részénél a belső fülben lévő érzékelők a beérkező hangot nem tudják továbbítani a hallóidegnek, és vagy mindkét, vagy egyik fülükre süketek lesznek. Nyilván annál nagyobb az esély erre, ha a teljesen fehér macskát egy másik teljesen fehér macskával pároztatjuk annak reményében, hogy teljesen fehér utódokat kapjunk. Ezzel viszont kockáztatjuk azt, hogy süket macskákat fogunk tenyészteni – ami nekem, tenyésztőként nem elfogadható. Természetesen ez az én saját gondolatom, vannak, akik tenyésztenek fehér norvég erdeiket.
Én, amikor a tenyésztésbe belekezdtem megfogadtam azt, hogy az egyik fő célom az, hogy ne ártsak.
A tenyésztés követel áldozatokat és lemondásokat mind a tenyésztő mind a tenyészmacskák részéről, hiszen így is más életük van, mint a kedvencként tartott fajtatársaiknak. Persze bajok bármikor előfordulhatnak, de minek a sorsot kivívni magunk ellen, és eleve megteremteni a lehetőségét annak, hogy süket macskákat hívjunk életre? Nekem az, hogy szépek a teljesen fehér macskák (amúgy nekem nem a kedvenceim egyáltalán, de ez egyéni) messze eltörpül amellett, hogy kiteszem őket annak a lehetőségnek, hogy süketen születnek, és úgy élik le az életüket. Nyilván a tenyésztők mindig szűrik, vagyis hallásvizsgálatra viszik a már nagyobbacska fehér kiscicákat, és csak azokkal tenyésztenek tovább, akik nem süketek. A süket egyedeket pedig eladják kedvencnek. Azért egy ilyen hallásvizsgálat sem egy leányálom ám a cicának, és szerintem – bár tudom, mindenhez nagyon jól alkalmzakodnak a macskák – leélni egy életet süketen sem a legszuperebb dolog.
Vagyis amíg én norvég erdei macskát tenyésztek, biztosan nem fogok asszisztálni ahhoz, hogy egy szép “szín” miatt már eleve “fogyatékkal élő” egyedeket hozzak a világra.

Ezzel persze nem kell egyetérteni, ez az én gondolatom, de én ennek mentén dolgozom: ne árts!

Ugye értetek engem?

Így aztán nálunk továbbra is csak olyan cicák lesznek, akikben van valamennyi fehér szín, vagy nincs, de biztosan nem teljesen fehérek, és biztosan nem süketek.

És most íme néhány nálunk nevelkedett cica képe, akikben van fehér. 🙂

Csodás tavaszi napokat Nektek!

Virág

Újra a színekről – 2. 2

Sziasztok!

Mindig nagyon sok kérdést kapunk a színekkel kapcsolatban.
Milyen színűek lesznek a születendő kis norvég erdei cicák? Mikor lesz fekete? Mi az, hogy hogy tortie? Lesz a kicsikben fehér? És vörös? Az meg mi, hogy kék?
Az alapokról egyszer már írtam nektek itt a blogban, itt tudjátok olvasni. Aki még semmit nem tud a színek genetikájáról, az először ezt olvassa el, aztán térjen ide vissza.
Beszéljünk ma egy kicsit bővebben a tortie (tortoiseshell) és torbie cicákról – magyarul teknőctarka vagy trikolor néven elterjedt – márcsak azért is, mert a tavaszi almokban sok ilyen cicára számítunk.

Bébi Johi – a kinti napfényben látszanak csak igazán a vörös foltjai

Azt már az előző színekkel foglalkozó bejegyzésben megbeszéltük, hogy általánosságban elmondható, hogy a tortie cicák lányok, hiszen a két szín a két X kromoszómán jelenik meg, és két X-ük ugye csak a lányoknak van. Nagyon-nagyon ritkán előfordul a fiúknál ez a szín, de az mindig genetikai “abnormalitás” eredménye, vagyis nekik az XY helyett XXY kromoszómájuk van, és ők általában nem fertilisek.

A fekete és vörös színek mind elhelyezkedésükben, mind mennyiségükben teljesen random módon tudnak megjelenni. Az is lehet, hogy egy cicának csak az egyik lábujja vörös, és az is, bár nagyon ritkán, hogy szinte az egész cica vörös és találunk rajta valahol egy kis fekete foltot, és az is, hogy a két szín aránya nagyon kiegyensúlyozott. Minden tortie cicának egyedi mintázata van, némelyik olyan, mint egy absztrakt festmény.

Joanna, a mi egyetlen tortie színű cicánk nagyon kevés vörössel

Hogy kicsit bonyolítsuk a helyzetet, a tortie színnek is van dilute változata, ekkor kapunk kék-krém színű kicsiket. (Nálunk ilyen még nem volt.)
És persze mindez megjelenhet a fehér különböző arányával együtt. Az is lehet, hogy csak egy pici fehér van a cicában, és az is, hogy a macska nagy része fehér és hozzá társulnak a fekete és vörös foltok.

A tortie színű cicákat lehet szeretni és nem szeretni, van akinek tetszik, van, akinek nem, az viszont biztos, hogy mindig különleges egyéniségek, és mindenről saját véleményük van. Hihetetlen érdekes elképzeléseik és ötleteik nagyon szórakoztatóak, de sokszor határozottak és dominánsak. A macskás világban épp ezért elterjedt a “crazy tortie” kifejezés – nem véletlenül. 😀

Az olyan almoknál, ahol tortie színű lányokat várhatunk csak mindig könnyebb dolgom van a nemek meghatározásánál, mert ha egyértelműen látom a születő picin a vörös színt, már jegyezhetem is fel, hogy a kicsi lány, és fordítva: ha egyértelműen nem látom a vöröset, akkor szinte biztos, hogy fiú. Persze azért később meg szoktam rendesen nézegetni őket, mert a színek akkor láthatóak a legjobban, ha az aprócska kis norvég erdei már megszáradt.

Az árulkodó kis vörös folt a Kelta alom szépséges Anujában

Álljon itt néhány kép az eddig nálunk született tortie kicsikről. S hogy mit hoz a tavasz, mennyi tortie lánykát kapunk, azt mi is nagyon kíváncsian várjuk!!!

Jó, hogy itt vagytok, vidám és szép napotok legyen!

Virág

Kiscica nélkül maradtunk 0

Kedves Olvasóink!

 

Nos, ez az idő is eljött – kiscica nélkül maradtunk. Ritka pillanat mostanában – talán utoljára nyáron volt ilyen egy kis időre.

Utoljára együtt Anu és Merlin

Hiányoznak a kicsik, de valójában már jobb nekik az új gazdinál, a vemhes cicák a vemhességük elején nem nagyon szeretik a másik anyák kiscicáit. Nem bántják persze, de idegesíti őket a rohangálás és a minden lében kanál szertelenségük. Amúgy ez később a vemhesség előrehaladtával megváltozik, elkezdik szeretgetni, tisztogatni és óvni a kicsiket – de most ez az időszak még nem jött el. És néha nekünk is kell egy kis “gyerekmentesség”, amikor többet tudunk a nagyokra koncentrálni és készülni tudunk az új kicsik fogadására. Dolgunk és feladatunk pedig van bőven.

Hayley – még 3 hét a szülésig

Különben meg itt a tavasz! Észrevettétek? Szinte az összes hó elolvadt nálunk, jég azért még akad, de már teljesen másként fúj a szél, mások az illatok és változnak a színek is. És meleg van. Mármint nekem. Már elég egy széldzseki a napi erdei sétákhoz. Az erdőben még nem éled semmi, de már szinte érezni, hogy csak napok kérdése, hogy az apró kis változások, az új élet utat törjenek maguknak.

Tavasz

Most, hogy minden nap sétálok az erdőben a kutyákkal nagyon érdekes látni azt, hogy miként változik minden a napok múlásával. Tavaly  – emlékszem  – annyira nem volt időnk, hogy az egyik sétánál még tél volt, kővé fagyott, kopogós, zúzmarás és sötét, a következőnél meg minden harsogóan zöld volt és virágba borult. Hogy hová tűnt a közben lévő időszak? Na ez a jó kérdés… nem értünk rá megfigyelni. Most ez is egy kicsit másként van, és ez nagyon fontos nekem. Együtt élni a természettel…

Milo

Nem hiányzik a város, nagyon nem. Azért persze minden héten járok ott – bent van norvég órám, meg néha intézni kell ezt-azt, de ha tehetem, inkább csak az erdő felé veszem itt a hegyen az irányt. Úgy kell a embernek a friss hegyi-erdei levegő, a kaptatás felfelé a meredeken, a bámulás a fák közé, a csend, a végtelen csend – mint egy falat kenyér. Helyreteszi az ember gondolatait. A kutyák pedig végtelenül hálásak, hogy minden nap szabadon rohangálhatnak az erdőben. Fontos ez nekik nagyon, sosem lehet egy ház és egy kert elég ingerdús egy kutyának, neki is szüksége van arra, amikor rohanhat, szaglászhat, élményeket gyűjthet. Találkozni szinte senkivel sem szoktunk, az emberek dolgoznak ilyenkor, akik meg nem, ők behúzódnak a meleg házba, néhány elvetemült futó vagy kutyás járja csak ilyenkor az erdőt. De jó ez így nekem, ha kettőnél több emberrel találkozom, akkor már megjegyzem magamban, hogy: Nah, mindenki kijött ma az erdőbe? Ha nem szimpatikusak akkor néhány jelzőt még hozzáteszek. De ez igazán ritka.

Jutifalat osztás

A macskák továbbra és változatlanul imádnak kint lenni, a fiúk szinte az egész napot kint töltik, főleg a hajnali és esti-éjszakai órákat, délután inkább bent alszanak. Persze ha hallják, hogy bemegyek a szobájukba azonnal megjelennek egy kis játékra, simire, dorombolásra.
Teutates kedvenc játéka, hogy elbújik a kanapé alá, és a takaró alól lesből támadja a játékot. Órákig tudná ezt játszani, sosem unja meg. Tegnap Masek is beszállt, Teu meg értetlenül nézte, hogy: De hát ez az én ötletem volt eddig!

Teutates kedvenc játéka

Jaime inkább mellém szeret bújni, vagy az ölembe fekszik, ő megfontoltabb típus, játszani inkább csak kint szeret. Teutates olyan mint egy nagy gyerek, neki minden játék, jön-megy, rohan, ugrik, zizeg – nem egy unalmas lélek, az egyszer biztos! Mindhármunknak más a személyisége teljesen. Mindig náluk tanulok, így azt az időt is együtt töltjük, lehet, hogy nekik már jobban megy a norvég nyelv, mint nekem. 😀

Jaime

Mondanám, hogy unalmas és halálosan nyugodt időszakot élünk, mert nincsenek kicsik, de ez így cseppet sem igaz, a következő két hétvégét külföldön töltjük újra, közben építünk – átalakítunk bent, és ha eljön a tavasz, akkor kint is. Bent addig kell haladnunk, míg nem lesz kint igazán jó idő, illetve amíg nem kezdődnek el a szülések. Utána már kicsit nehezebb.

Hamarosan – még a héten – új vloggal is jelentkezünk majd a lengyelországi utunkról, amiből majd az is kiderül, hogy miért is mentünk valójában, és hogy sikerrel jártunk-e. Ízelítőül néhány kép addig is! 🙂

Legyen csodás napotok!!!

Köszönjük, hogy itt vagytok,
Virág

Juhú!!! Megjelent az első vlogunk! 3

Sziasztok!

Annyi minden történik velünk mostanság, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Persze ezt a sokmindent főleg mi idézzük elő, hiszen amúgy a tél – és főleg a január – általában egy nyugalmas időszak az emberek életében. Réges-régen nem szerettem a januárt, mert hosszú volt, sötét, a tavasz még messze, a karácsony már oda… most viszont – és már jóideje – teljesen máshogy látom ezt. Szeretem a szürke-barna-fehér színeket mindenütt, megnyugtat, segít befelé figyelni.
Különösen másként látom a januárt most, hogy nem kell bejárnom a városba (csak amikor én szeretnék), most, hogy itthonról dolgozom, magamnak dolgozom, és senki nem mondja meg mit is kéne tennem – csakis én. A január, mint minden más hónap, épp olyan, amilyenné tesszük, vagy amennyire hagyjuk, hogy mindenféle külső körülmények befolyásoljanak minket, és elvegyék a kedvünket. Vagy éppen nem. Javaslom nektek ez utóbbit!

A tavasz pedig kétségtelen, itt bujkál a kertek alatt. Nappal plusz fokok vannak, olvad a hó, és bár még mindig sok a jég nálunk és azért hó is akad bőven, de már érezni lehet a levegőben a változást, mások az illatok, mások a fények.

Tavaszodik…

Az egyik legnagyobb újdonságunk az, hogy végre elkészült az első vlogunk! Nagyon örülünk neki, mert már hónapok óta terveztük, és bár a tél múlóban van, múlt héten, amikor a felvételeket készítettem, még javában esett a hó. Hihetetlen nyugalmas időszak itt a hegyen a tél, az erdő csendesebb mint bármikor máskor, norvég erdei macskák pedig élvezik a hideg, havas, szeles időjárást, rengeteg időt töltenek kint  a kennelekben.

A vlogot itt láthatjátok. Ha tetszett, iratkozzatok fel a csatornánkra, kommenteljétek és írjátok meg, mi mindent szeretnétek látni, mit mutassunk meg, miről meséljünk a következő vlogokban.

Köszönöm Szabi munkáját, hiszen a szerkesztés az ő érdeme. Szeretnénk hetente legalább egyszer jelentkezni ezen a csatornán, persze, csak ha kíváncsiak vagytok a norvég erdei cicákra, ránk és az életünkre. Annyi izgalmas történés vár ránk hamarosan, szeretnénk ezeket Veletek is megosztani.

Várjuk a véleményeteket, a gondolataitokat.
Hamarosan új – remélhetőleg nagyon jó hírekkel jelentkezünk!

Csodás napot, jó, hogy itt vagytok!

Ölelés,
Virág

Tél, hó, hideg kint, melegség bent – avagy egyensúlyban vagyunk 0

Sziasztok!

Csodálatos ez a tél! Nagyon szeretem! Az ősz a kedvencem, de rögtön utána ott is van a tél, majd követi a tavasz – a nyarat meg átvészelem valahogyan. Eddig legalábbis így volt, de szinte biztos vagyok benne, hogy most, hogy nem kell bejárnom a városba a nyár is sokkal szebb lesz, mint előtte volt. A nyár itthon szép és elviselhető, a városban borzalmasan meleg van nekem, büdös, nincs levegő – szóval kibírhatatlan. De persze ezt én látom így. Itthon minden más.
Valójában november végétől hó volt nálunk kis megszakításokkal, így minden nagyon szép itt a hegyen. Most is, ahogy kinézek, hullik óriási pelyhekben, sűrűn. Reggel még ónos eső esett, aztán apró szemű jég, és azóta hó. Hideg van, de nem nagyon. Vagy legalábbis nekem nem. Azért jó bejönni az erdei sétából, jó leülni egy kávéval és írni Nektek. Hideg kint, meleg bent (amennyiben-akinek a 20 fok meleg) – vagyis egyensúlyban vagyunk, és ez jó. Jó itthon, lassan rendszert kapnak a napjaim, ami nekem elég fontos ahhoz, hogy lássam merre van az előre.

A házunk télen, este

Ma hajnalban a kis Kelták ébresztettek. Egy ideje szokásukká vált, hogy bebújnak a takaróm alá és elkezdik rágni a lábamat. Meg nyalogatni. Kis gézengúzok. Ez úgy általában a többi alomra nem jellemző, de nekik valahogy kedvenc mókájukká vált, természetesen csak is hajnali 4 és 5 között, amikor is aludnék még egyet. Különben meg annyira cukik, hogy szinte sosem bosszankodom ezen. Legtöbbször kicsit játszom velük, ellenőrzöm a kijárókat a fiúknál, és a szobában is, mert sokszor befagy, ha párás hideg van, megnézem a kutyákat – Milo sokszor kikéretőzik pisilni, aztán vissza – és néha, ezek után – visszaalszom.

Kelták

Most, hogy nem kell rohannom már reggel, ráérek kicsit később kelni. Általában meg is teszem, sokszor csak 6 felé kelek fel (a hajnali körök és visszaalvás után). Főleg akkor, ha hajnalban fekszem le. Nem marad ez így sokáig – egyrészt nem szeretek későn kelni, másrészt ha majd egyre korábban világosodik, akkor én is egyre korábban kelek, vagy egyszerűen csak nem fekszem vissza. Nem szeretek világosban kelni. Azt szeretem, ha sötét van, csend és nyugalom, de a hajnal, az új nap,  és a sok dolog, ami rám vár, már ott lépeget a sarkamban, de hagy nekem még egy kis időt. Még egy kis időt kifelé bámulni az ablakon a sötétbe, még egy kis időt beszívni a kávé illatát, még egy kis időt megsimítani a mellettem fekvő macskát, még egy kis időt arra, hogy bámuljak a semmibe és átgondoljam a napot, még egy kis időt a norvég mintás pizsamámban – amit másokkal ellentétben sokszor nem éjjel, hanem inkább csak este meg reggel hordok. Utána megcsinálom a legszükségesebb dolgokat. Vizet cserélek, almolok, elpakolok, berakom a mosogatógépet, mindenkit megetetek – kutyákat-macskákat – , feltakarítok a fiúknál, berakom a mosást. Utána, ha szerencsém van még mindig sötét van, és újra iszom  egy kávét. Igen, imádom a kávét. Nem vagyok függő, vagyis úgy szoktam mondani, hogy nincs olyan függőségem, amiről ne tudnék lemondani. Le tudnék, de nem akarok. Jó így.

