Hayley szülése, avagy öt kis kávébabszem érkezése 1

Kedves Olvasóm!

Itt az ideje, hogy elmeséljem Neked, hogyan érkezett meg hozzánk az öt szépséges kis vadmacska dizájnú kávébabeszem, avagy a Nordic Verden jelenleg legnagyobb felfedezői.

Hayley a vemhességet igazán jól viselte. Nem volt extrán fáradt, nyűgös. Szívesen időzött Lora apróságainál, rendezgette, gondozta őket sok szeretettel. Szerencsére a picik nem akartak tőle szopizni, így nyugodtan hagytam ezt.
A szülés előtti napokban már rég készen volt a “szülőszoba”, minden előkészítve várta a nagy pillanat eljöttét. Hayley nagyon aktív volt, nem is hízott sokat, így inkább a kezemnek hittem, hogy öt picit érzek benne, mint a mérlegnek. Azt figyeltük meg, hogy nagy általánosságban igaz az, hogy kb. 300 gramm súlytöbblet a mamán jut egy picire. Hayley viszont csak egy kilót hízott, így akár gondolhattam volna, hogy csak 3 pici lesz, de azt tudtam, ahogy a pocakját tapogattam, hogy legalább négyen vannak, és mivel nem éreztem egyforma nagynak a két oldalt, szinte biztosra vettem az ötöt. Idén még mindig bejött a számításom – most sem lett ez másként.

A kávébabszemek büszke apukája, Teu

Igazából nem is éjszakáztam olyan sokat Hayleyvel, mert kint aludtam a nappaliban, és mivel úgyis Lora boxában feküdt, elég volt csak felnéznem, vagy pár lépést tenni a boxig, ha jobban meg akartam nézni, hogy rendben van-e minden. Rendben volt. Eljött a 65. nap, de valahogy úgy gondoltam, éjjel, vagy másnap fog úgyis Hayley szülni. Nem látszott rajta semmi, nem váladékozott, nem viselkedett másként.
Így haladtam a szokásos vasárnapi teendőkkel (ami nekem pont olyan, mintha hétfő, vagy szerda lett volna…). Még a reggeli séta alatt sem gondoltam, hogy otthon kéne maradni, mert tényleg semmi de semmi jele nem volt annak, hogy megindulna a szülés.

Hayley a boxban Lora kicsinyei mellett

Mondjuk Hayley ilyen… egyszer pont telefonon beszéltem a mindenórás Hayley mellől Eszterrel, és mondtam, hogy talán egy napon belül meglesznek a picik, de néhány órán belül még biztosan nem indul meg a szülés. Még néhány dolog szóba került, s néhány perc beszélgetés után láttam, hogy Hayley szülni kezd – szóval erről ennyit, eszembe juthatott volna ez a sztori aznap – de nem jutott.
Folyt tehát a nap, ahogy szokott, hajnali kelés, minden négylábúnak ennivaló, pakolás, almolás, reggeli séta, újra mindenkinek enni… kávézás, takarítás, kerti munkák, mosás és így tovább. Végül úgy döntöttem, főzni is kéne valamit, mert nagyon éhes volt már mindenki. Készült az ebéd (mondjuk késő délután, de mindegy), közben rá-ránéztem Hayleyre. Evett. Aztán kiment a kennelbe, mászkált, nézegetett, feküdt, majd bejött Lorához a boxba.

Az utolsó szülés előtti képem – Hayley és Lora a boxban együtt, én pedig sétálni indultam a kutyákkal

Délután volt, az az időszak, amikor a Nordic Verden elcsendesül, kicsi és nagy norvég erdei macskáink egyaránt édesen szuszognak, nyugalom van. Éppen lezártam a tűzhelyet, és szólni akartam, hogy kész az ebéd, mikor hirtelen egy egyáltalán nem megszokott nyávogást hallottam. Egyet, ami bár hangosnak tűnt a nagy csendben, nem értettem honnét jön, mivel a mi norvég erdei macskáink nem nyávognak normális esetben. Beszaladtam a szobába, kinéztem a kennelbe – semmi. Béke, nyugalom, mindenhol elnyúlva-édesen szundító apróságok és méltóságteljesen alvó nagyok.
Valamit akkor is jelentenie kellett ennek a hangnak! – és némi gyanúval Lora boxa felé vettem az irányt. Átléptem a leválasztáson, leguggoltam és bekukucskáltam a boxba. Viszonylag sötét volt, de a kép ami elém tárult igazán mosolyt csalt az arcomra: ott feküdt Lora félig kint, félig bent elnyúlva, aludt, közben az egyik kölyke nála szopizott. Bent a boxban feküdt Hayley, aki éppen az elsőszülöttjét tisztogatta, mellette-rajta a másik három Lora kölyök aludt édesen.
Hát jó. Akkor így állunk. Szülünk.

Nicsak, egy elsőszülött!

Gyorsan lezártam az ebédet, szóltam Szabinak, aki kint dolgozott, hogy szülés van, elszaladtam kezet mosni, megnéztem valóban minden készen áll-e kint a szüléshez, és hoztam magammal egy kis törölközőt. Leültem a box mellé és vártam, mert bár az elsőszülött megérkezett, a lepény még bent volt, és mivel ugye a pici a zsinóron keresztül ehhez kapcsolódott, meg kellett várnom, hogy Hayley megszülje a lepényt is, rendbe tegye a picit, magát – addig nem akartam elmozdítani onnét, nehogy megzavarjam nagyon a szülés folyását.

Elég sok idő telt el, közben Hayley mozgására Lora apróságai is felkeltek, és játéknak vélték a történéseket, finoman pofozgatták egymást és Hayleyt. Az egész nagyon mosolyogtató volt, csak éppen közben a nagyok közül is néhányan megneszelték, hogy itt bizony nagy dolgok vannak készülőben, és érdeklődően jöttek megnézni, mi is az. Ez már annyira nem tetszett Hayley-nek, így igyekeztem akit lehetett bezárni a szobába, hogy addig legyenek ott, vagy a kennelben – ahogy nekik tetszik. Lassan jött a lepény, készítettem közben egy kávét, és amikor Hayley végre elrágta a köldökzsinórt fogtam a picit, és kivittem a szülőszobai boxba. Tudtam, hogy utánam fog jönni, így is lett. Persze felzaklatta kicsit a dolog, de amikor leraktam az apróságot a boxba lefeküdt mellé, nyalogatta és hamar helyreállt a lelki béke.

Hayley és az elsőszülött immár a neki szánt boxban. Várjuk a többieket.

Hayley mindig gyorsan és könnyen szül, most sem volt ez másként. Talán fél órát vártam kint a következő apróságra. Az elsőt lánynak néztem, de nem akartam elvenni igazán Hayleytől, így is sajnáltam a helyváltoztatás miatt. A második apróság pont ugyanolyannak tetszett mint az első. Tudtam, hogy csupa egyforma színű alomra számíthatok, így nem volt meglepő ebben, és azt is tudtam, hogy szinte hiábavaló az újszülötteken eltérések után kutatnom. Egyrészt nem vagyok jó megfigyelő, másrészt nem is akartam őket olyan sokáig elvenni Hayleytől, hiszem a mamájuk mellett van a helyük. Tudtam, hogy a nemek és a születési súlyok alapján viszonylag jól be tudom lőni, hogy ki kicsoda. Van egy e célra használatos kemény kötésű füzet, abba írom szüléskor az adatokat és még sokáig abba jegyezem fel a picik súlyát a napi mérésekkor. Kedves emlékeket ébreszt, ha évekkel ezelőtti szüléseket nézek vissza…

Mondjuk most sokat nem értem rá nosztalgiázni, mert alig tíz perc telt el és jött is a hármas számú kis norvég erdei. Hayley csodásan tette a dolgát, nem volt más teendőm, mint csendben figyelni és örülni. Én közben éhes voltam, talán reggelit sem ettem még, de nem akartam otthagyni a szülést ilyen földi dolgok miatt, mint az evés… Volt egy hideg kávém, azt kortyolgattam.

Coffee forever!

Kicsit hosszabb idő telt el, egy óra talán a négyes számú kis norvég erdei apság érkezéséig, Hayley pihent, a picik szopiztak, próbáltam megnézni mennyi pici lehet még. Az egyértelmű volt, hogy nem értünk még a végére a szülésnek. Sokat nem kellett várni, fél óra múlva jelezte érkezését az ötödik apró kis norvég erdei. Amúgy Hayley kevés hízása ellenére szép súlyú babák születtek, és azonnal látszott, hogy milyen szépségesek.

Újszülöttek

Van, akinek nem tetszenek az újszülött kiscicák, én bármeddig tudnék bennük gyönyörködni. Ráadásul óráról órára változnak, ahogy száradnak, esznek – hihetetlen, hogy mennyit alakulnak tényleg pár óra alatt is. Az ötödik baba után nem gondoltam, hogy jönne még, ezért viszonylag hamar kicseréltem Hayley alatt a nedves-véres cuccokat, hogy a picik puha meleg, tiszta helyen fekhessenek a mamával. Hayley nyugodt volt, evett és ivott kicsit, de láttam, hogy nagyon elfáradt a gyors szülésben.
Még néhány órát figyeltem őket, de aztán úgy gondoltam ideje lenne enni valamit, mert addigra este lett.

Még egy rövid séta is belefért a kutyákkal vacsora után, és gondoltam, időben lefekszem és kipihenem magam.

Az utunk aznap a hegyen

Igen ám, de Hayley úgy döntött, ideje ellenőrizni, hogy bent, ahol szülni kezdett, nincs-e néhány kósza baba, illetve ilyenkor kicsit zavart a rendszer, mivel sokat gondozta Lora babáit, így egy kicsit úgy érezte ott is helyt kell állnia. Így néha pánikszerűen felugrott az újszülöttek mellől, és be akart menni, persze a picik csüngtek rajta és húzta őket magával ki a boxból. Sírni kezdtek, ettől ő ideges lett, visszafeküdt, aztán kezdődött elöről. Beengedtem, megnézte Lora boxát, megszaglászta Lora babáit, körülnézett, visszakéretőzött.
És így ment ez kisebb-nagyobb szünetekkel egész éjjel, míg megnyugodott. Örültem, hogy végre én is alszom majd (a következő) éjjel – leszámítva a kötelezően beállított óránkénti ébresztőket, amikor ellenőrzöm a piciket. Jött Eszter is, megnézte a piciket, nagyon tetszett neki a banda, és Hayley is tökéletes formában volt, így elégedetten ment el tőlünk. Mi is örültünk, hogy minden rendben.

Megérkezett Panka a  barátjával, aki már sokszor járt nálunk, és nagyon szereti a cicákat is, Hayley mégis ideges lett, és onnéttól kezdve nem volt hajlandó sem enni, sem kijönni a boxból. Az éjszakát azzal töltöttem, hogy a nyers húson át a legalább 6 féle konzervig és négy féle tápig mindent felkínáltam neki, hátha eszik valamit.
Persze az is lehet, hogy fáradt volt, a szülés és az azt követő időszak után, esetleg fájhatott is még a hasa. Aggódtam, hogy nem lesz teje, a picik  is nyűgösek voltak – így Pankáék másnap inkább elmentek a barátjához. Néhány óra múlva helyreállt a rend.

nagyon fáradtan… de a séta nem maradhat el

Az anyamacskák nagyon érzékenyek minden ilyen változásra, nem véletlenül kérjük mindig azt, hogyha újszülöttek vannak a házban, akkor senki nem jöjjön hozzánk. Még akkor sem, ha az anyamacska és a picik közelébe sem megy.
Mindenkinek jár a nyugalom, a törődés, aki ilyen komoly munkát végez, aki életet ad.

Néha látok olyan szüléseket a facebookon, hogy közben megy a tévé, erős fények vannak, mindenki teszi a dolgát, szegény anyamacska meg ott liheg kiszolgáltatottan és próbál koncentrálni az élete egyik legfontosabb eseményére. Szerintem maximális tisztelet, figyelem, és nyugodt légkör illeti meg a szülő állatot (és az embert is), hogy a lehető legtermészetesebben végezhesse el azt, ami a génjeibe kódolva van. Valószínűleg kevesen értenek ezzel egyet, de nem baj – nekem pont elég, ha látom az anyamacskáimon és a piciken, hogy nekik ez jó. Természetesen egy pillanatra sem hagyom magára a szülő állatot, sőt, szülés után még órákat töltök velük, és napokig figyelem őket éjjel-nappal, de igyekszem nem beavatkozni a természet rendjébe.

Így aztán két teljesen ébren töltött éjszaka után én is aludtam valamelyest a harmadik éjjel, de még idő kellett hozzá, hogy igazából kipihenjem magam. Valójában talán azóta sem történt meg, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy késő őszig nem is fog. Breeder’s life… ez ilyen. De így szeretjük.

Óv… félt, vigyáz

Az apróságok neve nem volt kérdés, már a születésük előtt tudtuk, hogy ezt az almot csakis kávé témában tudjuk elképzelni. Szerintem fantasztikusan illik a nevük az apróságokhoz, bár tegyük hozzá, még mindig sokszor ellenőriznem kell , hogy melyik melyik. Nagyon egyformák, így kedves tenyésztő barátainktól kapott kis jelölőkkel láttunk el egy lánykát és egy fiút, így legalább néhányukat azonnal felismerem.
Most történt az is, hogy életemben először az egyik picit lánynak néztem, aki végül fiú volt – mondjuk nagyon nem nézegettem őket, és elég könnyű összekeverni a születéskor még az ivarokat. Amikor tüzetesebben megnéztem őket, akkor vált egyértelművé, hogy több fiú van mint lány, kicsit mosolyogtam magamon, de belefér ennyi.

Imádat, nem?

A kis kávébabszemek csodásan fejlődnek, hihetetlenül okosak és ügyesek, mint az anyjuk, és őrületesen cukik. Imádnak velünk lenni, képtelenség bármilyen munkát végezni a közelükben, mert másznak fel ránk, szeretnék, ha csak velük foglalkoznánk.
Nagyon sűrű most az életünk, ez az első alkalom, hogy egyszerre akkor négy, majd nem sok idő után hat alom volt nálunk. Emberfeletti munkamennyiség, de az első két alom szépségei kirepültek már, így aztán nem adjuk át magunkat az önsajnálatnak, hanem konstatáljuk, hogy igen, elbírjuk még tisztességgel ezt is. Mert az fontos. Minden egyes újabb norvég erdei apróságot megillett annyi törődés, mint az előzőeket, és ennek igyekszünk megfelelni.
Bízom benne, hogy sikerül!

világbéke

Hamarosan újra jelentkezem, és folytatom a megkezdett sorozatot arról, hogy hogyan készüljünk fel egy kis norvég erdei macska fogadására, mert most, hogy ennyi pici megy majd ki tőlünk ezt különösen fontosnak és szívügyemnek érzem.

Örülök, hogy velünk vagytok, köszönöm a kedves és biztató szavakat, a közösséget, ami megtart, és a szeretetet.
Ez minden (és az egészség), ami számít.

 

Ölelésem,

Virág

Újra a színekről – 4. (kék) 0

Közkívánatra a dilute színekről

Kedves Olvasóm!

Egyikőtök azt kérte tőlem, hogy írjak a kék színről, így most ezzel folytatom a színekről szóló sorozatunkat. Tudom, hogy sokan várjátok az amber színekről szóló írást is, az egy kicsit nagyobb falat, ezért nem vettem még rá magam, de ígérem a következő majd az lesz. De most amber picik egyelőre nem várhatóak, kékek viszont már most is vannak, így essék hát szó róluk.

Jaj, igen! Lehet, hogy érdemes ezelőtt az írás előtt elolvasnod:

Nos, ha ezeken túl vagy, és visszatértél hozzám, máris jöhet egy új, izgalmas, és kicsit más, mint az alapszínek.
Sokan furcsán néznek, ha azt mondom a kicsi színe kék. Már hogy lenne egy macska kék? – gondolja magában ilyenkor az ép elméjű ember, és azt mondja: – Szürke az. Na jó, galambszürke. Vagy… olyan szürkés.. hát jó, olyan kékes-szürke. Na jó: kék.
Jogosan, mert a szürke szín a macskában más, de az is tény, hogy a kék színű macskánk azért nem veszik el az égbolt kékjében. Amúgy nem úri hóbortunkban hívjuk kéknek, a standardban lévő elnevezése is kék ennek a színnek.

No, de lássuk azt, mi kell hozzá, hogy egy kis norvég erdei macska kékben – akarom mondani kéken – lássa meg a napvilágot.

Mielőtt elmerülnénk a nagy kékségben, kicsit fel kell elevenítenünk az általános iskola úgy hatodik osztályát, amikor is a biológia tanárunk lelkesen próbálta a fejünkbe verni a recesszív és domináns öröklődést. (Személy szerint én imádtam minden pillanatát minden biológia órának, könnyű volt, érdekes és érthető.)
A macskák színe, de akár a minták és szőrzettípusok megértéséhez elengedhetetlenül fontos a domináns-recesszív öröklésmenet megértése. Minden tulajdonságot két allél határoz meg, az egyiket az apjától, a másikat az anyjától örökli az utód.

A dominánsan öröklődő tulajdonságok fenotípusban (küllemben) való megjelenéséhez elegendő, ha az utód egyik szülőtől örökli a mutációt okozó allélt (heterozigóta)
.
A recesszív tulajdonságok esetében mindkét szülőtől ugyanazt a génváltozatot kell örökölnie ahhoz, hogy az a küllemében szemmel láthatóan megjelenjen (homozigóta). Ha csak egyet örököl, akkor hordozónak nevezzük.

Tehát ha  az öröklődés domináns, és a macska hordoz egy domináns gént, akkor az fog megjelenni a kinézetében, még akkor is, ha van mellette egy nem domináns párja: elnyomja azt, de továbbadni attól még rejtve tovább tudja. Vagyis a recesszív gén, bár átadható az utódoknak, de nem fog külsőleg megjelenni, amíg domináns párja jelen van. A recesszív tulajdonság csak akkor válik láthatóvá pl. a színek esetén, ha azt a gént a macska mindkét szülőjétől örökölte. A domináns allélokat nagy-, a recesszíveket kisbetűvel szokás jelölni.
Mindjárt írok példát, és jobban fogjátok érteni.

És ha már  a kék színről írunk, a példában is szerepeljen ez.

A kék szín úgy jöhet létre, hogy létezik a macskákban egy színek hígításáért, vagy más néven fakulásáért  – így a kék színért is felelős –  recesszív gén, a dilute. A dilute norvég erdei macskában két színváltozatért felelhet: a feketéből kéket, a vörösből krém színt csinál. Értelem szerűen a fekete és vörös színben egyszerre pompázó tortie cicáknál mind a vörös, mind a fekete hígul, így lesz belőlük kék-krém cica. Más fajtáknál más színek is hígulnak, de minket ez ugyebár nem érdekel.

Mi most maradjunk a kék színnél.
A dilute szín jelölése: d. A domináns párját D-vel jelöljük. Magyarul a kis d felel azért, ha egy cica kék, vagy hordozza a kék színt, a nagy D pedig a “sötét” színért, amiből majd egy esetleges hígulással az utód kék lesz.
Nézzünk erre egy példát a mi norvég erdei macskáink közül, mondjuk Rositát.
Rosi egy fekete foltos tabby macska fehérrel. Többször pároztattuk már Jaime-vel, aki egy vörös, minta nélküli norvég erdei kandúr (vagyis szimplán vörös, se fehér, se minta – semmi.) Ki emlékszik rá, hogy voltak-e Rosinak és Jaime-nek kék kiscicái?

Jaime – aki egyszínű vörös

 

Rosi

Piros pont, aki emlékszik, hogy igen! Nézzük, hogy néz ki Rosi és Jaime, ami a dilute gént illeti. Egyik sem kék színű, ergo biztosan egyikük genotípusa sem d/d, viszont mindegyiknek hordoznia  kell a kék színt, másként a recesszív öröklődés nem “törhetne elő” a kicsinyeiknél, vagyis meg is van a megoldás! Mindkettő: D/d. Ha a születendő pici mindkettőtől a kis d-t kapja, akkor ő bizony kék lesz, azaz d/d.  Ha a születendő pici  D/d-lesz, akkor nem lesz ugyan kék, de hordozza a kis d “személyében”, tehát hordozó, vagy D/D, tehát még csak nem is hordozó és biztosan nem kék.

Ezek a változatok lehetségesek a dilute genotípusokban:

D/D = sötét színű macska (fekete, vörös, tortie) ez a macska nem hordozza a dilute gént, vagyis nem lesz kék, krém színű utódja

D/d = szintén sötét színű macska (fekete, vörös, tortie), de ez a macska hordozza a dilute gént, akkor lesz kék vagy krém utódja, ha a vele párosodó macskának szinté ez a genotípusa, vagy eleve dilute a macska (kék, krém, vagy kék-krém színű).

d/d = hígult színű macska (kék, krém, kék-krém), ez a macska két dilute gént is hordoz, tehát a macska bundájának színe dilute
Íme néhány nálunk született vagy nálunk élő kék színű norvég erdei:

Nem is bonyolult, ugye? Mitöbb… érdekes. Legalábbis szerintem.
Ha mindez ment és tetszett, akkor már igazán haladók vagytok, és tényleg jöhetnek az amber színek.

Vigyázzatok magatokra, ölelésem,

Virág

Lora és Jaime kiscicáinak születése 2

Kedves Olvasóm!

Megérkezett hát hozzánk az idei harmadik Nordic verden alom: Lora és Jaime kis apró norvég erdei cicái.
Lorát nem mertük Teuval pároztatni, hiszen akkor még mindig elég kétséges volt, hogy Teu biztosan ivaros-e. Nem akartunk egy álvemhességet megkockáztatni, illetve a Lora&Jaime párosításból származó legutóbbi kicsik amúgy is nagyon tetszettek nekünk, – így lett Jaime a picik apja.

Jaime, a mindig békés és kedves

Lora az a macska, aki bár abszolút a ranglista élén áll a nőstényeink között, de ezzel sosem él vissza. Kedves, alkalmazkodó, csendes, nyugodt cica. Hat éves  lesz ősszel, és esküszöm legalább öt éves koráig eszébe nem jutott az ölembe jönni. Na de utána… egyszerűen nem tudtam úgy leülni a kanapéra az utóbbi hónapokban, hogy Lora ne teremjen azonnal ott és kitúrva a szintén gazdira vágyakozó Jenny-t, Kianát vagy épp Joannát azonnal elfoglalta magának a helyet. Nem a vemhesség váltotta ezt ki belőle, már előtte is ilyen volt. Látható hát, hogy ők is változnak, méghozzá nem is akárhogyan, hiszen a “sosem fekszem az öledből eljutni a rajtad lógok amikor csak tudok”-ig, azért az nagy változás.

Lora az ölemben

Lora a vemhességet, mint mindig jól viselte, kimondottan az a típusú cica, aki nem érzi egy pillanatig sem nyűgnek a más állapotot, és mindent ugyanúgy csinál, mint egyébként, csak költözik a mozgásába, a nézésébe és minden megnyilvánulásába egy adag plusz – az anyukaság kicsit fennkölt, kicsit magasztos, kicsit felsőbbrendű, de abszolút érthető és érezhető vonása, érzése: más vagyok, több vagyok, életek nevelődnek bennem.
Lora csak az utolsó napokban vált lassúbbá, néha láthatóan más világba helyezte magát, ahogy feküdt a szőnyegen és próbálta figyelmen kívül hagyni a többiek őrült rohangálását, a porszívózást – bármit.
Mindig próbálok a mindenórás vemhes mamáknak nyugalmat biztosítani, ha akar vonulhasson el minden elől, néha élnek ezzel, de rendszerint szívesebben vannak ott, ahol mi is éljük a napi élet létfenntartó és zajos ritmusát. Ettől függetlenül, ahogy közeledik a szülés kérni szoktam a családot, hogy ne végezzenek hangos, zajos tevékenységet, a kismama körül lehetőleg mindenki és minden legyen nyugodt. Kell egy sáv – időben, érzetben – amiben a mindenórás norvég erdei átlényegül, és átadja magát annak a feltartóztathatatlanul érkező folyamatnak, aminek már amúgy is a része, aminek egyik legfontosabb történése az élet legmegszokottabb, mégis legfennköltebb eseménye: a szülés.

Lora és Szabi reggeli közben a szülés előtt való napon.

Lora szülése szombattól volt esélyes, így aztán csütörtökön keveset, pénteken éjjel alig, szombaton éjjel – mivel ugye nem lettek meg a picik addig – már szinte semmit sem aludtam, hiszen bármikor beindulhatott volna a szülés, és bár Lora mindig csodálatosan szül, nem akartam sem lemaradni róla, sem kitenni annak, hogy a többiek zavarják, vagy nem találja meg a megfelelő helyet. Reggel igyekeztem elintézni a tennivalókat, mert úgy láttam Lorán, hogy mindenképpen megszül aznap. Ilyenkor ez sok apró jelből és egy adag megérzésből derül ki számomra. Szabi aznap korán felkelt és elment bevásárolni az egyik barkácsáruházba, hogy folytatni tudja az új cicakifutót.
Folyamatosan járt az agyam a reggeli készülődés közben, hogy vigyem-e a kutyákat sétálni, vagy inkább már ne mozduljak, mert Lorán látszottak a jósló fájások, a közeli szülés jelei. Akár egy nap is eltelhet ebben az állapotban, de  meg is indulhat a szülés néhány percen belül. Nem lehet tudni. Vacilláltam… közben az idő meg egyre telt. Lorából semmilyen váladék nem jött, ami a séta mellett szólt, viszont ránézésre mégiscsak úgy éreztem, nem akarok mozdulni már itthonról még fél órára sem.

Lora a szülés előtt néhány órával

Így hát igyekeztem mindennel végezni. A szülőbox a szobában készen állt, a szüléshez szükséges dolgok a szekrényben összerendezve… Az volt a tervem, hogy Lora bent szül a szobában, és amikor túl vagyunk az egészen, akkor a Rosi-Jenny apróságokat beköltöztetem a bölcsiből (a kis szülőszobából) a nappaliba, és helyüket megkapja Lora az aprókkal.
Megjött közben Szabi is, és kérdezte, hogy megyünk-e sétálni, de mondtam, hogy én már sehova. Rendes volt, elvitte a két sétára vágyó ebet az erdőbe egy jót szaladni. Nem csak a kutyáknak fontosak ezek a reggeli séták, nekünk éppúgy. A tavaszi reggeli erdő semmivel össze nem hasonlítható hangjai, a fények, ahogy a rügyekből előbukkannak az üdezöld levelek, a szellő, a csend és béke… terápia ez, ha mondom. A legjobb fajtából való.
rügyfakadás
Megjöttek a boldog ebek és egy feltehetően boldog gazdi, én pedig gondoltam így 10 óra tájékán jó lenne már enni valamit, főleg, hogy nem aludtam éjjel, és a hosszú fentlét miatt nagyon éhes voltam, a reggeli kávé is már olyan távolinak tűnt.
Nagyon meleg ez a tavasz, így legtöbbször kint reggelizünk, nem volt ez másként aznap sem. Elővettem a fatálcát, és rápakoltam mindenféle finomat, megtoldottam két csésze gőzölgő teával, és kivittem. Néhány falat után mindig felkeltem, és benéztem az ablakon Lorára, aki a konyha kövén feküdt látszólag eseménytelenül.
Épp a teához jutottam, amikor egy ilyen bekukkantás alkalmával nem láttam Lorát sehol. Szerencsére egy másik ablakon benézve észrevettem, hogy a kaparófa kuckójába bújt – tudjátok, ahol Rosi szült – és azonnal le is tettem a bögrét. A tény önmagában még nem adott volna okot rá, hogy megváljak a bodzás-citromos teámtól, de Lorának egyértelműen fájásai voltak. Szaladtam be, vittem a teát és letelepedtem Lora elé. Figyeltem. Gondolkodtam.

Biztosan valami mágikus erő van ebben a kuckóban

Nem akartam, hogy Lora ott szüljön, de nem fértem hozzá, hogy megnézzem mennyire mozdítható még innét a kismama. Szerencsére a fájások után hosszabb ideig nem történt semmi, így óvatosan kitessékeltem Lorát, a szoba felé tereltem, és útközben összeszedtem a telefonom, egy könyvet és a teát. A többi felnőtt norvég erdei nagyrészt már aludt, csak Kiana és Hayley voltak kint a kennelben, de nem akartam kimenni értük, csendesen pihentek.

Lorát betettem a boxba. Körülnézett, lefeküdt. Kicsit nyugtalan lett, felkelt, odament az ajtó elé, leült. Ki akart menni, de én nem szerettem volna, így visszaraktam a boxba. Nyugodtan hagyta, szépen elfeküdt (ugyebár Lora nem Rosi…), és tudomásul vette, hogy jó, akkor majd itt szül.

Lora a boxban

Mindig nagyon várom, hogy az első pici megérkezzen, mert általában akkor vagyok nyugodt, ha látom, hogy szépen beindult minden, megy úgy, ahogy mennie kell.

Lorának fájásai jöttek, majd pihent. Ez ismétlődött úgy egy órán keresztül, mire megérkezett az elsőszülött. Lora gyakorlott mozdulattal bontotta a burkot, tisztogatta a picit, semmi szükség nem volt rá, hogy közbeavatkozzak.
Sötét színe volt, fehér lábai. Láttam, hogy szép nagy baba.

Íme az elsőszülött

A lepény még bent volt, Lora pihent, az apró kis norvég erdei pedig amennyire a lepényhez kapcsolódó köldökzsinór engedte kúszott felfelé, hogy szopni kezdjen. Fél óra telt el így, a lepény nem jött ki, ellenben újabb fájások igen. Nem tudtam eldönteni, hogy csak a lepényt szeretné megszülni, vagy újabb apróság érkezik. Aztán láttam, hogy megjelenik a magzatburok, vagyis baba érkezik, elvágtam a Lora által már megrágott zsinórt, hogy az elsőszülött ne legyen esetleg útban a következő érkezőnek. Könnyen és gyorsan lett meg a második pici, alig több mint negyven perccel az első után. Sötétnek láttam őt is, de kicsit gyanús volt, hogy akár kék is lehet – No majd kiderül később! – gondoltam. Lora csodásan tette a dolgát, és amikor húsz perc múltán újra fájások jöttek mindkét lepény megszületett rendben.

És a második…

Lora tisztogatta magát, a piciket, pihent, én olvasgattam és közben írtam Eszternek emailt, hogy érkeznek a picik. Vasárnap lévén nem akartam SMS-sel zavarni. Újabb negyven perc telt el így, amikor láttam, hogy érkezik a következő  apróság, aki szintén minden gond nélkül látott napvilágot. Láttam, hogy ebben a piciben nincs fehér, és eddigre már az is világosság vált, hogy a második kis norvég erdei kék színű.

Amíg Lora elfoglalta magát a hármas számú világra érkezővel, én gyorsan megmértem az első kettőt. Szuper súlyok! 125 és 139 gramm, remek. Immár három apróság kereste magának a helyet a tejért, Lora is kapott enni, inni. Amikor nyugodtan feküdt próbáltam megnézni, van-e még benne baba. A vemhesség utolsó napjaiban négy kicsit éreztem benne, de ahogy már mondtam nem vagyok ebben sem gyakorlott, sem biztos, így ezek nem biztos infók, de mind Jennynél, mind Loránál pont annyi baba lett, ahányat éreztem. A pici viszonylag fent volt, mozgott. Nem volt más teendő, mint várni.

Kávé nélkül soha…

Olvasgattam, nézegettem a piciket, minden nyugodt volt és békés, közben Hayley és Kiana is bejöttek kintről, így gyorsan kitessékeltem őket  a szobából. A következő apróság a hármaska után egy jó órával érkezett, láttam, hogy fehér tappancsai vannak neki is.

Kék és fehér

Megintcsak nem volt szükség rá, hogy bármit is hozzátegyek a dologhoz, így csak figyeltem, ahogy Lora teszi a dolgát, ahogy a picik teszik a dolgukat. Persze fáradt voltam, de végtelenül nyugodt is. Megmértem a két újabb szerzeményt, 134, 133 grammot nyomtak, és próbáltam kitalálni, lesz-e még Lorának kiscicája. Úgy két óra várakozás után azt gondoltam, hogy talán már nem. Benne voltunk már a délutánban rég, ideje volt megnézni, hogy minden rendben van-e a többiekkel. Összeszedtem a papír törlőket, rendet raktam, megnéztem a kinti bandát, majd Lora alól kiszedtem a véres-nedves dolgokat, és meleg szőrmére fektettem a kis családot. Szépségesek voltak, Lora mindig olyan fenséges, nem látszik rajta, hogy mekkora munkát végzett az elmúlt órákban. A picik Lora hatalmas bundájába fúrva alig látszottak ki.
Elgondolkodtam, hogy eddig nem született még négy kiscica, ez az első, és olyan sem volt, hogy teljesen egynemű legyen az alom – hiszen most négy fiú született, így a másik két alommal együtt egyensúlyba kerültek a nemek. Hat lány és hat fiú lett az eddigi mérleg a Nordic Verdenben. Jó ez így. A négy piciből két kék, két fekete. A kéket foltosak, a feketék csíkosak. Egyensúlyban vagyunk, tényleg.

Viszont a gyomrom nem volt egyensúlyban, veszett éhes lettem, így nekiláttam vacsorát főzni, és mivel minden nyugodt volt, még egy rövid erdei séta is belefért az estébe.

Esti séta. Mi kellhet még?

Nem tudtam mi volna jó, átköltöztetni most a három almot, vagy majd reggel. Iszonyú fáradtság vett rajtam erőt, és tudom, hogy általában az első éjjel elég mozgalmas, dolgozik még az anyában az oxitocin, fáj még minden, a picik is folyamatosan esznek… nem fogok sokat aludni. Szabi kint dolgozott még az udvaron késő estig lámpafénynél, így úgy döntöttem én sem tétlenkedek (az mi amúgy? :D), és nekiláttam az átpakolásnak, bár egyetlen sejtem sem kívánt más, csak alvást.
A költöztetés azért kellett, hogy egyrészt a nagyobb almok most már köztünk legyenek mindig, ez a szocializáció miatt nagyon fontos, másfelől Lora nyugodt kis zugot kapjon, ahol nem mászkálnak ki a többiek mellette a kennelbe, egyúttal a többiek tudják használni a kennelt. Először Rosi és Jenny boxát hoztam be, nem értették az aprók, mi ez a nagy szabadság, hirtelen övék lett az egész kis előszoba, addig csak egy lekerített kis részen garázdálkodtak. összeszedtem a szőnyegeket, kivittem, kiráztam. Begyűjtöttem az inni és ennivalós edényeket, behoztam. Fentről lehoztam egy sokszögletű nagy boxot, és összeépítettem a másikkal. Behoztam az aprónépet az új bölcsibe, akik izgatottan fedezték fel új lakhelyüket. Rosi és Jenny nem annyira örültek a változásnak, ki-be rohangáltak, próbálták megérteni mi történik.
Kitakarítottam a kis előszoba-szülőszobát, elrendeztem a szőnyegeket, friss víz, friss kaják, friss alom, bekapcsoltam a fűtést, és amikor mindennel készen voltam Lorát és a kicsiket becipzáraztam a szülőboxban, és megkértem Szabit hozza ki az előszobai szülőszobába. Lora is izgatott lett, nem értette nagyon az új helyzetet. Folyton kérte, hogy engedjem be a nappaliba, majd beszaladt a szobába, körülnézett, visszafelé megnézte Rosi és Jenny babáit, benézett a kaparófa kuckójába – nem maradt-e néhány aprósága itt-ott. Aztán kimentem vele az új heléyre, simogattam, a picik szoptak, Lora is nyugodt volt.
Én meg mérhetetlenül fáradt és álmos, de még volt néhány tennivalóm. Éjfél után egy utolsó ellenőrzést tettem Loránál, majd a nappaliban ágyaztam meg magamnak, így csak néhány lépésre volt a Lorához vezető ajtó, és a nagyobbacskák is mellettem voltak. Remek. Aludjunk. Ránk fér. De nem tudtam. Iszonyúan fájt a fejem, nagyon fáradt voltam. Lora dörömbölt az ajtón. Beengedtem. Körbeszaladt. Visszaküldtem. Utána Rosi kezdte rágni az ajtót, hogy megnézze, mi folyik ott, ahol eddig bizony ők laktak az aprókkal.  Ez így folyt úgy két órán keresztül, és kezdtem utálni azt a döntésemet, hogy még este megcseréljem az kiscicákat.
Hajnali háromkor kínomban olvasni kezdtem, de persze az előzőek rendre ismétlődtek, így nem igazán tudom miről is volt szó a könyvben. Hajnali fél hat felé mindenki elég fáradt lett ahhoz, hogy csend legyen és nyugalom és végre én is elaludjak. Így kicsit furcsán néztem a világba, amikor Szabi hatkor elkezdte a szakáll-nyíróval nyírni a szakállát a fürdőben, ami nem nagyon hangos, de nekem épp elég ahhoz, hogy felébredjek, így fél órányi alvás után, néhány ide nem illő szókapcsolatot használva, ha fürgén és vidáman nem is, de felkeltem kávét főzni. Breeder’s life…

Születés utáni csendélet

A nap további része nyugodtan – és a szokásos tennivalókkal telt. Azóta próbálom orvosolni a 3-4 napos nem alvásomat több-kevesebb sikerrel. De ez legyen a legnagyobb bajunk! Éljük a karantén napokat, ami személy szerint nem nagyon változtatott az életemen, a család többi részén már inkább, de talán mindenkinek szinte csak pozitívan befolyásolja a napjait. Tudjuk, hogy baj van a világban, vigyázunk, de már híreket nem olvasunk (tévé amúgy sincs), élünk, van dolgunk elég és ez így jó. A picik rengeteg vidámságot adnak, igyekszem Nektek is küldeni belőle.

Vigyázzatok magatokra, tartsatok ki, tavasz van, az élet nem állhat meg, főleg nem akkor, ha 12 apró norvég erdei teszi színessé.

Ölelésem,

Virág

Kiscicám lesz! Felkészülés a norvég erdei kiscica fogadására – I. rész 0

Kedves Olvasóm!

Sokan vagytok, akik várjátok, hogy az új négylábú családtag végre beköltözzön hozzátok, és néha kicsit tanácstalanok vagytok, mit kezdjetek azzal az idővel, amíg megérkezik a kicsi. Egyáltalán… mire kell felkészülni, hogyan, mit kell beszerezni, miért… Mindenkiben rengeteg a kérdés. Nektek, akik hamarosan gazdivá váltok, és azoknak is szól ez az írás, akik e témában rendre kérdeznek tőlünk. Valóban fontos téma, örülök, hogy szó esik róla.

Tegyük fel, hogy sok időt töltöttél már azzal, hogy kiválaszd a hozzád illó macskafajtát, és megtaláltad hozzá a legjobb tenyésztőt is. Felvettétek a kapcsolatot, szimpatikusnak találtátok egymást, innéttől az ő iránymutatása és tanácsai az irányadóak a kis négylábú fogadásához. Nincs más hátra, mint készülődni és türelmesen várakozni, hogy mikor is mehettek a kiscicáért. Esetünkben  norvég erdeiért.

HU*Nordic Verden All You Need Is Love aka LOVE

Vajon ki lesz a gazdim? LOVE

Nálunk mostanában egészen sokat kell várni egy kiscicára. Nem akarok elrettenteni senkit, márcsak azért sem, mert három új nősténycicát vettünk tavaly nyáron, így kicsit jobban ki tudjuk szolgálni a tőlünk cicát várók igényeit, talán mostantól, hogy ők felnőttek, a várakozó lista is kevésbé lesz hosszú.
Kétféle ember van:

  • Az, akinek azonnal kell macska. De tényleg. Se szeri se száma mostanában az olyan leveleknek, hogy: Jövő héten kedden szeretnék egy macskát. Vagy: A hónap végére akarjuk a cicát, mert … és az indokok sora végtelen. Ilyenkor sajnáljuk (valójában egyáltalán nem), de nemet kell mondanunk, egyrészt mert a vak is láthatja, hogy a kiscicák még szinte alig nőttek ki az újszülött korból, másfelől sokan várnak, de legfőképpen és harmadrészt azért, mert egy új családtag fogadására készülni kell. Sokféleképpen. Van akinek anyagilag, van akinek az életmódján kell változtatni, és van akinek lélekben. Ezekre kitérek később.
  • És vannak azok, akik azt mondják: De jó! Semmi gond! Addig összeismerkedünk veletek és a norvég erdei macskákkal, megtanuljuk a fajta jellemzőit, beszerezzük ami kell, átalakítjuk a lakást. És úgy általában – tanulunk várni. No, ezek az emberek a mi vevőink, a mi gazdijaink, a kiscicáink új családja, akiknek szeretettel adjuk át a féltve-óvva, hónapokig nevelgetett kis norvég erdei macskát.

Elárulom nektek, hogy amikor érkezik hozzám egy megkeresés, email, vagy telefon formájában, 90 százalékos pontossággal meg tudom mondani, hogy az illetőből lesz-e gazdi nálunk, vagy sem. A maradék 10 százalék a személyes találkozó alkalmával dől el. Most nem akarok arról írni, hogy melyek azok a tényezők, amik nekünk sokat mondanak – majd egyszer. Ami biztos: a gazdijaink sokfélék. Magyarok. Külföldiek. Külföldön élő magyarok. Gazdagok. Átlagos életet élők. Különlegesek. Egyszerűek. Nyitottak. Zárkózottak. Kicsik. Nagyok. Vékonyak. Teltek. Diplomásak. Diploma nélküliek. Gyerekesek. Gyerektelenek. Fiatalok. Idősebbek. Nyelveket beszélők. Nyelveket nem beszélők. Magabiztosak. Bizonytalanok. Szőkék. Barnák. Feketék. Mindenfélék. De ami biztosan közös bennük: Kedvesek. Őszinték. Szeretik a macskákat. Érteni akarják a macskákat – mégha nem is mindig értik. Jót akarnak a cicáiknak – mégha nem is mindig sikerül. Értékes emberek. Összetartóak. Megértőek. Barátságosak. Tudnak, és akarnak tanulni és változtatni.
(Igen, nekünk is voltak melléfogásaink, szerencsére borzasztó kevés, de azok nagyon fájnak. Erről majd máskor.)

Nordic Verden gazdik találkozója nálunk, tavaly nyáron. Vártuk az első vendégeket. 🙂

Nos, tehát. Mondjuk, hogy megtaláltuk egymást, legyél, kicsi vagy nagy, szőke vagy barna, audis vagy suzukis. Mindegy. Mert van egy közös nyelvünk. Van egy közös  álmunk. Van egy közös célunk.
Ugorjunk hát fejest!

Nálunk első lépésként egy várakozó listára fogsz kerülni, ami a neve is mutatja egy lista, ahol időrendben szerepelnek nálunk azok a remek emberek – kicsik-nagyok-szőkék-magabiztosak és mindenki más -, akiknek esélye nyílik a következő fél év – és kitudjamennyimég időszak alatt Nordic Verden Norvég Erdei Macskához jutnia. Az első kérdés az szokott lenni, hogy:
– Hányan vannak előttem a listán?
Értem én ezt, hogyne érteném, csak éppen ha azt mondom 30, akkor az jó? És akkor az valójában a másik félnek mit mond? Mert ha nem tudjuk hozzá az összes többi körülményt, akkor semmit. Mert abban a harmincban van az is, aki:

  • Csak fekete cicát szeretnék!
  • Fekete cicát nem szeretnék!
  • Fehér tappancsa legyen!
  • Csak fehér tappancsa ne legyen!
  • Vörös legyen és lány. (öööö… sokáig fogsz várni).
  • Kék legyen, de fiú.
  • Olyan legyen, mint Rosi.
  • Csakis Masek lehet az apja.

És a sor végtelen. És van aki azt mondja: majd az éppen szabad cicák közül aki tetszik. Szóval látható, hogy mindenféle szempontok alapján megoszlik ez a lista, vannak akik éveket is képesek várni inkább a megfelelő színű, mintájú, habitusú cicára. Így lehet, hogy 30-an vannak előtted a sorban, de lehet, hogy egész évben nem születik olyan cica, amilyet ők akarnak.

Kinek a kék, kinek a klasszikus, kinek pedig csak cuki legyen… az lesz. 🙂

És a másik oldal. Tegyük fel, hogy 8 párosítást tervezünk az évre. De csak 6 jön össze. Mert… mert macskák. Nem mindegy, hogy abban a hat alomban almonként 6 cica születik, vagy kettő. Ugye?
Szóval borzasztó esetleges és kiszámíthatatlan az, hogy mivel számolj, mennyi a 30. Mert látható, lehet az bármennyi. Lehet több és lehet jóval kevesebb. Akiknek már van tőlünk cicája, ők mindig elsőbbséget kapnak a várakozókkal szemben. Miért? Mert a norvég erdei szereti a társaságot, és mi annak örülünk a legjobban, ha van – lesz – lehet négylábú társa, mivel a legjobbat akarjuk a tőlünk elvitt kiscicáknak. Van olyan tenyésztő – nem kell messzire menni, pl. Kiana tenyésztője, aki hobbi célra sosem ad el egy cicát magában, csak kettőt. Mi is gondolkodunk ezen, abban az esetben, ahol totál egyedül lenne a cica, mert nincs semmilyen másik négylábú a házban. Azt szoktuk mondani, hogy preferáljuk, ha a családban van már – fontossági sorrendben – egy macska, egy kutya, vagy legalább egy gyerek. Általában a gazdik nagy százaléka hamar rájön arra, hogy mégiscsak jó és kell egy társ, és legtöbbször fél éven belül jelentkeznek a következő norvég erdeiért, de sokan visznek eleve két cicát tőlünk, pont a cicatársaság miatt. És hát ki lehetne a legjobb társa a norvég erdeinek, ha nem egy másik norvég erdei? Főleg, ha esetleg együtt is nőttek fel nálunk? De persze hamar megszoknak bármilyen már meglévő négylábút, a norvég erdein nem fog múlni a barátság.

Mi sem tudjuk még ilyenkor, kinek ki lesz a gazdija.

Ha felkerültél a listára, minden olyan fontos történésről értesíteni fogunk, ami érint. Tervekről, fedeztetésről, szülésről, a kicsik számáról, neméről és színéről, majd utána arról is, hogy mikor jössz körülbelül a sorban a választásnál. A képeket is mindig a feliratkozóink kapják meg először.
Van egy kiadványunk Gazdi okosító néven, amit azért írtam meg, hogy a leginkább felmerülő és legfontosabb kérdésekre válaszoljon. Ezt el szoktuk küldeni PDF formájában, és persze nyomtatott kiadványként is megkapja mindenki, hogy bármikor fel tudja ütni, ha kérdése támad. Ebben az tartás, etetés, gondozás kérdéseire térünk ki. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem lehetne a továbbiakban kérdezni tőlünk, ahogy azt meg is teszik a kedves gazdijelöltek és gazdik  (átlagosan napi nyolcszázhuszonhétszer). Lehet, hogy nem azonnal, de mindenképpen választ fogunk adni.

Okos gazdi – boldog cica

Ott van tehát a Gazdi okosító, amiből lehet készülni, megtalálod benne, hogy mit kéne beszerezni, de talán mégsem ez a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy fel tudsz-e lelkileg készülni arra, hogy egy új élőlény költözik az otthonodba, akinek onnéttól a jólléte, a boldogsága, a mindennapjai múlnak azon, hogy Te mennyire vagy képes szeretettel, empátiával, megértéssel, elfogadással, türelemmel és esetenként pár dologról lemondással fordulni egy neked kiszolgáltatott élőlény felé. A tárgyi dolgok megvehetők pénzzel. De azért gondolkozzunk el… melyik újszülött a boldogabb? Aki a szülei mellett alhat és érezheti az anyukája melegét, vagy akinek hiper-szuper multifunkciós, ringatós-zenélős, hintázós ágya van? Ugye?

Szuper kaparófa, meg minden – de a legfontosabb a figyelem és az együtt töltött idő

Így van ez a a macskákkal is. Végtelen összeget lehet elkölteni cuccokra. És van ami fontos. Legyen egy jó kaparófája, legyen tála, legyen minőségi étele… de ezen felül a gazdi találékonyságán múlik, miből tud játékot fabrikálni – ami sokszor érdekesebb, mint amit megvesz, mivel tudja szórakoztatni… A kiscica nem a méregdrága játéktól fogja jól érezni magát, hanem attól, ha figyelembe veszik azt, hogy ő egy macska, egy ragadozó, ha úgy tetszik vadállat. Ha el tudják fogadni, hogy nem egy ember, nem fog a sarokban újságot olvasni, hogy igényei vannak, és hogy ezek az igények csak akkor kielégíthetőek, ha mi odafigyelünk, hiszen nem szabad életet él.

De ezekről majd legközelebb. 🙂 Addig mindenki gondolkozzon, hogy mennyire képes macskául gondolkozni és tenni, azért, hogy részesüljön abból, amit ezeknek a csodálatos lényeknek a varázslatos és fantasztikus személyisége, feltétlen szeretete nap mint nap ad.

Ölelésem nektek. Maradjatok otthon. Vigyázzatok magatokra!

Virág

 

Jenny és Jaime kiscicáinak születése 1

Kedves Olvasóm!

Nagyon vártam már Jenny kicsinyeit, mindig érdekes összehasonlítani, hogy az azonos párosításból származó előző almokkal összevetve mennyire hasonlítanak a picik egymásra. Szerintem Jenny-nél eléggé, de ez majd inkább csak később derül ki.

A Kelták alom, az ezelőtti Jenny&Jaime párosítás eredménye

Jenny-t Teuval akartuk pároztatni, de sajnos nem lett vemhes, így a már kétszer is bevált Jaime-re bíztuk a dolgot – és nem is csalódtunk. Jenny különlegesen bájos és kedves cica, aki egyébként tud határozott is lenni a többiekkel, pl. Vivát  nem mindig szereti, jobb napokon eltűri, a rosszabbakon azt sem, de velünk emberekkel végtelenül elfogadó és kedves, bújós. Jaime pedig egy békés nagy oroszlán. Tényleg hatalmas, masszív, erős, rendíthetetlen nyugalmú, kedves, mindenkit szeret – egy igazi áldás. Végtelenül szeretem Jaimet ezekért a tulajdonságaiért, amik egy tenyészetben hatványozott fontossággal bírnak, – amikor együtt kell élni és ki kell jönni más ivaros állatokkal. Így aztán sok kesergés nem volt bennem, hogy Jenny-t nem tudtuk Teuval befedeztetni – majd talán legközelebb. Idő van, még fiatal cica Jenny.

Jenny – csupa titokzatosság

Jaime Pankával. Mit is mondhatnék… egyszerűen csodálatos!

Folytassuk akkor ott, ahol nemrég abbahagytuk, hiszen az egész történet is annyira folytatólagosan zajlott, hogy kár is lenne nagy szünetet tartanunk a mesélésben.

Felkeltem tehát hajnali fél négy felé Rosi szülése után, és mivel Szabi mondta, hogy Jenny-ből barnás váladék folyik sokat nem gondolkodtam. Köntös, kávé, könyv, jegyzetfüzet, mérleg. Szabit beküldtem Rosihoz aludni – hátha felébred, ha sírnak a picik (nem, de mindegy), vagy valami gond van. Nem szokott gond lenni, de nem árt figyelni, nehogy az anyamacska ráfeküdjön egy picire és agyonnyomja. Sosem volt még ilyen nálunk, és öt kicsinél nem is nagyon valószínű, akkor kell inkább résen lenni, ha sok pici van, 7-8, mert néha, ha fordul a mama cica, könnyen ráfekhet egy-kettőre közülük, vagy a nagyobb súlyú, erősebb kicsik elnyomják az apróbbakat a tejforrástól. Ilyenektől nem kellett most tartani, és szerencsére Rosi is jól volt.

Jenny pár nappal a szülés előtt a szülőbox tetején

Jenny amúgy egy tünemény, ha már nem mondtam volna. Együttműködő, elfogadó…
Már előző este többször is befeküdt a kis előszobában lévő szülőboxba, neki nem volt baja a hellyel, cukin rendezgetett benne, és kiválasztott egy kedvenc sarkot a viszonylag nagy boxban (végül ott is szült).

Jenny nagyon szereti, ha ott vagyok vele a szülésnél, de főleg a vajúdásnál. Átkarolja a kezem, néz rám, ráteszi a kezemre a fejét. Most is így volt. Mellé telepedtem. Sötét volt még kint, az ablakon át derengett a nyírfa sziluettje, az ablakban egy csokor nárcisz vidáman sárgállott. Kintről mentettem meg, ahol a tavaszban jég és hó esett rá, így szegények lent feküdtek a földön fagyhalálra ítélve, gondoltam kicsit még gyönyörködöm bennük idebent.
Jobb kezemmel Jenny-t simogatom, balban kávé.

Éjjeli önarckép pár óra alvás után kávéval Jenny mellett

Nárciszok… itt már világos volt kint

Nyugalom, csend és béke honol, nyoma sincs a Rosinál zajlott őrületnek. Jenny-nek tolófájásai jönnek. Számolom őket: egy, kettő, három … tíz. Mindig kell egy kis idő, és néhány sorozat fájás, hogy az első kis norvég erdei megérkezzen, így nincs bennem se félelem, se türelmetlenség, minden úgy zajlik, ahogy lennie kell. Jó fél óra telik így el, mire egy ilyen fájássorozat végén megjelenik az elsőszülött. Sötét van, de még így is látom, hogy nagyon nagy baba, erős, egészséges.

Jenny és a kis elsőszülött

Jenny intéz mindent szorgalmasan, évmilliók berögzült mintái segítik. Buzgón tisztogatja, rágja-eszi, amit kell – hihetetlen a természet, az állatok ösztönei és tudásuk, és amit egy szülés alkalmával véghezvisznek. Sokszor volt részem ebben a csodában, de minden alkalommal tisztelettel adózom, és hálás vagyok, hogy részese lehetek ezeknek a mesebeli élményeknek. Amikor már tíz perc eltelt, óvatosan megnéztem az apróságot, és láttam, hogy szépséges vörös színei vannak, így meg sem kellett néznem, tudtam, hogy az elsőszülött egy kislány. Jenny végtelenül gondos, nagyon hosszan tisztogatta az apróságot, majd magát. Kicsit később meg is mértem, 156 grammot nyomott, ami nagyon nagy. A norvég erdei cicák átlagos születési súlya 100-125 gramm, ezekkel a súlyokkal biztosan egészséges, életerős cicákat kapunk, de még az ennél kisebbeknél sem kell aggódni. Ehhez képest Jenny mindig hatalmas babákat szül, ezért is szoktam aggódni sokszor, ha látom, hogy valószínűleg kevés cicája lesz, nehogy valami aránytalanság jöjjön létre, és gond legyen a szülésnél. Hála az égnek, eddig nem volt ilyen, de azért mindig van bennem egy kis izgalom emiatt.

Az élet első órái a mi világunkban

Jenny-t lefoglalta a pici, aki hamarosan szopizni kezdett, és egyből dorombolni is cuki kis helikopter hangon. Én fáradt lettem, álmos, kortyoltam a kihűlt kávét, legszívesebben aludtam volna, de erre a hely nem volt alkalmas. Olvasni nem tudtam, nem akartam világítani, nem akartam a varázslatot megtörni. Vártam, hogy folytatódjon a szülés, de úgy tünt, hogy Jenny is pihen.

Jenny pihen szülés közben

Óvatosan megsimogattam a hasát, éreztem, hogy mozog benne a kiscica, egész fent. Hát jó, akkor várjunk.
És vártunk.
Egy órát… kettőt… Világosodni kezdett, így már tudtam gyönyörködni a kis apró norvég erdei lányka szépséges színeiben. Különösen tetszett a lábán lévő minta. Eszternek is írtam, hogy a reggeli találkozónk is ugrott, jöjjön inkább majd délután, vagy este – addigra remélhetőleg végzünk Jenny szülésével is.

Jenny pocakjában 3 kicsit éreztem a szülés előtt, így viszonylag rövid szülésre számítottam. Ezért is volt meglepő, hogy eltelt három óra, de nem jöttek újabb fájások, Jenny pihent, a pici szopott. A legtöbb tenyésztőnél a kritikus pont két óra várakozásnál jön el, akkor általában vagy orvost hívnak, vagy császárra viszik az anyamacskát. Nekem a két óra egyáltalán nem tűnik kritikusnak, de az idő amúgy is csak az egyik tényezője ennek a dolognak, semmi jelentősége nincs anélkül, hogy ne vennénk hozzá még egy sor dolgot, amit csak akkor tudunk, ha ott vagyunk és figyelünk. Ha az anyamacska jól van, nem extra fáradt, nem viselkedik másként, nem mutat semmi olyan tünetet, ami aggódásra adhat okot – akkor az azért van, mert nincs okunk aggódni. Ehhez viszont egyfelől ismernünk kell a macskánkat, másfelől nagyon jó megfigyelőnek kell lennünk. Azt is tudnunk kell, hogy viselkedik szülés közben, mi az, ami az átlagostól eltérő lehet, nem megszokott, furcsa. Én épp ezért igyekszem abszolút csak szemlélője lenni a dolgoknak, és ameddig csak lehet elkerülni mindenfajta külső beavatkozást. Egy felesleges császármetszés nagyon nem tenne jót az anyamacskának, a piciknek, a tenyészetnek. Bízni kell az állatainkban, az ösztöneikben, az ősi tudásukban, a kitartásukban, és az erejükben. Ők tudják a legjobban, hogy mi történik. Számomra – bár nem megszokott – de sok órás tétlennek tűnő várakozás is abszolút elfogadható, ha az anyamacska jól van. És Jenny jól volt, néha aludt is. Eltelt még egy óra. És még egy. Olvasni kezdtem, bár néha elkalandoztak a gondolataim, hiszen a nálam lévő könyvet kívülről tudom, minden mondata ismerős, talán ha hangoskönyvnek fel kéne mondani, az is menne. Van néhány könyv, amit szeretek újra és újra elolvasni. Ennek sok oka van. Például ez a könyv valahogy terápiásan hat rám, legtöbbször ezért veszem le újra a polcról. Máskor, vagy másokat azért, mert nem kell figyelnem a cselekményt, és valójában csak a mondatokat elemzem bennük ahogy olvasom, írói technikákat figyelek meg,  ilyesek. Engem ezek érdekelnek, sokat tanulok belőlük.

Telt-múlt az idő, néha felkeltem, ittam egy pohár vizet, megnéztem Rosit a picikkel, de legfőképpen csak ültem és vártam. Éreztem, hogy a kiscica közben már teljesen lement a pocakban, érezni sem lehetett, tehát már közeledünk a szüléshez újra. Tévedtem. Még órák teltek el. Összesen, és percre pontosan 7 óra múlva született meg a második norvég erdei, könnyen, szépen, ahogy Jenny mindig is szül. Semmilyen félelem nem volt bennem, hogy ennyi idő telt el, olyan nyugodt és természetes volt minden, semmi sem adott okot aggodalomra. Hamar látszott a színeiből, hogy újabb lányka érkezett hozzánk, és mikor megmértem, csak kevéssel maradt el a nővére súlyától. Amikor már szopizni kezdett megfigyeltem és felírtam a különbözőségeket, hogy később is tudjam majd melyikük született előbb, és meg tudjam különböztetni őket, ha nagyon hasonlítanának. Sok időm nem volt szemlélődni, mert Jenny átfordult a másik oldalára, fájások jöttek és tolt. Húha, felgyorsultak az események! Nyilván örültem, hogy nem kell újabb 7 órát várni a következő apróságra, annak ellenére, hogy nincsenek kívánságaim, elvárásaim – csak részt veszek a csodában, amiért hálás vagyok.

Első fotó a másodszülöttről.

Jenny hihetetlen könnyedséggel szülte meg a harmadik picit. Az apróság csodaszép mintája már a burkon keresztül látszott, szépséges-szabályos fehér háromszöggel az arcán. Lenyűgöző volt, erős, egészséges, és bár még a lepény a mamában volt, ahogy engedte a köldökzsinór, már kúszott is és szopizni kezdett. Hihetetlen, milyen életre valóak és ügyesek az újszülött kiscicák! Az apróság egyszínű fekete-fehérnek látszott, csodálkoztam is, mivel Jenny-nek mindig tabby cicái vannak, nem volt még minta nélküli kiscicája sosem.

Íme a harmadik!

Később, ahogy megszáradt láttam, hogy mintás ő is. A fehér színnek ez a fajta elhelyezkedése a fejen különösen szuggesztív kifejezést  fog adni ennek a most még apró, baba arcú norvég erdeinek. Elégedetten szemléletem a három gömbölyű kis teremtést, akik elégedetten szívták magukba az életet adó tejet.
Jenny nyugodt volt, szépséges, és büszke. És persze fáradt.

Vártam azért egy órát, mielőtt úgy döntöttem volna, hogy több apróság már nem jön, és nekiláttam a napi teendőknek. Nemsokára Eszter is megérkezett, megnézte az apróságokat. Általában mire hozzánk érkezik szülés után, addigra a picik és a mama már tökéletesen rendezett és tiszta boxban vannak. Most Jenny körül-alatt nem raktam még rendet, még várni szoktam 1-2 órát, hogy az ürülő vér és váladék még a nedvszívó anyagokra kerüljön, Ez nem annyira idilli látvány, főleg, ha a picik alatt magzatvíz, vér is van, Eszter aggódott is, hogy nem fáznak-e. Tudni kell, hogy örök mosolygásra ad okot köztünk, hogy ugyanazon helyzetben míg ő fázik, nekem már borzasztó melegem van, és fordítva. De ettől függetlenül jogos volt a felvetése, feljebb hajtottam a fűtést, és amint elment kicseréltem a picik alatt a szülés áztatta rétegeket finom meleg szőrmére, és körbebéleltem a boxot, hogy még szűkebb, otthonosabb, puhább és melegebb legyen.

Szülés után Eszter nemcsak a piciket veszi szemügyre egyesével: kézbe veszi, hogy elég tónusosak-e, belenéz a szájukba, átnézi őket alul-felül – hanem az anyamacskát is átvizsgálja. Ez a vizsgálat cseppet sem kellemes, ámde szükséges az anyamacska számára. Jenny-vel nincs gond sosem, hősiesen tűri, hogy kivegyük a piciket és nézegessük, vagy hogy a hasát nyomkodja Eszter, lázat mérjen…. Nemúgy Rosi. Most is jobbnak láttuk kizárni, míg Eszter megnézi a piciket, de így is olyan ideges lett, hogy Szabi alig tudta kint tartani, simán kinyitotta az ajtót. Az pedig, hogy őt vizsgálgassuk – nos nagyon szóba sem jöhetett, de mivel az ő szülése óta majd egy nap telt el, és szuperül volt, ez alkalommal némi hastapogatás után jobbnak láttuk abbahagyni a dolgot.
Mindenki egészségesnek találtatott, Eszter ment tovább dolgozni, és én is nekiláttam rendbe tenni Jenny kuckóját.

Jenny, a büszke anyuka és az apró kis norvég erdeik

Békesség, boldogság, elégedett szuszogás mindkét boxban. Fáradt, elégedett tenyésztő. Mi kell még? Ja igen, nevek. El kéne nevezni az aprókat. Mindenképpen szerettük volna, ha a három pici olyan nevet kap, aminek a jelentése egyébként is, de most hatványozottan fontos számunkra, és talán mindenki számára. Azt hiszem mindannyian úgy éljük meg ezt a helyzetet, hogy legyünk rajta túl. Akkor is, ha félünk. Akkor is, ha nem. Akkor is ha jó otthon, akkor is ha nem. Mindenkinek változtatnia kellett az életén, mindenkinek le kellett valamiről mondania, ami még nem baj, talán inkább a legnehezebb, az, ha valaki elvesztette a munkáját, ha valaki (mindenki) aggódik a családjáért, a rokonaiért, a barátaiért. Sokan szorulnak segítségre és támogatásra ebben az időszakban. Ez lehet anyagi, tárgyi, de leginkább talán lelki. Hogy elhiggyük, együtt túl leszünk ezen az egészen, és talán még új dolgokat is tanulunk, talán jobban megismerjük magunkat, vagy a velünk élőket, talán komolyabban vesszünk egy sor olyan dolgot (környezetszennyezés, természeti értékek, barátok), amiket eddig nem.

Így lett az alom neve a We Shall Overcome – egy sok-sok feldolgozást megért tulajdonképpen emberjogi himnusz címe, amit sokszor és sokan énekeltek már Obamától kezdve Martin Luther Kingig. Mindenképpen egyfajta összetartozást, kitartást és reményt sugároz, én jómagam nagyon szeretem ezt a dalt. Keressetek rá, hallgassátok meg. (Az én kedvencem Angelo Kelly & Family koncerteken elhangzó változat, de mindenki találja meg, ami neki tetszik.) Szóval ennek szellemiségén keresztül választottunk ki három olyan mondatot, ami most a legfontosabb, így lettek az aprók :
All You Need Is Love – vagyis LOVE, Don’t Lose Hope – vagyis HOPE, és Never Stop Dreaming – azaz DREAM.

Ha szeretet és remény van bennünk, és sosem adjuk fel az álmainkat, akkor nagy baj nem történhet velünk.

Vigyázz magadra!

Ölelésem,

Virág

Végre-végre! Teutates apuka lett! 0

Kedves Olvasóim!

Ti, aki nyomon követitek az életünket, tudjátok, hogy nagyon régóta vártunk arra, hogy Teutates apuka legyen. Sok sikertelen próbálkozáson vagyunk vele túl. Borzasztó lassan ivarosodott vissza az implantátum kivétele után, és már azon aggódtunk, hogy soha nem lesznek tőle kiscicáink.

D*Muffin’s Teutates

Sorra jöttek a sikertelen fedeztetések, és ez nagyon elkeserítő volt, főleg úgy, hogy legtöbb után a nőstényeink álvemhesek lettek. Miért gond ez? Nem, nem azért, mint a kutyáknál, szerencsére a macskák egészségi állapotára nincs ez negatív hatással, olyannyira, hogy természetes “fogamzásgátló” módszerként is használják az un. Tomcat-eket, akik nem termékenyek, de az aktusra képesek, így az anyamacska vemhes nem lesz, csak álvemhes – ergo nem tüzel úgy kb. két hónapig. Mivel a macskák rengeteget tüzelnek, ez mindig fejfájást okoz a tenyésztőnek, főleg akkor, ha nem szeretne kémiai anyagokhoz nyúlni, így kap a nőstény macska majd két hónap pihenőt. Igen ám, de mi kiscicákat szerettünk volna, nem pihenőt… szóval nekünk nem jött jól egyik álvemhesség sem.

Teu hatalmas kandúr lett nálunk, most kezd igazán felnőtt lenni

Amikor megkezdtük az idei pároztatásokat Jennyt másodjára már nem is mertük Teuval pároztatni, hiszen az előtte sikertelen volt, így Jaime lett az új kiválasztott, akivel közösen lettek már máskor is csodaszép picik. Szerencsére ez a légyott össze is jött, erről hamar meg is győződhettünk. Jenny a legkisebb-legvékonyabb cicánk, hamar látszott rajta a “gyermekáldás”. Rosit viszont eddig – más lehetőség híján – mindig Jaime-vel pároztattuk, és bár fantasztikus kicsiket köszönhetünk ezeknek a pároztatásoknak, nagyon szerettük volna már mással is kipróbálni, viszont eddig egyszer sem sikerült Teuval befedeztetnünk. Tetézte ezt az egészet, hogy amikor az orvosunk eljött és megnézte a vemheseket, Jenny-ről egyből mondta, hogy babát vár, viszont Rosinál nem érzett semmit. Persze más kaliber Rosita, sokkal masszívabb, erősebb, nagyobb súlyú norvég erdei nőstény, és még nem volt olyan előre haladott a vemhesség sem, hogy könnyű legyen megérezni.

Rosi és hatalmas tappancsai. Annak idején nem terveztük megtartani – de szerelem volt első látásra

El voltunk keseredve, de közben én reménykedtem is, mert Rosi szépen evett, hízott. Aztán mikor Eszter újra jött, szintén megnézte, de akkor is igazából annyi volt a következtetés, hogy bár nem érzi a piciket, de szerinte vemhes. Nos, nem nyugodtam meg, bár ha szavazni kellett volna, én is arra szavaztam volna, hogy vemhes, de azért az életemet nem mertem volna rá feltenni. Ahhoz még kellett néhány hét, így igazából csak a szülés előtt kb. három héttel voltam teljesen biztos a dolgomban. Addigra egyértelműen pocakos volt Rosi, mégha nem is volt akkora hasa mint máskor. Nagyon boldog voltam, és nagyon vártam, hogy jöjjön a szülés, és végre megpillanthassuk Teu és Rosi kis apró norvég erdei kiscicáit.

Rosi mindig minden mókában benne van, sőt, általában értelmi szerző…:D

Szeretjük, ha egyszerre két vemhes van és a szülések viszonylag közel esnek egymáshoz, így ha bármi történne, tudnak egymásnak segíteni a mamacicák. Az, hogy totál ugyanazokon a napokon pároztattunk, mert egyszerre kezdtek tüzelni, már a véletlen műve, és az is, hogy mindkét nőstényünk kiscicáit ugyanakkorra vártuk. Így aztán folyamatosan találgattuk, vajon melyik szül előbb? Az akinek kevesebb kiscica van a pocakjában, de épp ezért talán egy hajszállal fejlettebbek és nagyobbak, tehát készebbek a picik a kinti létre? Vagy pont az, akinek több pici várható és már nincs elég hely?

Jómagam sem tudtam a választ, hiszen a két fenti állítás  nem több, mint állítás, semmi tudományos ismeret nincs mögötte. Ráadásul a cicákat több napon keresztül pároztatjuk, így az, hogy pontosan mikor lettek vemhesek talány, de ez a szülésnél több napos eltérést is okozhat, nem is beszélve sok-sok más egyéb tényezőről. Nekem végül is mindegy volt, ki szül előbb, egy óhajom volt: ne egyszerre! És ez az óhajom meghallgatásra talált! (Sajnos a lottó ötöst nem vettem hozzá. Majd legközelebb.)

Néhány nappal a szülés előtt a két vemhes

Az utolsó napokban már szinte biztos voltam benne, hogy Rosi fog előbb szülni. Teljesen tipikus szülés előtti pozíciókat vett fel, fáradt volt, kereste a helyeket.
Apropó. Helyek. Sajnos nekünk az nem jött be, hogy a nőstények ugyanazon szobában szüljenek. Egyszer próbáltuk, mert szülés előtt nagyon ragaszkodnak a másik társaságához, szívesen mennek be a már meglévő alomhoz és gondozgatják a piciket. Ezzel nincs gond, de amint a szülés megkezdődik totális káosz veszi fejét, hogy akkor a megszületett apróság most kié, kinek kéne gondját viselni, feszültség-idegesség, rohangálás – minden, amire egy szüléskor semmi szükség nincs. Így aztán két külön szülő helyet alakítottunk ki. Egyik a szokásos, a hálószobánk. A másik egy belső előszoba, egy kisebb helység, ahol a hűtőt  és néhány más dolgot tartottunk – ezek most kikerültek a másik, nagyobb előszobába. Nagyon nyugis kis kuckót sikerült kialakítani. Szépen berendeztem. Helyet kapott a szülő box – a mamának, előtte néhány szőrme, pléd, párnák – nekem, alom, tálak enni és innivalóval, mérleg, törlőkendők, papír törlők, törölközők, elektromos fűtőtest – és még néhány kellék. A hálószobában ugyanígy.