Mindig akad társam a kávézáshoz – itt Merlin

Kávé után válaszolok általában az email-ekre, üzenetekre, intézek mindenféle adminisztrációs dolgokat, ezzel el is telik a délelőtt. Délelőtt a cicák nagyon aktívak, a kicsik és nagyok is egyaránt, és mindenben részt vesznek, amit csinálok. Néha fél órákra alszanak egyet, de összességében a délelőtt az, amikor sokat vannak fent.

Taranis mindig szeret mellettem lenni, ha dolgozom

Közben, ha nem felejtem el eszek reggelit, néha elfelejtem, és akkor délben eszek reggelit, vagy délután ebédet- van minden, de ne aggódjatok, a macskákat nem szoktam elfelejteni megetetni. 🙂 Meg amúgy is emlékeztetnének rá. A picik imádják a nyers húst, ők főleg azt ennének – kétszer kapnak általában, a másik két étkezés inkább konzerv (ez a lustaságom miatt van így sokszor, vagy rohanok). Ha valamiért van előttük konzerv és hús is – pedig jóféle a konzerv nagyon!  – egyértelműen a húst választják.

Délelőtt Teutates-szel a kennelben

A dél körüli reggeli, vagy ebéd után, néha helyett – sétálni megyek a kutyákkal. Már annyira megszokták, hogyha eljön az idő, és nem indulunk, akkor méltatlankodnak az ajtó előtt, és nem értik, mi van már. Mostanában annyira jeges volt minden, hogy csak háromnegyed órát-egy órát sétáltunk, de lassan újra visszatérünk az 1-2 órás sétákra. Muszáj átmozgatni az állatokat, főleg ilyenkor télen sokat fekszenek ők is bent, és Milo mozgásigénye nagyon nagy.
Imádok az erdőben lenni, ott valahogy mindig rendeződnek az ember gondolatai, a friss levegő pedig kitisztítja az ember fejét, tüdejét.

Ma köd volt és hóesés

Tudom jól, hogy enélkül sosem lennék elég kiegyensúlyozott, nyugodt és még sorolhatnám, mi mindent ad az erdő, de próbáljátok ki Ti magatok! Mindegy milyen idő van, ha esik az eső, hó, jég, ha fúj, ha mínuszok röpködnek – minket ott talál kint az erdőben. Eddig még soha olyan idő nem volt, ami ne lett volna nekem jó egy erdei sétához.

Milo <3

A délután hamar eltelik, jönnek haza a lányok, menni kell értük sokszor a buszhoz, takarítok, pakolok, intézek valamit, boltba megyek, húst rakok el a fagyasztóba az állatoknak, főzök és még így tovább – számtalan tennivaló van – mindig más. Megjön Szabi is, eszik és áll neki újra dolgozni, falat épít, padlót rak le, fest, fúr-farag, honlapot dizájnol vagy programoz, levelekre válaszol és a jó ég tudja mi mindent nem csinál – mindig több a dolog, mint az idő. Ahol tudok segítek, de sokszor a saját dolgaimat intézem. Este 10-11-12 óra felé általában leülünk együtt és beszélgetünk, megiszunk egy pohár bort, mindenki elmondja a fontosabb dolgokat, vagy megvitatjuk, ha valami lényeges eldöntendő dolog van. Az pedig mostanában van elég.

Jaime szeret velem tanulni este

Teutates – az új kandúrunk – úgy érkezett hozzánk, hogy egy ivarzást gátló implantátum volt a hasában. Ez néha szükséges a fiúknál – nálunk pl. Masek szokott kapni, mert különben a végletekig nem eszik ivarzási időszakban, fogy, romlik a bundaminősége és így tovább. Nagyon  nehéz a macskáknak ez az időszak, hiszen nem egy hatalmas erdő különböző pontjain élnek, – ahogy a természetben, – hanem egy ház különböző részein, ahol egy ajtó van közöttük és így folyamatos feszültségben tartják egymást az ivarzásuk során. Van olyan nőstény és kandúr norvég erdei, aki ezt rosszul viseli  – mint Masek és Hayley, és van aki jobban – mint Jaime és Rosita. Nem egyformák – nem is elvárható. Annyi a különbség, hogy mi fél implantot szoktunk adni, amit az állat nyaka és lapockája közé tesznek be, és nem vetetjük ki. Az kb. 10-13 hónapig hat, és magától visszaivarosodik a kandúr. Viszont vannak, akik a cica hasába rakatják be, mert onnét könnyen eltávolítható. Nem tudom ki találta ki azt, hogy könnyen… mert ez konkrétan egy műtétet jelent a macskának altatásban, aminek én magamtól soha de soha nem tenném ki, ráadásul az idő során benövi a zsír és szövet és akkor lehet hatékonyan eltávolítani, ha a doki tudja, hová tette be. No, mivel nem mi rakattuk be, így csak sejtéseink voltak és nagyon izgultunk, hogy meglesz-e az implant.

Szabi először találkozik Teuval a műtét után este

Muszáj volt Teuból kivenni, hiszen egy felnőtt cica, és kb. az egész implant 2 évre vonta volna ki az ivarzás alól, ami nekünk nagyon sok időt jelentett, hiszen Joanna miatt vettük meg főleg, aki már ideje, hogy szüljön, nem várhatunk vele még éveket. Teu túlvan a műtéten, amit biztos vagyok benne, hogy a tündéri doktornőnk csak és kizárólag a mi kedvünkért csinált meg, hiszen egy olyan beavatkozás, amire az állatnak semmi szüksége nem volt – így egyikünknek sem volt jó érzése ettől. Végre beszokott egy új közösségbe, így felnőtten is bizalmat szavazott nekünk, megszeretett minket – ennek nem tett jót egy ilyen beavatkozás. Hogy sikerült-e? Nem tudjuk… gyanítjuk, hogy talán nagyrészt igen. Úgy képzeljétek el ezt az implantot, hogy egy kis henger formájú és szappan állagú anyag. Pont úgy is viselkedik: törik, mállik, és ezt kell megtalálni és kivenni sértetlenül a macska hasából. Jó móka.. mi? Ja, nem… 🙁

Teutates – ugye milyen gyönyörű?

Szóval most izgulhatunk, hogy Teutates mikor lesz újra ivaros. Ilyenkor figyelgetjük a nemi jellegeket, hogy megjelennek-e újra, de nehéz belőni, hogy mikor áll készen teljesen egy kandúr az implant után a fedezésre.
Így aztán elhatároztuk egy ilyen esti borozás alkalmával, hogy Joanna kicsinyei először mégsem Teutól lesznek – mert nagyon bizonytalan még, hogy erre mikor kerülhetne sor, ő pedig két hetente tüzel, ami nem igazán tesz neki jót. Hogy ki a kiszemelt apuka, és hol lakik – ez legyen még meglepetés! 🙂

Joanna – a fenséges! Nagyon szeretnénk tőle kiscicákat már!

Nos, hát ilyen és még sok-sok más hasonló dolgon agyal egy tenyésztő és hoz döntéseket, amik aztán vagy jók – vagy nem. Az idő majd megmutatja. Drukkoljatok nekünk! Teutates egy különösen szép norvég erdei kandúr, egy kimagaslóan jó tenyészetből, és végtelenül hálásak vagyunk a tenyésztőjének, hogy eladta nekünk, tudjuk, hogy nagyon nehéz döntés volt számára. Fantasztikus vonalat hoz be a meglévők közé. Nagyon-nagyon várjuk, hogy milyen utódai születnek majd a mi szuper nőstény norvég erdei macskáinkkal.

Ugye drukkoltok nekünk?
Jó, hogy itt vagytok, köszönjük a kedvességet, a figyelmet és a sok szeretetet, amit Tőletek kapunk!

Virág

Ilyen volt 2018 és Helló 2019! 0

Ahogy azt már megszokhattátok, év elején elvonulunk valahová kettesben, és értékeljük az elmúlt évet, illetve megtervezzük az előttünk állót. Majdnem így történt most is, azt leszámítva, hogy nem ketten, hanem végül négyen vágtunk neki az útnak. Útitársaink természetesen négylábúak voltak. Elhatároztuk, hogy ahová lehet, Milot visszük magunkkal és inspirációnak egy cicát is (ha már a macskákkal kapcsolatos a tervezésünk), így már eleve úgy kezdtünk neki a szállás keresésnek, hogy állatokkal is beengedjenek minket, sőt, ha lehet jól is érezzék magukat és ne zavarjanak senkit. Fel is dobtuk a kérdést a Facebook oldalunkon, ha valakinek állatokkal kipróbált szálláshelye van, ne tartsa magában. Kaptunk kedves ajánlásokat, de a legellenállhatatlanabb mégiscsak az volt, amikor egy kedves pár, akiknél két általunk tenyésztett norvég erdei szépség él, felajánlották, hogy látogassunk el oda, ahol Ők élnek és dolgoznak. Kutyabarát-macskabarát és mindent tud, amire nekünk ilyenkor szükségünk van. Nagyon örültünk, mert bár jártunk már ezen a helyen jó régen, nem gondoltuk, hogy beengednek állatokat, viszont arra emlékeztünk, hogy remek hely volt, és nagyon jól éreztük ott magunkat. Így aztán a hely megvolt, gyorsan kitaláltuk a napokat és már csak várakozni kellett, hogy elteljen addig az idő. Az idő múlásában persze segítségünkre volt a Kelta alom három tündéri aprósága, akik egy kis csibészség miatt nem mennek a szomszédba. 😀

Édes kis Kelták

Amikor a macskákkal foglalkozni kezdtünk, már az elején elhatároztuk, hogy nagyon pontos adminisztráció mellett fogjuk ezt tenni, mert kíváncsiak voltunk rá, hogy egy ilyen hivatás-munka-vállalkozás-költséges hobby (megfelelő rész aláhúzandó) meg tud-e térülni, s ha igen, mennyi idő alatt, egyáltalán milyen utat-görbét ír le egy ilyen kiadás-bevétel mérleg az évek szintjén. Nyilván ez nagyon sok mindentől függ, akárcsak a gyereknevelés, azt is ki lehet hozni kevesebből és többől, jól és rosszul de azt biztos, hogy olcsón, na azt nem. A négylábúakkal sincs ez másként. Az biztos volt, hogy nem engedünk a következőkből:

  • a norvég erdei macskáink a lehető legjobb ennivalót kapják
  • az egészségük az elsődleges szempont (ide tartoznak a szűrések, az egészségvédelem, a lehető legjobb oltások használata és így tovább, nem utolsó sorban a legjobb állatorvosok)
  • legyen elég életterük, helyük és tudjanak bármikor a szabad levegőn lenni
  • elegendő időt tudjunk velük tölteni, tenyészállatként is nyugodt és boldog életük legyen

És persze még egy sor fontos dolog van, de ezek mentén már felvázolható, mi mindenre van szükség egy tenyészetben ahhoz , hogy a fentieket tartani lehessen. És persze egy csomó dolog folyamatos fejlesztést igényel a létszám növekedésével. Sokminden változik, a saját életünk is, rengeteg dologhoz kell alkalmazkodni, döntéseket hozni és viselni a következményeit. Ezek sokszor nem könnyű kérdések, de talán mindig az a legnehezebb, hogy nagyon sok olyan dolog van, amit nem lehet előre tudni, amivel nem tervez az ember, vagy másként tervezi – hiszen állatokról beszélünk. Mindezek ellenére nekünk mégis fontos, hogy világosan lássunk és legyenek előttünk számok és tervek. Minden tervezés alapja pedig az előző év értékelése.

Azzal, hogy én már főállású tenyésztő lettem, mégtöbb megbeszélni való volt, így úgy döntöttünk, hogy a szokásos két éjszaka helyett most hármat leszünk távol. Eltávolodni azért fontos, mert itthon képtelenség lenne ennyit koncentráltan ezzel foglalkozni (csak most, amióta ezt a bejegyzést írom négyszer keltem fel különböző dolgok miatt és kalandoztak el a gondolataim). Fontos nekünk, hogy a hely szép legyen, tiszta, kényelmes-tágas, és ne kelljen enni-innivalóról nekünk gondoskodni – tehát egy inspiráló környezetben legyünk, ahol nem kell foglalkozni az amúgy szokásos napi teendőkkel mint főzés, takarítás, állatok ellátása és társaik.

Olyan szépen elterveztem, hogy előző este már összekészítek mindent, amit lehet, és minden szinten tervezetten és szervezetten vágunk neki az útnak, útközben sétálunk egyet a Balaton parton, talán egy finom ebédet is bekapunk és így tovább. Hát… ja. Majdnem.

Az előző napom elég durvára sikerült – korai kelés, állatok ellátása, reggel norvég óra (eddig még remek), utána pedig a százhuszonakárhányadik elkeseredett kísérlet arra, hogy végre ki tudjak lépni a … (sípszó) minisztériumból végre. Esküszöm, Ti ilyet még nem láttatok, hogy milyen nehéz megszabadulni egy ilyen munkahelytől, és hány-meg hány helyen kell aláírást gyűjteni hozzá (írok erről majd ezek után, derüljetek rajta – nekem nem sikerült). Szóval délutánig (különös szerencsék folytán) sikerült a maradék pontokat abszolválnom a város különböző területein és leadnom a sétáló lapomat a minisztériumban. Legszívesebben ott helyben pezsgőt bontottam volna, de még egyszer vissza kell mennem a munkaügyi papírjaimért, amik valami ok folytán csak két-három hét alatt készülnek majd el. Szóval majd utána jöhet a pezsgő. (Amikor a versenyszférából léptem ki mindehhez néhány óra kellett csak.) Hazarohantam és azonnal – étlen és szomjan – fogtam a kutyákat, hogy még sötétedés előtt tudjak velük sétálni. Jókedvük volt, de Miló nagydolog produkciója nem tetszett, így úgy döntöttem, hogy elviszem doktorhoz, nehogy az utazás alatt legyen valami baj. Ehhez meg kellett várnom Szabit, hogy hazahozza azt a kocsit, amibe befér Milo is, addig nekiláttam néhány dolognak. Kénytelenek vagyunk két kocsit tartani, egy nagyobbat az örökös építkezések és az állatok hordozása miatt és egy kisebbet a rövidebb vagy kevesebb cuccokkal való rohangáláshoz. Így az általam Zöld Autónak hívott Opelbe pattantunk (az én autóm pedig Felhő, mert felhőkék színe van). Sokat vártunk, több mint egy órát – előtte Pankát leraktuk az edzőteremnél, mondván mire végez tutira ott vagyunk, a hó szakadt, az utak vacakok voltak. Negyed kilenc felé végeztünk, Milo kapott egy receptet, ha gond lenne, és diétáznia kellett. Amúgy a kutyák nyersen esznek, de most főtt hús, húsleves, főtt répa és főtt rizs lett Milonak előirányozva. Így aztán mikor hazaértünk nekiláttam az elkövetkezendő 4 nap kajáját összeállítani neki, vagyis felraktam egy húslevest, amibe belefőztem 4 kiló csirkemellet, némi kacsaaprólékot és és pár egész csirkecombot. Szép adag lett, gondolhatjátok… 😀 Mellé készítettem egy fél kínai hadsereg ellátásához elegendő főtt rizst.
Milo így már este diétás kaját kapott. Szabi mindeközben dolgozott, mert hát ha két nap szabadságra el akar menni, akkor ugye az a minimum, hogy próbálja meg már előre valahogy elintézni annak a két napnak a teendőjét. Próbálta. Jóval éjfél utánig és én is tettem a szokásos esti teendőket – így aztán úgy feküdtünk le mindketten hulla fáradtan hajnal felé, hogy a másnapi induláshoz Milo főtt kajáján kívül semmi nem volt meg. Innét szép nyerni…

Másnap felkeltem és a szokásos teendők után megkezdtem a pakolást. Nem szeretek az utolsó pillanatban pakolni, mert fejetlenség az eredménye, és rosszabb esetben felét otthon hagyod annak ami kell, rossz esetben meg sokkal több mindent pakolsz össze. Ez történt most velem, fejvesztve rohantam konyhától előszobáig és emeletről-fel-le próbáltam kitalálni mit nem raktam még el. Tálakba porcióztam Miló kajáit – durva mennyiség lett – és különböző halmokat helyeztem el a lakás különböző pontjain, amiket majd mindenképpen el kell rakni. Szabi eközben szabadságon volt, ami azt jelenti, hogy ült a gép előtt és dolgozott és telefonált majd megint dolgozott és megint telefonált. Gondoltam a következő csörgésnél felveszem én – utána garantáltan nem hívja többet senki – de aztán inkább elmentem a kutyákkal egy erdei sétára. Szerencsére. Csodálatos idő volt, hideg, de szikrázott a nap a havon, az ég kék volt és minden derűs és nyugodt. Már az sem zavart, hogy réges-régen úton akartam lenni, hogy a tervezésre szánt időnk fogy, hogy későn fogunk odaérni, fáradtan… mert olyan szép volt minden és olyan boldogok voltak a kutyák, hogy nem is számított semmi. Hálistennek Milo tökéletes végterméket produkált útközben de mivel a sok kiló főtt cucc már várta a porciózást, így be kellett érnie azzal.

Így élünk mi…

Mire hazaértünk Szabi is felállt a gép mellől és elkezdte bepakolni a töméntelen mennyiségű cuccot. Azzal, hogy állatokkal utazunk (no meg a fejvesztett pakolásommal) a csomagok száma végeláthatatlanná nő. Szabi meg is jegyezte az x-edik forduló után, hogy minden normális ember egy kis táskával utazik, mi meg kb úgy, mint ha valami komédia főszereplői lennénk. Hát ez van. Sajnos igazat kell adnom neki. 😀 Még ki akartam takarítani a házat teljesen indulás előtt, de erre már végképp nem maradt idő. Bezsúfoltuk Milot hátra, beültem Joannával előre és indulás. Johinak nem volt ínyére az ölemben való utazás, így bekerült a boxba. Ott nagyon szépen elvolt, nem volt vele semmi gond, pedig ilyen hosszú útra még soha nem ment. Milo már gyakorlott utazó, csak néha nézett fel. Jó késő délután értünk oda, neeem, nem a balatoni séta miatt, neeem, nem az ebédelés miatt (mondjuk ott jutott eszembe, hogy nem is ettünk még aznap szinte semmit). Milo nagyon izgatott volt, hogy hová érkeztünk és egyből fel akart fedezni mindent, de még be kellett jelentkeznünk átvenni a kulcsot és a hatalmas birtokon megtalálni a szállást – közben persze már sötét lett.

Hogy értsétek, írok kicsit a helyről. A Bikali Élménybirtok hatalmas területen fekszik és sok-sok részből áll. Van egy szépséges kastély – aminek az építését Puchner Antal Szaniszló báró kezdte meg az 1940-es évek végén. Legutóbb mi ebben a kastélyban szálltunk meg – tudni kell, hogy én imádom a kastélyokat. De nem “csak” egy kastély van itt, hanem egy egész fantasztikus és mesebeli középkori birodalom, palotával, udvarházakkal, középkori falu és város, tó, állatsimogató, vendégházak, lovarda, sport centrum, kinti-benti medencék, wellness, szabadtéri színpad és rengeteg program felnőtteknek-gyerekeknek. Ha egy tapodtad sem mozdulsz a birtokról, akkor sem fogsz napokig unatkozni. Különleges hangulata van az egész birtoknak, gyerekkel különösen ajánlom. De anélkül is. Külön figyeltek arra, hogy azok, akik gyerek nélkül érkeznek, nyugodtan tudjanak gyerekmentes övezetben étkezni, külön wellnessezhetnek, vannak felnőtteknek való előadások, műsorok.

A mi szállásunk a középkori város egyik házában volt. Egy kis hangulatos előkert fogadott minket, már az nagyon tetszett. A berendezés középkori hangulatot idézett. Egy remek nappali kandallóval, két kényelmes és szép szoba (csak egyre volt szükségünk) egy szuper zuhanyzós fürdő alkotta a munkahelyünket e néhány napra. Szabi még fordult párat a dimbes-dombos, kacskaringós középkori macskaköves utcákon a cuccokkal az autótól, én megy igyekeztem helyet találni a dolgoknak, meg enni-inni adni az állatoknak. Joanna nagyon édes volt, egyből megnézett mindent, mindenhová felugrott és kiválasztotta a legjobb helyeket magának. Milo továbbra is izgatott volt, így a pakolás után kivittük a ház mögötti középkori kapun át megközelíthető hatalmas térre, ahol jókat szaladgált. Már nagyon éhesek voltunk, így úgy döntöttünk, irány a vacsora. A vacsoránk a palotában volt, saját foglalt asztallal és mindenféle finomsággal. Tényleg nagyon ízletesek voltak az ételek és finomak a borok. Nos, ezek után már tényleg nem volt nagyon érkezésünk nekiállni dolgozni… én kivittem mégegyszer Milot, aztán zuhanyzás, beszélgetés, olvasgatás – és alvás.

 

Johi azért kereste a többieket, soha nem volt még egyedül, de így is végtelenül nyugodt volt és kedves, csak hajnal felé annyira bújt hozzám, hogy nem lehetett tőle aludni. Így aztán reggel hatkor már Miloval rohangáltunk kint a korom sötétben egy órát. Reggelizni a kastélyba mentünk, szintén nagyon finom volt minden, minden dolgozó kedves-barátságos-figyelmes. A reggeli után tényleg neki kellett állni dolgozni, ha már az előtte lévő délután elvesztegettük. Szerencsére jól haladtunk, hiszen nagyon pontos nyilvántartást vezetünk mindenről, így csak összesíteni kellett a tételeket, ki kellett ezekkel tölteni a tény és terv sorokat a táblázatokban, átírni néhány dolgot – néhány óra alatt már jól látszott a tavaly évi munkánk eredménye. Mindig meghatározunk egy minimum és egy maximum értéket. Tavalyelőtt a maximumon teljesítettünk, tavaly már sajnos nem – de ez kevéssé múlt rajtunk. Nehéz előre kitalálni, hány alom lesz, abban hány cica és így tovább. Mit sikerül megcsinálni a beruházásokból, mit nem… Összességében azt hiszem pozitív a mérlegünk, hiszen a vállalkozásunk így évek után a tavalyi hét számjegyű mínuszokból pluszba fordult.
Délben egy jó kis sétát tettünk a birtokon, megnéztük az állatokat, benéztünk a vasorrú banya házába és így tovább, Milo megijedt a hattyúktól – az idő is csodás volt.

Délután folytattuk a munkát, amit egy nagyon kedves momentum szakított félbe, meglátogattuk Rose-t és Leót – és persze a gazdijaikat, Mirjamot és Márkot -, akik minket erre a csodás helyre invitáltak, ahol ők nap mint nap dolgoznak azon, hogy a vendégek jól érezzék itt magukat. Közel laknak a birtokhoz nagyon, így gyalog mentünk. Joanna a házikóban maradt, Milo velünk jött és addig az udvaron volt, amíg mi bent gyönyörködtünk a szépséges norvég erdeikben. Persze sok képet kapunk róluk, de mégis mindig nagyon más a tőlünk kiscica korban elkerült szépségeket élőben újra látni. Hatalmasat nőttek, egyszerűen csodálatosak, fenségesek, és annyira látszik, hogy milyen fantasztikus nyugodt, kiegyensúlyozott és vidám életük van. Leonak nagyon tetszett Milo, alig akart bejönni a kennelből, nagyon érdekelte az udvari vendég. Rose egy igazi hercegnő, szépséges, kedves, vidám. Leo meleg barna tekintetéhez pedig semmi sem fogható, és nagyon okos is. Akkora bundát növesztett, hogy az csuda! Nagyon örültünk a viszontlátásnak és pont jót is tett a fejünknek egy kis szellőztetés, míg visszasétáltunk a “középkorba”. Aznap már csak a szokásos vacsora, esti séta és még munka, alvás volt a program. Másnapra már elkészültünk a feladatok meghatározásával is, így elkezdtünk a honlapról értekezni. Már tavaly eldöntöttük, hogy idén megújítjuk a honlapot, új dizájnt kap – főleg színvilágban lesz más. Ezt kezdtük el átbeszélni, és azóta Szabi nagyrészt már végzett is az átdizájnolással, ha teljesen készen lesz egyből megmutatjuk Nektek is. A nap főként munkával telt.

Kora este elsétáltunk a Palotába az utolsó ottani vacsorára, finom volt és hangulatos, jó, hogy nem nekem kellett bíbelődni vele, hanem csak válogatni, épp mit szeretnék enni. Éjjel Milo többször is felkeltett, ki akart menni, ilyenkor persze Joanna is akar menni, és ha nem viszem nyávog utánam, ami felkelti Szabit…, szóval aki hajnali 3 és 4 között egy félálomban a kezében bozontos macskát tartó hiányos öltözetű nőt látott kint egy kutya után mászkálva, annak nem rémálmai voltak – a jelenség valós volt. 🙂
Másnap a reggelinél megkérdeztem Szabit, mennyire volt elégedett az elmúlt pár nappal minden szempontból? Eléggé egybevágó véleményünk volt:

  • a helyszín tökéletes volt ahhoz, amiért jöttünk, minden kényelmes volt, szép, tiszta, inspiráló, állatbarát, nyugodt. Kicsit sajnáltuk, hogy nem volt időnk a wellness egységeket végiglátogatni, de majd legközelebb
  • az indulásunk – és ezért az egész első napunk – nagyon szervezetlen lett és emiatt aznap nem is haladtunk semmit
  • az állatok jó, hogy jöttek, de sok figyelmet, energiát és időt vontak el
  • mindketten fáradtak voltunk és én az agyrázkódás után sajnos még mindig elég komoly fejfájással küzdöttem, ami rengeteg energiát vett el tőlem, nem voltam elég koncentrált és hatékony
  • mindezek ellenére a fő feladatokat elvégeztük, összességében jól haladtunk, látjuk a jövő évi terveket, a hiányosságokat pedig pótoljuk majd

Reggeli után már csak az összerámolás, kipakolás-séta, kicsekkolás maradt, viszont nem indultunk még haza, mert hivatalosak voltunk egy finom ebédre a meghívóink otthonába. Újra megcsodálhattuk Rose és Leo szépségét és kedvességét és a finom ebéd mellett jót beszélgettünk Mirjammal és Márkkal, akik remélem hamarosan meglátogatnak minket.

Nagyon hálásak vagyunk nekik, hogy meghívásukkal támogatták a munkánkat és hogy ilyen fantasztikus környezetben készülhettünk a jövő évi kihívásokra. Lesz bőven. 🙂

Ha időtök engedi menjetek el és látogassátok meg Bikalon a Puchner Kastélyszállót és Élménybirtokot, nem fogtok csalódni!

Mivel ez a bejegyzés már így is nagyon hosszú, az idei konkrét tervekről majd legközelebb fogok nektek írni.
Köszönjük, hogy követtetek minket az elmúlt évben, hogy olvastatok minket, szerettétek a cicáinkat, velem izgultatok sokszor és nem lehetünk elég hálásak a sok kedvességért, amit tőletek kapunk!

Hajrá 2019! Jó, és izgalmas év elé nézünk, remélhetőleg sok-sok vidám kisebb és nagyobb norvég erdei macska fog minket nap mint nap boldoggá tenni!

Ölelésem Nektek,

Virág

All you need… 4

All you need is love and a sweet Norwegian Forest Cat <3

Na jó, meg egy rakat láz és fájdalomcsillapító, némi orrspray és ilyen-olyan légzéskönnyítő cuccok. Forró tea. És kávé. Abból jó sok.

Merlin – csak őrzi az orrsprayt és krémet. 😀

Az elmúlt napok nem voltak könnyűek. Tudom-tudom, mikor azok? De higgyétek el nem könnyű és nem könnyű napok között is van némi különbség. Esetenként óriási. Szóval az elmúlt napokban többször futott át a fejemen, aki mégegyszer kijelenti, hogy: – De jóóó neked, te csak otthon vagy és cicát simogatsz egész nap! – azt megverem (nem kell megijedni, soha életemben még nem vertem meg senkit, és nem is tervezem, az erőszak ezen (és minden) módja távol áll tőlem – ez csak a szavajárásom :D), de legalábbis hadsorba állítom itt néhány napra.

Szóval hajnali egykor, mikor lefeküdtem egy nem elhanyagolható fejfájással, (aminek kevés köze volt a volt kollégákkal elfogyasztott Unicum mennyiségének a kiváló Tóth Kocsmában) a napok óta tartó hogyanéljüktúlanapokatbetegenpihenésnélkül tartó sztori közepette, arra gondoltam, hogy valahogy mégiscsak ki kéne bírni karácsonyig, ami állítólag jövő hétfőn akaródzik lenni. Mint pár napja megtudtam. Addig valahogy a homályos és messzi jövőbe veszett (szép ez a magyar nyelv…), ami persze van-van és egyszercsak eljön, ó de hol van az még? Hát itt. Vagyis majdnem, de tekintve, hogy se fa, se ajándék, se díszítés, se sütés, de még csak gondolta sem, hogy mit kéne… és főleg mikor… akkor úgy érzem, hogy tényleg itt van.

Megjöttél? Dejóóóó! Anu

No, gondoltam jól kialszom magam és majd holnap mindent egyszerűnek látok. Sajnos már a mondat első felével komoly problémák adódtak – komolyabbak mint a másodikkal. Amikor úgy éreztem, hogy már elértem a kellő hőfokot mindenféle fürdőkkel (nem), és nem fogok megfulladni mindenféle remek sprék segítségével (de), akkor ágyba bújtam. Remek ötlet volt, mondhatom. Kis olvasás és majd alszom. Ja. Van nekünk egy szépséges új szerzeményünk, akit még nem ismertek – ami késik eljön, ugye – és aki igencsak aktív a késő éjszakai órákban. Szóval roppant módon megörült nekem, hogy bejöttem és végre játszunk! Ah… ja…hát jó. Játszunk. És játszottunk.

Akkor játsszunk. 🙂

Közben kicsit megfagytam, nincs nálunk sehol sem meleg, de a hálószobában különösen nincs. A macskának nem kell, alváshoz meg amúgy is felesleges. Gondoltam sebaj, a takaró felmelegít, de valahogy már a takarók sem a régiek, vagy a felmenő lázak ilyen hideglelősek – de fáztam. Aztán köhögtem. Aztán fulladoztam. Aztán meglátogattam a fürdőt – nem, nem az Unicum miatt továbbra sem (sajnos, teszem hozzá…) hanem a sok fulladozás miatt. Éreztem, hogy nem kell erőltetnem ezt a szoba dolgot, legalább Szabi had aludjon, ne keltsem fel, bár szerencsére nem észlelte, hogy rajta ugrál a macska a botos játékon fityegő madár után, és hálistennek nem zavarta meg a fulladozás sem, így még időben hagytam el a terepet, s minden éjszakai ingóságommal együtt a nappaliba költöztem. Fél három felé járt az idő, gondoltam na majd most, most alszom. Majdnem. Lábgörcs. Forró lábfürdő. Lefekvés. Fulladás, felkelés, gyógyszerek után kutatás. Forró tea. Macskák. Mindenütt. Lefekvés. Nem kapok levegőt. Jó, akkor olvasás. Ha nyár lenne, már virradna. lehet, inkább fel kéne kelni. De jó hideg tél van, éjjel mikor hazajöttem, 10 volt mínuszban. Így inkább olvasok. Elálmosodom, és végre kapok levegőt és a fejem sem szaggat annyira, próbáljunk aludni. Felnézek a könyvből. Három kicsi, puha, meleg kis lakó kuckózott be mellém úgy, hogy észre sem vettem. Körbevesznek. Csend van. Óriási csend. Jéghideg hajnal odakint, amikor semmi nem mozdul, sötét van, csak a hó világít, és dermedten várja minden élőlény a reggelt, a felkelő napot. Ilyenkor, ha kimész nálunk itt a hegyen az udvarra, a saját fülzúgásod is hallod. Én néha megteszem, mert varázslatos ez a jéghideg téli táj és a csend, amire nagy szükségünk van. Nekem legalábbis biztos.

Téli reggel – itt még nem volt hó.

Bent meleg van és béke. Körbenézek. Joanna alszik a fotelben hanyatt fekve. Hasa felfelé – bizalom és biztonság érzéséből adódik ez a póz, és lehet melege is van, de fáztam, így feljebb vettem a fűtést,  szerintem legalább 20 fok van. Lora – ahogy az uralkodó nőstényhez illik  – a kaparófa legtetején alszik békésen. Jenny eggyel lejjebb, néha félszemmel rápillant a gyerekekre és nyugodan alszik tovább. Rosi az asztal közepén – ugyan hol máshol? Hayley pedig valahol fent valamelyik kedvenc szekrényében vagy dobozában rejtőzik.

A három pici Keltának csak a pocakja emelkedik fel és le, édesen bújnak hozzám. Melegek és puhák, illatosak és kedvesek. Megnyugtató a közelségük, a bizalmuk, és én is derűsebb vagyok. Valahogy csak túléljük a következő napokat, nem? Valahogy csak elkészül majd minden. És ha nem, hát az sem baj. Ők jól vannak és ez a fontos.