Úgy döntöttem, hogy Rosi fog a kis kuckós helyen szülni, mert ugye, tudjuk, nem a legkönnyebb eset, és jobb, ha a lehető legnagyobb nyugalomban tud lenni mind szülés közben, mind utána. A hálószoba is nyugis, de onnét van a kijáró a kennelbe, így egy-két nap után elengedhetetlen, hogy a többi cicát ne engedjük oda, hiszen máshogy nem tudnak kimenni. Szerencsére ez Rosin (és Johin) kívül ez senkit nem szokott zavarni, a többiek tudomásul szokták venni, hogy a box és a benne lévők tabuk, így a kismamák nyugodtan vannak a picikkel attól, hogy a többiek használják a kijárót. Tény, hogy mivel a kennelt nem tudtuk még befejezni, így ez a helyzet most nem állt fenn – bár akkor én még reménykedtem, hogy hamarosan készen lesz.

Irgalmatlan nagy meló… Két oldal készen – ekkor bontottuk le a régit.

Helyek készen. Én felkészülten (bármit is jelentsen az…) Igyekeztem a 64. napig többet aludni, több-kevesebb sikerrel, de utána már jött az éjszakázás, hiszen sokszor indul be éjjel szülés, muszáj legalább óránként, és ahogy telnek a napok, akár fél óránként ellenőrizni a kismamát, hogy minden rendben van-e. Most kettőt. Így szombattól-keddig már nagyon keveset aludtam, bár sokszor annyira rendesek voltak, hogy Jenny mellettem aludt végig az ágyban, Rosi pedig a teraszajtó melletti kedvenc helyén nyúlt el – így ritkán kellett keresgetni őket a házban, elég volt legtöbbször csak felkelni, és figyelni őket.

Szülés előtti este. Látjátok a behajlított talpakat – ilyenkor jött egy fájás

Kedden Rosinak napközben már “jósló fájásai” voltak, biztos voltam benne, hogy hamarosan megkezdődik a szülés is, de igazából az éjszaka még mindig nyugodtan telt. Nem nagyon aludt már Rosi, inkább csak nézegetett, elnyúlt, néha jött-ment. Éjszaka fél óránként ellenőriztem, viszont fél ötkor úgy döntöttem, hogy adok magamnak egy hosszabb pihenőt, és fél hatig aludtam. Akkor keltem, és úgy gondoltam, ha nincs semmi történés, megiszom  nyugodtan egy kávét, és nekilátok a napi teendőknek.

Itt már tudtam, hogy elindult a szülés

Viszont történés volt, Rosi egyértelműen mutatta a közeledő szülés jeleit, így villám gyorsasággal intéztem el mindazt, ami nagyon fontos volt: kajaosztás a macskáknak, kutyáknak, vízcsere, almolás – a többi feladat megvár. Kezet mostam, kivittem Rosit néhány könyvvel, telefonnal és a kávémmal a neki szánt szülőhelyhez. Elhelyezkedtem. Nem úgy Rosi. Rosi úgy döntött, hogy ez a szülőhely nem jó, fujj, nem tetszik, nem ezt akarja, és kaparni kezdte az ajtót. Próbáltam jobb belátásra bírni, simogatni a boxban – amit totálisan felforgatott, némi jutifalattal lekenyerezni, de ő csak rohant az ajtóhoz, és már nem csak kaparta, rágta, tépte úgy, hogy hullottak a faforgácsok mindenfelé. Elgondolkoztam, hogy milyen állatom is van nekem, hód-e vagy macska… de sok időm nem volt ábrándozni, mert a helyzet így tarthatatlan volt. Hát jó. Legyen. Menjünk akkor a szobába, hátha az jobban tetszik, ott már szült. (Bár tegyük hozzá, amikor nem mehetnek ki ebbe az előszobába, amit már legutóbb is szülőszobának használtunk Jenny szülésénél, akkor mindig ki akarnak menni, és napok óta berendeztem, hogy szokják, lakják be. Mondjuk tény, hogy Rosinak csakazértsem tetszett akkor sem, míg Jennyke szívesen időzött ott bármikor.

Szóval Rosi a szobában, és még az a néhány dolog, amiből egy van – mérleg, jegyzetfüzet a szüléshez, ilyenek. Rosi egy-két röpke percig elégedettebbnek tűnt, de azért ez nem tartott sokáig. Már hogy is tartott volna. Rosi az a macska, akinek saját akarata van mindenben és mindenkor. Van mégegy ilyen cicánk. Teutates. Nos, a bécsi kiállításon a kedves cicagazdink, Judit gyújtott világot a fejemben, hogy ezt a két macskát pároztatni… ööö lehet, hogy kicsit erős elgondolás volt. Érdekes, hogy előtte egyáltalán nem gondolkoztunk ezen, de utána se vége-se hossza nem volt a nevetéseknek, amikor elképzeltük, hogy Rosi majd kis akarnok “vérmacskákat” szül, akik az anyaméhből egyből rámvetik magukat foggal-körömmel, és nem szabadulok tőlük többé. 😀 (A leendő gazdik megnyugtatására írom, hogy minden bizonnyal egyéniségek születtek hozzánk, akik a fotózáson ötszörös hangerővel és vitalitással adják tudtunkra hogy ők bizony Rosi és Teu utódai, akik nem tűrik az efféle inzultálást – ellenben Jenny babáival, akik ilyenkor is boldogan és elégedetten tekintenek a világba. Szóval előre szólok, hogy nem vállalok felelősséget az erős egyéniségek által okozott vidám és nem mindennapi történésekért leendő otthonukban :D)

Teu – aki talán a legnagyobb egyéniség a macskáink között, de nem mindig könnyű vele így ivarosan. Kíváncsiak vagyunk mit örökít ebből át az apróságoknak

Szóval néhány perc után Rosi úgy döntött, hogy nem, ez bizony megint csak nem az a hely, ahol ő szülni szeretne. Ilyen szokott azért másik macskával is lenni, de amint megkezdődik a szülés mindig lenyugszanak a kedélyek, és szépen megy minden a boxban a maga útján. Ezt mondogattam magamban, és nem engedtem Rosinak, aki egyre elkeseredettebben szeretett volna kitörni a börtönből  szülőszobából. Az a baj, hogy közben a fájások is beindultak, de Rosi mégcsak a box közelébe sem volt hajlandó menni. Néhány fájás után felpattant, és tovább bontotta az amúgy is jobb napokat látott ajtót, amin már sok kandúr és nőstény hagyta ott a foga nyomát, hasította ki a megfelelő darabot annak reményében, hogy közelebb kerül a céljához. Vannak ilyenek a házban, nekünk már fel sem tűnik, de talán a látogatók furcsán szemlélhetik, hogy mi az atya ég az, ami szétszed egy fenyőfa ajtót. Hát egy norvég erdei. Simán. Az ösztön nagy úr az állatoknál (némely embernél is, de ezt most hagyjuk).
Kezdett a helyzet tarthatatlan lenni, én pedig aggódni kezdtem, hogy mi lesz így ebből, és hogy egyáltalán nekiáll-e bent szülni. Épp ezen agyaltam, amikor Rosiból kipottyant valami minden különösebb erőlködés nélkül, miközben éppen ki akart menni. Megnéztem, egy lepényszerű dolog volt, de mégsem olyan volt mint a lepény. Rosi megszagolta, megenni nem akarta, sosem láttam még ilyet, fura volt, nem tetszett, hogy nem tudom mi történik. Még a boxot felforgattam gyorsan, hogy tuti, mikor még bent feküdt Rosi nem született-e egy pici, de nonszensz, észre vettem volna. Jöhetne előbb a lepény, mint a kiscica, csak ugye onnét, hogy már nem ad oxigént, és a picinek valamennyi ideje még van, hogy gond nélkül megszülessen, és ne fulladjon meg a lepény nélkül, de ez az idő véges. És mivel Rosi ideges volt, és nem volt hajlandó befeküdni szülni, így nekem dönteni kellett, hogy akkor most mi a csuda legyen, hiszen ha ez a valami lepény, akkor macska is tartozik hozzá, akinek ki kéne jönni, mielőtt baj lesz. Ehhez pedig Rosinak az kell, amit ő akar. Másként nem fog menni. Szememet az égre emeltem,  és kiengedtem hát Rosit, aki gyorsan betelepedett az általa már napok óta előnyben részesített kaparófa alsó kuckójába a nappaliban.

Nos, soha jobb helyet szüléshez… Rosi itt liheg, fájásai jöttek éppen

Remek. A macska éppen elfér benne kifli alakban, sötét van bent, és egy kerek lyukon tudok mindössze benyúlni vagy benézni. Ráadásul a bele való párna sem volt benne, mert azt kivittem Rosinak még az előszobába, hátha tetszik neki, szeretett rajta feküdni. Rosi tehát bent feküdt (az amúgy méreg drága) kaparófa kis kuckójában a csupasz fán, míg két darab szülőszoba állt rendelkezésre fullosan, több réteg törölköző és nedvszívó pelussal felszerelve, hiszen szüléskor mindenféle jön, magzatvíz, váladék, vér… De ez csak az egyik probléma volt. Volt itt más is, hogy ne lett volna. Minden “hozzávaló” valamelyik szülő helységben volt, továbbá 7, azaz hét darab másik norvég erdei akart feltétlenül részt venni a szülés érdekes és izgalmas történésében, viszont ezt a nyolcadik nem akarta – és én sem. Az idő telt, és nem tudtam, hogy veszélyben van-e bármelyik pici bent, ezért bár nyugodtan viselkedtem a gyomrom azért összeszorult. Ilyenkor gyors és határozott döntéseket kell hozni, nincs idő tesze-toszaságra. Jennyt és Lorát kiraktam a kis előszobába, a többi ötöt betereltem a szobába.
Így állt elő az a helyzet, hogy volt két szuper-felszerelt szülőszobánk teli nem szülő macskákkal, és a nappali-konyha-étkező- felső szint állt rendelkezésre egy szülő macskának. Nem tudtam sírjak-e vagy nevessek, de inkább próbáltam a legszükségesebb dolgokat összevadászni, a ház lakóiban pedig tudatosítani, hogy a konyha-étkező-nappali részleg átmenetileg üzemen kívül van. Nem, ne egyenek – én sem ettem. Nem, ne igyanak – én sem ittam még aznap semmit, mindenki szépen álljon neki dolgozni-tanulni, mert türelmem az van – de csak a macska felé ebben a helyzetben.
Kis idő után felállt a rendszer, és sikerült még Rosi alá betenni a kuckóba való párnát – legalább ne a kemény fára szülessenek a picik, és talán majd kimosható lesz – ha nem, hát kidobjuk, csak a kaparófának ne legyen baja, ha lehet. Bár pillanatnyilag egy dolog érdekelt: hogy mielőbb megszülessen az első kicsi, és lássam, hogy él-e. Ugyanakkor megfogadtam, ha nem lesz gond, akkor ezentúl “hallgatok” Rosira, és ott szülhet ahol akar, csak kerüljük el ezt a sok gyomorideget, mert ez senkinek sem jó. Egyébként ahogy elhelyezkedett, szinte el is indultak a fájások. Közben beszéltem Eszterrel, hogy jött egy lepény, de pici nem, és mi legyen. Megnyugtatott, hogy szerinte nem vagyunk még túl a kritikus időn, élve megszülethet a kicsi, hagyjam nyugodtan ott szülni ahol akar. (Amúgy Eszter hangját receptre kéne felírni mindenkinek, aki valamiért ideges, feszült. Hihetetlenül meleg, kedves és megnyugtató a hangja ilyen helyzetekben, pedig én sem vagyok egy idegbeteg állat, de nagyon jólesett beszélni vele. Egy áldás ő nekünk, de ezt már mondtam sokszor.)
Rosinak szinte azonnal jöttek a tolófájásai, ahogy elrendeztem mindent, és néhány perc után megérkezett az első apróság. Igen ám, de rohadtul nem láttam semmit, így nem sok fogalmam vont a történésekről. Amikor végre Rosi úgy fordult, hogy láttam az apróságot, és azt is hogy mozog, azért hálát adtam a Mindenhatónak, és kisebb kő gördült le a szívemről, de tudtam hogy még csak csatát  nyertünk, nem háborút.

Ennyit láttam az elsőszülöttből úgy egy óra elteltével.

Rosi tette a dolgát, és nyugodt volt végre. A pici kint volt, a lepény bent – ergo ami kijött, az nem ehhez a kicsihez tartozott. Ez azért nem volt megnyugtató, de igyekeztem elengedni ezt a dolgot és Rosira meg a picire koncentrálni. Fél óra telt el, mire meglett a lepény is, Rosi ellátta a babát, példásan, alaposan, megette a lepényt, elrágta a zsinórt, az apróság pihent, az én szemeim kigúvadtak, de akkor sem láttam nagyon semmit, csak hogy a pici sötét, feketének tűnik, de a talpa fehér. Nagyon örültem. Tényleg nagyon, de tudtam, hogy még messze a vége és annyi minden történhet még.

MIt mondhatnék? Egy szülés képei…

Itt egy órás szünet következett, Rosi boldogan nyalogatta a kis elsőszülöttet, aki vagy pihent, vagy szopni próbált. Nem vettem ki megmérni – jobb Rosit nem magamra haragítani, úgy voltam vele, ha a második nagyon hasonlít majd, akkor megmérem, hogy tudjam majd később melyik pici melyik. Hideg volt a padló. Kemény is. Fáztam is. De ez az egész nem az én kényelmemről szól.
Aztán Rosi is elfeküdt oldalra, és lassan megjelentek a jól ismert hullámok, felhúzta a lábát, tolt és minden erőlködés nélkül életet adott egy újabb apró norvég erdeinek. Mivel ilyenkor többször helyet vált, hiszen próbál hozzáférni a picihez, tisztogatni, burkot nyitni, gondoltam itt az idő, hogy megnézzem az elsőszülöttet. Megmértem gyorsan, elégedett voltam a súlyával, és azt is konstatáltam, hogy kislány. A kettes számú apróság éppúgy feketének tűnt fehér tappancsokkal, és alig tíz perc múlva már a lepény is kint volt. Rosita csodálatosan tette a dolgát, nem tudtam volna hozzátenni ehhez semmit, így csak figyeltem, és hagytam, hogy úgy csináljon mindent, ahogy az ösztönei diktálják – annál okosabbak úgysem lehetünk. Próbáltam néha bekukucskálni, megnézni, hogy mi a helyzet, de mivel sokat nem láttam, így hanyatt feküdtem a padlón, és vártam. Telt múlt az idő, nem történt semmi, a két apróság szopizott, Rosita pihent.

Minden nyugodt és békés volt, a többiek feltehetően elaludtak bent a szülőszobákban, mert mindenütt csend honolt. Eltelt így egy óra, kettő, három – éhes voltam, Szabi hozott nekem egy kis sajtot.

Reggeli – délután

Megnéztem a második picit, megszáradt már teljesen, és láttam hogy nem is fekete, hanem kék. Megmértem őt is, majd visszatettem Rosihoz, aki el volt foglalva az újabb jövevénnyel. Nem igazán láttam belőle semmit, csak hogy nincs benne fehér. A többi ráér – összekeverni nem fogom az előző aprókkal. Épphogy végzett Rosi a hármaska tisztogatásával már jöttek is az újabb fájások, és hipp-hopp megérkezett a negyedik baba. Rosinál 4-6 picire számítottam, de inkább hajlottam a 4-5 felé, így tudtam, hogy a nagy részén valószínűleg túl vagyunk a szülésnek, ami nem baj, mert messze volt már a reggel hat, bőven három után járt már az idő. Mivel most is csak annyit láttam, hogy a pici sötét színű, és nincs benne fehér, így az előző apróságot kivettem, megmértem, láttam, hogy fiú. Rosi örömmel és elégedetten rendezgette a piciket, láttam, hogy az alatta lévő párna már tocsog mindentől, próbáltam néhány papírtörlővel és kis törölközővel felitatni, hogy a picik minél szárazabb helyen feküdjenek, és betakartam őket egy kis puha takaróval. Egy óra sem telt el, és jöttek az újabb fájások. Örültem, hogy jól halad minden, és mivel Rosi éppen úgy mozdult, hogy a hátsó felét teljesen kitolta a kuckó bejáratán, így a kezembe pottyanva született meg az ötödik apró, és ahogy Rosi fordult és feküdt le tettem le én is a párnára a picit. A többi apróság ilyenkor igyekszik kapaszkodni, és nem elveszíteni a megszerzett cicit. Nem irigylem az anyamacskát, aki igyekszik szülni, miközben másik négy apróság csüng rajta, és nemtetszésének ad hangot, ha a mama helyet változtat. De hát ez márcsak ilyen… Az újabb apróság, fején egy fehér csíkkal és fehér tappancsokkal azt sem várta meg, hogy a lepény kijöjjön, egyből szopizni kezdett úgy ahogy volt. Életre való apróság, kétség nem fér hozzá.
Hamarosan békésen szuszogott mindenki, Rosi pihent, én vártam hogy lesz-e még bármi, bár valami azt súgta, hogy a szülésnek vége.

Eszterrel egyeztettem, hogy nem jön még most este, mert ha esetleg nincs vége, akkor nem akarja megzavarni a történést, főként, hogy Rosiról van szó. Így megbeszéltük, hogy reggel fél nyolc felé érkezik majd. (Ami aztán szintén meghiúsult, Jenny szülése miatt – de ez már egy másik történet. A következő.)
Vártam egy jó órát, de a többiek már kezdtek türelmetlenek lenni, nem szeretik, ha bárhová is be vannak zárva, így némi gondolkodás után a szobában lévő boxból kivettem a szüléshez bekészített cuccokat, és betettem helyette a szőrmét, az oldalakhoz feltekert kis takarókat, letakartam az egész boxot egy pléddel. Puha, meleg, biztonságos kuckó lett.

Végre a boxban a kis család

Már csak a legnehezebb feladat volt hátra, kivenni Rositól a piciket és elhitetni vele, hogy a boxban a szobában tökéletes helyük lesz. A piciket egy cicafekhelybe tettem, letakartam, és átszaladtam vele a szobába. Persze volt visítás, így Rosi azonnal kiugrott a kuckóból és követett, ideges volt, de szerencsére azonnal befeküdt a picik mellé, és hamar lenyugodott, nem zavarta az sem, hogy elköltöztettem a szülőhelyről. Ettől én is megnyugodtam, és bíztam benne, hogy nem fogja őket hurcolászni, hanem elégedett lesz a helyükkel. Rendet raktam kint, adtam mindenkinek enni-inni, aztán csak gyönyörködtem az újdonsült kis családban. Később kimentem, és elújságoltam Teunak, hogy apuka lett, örüljön. Biztos örült, legalábbis a nyakamba mászott és megtépte a hajamat – ez már biztos az öröm jele, vagy mi. Remélem a kicsik nem veszik fel ezt a szokást, mert ha öt kis Rosi-Teu bébi fogja tépni a hajam, akkor nekem végem.
Rosi jól volt, szerencsére ezután a szülés után nem volt sem extrán fáradt, sem lázas – ha nem is volt rövid, de nagyon szép és tökéletes szülés volt.

Én viszont nagyon fáradt voltam (kérdés mitől?) és éhes, így egyszerre főztem és próbáltam haladni a sok elmaradt teendővel. Jenny jól volt, kedves és aranyos, mint mindig, de látszott rajta, hogy fáradt és befelé figyel ő is. Így aztán igyekeztem mielőbb lefeküdni. Megkértem Szabit, hogy aludjon kint a nappaliban, és nézzen rá óránként Jennyre, én is ránézek majd többször éjjel, de muszáj legalább egy-két órát aludnom. Kiokosítottam, hogy mit kell figyelni és mikor szóljon. Így is lett. Szabi kelt szorgalmasna, én pedig éjféltől fél négyig aludtam 2 felkeléssel. Fél négy után mondta Szabi, amikor kijöttem, hogy minden rendben, Jenny-t kizárta a kis előszobába az imént, mert barna váladék folyik belőle, és visszafeküdt aludni. Itt elnyomtam egy mosolyt, hogy örülök, hogy ezt észlelte és kizárta a macskát, de még jó, hogy felkeltem, mert minden bizonnyal Jenny szülni fog akár pillanatokon belül, amit persze elintézne maga is, de én  jobb szeretnék ott lenni. Így gyorsan köntöst húztam, csináltam egy kávét, megnéztem minden van-e kint, ami kellhet, és kértem Szabit, menjen be Rosihoz aludni.

Még egy pillantást vettem Rosira és az öt szépséges apróságra, majd becsuktam magam mögött az ajtót, hogy egy újabb csoda megtörténtének adjam át magam.

A többi pedig már egy másik történet.

Tanulságos volt Rosi szülése, ő tényleg az macska, akinek az akarata előtt ilyenkor fejet kell hajtani. Szerencsére minden pici épen és egészségesen született, azóta azt is sikerült kideríteni, hogy mi volt az, amit először lepénynek  hittem. Megint tanultam valamit, de legfőképpen azt, hogy mi csak asszisztálhatunk ahhoz, ami történik, minél kevésbé avatkozunk közbe annál jobb, és a türelem, nyugodtság elengedhetetlen.

Rosi és Teu apróságai egyszerűen csodálatosak, lassan nyitogatják már a szemüket és egy újabb korszakhoz érkezünk majd.

Béke

Elnevezésükben kedves barátunk, grafikusunk, Laci segített nekünk, aki nagy ismerője a csillagoknak, ezúton is köszönöm neki. Nem csak ezt. Mindent. Különösen szerettem volna most, hogy az apró kis norvég erdeik csillagneveket kapjanak, hiszen: Only in the darkness can you see the stars…. és a sötét időkben még nagyobb szükségünk van a csillagok meleg, tiszta, semmihez sem hasonlítható, reményt adó fényére.

Köszönjük, hogy velünk vagytok, ölelésem,

Virág

 

 

Mindennapok – egy átlagos este a Nordic Verdenben 0

Home sweet home

Este van. Éjjel. Tél. Hideg. Szeretem a hideget. Szinte egész nap hidegben vagyok, de este jólesik a forró fürdő. Elnyúlok a habokban, átölel a forró víz. Álmos vagyok. Rápillantok a magammal hozott könyvre, olyan régóta szeretnék már belekezdeni, de inkább becsukom a szemem és csak fekszem. Jó így. Csönd van. Szabi ül még kint a gép előtt és dolgozik. Beszűrődik a billentyűk kopogása. Nem zavar, el is engedem. Átgondolom a mai napot. Hosszú volt, sok feladattal. Húúú, mi lesz, ha itt lesznek a kicsik? Hogy fogom bírni az egész évet? Magasra tettük idén a lécet, 8 alom, kennelek építése, egy csomó macskás dolog, amit már rég tervezünk, aztán a házfelújítás folytatása, könyvírás, és egy új – nem macskás – projekt kidolgozása, tervek, számolások, előkészületek, utazás – csakis a könyv miatt, kert, kutyák… Családi programok, ballagás, érettségi, tizennyolcadik szülinap és egy negyvenedik. Már előre látom, hogy egy pillanat lesz ez az év. Amikor ennyi teendő van csak úgy repülnek a hónapok.
És  – Te jó ég! – gondolok bele, mennyi minden lesz, amire most még nem is számítok. Nehézség akadt már így is, pedig még nem sok telt el az évből. No, de félre a negatív gondolatokkal.
Egyik elvem, ami mellett nap mint nap haladok, hogy mindig csak az adott megoldandó problémára koncentrálok, minek előre vetíteni vagy aggódni azokon, amik még el sem jöttek? Lehet, hogy el sem fognak, vagy átalakulnak, vagy… bármi. Hagyjuk őket akkorra.

norvég erdei kandúr

Tanuljunk Tőlük! Ők sem stresszelnek előre semmin!

Igyekszem inkább nem gondolni semmire, és csak pihenni. Ekkor úgy érzem néz valaki. Résnyire nyitom a szemem, és látom, Viva olyan hangtalanul ugrott fel a kád szélére, hogy egyáltalán nem hallottam. Hihetetlenek ezek a norvég erdei macskák, néha úgy trappolnak, hogy dübörög az egész ház, máskor meg mint a szellemek, annyira halkan jelennek meg. Viva édes, először csak nézegelődik, majd pancsolni kezd a vízben. Muszáj mosolyognom. Annyira szeretnivaló jelenség, olyan kedves, olyan nyugodt. Olyan szép. Aztán megunja, és odébbáll.

Viva – szereti a vizes történéseket. Egyet sem hagy ki.

Visszavonulok a gondolataim közé, és igyekszem közben nem elaludni. A víz már kicsit kihűlt, de még nincs kedvem kiszállni. Hallom kattan a laptop kint, Szabi befejezte mára. Léptek közelednek.
– Beszállhatok? – kérdi.
– Ahham… persze! – húzom össze magam. Úgyis kiszállok lassan. Képzeld, azt tanultam ma, hogy a célokat mindig le kell írni.
– De te folyton írsz….
– Ja. Az igaz. De tudtad azt, hogy a Tesla kitalálója, nemtudomhogyishívják,  – Elon Musk – veti közbe Szabi –  Ja, biztos. Szóval tudtad, hogy amikor kitalálta a Teslát, arra az évre 3 egyszerű célt fogalmazott meg, és ezt leírta, körbeküldte, és megcsinálta. Ennyi. Egyszerűnek tűnik, nem?
– Hááát, azért talált ő már ki olyan dolgokat, mint a Space X… – hülyén nézek, így megkérdi. Te…, te nem tudod az mi?!
– Szabi! – ülök fel hirtelen. Hagyjál. Nem tudom. 3 diplomám van. De! Tudod mit csinálok egész nap? Macskahugyot takarítok. Főleg azt.  Meg szart. Esetenként hányást. És szőrt. Azt mindig. Nem nézek tévét (nincs is), és nem olvasok híreket. Szóval, nem, nem tudom mi az a Space-izé. Én a a földön élek, oké?
Itt már nagyon röhögünk mindketten.
– Na, de azért mondd el, ha érdekes. És elmondja. És tényleg érdekes. A hallgatóságban részt vesz Joanna is, mert ha valahol nem megszokott hangok vannak, akkor neki ott kell lenni. Megjelenik akár éjjel is, ha tüsszentek. Ha köhögök. Ha valaki hangosan szól. Nevet. Felrakja a két első mancsát a kád szélére, és hozzám dugja a puha kis buksiját. Norvég erdei bajszok csiklandozzák az orrom.

Joanna – no words needed.

Fázom. Kiszállok inkább. Belebújok a norvég mintás pizsibe. Derű és nyugalom van bennem. Egészen addig, míg nem döntök úgy, hogy megágyazok. Megágyaznék. De valamelyik istentelen megint lejelölte az ágyat. Persze neeem, nem a vízhatlan huzat közepét, hanem a szélén, ahol galádul be tud folyni a pisi a matrac huzatra. Sóhajtok. Egyik huzat le. Másik le. Közben lelkes segítők érkeznek sorban. Minden norvég erdei kíváncsi, és ha valami történik, nekik ott a helyük. Fáradt vagyok én már ehhez. Szagolgatják a pisis cuccokat a padlón.
– Na kifelé, elég volt! Hadd csináljak már rendet így hajnali egy felé. Néhányat kirakok, néhány visszaszökik. Elhúzom az ágyat, letörlöm. A padlót is. Aztán mindent újra befújok és újra letörlök. Visszarendezem a matracot, keresek valami vízhatlan cuccot, letakarom. Rá egy plédet és a párnákat. Bizakodom, hogy reggelre nem lesz pisis mind. Összeszedem az ágyneműt, és kipakolom a nappaliba. Szabi ekkor jön ki a fürdőből.
– Mit csinálsz? – kérdi.
– Semmit… itt alszunk. Vagyis Te. Én még mosok.
Szabi lefekszik. Én elvonulok a fürdőbe. Beáztatom. Átöblítem. Átmosom még egyszer kézzel. Aztán be a mosógépbe. Egy óra három perces program. Jó. Tulajdonképpen annyit még kibírok ma ébren. (Ami érzéki csalódás, mert már rég másnap van.) Valami csendes munkát keresek magamnak, mert Szabi már alszik. Hajnalban kelni fog, hadd aludjon. Nekiállok letörölni egy vizes szivaccsal a szőrt a terítőről, aztán jön a macskabútor. Fáradt vagyok. Cikáznak a gondolatok a fejemben. Space-izé. Az… hát persze… Ez itt a real-world kérem. Leülök a gép elé. Van még negyven percem, mire lejár a mosás.  Jobbról Viva, balról Nayeli fekszik az asztalon. Arrébb Hayley. Rosi mellettem alszik a fotelben. Idilli ez a macskás lét. Tényleg…

Nayeli – ne félj gazda, nem hagylak egyedül!

Interjú a Nordic Verden Cicák Gazdijaival – 12. rész Peach és Leó 2

Peach, Leó, és a Deák Család

Kedves Zsuzsa és Miklós!

Örülök neki, hogy elfogadtátok a felkérésemet, és vállalkoztatok a gazdi-interjúra.
A minap azon gondolkodtam, hogy van-e egyáltalán olyan alkalom, amit nem tartogatok különösen kedves és szívet melengető élményként a találkozásaink közül. Valami átlagos. Szokásos. Felejthető. Aztán rájöttem, hogy különleges emberekkel együtt lenni sosem lehet átlagos, szokásos, vagy felejthető, így nem is csoda, hogy minden találkozásunkat élményként tartom számon.

Amikor az első érdeklődő levél megérkezett, csak ennyit tudtam elsőre mondani: – Húúú! Mert levelet kapni a világ másik végéből, Chiléből, a magyar nagykövettől nem mindennapi dolog. Kedves, közvetlen, barátságos levelet meg végképp nem. Minden gazdi jelölt érdekel minket, nyitottan és barátsággal várjuk a velük való találkozást, hiszen a 3 hónapig éjjel-nappal szeretettel nevelgetett, óvott-féltett, és annyi élményt adó kis apró norvég erdeit készülünk rábízni egy új családra, új gazdikra. Különösen izgatottan vártam a találkozást Veletek. Addigra már jó pár levélváltáson voltunk túl, és már azt is tudtuk, Peach Blossom büszke gazdái lesztek majd.

Baby Peach

A találkozás egy élmény volt. Minden tekintetben. Nemcsak az ország-világ szolgálatában álló nagykövetet és kedves feleségét ismertük meg, ami már önmagában is érdekes lett volna, hanem – és ez talán még fontosabb – igazi csupa-szív, kedves, nyitott, cicaszerető embereket, akiket azonnal a szívünkbe zártunk.
Bármeddig elhallgattuk volna a sok színes-vidám-izgalmas történetet az életetekről. Szerencsére erre is volt még később lehetőség, amikor meglátogathattuk Peach kisasszonyt, aki azóta igazi fenséges hercegnő lett, sőt, egy társat is kapott.

 

Peach 10 napos

Peach előtt is volt már háziállatotok? Meséljetek róla!

M: A munkánk miatt elég sok időt töltöttünk külföldön és soha nem tudtuk előre, hogy mikor és merre kell dolgoznunk, merre visz az út. Az első kiküldetésünkön, kezdő diplomataként Angolában, az ottani házunkban lakó, s a környékről hozzánk járó menzás cicákat etettük, gondoztuk egy szárazföldi teknőssel együtt. Majd kaptunk a kint dolgozó pécsi barátainktól egy csodaszép kuvasz kölyköt. Mikor véget ért a kiküldetés, az akkorra már 40 kilós kutyahölgyet, Lédit hazahoztuk. Nagyon a szívünkhöz nőtt. Családtag lett.

A következő, akkor már hét éves négylábú „családtag”, Mirci cica Havannában várt minket. Őt megörököltük elődünktől. A gazdag trópusi fauna miatt a kertben komoly hasznát vettük. Kiváló rágcsálóvadásznak bizonyult. Az éjszakai vadászat zsákmányait gondosan letette a kerti bejárati ajtó elé, hogy lássuk, ma is milyen ügyes volt. Horvát János: Kubai retro, vagy Medgyes Péter-Varga Koritár Pál: Diplomaták mesélik című könyveiben részletesen leírják Mirci /Mircella történetét. Ő is a szívünk csücske lett.

Mirci, avagy Mircella

A közben tíz évessé váló cicát nagyobb kalandok árán hazahoztuk Magyarországra, majd kivittük magunkkal újabb kiküldetésünk helyére, ahol még majdnem négy évig velünk volt. Az egy külön tízperces vlogot is betöltene, ha elmesélnénk, hogyan lehet dokumentumokkal ellátva kivinni, majd az Európai Unió egyik országába hivatalosan, lepapírozva behozni Kubából, egy a veszettség elterjedtsége szempontjából úgynevezett „harmadik kategóriájú” országból származó cicát… Nekünk néhány hónapos küzdelem, papírmunka és fáradozás után sikerült megoldani az embert próbáló feladatot. Mirci boldog budapesti lakos lett. Nem sokáig, mert rövidesen új feladatokat kaptunk. A következő állomáshelyre, Chilébe már egyszerűbb volt bevinni, mert oda már Európai Uniós állatútlevéllel utazott.

Miért pont a norvég erdei macskára esett a választásotok?

Zs: Miután Mircella legnagyobb bánatunkra 2017. karácsonya előtt két nappal a gondos orvosi kezelés ellenére eltávozott az örök vadászmezőkre, megjelent a kertünkben a szomszédban lakók gyönyörű szürke cirmos, galléros vadmacska kinézetű cicája, Leon, akinek az egyik hátsó lába rövidebb volt, mint a többi. Egyszerűen átköltözött hozzánk. Birtokba vette a házat, a kertet, mintha mindig is ott lakott volna. A gazdái hagyták, tudták, hogy jó kezekben van. Megpróbáltuk kideríteni milyen fajta lehet. Hosszas keresgélés után úgy gondoltuk, hogy egy norvég erdeihez áll legközelebb. Megvalljuk őszintén ezelőtt nem is hallottunk erről a fajtáról.

Leon, a kedves szomszédcica

Hogy találtatok ránk?

M: Az Interneten. Elkezdtük keresni, hogy Magyarországon van-e tenyészet, amely norvég erdeikkel foglalkozik. Egy-két honlap után rátok találtunk. A honlapot olvasva, nézegetve megfogott az a végtelen, odaadó szeretet, professzionális hozzáértés, amellyel a cicákkal foglalkoztok. Ezek után nem is volt kérdés, hogy veletek fogjuk felvenni a kapcsolatot.

Miért Peach-et választottátok?

Zs: Abban az alomban is minden cica gyönyörű volt. Ám csak egynek volt szépségpötty a fehér orrocskája mellett. Örökölte a szülei szépségét. Ráadásul mindenkit megelőzött ügyességben, bátorságban, kíváncsiságban. Ő nyitotta ki elsőként az igéző szemét, ő volt az első felfedező. Látszott, hogy mekkora egyéniség, mennyire életre való. Őt szerettük volna. Bár nem mi voltunk a cicaválasztók sorában az elsők, de szerencsénk volt, megkaptuk. Nagyon köszönjük nektek. Remélem, Peach is örül a választásunknak.

Peach másfél hónapos

Milyenek voltak az első együtt töltött napok?