Ennek boldog tudatával alszom el. Nem, nem megy az ötórai kelés, félálomban hallom, ahogy a többiek készülődnek és elindulnak neki egy újabb nehéz napnak, ki-ki a dolga szerint, munkába, iskolába…  utána alszom egy igazán mély fél órát.
Hétkor ébredek. Süt a nap, hideg van, szikrázik a hó. Köntöst húzok. Befagyott a macska ajtó, így kiengedem őket, és kitárok minden ablakot, hogy a friss fagyos levegő átjárjon mindent. Örülnek a hónak.

Egy apró norvég is szereti a a havat <3

Szerencsére minden cicánk szereti a hideget és a havat is, nem rettennek vissza semmilyen időjárástól. Fontos a friss levegő, és hogy megtapasztalják, milyen a fagy, a hóesés, a jég, az eső a hideg

kandúrokhoz is bemegyek,  már várnak, boldogok, megsimogatom őket, beszélgetünk.

Masek <3

Mindenki kap reggelit, Milo is kimegy – Csili nem hajlandó, utálja a hideget. Megkapják a nyers hús adagjukat, erre már Csili is mozdul – kaja mindenek felett! Esznek a norvég erdeik is, ki-ki mit kedvel: konzerv, nyers hús. Utána játékrohamok kezdődnek és annyi mókás pillanat, hogy tényleg érzem, milyen jó nekem, hogy csak itthon vagyok és …. és nem simogatok egész nap macskákat, de akkor is… amikor az egyik kicsi befészkeli magát a félig kész koszorúba, mosolygok.

Gazdi, ne aggódj a díszítés miatt. 😀

Amikor kergetik a megkaparintott orrspray-t a padlón, mosolygok. Amikor kenyér után nézve a szekrényben az üres kenyeres kosárban – ahelyett, hogy bosszantana, nincs benne kenyér – egy kiscicát találok, mosolygok.

A kenyereskosár, na az jó hely 😀

Hát így élünk mi. És még előttünk a nap.
Tartsatok ki Ti is!!!
Ölelésem, és csodás Adventet nektek!
A mai – eddigi – kedvenc képemmel búcsúzom:

Taranis, a mackó és Rositappancsok <3

Virág és a norvég erdeik apraja és nagyja

Jenny szülése – avagy a Kelták érkezése 0

Sziasztok!

Ősz van. Vagy inkább talán ez már tél. Pár napja még rövid ujjúban sétáltam a kutyákkal az erdőben, két napja már húztam egy kardigánt is, tegnap pedig már a széldzseki is elkelt. Megérkezett a hó, a szél, a hideg, a köd. Varázslat. Szeretem. Viszont adós vagyok még Jenny szüléstörténetével. Lássuk hát.

Nálunk, a hegyen. Hó és hideg. A legjobb. <3

Reggel kezdődött. Szerda volt. Napsütéses csodás őszi nap. Két hét átvirrasztott éjszaka volt mögöttem, s ki tudja miért, de a reggeli szülésre egyáltalán nem gondoltam, pedig Uno is reggel született (Jenny elsőszülöttje), de valahogy akkora volt napközben a nyüzsi a Vikingek miatt, hogy eszembe sem jutott, hogy Jenny a nap egyik legzizibb időszakában adna életet az új kicsiknek. Persze nem gondolkoztam el ezen, csak valahogy az éjjelre számítottam mindig. Nem tudom, hogy én írtam-e el a dátumot, vagy mi történt.. valószínűleg igen. Nagyon sokminden történt egyszerre akkor éppen nyáron és csak utólag jegyeztem fel a fedeztetés dátumát – rosszul, így lehetett az, hogy Jenny szülésére sokat vártam. Szerencsére a macskában jobban bízom, mint magamban, és mivel Jenny jól volt, evett sokat, hízott is rengeteget még ebben a két hétben, mozgékony volt, bújós-kedves, így semmi nem adott okot aggodalomra – ebben egyet is értettünk Eszterrel (Az orvosunk). Nem akartam éjjelre Jennyt a szobába zárni, egyrészt mert szeretett inkább a konyha kövén feküdni sokszor, másrészt innét tudnak kimenni a többiek a kennelbe, és éjjel szívesen járkálnak ki és be – hát tegyék nyugodtan. Így maradtak az órás kelések, ami nettó alvásban a 4 órás éjszakáimat tekintve szinte semmi, hiszen a következő játszódik le ilyenkor:
Csörög az ébresztő. Kinyomom. Elgondolkodom, hogy mi a jó ég miatt kell felkelnem, mikor most aludtam el. Ja.. megvan. Irány megnézni Jennyt. Ha szerencsém volt, akkor ott feküdt a közelemben, ha nem akkor módszeresen végig kellet járni a házat a kenneltől az emeletig, megnézni az összes szekrényt és zugot, hogy vajon hol lehet. És ha – hurrá! – megtaláltam akkor egy darabig figyelni: Hogy veszi a levegőt? Hogy érzi magát? Folyik-e belőle bármi is? Mozognak-e a picik? And so on… Ez kb. egy negyedórás procedúra csak, de ahhoz éppen elég, hogy teljesen felébredjen az ember és alig tudjon visszaaludni. Ha visszaaludtam már kb. jött is a következő ébresztés, főleg az utolsó napokban, amikor már fél óránként keltem. De hát ilyen ez a popszakma, ugye, aki sokat szeret aludni, ne adja tenyésztésre a fejét.

Jenny egy nappal a szülés előtt

Felkeltem tehát a nagy napon, kijöttem, megetettem a kisebb-nagyobb norvég erdeiket, Milonak és Csilinek behoztam olvadni a húst, és – visszafeküdtem. Ez igazán nem jellemző rám, de ennyi nap éjszakázás után nézzétek el nekem. Hat után keltem fel újra. A Vikingek ki-be rohangáltak, ugráltak rajtam, a nagyok is jöttek-mentek, minden nagyon mozgalmas volt és  zajos. Édes Jenny pedig ott feküdt a zűrzavar közepén a kennel kijáró előtt. Rásütött a felkelő nap. Láttam, hogy nem érzékeli a környezetét, kicsit remegett is. Amilyen gyorsan csak tudtam mindenkit kitereltem a szobából és a kennelből – nem volt egyszerű mutatvány, tekintve a Vikingek gyors helyváltoztató képességét és játékra való kedvét, no meg a felnőtt norvég erdei macskák kíváncsiságát, akit tudták-érezték, hogy valami készülőben van. Gyorsan elrohantam a mosdóba, kezet mostam és átgondoltam, szükségem van-e még bármire is. Visszamentem a szobába, utána esett le, hogy jó lett volna telefon töltő és egy pohár víz. Szabi ébredezett, kértem, hogy gyorsan és hang nélkül távozzon (szerdai napokon itthonról dolgozik, mert reggel egy gerinc tornával kezd), és Jennyt beraktam a boxba. Nem tiltakozott. Írtam Szabinak, hogy rakjon be nekem az ajtón pár dolgot – éljenek a 21. század technikai vívmányai, ugye, és a net! 🙂 Gyorsan még a kezem ügyébe készítettem ami kellhet, tiszta kis fehér kéztörlők, papír törlő, nedves törlő, olló, fertőtlenítő, mérleg, egy kis puha takaró, szemeteszsák.

Bizalom <3

Jenny fájásai közben megindultak. Hang nélkül tűrte őket. Jöttek sorra és sorra… A kezembe tette a fejét, vagy éppen a mancsát dugta a tenyeremhez. És vártunk. Vagyis én vártam, ő pedig küzdött. Jó óra telt így el. 8-10 fájás, aztán kis szünet. És újra. És újra. Sok is lehetne, de Jenny közben a helyzethez képest jól volt, és erős. Újabb fájások jöttek, láttam, hogy nagyon koncentrál. Helyet változtatott közben, és megláttam az első kis újszülött norvég erdei fejét. A teste még bent volt, a feje pedig már kint. A burkon keresztül jól látható volt a szépséges színe, mintája, és az arcán az iszonyatos koncentráció, a születés minden nehézsége.

Íme a világ csodája. Az elsőszülött megérkezett.

Nem nyúltam hozzá – jobb minél kevésbé közbe avatkozni, megvártam a következő fájás sorozatot, amikor vége több mint egy órás tolófájások után megérkezett Jenny elsőszülöttje. Hatalmas volt, és gyönyörű. Úgy nézett ki, mintha már legalább néhány napos baba volna. Alig vártam, hogy meg tudjam majd mérni, de ez még nagyon ráért. Az új élet csodája mindig lenyűgöz, varázslatos pillanatok ezek…. Jenny szépen felszakította a burkot és elkezdte lemosdatni a kicsit, majd magát. A pici nyöszörgött és pihent, majd néhány perc múlva elkezdett kúszni az első és legfontosabb dologért: a tejért. A lepény még bent volt. Nem szoktam elvágni ilyenkor a köldökzsinórt, várok, hiszen a lepényből – akárcsak az embergyerekeknél  – ilyenkor még áramlik az oxigén a picibe a véren keresztül, ez segít neki abban, hogy amíg még nem lélegzik tökéletesen, addig se szenvedjen oxigénben hiányt. Ki van ez találva – az eleje a vége (Kowalsky után szabadon). Örültem, gyönyörködtem, adminisztráltam, amikor éppen új fájások érkeztek. Ááá, jön a lepény, gondoltam – szuper. Pont rendezgettem valamit, nézek vissza, erre látom, hogy a következő baba született meg – valahogy az órás várakozás most néhány percre csökkent. Még az előző is ott volt, de már a következő is kint… így aztán gyorsan mégiscsak elvágtam az elsőszülött köldökzsinórját, hogy ő arrébb tudjon menni és szopizni, és egyáltalán átlátható legyen a helyzet, hogy lássam ki is érkezett közénk ilyen sebesen. Jenny tisztogatni kezdte az új jövevényt, egyeske szopizni próbált – nem sok sikerrel, mert Jenny ugye folyton mozgott, hogy elérje az új kicsit.

Sokat vártunk – megérkezett. Az első kép Róla.

A következő fájássorozattal a lepények is megszülettek, Jenny nem akarta megenni őket, ezúttal megelégedett a magzatburokkal. Büszkén nyalogatta a két kicsit, csodaszépek voltak, láttam, hogy a második is nagy és ha minden igaz, kék színű lesz fehér tappancsokkal. Amíg nedvesek a kicsik nagyon nem lehet jól látni a színeket, de mivel most napsütéses világos volt bent, jobban lehetett a boxban is látni. Jenny szépen letisztogatta magát is, a kép pici némi keresgélés után szopni kezdett. A kis kékség pedig dorombolni, már az első szopizása alkalmával. Hihetetlen… micsoda varázslatos kis lények ezek a norvég erdei kiscicák!!! Erősek, ügyesek, okosak és gyönyörűek. Közben folyamatosan tájékoztattam Esztert SMS-ben a dolgok állásáról.

Jenny, a csodálatos. Két óra várakozás mögöttünk, és jó egy előttünk a következő kicsiig.

Csend és nyugalom szállta meg a szobát. Kint is elpihentek a Viking erők, Szabi tornán. Hanyatt feküdtem a box előtt, mert már sajgott mindenem és csak figyeltem a kis apróságokat. Béke. Eltelt egy óra, és mivel nem tudtam, hogy Jennynek mennyi babája születik, gondoltam ideje kicsit megvizsgálni, mire számíthatunk. A vemhesség utolsó időszakáig azt gondoltam nem lesz sok kicsi, a vége felé szinte biztos voltam benne, hogy 3 lesz, annyira jól lehetett érezni az egyik oldalon a kettőt, a másik oldalon egyet. Még e testrészeiket is ki lehetett venni sokszor. Viszont Jenny sokat hízott a vemhesség alatt, emiatt akár több baba is lehetett volna. Végigtapogattam hát Jennyt, és biztosan éreztem, hogy mozog benne mégegy pici. Nem volt más teendő – várni kellett. Egy órát. Kettőt. Hármat. Ez már soknak tűnhet, de minden szülés más, nem jó az átlagokban elveszni és problémát gyártani magunknak. Ha ott vagyunk, és figyelünk a szülő állatra, úgyis látjuk, ha valami nincs rendben. Tény, hogy nálunk ilyen még nem volt, de bízom benne, hogy észrevenném. Ha már a kevés alvásigény fontos tenyésztőként, akkor a türelem, és a jó megfigyelőképesség, a higgadtság  még sokkal fontosabb. Így aztán vártunk türelmesen. A két fiú békésen szopizott, közben megmértem őket és csodálkoztam: soha ilyen nagy babák nem érkeztek még hozzánk! Jenny a legkisebb termetű nőstényünk, de mindig csodálatos, erős és nagyon jó súlyú babákat szül, de most mindenen túltett.

A harmadik kicsi, a lányka olyan hipp-hopp és hangtalanul érkezett, hogy még a fájást sem láttam. Épp írtam valamit, visszanéztem és már ott is volt. Elsőre nem láttam, hogy kislány, annyira nem voltak feltűnőek a vörös foltok és a csupa magzatvizes cica szinte feketének tűnik ilyenkor némi fehérrel. Fellélegeztem, s figyeltem, ahogy Jenny ellátja az újabb kis jövevényt. Biztos voltam benne, hogy teljes a csapat, de azért még Jenny mellett töltöttem egy jó órát.

Megérkezett Anu <3

Közben Szabi is hazajött. és hozott be nekem egy kis harapnivalót, hiszen aznap még nem ettem semmit. Később összeszedtem a véres, magzatvizes pelenkákat és törlőket, és finom puha, tiszta szőrmére fektettem a piciket és Jennyt. Az újdonsült norvég erdei cicacsalád pedig békésen és elégedetten bújt össze. Jenny büszke volt és fáradt, kicsit evett, de a nap többi részét alvással és a kicsik gondozásával töltötte. Én is nekiláttam hát a többi tennivalónak, délután kettő felé járt és  várt rám a hét Viking, az öt lány, a két fiú és a kutyák, és a ház, és úgy általában az élet és tennivalói.

 

A kicsik hihetetlen tempóban fejlődnek azóta is, hatalmasak, erősek és nagyon nyugodtak. És hihetetlen szépek. Úgy nézem örökölték Jenny fantasztikus erős kisugárzását, azt a bizonyos “NFO look”-ot, ami nekünk a tenyésztésben az egyik fő irányvonalunkat képviseli.

És igen!!! Két és fél hetesen perfect NFO look! <3

Köszönjük, hogy velünk vagytok, és a Vikingek mellett és után a Keltákat is nagyon szeretitek. Igyekszünk nap mint nap hírt adni felőlük, hogy Ti is részesei lehessetek annak, milyen is ilyen apró kis norvég erdei cicákat nevelgetni, milyen velük együtt élni.

Csodás őszi napokat kívánok,

Virág

Interjú a Nordic Verden Cicák gazdijaival – 10. rész Thor 0

Anita, Roland, Thor – és a többiek

Amikor Anitát és Rolandot megismertem teljesen egyértelmű volt számomra, hogy a személyiségükhöz, és mindahhoz, ahogy az élet minden területét megélik –  mindenben a minőségre-szépségre és tartalmasra törekszenek – tökéletesen illeszkedik egy norvég erdei macska. Ilyenkor jön létre az, hogy nekem lesz egy tökéletes gazdi párosom, nekik pedig lesz egy tökéletes norvég erdei macskájuk – vagyis mindenki nyer, gazdi, tenyésztő és persze a macska – jelen esetben Thor! De lássuk mindezt az ő szájukból. 

Kedves Anita és Roland!

Örülök neki, hogy elfogadtátok a felkérésemet, és interjút készíthetek Veletek. Emlékszem az első találkozásunkra és az első levélváltásokra is. Egyik nap írtatok – másik nap már ott is voltatok. (Hehe, épp megígértem a családnak, hogy aznap tutira nem lesz több látogatónk, mert a sok apróság miatt már hetek óta foglalt volt minden hétvégénk a kiscica választókkal, de Te olyan kedves levelet írtál és olyan jó kedvem lett – valahogy nagyon jó érzésem támad tőle, hogy nem tudtam nemet mondani a másnapra.) Általában jófelé vezetnek a megérzéseim, most is így volt – nagyon szimpatikus pár voltatok, különösen lenyűgözött az, hogy Roland férfi létére milyen hatalmas szeretettel és érdeklődéssel, de közben végtelen nyugalmat árasztva fordul az apróságok felé.
Emlékszem, nehéz volt utána a döntés, hogy kit válasszatok, és pont a születésnapomon született meg az elhatározás, hogy Drammen gazdái akartok lenni, aki aztán a „keresztségben” a Thor nevet kapta tőletek. Biztos vagyok benne, hogy nem bántátok meg. 🙂

Anita: Köszönjük a felkérést, örömmel írjuk le az élményeinket. Mivel mindketten külön-külön írtunk, így lehet picit hosszúra sikerült :), biztos is! Írás közben pedig rájöttünk, hogy akár egy könyvet is tudnánk írni, annyi fantasztikus élményünk van.
Virág, mikor megkaptam a leveled és elolvastam ezt a bevezetőt, ellágyultam, valóban így történt minden, és Te emlékszel rá, hihetetlen. Hálával tartozunk.