M: Július közepének egyik vasárnapján érkeztünk haza négy év külföldi munka után. Költözés vissza a lakásunkba. Bőrönd bőrönd hátán, és még jön légi teherként a kinti háztartásunk maradéka kartondobozokba csomagolva. Minden szanaszét. Rengeteg intéznivaló a munkahelyen. 6 óra időkülönbség. Chilében tél, éjjeli nulla fokkal, itthon nyári hőség. Ilyenkor eltart egy darabig mire rájön az ember, hogy éppen hol van, éjjel van, vagy nappal. Gyors bevásárlás magunknak és most már az új családtagnak is. Jaj, mi is kell egy cicának? Kaparófa, alomtálca, lapát, játék. Igen és enni is fog valamit. Na de mit fog szeretni? Gyerünk vásárolni, internetről rendelni a cicakelengyét. Megvoltunk vele, összeszereltük az összkomfortos, kétemeletes kaparófát, mert olvastuk, hogy a norvég erdeik szeretnek magasra mászni és nézelődni.
Éppen hátradőltünk volna, amikor az első hétvégén már hoztátok is a cicát. Imádta a helyet. Kartondobozok mindenhol. Lehet ugrálni, bújócskázni, fogócskázni és a gazdiék is egész nap itthon – (én hosszabb szabadságon voltam, Zsuzsa pedig éppen munkát keresett). A lakást azonnal fölfedezte, birtokba vette. Már az első perctől kezdve tudta, hogy az alomtálca mire való. Peach szorgalmasan „segített” a kipakolásban, enyhítette a „Mirci hiányt”. Felvidította nemcsak a mi fölturbózott napjainkat, de édesanyám utolsó félévét is. Boldogok voltunk, nem unatkoztunk.

Peach megérkezett, és birtokba vette a lakást

Csak a nyitott átjáróban és a nyitott erkélyen féltettük szélvész királykisasszonyt, de valahogy tudta, hogy azt nem szabad átugrani. (Értette Zsuzsa magyarázatait? Fölmérte a tér mélységét? Ki tudja? Ösztönök, talányok.)
Összkomfortossá akkor vált a birodalom, amikor a segítségetekkel sikerült hálókkal cicabiztossá tenni a két veszélyes, nyitott helyet. Ezt is nagyon köszönjük nektek.

Nicsak, hát te ki vagy? Madárles a kilencediken. 🙂

Milyen jellem Peach?

Zs: Különleges. Abszolút jellem. Hatalmas egyéniség. Ilyennek született. Rendkívül okos, intelligens. Önálló, független, bátor, kíváncsi.
Nemcsak a külsejében fenséges. Tényleg királylánynak érzi magát, úgy is viselkedik. Finoman, elegánsan, felségesen. A kiszolgáló személyzetnek, azaz nekünk, földi halandóknak, nincs más választása, követnie kell őfelsége óhaját. Őt nem lehet csak úgy megsimogatni, fölvenni. Csak akkor, ha ő azt így akarja, jelzi. A gyönyörű szemével, a testbeszédével mindent el tud magyarázni a macskanyelvet nehezen értő gazdiknak.

Igéző szemek

Dorombolást csak ritkán, halkan kaphatunk, nehogy elbízzuk magunkat. Ugyanakkor rendkívül finom simulással, ágaskodással, egy nézéssel, hátpúpozással, egy finom érintéssel minden ragaszkodását, szeretetét meg tudja mutatni. Tényleg nagyon különleges cica.

Bár alapvetően lakásban tartjuk, de nagyon gyorsan megtanult hámmal, pórázon sétálni. A lakótelepünk parkjának minden zugát igyekezett felfedezni, természetesen lassított felvételben. Gondosan vigyázva arra, nehogy kihagyjon egy zugot. Így sokan megcsodálták, kicsik, nagyok. Sokan nem láttak még pórázon macskát sétáltatni. Miután kutyafuttató is van nem messze, így majdnem mindig ketten vittük le, hogy véletlenül se keveredjen komolyabb konfliktusba egy vehemensebb, nagyobb termetű kutyával. Imádta, amikor tavaly a nagy hóesésben is sétáltunk. Örömmel ugrándozott a hóban. Végre „hazai pályán”, hiszen ő egy norvég erdei…

Milyen volt az első év Peach-csel és miért gondolkodtatok rajta, hogy társat szeretnétek mellé?

M: Hat hónap elteltével mindketten el tudtunk kezdeni újra dolgozni, így napközben magára kellett hagynunk a hercegnőt, amit alapvetően jól viselt.

Játszunk? – Peach a szépséges

Esténként, amikor hazaértünk azzal fogadott, hogy hozta a kedvenc botját, hívott a franciaágyhoz, mert azon szokott a körbe forgatott botjára vadászni. Vagy a farkát föltartva előttünk szaladva, hátra nézve, murmogva hívott minket fogócskázni. De egy fogócska, vagy egy bunyó egy másik cicával az igazi. Mi, emberek ilyenkor elefántok vagyunk a porcelánboltban. Emellett számos helyen olvastuk, nemcsak nálatok, hogy a norvég erdei egy társas lény és szereti, ha van mellette egy másik cica. A szívünk azt mondta kell egy cica mellé, az eszünk meg azt, hogy még nem, hisz míg egész nap dolgozunk, nincs mikor összeszoktatni őket.

Hogy került hozzátok Leó (törzskönyvezett nevén Jadro), és mennyire volt nehéz összeszoktatni egy norvég erdei hercegnőt az új jövevénnyel?

Zs: Jadro/Leó teljesen véletlenül került képbe. Már a legutóbbi, kiállításon való találkozásunkkor is említettük Neked, hogy gondolkodunk egy új cica vásárlásán Peach mellé. Ezek akkor csak gondolatfoszlányok voltak. Terveink szerint az idei első almok egyikére jelentkeztünk volna. Mikor egy másik cica kapcsán írtad, hogy nehézségek merültek fel, jeleztük, mi szívesen átvennénk őt is. Azonban az a probléma megoldódott és mi is nyugodtan vártuk a tavaszt. Egyszer csak e-mail jött. Jadro gazdáinak kutyája valószínűleg allergiás lett a macskaszőrre. Az állatorvosuk pedig javasolta két-három hónapra elkülöníteni őket, hogy egyértelműen meg tudja állapítani az allergia okát. Kérdezted, hogy bevállalnánk-e a cicaszitterséget pár hónapra. Jó gondolatnak tartottuk, így legalább megláttuk volna, hogy reagál Peach egy új jövevényre.

Baby Jadro – most Leó

Néhány nap után azonban a gazdái – a cica érdekét nézve – úgy döntöttek, hogy nem tennék ki Jadro-t ennek az oda-vissza hercehurcának és a régebben meglévő kutyus egészsége miatt fájó szívvel, de megválnának tőle. Mi pedig nagy szeretettel fogadtuk a család új tagját napra pontosan két évvel Mirci elmenetele után.

Csodaszép Leó még nálunk

M: Azt gondoltuk, Peach is rögtön imádni fogja. Tévedtünk. Elfelejtettük, hogy ő már egy felnőtt hölgy. Kezdetben Leót amolyan betolakodónak nézte. Nem értette mit keres itt, az ő birodalmában ez a négylábú szélvész. Inkább fújolva elvonult a tornya tetejére, s várta, hogy majdcsak elmegy. Két napba telt mire leereszkedett közénk, s elkezdte méregetni a betolakodót. Leó pedig állandóan, finoman murmogva hívogatta, mintha magyarázta volna, hogy tetszel nekem, gyere játszani.

De jó, játszunk? 😀

Kicsit elbizonytalanodtunk, Tőled kértünk, és kaptunk tanácsot. Igazad volt. A szagok keveredését végül a kefével oldottuk meg. Mindkettőjüket ugyanazzal a kefével fésültük naponta többször, így kevertük össze a szagukat. Leó türelmes közeledése, kitartása, a közös szag végül összehozta őket. Az összeszoktatáshoz egy hét kellett. Karácsony hete, amit négyen együtt töltöttünk. Azóta hatalmas bújócskáknak, kergetőzéseknek, incselkedéseknek, bunyóknak vagyunk a tanúi. Már nem mi vagyunk az elefántok.

Peach és Leó – immáron barátok

Milyen jellem Leó és mennyi idő alatt szokta meg az új családját?

Zs: Peachnek sok dologban az ellentéte. Végtelenül kedves, szelíd, bújós, dorombolós, beszélgetős, murmogós, ragaszkodó szeretetgombóc. Most még kajla, fékezhetetlenül játékos, pajkos kölyök. Ő nem finomkodik. Mindenbe belevág, minden tiltott dolgot megtesz, mindenre fölugrik, mindent kipróbál. Nagykanállal eszi az életet, na meg a kaját Peach elől. Amikor túlzásba viszi a kópéságot, kap egy-két jól irányzott anyai pofont Peachtől, de ez egyáltalán nem zavarja. Imádom a hajnali ébresztő puszijait, imádom, ahogy halkan, finoman beszélget, magyaráz, hív. Imádom, amikor rájön a szeretetroham és majd szétesik a dorombolástól. Az már most látszik, hogy gyönyörű nagy legény lesz belőle, békés, mindenkit rajongva szerető vidám óriás.

Új otthon? Sebaj. Játék van, szeretet van. A norvég végtelenül alkalmazkodó fajta.

A hozzánk vezető úton Leó még sírdogált, magyarázta, hogy vigyem vissza az ő szerető gazdijához. Az új lakást már érdeklődve fogadta, s minket is hamar megkedvelt. A már bevált módszer szerint felvettem és a kezemben tartva körbevittem a lakásban, hogy először magasról láthassa új birodalmát. Peach szívét pedig azonnal meg akarta hódítani. A sok újdonság, meg a játszótárs miatt hamar elfogadott minket.

Az asztalon? Még szép. A kisoroszlánoknak mindent lehet. 🙂

Milyen az élet két norvég erdeivel? Más lett-e az életetek, amióta norvég erdei macskákkal osztjátok meg a mindennapokat?

Zs: Természetesen egy kicsit minden más lett. Minden jobb lett. Amikor esténként hazajövünk, gyönyörű fogadóbizottság vár minket: Először is egy gyors karomélezés az átjáróban lévő kaparófán, utána gyorsan befelé, mert köszönnek a gazdiknak és mutatják milyen jók is voltak napközben. Ártatlan tekintettel kommunikálják, hogy fogalmunk sincs ki verhette le a virágot az állványról, ki tehetett „rendet” a könyvespolcon… Nekünk, gazdiknak aztán megállásunk nincs, hogy mielőbb legyen vacsorájuk, tiszta almuk, játékuk, pótolandó a munka miatt kiesett órákat. Ők pedig elárasztanak minket a szeretetükkel, figyelmükkel. Innentől kezdve körülöttük forog az élet, s a világ nehézségei kívül rekednek. Mindig sikerül mosolyt varázsolniuk az arcunkra. Ezt hívja az egyik barátunk mellékhatás nélküli bódítószernek. Igaza van, nagyon hatásos. Csak ajánlani tudom mindenkinek, mert nemcsak élvezet norvég erdei cicákkal élni, de testileg, lelkileg karbantart.

Az olvasókat biztosan érdekli, hogy mi történik akkor, ha esetleg újra külföldre szólít a kötelesség? Vihetitek magatokkal a négylábúakat?

M: Ha esetleg újra külföldre kell mennünk, akkor természetesen – Mircellához hasonlóan – visszük magunkkal a négylábúakat is. Amennyiben lehet, akkor olyan légitársasággal utazunk, amelyik állatbarát. Havannából is úgy hoztuk haza Mircellát, majd vittük ki magunkkal Santiagóba. Nem kis utak ezek, de nincs annál nagyobb öröm, amikor elsőként a kedvenc cicádat hozzák épen és egészségesen, miközben izgatottan várakozol a csomagodra, majd együtt indultok el az új helyen, egy új életet kezdve, az új kihívások felé.

Játék az élet 🙂

Hálásan köszönöm Nektek az interjút, de leginkább azt, hogy Peach és Leó ilyen szerető, figyelemmel teli és kedves családban élhet. Mindig öröm, amikor levél érkezik, sok kedves képet, videót és történetet kapunk, és egy kicsit részesei lehetünk mindannyiótok közös életének.

Szeretettel gondolunk Rátok és a négylábúakra!

Ölelés,
Virág

Helló 2020! 4

Kedves Olvasóim!

A múltkori blogbejegyzésben már írtam arról, milyen is volt a múlt évünk történésekben. Még magam is meglepődtem, mikor visszaolvastam – pedig nyilván rengeteg minden nem került bele -, hogy mennyi mindennek kellett megfelelnünk. Az igazi részletes vissza-, és aztán előretekintést a hétvége hozta meg. Akik követnek minket régebb óta, tudják, hogy minden év januárjában elvonulunk valahová Szabival, hogy értékeljük az elmúlt évet és megalkossuk az új év terveit, majd a tervekhez kapcsolódó feladatok sorát.
Idén a választásunk anyukámék szépséges Duna mellett, Véneken lévő nyaralójára esett.

A nyugalom és béke szigete

Naplemente…

Szabi nem tudott szabadságot kérni, tehát csak pénteken késő este tudtunk itthonról elindulni, és nem lett volna jó valami távoli szállodába menni, mivel így hatékonyabbak voltunk időkihasználás terén, magyarul akkor ékeztünk és távoztunk amikor akartunk-tudtunk, határtalan béke, nyugalom és csend van arra, és velünk jöhetett Milo is.

Miloval nem maradhatott el a napi séta, örömmel pancsolt a jeges Dunában.

Ilyenkor nem csak egyéves, de távolabbi célokat is kitűzünk, ezek most inkább személyes jellegűek, de távlatokban azt mondhatom, ha nem jön közbe valami óriási sorsfordító dolog, akkor a következő öt évünket ebben az országban, ezekkel a tevékenységekkel képzeljük el nagyjából, mint amiket most is végzünk. Hogy utána mi jön – az addig eldől.

A macska tenyésztés nem könnyű dolog, sem beletanulni, sem kilépni, de csinálni sem közben, úgy, hogy soha ne hagyjon el a hitünk, jó úton járunk. Amikor nyáron megvettük a három új nőstény cicánkat, akkor a folytatás mellé tettük le a voksunkat, így azt gondolom a következő 5 évben számíthattok ránk, és a szebbnél-szebb kis norvég erdei apróságokra.

Már várjuk, hogy újra ilyen képekkel rukkolhassunk elő.

Egy kis érdekesség számokban a múlt évről:

  • Minden nőstény cicánk egyszer szült. (Az egyesületi szabályozás úgy szól, hogy két évente születhet 3 alom egy nősténynek).
  • Tehát öt alom látott napvilágot, abban 24 kiscica.
  • 13 lány, és 11 fiú.
  • 13 kicsi apukája Jaime.
  • 7 kicsi apujáka a horvátországi Dar.
  • 4 kicsi apukája Masek.
  • Joanna volt egyedül, aki először szült, és neki lett a legtöbb kiscicája – 7.
  • Hayley-nek és Lorának pontosan annyi apró norvég erdeije látott napvilágot most, mint legutóbb. 5-3.
  • Jenny negyedszerre lett anyuka és ennek örömére 4 kicsivel ajándékozott meg minket.

    Az egyik kedvenc képem az elmúlt évből

Az idei alomterveinkről is írnék kicsit, hiszen talán mindenkit ez érdekel a legjobban.
Nyolc nőstény cicánk van, ebből 5 aki már szült, és 3, akik még felnövekvőben vannak. Kiana jövő hónapban lesz egy éves, ivarérett már, legalább egy hónapja megkezdte a tüzelést, de nem szeretnénk még pároztatni. Mivel sűrűn és hosszan tüzel, és közben kevésbé eszik, olyankor nyugtalanabb, így egy melatonin implantot kapott, ami vagy hat, vagy nem, majd kiderül – ez egy természetes szer, nem hormonális, de talán egy-két hónapra tehermentesíti őt a tüzelések alól.

Szépséges Kiana, nagyon várjuk az apróságait

Mivel a legtöbb nősténynek nagyon megterhelő a hosszú tüzelés, és mivel nem használunk fogamzásgátló tablettákat, vagy más hormonkészítményeket, mindig erős sakkozás veszi kezdetét, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan a tenyészmacskának az a legjobb. Nehéz jó és egészséges megoldást találni, hiszen a természetben általában az történik, hogy ha egy macska tüzelni kezd, akkor vemhes is lesz. Tehát nem fordul az elő, hogy egy ivaros korú nőstény macska hónapokig csak tüzel és tüzel. Nagyon megterhelő ez a macskának, így mi általában igyekszünk mielőbb befedezni őket, ahogy beindulnak a tüzelések.

Joanna, akitől talán idén is várhatunk néhány vörös apróságot

De persze nem elég ezt figyelembe venni, rengeteg tényező van még. Vár-e bármilyen szűrésre, mikor kell oltani, mennyi idő telt el az előző alom óta, milyen az általános egészségi állapota és így tovább. Kiana tehát hiába ivarérett már, először szív és vese szűréseket végzünk nála, amivel meg szeretnénk várni az egy éves kort, illetve néhány kiállításra is el szeretnénk vinni, hogy a felnőtt osztályban címet szerezhessen az apró kis norvég erdeik érkezése előtt. Viva áprilisi, Nayeli májusi születésű, velük ugyanezek a teendők vannak, és persze náluk még nem is látjuk, hogy mikor  fogják megkezdeni a tüzelésüket. Ez akár már lehet 8 hónaposan, de ugye itt van nekünk Joanna, aki másfél éves korában lett csak ivarérett, így mivel biztosat nem tudunk, azt gondoljuk a 3 új lánykát kb. nyáron fogjuk fedeztetni majd – ha minden jól megy.

Viva – a csodálatos

A többieket pedig hamarosan, amint tüzelni fognak. Egyszer már nekiláttak, annyira meleg és napos idő volt decemberben, de most, hogy megjött a ködös, sötét és hideg idő úgy tűnik alábbhagytak a kedélyek. Meglátjuk.

Apukák szempontjából nagyon reméljük, hogy Teutates lesz az egyik fő hadra fogható kandúrunk, akinek ugye az ivarosodására pont egy éve várunk. Nekem már teljesen természetes, hogy nem csak kávéval indul a nap, de Teu golyóinak a vizsgálatával is – welcome in my world… 😀
(Anyway cukkerek vagytok mind, akik irigylitek a reggeli macskás kávézásaimat. Imádom én is. Az előtte lévő néhány órás munka, mint kezdő lökete a napnak nem szerepel a képeken, így sajnos azt senki nem tudja irigyelni. 😀 Egyszer veszem a fáradtságot, hogy levideózzam egy teljes napomat a tenyészetben, csak hogy árnyaltabb képet kapjatok róla, mivel telik a nap úgy 18 ébren-munkával töltött órája.)

Hamarosan újra ilyenek lesznek a reggelek

Szóval minden jel arra utal, hogy Teu végre ivarossá vált, emellett lehet, hogy Lorát, akit külső fedeztetésre vittünk volna különböző indokok miatt inkább Jaime-vel pároztatnánk. Ezek után Jaime fog fedezni egy külsős nőstényt, majd őt is pihenőre küldjük – mert megérdemli. Lesz még egy új apuka majd, de a kiléte egyelőre maradjon meglepetés.
Viva fedeztetéséről sem döntöttünk még, tekintve, hogy nincs hozzá amber kandúrunk. Vagy befedeztetjük Teuval, vagy keresünk neki egy külsős kandúrt, ami nem lesz könnyű egyáltalán. Ez idővel kiderül, még némi kutatómunkát igényel a dolog, de majd beszámolunk, ha sikerül elérhető és szép amber kandúrt találni hozzá.

Teu és Milo, egyikük remélhetőleg apuka lesz idén

Summa summarum, ha terv szerint alakulnak a dolgok, akkor öt alom érkezik valamikor tavasszal és 3 valamikor az év második felében. Ha ez így történik majd, és mindenki egészséges lesz, nem lesznek a szüléskor gondok, akkor mi tökéletesen boldogak és elégedettek leszünk.

Lássuk csak, mi van még. Ha persze a 8 alom – eddig öt volt a legtöbb – nem adna elég munkát… idén készülünk Nektek még ezekkel a vagy már ígért, vagy újonnan kitalált dolgokkal:

  • Nordic Verden póló, mert olyan szuper közösség vagytok-vagyunk, hogy megérdemeljük az összetartozás jeleként.
  • Nordic Verden táskák – létezik már egy vászontáskánk, amiben a gazdik kapják a költöző kicsik csomgaját, ezt továbbgondolva lesznek elérhető, és a környezettudatosság jegyében vászonból készült megvásárolható táskáink különböző dizájnokkal.
  • Idén is lesz naptár – havi bontású, mint most, és tervben van egy heti bontású is, hogy az adott év összes aprósága rákerülhessen majd. Idén majd már ősszel elkészítjük, hogy ne a karácsony előtti őrületben kelljen ezzel foglalkozni nekünk és Nektek is.
  • Lesz, naná, hogy lesz 2020-ban is gazditalálkozó kerti parti.
  • Lesz 3 hazai kiállítás, ahol találkozhatunk majd, az első április elején Győrben. És jónéhány külföldi, akit ezek érdekelnek, mikor merre megyünk, írjon.
  • És lesz még egy meglepetés, de erről később, mert bár már összeállt a fejünkben sokminden ezzel kapcsolatban, néhány árajánlat és időkalkuláció még várat magára, mert ha belefogunk, akkor az sokhónapos munka lesz. Ha minden eldőlt ezzel kapcsolatban, akkor  előrukkolunk a dologgal – stay tuned!

    Jaime – idén két almot apukája lesz, egy itthon, egy külföldön

Az évünket amúgy pozitív mérleggel zártuk, természetesen akkor, ha a saját munkámat-munkánkat nem akarjuk számszerűsíteni benne. Pedig elvileg kéne, hiszen kevesen dolgoznak úgy a munkahelyükön, hogy azért nem kapnak munkabért. Nos, az én napi 14-16-18 órás munkámat – hétvégén is! -, ha felszoroznánk egy nem túl jó, mondjuk 1500 forintos órabérrel, akkor olyan összegű fizetés jönne ki, amit ez a vállalkozás nem tud kitermelni magából a sok egyéb költség mellett. És akkor nem számolok azzal, amikor Szabi is a tenyészetért dolgozik, mert kennelt épít, honlapot frissít, plakátot készít, kiállításra jön, és így tovább. Szóval ha bárki tenyésztésre adná a fejét, nyugodtan kérjen tőlem konzultációs időpontot, szívesen mesélek róla pro és kontra, hogy mire készülhet, munkamennyiségben és anyagilag.

Nos, hirtelen ennyi az évről, ami előttünk áll, illetve mit áll, folyik, sebesen, és biztosak vagyunk benne, hogy néhány nem várt kanyart is vesz majd. Néha lehet, hogy lehúz minket az örvény, de biztos vagyok benne, hogy hamar kerül fejünk a víz fölé, és élvezzük majd a napsugaras időszakokat.
Köszönjük, hogy velünk vagytok az úton, a legjobbakat nekünk és Nektek is 2020-ban!

Ölelésem,

Virág

 

Új év, új célok, új remények – de még előtte: Ilyen volt 2019 0

Kedves Olvasóim!

Eltelt hát egy év – hogy hova lett, az a jó kérdés, mert jött, zúzott és elrohant. Én legalábbis így érzem. Hihetetlen gyorsan telik az idő, és bár szokásom szerint előre tekintek, azért álljon itt egy kis visszatekintés a 2019-es évre.
Nem volt könnyű évünk, volt sok jó magas léc, amit meg kellett ugrani – de megugrottuk, és voltak fantasztikus, örömteli pillanatok, amikre mindig emlékezni fogunk.

Január

  • Évértékelő és tervező elvonuláson voltunk a csodás Bikalon, ahol nagyon jól éreztük magunkat a középkori élménybirtokon. Az, hogy az akkori tervekből mi valósult meg, nemsokára kiderül. 🙂
  • Átalakult a honlapunk, új színek, letisztultabb, egyszerűbb, skandináv feeling-be öltözött. Új logónk is lett.
  • Teuból kikerült az implant – sajnos azóta is várunk a teljes ivarosodásra. De talán most!

    Kelták – imádom ezt a képet, a naptárunkban is szerepel egy hasonló

Február

Március

  • Megszületett a 2019-es év első norvég erdei alma, a csodálatos Scorpions bébik!
  • Alig pihentük ki a szülést, máris itt voltak a Trónok harca apróságok, az eddigi legszínesebb Nordic Verden alom

    Egy márciusi emlék: Teu , Lora és lánya Jenny

Április

  • Lora és Jaime első párosításából megérkezett a Norwegian Nature alom 3 különleges kis norvég erdei cicája. Gondolkozunk ennek a párosításnak az ismétlésén, mert nagyon tetszett nekünk.

    Norwegian Nature alom

Május

  • Horvátországba utaztunk, hogy Joannát Darral pároztassuk – szerencsére ez a találkozó sikeres volt.

    Májusi emlék – Hurricane és Jon

Június

  • Megtartottuk a első Nordic Verden Kertipartit, aminek óriási sikere volt és imádtuk az egészet. Fantasztikus volt a gazdikkal nálunk találkozni, egy remek délutánt töltöttünk együtt.

    Let’s party!

Július

  • A július az egyik legmozgalmasabb hónapunk volt. Elsőként megérkezett hozzánk a szépséges Kiana Németországból, aki az első tortie cica fehérrel a tenyészetben.
  • Hurricane Svájcba költözött, ahová mi magunk vittük el
  • A  – ki tudja hányadik… – házassági évfordulónkat egy újabb alom érkezésével ünnepeltek. Napvilágot láttak Joanna első norvég erdei kiscicái, akik a horvátországi papa után horvát folyók neveit kapták. Tenyészetünkben először születtek vörös norvég erdeik.
  • A hónap utolsó napjának a meglepetése Jenny és Masek Spanish Towns elnevezésű alma, ami négy szépséges kis norvég erdeit hozott nekünk.

 

A kis vörösek megérkeztek!

Augusztus

  • Az augusztusunk szintén nagyon mozgalmasra sikerült. Kezdésnek elutaztunk Svájcba Nayeli-ért, az igazi kis vadmacska kinézetű új tenyészcicánkért.
  • Az államalapítás ünnepét pedig azzal ünnepeltük, hogy elrepültem Spanyolországba Viva-ért, aki az első amber színű tenyészcicánk. Ezzel a 2019-es év állománybővítés be is fejeződött.

    Nayeli és Viva

Szeptember

  • Szabival elrepültünk Norvégiába, ahol két hetet töltöttünk, és főként autós túrákat tettünk a világ legszebb országában. Erről majd videóblog készül Nektek.

    Helló Norvégia!

Október

  • Részt vettünk a budapesti Felis Hungarica kiállításon,
  • majd két hét múlva a besztercebányain is. Mindkettőn az eddigi legnagyobb sikereinket értük el az új cicáinkkal.

    Kiana, the Best of best!

November

  • Megtörtént a picik ivartalanítása és elkezdték a költözést
  • November 19-ére az összes apróság elköltözött, kivéve Koranát, aki velünk együtt utazott el Tenerifére az új családjához. Erről az utazásról is videóblog készül. Majd.
  • A hónap utolsó hétvégéjén a budapesti kiállításon vettünk részt

    Loki (Cassandra) – Lora első almából, és Frida (Korana) – Joanna első almából ismerkednek Tenerifén

December

  • A hónap elején a messzi, csehországi Olomouc-ba utaztunk kiállításra
  • Ilyen is régen volt a tenyészetünkben, kiscica nélkül maradtunk. Kellenek az ilyen időszakok persze a felnőtteknek, és nekünk is.
  • A hónap végén a nőstény macskák megkezdték – korábban mint valaha – a tüzeléseket. Nem voltunk még erre felkészülve, így a pároztatásokat majd csak most fogjuk kezdeni, előtte  oltásokat és szűréseket kell végeznünk.
  • Kiadtuk az első naptárunkat a 2020-as évre

    Decemberi napsütés a kennelben

Nos, hát ezek voltak a fő történések, persze nem szólva a picik oltásairól, ivartalanításokról, varratszedésekről, chippeléskeről, a tenyészetbe költöző cicákról (Moszkva és Mexico), a sok-sok látogatóról és a szokásos napi teendőkről, mert akkor se vége-se hossza nem lenne ennek a bejegyzésnek. A legtöbbről úgyis írtunk itt a blogon, akinek ideje-kedve van, olvassa őket vissza.

Ami talán a legfontosabb, szeretnék köszönetet mondani:

  • a családomnak, akik segítenek és mellettem állnak ebben a néha nem könnyű világban, amit a tenyésztés jelent
  • az orvosainknak – különösen Eszternek, Zolinak, és persze Emesének és Nórának -, akik a legfőbb támaszaink a tenyésztésben
  • tenyésztő társainknak, akik bíztak bennünk, amikor lehetővé tették, hogy a tőlük vett cicákkal dolgozhassunk
  • barátainknak, akik így vagy úgy támogatják és segítik a munkánkat
  • a gazdiknak, akik örömben-boldogságban-odafigyelve nevelgetik a kisebb-nagyobb norvég erdeiket, és hírt adnak – a legnagyobb örömünkre – róluk
  • a várakozóknak, akik türelmesen várják azt, hogy eljöjjön a nagy nap, és nekik is lehessen egy Nordic Verden norvég erdei macskájuk
  • az online közösségünknek, akiket – egyre többen –  személyesen is ismerünk, akik eljöttök a kiállításokra és drukkoltok nekünk, akik néztek-olvastok minket, akik bátorítotok, akik szeretitek a cicáinkat és minket is, akik aggódtok-örültök és részt vesztek ezáltal a mindennapjainkban.

Köszönjük Nektek!!! You are the best! Csodálatos Új Évet kívánunk Nektek!

A hétvégén Szabival – és Miloval – elvonulunk, hogy értékeljük az elmúlt évet, és megalkossuk a 2020-as év terveit, amikről mindenképpen beszámolunk majd.

Elvonulunk – méghozzá ide

Ölelésem,

Virág

 

Kicsik nélkül az élet… – avagy kirepültek a kis norvég erdeik 1

Kedves Olvasóm!

Tudom-tudom, nem ezt ígértem én…, hanem, hogy majd jövök szépen mindenféle írásokkal. Nos, sűrű volt az elmúlt időszak nagyon, de most, hogy megfogyatkozott a banda több időm lesz írni arról a rengeteg mindenről, amiről már oly rég szerettem volna.

Először is köszönjük, hogy az utóbbi két alom kis norvég erdeit is a szívetekbe zártátok, és nyomon követtétek a mindennapjaikat, csínytevéseiket, kedvességeiket – gazdisodásukat. Írok itt most néhány olyan kérdésről, amit nagyon sokszor tesztek nekünk fel, személyesen, kiállításon, cseten, email-en… Lássuk hát:

  • Hogy tudjátok elengedni ezeket a kis szépséges norvég erdei kiscicákat?
    A rövid válasz: úgy, hogy a lehető legjobb gazdit választjuk nekik.
    A hosszú válasz: Úgy, hogy a kicsiknek ebben a korban már sokkal több személyes törődésre, foglalkozásra, játékra, babusgatásra van szükségük, mint amit mi egyesével meg tudunk nekik adni, hiszen van mellette életünk, házunk, munkánk, gyerekünk, és még sok-sok saját állatunk. Legfőképpen ez utóbbi. Ráadásul pontosan ez az a kor a piciknél, amikor világosan látszik, hogy érdeklődnek már nemcsak a társaik, hanem a kétlábúak iránt is, és elkezdenek velük kötődéseket kialakítani. Sokkal jobb az, ha ez nem velünk, hanem már a leendő gazdival történik meg, akik a  személyiségüket megismerve sokkal inkább tudják a  személyes igényeiket kielégíteni úgy, hogy közben örök társakká, barátokká, családtagokká válnak. Amíg a picik a bandában élnek, sokkal nehezebben látható az, hogy ki-milyen személyiség (persze mindenkiről sokat tudunk, de ezek igazán akkor válnak szembetűnővé a különbözőségek, amikor nem a csapat egy tagjaként szemléljük őket, hanem kiválva onnét egy új (sokkal kisebb) “csapatba”, családba kell beilleszkedniük. Mi erről az oldalról nem ismerjük őket, mert nincs rá lehetőségünk.
    Másfelől nem maradunk macska nélkül, hiszen a saját 11 norvég erdeink csak arra vár, hogy  velük töltsünk minél több időt, velük foglalkozzunk – nekünk ők a háziállataink, a családtagjaink, az apróságok ehhez képest csak “szállóvendégek”. Mondjuk a legcukibbak, a legszeretnivalóbbak – de akkor is. Szóval van kivel foglalkoznunk – bőven, így nem marad óriási kitöltetlen űr.
    Az pedig, hogy ezeket a piciket a világ legjobb gazdijainál tudhatjuk, mindennél megnyugtatóbb, akik képeket, sztorikat küldenek, kérdeznek, örülnek, mesélnek…. látjuk, hogy az aprók milyen jól érzik magukat – akkor miért kéne naponta úgy ébrednünk, hogy ez az élet kicsik nélkül de rossz. Elviselhetetlen. Kibírhatatlan. Nem az. Főleg így nem az. 🙂
    A mi dolgunk az, hogy amíg velünk vannak, addig al ehető legjobb életkezdést biztosítsuk nekik, hogy aztán magabiztosan váljanak az új család kedvencévé. Büszkék vagyunk arra, hogy ez az esetek kilencvenkilencegészkilenctized százalékában sikerül is.

    Szépséges Kulpa

  • Mikor lesznek újra kiscicák?
    A rövid válasz: nem tudjuk.
    A hosszú válasz: akkor, ha újra tüzelni kezdenek a nőstények, és mi is úgy gondoljuk, hogy eljött az ideje a picik érkezésének. Továbbá akkor, ha az idei évre tervezett – Teutates – kandúrunk készen áll arra, hogy megvalósítsa ezen terveink egy részét. És még ezen kívül is sokösszetevős a dolog, de ezekbe most nem megyek bele – majd máskor.
  • Milyen párosításokat tervezünk?
    A rövid válasz: nem tudjuk.
    A hosszú válasz: nagyon sok ötletünk és tervünk van, de addig nem akarunk a nagy nyilvánosság előtt beszélni róla, míg mi magunk nem konkretizáltuk ezt. Majd valamikor utána. Ami biztos, több újdonság is várható nálunk. Sőt… továbbmegyek. Szinte csak újdonság és olyan párosítás várható nálunk, ami eddig még nem volt. Az adott év terveit mindig az évtervező elvonulásunk után tesszük nyilvánossá (januárban), addig nekünk is csak gondolataink vannak róla, hogy mit szeretnénk.
  • Mikor lesz amber színű kiscicátok?
    A rövid válasz: nem tudjuk.
    Hosszú válasz itt most egyelőre nincs, Viva még kiscica, ráérünk ezen gondolkodni.

    Amber cicánk, Viva

  • Tényleg lesz Nordic Verden póló?
    A rövid válasz: tényleg.
    A hosszú válasz: elnézést kérek, nagyon szerettem volna elkészülni ezzel a projekttel erre a kiállításra, de sajnos nem jött össze – picik, utazás, egyebek – de most neki fogok állni, és talán még Nordic Verden naptár is lesz a jövő évre. Szóval aki még nem vett naptárat, ha vár egy kicsit, vehet egy igazi norvég erdeist.
  • Mikor látunk újra benneteket kiállításon?
    Magyarországon majd csak április elején, Győrben. Figyeljétek a kiírásokat, időben fogunk róla szólni.

És most néhány mondat arról, hogy vagyunk mostanság. A picik elég lassan, szakaszosan költöztek el tőlünk, és ahogy láttátok, Frida (“lánykori nevén” Korana) volt az utolsó, akit mi magunk vittünk el az új gazdiknak Tenerifére, és kedves meghívásukra – amit ezúton is nagyon szépen köszönünk  – egy hetet töltöttünk a csodálatos örök tavasz (nekem nyár) szigetén.