Kicsit meséltek magatokról és arról, hogy volt-e már cicátok, milyen négylábúakkal éltetek együtt?

Roland: soha nem volt macskám..én igazából kutyás vagyok:-). Gyerekként foxijaink voltak, majd mivel tömb lakásba költöztünk erre nem volt opció, viszont amint tehettem már egyetemistaként megvettem az első kutyámat és szerencsére az egyetemen kennelek is voltak, így Knock-it magammal vihettem a suliba is. Decemberben már 6 éve lesz, hogy él velünk a kertes házban két kutyus, Jax a német dog és Cofi a border collie. Szinte egyszerre jöttek hozzánk, 2 hét eltéréssel, mert az volt a célunk, hogy együtt „pajtáskodjanak” ahogy Anita mondja:-D. Annyira össze vannak szokva, hogy ha az egyiket el kell vinni orvoshoz akkor a másik teljes stresszben van, hogy hol a barátja…mivel Cofi szuka és Jax kan így nagy odafigyelést igényel a tüzelési időszak de szerencsére elég nagy a kennel és a kert,hogy ezt meg tudjuk oldani. Nagyon sok örömet adnak nekünk! Cofi pillanatok alatt tanul meg mindent és a pocakja a mindene –ő a jelző kutya a csapatban-, Jax pedig a nagytesó aki felügyeli az utcát a 65 kilójával, „pici vékony” hangjával.
Anita: Kutyusok mindig voltak körülöttem, én is inkább kutyás voltam. Még gyermekkoromban voltak cicáink is, de általában hol voltak és inkább hol nem voltak. Az elmúlt 35 évem cicamentesen telt, de családunk és barátaink túlnyomó része cicás, így részt vettek az életünkben, sőt kifejezett verseny volt vasárnap ebéd után tesóméknál, hogy ki az, akihez odaperecezik Sába és melegíti, dagaszt és dorombol neki. 🙂

Thor barátai

Thor barátai

Miért a norvég erdeire esett a választásotok?

Roland: lehet ez itt most szentségtörés lesz, de én alapjában véve nem szeretem a macskákat (kivéve a norvégok :)), a természetük miatt. A kutyák, mint ahogy Csányi Vilmos írta a „szőrös gyerekek” sok-sok pozitívummal, persze a macsok mikor picik tüneményesek és mikor először előjött a macska téma otthon azt mondtam Anitának, hogy ok, legyen macska, de olyan, ami mindig kicsi marad..:-D. Egy barátomat látogattuk meg és ott találkoztunk először norvéggal, akit az anyukája hozott haza magával Svédországból. Gyönyörű, méltóságteljes, naaaaaagy…ők mesélték, hogy Svédországban a norvégokat pórázon sétáltatják az utcán, mint a kutyákat, na és persze az állattartás picit más szinten van, mert a kutyák nem támadhatnak a macskákra az utcán sétáltatás közben, különben megbüntetik a gazdit.

Molli, a “kedvcsináló” norvég erdei

Anita: Ahogy Roland is írta, pont 1 éve találkoztunk Mollival. Nem bújt, távolságtartó volt, mégis olyan erő és kisugárzás volt benne, ami azonnal megbabonázott és már akkor tudtam, hogy elvesztem, cicásodunk és kész. Persze ezt nem volt könnyű egy megrögzött kutyásnak beadni, de harcos amazonná váltam (ahogy szoktam, ha nagyon szeretnék valamit :)). Nem tudtam, akkor még, hogy a norvégok milyen fantasztikus jellemek vagy, hogy milyen egy cicával élni, semmit, minden csak érzésből és ösztönből jött.

Hogy találtatok ránk, miért minket választottatok?

Roland: Az első találkozás után Anita teljesen „rákattant” a norvégra, mint fajtára..:-P Minden nap a neten nézte őket és így talált rátok. Nagyon megtetszett a weboldal s az a profizmus és még is sok-sok melegség, ahogy a weboldalon a macsokról Virág Te írtál. Közben persze folyamatosan néztük a pro és kontra részeket – mi szól a macska mellett és ellene. Ajánlottak közben Maine Coont, hogy az ugyan az, mint a norvég, de anyagilag sokkal jobban járunk vele, de nekünk nem tetszett a MC arc szerkezete, nem elég nyílt és barátságos. Így végül úgy döntöttünk, hogy adunk egy esélyt magunknak és megnézzük a lurkókat nálatok. Persze mint aki már választott ki kölyök kutyát, azt is tudtam,hogy ha egyszer az ember kezében van egy kölyök onnan nagyon nehéz kihátrálni, de bíztam abban, hogy erős leszek….na, nem sikerült..:-) A környezet ahol, és ahogyan éltek teljesen meggyőzött, hogy ha stabil idegrendszerrel rendelkező, barátságos norvégot szeretnénk, akkor a legjobb helyen vagyunk.
Anita: Átgondoltam mik lehetnek Roland kifogásai, erre mind készültem, már előre tudtam a válaszokat :). Mindennek utánanéztem és persze a témát elég sűrűn, de nem túl sűrűn felhoztam. Közben cuki kiscicás képeket mutogattam és mondtam, hogy képzelje el milyen jó is lesz :). Mivel tudtam, hogy én akarom, ezért az én feladatom lesz minden ezzel kapcsolatban. Aztán egyik nap egy zöld utat, inkább csak egy kis ösvényecskét kaptam „jól van, elmehetünk megnézni őket”! Ahogy már a többiek előttünk írták, a Ti oldalatok jön fel az elsők között, és nagyon szívhez szólóan írtok. Nekem mégis más volt a döntő. Amikor azt olvastam, hogy ha nem találunk nálatok cicát, akkor forduljunk tenyésztő barátaitokhoz, akiknek belinkelve ott az oldaluk, nekem az mindent vitt. Azt éreztem, hogy Ti azért csináljátok, mert szeretitek, mert jól érzitek magatokat, nincs bennetek irigység vagy féltékenység. Ezek után nem érdekelt más tenyésztő, még az, sem akiket Ti ajánlottatok, eldöntöttem, hogy csak Tőletek, bármeddig is kell várni. Nem akartam csak úgy megkérdezni, hogy most mennyi, meg hogy is van ez a cicásodás, így írtam egy hosszabb levelet, magunkról az életünkről. Szinte azonnal és nagyon kedvesen válaszoltál, és ahogy írtad is rekord sebességgel ott voltunk :). Olyan volt, mintha egy mesébe cseppentünk volna. Te és Szabi hatalmas szeretettel fogadtatok. Csodálatos ház, csend, nyugalom, béke, szeretet. Virág, Te magad is olyan vagy, mint egy varázslatos cicahölgy :), gyönyörű vörös haj, macskaszemek – remélem nem bántalak meg ezzel. Ekkor még úgy indultam el Hozzátok, hogy nem lesz cicánk, csak megnézzük őket.

Bébi Drammen

Hogy választottátok ki Thort, és miért őt?

Roland: Mikor megnéztük a weboldalt ott David jött be nekünk. Őt akartuk igazán megfogni, tapogatni, cimbizni…na most a baj csak az volt, hogy David viszont nem annyira akarta, hogy mi nézegessük őt és konkrétan le sem tojt minket. Ha megfogtam megsimizni már nyikkant és menni is akart..na szép..viszont volt egy szép, szőrmók kismacs aki arra sündörgött és mikor felvettem a tenyerembe, a hátára fekve a szemembe nézett, hagyta magát simogatni, és kész..na ott elveszítettem a csatát..megvett..kilóra..:-D. Ő választott ki magának..szóltam Anitának, hogy nézd csak..és ő is átvette Dramment és ő is teljesen ellágyult tőle..mikor kimentünk a házból megkérdeztem, hogy „Kincs, akkor most lesz egy cicánk?”..ez azóta is szlogen..
Anita: Igen, én meg vagyok őrülve a fehér mancsokért, és Davidnek csodaszép zoknis lábacskái voltak/vannak. Megjegyzem ez az őrület azóta is tart, és minden zoknis, sőt nem zoknis cicát el akarok hozni tőletek. Minden alom születésénél bekattan a lemez…csak kellene egy pajtás Thornak :). Szóval, Masek volt az első, akit megláttam, pont a könyvespolc mellett állt, hatalmas volt, azóta is a kedvencem, elbűvölő. Majd ahogy beléptünk a többiek. Rosi beszélt, a Stargate alom cicái vagy jobbra, vagy balra dőlve feküdtek. Mindenhol cica, mind puha és nyugis. Szépen sorban hoztátok le a piciket, gyönyörűség volt, én kb. úgy mindet el tudta volna hozni. Különlegesek voltak egytől –egyig. Nem tudtam, hogy melyik cukiságot simogassam, kivel legyen játék, aztán csak arra lettem figyelmes, hogy Roland egy cicát tart a tenyerében és szemeznek egymással. Nem is tudom láttam-e így Rolandot, de tudtam ott történt valami :). Teljesen feltöltve és megnyugodva jöttünk el. Ahogy beültünk az autóba el is hangzott a szlogen :). A döntés nehéz volt, én 4 cicát is hoztam volna, Roland csak Thort, de nem akart ő választani, mert ugye én akartam cicát. Sok kérdés (amire mindig kimerítően és türelmesen válaszoltál ) és hezitálás után persze Thort választottuk, így kellett lennie! 🙂

Lenyűgöző volt már kicsiként is <3

Hogy bírta a hazautat az akkor még apró Thor?

Roland: Mivel tudtuk, hogy nekünk lesz egy már leszervezett utazásunk január elején így arra törekedtünk, hogy minél több időt tölthessünk el Thorral előtte. Így amint engedted már el is vittük decemberbe és inkább vállaltunk, hogy majd az ivartalanításra visszavisszük. Szóval előre megvettünk ezt-azt az útra, ami olyan 1.5 óra hazáig és így indultunk neki. Thor Anita ölében nyomta végig, eleinte kicsit fészkelődött és nagyon halkan, ultrahangon nyávogott, de gyorsan rendben lett és megtalálta a helyét. Egy dolog zavarta meg csak a csendet, a hátsó ülésre bedobott egér –amiből botor módon pont előtte húztam ki az aktivizáló szalagot – ami így a kocsi minden zökkenésénél megszólalt..a francba..pedig Thor már alszik. Hazaérve az előszobában rögtön beletettem a csöppséget az alomtálcába, megszaglászta és ment felfedezni a házat…az előszoba, nappali, konyha, étkező..mindent megnézett..megmutattuk neki a táljait és rögtön evett is..majd folytatta a felfedező túrát. Egy kis idő elteltével egyszer csak megállt, megmerevedett és kilőtt az előszoba felé…hova szaladsz Thor?..nem akartam elhinni, hogy ez a pici macs, aki 1 órája van nálunk azonnal megjegyezte,hogy hova kell mennie ha, rájön a szükség..de igen, így történt…nagyon megtapsoltunk…:-D

Az utolsó fotózáson nálunk

Anita: semmi baj nem volt vele, a kezdeti megilletődés után végig aludt. Otthon eleinte bizonytalan léptekkel fedezte fel a birodalmát, de gyorsan erőre kapott. Nem felejtem el pont akkora rés, pontosabban alagút van a konyhaszekrény és a fal között ahová befért, de én nem. Hát nagyon élvezte azt a 6-8 méteres utat, én meg már láttam, hogy ki kell az egész szekrényt bontani, hogy ki tudjuk venni ha, beszorul. Természetesen ez nem történt meg, de olyan mennyiségű pókháló jött ki vele mindig, hogy ki se látszott tőle.


Hogy teltek az első napok? Mennyire sikerült össze csiszolódnotok a mindennapokban?

Roland: A következő napokban hamarabb jártunk haza, hogy több időt legyünk vele és, hogy ő se legyen annyit egyedül, hiszen eddig egy nagy sárga tállal voltak a tesók most, meg mint az ujjam. Nagyon gyorsan asszimilálódott és gyorsan kialakult a napirendje. Biztosan emlékszel Virág, hogy kétségbeesve kerestünk, mert naponta képes volt megenni több mint 400 g konzervet a 1.5 kilós Thor…! Mint agrármérnök ezt nem tudtam hova tenni..:-D
Anita: Mikor megérkeztünk és beléptünk hozzátok, Thor ott ült az ajtóban, egyedül, mintha bennünket várt volna, csoda édes volt :), ez a szokása azóta is megvan. Semmi gond nem volt, nem sírt, hatalmas étvággyal bírt. Az első reggel kisebb szívbajt kaptunk, ugyanis sehol nem találtuk, hiába hívtuk, kerestük, sehol… én már a sírás határán, hogy 1 estét sem bírt ki, nem tudtunk rá vigyázni, amikor kipihenten, nyújtózva és elégedetten előbújt az egyik kedvenc odújából, amiről nem is tudtunk, hogy létezik… azóta is ez az egyik kedvenc helye. Minden nagyon simán és természetesen ment, olyan volt, mintha mindig is velünk lett volna Thor.

Imádok elbújni 🙂

Milyen jellem Thor?

Roland: Nagyon stramm és szuper idegrendszere van. Az idegenekkel is nyitott, de először fenntartásokkal közelíti meg őket. Minden családtagot levett a lábáról! Nem tud úgy elmenni mellettünk, hogy ne dörgölőzzön hozzánk, és ha főzünk a konyhában, akkor ott van velünk…persze láb alatt, mert hol is lehetne máshol. Volt olyan, hogy nagy terpeszben kellett főzni, mert ő oda feküdt a tűzhely elé és ott aludt el mivel mi ott voltunk. Szóval sokkal inkább egy kutya jelleme van, mint macska..:-D Ahol vagyunk neki is ott kell lennie. Nagyon ragaszkodó. Mindemellett megvan a saját rendszere, és ha elmegyünk otthonról, akkor felmegy az emeleti beugróba és ott alszik szinte addig, amíg haza nem jövünk. Azt nem szereti, ha elutazunk és érdekes, de szerintünk tudja, mikor nem csak elmegyünk, de ne adj Isten több napra is. Persze ilyenkor sincs, egyedül mert a családtagok jönnek etetni és játszani vele minden nap kétszer.
Anita: Odáig vagyok érte, egy gyógyító, mókamester, szeretetgombóc, ugyanakkor nagyon okos, kitartó és akaratos. Mindig mellettünk van, figyel ránk, ha nem fekszik éppen rajtunk, tuti valamelyik testrészével hozzánk ér. Pillanatok alatt meg tud nyugtatni és semmi nem érdekel, csak hogy egy kis időt vele tölthessek. Hatalmas plusz energiákat tud adni. Képes belekapaszkodni a lábunkba és húzatni magát. 🙂 A hűtőben minden egyes alkalommal leltárt tart. Nagyon türelmes, csak a robotporszívó tudja kicsit feszültté tenni, mert mindig arra megy, ahol Thor fekszik, így arrébb kell mennie. Minden játék számára, ami kerek, tollas, mozog, bojtos, zsinóros. Gyorsan tanul, pár alkalom után már tudja mi mit jelent. Roland meg is tanította pár dologra :). Egy rossz szokása van, harap. Soha nem karmolt, de harapni imád, főleg lábat és kezet, inkább az enyémet. Teljesen be tud indulni. Fülek hátracsap, sebességre kapcsol és támad. Ha egyikünk elutazik, akkor keresi és kérdezi, elégedetlenkedik, hogy hol van? Nagyon jó a füle, tudja mikor érkezik meg a másik, már ugrik és szalad az ajtó elé.

Hogy telik egy átlagos napotok? Miket csináltok együtt?

Roland: Reggel 6:50 körül kelünk. Sokszor előfordul, hogy Thor kelt minket a beépített órájával és a simogatja az ajtót, hogy idő van. Simogatás, víz, száraz táp.. .én megyek a kutyákhoz. Anita végzi a toalett takarítást. Gyors játék, nagy kedvence a toll boa, képes lihegésig (mint egy kutya) tolni erőből a kergetést. Játék után egy kis konzerv, mi készülődünk. Thor bejön velünk a fürdőszobába, nyáron főleg szereti ott a követ és azon feküdni, búcsúzás, sokszor kijön hozzánk, az előszobába és fel az ablakba..puszi és akkor egy eszkimós orr puszi, orr összedörzsölés jár nekünk. Az ablakból figyel minket mikor kimegyünk a házból. Általában én érek haza hamarabb, de akkor már az ajtóban vár és mondja a magáét Thor, ilyenkor is van száraztáp és simogatás. Este, ha leülünk a TV elé akkor feljön a kanapéra és simogatás van és közben folyamatosan dorombol. Most olyan 7.5 kiló így mikor a hasadon landol, vagy éppen onnan vesz repülőrajtot, azt azért megérzi az ember. Ha megunja vagy melege van, akkor leugrik, és ott alszik a lábunknál. Anitát sokszor megfürdeti a kanapé támlájáról. Fél 10kor van valami játék, amit ő kezd.. már kiveszi a golyót a játékából és ilyenkor előkerülnek a rejtett játékai is..az egér a labda..vagy éppen az alagút. Este 10kor csukjuk be a kutyákat és ő ezt is nagyon tudja, már mivel akkor van az esti vacsi neki is, szóval, ha elfelejtenénk, akkor jelzi, hogy idő van..:-P. Válogatós őkegyelme, és eleinte ami nagyon ment pulykás, borjús konzervek azokat nem eszi meg csak (kaparja, mellette a követ mintha el akarná hantolni) és kizárólag a tonhalas, rákos ízesítés jön be neki a Cosma Thaitól.
Anita: Lehet, hogy most valami szörnyűséget írok, de Thor nem alszik velünk. A háló az egyetlen hely ahová nincs bejárása, amit nagyon jól tud, ha nyitva is van az ajtó, csak a küszöbig jön, és ott leül. Ez valahogy így alakult, az első időben neki a kis kuckója volt a biztonság, mindig oda húzódott vissza, aztán már nem is akart bejönni. Soha nem volt ebből hiszti. Este tudja, ha bemegyünk a fürdőbe, akkor vége a napnak, akkor odajön a szoba elé és ő is lefekszik oda. Éjjel aztán vagy ott van, vagy éli a saját életét. Szoktam hallani, hogy játszik vagy szalad fel az emeletre. Reggel, pontosan 6.50-kor nagyon finoman simogatja az ajtót, nem körömmel, manccsal és halkan, de kitartóan :). Sajnos hétvégén is tartja ezt az időt, pedig péntekenként mindig elmondom neki, hogy holnap hétvége, aludhatunk tovább :). Nagyon beszédes, minden ki tud fejezni és elmondani, hogy mit szeretne, az elégedetlenségét is. Általában mellém ül és végignézi és felügyeli, hogy kitakarítom az almot, majd szépen ki is próbálja, hogy jól csináltam-e?


Van valamilyen vicces vagy kedves történetetek Thorról, amit szívesen megosztanátok velünk?

Roland: Össze akartuk ismertetni a kutyákkal. Ettől picit paráztunk, mert a kutyáknak már van múltja macskákkal. Szóval rátettük a hámot Thorra és fogtam kivittem a kutyákhoz a teraszra a kezembe, a kutyák tiszta feszkóban de hát meg kell tenni az első lépést..nem szabad Jax..nyugi, okos..itt az új barátotok..szaglászás…Jax feje kétszer akkora, mint maga a macs. Thor halkan elkezd fújni, Jax meg nézi, hogy mi vaaaan? Nem szabad..okosan..barát..Cofi alul szagolgatja a farkát..Thor fúj..na jó, akkor mára ez elég..fordulnék meg hát Jax beapja Thor farkavégét (Anita szerint az egészet), de nem foggal hanem csak úgy a nagy plöm-plöm szájával..ő is meglepődött..rákiáltok…és kiköpi mert tiszta szőr lett..na hagyjuk…mára vége az ismerkedési estnek. Mára ez oda jutott, hogy ha kiviszem Thort a kezemben, akkor Jax oldalt tartja a fejét és hagyja, hogy Thor dagasszon a nyakán..nincs fújás Thor sokszor dorombol neki és várja, kéri, hogy vigyem ki. Érdekes story még, hogy a száraz tápot sokáig nem ette meg, de semennyit, erre Anita elkezdte összetörni mozsárban a szemeket és úgy elfogyott, így adagoltuk naponta. Persze hagytunk ki egész szemeket is, de az érintetlen maradt, egyszer csak (ez már vagy 2 hónappal azután, hogy Thor nálunk volt) beszélgetünk és valami fura ropogásra lettünk figyelmesek a konyhából. Csak neeeem?..és de…Thor elkezde enni a tápot..és kért még, mi meg adtunk..még kért megint adtunk…hiszen azt mondta Virág,hogy a norvégok tudják a mértéket..nem lett jó vége..Thor nem tudta..:-D..de azóta is eszi a száraztápot!
Anita: Neki minden játék, amiről mi nem is gondolnánk. Nadrágom megkötője, a lábujjaim, mindenféle zsinór, bojt vagy madzag. Olyan, még most, is mint egy kölyök, önfeledt, játékos. Nagyon szeretem ezt benne, szórakoztató. Kiszámíthatatlan, hogy mellém bújik, rám fekszik, a lábamat rágja vagy éppen a hajamat fürdeti. Rendkívül nagy vadász, öröm nézni, ahogy a legyeket, lepkéket, poloskákat és pókokat cserkészi, hatékony és eredményes. 🙂 Szeret elbújni, kicsiként volt, hogy alig találtam, most már a méretei miatt nehéz láthatatlannak lenni, de próbálkozik, jókat derülök rajta.


Más az életetek amióta Thor a család része lett? Milyen az élet egy norvég erdeivel?

Roland: Hú, teljesen más. Nagyon sokat adott Thor nekünk! Sokat tanultunk magunkról is általa. Fel tud tölteni, és ha egy nap nem úgy sikerül, mint kellene, akkor felvidít. Egyszer Anita rosszul volt…Thor nem tudta hova tenni a helyzetet, de érezte, hogy valami nem ok és ment hozzá, bújt és mondta csak mondta, dorombolt..adta az energiát.
Anita: Egy csomó jelzőt fel tudnék sorolni, ami mind igaz, de mégsem fejezi ki azt az érzést, amit Thor ad nekünk. Megnyugtat, feltölt, energiát, szeretet ad, mi is sokkal kiegyensúlyozottabbak lettünk általa. Nem tudom elképzelni az életünket nélküle, ha tervezünk, mindig őt is belekalkuláljuk. Ha távol vagyunk, hiányzik. Sok dologban megalkudtunk, van, amit feladtunk miatta, de mindent megért.

Mi van ott? Mit csinálsz?

Nagyon szépen köszönöm, hogy időt fordítottatok az interjúra, és azt is, hogy Thor ilyen szuper csapat része lehet. Köszönjük a képeket és a videókat, hihetetlen látni, hogy egy év alatt milyen hatalmas és fenséges norvég erdei lett Thor és milyen jól érzi magát nálatok. Sok boldog és vidám évet Nektek együtt!
Ölelés,
Virág

 

Egy nap a 8 hetes Vikingekkel, avagy így élünk mi a Nordic Verdenben 0

Sziasztoook!

csodálatos őszünk van ugye? Nekem ugyan nincs bajom az esővel sem, de most nagyon örülök ennek a szép időnek, mert így egész nap és egész éjjel nyitott ablak mellett élünk, a kicsik egész nap friss levegőn játszanak, szaladgálnak, alszanak. Bármikor ki tudnak persze menni a kennelbe is, sok időt töltenek ott éjjel és nappal. Hatalmas bundát növesztettek mind és majd’ kicsattannak az egészségtől.

Rosi és a kis Vikingek a napsütésben

A napot korán kezdik, hajnali négy felé már őrült rohangálásban vannak általában, de néha előfordul, hogy én kelek előbb. Kinyitom a szemem, de nem mozdulok. No nem azért, mert lustálkodni akarok még az ágyban, erre nem is lenne időm, – hanem először mindig fel kell mérnem, hogy mennyi Viking milyen elrendezésben fekszik éppen rajtam, mellettem, az ágy mellett és csak ezek gondos számbavétele után tudok érdemben elmozdulni. Édesen szuszognak a kis Vikingek az ágyunkban, szinte kedvem nincs felkelteni őket, de hát a reggeli rutint indítani kell – különben sosem végzünk. Álmosan pislognak a mozgolódásra, nyújtóznak, ásítanak, de aztán roppant hamar magukhoz térnek, hiszen tudják, hamarosan reggeli.

Vikingek az ágyamban

Követnek is mindenhova – nehogy lemaradjanak a reggeliről, vagy más fontos momentumról. Nagyon viccesen hathatok, ahogy óvatosan a sötétben botorkálva, félig magamra húzott kardigánnal – aminek a kötőjén lóg legalább egy macska, a papucsomra akaszkodva egy kis vikinggel és nyomomban másik öttel megpróbálom megközelíteni a fürdőszobát. Végre fény. Azért hunyorgok, jobb szeretek reggel sötétben lenni. A fürdőnek megörülnek mind, mivel általában ki vannak onnét zárva, ugyanis némely szabályokat nem sikerült még abszolválniuk – úgy mint ne tépjük miszlikre a wcpapírt, mert a gazdi ha későn észleli, akkor nézegethet, hogy mit kezdjen most a két centis darabokkal és kutathat némi papírzsepi után – hátha rendetlenül a nadrágja zsebében hagyott néhányat a szennyesben. Imádnak továbbá a fürdőszobaszőnyeggel játszani, felmászni a szennyestartón, beleesni a kádba – rosszabb napokon a wc-be, leverni a töröközőket és kiborítani a fogkeféket, ellopni a takarító szivacsot és előbányászni a mosógép mögé esett apróbb ruhadarabokat (értsd tanga), majd zsákmányként körbehordozni, ha épp prominens vendég áll a házhoz. No, szóval örülnek, hogy birtokba vehetik és pillanatok alatt romba is dönthetik a fürdőt, gyorsan kell cselekedni, hiszen nincs sok idő a reggeliig. Még próbálok mosakodni, mire kinyitom a szemem és nyúlok a törölközőért már nincs sehol… épp bújócskát játszanak alatta. Jó, majd megszáradok… Szaladnak utánam a konyhába és ebben már a nagyok is mind részt vesznek, sőt.. a pulton sorban állva várják a reggelit. Nem voltam előrelátó, így ki kell mennem az előszobába a konzervért. Kisebb hadsereg mozdul velem együtt – igazi kihívás kijutni úgy, hogy egy négylábú se jöjjön velem. Milo is felébred, áll az ajtóban, várja a reggelit. Megsimogatom, és megígérem, hogy hamarosan hozzá is jövök.
Sikerül végre két tányéron szervírozni a reggelit, esznek mint a táltosok, így egy harmadikkal a kezemben bemegyek a fiúkhoz – egyenek ők is. Kint vannak, de örömmel rohannak be a reggeli hangjaira. Megsimogatom őket. Milo husija olvad, a kávém készül, a Vikingek játékra készek. Leülök hozzájuk a kávéval, de annyira cukik, másznak az ölembe, muszáj játszani velük.

Gyorsan telik az idő, konstatálom, hogy a kávém hideg, de nincs már idő ezzel foglalkozni. Vizet cserélek, pakolok, készül a kutyák kajája, Tigrisé – kimegyek hozzájuk. Örülnek nekem, örülnek a reggelinek. Nincs hideg egyáltalán – hihetetlen meleg ősz van, már a reggeli kardigán is lekerül rólam. Sajnos rohanni kell, Szabira marad a többi feladat. Napközben Szabi, vagy aki éppen otthon van referál, hogy hogy van a népes négylábú Viking sereg és a többiek. Milo eléggé unatkozhatott, mert ahogy hazaérünk, látjuk, széttépte a egyik fekhelyét, így mintha csak Holle anyó tisztelt volna meg minket: fehér az udvar ameddig a szem ellát. Próbálom leszídni őket – valójában nem is biztos hogy (csak) Milo volt, Csili érti a szidást összehúzza magát, Milo ugyanúgy örül – szóval inkább hagyom is, úgysem értek egyet semmiféle szidalmazással.
Nekem hosszú napom lett volna – angol óra, aztán jóga – de nem vagyok jól – mindegyiket lemondom.
Ahogy hazaérünk legalább 10 macska rohamoz meg, kisebb és nagyobb. A fiúkat is megnézem, de majd csak később játszunk.

Kukucs Jaime <3
Fotó: Eva Alaxai

Mindenki kap enni, majd sétálni indulunk Szabival, Milóval és Csilivel, érzem, hogy jót tesz a friss levegő, bár néha meg kell állnom. Milo élvezi a sétát, mi nem szólunk sokat, de néhány dolgot megbeszélünk, például hogy nagyon sűrű és tevékeny hosszú hétvégénk lesz, beosztjuk a tennivalókat. Az őszi erdő annyira csodálatos, szívjuk magunkba a sok színt, a nyugalmat, a csendet.

MIlo az őszi erdőben

Hamarosan itt a tél, minden szürke lesz és talán majd fehér, ködös és ingerszegény. Ezt is várom, ezt is szeretem…. különleges hangulata van, de a kedvenc azért az ősz. Milo menne még és valójában mi is, de hamar sötétedik, a vaddisznókkal nem jó ujjat húzni.
Otthon Szabi teát készít nekem, kicsit leülök, megválaszolok néhány üzenetet, majd elugrom Pankáért aki edzésen volt. Ideje enni is valamit, és ideje a négylábúak vacsoráját előkészíteni, így nincs idő ejtőzni. Szabi gép elé ül dolgozni, Ragnar mellette, én nekilátok a tennivalóknak. Ragnar annyira cuki, imád mellettünk lenni és kis kíváncsi, bozontos kismackó. Mondom is Szabinak, hogy közeleg a születésnapom, nem akar meglepni egy macskával? Mondjuk vele? De tudjuk, ez csak egy szép gondolat…

Ragnar <3

Készül a vacsora, először a kutyák esznek, aztán mi, később pedig a norvég erdeik vetik örömmel magukat a nyúl és kacsahúsra. Kicsit simogatom kint a kutyákat, kicsit bent vagyok a fiúkkal. Fáradt vagyok és nem jól de a napot végig kell csinálni.
Vacsora után egy pohár borral újra leülünk kicsit és átbeszélünk ezt-azt, válaszolok néhány üzenetre ismét. A kis Vikingek teli pocakkal nyúlnak el mindenfelé a házban – egy nyugodt fél órára lehet számítani. Eszembe jut, hogy mosni is kéne, de nem visz rá a lélek az éjjeli teregetésre, így azt elhalasztom, cserébe megyek és Jenny segítségével kipakolom a Zooplus-tól érkezett csomagot.

Jenny segít 🙂

Milonak új fekhely érkezett .)

Telik a szekrény konzervvel, játékkal, jutifalattal

Almolni is kell, és jó lenne az alomtálcákat elmosni és újra tölteni, de ezt is elhalasztom inkább másnapra. Vizeket cserélek, simogatásokat osztok, Joanna rám mászik, bújik a nyakamba, együtt pakolászunk. Körbe nézek, borzasztóan kéne takarítani, de ezt is elhalasztom, csak az almolás után porszívózok fel kicsit. Már nagyon mennék lefeküdni, de Jenny-nek össze akarom készíteni a szüléshez a helyét, hogy lássa, ismerkedjen vele. Lepakolok mindent fentről, áttörlöm, kibélelem, letakarom… a kicsik is felkelnek erre és örömmel konstatálják, hogy egészen biztosan ők kaptak új játszó és bújóhelyet és birtokba veszik a boxot. Szabi is befejezi a munkát és mivel nagyon fáradt vagyok úgy döntünk le kéne feküdni.

A picik új alagutat kaptak 🙂

A Vikingek ezt  kitörő örömmel fogadják és lelkesen vesznek részt minden erre irányuló mozzanatban, legyen szó fogmosásról vagy ágyazásról. Óriási játékba és rohangálásba kezdenek, keresztül kasul rajtunk, teljes a káosz és a hangzavar – nesze neked alvás.

Itt vagyunk gazdi! 🙂

Az biztos hogy én előbb alszom el mint ők, és később arra ébredek, hogy négyen-öten alszanak rajtam, s ha megmozdulok álmosan dorombolni kezdenek.
Az. Élet. Mégiscsak. Szép.

Ölelésem Nektek,

Virág

Nati és Tomi szülinapi partija 0

Sziasztooook!