Tenerife – a csodálatos. A kép éppen a születésnapomon készült. 🙂

Felejthetetlen élményeket kaptunk. Az utazásról videóblog fog készülni majd, de lehet, hogy külön blogbejegyzés is, ha érdekel Benneteket az, hogyan zajlik egy ilyen viszonylag hosszú repülős út egy totál más világba egy apró kis norvég erdeivel. Kipihenten, feltöltődve értünk haza a télbe (amit egyébként imádok), és alig végeztünk a kipakolással, amikor már a kiállításra való összepakolással kellett folytatni.

Frida új otthonában – az első napon

A kiállításon nem hoztuk pont azokat az eredményeket, amiket szerettünk volna – de egyfelől minden kiállítás egy lutri, és nagyon sok csillagállásnak kell jó irányba állni ahhoz, hogy tutira mindent vigyél, másfelől volt több olyan szituáció is, amikor ránézésre tudtuk, hogy nincs esélyünk adott helyzetben. Nem azért, mert nem szépek a cicáink – igazságos, megdolgozott küzdelemben ha a bíró a másik cicát választja akkor mi is csak gratulálni tudunk és örülni a másik tenyésztő sikerének.

Nayelivel – miután a bíró nominálta a BIS-re

De persze vannak más esetek is, amiket nem taglalunk, mert egyfelől totálisan felesleges – ez a világ sok esetben ilyen, másfelől meg a macskáink szépségéből, értékéből, abból a sok-sok jóból amit nekünk – és másoknak – adnak, semmit nem von le vagy ad hozzá az, hogy éppen elnyer-e egy best in show-t vagy nem. Ha igen, persze nagyon örülünk, ha nem – és jogosan nem, akkor is örülünk, ha meg további eset áll fenn, akkor kicsit morgunk, és tovább lépünk. Nem érdemes mindennel foglalkozni. Sőt. Jó dolgokkal érdemes CSAK foglalkozni, ami meg nem jó azon változtatni. Ha tudunk. Ha rajtunk múlik. Ha meg nem, akkor meg úgyis mindegy.
Szóval örülünk az elért eredményeknek, de legfőképpen annak, hogy megint sok jó emberrel találkoztunk, tenyésztőtársakkal, barátokkal, gazdikkal, gazdijelöltekkel, érdeklődőkkel. Köszönjük szépen, hogy megtiszteltetek minket a jelenlétetekkel. Köszönjük Laky Zsuzsának külön a végtelen kedvességét, figyelmességét, mosolygós őszinte-barátságos lényét, a szépséges sorokat és a cuki bögrét, amit azonnal használatba is vettem, csak úgy a hozzá tartozó finomságokat. Köszönjük a drukkolást, az érdeklődést, a figyelmet. A szeretetet.

Ajándék bögrémet azonnal használatba is vettem 🙂

Szabi sajnos beteg lett a kiállításra, így nagyon nem irigyeltem az egész napért. Én jól voltam (még akkor), így a kedves tenyésztőtársak, barátok kérleltek, hogy tartsak velük a szombat esti party-ra. Kiállítás után mindig van gálavacsora, buli, móka-kacagás, amin mi nem szoktunk résztvenni általában. Nem azért mert nem jó, hanem mert mire hazaérünk, kipakolunk addigra már nagyon  fáradtak vagyunk és ott vannak még az esti teendők, és másnap reggel újra indulni kell. Szombaton is azért tudtam enni egy szendvicset – először aznap úgy délután valamikor -, mert vittem magammal, másként esélyem sem lett volna még erre sem. De hát kötélnek álltam, és nem bántam meg végül, hogy a többiekkel tartottam bulizni. Jó volt, fergeteges, rengeteget táncoltunk, nevettünk, szuper volt a társaság. Szabi pedig extracukkerjófej volt, mert hajnalban jött értem, és összegyűjtött, pedig ugye nagyon nem volt jól.

Party-arcok.:D Lacával a bulin

Utólag kérek elnézést attól a kedves érdeklődőtől, akinek végig kellett hallgatnia másnap a következő beszélgetést köztem, és az egyesület vezetője között a kiállítási ketrecnél:
– Helló Virág, akkor nem hívlak, már azt hittem nem jöttök. Urad hogy van?
– Vacakul. Jön majd később, csak hazavitte Teut.
– Oksa.
– Te, Laca, van fogalmad róla – mutatok fel egy rózsaszín, gumipánttal nyakba akasztható nyakkendőt -, hogy ez hogyan került éjjel a nyakamba, és vajon kié? Mert ebben mentem haza…
– Ja, ez az enyém! Köszi! És te nem láttad véletlenül a piros alsónadrágomat?
– A sex bombos feliratút? De-de, az egyik szlovák nő abban táncolt.
Itt kicsit csend lett körülöttünk, ami nekem akkor nem esett le, csak utólag villant be, hogy külső szemlélőnek azért ez egy érdekes beszélgetés volt. 😀
A  háttér sztori az, hogy az egyik kedves külföldi tag a hetvenakárhányadik szülinapját ünnepelte aznap, ezét az egyesület egy low cost “csippendél” show-val készült neki. A jeles művész költséghatékonyság, és móka fokozása okán nem más, mint az örök mókamester és minden lében kanál, csupa szeretet Laca volt. Említett piros ruhadarab lekerültekor természetesen volt alatta másik.
Nos, hát ebben a hangulatban telt az éjjel, és ennek megfelelően kicsit fejfájósan a másnap. Kinek betegség, kinek az elfogyasztott “jéger”-ek okán.
Plusz Teu kicsit kiverte nálunk a biztosítékot, ugyanis Jaime után vasárnap ő lett volna a soros a kiállításon. De ő nem akart jönni. És ha valamit Teu nem akar… akkor ember legyen a talpán, aki meggyőzi az ellenkezőjéről, vagy ráveszi. Nos, elég legyen annyi, hogy ketten harmadjára bírtuk berakni a boxba – és már az előző napokban menekült előlem, tudta, hogy esemény lesz. Szabi kiakadt, jogosan, és én is, mert nehogymár ekkora ellenállást kelljen kifejteni azért, mert be akarod rakni a boxba. Szabi mondta, hogy hagyjuk itthon, úgysem szereti a kiállításokat, champion címe van már – ne nyektessük. De én úgy voltam vele, hogy nevelési célzattal mostmár nem viszem vissza, mert akkor megszokja, hogy némi hiszti árán úgyis az van, amit ő szeretne. Pedig valójában nem volt kedvem hozzá, hogy nyúzzuk szegényt az egésszel, amikor annyira nem bírja.

Teutates – the king

Tudjátok, hogy Teu egy éves kora után került hozzánk, a tenyésztője nem hordta kiállításokra – mint mi a kicsiket – így nem tudta megszokni, és ezért tart tőle. Nagyon nagy nyugiban élet egy másik kandúrral egy szobában, és nálunk neki először még a kintlét, a roppant kevés zaj, ami az utcáról jön, az is sok volt, mikor megérkezett. Meg vannak cicák, akik egyszerűen nem valók kiállításra, de ő így extrán nem.
De én még kötöttem az ebet a karóhoz, hogy jön. Befizettük, meg különben is, viselkedjen. Ennek örömére az út háromnegyedénél gondolta úgy, hogy bosszút áll. Amikor éreztük a szagot, tudtuk, hogy van itt némi gond. Ekkor Szabi amúgy is rozoga állapota, a nem alvás és úgy általában ami ránk vár – gyorsan meghozta az ítéletet: minket kirak a lányokkal (Kiana, Viva, Nayeli), Teut meg hazaviszi. Egyetértettem, nekem sem volt kedvem még macskát fürdetni a közösségi mosdóban. Aztán szárítani. Teu amúgy sem bírja ezeket, és az idegen környezetet sem. Így aztán ott maradtam egyedül a hárommal, Kiana is elég feszkós volt, a másik kettő szerencsére mint az álom, bújnak, játszanak, nem érdekli őket, hogy mi történik körülöttük. Így indult a nap 3 óra alvás után, de aztán abszolváltuk az egészet.

Viva bírálaton

Ilyen ez a popszakma. Mikor megjöttem este,  Teu, – aki előtte egyből bevonult a kanapé alá, ha meglátott – ugrott örömmel az ölembe. Okos. Hihetetlen okos. Tudta, hogy vége az egésznek, nem megyünk már sehova, elmúlt a “veszély”.
Nos, este még jól voltam, de hétfőre én is elkaptam Szabi torok-nyavalyáját, meg valami hasmenőset is, így nagyon változatosan telnek azóta a napjaim…
Különben meg megjött a tél, és csodálatosan szép minden, csak még nem nagyon tudtam élvezni. De fogom.

Az első havas erdei séta a kiállítás utáni reggelen

Remélem már mindenki készül a karácsonyra – mert én még nem, de kéne. Egyelőre csak próbálok felszínen maradni, de aztán ha felszívtam magam energiával, akkor én is belevetem magam a készülődésbe – és legalább egy adventi koszorút szerzek. 🙂

Ölelésem Nektek, vigyázzatok magatokra, élvezzétek a telet – ha nem élvezitek akkor is az van, vagy menjetek Tenerifére, ott nyár van mindig!

Virág

Tizenegy 0

Állok a sorban. Nem erősségem a várakozás. Sebaj. Ilyenkor van idő üzenetekre válaszolni, hozzászólásokat lájkolni, és kommentelni. Szóval állok türelmesen – és dolgozom. Néha felnézek, fél lábbal lökök egyet a már amúgy is nehéz bevásárlókocsin. Még kettő előttem. Még egy. A kedvenc hentesem van. Nagydarab, kedves, udvarias.  Fehér a köpenye, az ingujja felhajtva, folt rajta sehol. Csak tudnám hogy csinálja! Én egy szimpla főzés után pólót cserélek.  Ismer jól. Szerintem már előre összeállíthatna nekem egy egységcsomagot, annyira tudja, miket fogok venni. Sorra kerülök. Mögöttem nőttön-nő a sor.

– Szép jó napot! Mi’ tetszik? – mondja, és közben már nyúl is a csirkemell felé.
– Három kilót kérek. Köszönöm.

Zacskóz, mér, ragaszt. Akkurátus. Nem siet, nem kapkod, nem lassú. Teszi a dolgát. Összerendezi a maradék melleket és felnéz.
– Kacsanyakat? Ma jött, friss, még van egész zacskóval.
– Igen, kérek – mondom, egy zacskó elég lesz. Mér, címkét ragaszt.
A mögöttem álló felsóhajt. Nem hangosan, nem is direkt, talán csak fáradt. Talán csak sietne. Talán sok a gondja.
– Baromfiból választ még? – kérdezi, de közben nyúl a zacskóért. Tudja, hogy igen.
– Egy kiló pulykamájat kérek. Mér, címkét ragaszt.
– Esetleg kacsacomb, most érkezett. Nem lesz már a héten.
– Nem, nem kérek, köszönöm. Kérnék viszont 6 kiló egész csirkecombot.
– Hat kiló egész csirkecomb. Máris. Kettővel mögöttem az öltönyös az órájára néz. Csinos darabnak tűnik, bár én sosem hordok órát.
– Hat kiló 10 deka pontosan. Jó lesz?
– Persze! – mondom. És… és kérnék még 4 darabot a pulykafelsőcomb filéből.
Mér. Ragaszt. Halkan, de érezhetően kezd a sor mögöttem türelmetlenné válni. Mocorgás. Csoszogás. Köhögés. Sóhajtás. Valaki inkább kiáll és vesz néhány mirelit csirkét.
– Baromfiból választ még? – kérdezi az eladó.
– Igen, kérnék még két kiló pulyka zúzát.
Sóhajtás. Hátranézek. A mögöttem álló hölgy negyvenes. Farmer, pulcsi, fekete cipő. Jobb időket látott festett haj. Kezében kosár, benne néhány dolog.
– Nagy a család? – kérdezi. Hirtelen nem is értem, miért, de a kocsiban lévő hústömegekre sandítok és leesik.
– Ja. Az nagy. Elég nagy.
– Sok a gyerek?
– Rengeteg – mondom. Tizenegy.
– Az tényleg sok – sápad el. Az igen! Az nagyon sok! Akkor már értem – mondja, a húskupac felé int és tisztelettel vegyes áhítattal mér végig.
Az öltönyös csettint a nyelvével, és azt mondja: Ejha! Na annyit etetni….
– Ne is mondja! – legyintek.
Hátrébb valaki CSOK-ot emleget, de nem hallom, mert szól az eladó:
– Baromfiból választ még? Pulykamellet?
– Iiiigen, köszönöm, 4 kilót kérek.
Mér. Csomagol. Címkét ragaszt.
– Parancsoljon. Sertés, marha lesz?
– Nem, nem kérek mást, köszönöm.
A sor egy emberként lélegzik fel. A negyvenes festett hajú még nem tért magához. Néz rám és csak ismétli: – Tizenegy. Az rengeteg. Hogy bírja?
– Néha nehezen – mondom, de ez a dolgom. És amúgy cukik. Mind a tizenegyen. Legyen szép napja, viszlát!
Köszönni sem köszön a döbbenettől.

Otthon kipakolom a rengeteg cuccot. A sok hús megy a hűtőbe, majd éjjel érek rá foglalkozni vele. Addig is előkapok egy csomag felengedett nyers húst, és a picik elé teszem. Vidáman esznek. Mit esznek! Falnak! Mind a tizenegy.

Egy kiállítás margójára 0

Kedves Olvasóim!

Szeretnék mégegyszer köszönetet mondani Nektek, akik eljöttetek és meglátogattatok minket a Felis Hungarica legutóbbi macskakiállításán. Annyian voltatok, hogy többek nem is jutottak közel hozzánk – szerencsére lesz még erre alkalom, a következő budapesti kiállítás november 30-december 1-jén lesz ugyanazon helyszínen. Majd figyeljétek a Facebook oldalunkat, ott közzé fogjuk tenni a pontos tudnivalókat az eseménnyel kapcsolatban, és majd azt is, hogy melyik cicákkal megyünk arra a kiállításra.

Az első kiállítás – nagyon jól vették az akadályokat

Elnézést kérek azoktól, akikkel nem tudtam végül beszélgetni, megismerkedni – sajnos ez a két nap nem olyan sok, és mivel csak ketten voltunk a 4 cicára nagyon úsztunk a teendőkkel. Ettől még végtelenül örültünk, hogy ennyi gazdink eljött és osztozott az örömünkben, amikor Kiana cicánk megnyerte – mindkét napon – a Best in Show-t a 4-7 hónapos kategóriában.

Kianával a kupa átvétele után

Viva is csak egy hajszállal csúszott le erről – ki tudja, legközelebb bármi megtörténhet. Nagyon sikeres hétvégét zártunk, hiszen bár Teu nem szereti a kiállításokat, de mostantól champion címmel büszkélkedhet!

Teu felkészítése bírálathoz – köszönjük a képet Alaxai Éva

Nayeli első napon excelent 1, a másodikon pedig Vivával egy csoportban, tehát ellenfélként excelent 2 minősítést kapott.

Nayelivel bírálat előtt – köszönjük a képet Alaxai Évának

Viva első nap sajnos rossz színcsoportba került, de másnap már Best in Variety lett, és szintén nominálta a bírónő a Best in Show-ba. Amúgy a svéd bírónővel nagyon jót beszélgettünk, és sokat mesélt a svéd tenyészetek cicáiról, illetve az ottani amber cicákról. Nagyon érdekes eszmecsere volt.

Viva bírálat előtt – köszönjük a képet Alaxai Évának

A gazdijaink igazi kis csapatot alkotnak, és lassan jobban ismerik egymást, mint mi őket. 😀 És ez fantasztikus… mindig jó találkozni és beszélgetni azokkal, akiket valamilyen közös érdeklődés, szenvedély köt össze – ez esetben ennek tárgya sok szép Nordic Verden norvég erdei macska. Kisebbek-nagyobbak, fiúk-lányok, ilyen-olyan színűek – de mind egytől-egyig csodálatosak – akárcsak a gazdáik. Nagyon büszkék vagyunk a gazdijaikra, hiszen ezt a brandet, amit a Nordic Verden jelent, nem csak magunknak – főleg nem magunknak! – hanem nekik köszönhetjük. Nélkülük nem volna értelme a mindennapos órákig tartó takarításoknak, az éjszakázásoknak , a kicsikkel való sok hetes foglalkozásnak és törődésnek, a fotózásoknak, a képek szerkesztésének, a kajarendelésnek és az almolásoknak – és még sorolhatnánk napestig. Köszönjük szépen!

Gazdikkal a színfalak mögött

És köszönjük azoknak is, akik még nem gazdik, vagy talán sosem lesznek azok, de lelkes követőink, like-olják, kommentelik a posztokat, olvassák a blogot, figyelik a honlapot, eljönnek a kiállításokra, kérdeznek, örülnek, lelkesek, aranyosak, kedvesek – hírét viszik ennek a fantasztikus fajtának, ami a norvég erdei.

Viva és Nayeli – köszönjük a képet Alaxai Évának

Egyik kedves gazdi ötlete volt, hogy szeretnének ők is Nordic Verdenes pólót, mert szívesen jönnének abban a kiállításokra, vagy akár a Nordic Verden kertipartikra. Amikor írtam erről a Facebook oldalunkon többen is nagyon lelkesek voltak, így a következő napokban (ahogy az időnk engedi) a grafikusunkkal közösen kigondolunk néhány variációt ezekre a pólókra, és akkor majd Ti jól megszavazzátok, hogy melyik is tetszik a legjobban, amit aztán mindenki a kénye-kedve szerinti méretben meg tud vásárolni. Igyekszünk úgy kivitelezni, hogy a következő kiállításon már ne csak lelkesedésben, hanem egyenpólóban is megmutatkozzon a Nordic Verden Fan Club. 🙂

Kiana a serlegekkel

Az idei évünk úgy alakul, hogy valószínűleg már nem lesznek kiscicák – vagy ha mégis, akkor nagyon nagy szerencsével december vége felé – de ezt még nem tudjuk. Néhány vörös kisfiúnk várja még az álomgazdit (ha a lánykáim hajlandók lesznek tőlük megválni, mert totálisan beléjük vannak zúgva. Látva a fantasztikus természetüket, masszív-erős lényüket és végtelen kíváncsiságukat, vagy ahogy az ölünkben dorombolnak – ezt meg is értem).  Szóval ha valaki vágyna egy vörös, vagy vörös fehér szépségre fantasztikus természettel megáldva (mármint a macska – de ha a gazdi is olyan, annak örülünk :D), akkor kivételesen soron kívül juthat hozzá – szóval fel a kezekkel!

Szépséges Dobra <3

A sok-sok lánycicára váróknak pedig drukkolunk, hogy a következő almokban megszülessen az álomcicájuk. 🙂

Nos, hirtelen ennyi felőlünk. Adósak vagyunk még az amber szín bemutatásával, és a norvégiai utunk videóblogjaival – de ami késik, az ugye –  eljön. A hétvégén kiállításon leszünk külföldön, drukkoljatok, utána pedig a picikkel kapcsolatos teendőkkel (oltások, ivartalanítások, gazdi látogatások, költözések) leszünk elfoglalva néhány hétig, de igyekszünk pótolni az elmaradásokat.

Krka <3

Remélem élvezitek az őszt, mert mi nagyon, a cicák egyenesen imádják, ahogyan majd remélhetőleg a közelgő hideget és telet is fogják. Én biztosan.

Ölelésem Nektek!

Virág

 

 

Újra itthon 4

Kedves Olvasóim!

Itt vagytok még? Olyan régen jelentkeztem…. Tényleg sajnálom, talán most, hogy jönnek az őszi-téli kuckózós napok több időm lesz a gép előtt ülni és írni. (Különben nem tudom mitől lenne több, hiszen attól még a teendők mennyisége nem változik, de mégis van egy ilyen érzetem – szóval rajta leszek!)

Őszi reggel az erdőben, itthon

Újra itthon vagyunk hát, a nagy utazás után. Hogy jó volt-e? Még annál is jobb… Hogy megérte-e? Minden pillanata… Hiányoztak-e? Nagyon… Aggódtam-e? Rengeteget… de hát ez ilyen. Nagy felelősség itthon hagyni ennyi négylábút, mégha történetesen a világ legjobb cicaszitterei is vigyáznak rájuk. Egy kívánságom volt: darabszámra meglegyenek mind. Ez teljesült – elégedett vagyok.
Az utazásról videóblog-sorozat készül majd, amint utolértük magunkat, így akinek kedve van, bepillantást nyerhet az átélt élményekbe, láthatja azokat a csodálatos norvég tájakat, ahol jártunk, és ahonnét a norvég erdei cicák is származnak.

A szépséges Kragerø

Nagyon rég voltunk ilyen sokat távol – jobbanmondva soha – két hetet utoljára a nászutunkon utaztunk, de az sem most volt – elhihetitek.  😀 Örültek nekünk a kicsik és nagyok, a kutyák és macskák, amikor hazajöttünk, és mi is nagyon örültünk, hogy viszontláthatjuk őket.

Nem tágítottak mellőlünk egész este

Másnap aztán gyorsan bele is kerültem a sűrűjébe, mivel néhány kicsinek szemgyulladása lett, és úgy tűnt, nem lesz elegendő csak áttörölgetni bórvízzel, így hamar az orvosnál találtuk magunkat. Kaptak szemcseppet, és kezdetét vette a “hogyanfogjamleegyedülamacskát ésközbennyissamkiaszemét ésmégacseppentőtisfogjam” körforgása. Nem hinném, hogy annyira jeleskedtem a folyamatban, mivel pár nap múlva egy csepp nem volt a kis üvegcsében… kérdeztem is Esztert, hogy normális-e, hogy én már ezt mind elcsepegtettem. Természetesen nem, nem volt az, de tekintve, hogy minden negyedik cseppet bírtam a helyére juttatni, a többi meg folyt mindenfelé, – azt gondolom nem is olyan rossz. 😀 A szemecskék viszont gyógyulásnak indultak, szóval megérte a küzdelem.

Az egy négyzetméterre eső cukiságfaktor mértéke: nagy

Mondanám, hogy innentől csupa béke és nyugalom szállta meg kicsiny állatszerető otthonunkat, de az nem volna igaz. Minden napra jut valami, így az életünk sokmindennek mondható, de unalmasnak biztosan nem. Jellemezhetném káosszal is, de a saját lelki nyugalmam érdekében inkább a kalandos szót használnám helyette.

Hayley, akit zavarnak a kis rohangáló lények, így legszívesebben itt pihen

Random kiragadva egy napot, amikor az 5-6 órás takarítás után elégedetten ülnék le a kávémmal dolgozni – de jön Joanna, és hányni kezd. Hol máshol, mint a szőnyegen, természetesen, amit aznap vette le a szárogatóról. Nem volt sokáig használatban – na.
Joanna rendszerint nem hányja ki a szőrt, így általában pasztát kap, de most úgy döntött, hogy kiadja magából. Nincs ezzel gond, normális, csak szegényem borzasztóan erőlködött, és természetesen a szőrgalacsinnal együtt jött minden. Nagyon sajnáltam, de mire lezuhanyoztam a szőnyeget és elindítottam a mosást már evett. Ez nem bizonyult jó ötletnek, mert vagy még volt némi szőr, amit ki akart adni magából, vagy csak a gyomra fordult fel az előzőektől – de újra hányt. Természetesen a szőnyegre. Az újra, amit az előző helyére terítettem.

Itt fogadtam meg – századszor -, hogy amint a felújítás eléri végre a nappali-konyha részt is a házban, soha többet szőnyeg oda nem kerül. Újra összetakarítottam, kivittem ezt a szőnyeget is, hogy a kádban várja a sorát, míg az előző kimosódik a gépben.

Közben a picik is felpillantottak a délutáni szunyókálásból, mondván történések vannak itt, amiben részt kell venni, de csak a hányás feltakarításához használt papírgurigát találták meg – míg én a fürdőben tevékenykedtem – azt viszont remekül kis apró darabokra cincálták. Először csak azt realizáltam, hogy a kávém kihűlt, utána lettem csak figyelmes a kis papírfecnik tengerére. A hideg kávé úgyis megvár, nosza szedjük össze a papírt. Az aprók egyből meglátták a lehetőséget, segítettek, így mondanom sem kell mennyire jól haladtunk.

Virágok közt veled lenni… avagy a jócica kiscica álcafotó 😀

De nincs az a kávéidő, ami ne jönne el, így elégedetten rogytam le a fotelbe, és kezdtem volna gyönyörködni az apró kis norvég erdei cicák játékában, amikor megjelent Johi, és újra hányni  kezdett. Itt már nem tetszett a dolog, főleg amikor megláttam, hogy a hányás véres. Mivel kaja már nem volt benne, így jó sok folyadékot hányt.
A picik természetesen nem érzékelték a történet drámai jellegét, viszont kíváncsiak voltak – nem kicsit – és pontosan nyolcan rohantak nyomban a szerencsétlen hányó Joannához, hogy szemügyre vegyék mit is csinál. Én kezemben némi vécépapírral – a papírtörlő előzőekben való szerencsétlen elmúlása okán – próbáltam távol tartani a piciket Johitól, a hányástól. Négykézláb. Az asztala alatt.
Gondoltam is:  még jó, hogy nem lát senki, mert néha komplett kabaré jelenetekkel egyenlő, ami itt folyik. Minden végtagomat bevetve próbáltam elkerülni, hogy a picik a hányásban rohangáljanak, de persze egynek csak sikerült tapicskolni benne. Gyorsan felkaptam, ennek örömére az összes lábára tapadt cuccot egy mozdulattal rázta bele a képembe.
Itt nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, de abban ugye egyet értünk, hogy egy valóság show-t leforgatni nálunk elég jövedelmező lenne.
Gyorsan a szemetesbe termeltem mindent – mondván később kiviszem, arcot mostam és pánikszerűen hívtam Esztert, hogy van itt némi gond. Közben eszembe jutott, hogy le kellett volna fotózni a hányást a vér miatt. Így szépen kikukáztam az egészet és gusztusos fotókat készítettem. Közben valamelyik kis istenadta kiborította a szemetest, de ezen már a szemem sem rebbent.
Szerencsére Eszter nem jött pánikhangulatba – amiért végtelen hálás vagyok, mert semmi sem volna rosszabb, mint egy ilyen helyzetben pánikoló doktor. Elmondta – amit amúgy nyilván tudtam is, csak nagyon kellett a megerősítés, – hogy valószínűleg a szőrhányás miatti erőlködés okozott némi vérzést, és ezt látom a kijött tartalomban, de küldjek róla képet. Mert ugye tutira csináltam. Büszke is voltam, hogy igen, és átküldtem. Eszter visszahívott, hogy szuper, szerinte úgy van ahogy mondta, de legközelebb legyek szíves már az érintetlen hányást fotózni, nem a papíron szétkentet, mert ez így nem olyan jól látható.
Teljesen jogos elvárás, legközelebb szólok a 8 kis bajkeverőnek (még csoda, hogy 3 valahogy későn kapcsolt, hogy esemény van), hogy szépen üljenek le megadott vonalnál, és onnét nézzék a műsort, meg amíg fotózok, meg amíg takarítok – aztán majd közelebb jöhetnek.

Joannától elvettem minden kaját és innivalót, de szerencsére utána nem történt már semmi, estére tökéletesen jól érezte magát.

Fárasztó a csibészkedés, muszáj kipihenni

Hát így élünk mi. Welcome in my world! És ez a napnak csak egy része. Kicsit mint a cirkuszban, néha mint a bolondokházában. De a miénk. Szeretjük.

 

Ölelésem Nektek! Vidám őszi napokat, és ígérem hamarosan jelentkezünk!

Virág

Hogyan választunk új tenyészcicát? 0

Kedves Olvasóm!

Hogyan választunk magunknak új cicát?

És hogy kerül haza?

És mi történik utána?

Hogyan illeszkedik be?

Ilyesfajta kérdések szoktak felénk záporozni, így arra gondoltam, most, hogy Kiana megérkezett hozzánk, mesélek nektek egy kicsit arról, hogy hogyan választunk magunknak egy újabb norvég erdei macskát, aki aztán a tenyészetünk aktív tagja lesz.
(Közben Nayeli is megérkezett, róla majd videóblog készül.)

Mondanám azt, hogy egészen egyszerűen csak beleszeretünk egy norvég erdei kiscicába és megvesszük.

De nem!

Ennyire azért nem egyszerű a dolog. Persze fontos az, hogy igazán tetsszen nekünk, de ez még kevés ahhoz, hogy őt válasszuk. Mi az a tenyészet vagyunk, aki nem cserélgeti le a tenyészállatait 2-3-4 évente, csak mert úgy érzi, hogy már unalmas a meglévő cica, vagy éppen helyet akar csinálni újabb, izgalmasabb jövevényeknek. Hosszú időre választunk magunk mellé elsősorban családtagot, és másodsorban – de legalább olyan súllyal – tenyészállatot, akivel hosszú éveket fogunk közösen dolgozni azon, hogy Nektek a:

legédesebb,
legnorvégabb,
legkiegyensúlyozottabb

házi kedvencetek legyen majd.
Ráadásul ezek a cicák, ha befejezték az aktív tenyésztői pályafutásukat immár ivartalanul a jól megérdemel pihenőidejüket töltik majd nálunk – mint házikedvenc, tehát nem adjuk oda idős korukra a cicáinkat másnak. Ezt mi több szempontból sem tartjuk etikusnak – de most nem is erről akarok beszélni.
Az első cicáink lassan eljutnak egy olyan korba, ahol el kellett gondolkodunk azon, hogy néhány év múlva, amikor már kivonjuk őket a tenyésztésből, egyúttal a tenyészetet is leépítjük, vagy pedig gondoskodunk az utánpótlásról és folytatjuk tovább – és akkor újabb 7-8 évre elkötelezzük magunkat ennek a nem mindennapi, de minden nap embert próbáló szép hivatásnak.

És elgondolkodtunk.

És döntöttük.

Vagyis elköteleződtünk a következő majd egy évtizedre is. Nos, ez volt az első, de talán legfontosabb lépés afelé, hogy új cicát válasszunk a tenyészetbe.
Miért?
Mert amikor az ember dönt a következő majd 10 évéről, akkor azért átgondolja a dolgokat. Minden szempontból. A macskatenyésztés óriási kötöttség. És rengeteg idő. És annál több pénz. És felelősség.
Bízunk benne, hogy jó döntést hoztunk!

A következő lépés az, hogy elkezdünk cicát keresni. Itt sokféle variáció előfordulhat:

  • lehet, hogy már eleve várunk egy bizonyos tenyészet bizonyos párosításából születő kölyökre – így volt ez Teutates esetében
  • lehet, hogy csak azt tudjuk, mit nem akarunk (esetünkben pl. fehér macskát)
  • lehet, hogy bizonyos technikai dolgokat veszünk figyelembe, és a macska pedigréje kevésbé fontos (ilyen lehet akkor, ha a meglévő tenyészállatok valamilyen gyengeségét akarjuk korrigálni – pl. erősebb állat akarunk, vagy egyenesebb profilt, jobb háromszöget – bármi – hiszen tökéletes macska nincs. Így választottuk Kianát.
  • lehet, hogy vissza akarunk hozni egy vonalat a tenyészetbe
  • Néha egy színt akarunk – bár ez a ritkább – de pl. Nayeli színe a kedvencünk és az ő fantasztikus “wild look”-jával akaruk erősíteni a tenyészetet ilyen szempontból is.

és így tovább, elég hosszú lehet  a sor, de valójában az igazság az, hogy egyszerre több szempont is fontos szokott lenni.

Tegyük fel, hogy megtetszik nekünk egy kis norvég erdei, mert a képei alapján alkalmasnak tűnik arra, hogy tenyészállat váljék belőle. Ekkor, ha nem ismerjük a tenyészetet megpróbáljuk megismerni. Így volt ez Kiana esetében, azelőtt nem volt semmilyen kapcsolatunk a tenyészettel, persze ismerősök voltunk a Facebook-on, de az egy dolog. Van ott több mint 1000 tenyésztő ismerős, akiknek nyilván csak kis százalékával vagyok rendszeresen kapcsolatban.

Megnézzük a cica pedigréjét, hogy milyenek felmenők, milyenek szűrési eredményeik, mennyi inbreed (hány százalékban egyeznek az ősök adott cicán belül, ez jó, ha minél kevesebb) van bennük, hogy néznek ki, mennyi ideig éltek, milyen tenyészetekből valók és így tovább. Ezzel jól el lehet tölteni az időt – főleg azért, mert egyszerre az ember általában több kiscicát is megfigyel, nem csak egyet.
Mi, amikor Kianát vettük három cicát is opcióban tartottunk, míg végül őt választottuk. Szerintem abszolút helyesen.  Már a születéskor felfigyeltünk az alomra, ilyenkor nagyon sokat láthat az avatott szem az apróságokon –  ha jók a róluk készült képek. Ilyenkor jól látszik a profiljuk, álluk, ami a norvégnál nagyon fontos, és hogy hol tűződik a fülük, így tovább. Aztán persze ahogy egyre bolyhosabbak és nagyobbak lesznek, az arányok eltolódnak – majd később visszajönnek – de addig is jól meg lehet figyelni a fejlődését, a testfelépítését, farokhosszát.

Szépséges Kiana <3

Sokszor azért is nehéz megvenni egy jó cicát, mert a neves tenyészetek macskáit szinte órákon belül elkapkodják, úgy, hogy esélyed sincs megfigyelni hogyan fejlődik a cica, pedig az azért nem egy rossz dolog. Egyből lefoglalják őket, aztán majdcsak lesz belőle valami. Ez néha bejön, néha nem… persze van akinek az is elég, ha egy  híres kennelből meg tud szerezni egy cicát. Viszont az még nem garancia semmire sem. Sőt. Egyre inkább azt figyeltem meg, hogy a nagy nevű tenyészetek könnyedén adnak el jó sok macskát tenyészetbe, olyanokat is, akiknek inkább házi kedvencnek illene lenni.  Mi jobban szeretjük megfigyelni a kicsiket.

Nagyon sokat értekeztünk mindhárom kiscica tenyésztőjével, sok képet és videót kaptunk, és ami nagyon fontos, a tenyésztőtársak őszinte véleményét, hogy ők milyennek látják a kicsit, melyek az erősségei, gyengeségei, hogy látják a fejlődésüket – hiszen mégiscsak nap mint nap nyomon követik, ahogy az apró vaksi jószágból szépséges kis norvég erdei válik. A kisebb, vagy kevésbé ismert tenyészetek – úgy vettük észre – ebben sokkal együttműködőbbek, segítőkészebbek és sokkal őszintébben mondják azt, hogy figyelj, szerintem nem annyira jó irányba fejlődik ez a cica, nem lesz neked jó, úgy gondolom. És ez nagyon becsülendő.

A Kiana féle alomban több nagyon szép lány cica is volt, viszont volt egy elsőbbségi választó, Kiana apjának svéd tenyésztője, és sokáig nem tudtuk, hogy Kianát vagy a testvérét választja majd, aki kiköpött mása volt a mamának. Végül – meglepetésünkre  – a másik cicát választotta, bár szerinte is Kiana volt jobb technikailag, de néha más dolgok is befolyásolják az embert.

Baby Kiana

Nagyon boldogok voltunk, hogy miénk lehet Kiana! Természetesen egyből jeleztünk, hogy igen, igényt tartunk a kis hercegnőre.
Egyébként tesszük ezt ilyenkor úgy, hogy fogalmunk sincs a cica áráról, ami elég széles skálán mozoghat. Mi nem szoktuk megkérdezni a cica árát – majd úgyis megtudjuk, amikor a foglalót fizetni kell – mert nem tartjuk illendőnek. Persze lehetnek nagy különbségek, de az ára vagy sok, vagy nagyon sok, és ez nagyjából mindegy is, nem szabad, hogy emiatt ne tudjuk vagy akarjunk megvenni egy cicát, aki beleillik a tenyésztési terveinkbe. Ha az ár dönt ilyenkor, az már régen rossz. Akkor azzal a tenyészettel valami baj van.