Azt tudjátok – mert már meséltünk róla -, hogy nagyon jó kapcsolatot ápolunk a cicagazdikkal idehaza és külföldön egyaránt. Tulajdonképpen ha lenne hang a telefonomon, akkor mást sem csinálna, mint csipogna egész nap (de nincs :D), mert se szeri se száma a kedves üzenetnek, képnek, sztorinak amiket folyamatosan küldtök nekünk. Nagyon örülünk ennek, és nagyon büszkék vagyunk minden egyes cicára és gazdira. Nagyon fontosak nekünk ezek a visszajelzések, hiszen innét tudjuk, hogy jó úton járunk, hiszen boldog gazdik és boldog cicák vesznek körül minket és ez fantasztikus!!! Nagyon sokan hívnak minket látogatóba – sokszor már akkor is, amikor még nincs is náluk a kis norvég erdei, amikor meg már a gazdinál van és szépen nő, no akkor meg főleg. Mi – ahogy időnk engedi – örömmel teszünk eleget ezeknek a látogatásoknak, jó újra személyesen is találkozni és megnézni mekkorát nőtt, hogy változott a nálunk felcseperedett apróság.
Nemrég viszont olyan eseményre voltunk hivatalosak, amire még soha – egy első éves születésnapra!
Nati és Tomi (HU*Nordic Verden Natalie & HU*Nordic Verden Collin Frissell a Love actually alomból) gazdái úgy gondolták, hogy nem csak szűk családi körben ünneplik meg a két szépséges norvég erdei macskájuk első születésnapját, hanem minket a tenyésztőiket is meghívnak, hogy velük ünnepeljünk, örüljünk! Nagy örömmel tettünk eleget ennek a kedves meghívásnak.
Csak délután tudtunk indulni, mert aznap végig cicalátogatók voltak (ami szintén szuper volt). Gabiék csodás terített asztallal, feldíszített terasszal, nagy szeretettel (mint mindig),  és két csodaszép egyévessel fogadtak minket. Volt ott minden, ami szem s szájnak ingere! Nem győztük csodálni a két szépséget és hallgatni a sok kedves, vidám és vicces történetet róluk! Természetesen torta is volt  – embernek és cicáknak egyaránt – és ajándékozás. Annyira édesek a cicák, mindennek úgy tudnak örülni – akárcsak a gyerekek! Más kérdés, hogy ugyanolyan örömmel fordulnak a jutifalatos zacskó letépett bontócsíkja mint a szebbnél szebb játékok felé 😀 De hát a cicák már csak ilyenek! 😀 Nati és Tomi hatalmas és gyönyörű norvég erdei macskává cseperedtek az elmúlt egy év alatt, két külön személyiség, két külön világ  – órákig lehetne róluk mesélni! Csodálatos otthonuk van és hatalmas szeretetben élnek, amiért nem tudunk elég hálásak lenni!

Köszönjük szépen a vendéglátást, a sok finom enni és innivalót, a jó társaságot – de leginkább azt, hogy Nati és Tomi ilyen szuper helyen, ilyen szerető családban élhetnek!

Ölelés Nektek!!!
Virág

Interjú a Nordic Verden Cicák gazdijaival – 9. rész Horten 0

HOrten a norvég erdei

Viki és Horten – egy nagyszerű páros

Azt hiszem az ez interjú nagyszerű példája annak, hogy milyen remek és tartalmas életet élhet egy cica akkor is, ha csak egy gazdája van és lakásban lakik. Horten élete minden, csak nem unalmas. Sok közös játék, összebújások, sok séta a környéken és az erdőben, fára mászás, kalandok és néha egy kis vendégeskedés a keresztszülőknél. Ilyen Horten élete. De íme, beszéljenek helyettem Viki szavai. 

Kedves Viki!

Örülök neki, hogy elfogadtad a felkérésemet, és interjút készíthetek Veled. Sokáig vártál arra, hogy a körülmények lehetővé tehessék azt, hogy cicával élhess. Talán nem is baj, mert így első cicás gazdiként egy olyan cicával mentél tőlünk haza, aki szerintem nagyon illik Hozzád! Tudom, hogy az eredeti elképzeléseid mások voltak, de úgy érzem Horten a legjobb választás volt számodra, mégha nehezen is váltunk meg a kis kék hercegünktől, hiszen mindenki nagy kedvence volt nálunk, de tudtuk, hogy szerető otthonra talál Nálad!

Kicsit mesélsz magadról és arról, hogy volt-e már cicád?
Szeretek aktív lenni: imádom a vízisportokat, a túrázást és az utazást. Mind a természet, mind az állatok közelsége fontos számomra. Jelenleg Londonban élek és olyan szerencsém van, hogy egy nagy park közelében -így könnyen megoldható a napi séta a kék herceggel. Korábban kutyám volt, és mindig azt hittem hogy temperamentumban csak a kutyák illenek hozzám. Kicsit tartottam is hogy milyen lesz cicával élni. Aztán jött Horten és újraírt mindent!

Miért a norvég erdeire esett a választásod?
A fajtáról először a norvég exemen keresztül hallottam. A családjának volt egy ilyen cicája, akit Whiskasnak hívtak. Legendás betyár volt: házőrzőnek képzelte magát és mindennek, ami élt és mozgott tudtára adta, hogy ki az úr a háznál. Nagyon tetszett ez a vagányság, és mellette az is, hogy mennyire naivan barátságos ez a fajta az emberekkel. Még mindig tisztán emlékszem, amikor Trondheimban egy csendes utcán sétálva elénk penderult egy gyönyörű fekete norvég erdei, és hanyatt vágta nekünk magát, hogy simogassuk. Szóval a kutyákhoz hasonló alaptermészetük mindenképpen sokat nyomott a latba a döntésemben – ám ugyanennyire lenyűgözött a fajta szépsége, illetve önállósága is.

Az öt hetes horten

Hogy találtál ránk, miért minket választottál?
Magyarországi internetes találatok közül a ti honlapotok volt a legprofibb, és a cicákról készült képek is azt mutatták, hogy milyen jó helyük van nálatok mindegyiküknek. Ez nagyon fontos volt számomra, mert nem akartam “zsákbamacskát” venni… Mellette a legközvetlenebb és legkönnyebb Veled volt a kommunikáció. Ezután pedig első találkozásunkkor teljesen lenyűgözött Masek, Horten apja, ahogy arisztokratikusan ellejtett a konyhátokban.Ott és akkor tudtam, hogy olyan cicát szeretnék, akinek ő az apja!

norvég erdei kiscica

A 7 hetes Horten

Hogy választottad ki Hortent, és miért őt?
Sokáig szemeztem veletek mire megérett bennem a döntés. Körülbelül 1.5 év kellett, mire megteremtettem a körülményeket Horten fogadására. A korábbi almokból a vadas szín tetszett nagyon, illetve a tiszta fekete. Aztán temperamentuma alapján Hortent ajanlottad. Bizony ő színeiben a korábban említettek közül sem ez, sem az, hanem blue tabby. De a profi fotók amiket küldtél róla, felkeltették az érdeklődésemet. Már a pár hetes képein is tündéri a nagy kék szemeivel, amik azóta gyönyörű sárgák lettek. Aztán elmentem hozzátok háztűznézőbe, hogy megnézzem Hortent élőben is, és ez bizony szerelem volt első látásra. Ennyi.

norvég erdei kiscica

A 9 hetes horten

Mesélsz Róla? Milyen volt az első találkozás?
Amikor először megláttam, el sem hittem mekkora szerencsém van! Horten annyira különleges, hogy teljesen elvarázsolt. Mellette pedig egy igazi norvég erdeihez illően először távolságtartóan kiváncsi volt: jól megnézett magának, aztán az első benyomásai valószínűleg jók lehettek,mert nem sokkal utána a kezem alá feküdt, hogy simogassam. Szóval kölcsönös volt a szimpátia. Nagyon tetszik amúgy a névválasztásotok is, hogy Horten egy norvég városról lett elnevezve. Így számomra ő a tökéletes megtestesítője egy norvég erdei macskának mind szó szerinti, mind pedig szimbolikus értelemben.


Hosszú út vezetett hazáig, nem volt túl ijesztő végigcsinálni egy ismeretlen kiscicával? Hogy sikerült az út, hogy viselte Horten a megpróbáltatásokat? És Te?

Hát megmondom őszintén, hogy elég sokat paráztam a logisztika miatt napi szinten úgy bő egy hónapig. Hogy miért is? Mert a UK-be nem lehet állatot repülőgép kabinjában szállítani – hacsak nem vakvezető kutyáról van szó. Azt viszont tudtam, hogy semmiképpen nem szeretném Hortent a raktérbe zárva szállítani. Éppen elég nagy megpróbáltatás volt szegénynek hogy elszakadt a családjától! Így a közvetlen Budapest-London járat ötletét eleve elvetettem. Végül megszületett a megoldás: Air France-val repültünk Párizsba.
Még mindig határozottan emlékszem, ahogy a reptéren vártalak benneteket: nagyon izgatott voltam hogyan fog minden sikerülni az egy hónapnyi tervezés után. Aztán Te és Szabi megérkeztetek Hortennel, és egyből a becsekkolásnál kiderült, hogy a szállítódoboz, amit hosszas válogatás után online rendeltem, nem felel meg a francia szabványnak, mert merev a fala. Sebaj, a norvég erdein és angolhonban edződött idegeink egyből megoldást keresve aktiválódtak: időt nem fecserélve elrongyoltunk a a Ferihegytől 15 percnyire levő bevásárlóközpontba, ahol bő 5 perc válogatás után kiválasztottuk a legmegfelelőbb útitáskát. Horten az új táskába be, majd búcsú a reptéren Tőletek. Utána már csak Hortennel ketten maradva mentünk a safety checken át: a kiscica a vállamon pihent amíg a táska átment az átvilagítón. Visszanézek, és látom ahogy meghatódva nézitek első sikeres akadályvételünket. Erre én is teljesen odavagyok,hiszen tudom mennyire szívén viselitek Horten sorsát. És minden cica sorsát amúgy is!
Hál’ istennek Horten jól viselte a repülést. Szerencsénkre a stewardess nagyon segítőkész volt és egy egész sor ülést szabadon hagyott nekünk. Landolás után az első éjt Párizsban töltöttük egy Gare du Nord melletti hotelben, ahonnan másnap TGV-vel Calais felé vettük az irányt. Annyira romantikus: az első esténk Párizsban dorombolással, az ágyamban járkálással, és a macskaalomnak szánt faforgács teljes szétkaparásával manifesztálódott. A másnapra mi így készültünk, de még nem volt vége a megpróbáltatásoknak: valahogy át kellett küzdenünk magunkat a Eurotunnel-en. No persze az utazásszervezés kapcsán az is kiderült, hogy a Eurostaron sem lehet állatot szállítani. Így miután megérkeztünk a francia-angol határra vonattal, Pet Taxiba ( kisállat taxiba) vágtuk magunkat, és a személyautó szállító vonaton a taxiban jöttünk át végül Angliába. Így összességében úgy bő 1 napot utaztunk. Horten jól bírta, csak a vonaton volt pici hiszti- mint utóbb kiderült Tőled azért, mert a napi rutinja abban a napszakban játék, és nem szállítótáskában való kuporgás volt.


Hogy teltek az első napok? Mennyire sikerült összehangolódnotok a mindennapokban?

Horten elég hamar aklimatizálódott: megérkezésünk után egyből felmérte a birodalmát és úgy viselkedett, mintha világéletében itt élt volna. Sokat játszunk már az elejétől fogva, és néha még aportirozik is a rugójaval. Ilyenkor leteszi elém a zsákmányt, mordul egyet, és várja, hogy mikor dobom el újra. Sokat tanultam a különböző jelzésieiből, hogy mi mit jelent. Nekem ez új, mert ő az első cicám. Reggel elég korán kelt fel, amiről azóta már nagyjából leszokott, úgyhogy mindketten próbálunk sokat fejlődni és alkalmazkodni egymáshoz. Minden nap kimegyünk sétálni, ami általában egy kb 400 méteres kört jelent a tömb körül, amit gyök kettővel teszünk meg, mert mindent egy természetbúvár pontosságával analizál.

Milyen jellem Horten?
Kiegyensulyozott, karakán és tiszteletre méltó.Nagyon sokat lehet ám tőle tanulni: egy-egy testtartásából lehet látni, hogy sokkal jobban érzékeli a környezetét, mint mi, emberek. Az is tetszik benne, hogy nem egy megalkuvó típus, elég kitartó. Soha nem adja fel ha valamit akar, és nem bátortalanodik el sem: például ha 9-szer leesik egy fáról, tizedszerre is megpróbálja. Mellette okos is: elég hamar összerakja az ok-okozati viszonyt, és hamar tanul. Szenvedélyesen szereti a famászást és a vadászatot. Mindezek mellett hatalmas cukiság, és nagyon kedves tud lenni! No meg persze káprázatosan szép,vicces és nagyon határozott elképzelései vannak a napirendjéről (séta,kaja,játék, kényeztetés-aztán ezek újraiterálása ). Mindemellett nagyon kommunikatív. Főleg ha akar valamit, akkor addig mondja a magáét, amig kötélnek nem állsz.

Hogy telik egy átlagos napotok? Miket csináltok együtt?
Reggel 7-kor kelünk és egyből a konyhába megy az utunk hogy reggelit kerítsünk Hortennek. A reggelit helyeslő morgások kíséretében költi el, aztán fel-le rohangál a lakásban és játszunk egy kicsit. A rugó a nagy kedvenc, ami sajnos most nemrég amortizálódott el, illetve a póráza valamilyen oknál fogva, valószínű a műanyag csat miatt, amit szeret rágcsálni. Aztán elmegyek munkába, és amikor hazaérek, már mindig az ablakban vár. Általában egyből utána megyünk is sétálni, és amikor ráteszem a hámot és a pórázt, egyből elkezd dorombolni, mert tudja, hogy megyünk ki. Az utcán minden ami él és mozog érdekli, az emberekkel egyetemben. Akik persze mindig sokkolva nézik, hogy egy macskával sétálok. De ha kutyával lehet, akkor macskával miért is ne lehetne?! Éljen a felinecipáció! Este újabb játék és kajálás következik, játék közben vadászatot imitálva fel-le rohangál a lakásban, ami irtó vicces.

 

Van valamilyen vicces vagy kedves történeted Hortenről, amit szívesen megosztanál velünk?
Hát több is van, de talán kettő elég lesz ízelítőbe, hogy mennyire mókás dolgok történnek velünk. Az egyik sztori, hogy egyik kéthetes távollétem után úgy próbáltam kényeztetni Hortent, hogy engedékenyebb voltam a famászási fétisével kapcsolatban. A ház előtti fára mászott fel, de olyannyira magasra, mint még soha, úgy 6-8 méterre. Igen ám, csak közben rájött, hogy lejönni már rizikós. Erre én is elkezdtem parázni, mert a fa körül csupa beton meg egy parkoló kocsi volt- féltem, ha leesik, megsérül. Ő meg fel le járkált egyik vékony ágról a másikra, közben meg keservesen nyávogott nekem. Erre felmásztam én is a kocsi motorhaztetejére, hátha meggyőzöm, hogy ugorjon a karomba. Persze hiaba. Így aztán míg ő fent körzött a fán, én alatta követtem minden lépését, hogyha leesne, akkor elkapom. A szemem végig a cicán, a nyakam kitekeredve, míg egyszer csak hallom, hogy egy férfi megszólít: ‘ Kell segítség? ‘ Erre én: ‘ Van egy takarója?’ Volt takarója. Megfogtuk 2-2 sarkát a takarónak, és immár ketten asszisztáltunk a mutatványhoz. Aztan csodák-csodájára került még elő 3 másik jóindulatú szomszéd, egy kisebb háztartási létrával, meg egy nagyobb kihúzhatóval. Ez utóbbi szerencsére a megfelelő megoldásnak bizonyult, és míg ketten tartották nekem a létrát, sikerült megragadnom a kétségbeesett akrobatánk grabancát, és lehoztam a fáról úgy, hogy egy szőrszála sem görbült meg. Ellenben sikerült megismerkedni a szomszédokkal, mert akkor még csak pár hete laktunk itt. Tanulva az esetből, egyrészt jóval körültekintőbben engedem a famászást, másrészt azóta megtanitottam Hortent a magasról a karomba ugrani, amit pikk-pakk elsajátított. Most már annyira bízik bennem, hogy néha lustasagból is inkább ugrik egészen menedzselhető magasságból is.

A másik eset egy tipikus angol sztereotípiára épül. Egy nagyon sportos és helyes férfi, aki Nadalra emlékeztetett, úgyhogy hívjuk így- többször futott idény nyáron az utcánkban a házunk előtt, miközben Hortennel sétáltunk. A második ilyen alkalommal Nadal lefékezett előttünk és Horten felé biccentve nekem szegezte a kérdést: ‘ Ez macska vagy kutya?’ Azt hittem rosszul hallok: ‘ Megismétled?’ Erre ő: ‘ Ez macska vagy kutya?’ Aha, szóval jól hallottam elsőre is… Sajnálkozva, hogy fizikai vonzereje nem párosul kellő szellemivel, válaszoltam neki, hogy Horten bizony egy macska, még pedig nem is akármilyen, hanem norvég erdei. Másnap bosszankodva meséltem a történetet a brit kolléganőmnek, aki felvilagosított, hogy nyilván nem szó szerint értette a fickó a kérdést, hanem arra próbált a szokásos diplomatikus angol társalgási stílusban a kérdésével rávilágítani, hogy nem normális, hogy egy macskával sétálok. Annyira meglepett a kérdés, hogy erre akkor bevallom nem is gondoltam, de tény és való, hogy így utólag valószínű, hogy ez volt a háttérben. Mert az angolok már csak ilyenek, és mi így is szeretjük őket 😉

Más az élteted most, hogy Horten veled él? Milyen az élet egy norvég erdeivel?
Horten egy igazi álomcica. Pontosan olyan az életem vele, mint amilyennek elképzeltem. Nagyon köszönöm, hogy engem választottatok a gazdájának, nagyon sok örömet okoz!


Nagyon szépen köszönöm, hogy időt fordítottál az interjúra, és azt is, hogy Horten ennyire vidám és tartalmas életet élhet Veled annak ellenére, hogy ketten éltek együtt. Fantasztikus látni a sok képen és videón, hogy milyen fenségesen gyönyörű és mennyire jól érzi magát Veled, milyen nagy szeretetben éltek együtt. Nagyon várjuk azt, hogy meglátogassunk Benneteket, és láthassuk Hortent élőben is felnőtt cicaként.

Ölelés,
Virág

Ősz, búcsúzás, gondolatok 0

Fura dolog ez az élet nevű dolog. Mindenki máshogy éli meg. Aki megéli. Akad olyan is, aki nem. Azzal, ugye nincs mit tenni. Vajon aki megéli, aki szépnek látja, ő többet él ugyanannyi idő alatt? Bízom benne, hogy igen. Néhány napja elveszítettünk valakit, aki ilyen volt. Valakit, akit annyian szerettek, tiszteltek és aki sokunknak volt példa fiatal kora ellenére. Azért, ahogy tette amit tett. Odafigyelőn, kötelességtudón, segítőkészen, kedvesen. Azért, mert mindig mosolygott. Mindig valami különleges derű lengte körül. Mindig nevetés bujkált a meleg tekintetű szemében. Nehéz elhinni, hogy valaki, aki ennyire jó, egyik pillanatról a másikra többet nem látható, nem hallható, nem érezhető. Sosem gondoltam volna, hogy többet nem találkozunk.  De szerencsére nem tűnik el teljesen, hiszen benne él azokban, akiket tőle, tőlük kaptunk olyan sokan. Kedves A! Köszönjük Milot, örökké hálásak leszünk érte! Tudjuk, hogy figyelni fogtok ránk fentről. <3

 

Végre ősz!!! 2

El sem hiszem, hogy eljött a kedvenc évszakom végre. A csodás, a sokszínű, a hűvös, az esős – ŐSZ!

Nehezen aludtam el este, talán mert sok dologgal nem végeztem, de már energiám nem volt, hogy megcsináljam. Sokszor ébresztett mindenféle dolog éjjel, így amikor kelni kell, kicsit keserűen realizálom, hogy alig fél órája aludtam vissza – de minek, hiszen akkor frissebb voltam mint most. De ennyi  a negatív és rossz gondolatom, el is űzöm nyomban, amikor az ágy végében lévő apró kis bölcsisekre pillantok. Édesen alszanak mind. Nyugodtan. Békésen.

Alszik a Viking csapat

Hallják kint a kennelben a lányok, hogy felkeltem, jön Lora, jön Rosi – mondja a magáét persze, és jön Joanna. Megsimogatom őket szépen sorra, és közben kinézek. Sötét van még, csak árnyak derengnek. Ideje felkelni. Hűvösnek tűnik a szoba takaró nélkül, hosszúnadrágba bújok, talán hónapok óta először. Csukott szemmel is menne, megszokott körök: hús a hűtőből, konzerv az előszoba szekrényből. Forró víz a húsra, konzerv a tálakba. Egyet beviszek a fiúkhoz, Jaime jön csak, Masek kint lehet a kennelben. Mosdó. Jenny elkísér, az ölembe ugrik, simogatom kicsit. Megmosakszom. Később nehéz lesz a gyerekek miatt bejutni a fürdőbe, és a hideg víztől felébredek. Kávét készítek, leöntöm a vizet a húsról. Mellé folyik – nem csoda, teli a mosogató, mert éjjel lusta voltam kipakolni a gépet, meg be… – egyenesen a macskák tápos táljába. Remek, ez kuka. Nem hiába mondják, a rest kétszer fárad… Fogom a kávét, illatos, meleg, gőzölög. Mezítláb papucsba bújok és kilépek az ajtón. Már világosodik, Milo boldog, simogatom kicsit. Friss a levegő, mélyeket szippantok belőle, nem fázom pólóban, pont jó így.
Hátra sétálok a kandúrokhoz, örülnek nekem. Beszélgetünk, simogatom őket, kortyolom a kávét.

Masek <3

Bámulom a napfelkeltét, a fűszálakon lógó harmatcseppeket, a virágokat. Tökéletes őszi reggel, a legszebb. Nincs forróság, nem tűz a nap de az idő kellemes, a levegőt harapni lehet.

Őszi harmatcseppek

Óóó a nyáron mennyit ettünk a saját paradicsomból!

Elbúcsúzom a fiúktól, legközelebb késő délután találkozunk – hacsak be nem jönnek almolásnál, vízcserénél. Végigsétálok a harmatos füvön, befolyik a papucsomba a víz. Körbejárok az őszi kertben, iszom a kávét, tökéletes reggel.

Őszi kert reggel

Az egyik kedvenc őszi virágom a kertben

Milo követ. Játékot hoz – játsszunk! A játék közben még több víz folyik a papucsomba, Milo összesároz, de  nem baj – boldog. Csili is előkerül, megsimogatom. Ideje bemenni és elkészíteni a reggelijüket.

A lányok figyelik a játékot Miloval

Milo <3 Reggelre átrendezi az udvart. 😀

Még kicsit fagyos, így újabb vizet cserélek és viszek be a piciknek enni. Bizony, tegnap este kaptak először, és imádták. Most is jönnek nagy vidáman, cuppognak, öröm nézni őket. Ügyesek, életre valóak. Egy darabig nézem őket, kiveszem, aki a tálban állva akar enni, beszélgetünk.

norvég erdei kiscica

Ügyesen esznek nagyon!

Majd jön Rosi és összetereli a Viking bandát, szopizás kezdődik. Elkészítem a kutyák kajáját, nagyon örülnek neki, úgy esznek, mint aki az éhhalál szélén volt már. Vizet cserélek kint, vizet cserélek bent, almolok,  készülök. Elköszönök mindenkitől. Nincs dugó, jól lehet haladni. A villamoson elintézek néhány emailt, válaszolok a kommentekre, gazdikkal értekezek – máris le kell szállni. Ballagok a Hattyú utcán, hét óra felé jár, süt már a nap nagyon, ébred a város is. A pékségben ismernek, adja szó nélkül a reggelim az eladó, kávét készít, örül nekem, mosolyog – kedvelem őket. Kiülök a kávéval, bámulom a napot, az utcát, iszom a kávét – értekezem közben messengeren.

kávé

Kávé, kávé éskávé

Nem, nem szeretnék egyáltalán itt a városban élni, bár ennek is van egy hangulata – főleg itt a  Vár alján lévő utcákban.

Őszi napsütés

A város nem az én világom, de jönni kell, így igyekszem a jó arcát nézni és élvezni benne azt, ami jó. Északra gondolok, arra, hogy ott hamarosan nagyon hideg lesz és sötét, talán mégjobban örülnek az ilyen napos őszi reggeleknek, mint mi errefelé. Jó lenne ott lenni… De most itt vagyok, a kávé elfogyott, ideje indulni.

Őszi reggel a városban

Beérek az irodába sehol senki, még így is korán van – pedig nem siettem beérni. Nem baj, csend van, béke, nyugalom. Jó ablakot nyitni, kinézek – a Halászbástya csúcsait látom. Teát készítek, a gondolataim otthon járnak a kis norvég erdeiknél. De jó Szabinak, lassan felkel, és velük lehet. Iszom a teát, belenézek a kedvenc blogomba – nincs új bejegyzés. Indulhat a nap – lássuk mi a feladat.

A Ti reggeletek hogy telik? Szeretitek az őszi reggeleket?

Csodás napot Nektek!
Ölelésem,
Virág

Pindi 0

Sziasztooook!

Tudom, hogy sokan várjátok már, mi is történt Pindivel és tesóival a Holland nyaralásunk után.
Először is köszönjük szépen a számolatlanul sok kedves üzenetet, kérdést és kedvességet, amivel elhalmoztatok minket a nyaralásról és cicákról megjelenő poszt kapcsán.
Aki nem olvasta a sztori első felét, az mindenképpen tegye meg először, hogy teljessé váljon a kép. Itt tudod elolvasni.

Ott tartottunk, hogy mi hazaértünk és felvettük újra a nem kicsit sűrű és nem kicsit megerőltető de annál érdekesebb, kihívásokkal teli és izgalmas mindennapok sorát – vagyis a megmaradó egy hétnyi szabadságunkat. Talán kívülről azt gondolják az emberek, hogy boldog és átszellemült mosollyal az arcunkon ülünk és várjuk az új alom érkezését – de ez sajnos vagy szerencsére nem így van. Ennél több feladatot ad csak a tenyésztés maga, hogy az életről már ne is beszéljünk… Sűrű időszak következett, miután hazaértünk. Először is igencsak ráfért a házra a takarítás, tehát ezzel kezdtem. Másodszor építkezünk – most éppen fent, tehát Szabi a napjának 18 óráját kb. ezzel töltötte – én meg amikor tudtam segítettem neki, hogy jobban haladhasson, de az ő precizitásával és feladataival nem mindig tudok azonosulni – így néha jobb, ha nem egy helyen dolgozunk egyszerre. Neeem, nem öljük meg egymást közben, és jól tudok Szabi keze alá dolgozni, de van amit jobb, ha egyedül csinál.

Peach segíti a munkát <3

Emellett elvállaltuk édes Peach fantasztikus gazdijainál a 9. emeleti terasz/átjáró macskabiztossá tételét, plusz egy belső cicaajtó készítését és felrakását, erre is szántunk 2-3 napot abból a hétből. Csili közben beteg volt (a 6 éves spánielünk), nagyon, Milo sántított épp, Panka lázas lett és beteg, majd a balesetkor széttört fogai helyrerakása kezdődött, és vártunk egy szülést, kiviteleztünk egy fedeztetést + a napi teendők.

Ez nem jelenti azt, hogy nem gondoltunk sűrűn a hátrahagyott aprókra és a mamájukra. Az érkezésünk másnapján leültem egy kávéval, és leírtam kedves barátunknak – hívjuk úgy, hogy M. – akit meglátogattunk Amszterdamban, hogy mi is történt a cicákkal. Igaz cica és állatszerető ember, és mindenképpen kérte hogy írjam meg neki, hogy sikerült a cicamentő akció. Tudtam, hogy szomorú lesz és én is az voltam, de leírtam, hogy sajnos nem sikerült, és vissza kellett vinni a cicacsaládot a házikóhoz a parkba.
Valamelyikőtök írta a  Facebook oldalunkon, hogy azt gondolta, hazahozzuk a cicákat. Egyébként megfordult a fejünkben, de a kivitelezés megoldhatatlannak látszott. Először is egy picik kis hordozó volt nálunk – Kirk addig használta, míg a szállásra bevittük, nem is akartunk a kicsi autóban nagyobbat szállítani, úgysem abban utazott. Ebbe bezsúfolni 3 kicsit és egy felnőtt macskát nem csak kényelmetlen, de életveszélyes. Ha pár órás útról lett volna szó, akkor persze nem gond, de itt napi tízórákról beszélünk (+/- attól függően, hogy milyen a forgalom). Ezek a cicák sem hordozót sem autót nem ismernek, elengedni őket így veszélyes a kocsiban. Ráadásul semmilyen papírjuk nincs amivel kivihetnénk őket az országból, keresztül más országokon és végül be Magyarországra. Sem oltásuk  – semmi. Ráadásul bolhásak voltak, nagyon. De tegyük fel, valahogy hazajutunk velük épségben, hová tesszük őket otthon? Beengedjük őket a tenyészállatok és a vemhes anya közé? Nem oldott, nem szűrt, bolhás utcagyerekek…. és mama. Ilyet felelős tenyésztő nem engedhet meg, és felelős állattartó sem.

No, de ott tartottunk, hogy M-nek leírtam a bánatom, és Ő is nagyon szomorú lett… Addig szomorkodtunk ketten a kihűlő kávém felett, míg kitalálta, hogy Ő majd elmegy és befogja a kis cicacsaládot és elviszi a menhelyre. Sajnos nem ért rá a következő napokban, és mindketten aggódtunk, meglesznek-e egyáltalán a kicsik. Amikor végre eljött a nap, nagyon izgultunk. Nehezen találta meg a kis nyaralóházunkat, de sikerült. Igen ám, de egy árva macska nem sok, annyit sem talált ott, hiába bóklászott, hívogatta őket, keresete. Semmi. Sok időt töltött ott és egyre inkább elvesztette a reményt, hogy meglesznek a cicák. Végül egyszer csak ott termett Pindi, és M egyből a szívébe zárta, a kis vidám három lábon közlekedő apróságot. Éhes volt nagyon. Megjelent a mama is, de sehol a két kis fekete. Egy kedves szomszéd is segített, de nem találták őket. Előfordult többször, hogy nem egyszerre jöttek a kicsik, így nem aggódtam. Igen ám, de az amszterdami menhely lassan zárt, oda kellett volna érni – viszont M nem akarta elvinni a mamát és Pindit egyedül, mert akkor mi lesz a másik kettővel? Így megegyeztek a szomszéddal, hogy az otthagyott ennivalóval minden nap eteti őket, amíg M vissza nem tud jönni értük – hátha addigra mindenki előkerül. Néhány nap múlva visszatért hát, és várt. Várt türelmesen, türelmetlenül – de sajnos a két kis fekete nem jött. ÍGy abban maradtunk, hogy akkor vigye el magával a kis háromlábút és a mamát, valószínűleg a két kis feketét – nagyon szelídek voltak – valaki hazavitte már. Legalábbis reménykedtünk benne. A szomszéd egyszer sem látta őket a hét folyamán, márpedig annyi idő alatt fel kellett volna bukkanniuk.
Pindit könnyű volt megfogni, de a mama nagyon félős lett, és hiába próbálták – nem sikerült a hordozóba terelni. Az idő szorított, és Pindi a sérült hátsó lábával rossz esélyekkel indult volna a télben és az önellátásban, így M végül csak vele indult útnak Amszterdam felé. Az úton tündér volt, dorombolt, dagasztott – igazi kis tündér.

A menhelyen bekerült a kis ketrecébe – ami nem is olyan kicsi és szépen felszerelt – de mégiscsak egy ketrec.. tudjuk, hogy ez kell, ez fontos, hiszen bolhátlanítani kell, oltani, féreghajtani, szűrni – nem mehet addig más cicák közelébe sem. M a picit – nem tudta, hogy mi Pindinek neveztük el – útközben Miának keresztelte, ami csodálatos olasz név, és nagyon illik is hozzá. Örültünk, hogy kapott egy szép igazi nevet. Miának nem tetszet a ketrec, de tetszett neki a sok finom ennivaló, amivel M alhalmozta, a sok szép új játék, amit M vitt neki a mindennapos látogatások során. Minden látogatáskor írt nekem és elmesélte mi történt aznap Miával, mit csinált, mit mondtak a gondozók. Sajnos úgy tűnik tényleg nem veleszületett a lábsérülés, és elkezdődött a tanakodás, mi legyen a lábával. A helyreállító műtét horrorisztikus árú – két tenyészmacskányi legalább, ezt sajnos sem mi sem M nem tudja bevállalni, és valószínűleg a leendő gazdik sem, így az amputáció mellett döntöttek. Elég jól boldogul így is Mia, de azt mondták a doktorok, hogy a későbbieken sajnos komoly fájdalmakat fog okozni, így jobb mielőbb túlesni rajta.

Teltek múltak a napok, Mia szépen gömbölyödött a finom ennivalóktól, gyönyörű bundája lett – már nem volt kis piszkos bolhafészek, és nagyon-nagyon örült M látogatásainak. Látták a gondozók, hogy M nagyon ragaszkodik a kicsikhez és elhalmozza mindennel, de mivel hazavinni a két norvég erdei macskájához a lakásba nem tudta, így végül úgy döntöttek, hogy ideiglenesen az egyik gondozóhoz kerül, és ott várja ki az időt a műtétig. Így aztán Mia újra költözött és hamar be is illeszkedett új otthonában, ahol nem kell ketrecben lennie és kedvére játszhat, szaladgálhat, és barátai is vannak. Ez nagyon szép… csak éppen örökké ott sem maradhat – a műtét után próbálnak neki megfelelő gazdit keresni.

Jaj, de nehéz is ez!! Megszerettük mi, megszerette M – és Mia ugyanígy volt velünk és M-mel, és most megszerette a gondozót – és ki tudja, mi jön ezután? Ezt még mi sem tudjuk, de nagyon-nagyon izgulunk hogy egy tökéletes és szerető és biztonságos otthont kapjon, akkor is, ha csak három lába lesz…
Ugye drukkoltok Miának?

Ezúton köszönjük M-nek az áldozatos és kedves hozzáállását és a rengeteg segítséget, időt, törődést amit Miára áldozott. Csupa szív ember!!!

Amint további fejlemények lesznek, megosztom Veletek!!!

Csodás őszi napokat,
Virág