(Csak mellékesen jegyzem meg, hogy én a hobbicélra vásárolt lengyel goldenünknél sem kérdeztem meg az árát. Tudtam, hogy egy ilyen helyről egy ilyen kutya sokba kerül, annyiba, mint nálunk egy tenyészcica egyébként, tehát a kutyák – a jó kutyák – drágábbak. Ha ezt a minőséget szeretném kapni, akkor nincs értelme az áron vacillálni, ha nem, akkor meg ott a menhely, ezer szegény kis lélekkel.)

Anja örült, hogy szeretnénk Kianát – szerintem kölcsönösen megkedveltük egymást – és elküldte nekünk a szerződést. Elég szigorú szerződés volt, de nem baj, sőt. Nem találtunk benne kivetnivalót, megkérdeztük a foglaló összegét és átutaltuk. És vártuk a napot, amikor mehetünk a szépséges tortie hercegnőnkért!

Hát nem csodálatos?

Az út hosszú volt és fárasztó, főként, hogy először Svájcba kellett mennünk, onnét másnap Németországba – ahol Kiana egy kiállításon szerepelt a tenyészete többi tagjával. Még sosem találkoztam Anja-val, és amikor végre üzentem neki, hogy We are here! – de nem láttunk senkit, a kiállítás épülete előtt, akkor ő: Me to?? 😀 Nos igen, két bejárat is volt. De rájöttünk, és amint megpillantottam, tudtam, hogy ő az. Boldogan öleltük meg egymást.  🙂 Izgatott volt, hiszen közeledett a kiállítás Best in Show-ja, amiben Kiana és az apukája is helyet kapott, közben dolgozott is a kiállításon – így nem is sokat beszélgettünk, elrohantunk mosdóba, és aztán irány megkeresni a My Denebola’s kiállító ketreceit, hogy végre láthassuk az új norvég erdei hercegnőnket. És megláttuk. Bent feküdt a kis függőágyában, és békésen aludt.
Csodálatosan szép volt…

Az első találkozás

Anja anyukája kinyitotta nekünk a ketrecet, de nem akartuk megfogni, megijeszteni, amúgy is épp elég volt neki a két napos kiállítás. Élőben pont olyan szép volt, mint a képeken, és nagyon ügyesen szerepelt a Best in Show-ban. Ezzel egyébként megváltotta a belépőjét az idei világkiállításra, ami ősszel lesz észak-Németországban,  – csak még a döntést nem hoztuk meg, hogy megyünk-e, vagy sem.

Mr. Eric Reijers, a Fife főtitkára a BIS-ben Kianát veszi szemügyre

Kicsit még nézelődtünk a kiállításon, sétáltunk kint, segítettünk pakolni, majd elindultunk Anja-ékhoz. Nagyon kedves volt tőlük, hogy a két hosszú fárasztó kiállítási nap után még vendégül láttak minket, az este szuper hangulatban telt, ettünk-ittünk, rengeteget beszélgettünk és persze játszottuk Kianával, hogy minél inkább megszokjon minket. Átbeszéltük a papírokat, kölcsönösen átadtuk az ajándékokat – és aludni tértünk.

Hamar reggel lett, és egy finom reggeli után útra keltünk. Anja sírt – nagyon megszerette Kianát, és mivel mostanában nem terveznek kiscicákat, nehéz volt az utolsót útjára engednie. Megígértem, hogy rengeteg képet és videót küldünk majd a kis norvég erdei hercegnőről.
Kiana a hosszú utat – ráadásul teli volt dugókkal, útépítésekkel – végtelenül nyugodtan viselte, egy hangja nem volt, békésen feküdt az ölemben, vagy a kis kuckójában.

A hazaúton…

Itthon Panka előkészítette a szobát, ahol Kiana az első napot töltötte. Általában a cicákat karanténban tartjuk, amikor beérkeznek hozzánk, leteszteljük őket, és utána találkozhatnak a többiekkel. Kiana viszont friss és negatív tesztekkel érkezett, és így  viszonylag gyorsan összeengedtük a nálunk lévő vele egykorú kicsikkel, hogy legyen társasága. A picik nagyon gyorsan befogadták, Kiana is ügyes volt és bátor. A nagyobbak már kicsit nehezebb esetek, főleg ha vemhes van, vagy tüzelés, tehát bármilyen hormon “befolyása alatt áll” a felnőtt norvég erdei. De gond még sosem volt, maximum néhány morgás, fújás, odacsapás. Verekedés vagy bármi, ami igazán veszélyes lenne egyáltalán nem fordul elő. Általában 2-3 nap kell, hogy megszokják az új jövevényt, és még néhány nap, hogy teljesen befogadják. De ez cicánként változik. Joanna bármikor-bárkit elfogad, ahogy Jenny is. Lora és Rosi már háklisabbak, Hayley nem nagyon vesz tudomást senkiről sem.

Borgivel hamar a legjobb barátok lettek

Kiana, minta aki mi sem történt, vidáman játszott, evett-ivott és aludt – ami nem is baj, mert a két kiállítási nap és az utazás meglátszott a súlyán, de gyorsan összeszedte magát és azóta is csodálatosan fejlődik.

My sweet Princess Kiana <3

Minden nap, amikor megpillantom hálás vagyok, hogy ez a különleges szépségű norvég erdei macska a mi tenyészetünkben, a mi családunkban él. Nagyon érdekes nyomon követni a fejlődését, és alig várjuk, hogy majd szépséges kis norvég erdei kiscicákkal ajándékozzon meg minket – és Titeket!

Nos, így zajlik általában egy tenyészcica választás és vásárlás. Ha kérdés maradt volna bennetek, csak bátran: tegyétek fel és szívesen válaszolunk rá.

Csodás nyári napokat – aki szereti – és csodás ősz várást annak, aki nem!

Ölelésem,
Virág

Jenny szülése 2

Kedves Olvasóm!

Nem is tudom hol kezdjem – talán ahol legutóbb abbahagytam.

Joannának ugye nem volt könnyű szülése – igazából nem is maga a szülés (amiről itt tudtok olvasni) volt a nehéz, hanem az utána következő időszak, a lepények születése, majd a láz és gyulladás… mindenki aggódott de az idő és a gyógyszerek tették a dolgukat. Végtelenül sajnáltam Joannát a sok fájdalom, nyűglődés, meleg és macera miatt, és igyekeztem neki a lehető legnagyobb nyugalmat biztosítani, ami nagyon nem volt könnyű, hiszen csak a nappaliban volt hajlandó lenni a kicsikkel, és  azért ott sokszor zajlik az élet.

Jenny a szülés előtti napon

És hát itt volt Jenny, akire már figyelni kellett és az ő helyét is megcsinálni. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy nem a szokásos helyen állítjuk fel a szülőboxot, mert meleg az a szoba, és ha szeparálni kell Joanna miatt a többieket, hogy ne zavarják, csak oda tudjuk elzárni a kamaszokat, és onnét tudnak kimenni a kennelbe is. A fenti helységet – ami a lányok (mármint a valóságos embergyerekeink) szobái mellett van, és eddig némi kaotikum és ideiglenes ikeás szekrények sora jellemezte Szabi elkezdte megcsinálni. Ide egy szülőszobát tervezünk, ahol a mama szülhet és az első 4-5 hétig lehet a kicsikkel.

Egy részlet Panka szobájából

Először ki kellett pakolnunk az irgalmatlanul sok cuccot, ami felhalmozódott fent – éljen a lomtalanítás, majd a szekrények tartalmát besuvasztottuk az egyik szobába. Ezután kezdhette el Szabi letakarítani és festeni a falakat – mindent fehérre. Úgy döntöttünk, hogy az egész ház fehér lesz, akárcsak a tavaly elkészült előszoba és a lányok szobái.

Szép lassan majd mindenhol ilyen lesz. Ahogy időnk engedi… 🙂

Szegény megint a dög melegben festett fent. Aztán jött a padló előkészítése – szigetelőanyag, kiegyenlítő anyag… és kb. eddig jutott, mire jött Joanna szülése, és a nyugalom miatt a munkákat abba kellett hagyni. Szóval a lényeg, hogy fent most egy nagy üres tér van (ahol most éppen már készül a padló), megszűntek a jó kis bújó és alvóhelyek, amiket szerettek fent a cicák. Ha készen leszünk persze remek helyük lesz (az elletőhelység még nem fog idén elkészülni, ahhoz be kell építenünk egy ablakot a tetőbe és egy mobil falat készíteni elválasztásként), de ez még idő. Persze így is szeretnek fent heverészni, de meleg van sokszor, így az életterük picit lecsökkent átmenetileg, amit nem akartunk tovább fokozni azzal, hogy nem mehetnek be egy időre a lenti szobába a szülés miatt.

A választás a kis előszobára esett, ami most ilyen átmeneti helységként létezik. Ha majd fent végeztünk és nekiállunk lent folytatni a felújítást, akkor a falait kivesszük és bekerül a nappali-konyha terébe az egész és valójában egy kis dolgozósaroknak fog helyet adni. Viszont most éppen alkalmasnak tűnt arra, hogy Jenny szülőhelye legyen. Jenny amúgy is szeretett ott heverészni, amikor egy kis nyugira vágyott a nagy pocakjával a kamaszok vidám életvitelétől.

Jenny a boxban – de még egy nap volt a szülésig

Így aztán az első napot, amikor aludtam valamit Johi szülése után máris követte Jenny 64. napja, amikor azért már nagyon illik figyelni és résen lenni. Nem láttam Jenny-n, hogy szülni készülne, így csak óránként keltem fel éjjel – bár az elmúlt napok után ez is nagyon fárasztónak tűnt. Éreztem, hogy muszáj összeszednem magam a következő szülésre, csak azt nem tudtam még, hogy hogyan. A 65. nap is eseménytelenül (és kevés alvással) telt, és mivel Jennynél eddig mindig volt egy kis gubanc a szülés időpontjával, elővettem a feljegyzéseim, és láttam, hogy az első fedeztetés késő este történt, viszont ezt a szülés várható időpontjának kiszámolásakor nem olvastam… így mindjárt nyugtáztam is magamban, hogy akkor el is vehetek egy napot, vagyis még csak a 64. Remek. Alhattam volna még az  elmúlt két éjjel, de hát aki ennyire hülye.. az ne aludjon, ugye.
Különben meg poén lett volna, ha 28-án (az eredeti elképzeléseim szerint) szül, mert aznap van Szabi névnapja, Johi meg a házassági évfordulónkon szült …
Kedden reggel viszont eléggé váladékozni kezdett és meg is nyugodtam, hogy király… a szülés elindul mindjárt, ráadásul nappal… a hely kész, sok kicsi nem lesz – négyre számítottam – ügyesek leszünk és gyorsak. Hát persze. Nem szabad nekem ilyeneket vizionalizálni, mert annak jó vége még nem lett. Most sem – tegyük hozzá.
Kiköltöztem tehát az előszobába, Jenny bement a boxba… és vártunk. Sokat. De semmi.

Néha inkább mellém feküdt

Estefelé elfogyott a türelmem, és beengedtem Jennyt, de akkor meg azonnal be akart menni Joannához, és el akarta tőle kobozni a piciket, mondván azok egészen biztosan már az övéi. Nyalogatta őket, szoptatni akart… gondolhatjátok Johinak ez mennyire volt ínyére. Viszont kint melegebb volt, és hiányzott Jennynek a társaság, így nagyon kreatívan ültem Johi boxa mellett és próbáltam nem lankadó figyelemmel távol tartani Jennyt. De tényleg. Elég volt egy pillanatra elméláznom, már húzott is be azon a kevés részen, ahol szabad volt a bejárat.
És hát – tegyük hozzá – vannak nekem itthon ennyi macskával egyéb dolgaim is, mint a box mellett üldögélni naphosszat… szóval kezdtek kaotikus állapotok uralkodni körülöttem, amit elég rosszul viselek. Azt szeretem, ha rend van, béke, nyugalom (mondjuk akkor nem értem, miért tenyésztek macskát? 😀 ). Mindegy.

Társaim a várakozásban, egy jó könyv, és az elmaradhatatlan kávé

Eljött az este, éreztem, hogy hosszú éjszaka elé nézek. Ezt legalább jól gondoltam. Jenny a boxban. Láthatóan más állapotban, néha volt egy-egy fájása is, de inkább csak feküdt és látszott, hogy ez már abszolút a vajúdás része, így nem igazán mertem elaludni. Ültem a sötétben, és bámultam ki a másik előszobán keresztül az udvarra.

szép sötét éjszaka volt, csak világított a kinti villany, hogy lássak valamit bent

Amúgy határozottan szép és megnyugtató látvány volt, bár nem ultra komfortos – ugye itt nincs szék, fotel, ágy… csak a padló. Hajnal felé lejjebb csúsztam, és úgy ahogy voltam végigfeküdtem a padlón a box mellett és aludtam kétszer egy órát. Történni viszont nem történt semmi. A nap is felkelt, mint máskor, a meleg is megérkezett, a tennivalók sem fogytak. Így kissé kábán az éjszakától nekiláttam. A kezem eddigre kezdett együttműködővé válni. (Jaj, nem is mondtam, hogy végül mi volt a gond… valami megsértette a köröm alatt a bőrt… ne kérdezzétek hogyan, nem emlékszem semmilyen behatásra… és kialakult a köröm alatt egy gyulladás, ami ráterjedt az egész kezemre, majd felrepedt az egész köröm alatti bőröm és elvált a körömtől – nem részletezem, borzalmas volt, és még sok idő kell neki mire meggyógyul, de legalább már némi körültekintéssel használható.)

Nagyon igyekeztem Jennyt egész nap a legnagyobb nyugalomban tartani, és figyeltem, hátha megindul a szülés – de nem. Estére már kicsit fogyni kezdett a türelmem és iszonyú fáradt lettem… órákig ültem a box mellett este – de semmi, így bejöttem Szabihoz, aki dizájnt rajzolt a gépen, minekutána a hangos munkákról fent le lett tiltva. Ettem valamit, megetettem a kutyákat… szóval mászkáltam fel-le és néha ránéztem a sötétben Jennyre. Már késő éjszaka volt, amikor egy ilyen ránézésnél láttam, hogy bizony fájásai vannak. Nehéz volt észrevenni, mert a box egyik sarkába fúrta be magát. Nagyon megörültem, hogy végre történik valami, és gyorsan kezet mostam, vittem ki egy takarót, ellenőriztem, hogy minden  megvan-e és újra bevackoltam magam a box mellé. Szabinak ez nem tűnt fel, szerintem nem nagyon észlelné, ha néhány órát nem lennék itthon… vagy bármi – főleg ha dolgozik. Szóval így szerintem ő lepődött meg a legjobban, amikor az első apróság érkezésekor üzentem neki, hogy 1.

Íme az elsőszülött!

Jenny… Jenny úgy szül, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Egyszerűen tökéletesen. Csak mivel a lehető legtávolabbi sarokba bújt be és ott is befelé fordult, sötét is volt – így sem nagyon képem, videóm, de még fogalmam sem volt mindig, hogy mi történik, azért igyekeztem a telefon fénye mellett néha felügyelni az eseményt, főleg ha újabb apróság érkezett. Jenny tökéletesen ellátott mindent, semmihez még hozzáérni sem kellett igazából, csak ott lenni és örülni annak, hogy mindennek részese lehetek.

Az első apróság még éjfél előtt érkezett, és nem sokat láttam tényleg, de volt egy sejtésem, hogy kék. Később kivettem megmérni, és akkor láttam, hogy hatalmas, erős kék fiúcska érkezett közénk fehér lábakkal és fehér nózival. Szépséges volt. Alig telt el 20 perc, máris érkezett a következő kis norvég erdei kiscica, szintén hatalmasnak tűnt és sötétebbnek, mint az első, viszonylag sok fehérrel. Jenny rengeteget tisztogatta őket, meg saját magát is, majd elheveredett, az apró kis norvég erdeik szopni kezdtek. Különlegesen békés pillanatok ezek.

Szülés közben…

Én csak ültem a sötétben, és vártam… sok idő telt el, mire újra fájások jöttek, és fél négy körül egy Masekre hasonlító apróság látta meg a napvilágot, nagyságban a többieken is túltett. Amikor Jenny végzett a tisztogatással és a mindenféle fontos teendőkkel, akkor megmértem a második és harmadik apróságot is – valóban nagyon nagy súllyal születtek. Érdekes, mert Jenny a legkisebb nőstényünk, de mindig ő szüli a legnagyobb babákat – persze nyilván az sem mindegy, hogy hány apróság érkezik.

várakozás és kávé (forever)

Újabb várakozás következett és kezdtem nagyon fáradt lenni. Óvatosan átsimítottam Jenny pocakját, mert esküdni mertem volna, hogy 4 kicsinye lesz, de nem igazán éreztem semmit. Hát jó. Azért várjunk – mást úgysem tehetünk!
Öt körül járt, amikor egyszerűen lecsúsztam a padlón, és elaludtam – bár nem akartam, de győzött a fáradtság. Fél óra múlva riadtam fel arra, hogy alszok (mondjuk ez így kicsit furán hangzik…), és gyorsan rápillantottam Jennyre a felkelő nap besütő fényénél, és láttam, hogy valószínűleg néhány perce született meg a 4. apróság, hiszen még a köldökzsinóron keresztül lógott ki a mamából. Nagyon örültem, hogy megérkezett a negyedik baba is, szintén egy Jenny-Masek hasonmás, aki ügyesen és vidáman indult az életet adó tej felé. Több kicsire már nem számítottam, de azért néhány órát még Jenny mellett töltöttem. Fáradt voltam, de legalább világos volt, és mivel nappal nem szoktam aludni, így késztetésem sem volt rá. Később aztán rendet raktam, megetettem Jennyt, elpakoltam és csak gyönyörködtem a természet tökéletes alkotásaiban. Mert ugyan mi lehet tökéletesebb, mint egy újszülött norvég erdei macska?

Újszülöttek…

Azért a gyönyörködésem nem tartott sokáig, mert be kellett mennem a városba. Halálosan fáradt voltam, meleg volt, nem volt kedvem menni sehová, és otthagyni az apróságokat meg Jennyt, de muszáj volt. Sajnos Joannát megzavarta a szülés, és újra el akarta vinni a kicsiket, Jenny pedig szintúgy folyton be akart menni és megmenteni Joanna kicsinyeit is, mert hát biztosan azok is az övéi… Szóval Szabinak nagyon nem volt könnyű dolga, mig a városban voltam, amíg Jennyre felügyelt, Johi hordta el a babákat… így totálisan külön kellett szeparálnia az összes macskát.

Másnapra helyreállt a rend, aminek őszintén örültem, hiszen indulnunk kellett pénteken a hosszú útra Svájcba… Nem, nem kívántuk a 14 órás utat, de azt gondoltuk előbb szül Jenny, szóval más választás nem volt, kelni kellett, menni kellett…

Jenny azóta is nagyon gondos és büszke norvég erdei cicamama, elégedett és pont úgy néz ki, mintha nem szült volna és nevelne éppen négy apróságot. Nem tűnt fáradt,  nem megviselt, fantasztikus anyuka, a picik pedig hihetetlen tempóban fejlődnek. Egyszerűen csodálatosak.

Nagyon óvta őket

Nagyon hálásak vagyunk, hogy újra láthatjuk felnőni Jenny és Masek babáit, mivel erre mostanában nem lesz újra lehetőség. Masekot a tegnapi napon beimplantoltuk, mert annyira megviselte az ivarzás, hogy nem mertük tovább ivarosan tartani. Így legalább egy évig biztosan nem fogunk tudni vele pároztatni, jól megérdemelt pihenőidejét tölti.

Köszönjük a sok kedves kommentet és üzenetet, emailt a picikkel kapcsolatban, tényleg tündérek mind! Remélem mindenki élvezi a nyarat (én nem… :D), mert már csak 3 hét van belőle! (Hurráááá! 😀 )

Ölelésem,

Virág

 

 

Megérkeztek a várva vártak! – Joanna első szülése 7

Kedves Olvasóm!

Hát itt vannak. Megérkeztek. A várva-vártak. Nem volt könnyű az út. Kacskaringós volt és hosszú.
Lássuk.
Joanna a saját tenyésztésű cicánk, a szintén saját tenyésztésű Rosita, és Jaime, a lengyel kandúrunk lánykája. A nőstény norvég erdeik nálunk általában 8 hónapos koruk körül szoktak elkezdeni tüzelni. Joanna  nem tette, ami nagy meglepetés volt, hiszen ráadásul a tavaszi tüzelős időszakban érte el azt a kort. Nem aggódtunk, vártunk. Ahogy az emberek, a macskák sem egyformák, kicsit még örültem is, hiszen nehéz dolog egy cicalánynak hónapokig 2-3 hetente tüzelni… Aztán később sem kezdte el, akkor már kicsit aggódtam, de úgy voltam, hogy majd jövőre. És így is lett. Mivel a főként Joannának vásárolt kék kandúrunk, Teutates az implant kivétele után még nem volt készen a légyottra, viszont mi mindenképpen szerettük volna, ha Joannának mielőbb lesznek kicsinyei – nem jó megvárni a két év feletti kort, így a 2. tüzelésénél elvittük Lengyelországba – de sajnos ez a pároztatás nem volt sikeres. Az utazást és az egész sztroit meg tudod nézni a YouTube csatornánkon lévő vlogon.

Wroclav – 2019

Szomorúak voltunk, hogy nem jött össze, gondoltuk megpróbáljuk mégis Teut. Ő lelkesen próbálkozott is, aminek eredménye egy álvemhesség lett. Ilyenkor a cicák elkezdenek akár úgy viselkedni, mintha vemhesek lennének, Johi hízott is majd egy kilót, és abbahagyják a tüzelést, akár egészen egy teljes vemhesség idejére is. Hát.. ez nem kedvezett újra a terveinknek.

Gondolkoztunk, mitévők legyünk, ha újra tüzel, mert Teut nem mertük megint megpróbálni, féltünk az újabb álvemhességtől. Biztosra akartunk menni, tapasztalt, közelebbi kandúrt akartunk – mert visszamehettünk volna Lengyelorszába bármikor, de hosszú volt az út és Johi nem került túl nagy barátságba Dragonnal. Így megkérdeztem kedves barátunkat, Renatat, akinek a kandúrja már kétszer volt papája a picikéinknek néhány évvel ezelőtt, hogy vállalná-e ezt a nemes feladatot. Renata nagyon örült nekünk, meg hogy újra találkozunk… és felajánlott több kandúrt is, de mi köszönettel maradtunk a jó bevált fenegyereknél, Dardevil-nél.

Úton Horvátországba Joannáért

Erről az utazásról sajnos nem készítettünk vlogot, mert lerobogtunk Horvátországba, örültünk egymásnak, ittunk egy kávét, ettünk egy sütit majd irány haza, és pár nap múlva ugyanezt ismételtük meg Johiért menet. Ilyen ez a macskás élet, nem nagyon lehet otthonról elmozdulni, hiába tesz meg mindenféle nagy utakat az ember, rohan is vissza a norvég erdei macskák seregéhez és persze a kutyákhoz.

Dar, akiről nem lehetett képet készíteni, mert csak Joanna érdekelte 🙂

Közben itthon Jenny is tüzelni kezdett, őt sem mertük Teuval megpróbálni, így Masek, a spanyol herceg lett a párja – volt már egyszer ilyen, itt tudjátok megnézi a csodaszép kis norvég erdeiket!
Néhány hét múlva orvosilag is bizonyított volt mindkét szépség vemhessége, kezdődhetett a várakozás.
Ami igazából nem is volt az, mert annyi minden történt közben az itthoni  3 alom kiscicával, és Kiana is megérkezett, hogy egy pillanatig sem értünk rá a messziségbe révedve álmodozni azon, hogy milyenek lesznek a picik és hányan, és mikor, és így tovább.
Joanna hasa hatalmasra nőtt – már előtte is pocakos volt kicsit még az álvemhesség következményeként, plusz ugye ő amúgy is a legnagyobb nőstényünk (Jaime lánya… ), hogy nehéz lett volna megmondani, mennyi kicsi lesz, de biztos voltam benne, hogy sok.  Így némi izgalommal készültem erre a szülésre, mert nem tudtam hogy fog reagálni Joanna az első alkalommal és mennyire lesz megterhelő a sok kicsi, a nyári forróság és az, hogy sajnos még több nagyobb kicsi van itt az  előző almokból különböző indokok miatt – akiket a vemhesek először utálnak, a végén pedig folyton szoptatni és gondozni akarnak – egyik sem jó… és szülés előtt, közben-után zavaró nagyon a nyüzsgésük, szertelenségük, hangosságuk. De így alakult, mostmár mindegy is, sok munkát adott és ad – de hát ez van. Másfelől iszonyú cukik a kis kamaszkák… imádom őket nagyon!!!

Tesók <3

Számítottam rá, hogy Joanna esetleg nem várja ki a 65. napot a sok kicsi miatt, de arra nem igazán, hogy fényes nappal kezd el szülni. Persze minden előkészítve várta, a box és a szükséges “hozzávalók” – egyszer majd lefilmezem Nektek, mi mindennel készülök elő a szüléshez.

Joanna a szülés előtti napon. Több, mint 8kiló…

Szóval… felkeltem… és fáradt voltam. Ilyenkor éjjel már óránként ellenőrzöm a vemhes macskát, így a szokásosnál is többet voltam fent éjjel. Meleg volt nagyon, pedig épphogy felkelt a nap, így gondoltam majd bent kávézom, nem kint. Előtte néhány dolgot megcsináltam, és még gondoltam is rá, hogy előbb takarítani kéne, nem kávézni, de mivel Szabi készült már munkába, inkább csináltam neki is egy kávét, hogy együtt igyuk meg.  Közben azon járt az agyam, hogy hogyan építsem fel ezt a napot, felkészülve arra, hogy akár szülés is lehet, milyen fontossági sorrendet állítsak fel a temérdek feladat között. Két korty után odajött hozzánk Johi, és olyan hangon szólt hozzám, hogy azonnal felemeltem a farkát, hogy megbizonyosodjak arról, jól értem-e amit mond. Jól értettem. Felpattantam, megkértem Szabit tartsa szóval Joannát, míg én néhány lényeges dolgot megcsinálok – úgy mint almolok, kaját adok kint-bent, bekészítem a telefont, gépet, töltőt, kiterelek mindenkit a szobából. Jó időt futottam, és egy kihült kávéval meg egy kicsit zavart Joannával beköltöztem a szobába.
Szabi is elment a munkába, kint elcsendesedtek a kisebb és nagyobb norvég erdeik.

Joanna a boxban.

Johi bement a boxba, és szinte azonnal megkezdődtek a fájásai is, amiket nagyon jól viselt. A boxot kevésbé. Volt bent B verziónak egy nagy papír doboz is, azt figyelemre sem méltatta, inkább úgy döntött, hogy a matrac és a szekrény közötti eldugottabb keskeny rész alkalmas lesz a szülésre. Nem volt az, erre talán ő is rájött, és felköltözött az ágyra.

Johi… 🙂

Majd vissza a boxba. Feltúrta az egészet.

Hát, én nem így képzeltem el a rendet…

Újra vissza a szekrény mellé. 8.10. perc.  És tolt.  Itt született meg végül az elsőszülött. Farral érkezett, burok nélkül, szakadt köldökzsinórral, és… és vörösen! Óóóó micsoda öröm, az első vörös kiscica megérkezett hozzánk! Nagyon vártam, hogy legyen nálunk vörös apróság, és drukkoltam, hogy legalább egy legyen közöttük. Erre máris az első az lett! Nem is nézegettem fiú-e, vagy lány – egyértelmű volt a dolog, ebből a párosításból csak a fiúk lehetnek vörösek.
Joanna nagyon ügyes volt, gyönyörűen letakarította a picit, akin láttam, hogy szép nagy baba.

Íme az első Nordic Verden vörös kiscica, ahogy Ti sosem látjátok

Alig tudtam nézegetni az apróságot, amikor Joannának újra tolófájásai lettek, és már érkezett is az újabb kis meglepetés apróság! Óóóó, újra egy kis vöröske! Nohát, el vagyok kényeztetve! – gondoltam, és örömmel szemléltem az új jövevényt, aki kint volt, de a lepény bent, így békésen pihent életében először ebben a kinti világban. Joanna hason feküdt, így nem sok esélye volt egyeskének szopni, de ráér.. nem zavartam meg Johit inkább. Vártuk-vártuk a lepényt, de nem jött… Joanna elrágta a zsinórt és a két kis vöröset tisztogatta.

Vöröskék

Aztán lecsendesült minden. Kint beborult és kicsit hűvösebb levegő áramlott be a félig nyitott, lesötétített teraszajtón. Joanna lihegett, a kép apró norvég erdei pedig összebújva pihentek, fejüket a mama bundájába fúrták. Éreztem, hogy most egy kis pihenő jön, de nem akartam elővenni a gépet és dolgozni, inkább fogtam a kihűlt kávém, és elkezdtem iszogatni, közben nézegettem az apró kis vöröseket, és kíváncsian vártam hányan-kik érkeznek majd még hozzánk. Kicsit aggódtam a bent maradt lepények miatt, de ritka az, hogy egy cica-egy lepény és minden a nagykönyv szerint megy.
Majd másfél óra telt el ebben a nyugalomban, 9 körül az aprók szopni kezdtek, majd amikor újabb fájások után megszületett a harmadik fiúcska – egy újabb vörös, akkor már derültem magamban: – Virág vöröset akartál? Hát tessék… Megkaptad! 🙂

A harmadik…

Vele együtt egy lepény is érkezett – nem az övé, így vártuk türelmesen, hogy a lepény is megszülessen, és el tudjon indulni a többiek és a tej felé. No, itt jött el az a ritka pillanat, amikor közbeavatkozok egy szülésnél, ugyanis máris újabb tolófájások jöttek, de a kis vörös még ott lógott a zsinóron, így kénytelen voltam elvágni azt, hogy legyen hely az újonnan érkezőnek  és lássak is valamit, és a hármas számút odacsoportosítottam a színben egyezőek mellé. Valószínűleg magától megoldódna egy ilyen dolog, de jobb, ha látom mi történik, ráadásul Johi tolt, a baba kint volt, a lepény bent, ő felpattant és idegesen futkározni kezdett a lógó aprósággal együtt. Leült az ágyra, tolt egy kicsit ott, kicsit a földön, kicsit szaladt, én meg igyekeztem egy tiszta törölközővel tartani az apróságot, hogy ne ütődjön sehova sem. Nem kétlem, hogy létjogosultsága van ennek a viselkedésnek, mégha ijesztő is, tudni kell, hogy ettől valószínűleg az apróságnak semmi baja nem lenne. Végül visszafeküdt a helyére, rendezgette a vörösöket, a cuki kis fehértappancsos tortie kislány pedig, ahogy a zsinór engedte, kúszni kezdett az alsó emlők felé. Általában enged annyit a köldökzsinór, hogy szopni is tudjanak annak ellenére, hogy a lepény még a mamában van. Ki van ez találva …. (az eleje a vége, ahogy már idéztem máskor is Kowa után szabadon).

Az első kislány megérkezett!

Alig két óra leforgása alatt megszületett négy pici – nem semmi! Abban biztos voltam, hogy nincs még vége a szülésnek, ahhoz túl nagy volt Joanna pocakja – vemhesen, és a 4 pici után is. Persze csalóka a dolog, hiszen mint az embereknél is, szülés után még simán úgy néz ki az ember, mint aki 6 hónapos terhes  – náluk is napoknak kell eltelni, hogy rendesen visszahúzódjon minden a régi méretébe és láthatóan kisebb legyen a hasuk. Valójában egy kívánságom volt, hogy ne legyen 8 kicsinél semmiképpen több, mert első szülésre a 6 sem semmi (és amúgy is, norvégnál az már sok, bár nem ritka), de annál több azért megterhelő lehet.
Ekkor már nagyon ki kellett mennem a mosdóba, éhes is voltam, kezet is akartam mosni, fel is kellett állnom kicsit, így miután az első kislány zsinórja nem kötötte össze a mamával és egy lepény is megszületett kimentem kicsit. Kint nagyon örült nekem mindenki, de nem igazán értem rá velük foglalkozni. Kaptak enni – kivételesen a husievést konzervre cseréltem. Kint sokkal jobb idő volt a konyhában, mint bent… sajnos elég meleg a szoba délelőtt, délután már jobb azért. Joanna pihent, lihegett, és csodásan tisztogatta az apróságokat. 11 órakor – úgy, hogy észre sem vettem, pont olvasni próbáltam az előre odakészített könyvet. Már rég neki akartam állni, de sehogy nem volt rá idő, pedig egy nagyon kedves ajándékként kaptuk a Nordic Verden kerti partin  egy csodálatos házaspártól, akiknél egy szépséges Nordic Verden cica lakik, és akik nagyon belopták magukat a szívünkbe tiszta, kedves, szeretettel teli segítőkész lényükkel. Mert milyen már az, amikor valakit az Excellenciás Úr megszólítás illetne meg a hivatása alapján, de mégis úgy érzed mintha a saját apukáddal beszélgetnél. Világot látott, nagy tudású emberek, akikről sokan vehetnének példát, akkor talán másként működne a világ. Ezúton is ölelésem Nekik!
No, elkanyarodtam.

Szóval éppen egy-két vidám fejezeten voltam túl, amikor a könyvből felpillantva konstatáltam, hogy Johi minden hang és cécó nélkül produkált nekünk egy… no mit gondoltok? Kit? Igeeeeeen! Egy vörös fiúcskát! Itt már nagyon derültem, és eszembe jutott egy kedves volt főnököm – Kürti Sándor – egyik kedvelt mondása: Segíts meg Istenem! De ne ennyire… 😀 Örültem én nagyon az újabb kisfiúnak, csak szívesen vettem volna, ha lányok is érkeznek a csapatba. De persze ha történetesen 6 vörös lett volna a felhozatal, akkor az lett volna a legnagyobb boldogság.
Különben meg a legboldogabb attól voltam, hogy minden komplikáció nélkül, ügyesen-gyorsan szült elsőre Johi.

Az ötödik. Neem, nincs baja, egyszerűen akklimatizálódik a kintléthez, és néhány percet – néha sokat – pihen.

Persze ekkor már fáradni kezdtünk. Ő is, én is… Ő indokoltan, és persze éjjel már én sem sokat aludtam, mert ilyenkor minimum óránként kelek, hogy megnézzem a szülés előtt állót, hogy minden rendben van-e, nem indult-e be a szülés.  Éhes voltam nagyon, de semmiképpen nem akartam kimenni és nekiállni enni, viszont eszembe jutott, hogy Szabi a minap meglepett egy igazi retro vasutas csokival. Tudjátok… vagy nem, mert szemtelenül fiatalok vagytok, de volt régen a vasútállomáson kapható utasellátók csoki rolója. Mindenki kedvence volt. Akkor nem ettem meg, amikor hozta, így kiléptem érte a konyhába. Finom volt nagyon, de a gyomrom erősen tiltakozott, hogy délben reggeli és ebéd helyett egy extrán édes csokival tömjem. Azért megettem, mert életmentő volt (köszi Szabi), de valójában ilyenkor rajtam csak a normális kaja segít.
Másfél órát vártunk a következő apróságra, akin az első pillanatban láttam, hogy Joanna kiköpött mása. Szóval csak kérni kell.. értem én, és akkor jön kislány is! Eszter is örült, hogy jól haladunk, én próbáltam kitalálni mennyi pici lehet még, de nem tudtam…, egyet mindenképpen éreztem még Johiban, így vártunk tovább. Szerencsére egy lepény is érkezett, így 3 kint volt de 3 bent.

A két kislány egymás mellett

És akkor… vártunk. Vártunk és még vártunk. Johi sokat lihegett, fáradt is volt nagyon,  a picik szopiztak szépen. Én már nem tudtam hogy feküdjek, mit csináljak, tanulhattam volna, mert behoztam a norvég cuccom, de annyira zokni volt az agyam…, hogy feladtam. Jó három óra telt el így. Belefér. Végre, nagy megkönnyebbülésre hetedikként egy koromfekete lányka érkezett és egy lepény. Igazán szép színes csapat állt össze!

Az első fekete kislány a Nordic Verdenben

Próbáltam kideríteni, lehet-e még pici Johiban, de nem tudtam, amit érzek az az-e. Nem mozgott, az biztos. Viszont a lepények miatt mindenképpen várni kellett, igy hát – mi mást tehettünk volna? – vártunk. Johinak ez azzal járt, hogy fájásai voltak, hiszen a lepény is azzal érkezik. De hiába teltek el hosszú órák, nem történt semmi. Hazaért Szabi és hozott nekem egy szendvicset, ami addigra már életmentőnek bizonyult.

az aznapi reggeli, ebéd és vacsora Szabi kedves tálalásában

Joanna többször is evett a szülés alatt, nedves konzervet, tápot és ugye a lepényeket is. Ivott is. Szóltam Eszternek, hogy mindenképpen jöjjön még este, mert szeretném ha esetleg ő meg tudná mondani, van-e benne még pici, vagy csak a lepényekre várunk.
Eszter késő este érkezett és amíg bekísértem Joanna megszült egy újabb lepényt. Éjen-éljen, már csak kettő van vissza! Eszter megnézte a piciket, és Joannát is próbálta megvizsgálni, de akkora volt még a hasa, hogy sajnos fogalma nem volt neki sem, hogy lehet-e még bármi a pocakban. Joanna nem volt odáig a vizsgálatért, ami érthető, de lázas nem volt, csak fáradt és mostmár kicsit ideges is. Megegyeztünk Eszterrel, hogy figyelem és szólok, hogy mik a történések. Így is volt. Kezdett a nap nagyon hosszúra nyúlni – reggeltől… de nem fekhettem le, mert nem akartam, hogy esetleg megszületik a lepény és megeszi Johi mire észrevenném, és akkor aggódhatunk, hogy benne van, vagy sem. Nagyon sajnáltam szegényt, mert reggel óta küzdött és nem elég, hogy elsőre hét picit szült, de már legalább rég pihenhetne… ha nem lennének bent a lepények. Nos, nem mondom, hogy üdítő éjszakánk volt, de az egyik lepény fél egy felé, a másik pedig valamivel négy előtt lett meg. Nagyon kimerült volt szegényem, fáradt, a kicsik pedig nyilván folyamatosan szoptak, keresték a helyüket, nyekeregtek. Eléggé vérzett is Johi, így még vártam kicsit a költöztetéssel. Aludni semmiképpen nem mertem volna, meg sok értelme nem is lett volna, hiszen már hajnal volt.

íme, így néz ki a sokat emlegetett méhlepény

Megcsináltam a boxot, kivettem a szülésre szánt dolgokat, és puha szőrmét tettem bele. Ezt a picik nagyon szeretik, és ha a mama ki is megy mellőlük, akkor kevésbé sírnak. Johinak lehet meleg volt… nem tudom, de ahogy elmúlt a kora reggel elég ideges lett, és folyamatosan el akarta vinni a piciket. Megmértem a hőjét. Lázas volt. Nem nagyon, de épp annyira, hogy nyugtalanítson. Elkezdtem hűteni, de még így is lihegett, később csak feküdt, jól esett neki a hideg, de aludni nem tudott. Ettől lement a hője és a lihegés is elmúlt. Megnyugodtam. Délután felkelt, evett, ivott – addig csak tőlem fogadta el bent a boxban – és használta az alomtálcát is. Viszont éjjelre újra lázas lett, most lázasabb, mint előtte. Aggódtam, mert így is meleg volt. és nagy feladat ilyen hosszú szülés után ellátni a piciket, de mindezt még lázasan… úgy láttam talán fájdalmai is vannak, eléggé vérzett is. Nem tetszett a dolog – így az éjszakát azzal töltöttem hogy óvatosan hűtöttem és megfigyeltem Joannát. A babák szerencsére jól voltak. Reggel igyekeztem gyorsan megcsinálni mindent, mert el kellett mennem a városba egy megbeszélésre, szerencsére Szabi otthon volt, elláttam tudnivalóval, és szóltam Eszternek, hogy mindenképpen nézze meg ma a macskát, mert nem tetszik nekem. Addigra már nem is igazán vér jött belőle, inkább egy zavarosabb váladék.
Érdekes volt úgy részt venni egy üzleti megbeszélésen, hogy két napja nem aludtam, halálosan fáradt voltam, elfelejtettem reggelizni, végigutaztam a várost és brutál éhes voltam. De hát mit tudsz tenni? Mosolyogsz, figyelsz és próbálsz nem eldőlni és közben jó benyomást kelteni és okosnak lenni. …

Johi szülés után még a sarokban

Egyszerre értünk haza Eszterrel. Johi nagyon nem örült az újabb macerának, Eszter meg annak, hogy nem tudta, amit érez benne az vajon mi. Lehetett bármi…. lepények, méh, kiscica már kicsit rossz állapotban… a csúnya váladék főleg nem tetszett neki, a láz sem. Kapott Johi lázcsillapító szurit meg antibiotikumot és Eszter telefonált Zolinak, az ultrahangos orvosnak, hogy nézze meg este Joannát. Ma pont elmaradt volna az ultrahangos rendelése egyéb munkák miatt, de miattunk bejött a rendelőbe. Köszönet érte!!
Szegény Johi… annyira sajnáltam. Hét pici lógott rajta nonstop, akik full figyelmet és ellátást igényeltek, az elmúlt két napban ő is alig pihent, lázas volt és nem volt jól és még várt rá egy nehéz vizsgálat és az eredmény tudatában bármi. A délután valójában borzalmas volt, mert nagyon ideges lett, ki akart jönni a szobából, de aztán vissza akart menni, el akarta folyton vinni a piciket máshova. Így végül kihoztam az egész boxot a nappaliba, de az sem tetszett neki. Nem is nagyon akart már enni, a picik nyűgösek voltak, sírtak. Mivel nem lehetett Johit lenyugtatni, így elzártam tőle a kicsiket és megetettem őket egy kis kecsketejporból készült tejjel, hogy megnyugodjanak és aludjanak amíg elmegyünk.

(Közben éreztem, hogy kezd borzalmasan fájni a jobb kezem, főleg a hüvelykujjam,  amit már napok óta éreztem, de nem értem rá nagyon tudomást venni róla.  Viszont egyre nehezebb volt használnom a jobb kezem. )

Gondolhatjátok, mindezek után mennyire hiányzott Joannának még a hordozó, az utazás, a borotválás, az ultrahang. De sajnos szükséges volt. Inkább egy ultrahang és stressz, fájdalom még, mint egy halott macska. Nyilván vannak fokozatok, de pl. egy méhgyulladásba akár gyorsan bele is lehet halni, vagy ha van még benne oszlásnak induló kicsi, akár abba is, de a méhét minimum elveszíti akkor. Ilyen prognózisok mellett két nap nem alvással nem vagy túl happy, de csinálni kell, ez is a tenyésztés része. Felelős vagy…
Nagyon le kellett fogni szegényt, utálta az egészet, de hála Istennek nem volt a hasában semmi, ami kórós lett volna, sem lepény, sem magzat, persze szülés utáni trutyi még igen, de az normális is. Valószínűleg elindult egy gyulladásos folyamat, amit időben elkaptunk a gyógyszerrel. Sajnos a szülés után vérző állat nagyon könnyen tud összeszedni valami bacit ahogy tisztogatja magát.

Itt sem volt jó…

Joanna, ha hiszitek ha nem a vizsgálat után bújt Eszterhez, dorombolt és érdeklődő volt – hihetetlen! A legjobb eredménnyel tértünk haza, aminek nagyon örültünk. Viszont itt volt még az a probléma, hogy már előtte is olyan ideges volt mindentől, hogy nem akart szoptatni, csak elvinni a kicsiket, amit tetézett még az, hogy a picik a leborotvált, fertőtlenítő szagú emlőket nem fogadják el. Így várt még szegény Johira egy alapos mosdatás a fürdőben… mit mondjak, nem évezte, de tűrte… szerencsére a picik békésen aludtak a boxban, jó ötlet volt a kecsketej, lehúztam a cipzárt, és kíváncsian vártam, Johi mit lép. Édesem… olyan zavart volt.. nem mert odamenni hozzájuk, lefeküdt fél méterre és csak nézte őket. Néha kinyújtotta a kis lábát feléjük, majd visszahúzta, majdnem lecsukódott a szeme, de inkább figyelte a kicsiket. Úgy godoltam, hogy mégis egyszerűbb dolgom lesz a szobában éjjel, így visszacuccoltam a kicsiket a szobába, betettem a boxba még egy papírdobozt is oldalára fordítva és kihasználva, hogy Johi teljesen kimerült és talán nem tiltakozik, melléjük fektettem. Azért ez azt jelentette, hogy bár lefeküdt, de nekem végig fognom, simogatnom kellett, hogy egyhelyben maradjon. Így bent hasaltam a boxban, Johinak tetszett a papírdoboz bélés, és szép lassan egyre nyugodtabb lett.

Olyan szép….

A piciknek nem tetszett viszont a borotvált cici és borzasztó sokat kellett pakolgatnom őket, hogy néhányat szopni kezdjenek belőlük. Más választás nem nagyon volt, mert ha mondjuk három kicsi van, akkor bőven jut neki nem borotvált, nem fertőtlenített emlő, de hétnél… gondolhatjátok… Ekkor már éjfél felé járt az idő, nem mertem otthagyni Joannát egyedül, csak kihajítottam szó szerint Szabi ágyneműjét az ajtón, hogy aludjon ahol tud-akar, de itt biztosan nem, mert itt alvás nem lesz ma sem. Égett a villany – persze letakarva, hogy félhomály legyen, de azért lássak. Jöttek rám a szúnyogok a nyitott ajtón át, de kellett a levegő és a villany is, így hát igyekeztem nem foglalkozni a csípésekkel. Amikor már azt hittem, Johi megnyugodott, egyszer csak felpattan egy kicsivel és kirohant a teraszra. Oda tettem a nagy papírdobozt, amit még szülés miatti B verziónak hoztam be. Abba vitte a kicsit. Korom sötét volt. A kezem addigra borzasztóan fájt. Próbáltam megtalálni a dobozban a kicsit. Nem találtam. Úristen… hol lehet….Közben Johi ment be a következőért… uh… nem is értem utólag, hogy nem kaptam pánik rohamot, de végül megtaláltam a babát, és egyik kezemben tartva, másikkal a hatalmas papírdobozt befelé cincálva próbáltam visszajutni még Johi újabb kirohanása előtt a szobába. Sikerült… gyorsan tettem egy szőrmét a dobozba, és beraktam a kis vöröskét, majd sorban a többieket a másik boxból is. Johi ideges volt. Lihegett. Nyávogott. Nem tudtam rá haragudni, végtelenül sajnáltam, és igyekeztem neki megmutatni, hogy íme, itt a doboz, ahová rejteni akarta a picit, tessék, itt biztosan minden jó lesz. Újabb egy órás fektetés, simogatás, nyugtatás következett… Lecsillapodott, a picik szopiztak szépen, végre jó hűvös levegő jött. Hoztam Johinak a dobozba inni, enni. Elfogadta. Fekve persze. Szépen lenyugodott, elfeküdt, és elaludt.

Nagyon örültem, hogy végre pihen. Én is szerettem volna, de addigra olyan mértéket öltött a fájdalom, hogy kiosontam, és próbáltam fájdalomcsillapítót keresni. Felforgattam fél kézzel a gyógyszeres dobozt. A táskáimat. A fürdőszoba dobozokat… Sehol. Semmi. Hát… rég éreztem magam ennyire elkeseredettnek… Ölni tudtam volna egy fájdalomcsillapítóért. Éhes voltam. Nagyon fáradt a két nap nem alvás és helytállás miatt és most még ez is. A kezem vörös volt, a hüvelykujjam brutál dagadt, a mellette lévő sem hajlott és fájt a csuklóm de tulajdonképpen az egész karom és a vállam is. Esélytelen volt bármit megfogni, mert sikítani tudtam volna, ha bármi az ujjaimhoz ért. Tűrőképességem határán voltam, de nem tudtam mit tenni. Kitaláltam, hogy jegelem, behoztam a jeget, konyharuhát… becsavartam… néztem a plafont. Borzalmas volt, hányingerem lett a fájdalomtól. Még szerencse, hogy Joanna nyugodtan volt a picikkel, néha kellett csak közelebbről megnézni, miért nyávog valamelyik apró kis norvég erdei. Eszter is írt közben, de annyira fájt mindenem, hogy képtelen voltam telefont nyomkodni. Csak vártam, hogy reggel legyen és hozzon nekem valaki valami fájdalomcsillapítót. Hat felé szóltam Szabinak, hogy nem vagyok jól, légyszíves munka előtt hozzon nekem gyógyszert. Sajnos a gyógyszertár csak később nyitott, Szabinak meg muszáj volt dolgozni menni… addigra a fejem is borzalmasan fájt. Nem csoda, három teljes napja voltam talpon, alig ettem és ittam, idegeskedtem egy csomót és még a fájdalom is. Johi édesen aludt a kicsikkel  – itt elrebegtem egy halk köszönömöt az égre tekintve. Legalább ez rendben van. Nyolc felé átmentem a szomszéd nénihez, és kértem tőle gyógyszert. Bármit, csak ártson. Adott valamit, amit még eddig sosem láttam, de pánikszerűen bevettem mindet. Egy idő után hatott valamelyest, de még mindig úgy éreztem szétszakad a kezem és képtelen voltam bármit fogni vele, vagy csinálni. Így pl. elautózni a faluba gyógyszerért is. Mekkora hülyeség már, nem?

Próbáltam fél kézzel ellátni az alap dolgokat, de nagyon nehéz volt, sorra meg kellett állnom, lefeküdnöm. Ráadásul amint melegebb lett, Joanna újból elkezdte elhordani a kicsiket, így valahogy kitakarítottam a nappaliban lévő fa boxot, letakartam, hogy sötét legyen, és áthordtam a kicsiket. Ez végre tetszett neki, bár nyugtalan volt, lihegett, de elfeküdt benne. Én már csak azt vártam, hogy este legyen és jöjjön Szabi az életmentő gyógyszerekkel. Képtelen voltam már bármire. És megjött. Mintha a megváltó érkezett volna el… Algoflex forte és mellé dupla adag Voltaren dolo. Mindenkinek csak ajánlani tudom hasonló szituációban. Egy óra múlva jobban éreztem magam. Johi szépen elvolt a picikkel, nyugalom volt és béke, a többiek meg örültek, hogy végre újra mehetnek a szobába és a teraszra. Szabi segített itthon, aztán kértem, hogy menjünk el az erdőbe a kutyákkal, mert 3 napja nem voltak kint az udvarból, és bármilyen hulla is vagyok nem tudok aludni.

Jó itt…

Jót tett a séta, de mire visszaértünk újabb adag gyógyszerre volt szükségem. Ez már eléggé kiütött és kiköltöztem a nappaliba a box mellé, hogy közel legyek Johihoz, és három nap nemalvás után, hajnal felé elaludtam. Két óra múlva hallottam, hogy nyávognak a picik, de minden rendben volt, csak nem találták egyszerre a helyüket a szopizásnál. Így utána még két óra alvás jutott nekem. Isteni volt. A kezem persze iszonyúan fájt, de legalább el tudtam már aludni tőle. Reggel (szép hajnal volt az valójában) az első gondolatom a gyógyszer volt… és még egy darabig az is lesz. Hát.. itt tartunk, ez volt ma. Igyekeztem felvenni a fonalat, és látjátok írni is. Kifejlesztettem a hüvelykujj nélküli gépelést, ami fura, nekem, aki vakon ír két kézzel.
Mindenkitől elnézést kérek, akinek nem válaszoltam, üzenetre, telefonhívásra, levélre… egyszerűen képtelen voltam, de lassan felgöngyölítem az elmaradásokat.

Babák…

A lényeg, hogy a picik jól vannak, bár nem tudom őket annyit nézegetni meg kivenni, mint máskor, mert nem szeretném, ha erről az ötödik helyről is el kéne költöztetni őket, szóval próbálunk a lehető legnagyobb nyugalmat és csendet biztosítani Johinak – mára amennyire a kiskamasz cicáktól ez itt megy. A felnőttekkel nincs gond, ők nem zavarják Johit, valahogy tudják, hogy történés van.
És ne feledjük, hogy van nekünk egy 63. napos Jennynk, aki valójában bármikor szülhet, tehát ma éjjel már rá is figyelnem kell, hiszen ő végképp nem tehet arról, hogy nehéz napok vannak mögöttünk.

Szépséges Jenny

Hát… ilyen – is – ez. Aki tenyésztésre adná a fejét, gondolja át, hogy tud-e ilyen napokat is vállalni, elfogadni, türelemmel, alvás nélkül és odaadással végigcsinálni. Ha nem, inkább bele se kezdjen. Mert van sok szép és könnyű nap, amikor csak a szokásos napi teendők vannak kora reggeltől késő estig, de vannak az extrák, amik feszegetik a határokat és a tűrőképességet.

Remélem örültök a hét csodálatos kis jószágnak, holnap már  igazi fotók is készülnek róluk, és hamarosan megkapják a neveiket is.
Köszönöm a megértésetek és a kedvességetek, és hogy velünk vagytok, drukkoltok nekünk négy-, és kétlábúaknak. Már alig várom, hogy Joanna teljesen rendbejöjjön – meg én is – és az apró kis vörösek itt rohangáljanak körülöttünk a nem vörösekkel együtt.

Ölelésem Nekek, és küldjetek hideget! 🙂

Virág

Napjaink… – mi történik, ha beteg egy cica? 11

Nos, ezt az írást akkor kezdtem el, amikor benne voltunk a sűrűjében. Aztán… nem fejeztem be. Fáradt voltam és rossz volt egyáltalán még csak írni is erről. De most befejeztem, mert néha jó, ha látjátok, milyen is a tenyésztő élete, amikor éppen nem kiscicát simogat. Durva. Sokszor nagyon is durva. Hát tessék:

Kedves Olvasóink!

Köszönjük a kedves kommenteket és az érdeklődést a hogylétünk felől!
Nem számítottam könnyű hétre, de azért ennyire nehézre sem. Gondoltam hétfőn oltások az egyik alomnak, másnap ivartalanítás a másik alomnak… haladunk szépen. De hát ember tervez… ugye…
A hétfői napom nagyon zűrös volt, már reggel el kellett indulnom itthonról, a hajnali teendők után a GOT alom második oltása jött és aztán egészen estig be voltam táblázva.
A reggeli második evésnél (a hajnali után) Wind nem jött enni, aludt. Feltűnt persze, de már nem egyszerre rontanak rá a kajára, mint néhány hete, van, hogy páran esznek, mások még szaladgálnak vagy épp alszanak. Így nem aggódtam cseppet sem, odamentem hozzá, felkeltettem, kinyújtózott, dorombolt és aludt tovább. Gondoltam lehet, hogy nemrég evett, vagy egyszerűen csak később fog.

Wind

Estefelé is sokat aludt, így le is vettem a kedvenc helyéről, nem volt szaladgálós kedvében, de fekve vidáman játszott a botos játékokkal, dorombolt is, de itt azért már gyanút fogtam. Mikor a vacsora sem kellett neki, akkor gondoltam, hogy itt valami nem okés. Nyilván közben ehetett volna tápot is, de a kicsik egyáltalán nem nagy tápevők, inkább várnak a húsra, ezért volt furcsa, hogy újra nem akar enni. Mindenképpen fent kellett maradnom, mivel másnapra volt időzítve a Scorpions alom ivartalanítása, és ilyenkor még éjfél körül kapnak enni a picik, ellenőrzöm, hogy mindenki evett-e, majd minden kaját elveszek előlük.

Live – műtétre várva

Próbáltam Windet mozgásra bírni, és láttam, hogy a hátsó lábaira mintha kicsit sántítana, de egyáltalán nem éreztem sántaságnak, inkább olyan általános fájdalomnak, vagy gyengeségnek tűnt. Megmértem a hőjét: 40,6. No, ennek fele sem tréfa. Szóltam Eszternek, és megegyeztünk, hogy adok neki láz és fájdalomcsillapítót, s reggel korán megnézzük mi a helyzet. Persze ezek után végképp nem aludtam, nagyon tudok aggódni az állatainkért, a kicsiknél pedig egy láz gyorsan kiszáradáshoz vezethet – így itatgattam reggelig.

Itt már nem érezte jól magát

A kora reggel már a doktornőnél ért minket, aki szintén úgy látta, hogy Wind sántítása nem sérülésből ered, hanem inkább a láztól való izületi fájdalom. Lázas volt nagyon, a szájon át adható lázcsillapító nem bizonyult elég erősnek ebben az esetben. Ahogy az embernél, az állatoknál is tud mindenféle fájdalmat okozni a láz. Emlékszel rá, amikor nagyon lázas voltál, hogy mindened fájt? Hát kb. így…
Mivel soha nem volt nálunk még ilyen, hogy lázas valaki és semmi más kézzel fogható tünet nincs, így Wind nem csak lázcsillapítót kapott vénásan, hanem kivételesen antibiotikumot is, illetve infúziót, némi vitamint. Az antibiotikum ilyen esetben nem feltétlenül jó döntés, de nem is rossz – igazából egy óvintézkedés, ha esetleg valami bakteriális dolog lenne a háttérben, akkor jó, hogy kapott. A doktornőnk soha, de soha nem ad feleslegesen gyógyszereket, így tudtam, hogy ez is egy indokolt lépés.
Nálunk, mivel tenyészet vagyunk sok macskával, mindig kicsit másként kell gyógyítani, vagy kezelni az ilyen eseteket, mintha otthon csak egy-két cica lenne. Így vért is vett Eszter Windtől, aki megadóan tűrte a megpróbáltatásokat. Ilyen lázasan amúgy sem hadakozik az ember. Akarom mondani macska. A vérvétel azért fontos, mert talán a legtöbb információt egy ismeretlen eredetű lázas esetben az adja, nagyon sok infót ad a cica állapotáról. Egy láz végtelen sok dolgot jelenthet, orvos legyen a talpán, aki csak úgy hipp-hopp rájön, mi van a háttérben.
Mondjuk az emberorvosok találgatni sem szoktak – legalábbis amikor én vettem a fáradtságot régebben, hogy elmenjek, mert nagyon lázas voltam és fájt mindenem, akkor annyi volt a válasz: valami vírus. Hát jó, ezt magamtól is sejtettem…. menjek haza, pihenjek, majd jobb lesz. Azóta nem megyek orvoshoz, ha ilyen van, minek. De az állatok mások, és ráadásul 12 hetes kicsiről van szó – nyilván arra nem legyint az ember, hogy majd meggyógyul. (Teszem hozzá valószínűleg a legtöbb esetben meg. Az állatok nagyon jó öngyógyítók, de nyilván nem fogunk várni, hogy mi fog történni, hanem cselekszünk, ha baj van.)

Alig fél óra telt el, míg folyt az infúzió, Wind láza is lement egy normális értékre, mehettünk haza azzal, hogy sűrűn jelentek, mi történik vele. Otthon Windet a szobába tettem aludni, a többieket nem kis munkával (konkrétan vidám kabaré jelenet első felvonása lehetett volna) külön választottam műtétre várók és nem műtétre várókra. Előbbiek sajnos nem kaptak reggelit, és bezárva várták, míg az utóbbiak vígan falatoztak. Utána újra egyesítettem a csapatokat, jobban telik az idő az éhes várakozóknak, ha van társaságuk és szaladhatnak, játszhatnak. Közben a napi teendőket is be kellett volna ikatni, erős csúszásban voltam mindennel, és a műtétre várókat mérni kellett, megadni az adataikat (ehhez mindegyik cicáról kis színes papírlapokat gyártok minden tudnivalóval), előkészíteni a hordozókat. Windre is időközönként ránéztem, adtam neki inni, enni – kicsit evett és ivott. Az idő vészesen fogyott az indulásig, én még sehol nem tartottam, ideges is voltam Wind miatt, a műtétek sem a kedvenceim… szóval zaklatott nap volt nagyon, de hát nem minden napunk egy álomvilág. Sőt. Bármennyire is annak látszik kívülről. Kezdtem eléggé álmos is lenni, hiszen nem feküdtem le éjjel. A három műtétre várót leraktam végül az orvosnál, megbeszéltük, hogy szólnak majd, ha mehetek értük, aztán meg egyeztetünk utána Wind hogyléte felől is.

Közben az aprók tartották bennem a lelket…

Otthon próbáltam tovább haladni az elmaradt teendőkkel, már rég délután volt, közben láttam, hogy Wind újra elég bágyadt, a többiek mind elaludtak, és rájöttem, hogy aznap még nem is ettem semmit. Viszont igyekeznem kellett, hogy mire a friss műtöttek megjönnek, mindennel végezzek, hiszen nekik csend kell, nyugalom, béke a műtét után – és persze rend, tisztaság. Ügyes voltam, végzetem… tanulni akartam aztán, de azért annál feszültebb vagyok ilyenkor, így inkább a fiúkkal játszottam kint a kennelben.

Teutates-szel a kennelben

Végre jött a telefon, hogy mehetek a kicsikért. Rohantam, hiszen itthon közben Wind kezdett már nagyon  elcsigázott lenni. A kicsiket én általában előbb megkapom, mint egy átlag gazdi, hiszen már akkora rutinom van a műtét utáni dolgokban, és rááll a szemem, tudom mit kell figyelni, mikor kell aggódni és mikor nem. A kicsik, ahogy ez lenni szokott még kicsit ingatagok voltak, de máris szaladtak játszani, pisilni és kaptak felvizezett konzervet. Nagyon éhesek voltak a majd egy napos koplalás után. Ilyenkor nagyon fel vannak dobódva egy ideig, viszont borzasztóan kell figyelni, hogy altatás után, meg friss varratokkal le ne essenek valahonnét, ne ugorjanak le magasról, a többiek ne nyúzzák őket, ne legyen brutál birkózás, nehogy olyat egyenek, amit még műtét után nem kéne – és így tovább. Szóval melós. Minél többen vannak, annál inkább. Mellette Windre is ügyelni kellett, itatni, értesíteni a gazdikat, hogy túlvannak a műtéten a kis norvég erdeik – szóval nem unatkoztam, és bármilyen fáradt is voltam, tudtam, hogy messze még az este, bár az alvásnak esélye sem lesz majd.
Írtam Eszternek, hogyha végzett a műtőben a többi műtéttel, akkor szóljon, mikor mehetünk, mert nincs Wind jól, nagyon lázas újra. Nagyon szomorú voltam, végtelenül sajnáltam Windet, figyeltem a műtötteket, és próbáltam lekötni a nem műtötteket. Késő délután  szólt Eszter, hogy mehetek Winddel, szerencsére addigra a lányok itthon voltak, így nem kellett magukra hagyni a frissen ivartalanított kis norvég erdeiket, akik még mindig pörögtek, mint a búgócsiga.

A mindig sármos Jon, láthatóan nem hatotta meg az ivartalanítás

Sajnos várni kellett elég sokat, pont voltak bent amikor odaértünk. Wind már sirdogált, nem volt jól, és utálta a lábában a kanült, így kivettem a hordozóból és sétálgattam vele a váróban. Nagyon vártam, hogy megkapja végre a fájdalomcsillapítót és jobban érezze magát. A vénás injekció iszonyú gyorsan hat, mire lefolyt az infúzió már szinte alig volt láza. Közben a vérkép is megjött, amin annyi látszódott, hogy valami akut vírusos folyamat zajlik, de ennél okosabbak nem lettünk. Így további vizsgálatokat kértünk (megjegyzés tőlem most: ami mind negatív eredménnyel jött vissza), hogy közelebb kerüljünk a megoldáshoz. Windnek semmi más tünete nem volt, tökéletes széklete volt, nem hányt, mégcsak hányingert sem láttam nála, és a doktornő is alaposan megvizsgálta, de sehol semmi. Nagyon rossz volt nem tudni, hogy mi zajlik a háttérben és csak várni, hogy mikor lesz jobban. De mást nem tudtunk tenni.

Mire hazaértünk, a kis műtött banda aludt békésen, a többiek is lefeküdtek. Wind evett, ivott, használta a WC-t, játszott – jó volt látni, hogy láztalanul jobban érzi magát.

Mivel az összes energiámat leszívta ez a két nap, így kértem Szabit, menjünk el az erdőbe kicsit a kutyákkal, úgyis mindenki alszik.

Imádom…

Már elég későn indultunk útnak, esett is, de nem baj, azt szeretem. Gondoltam a séta majd feltölt, és utána friss leszek, üde és kedves és okos és türelmes újra. A kutyák körülöttünk cikáztak, és épp valamit nagyon meséltem Szabinak, amikor láttam, hogy Csili megáll, Miló megáll. Csend. Valami történik. Akkor vettem észre, hogy a tökéletesen farönknek nézett dolog az út mentén megmozdul, és egy igazán helyre kis vaddisznó néz velünk szembe. A kutyák is felfogták mi ez, és oda akartak menni, ami borzasztó veszélyes, mert ahol kismalac van, ott anyakoca is van. Az anyakoca pedig nemcsak, hogy vad… de nem is fél. Támad. Megtapasztaltuk már párszor.

Az ebek – Miló és Csili

A kutyák általában szófogadóak, de mindegyik vadászkutya, így a teljes hangerőt be kellett vetni, hogy a malac és a köztünk kb. középen lévő kutyák hozzánk jöjjenek vissza, és ne a malackát nézzék meg közelebbről – aki amúgy nagyon cuki volt, bár akkor egészen mást gondoltam… Mi nem mertünk közelebb menni, és nem mondom, hogy könnyen, de mindkét kutya visszajött (becsületükre legyen mondva), így épségben úsztuk meg mind a kalandot. (Volt amikor nem volt ilyen szerencsénk régebben, szóval higgyétek el, a félelmünk cseppet sem alaptalan. Borzasztóan sok a vaddisznó az erdőben és cseppet sem félnek semmitől, és gyorsak. Nagyon gyorsak.)
A kutyákat pórázon, szemünket-fülünket nyitva tartva hazamentünk az erdőn át, közben esett, és már nagyon nem szóltunk semmit. Mondanom sem kell, hogy minden lettem, csak friss, üde, és kedves nem. De türelmesnek muszáj lenni, másként ezt nem lehet csinálni, teljesen mindegy mennyire vagy fáradt.

Wind jól volt, sokkal élénkebb volt, mint a délelőtti szuri után, nyugis tempóban, de járkált, kicsit játszott, megmosakodott, végül újra lefeküdt aludni, és láttam, hogy végre igazán pihen, nem csak afféle lázas bágyadtságban fekszik. Nem tudtam meddig tart ez az állapot, így igyekeztem gyorsan megcsinálni az esti teendőket, és úgy 11 felé éreztem, hogy nem biztos, hogy sok energiám van még bármihez, de az állatok rendben voltak, a műtötteken látszott, hogy azért már vannak fájdalmaik, nem voltak olyan virgoncak. Az éjjel… ne részletezzük. Hosszú volt, lassan telt, folyamatosan ingáztam a műtött apróságok és Wind között. Közben az aprók nagyon cukik voltak, sokat derültem rajtuk. Nincs is édesebb, mint egy norvég erdei kiscica, bármilyen fáradt is legyél!

Cukiságok

A szerdai napom… na azt végképp ne is részletezzük, a két nap nemalvás után… legyen elég annyi, hogy mások is csatlakoztak a lázas csapathoz, így reggel hét és este 9 között pontosan ötször fordultam meg a rendelőben, a végén már úgy éreztem nem is én vezetek, hanem a kocsi megy magától… Wind az esti fordulóra már jól lett, láztalan, de ott voltak a többiek, szóval egy újabb remek éjszakát pipálhattam ki alvás nélkül.
A doktornő szó nélkül jött be a szabadnapjain folyamatosan a rendelőbe – és úgy teltek a napok, hogy, hogy volt aki lázas volt, de nem látszott rajta semmi, aztán aki lázas, és látszik is rajta nagyon,  és voltam én, aki ugyan nem volt  lázas (bár a fene tudja…), ellenben halálosan fáradt. A cicák is olyanok, mint a gyerekek… van aki a 40 fokos lázzal is vígan rohangál, van aki a 38 foknál már meg akar halni (én az előzőek táborát gyarapítottam gyerekkoromban), így kénytelen voltam naponta többször ellenőrizni az összes kicsit, hogy ki hogy van éppen.
Nos, hát ilyen volt. Túléltem… Túléltük. Bízunk benne, hogy többet ilyen nem lesz, de azért az oltásoknál mostmár mindig aggódni fogok kicsit.

A lényeg, hogy minden apróság jól van, nagyon gyorsan összeszedték magukat a láz után, hihetetlen módon tudnak regenerálódni ezek a kis apró norvég erdeik. Mi meg? Majd egyszer kipihenjük a dolgot…

Ölelésem Nektek!

Virág

Nyári napok… avagy a túlélésre játszunk 2

Hei Alle Sammen! … vagyis Helló Mind!

Tudom-tudom, hogy jól el voltam veszve (szépen magyarul…) majd egy hónapig… Tényleg elnézést, de ez egy igazán embert próbáló hónap volt minden fronton. Őrületesen sokminden történt folyamatosan, rengeteget dolgoztunk és alig-alig aludtunk. Próbálunk ezen változtatni, de nehéz, mert sok a feladat és kevés az idő, és ha néha egymással is akarunk váltani pár szót, akkor arra csak az éjszaka marad.
A melegek miatt az alvás sem könnyű – főleg ha amikor épp lefeküdnénk felélénkül a csapat, hiszen éjjel van jobb idő, és hajnali 3-4 körül már újra mindenki nagyon vidáman van. Én nem annyira… de igyekszem! És ebben a pár órában is felkelek párszor, meg visszafekszem, meg megint fel és újra vissza. Gondolkozom rajta, hogy egy új napirendet találok ki magamnak nyárra – meglátjuk működőképes lesz-e, de talán hatékonyabb.

Kora nyári reggel a kennelben

A kicsik… a kicsik megnőttek. Hihetetlen gyorsan. Egy hónapja még éppen a második oltást vártuk csak, ami után elszabadult a pokol és két olyan hetünk volt, amit senkinek sem kívánok. Sorra lázasodtak be a kicsik, nagyon magas lázuk lett és ez azt eredményezte, hogy nem volt elég az itthoni lázcsillapítás, hanem napi két vénás Algopyrint kaptak, akinek kellett, az infúziót is… volt, hogy hatszor fordultam meg az orvosnál egy nap alatt reggel hét és este 11 között, mindenkinek napi két-háromszor mértem a lázát, itattam cseppentőből, etettem kézből és még sorolhatnám.

Édes-drága Wind, akivel kezdődött az egész

Borzasztó sok munkát és odafigyelést fordított ránk az orvosunk, nem nézve hogy vasárnap éjjel van-e, vagy szombat hajnal. Mindannyian kimerültünk ebben mind testileg, mind lelkileg, (anyagiakról ne is beszéljünk), alvás nélkül, odaadóan és embert próbálóan támogattuk az apróságokat ezekben a nehéz napokban. Részletezhetném, de most nincs is kedvem visszaidézni ezt az egészet, örülök, hogy nyom nélkül és gond nélkül túl vagyunk rajta, és mindenki, aki lázas lett, a nehéz napok után hihetetlen gyorsan és ügyesen szedte össze magát minden tekintetben.

A fiúkra sem jutott olyan sok idő, mint szerettem volna

Így csúszással, de az ivartalanítások is megtörténtek, ami persze mindig szintén néhány aggódós napot jelentett (és nem alvósat, de ezt már nem is említem), és a kicsik egy része kis is repült már.

Rosi almából Jorah költözött először

Volt már néhány nehéz időszakunk amióta a tenyésztéssel foglalkozunk, de talán ez most minden eddigieken túltett, és közben az élet nem állt meg, minden fronton helyt kellett állni. Szóval fáradtak vagyunk. Nagyon.
Mondanám, hogy na majd most jól kipihenjük magunkat, de egyrészt még vannak picik, szám szerint hatan, másrészt háromszoros hurrá, de vannak vemhesek, és vár ránk egy hosszú-hosszú út is, amiből majd egy igazi meglepetéssel térünk haza. Egy hónap múlva ilyenkor pedig már drukkolhattok a szüléseknél újra.

Szépséges Jenny! Nagyon várjuk a babáit!

Közben nyár van, meleg, fullasztó (legalábbis nekem), és tényleg jó lenne néhány napot valami víz mellett tölteni, töltekezni kicsit, de most úgy látom ősz előtt ez esélytelen. A norvég erdei macskák nem kedvelik a meleget, de éppúgy Milo sem, egyedül talán csak Csili kutyánk az, aki ilyenkor is lelkesen fekszik ki a napra és kerüli  a vizet. Ki érti ezt??

Azért az erdőben még mindig jó

A másik a szúnyog áradat, ami hatalmas méreteket öltött, pedig ez itt a hegyen egyáltalán nem volt jellemző, szinte lehetetlen alkonyatkor kint lenni, éjjel valamelyest javul a helyzet, de ha még a tűző napon kertészkedek, akkor is megcsíp jópár. Tényleg kezdem nem érteni, hogy van ember, aki élvezni tudja úgy igazán a nyarat… mert mégis mit? Mondjátok már meg nekem… esküszöm tanulni akarok belőle és megszeretni, de minden porcikám tiltakozik. Nem kicsit.

Lora és a legkisebb kisfiú a csapatban, Börgi

Szóval így áll a helyzet velünk most, de ígérem, hogy felveszem a fonalat és igyekszem minél több hírt adni a dolgok állása és életünk folyása felől a kisebb-nagyon norvég erdei macskahadak támogató közreműködésével.

De most megyek, bevizezem a kutyát, mert irgalmatlan meleg van és bepótolok néhány elmaradt dolgot, hátha egyszer a végére jutok.

Szépséges és fenséges Sansa, elköltözése előtt való estén

Az élet azért szép, csak forró és sűrű, de talán jobb is, addig sem érünk rá haszontalan dolgokkal foglalkozni…
Köszönjük, hogy kitartotok és velünk vagytok akkor is, amikor kevéséé van időm felétek fordulni és betekintést nyújtani a mindennapokba.

Csodás nyarat nektek – akik szeretik -, kitartást azoknak –  akik nem, és úgy általában ölelésem Nektek!

Meséljetek, hogy telik a nyár, mit csináltok, vagy mit csinálnátok legszívesebben?

Kezdem én… legszívesebben ülnék most egy kis észak-norvég erdei hytte teraszán és bámulnám a hajnali párát a tó felett és figyelném az ébredő erdőt. Olvasgatnék kicsit a szundikáló macskákkal, meg jó nagy erdei sétákat tennék a kutyákkal…

Ti jöttök… 🙂

A Børgefjell Nemzeti Park – avagy a mi kis Børgefjellünk névadója 2

A Børgefjell Nemzeti Park Norvégiában, az északi Nordland és Nord-Trøndelag megye határán, 270 és 1699 méter közötti tengerszint feletti magasságon fekszik. 1963-ban alapították, majd 1973-ban és 2003-ban kibővítették. Geológiailag a Skandináv-hegység azon részéhez tartozik, amely még a prekambriumban, mintegy 1700 millió évvel ezelőtt keletkezett, és anyaga főleg gránit és gneisz, ami elhagyatott érzetet ad a tájnak.

Børgefjell Nemzeti Park (forrás: Internet)

A terület nagyon változatos – a nyugati részén magas hegylánc húzódik, a park legmagasabb csúcsával, a Kvigtindennel (1699 méter). Keleten egy alacsonyabb, túlnyomórészt kopár fjell található, sok morénával. A két hegyvonulat közötti laposabb területen sok tó és patak  és vízesés van, ami rengeteg madár élőhelye, nagyon gazdag itt a növényzet. A legnagyobb tavak a Simskardvatnet és az Orrevatnet.

Børgefjell Nemzeti Park (forrás: Internet)

Itt erednek olyan neves folyók, mint a Jengelvassdraget, Vefsna és a Namsen, nem véletlenül ez a terület a pisztránghorgászat paradicsoma.

Børgefjell Nemzeti Park (forrás: Internet)

Az erdőhatár itt már 5-600 méter magasan van, erről is meséltem az előző részekben, hogy nálunk ez teljesen más… Ez alatt nyír- és erdeifenyő-erdők helyezkednek el.

Børgefjell Park (forrás: Internet)

Aki szeretne a parkban körülnézni, minimum 3-4 napot érdemes rászánnia. Arra számítani kell, hogy az időjárás (amúgy ez általában jellemző egész Norvégiára) nagyon gyorsan változik, így minden eshetőségre készüljünk fel, ha ide látogatnánk. Nyugaton és délen sok a csapadék, a telek nagyon hosszúak és igazán hidegek. A hó általában októberben esik le először, és a magasabb területeken el sem olvad egész évben.

Børgefjell Nemzeti Park télen (forrás: Internet)

Børgefjellben egyedül lehetsz a természettel, hosszú órákig mászkálhatsz úgy, hogy nem találkozol senkivel sem (ez a nekem való vidék, kétségtelen!) sok a jelöletlen út és csak néhány kabin van, amiben meg lehet szállni, mivel 1937-ben a norvég turisztikai egyesület úgy döntött, hogy a területet a maga vad formájában, kabinok nélkül kell megőrizni.
(Megnéztem kíváncsiságból, egy kabin/hytte egy éjszakára egy főnek olyan 65 000 Forint körül van…. cserébe igazán hangulatos!) Érdemes a látogatás előtt érdeklődni, hogy mely területeken tiltott esetleg az adott időszakban a túrázás. Jávorszarvasokkal is találkozhatunk, akiknek a vadászata tilos.

Børgefjell Nemzeti Park télen (forrás: Internet)

A park nevezetessége a sarki róka, ami itt jelentős számban fordul elő, a leggyakoribb ragadozó pedig a rozsomák. Sok védett faj otthona,  felbukkan időnként az eurázsiai hiúz és a barna medve is. A kisebb emlős állatok főleg a vörös róka, menyét, nyuszt és a hermelin, míg mélyebb, vízben gazdag területeken sok madár él. A leggyakoribbak a ragadozók közül a gatyás ölyv, valamint a bagolyalakúak, a vízimadarak közül pedig a récefélék és a lilealakúak.

A nemzeti park keleti, nyugati és déli területeit nyáron rénszarvas legeltetésre használják évszázadok óta míg az északiakat egész évben. A számi nép majd ötszáz éves jelenlétét ma sok kulturális emlék őrzi. A következő írásban a számikról írok, hihetetlen érdekes az életük, a kultúrájuk, a történetük…  A nemzeti park neve (Børgefjell nasjonalpark – norvégul,  és Byrkije vaarjelimmiedajve dél számi nyelven) két részből áll, az első egy régi norvég szóból ered, ami erődöt jelent – talán azért, mert a Számiknak pont alkalmas volt a terület adottsága arra, hogy megvédjék a határt a Svédektől. A fjell-t pedig már tudjátok – hegyet jelent. Úgy ejtjük, hogy Börgefjell (csak a kiejtés dallama más, mint a magyaré…).

Børgefjell Nemzeti Park

Ennyit a parkról, szerintem csodás, menjetek és nézzétek meg!

A mi kis fehér tappancsos kis Børgefjellünk pedig csodás kis fickó. Mindenben az első – pedig a legkisebb a három apróság között. De ő a legvagányabb egyben legkedvesebb kis tappancsos, akit valaha láttam. Hihetetlen, hogy soha nem ijedt meg a nála ötször nagyobb kis norvég erdeiktől, alig tudott menni, de máris bandázni akart velük.

Két napja már vidáman falatozik és fürgén szaladgál mindenfelé, majd ha elfáradt, akkor visszabújik a megszokott box-ba a mamához meg a tesókhoz. Nagyon nyitott, kedves, és csupa báj, mindenki arcára mosolyt csal. Azt hiszem sikerült ehhez a kis norvég erdei macskához méltó nevet találni.

Ezennel végig is értünk a Norwegian Nature elnevezésű alom három kiscicáján – remélem élveztétek ezt a kis norvég kitekintést.

Csodás tavaszi napokat Nektek,

Virág

A Møysalen Nemzeti Park – avagy a mi kis Møysalen-ünk névadója 0

Kedves Olvasóink!

Megígértem, hogy kicsit bemutatom Nektek Lora & Jaime kiscicáinak elnevezésekor a nevükként választott norvég nemzeti parkokat. Legutóbb Blåfjella volt porondon, most következzen a másik lányka: Møysalen, akit én nemes egyszerűséggel sokszor csak Møysi (Möjszi)-nek hívok.
A norvégok ezen betűje: ø (nem kell tőle megijedni) a magyar ö-betűnek felel meg, az s-t pedig itt éppen sznek kell ejteni. Igazából inkább a hangsúlyok nagyon mások, de így már ki tudjátok ejteni ezt a nevet is. (Norvég nyelvóra level 2. meg is volt. :D)
A név két szóból tevődik össze, amit  – én – pontosan nem tudok lefordítani, de a  Møy hajadont (szűz) jelent, a salen pedig az en sal, egy terem vagy egy nyereg jelentésekkel bír, és ennek határozott alakja a salen, vagyis a terem vagy a nyereg… a monda szerint élt itt két hajadon troll-lány, akik kővé váltak, és róluk nevezték el a hegy két részét.

Møysalen

A Møysalen Nemzeti Park (Møysalen nasjonalpark – norvégul) Norvégia északi Nordland megyéjében, Hinnøya szigetén, Lofoten és Vesterålen szigetvilágában található, és 2003-ban nyitotta meg kapuit. Tehát itt már egészen északon vagyunk, annyira, hogyha a viszonylag délen fekvő fővárostól, Oslo-tól (úgy ejtik Uslo, s-sel) indulnánk el meglátogatni a nemzeti parkot, akkor megállás nélkül legalább 20 órát kéne vezetnünk északi irányba, hogy odaérjünk.  Összehasonlításként: Budapestről autóval Norvégia kb. pont egy napos autóút – hosszabb megállók nélkül, tehát nagyjából hasonló távolságról beszélünk.

Møysalen Nemzeti Park – forrás: Internet

Ez a vidék már tényleg nagyon más, mint amihez hozzászoktunk, és amit a legtöbb magyar szeret, vagy ahol szívesen nyaral. (Kivéve az olyan elvetemülteket, mint én, akik itt érzik jól magukat igazán. ) A norvég hegyek amúgy is nagyon mások, a délebben fekvő hegyeken ezer méteren – mint a mi Kékestetőnk – már nem találsz fákat, nemhogy lombhullatót, de fenyőt sem, ott már teljesen más a vidék. Kopár, köves, füves – gyönyörű! Felénk ezer méteren – vagy akár a Tátrában is – még rengeteg fa van és nagyon zöld minden.

Møysalen Nemzeti Park – forrás: Internet

A nemzeti park célja a parti táj változatlan formában történő megőrzése – de ezen az előző írás nyomán már nem lepődünk meg, hiszen tudjuk, a norvégok mennyire büszkék a természeti értékeikre, és milyen nagyszerűen óvják meg azt.
Növényzetére jellemző a molyhos nyír. Kisebb síklápok és dagadólápok is előfordulnak a hegyek között, sajátos növényzetükkel.
A magas hegyek kedveznek a madarak megtelepedésének. A ritka ragadozó madarak közül itt a rétisas, a szirti sas, a vándorsólyom, a kis sólyom, a gatyás ölyv és az északi sólyom is képviselteti magát. Az állat és növényvilág teljesen zavartalanul létezik itt, a világnak ezen a távoli, talán kicsit eldugottnak tűnő szépséges vidékén. Persze járnak itt emberek, de minden bizonnyal nem ez a fő turistalátványosság azok számára, akik Norvégiába mennek.
Az emlősök közül többek között a jávorszarvas, a hermelin, az amerikai nyérc, a nyúl és a vörös róka él itt. Gyakori itt a másutt már nagyon ritka európai vidra.

A tájat az óceánból és fjordokból kiugró csúcsok jellemzik, a legmagasabb pont az 1,262 méter magas Møysalen-hegy.

A mi kis Møysink csodálatos lányka, fantasztikus norvégos kisugárzással és nézéssel az első pillanattól. Bár torti színű, a vörös nagyon kevéssé van jelen – egyelőre – a bundájában, a kis fejfoltján kívül szinte nem is fedezhető fel, ezért nem is vettem észre egyből, amikor született, hogy lány, amíg meg nem száradt és jobban láttam már a színeket. Határozott de kedves kiscica, akiről azt hiszed bátortalan, aztán egyszercsak elindul és nem fél semmitől sem. Nagy megfigyelő, látszik, hogy mindent nagyon megfigyel és raktározza az információkat. Az igazi személyisége majd csak ezután mutatja meg magát, hiszen még épphogy csak elkezdtek játszani, és néha-néha kijönni a boxból. Hamarosan őrült tempóra kapcsolnak, és jönnek a nagy újdonságok, az evés, az alomhasználat, a szaladgálás, bandázás… Most még a legtöbb időt a mamájuk mellett töltik, vagy összebújva alszanak, csendes-kedves-jó gyerekek. Lora pedig végtelen nyugalommal és kedvességgel,szeretettel veszi őket körül.

Legközelebb a kis fehértappancsos kicsi fiúról, és névadójáról lesz szó.

Addig is vidám tavaszi (állítólag újra téli) napokat kívánunk Nektek!

Ölelésem,

Virág

A Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park – avagy a mi kis Blåfjella-nk névadója 0

Kedves Olvasóink!

Ígértem Nektek, hogy a Lora&Jaime picik kapcsán írok nektek azokról a norvég nemzeti parkokról, melyekről a nevüket kapták. Hadd merüljünk el legalább a fotelból egy kicsit Norvégia varázslatos vidékein!

Kezdjük Blåfjella-val, akinek a nevét  – sokan kérdeztétek – így kell ejteni: Blófjella (csak más hangsúllyal, mint a magyar, de azt most nem tudom prezentálni :D)

A Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park (déli számi nyelven: Låarte-Skæhkere nasjonalpark) Norvégiában Nord-Trøndelag megyében helyezkedik el, és a Skandináv-hegység magashegyi fjell-vidékén található. 2004. december 17-én nyitották meg kapuit.

Norvégia harmadik legnagyobb nemzeti parkja, ahol felfedezésre vár a sok mesebeli erdő és a szépséges-magas hegyek. A terület lakhelye jól ismert és féltett fajoknak, több itt előforduló növény- és állatfaj szerepel a vörös listán. Itt található Norvégia egyik legnagyobb összefüggő igazi érintetlen területe, ahol valóban a vadonban érezhetjük magunkat. A terep nagyon változatos, fennsíkok, tavak, erdős völgyek, mocsarak, hegycsúcsok tarkítják. A Számi emberek lakhelyéül szolgált századokon keresztül.

Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park, Norvégia (forrás: a nemzeti park FB oldala: https://www.facebook.com/blafjellaskjakerfjella)

A park két erősen különböző részre oszlik, amelyek csaknem teljesen elválnak egymástól. Délen, a Skjækerfjella területén 1000–1100 méteres hegyek vannak, az északi részen, a Blåfjella vidékén van a terület legmagasabb csúcsa, az 1333 méteres Midtiklumpen. A két terület között hegyi parasztgazdaságok működnek.

Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park, Norvégia (forrás: a nemzeti park FB oldala: https://www.facebook.com/blafjellaskjakerfjella)

Délen termékenyebb a talaj, gazdag a vegetáció. Északon szegényes a növényzet. A Raudfjellet hegy anyagában sok a szerpentinit, ami vörös színt kölcsönöz a kopár talajnak.
Az északi hegyek közötti mocsarakban gyakori a közönséges tőzegrozmaring, a tőzegáfonya és a közönséges lápcsillag. A közönséges lucfenyő bevándorló fajként itt jelent meg először Norvégia területén. A növényzet rendkívül változatos, a megszokott szárazföldi  növények mellett alpesi  növények is megtalálhatóak.

Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park télen (forrás: a nemzeti park FB oldala: https://www.facebook.com/blafjellaskjakerfjella)

28 féle emlős állat és rengeteg fajta madár figyelhető meg a parkban.  A legérdekesebbek a sarki róka, hófehér bundával, a barna medve, a eurázsiai hiúz, rozsomák, szürke farkas.  A madárvilág különlegessége a kis póling.
Évszázadok óta élnek számik a környéken, épp ezért  nagyon sok Számi kulturális emlék található itt, települések, temetők, szent helyek. Számos parasztgazdaság és hegyi legelő is van a termékenyebb részeken. A területen lehet vadászni (na az nem az én sportom), horgászni és mindenféle szabadtéri rekreációs tevékenységet végezni. Rengeteg túraútvonal van – némelyik télen nem járható.

 

Aki szeretne éjszakára is maradni, varázslatos kis hegyi házakat tud bérelni – ezeket a norvégok Kabinnak hívják, ami azért fura, mert sokunk szívesen beköltözne egy ilyen „Kabinba” örök életére.

Norvég “Kabin” vagy Hytte, szerintem kibírnánk itt valahogy. 😀

A park 2004-ben kapta a Blåfjella-Skjækerfjella nevet, amiből mi az egyszerűség kedvéért csak a Blåfjella-t használtuk a névadásnál. A Blå kéket jelent norvégul, a fjella pedig a fjell – hegy szó többesszámú változata. Ezek a terület számi nevének norvég változatai.

Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park, Norvégia (forrás: a nemzeti park FB oldala: https://www.facebook.com/blafjellaskjakerfjella)

Amikor a neveket kerestem, ez volt az első, amit kiválasztottam, hiszen remekül illett a mi kis kék(krém) lánykánkra. És talán nem csak azért, mert kék ő is, hanem ugyanazt a végtelen nyugalmat, kicsit megközelíthetetlen és fenséges szépséget árasztja magából, mint a norvég hegyek. Ő a legnagyobb a 3 kicsi közül, és végtelenül érdeklődő amúgy. Kedves és örök kíváncsiság van a szemében. Már most szeretne kijönni hozzám, de aztán persze megy vissza a mamához, még nem neki való a nagyvilág. Persze napok kérdése csak, és szűk lesz a box, indul a felfedezés, a bandázás és a nagy rácsodálkozások kora. Amúgy már most nagyon szeret a nagyokkal lenni, különösen Jon és Jorah szeret vele aludni, nagyon kis cukik!

No, ha kedvet kaptatok, menjetek és látogassátok meg a Blåfjella-Skjækerfjella nemzeti parkot, ahogyan mi is terveztük idén, de attól tartok ez már jövőre marad. Ámbár…. hosszú még az év, bármi lehet! 🙂 És persze kövessétek nyomon a kis kékség növekedését nálunk, aki remélhetőleg már nem lesz barátságban a cserebogarakkal! 😀

Vidám tavaszi napokat,

Virág

Norvégia, Te csodás – avagy Lora apróságainak névadásáról 1

Kedves Olvasóim!

Arra gondoltam, ha már beoltottalak Benneteket a norvég erdei macskák szeretetével, akkor ismerjétek meg azt a világot egy kicsit jobban, ahonnét ez a varázslatos fajta származik.

Mindig, amikor Norvégiában vagyunk, azt érzem, hogy egy élet kevés lenne ahhoz, hogy ezt a hihetetlen természeti értékekkel rendelkező országot megismerjem és végigjárjam úgy, ahogyan én szeretném. De nem akarok telhetetlen lenni, hálás vagyok minden pillanatért, amit ott tölthettem el – és az eljövendőket pedig nagyon várom.

Első norvégiai utamon az egyik kedvenc helyemen: Verdens Ende

Norvégia az az ország, amit látnod kell, ha szereted a háborítatlan természetet, ha szeretsz hegyet mászni, ha szereted az erdőt járni úgy, hogy nem találkozol percenként 10 másik emberrel, ha szereted a víz minden formáját – patak, folyó, tó, tenger -, ha odáig vagy a friss levegőn végzett sportokért, és még sorolhatnánk. Norvégia természeti szépsége felülmúlhatatlan! Drámai vízesések, kristály tiszta fjordok, mesés hegységek és gleccserek, végtelen erdők és rengeteg víz az, ami Rád vár. És végtelen nyugalom, csend, béke.

A norvég nép számára rettentően fontos, hogy mindezt a szépséget megőrizzék. A filozófiájuk nagyon egyszerű és követendő: a megőrzés mindenki felelőssége, és mindenki igyekszik minél kevesebb ökológiai lábnyomot hagyni a páratlan szépségű tájon a kirándulásaik, természetben eltöltött sportok során. Mantrájuk: Hagyd úgy, ahogy találni szeretnéd. Készíts képeket, őrizz emlékeket – de ne bánts semmit, ne vigyél el semmit. Milyen egyszerű is, nem igaz?

Úton a Gaustatoppen tetejére

(És mennyire nem tudjuk mi, magyarok ezt így csinálni…. elkeserítően sok a szemét az erdőinkben, az utak mentén, hogy a városokat már ne is említsük. Mi akármerre kirándultunk Norvégiában, sehol nem láttunk szemetet! Szóval lehet ezt másként csinálni…)

Norvégiában rengeteg nemzeti park van, mi ezekből választottunk hármat Lora és Jaime kicsinyeinek nevéül, hogy ebben is őrizzék az eredetüket és azt a mesés és ugyanakkor vad világot, ami szerencsére ott még létezik. Így a következő blogbejegyzésekben bemutatom Nektek  ezeket a parkokat, és kicsit kitértünk a számi népre, akik története és történelme nagyon érdekes, éppúgy a kultúrájuk és az életük. Persze közben a kis apróságok sem maradhatnak ki a bemutatkozásból, a legapróbb norvég erdei kiscicáinkról is lesz szó bőven.

2017 ősze, Eidsfoss

Tartsatok velem!

Vidám-szép tavaszi napokat,

Virág

Norvég erdei a szabadban – avagy ki lehet/kell-e engedni egy norvég erdei macskát? 0

Kedves Olvasóink!

Sokan kérdezitek tőlünk, hogy: Ki lehet-e engedni egy norvég erdei macskát? Vagy épp azt, hogy: Fontos-e neki, hogy kint is legyen? Ha igen hogyan vihetem ki?
Így most a kicsik első kinti fotózása kapcsán gondoltam írok erről Nektek.

Angel első lépései a kertben

A norvég erdei macska – mint a neve is mutatja, egy erdei macska. Nem kitenyésztett, nem gondos emberi elme által kigondolt és gondos emberi kezek segítségével megalkotott kreálmány. Genetikailag kimutatták, hogy kialakulásában nem vett részt más macskafajta, egészen egyszerűen a természet alkotta olyannak – amilyen.
Ellenállónak, egészségesnek, bátornak.

Lora az udvarunkban

Ha valaki járt már Norvégiában, tudja, hogy hatalmas nagy érintetlen természeti területek alkotják, amiben persze fellelhetők kis falvak és városkák, de igazán nagy települések néhány várostól eltekintve (amik meg sem közelítik a mi magyar nagyvárosaink léptékeit, nem is beszélve más európai nagyvárosok hatalmas városairól) mindent fű, fa, virág, szikla és rengeteg víz borít. Csodálatos. Tényleg szavakkal leírhatatlan, ezt látni kell!

Tavaly májusban Norvégiában <3

Viszont azt is tudni kell, hogy eltekintve a délebbi területektől azért az időjárás nagyon más mint nálunk! Ott még épphogy múlik a tél – van ahol még nem is közelít a tavasz, a nyár pedig júniusban is akár csak 10-15 fokos, esős, szeles, és ha szerencsénk van, akkor kifogunk júliusban-augusztusban pár igazi nyári napot, de az augusztus általában már inkább az őszhöz tartozik. Minél északabbra megyünk, annál igazabb ez.

Norvégiában, tavaly májusban egy város kellős közepén. Igen, ott ilyen. 🙂

A norvég monda-, és mesevilágot átszövi a norvég erdei macskák jelenléte, ott szerepelnek a gyerekek tündérmeséiben, és a leghíresebb mondák hősei mellett, legyen szó Thorról vagy Freya-ról.
Szóval itt (és persze Skandinávia más részein) született meg ez a csodálatos fajta. A természetben. Ennek okán elég nagy badarság lenne azt mondani, hogy ez a macska nem szeret kint lenni, nem szeret fára mászni, nem szeret vadászni. Ugye elképzelhetetlen egy erdei macskáról?
Persze ez a fajta is elkezdett háziasodni, hiszen a tanyákon könnyen jutott élelemhez, ráadásul a norvég vadászokat annyira nem hatották meg tündérmesék, hogy ne vadászták volna le szinte minimális létszámúra sok évvel ezelőtt a norvég erdei macskát. Szerencsére időben rájöttek a norvégok, hogy nem lesz ez így jó, és megmentették a nemzeti macskafajtájukat. Örök hála nekik ezért!

Szóval ez a macskafajta nemcsak hogy szeret kint lenni, de konkrétan a leginkább akkor érzi magát elemében, amikor fúj a szél, amikor esik a hó, amikor jég van, amikor esik, vagy amikor vadászidő van. Még soha nem láttam a macskáinkat hosszasan a napon ejtőzni, annál inkább kint feküdni a hóban, vagy a szitáló esőben bámulni az udvart, vagy éppen vadászni szürkületben vagy hajnalban.

Teutates 2018. december egyik reggelén a kennelben

Azok a macskák, akik békésen fekszenek mellettünk a meleg szobában a kanapén, míg olvasunk, vagy követnek minket este az ágyba, akik nem tágítanak a laptopunk mellől, mikor dolgozunk – odakint a természetben egy pillanat alatt változnak újra át vadmacskává. Érdekes ez, és én örülök, hogy még ebben a kettősségben élhetünk velük, és kedves, szelíd, magabiztos és barátságos énjük mellett fel-felvillani láthatjuk azt a vad, bátor, semmitől vissza nem rettenő, ügyes vadászt, aki bármilyen zord időt elvisel és konkrétan bármit megfog ami él és mozog.

Joanna imád a hóban feküdni

Mi egy tenyészet vagyunk, így ezt az élményt korlátozottan adhatjuk meg nekik, de remélem eljön az az idő, amikor a birtokunk ennél jóval nagyobb lesz, és a macskáink teljes biztonságban ugyan, de egész nagy területeket birtokolhatnak majd és mindinkább úgy élhetnek, ahogy az nekik jár.
Addig nálunk teljesen zárt kennelekben tudnak kimenni akkor, amikor kedvük tartja. A fiúk a nap nagy részét – a délutáni alvástól eltekintve kint töltik, és a lányok is sokat mennek ki.
Nemsokára – ha minden úgy alakul – nekilátunk egy minden eddiginél sokkal nagyobb kennel építésének, amiben hatalmas fenyőfák, bokrok is vannak, hogy a kintlétük még izgalmasabb és tartalmasabb lehessen, és nagyobb területen tudjanak egymástól kicsit elkülönülni – ha akarnak. Ez a fiúk helye lesz, kompenzálva kicsit azt, hogy ők kevesebb időt tudnak velünk tölteni, hiszen a lányok azok, akik a mi életterünket birtokolják, a fiúk akkor vannak velünk, ha néha bejönnek ide. Ehhez az kell, hogy épp ne legyenek nagyon kicsi cicák, mert azt az anya nem mindig díjazza, ha 2-3 kandúr csak úgy megjelenik a boxnál, ne legyen tüzelő nőstény, szülés előtt álló és így tovább – és ez ugye elég ritka. A kandúrjaink – kivéve Teut – jelölnek, ami azt jelenti, hogy azonnal megjelölnek minden újat a vizeletükkel, ami finoman fogalmazva is átható szagú – így sajnos tényleg külön szobájuk és kenneljük van, azt is épp elég nehéz tisztán tartani. Így legtöbbször mi megyünk be hozzájuk a szobába, vagy épp kint a kennelben játszunk velük. (Mondtam már, hogy a tenyésztésben nem minden leányálom? És hogy egy tenyészmacska élete sem fenékig tejfel? )

Hayley óvja Angel első kinti lépéseit

A napokban a picik is elkezdték felfedezni a kinti lét örömeit, néhányan már pár napja – persze a nagyobb lányok, Hearttal az élen Live és Angel – voltak az elsők, akik konkrétan maguktól elkezdték megtanulni a kijáró használatát. Pedig ekkora méretű picinél még nem könnyű a felnőtt macskák magasságára és erejéhez kialakított kijárón kijutni. Persze amikor kinyitom az egész teraszajtót, akkor mostmár mind kizúdulnak, és vidáman és csupa izgalommal fedezik fel, hogy létezik egy másik világ is. Nemcsak friss levegőt szívnak ilyenkor, hanem ismerkednek hangokkal, zajokkal, a kutyáinkkal – mindennel, amivel bent sosem tudnának. A friss hegyi levegő, a hideg-meleg váltakozása, a különböző időjárás, vagy csak a napszakok változásával járó hőmérséklet változások és egyebek: harmat, pára, köd, eső, nap, szél, hó, jég teszik őket (más dolgok mellett) egészségessé és erőssé.

Jaime kint élete első telén

A hétvégi első kinti fotózásunk alkalmával még a legtöbb kicsi először érzett füvet a lába alatt, először látott bokrot, virágot, először érezte a szelet… Ilyenkor vagy megilletődnek és óvatosan kíváncsiskodnak (mint a Scorpions fiúk, vagy a GT alom összes aprósága, hiszen ők még kisebbek), vagy villámgyors felfedezésbe kezdenek – mint a Scorpions alom talpraesett lánykái.

Jon Snow a hétvégi fotózáson

A képek persze csodaszépek, de legközelebb még szebbek lesznek, mert addigra már legalább a kennelben sokmindennel megismerkednek, és nem lesz nekik ilyen furcsa az új helyzet. Amúgy egy ilyen kinti fotózás roppant fárasztó, és kívülről nézve szerintem totálisan mókás tevékenység, ha szeretnétek, akkor legközelebb készítek a folyamatról egy videó vagy képsorozatot, derüljetek rajta, s lássátok mit meg nem teszünk azért, hogy Ti szépséges képeket nézegethessetek az apróságokról. Akinek igénye van erre, dobjon már nekem kommentben a FB-on (akinek nincs az itt) egy mosolygós vagy bármilyen emoji-t, és akkor ráveszem magam erre. 😀 Just for you!

Live – ez vajon mi lehet?

No, de visszatérve az eredeti kérdésekre. Igen, a macskák szeretnek kint lenni. Igen, jó nekik, ha ki tudnak menni. Ezeknek általunk preferált (és szerződésben is kért!) BIZTONSÁGOS fajtái: macskahálós ablaki kiülő, behálózott terasz, erkély, zárt kinti kennel, macskabiztos kerítéssel körbezárt udvar, és természetesen pórázon való séta. Higgyétek el, mindegyiket imádni fogják! Közös programnak is jó és sok új inger, tapasztalat éri a cicát, utána pedig boldogan fog Veled elnyúlni a kanapén.

És most álljon itt néhány kép amiket a gazdiktól kaptunk – ezúton is köszönjük Nekik, hogy ők   – és még sokan-sokan a többiek közül, akiknek a képe most nem akadt gyorsan a kezembe – biztosítják a Nordic Verden csemetéknek ezeket a fantasztikus kinti élményeket!!!  Hálásak vagyunk érte! <3

 

Csodás tavaszi napokat Nektek!!!

Virág

 

Egy átvirrasztott éjszaka – Lora és Jaime kiscicáinak születése 0

Az utolsó napok mindig olyan lassan telnek  – gondoltam, ahogy Lorát néztem. Kedd volt, 65. nap, ami a legesélyesebb nap arra, hogy az anyamacska világra hozza gyerekeit, ha.. és itt jöhetne egy egész hosszú felsorolás, de ettől most eltekintek. Hosszú és fárasztó napok voltak mögöttem, betegség, kiállítás, újra itthon a ház rendbetétele és a szokásos teendők egész sora, közben még egyáltalán nem voltam jól. Vártam már, hogy megszülessenek a kicsik, de ezt sem siettetni, sem késleltetni nem lehet – minden megtörténik idejében, ha elegendő időt hagyunk rá.
Délután már biztos voltam benne, hogy nem fog szülni Lora, este írtam is Eszternek, hogy aludjon nyugodtan, nem lesz szülés. Persze azért – csak úgy mint előtte éjjel – sűrűn keltem, és a két napban talán 3-4 órát aludhattam összességében. Lora szívesen időzött az emeleti szekrényben, de szerencsére legtöbbször a nappaliban feküdt. Két nap telt el ilyen fekvős-elnyúlós-merengős állapotban.

Lora a szülés előtti napon

Szerdára Lora teljesen megváltozott – mármint nekem. Külső személőnek ugyanaz az oldalán elfekvő macska, aki napok óta… de nem, nagyon nem. Láttam, hogy elkezdődött a folyamat, hogy Lora máshol jár, hogy a testében zajló változásokra figyel és annak teljesen átadja magát. Azt is láttam, hogy lassan megy. Nem baj, időnk – az van. Szívesen feküdt a picik között, de estefelé nyugtalanná vált, és hol felment, hol lejött, kiment-bejött, kereste a helyét, sehol nem volt jó. Szabi elvitte a kutyákat sétálni, én már nem mertem mozdulni, mert közben láttam, hogy némi váladék is megjelent. Ez az az állapot, amikor bármikor beindulhat a szülés, de akár várathat még magára simán egy napot is. Este későre járt, amikor Rosi úgy döntött, neki most nem tetszik Lora, és kapott tőle néhány pofont. Ez meg nekem nem tetszett, és így bezártam Lorát a szobába, hogy mostmár legyünk akkor nyugiban, ha odakint forrnak az indulatok – utána ugyanis Jenny is kapott párat megmagyarázhatatlan okokból. Mármint csak a kétlábúak számára megmagyarázhatatlan, nyilván ők tudják mi az ábra.

Lora az IKEA kuckóban – köszönjük Krisztiék, imádják! – a picikkel még szülés előtt

Lora nyugodtan elvolt a szobában egy darabig, feküdt, bement a boxba, néha kiment a kennelbe… én addig ellenőriztem minden elő van-e készítve.  Majd hanyatt feküdtem az ágyon és vártam. Próbáltam olvasni, de nem volt türelmem. Imádok olvasni, de annyira ritkán van rá időm, hogy már fogalmam sem volt mi történt pontosan a remek orosz regény első 100 oldalán, így feladtam.

23 óra felé kezdődtek el Lora fájásai, és ezzel együtt nyugtalanná is vált, ki akart menni. Kaparta az ajtót, egyszer ki is nyitotta – nem tudom ez hogyan sikerült neki, és kint befekeüdt az IKEA-s kuckóba. Kitereltem a bezúduló 826 darab macskát (érzetre ennyien voltak, na…)  – szép művelet volt, és behoztam Lorát kuckóstól. Időnként jött néhány fájás, de nem történt semmi.

Lora éppen befért a kuckóba,  ami nekem nem volt túl jó, hiszen nem láttam az amúgy is sötét szobában a kis éjjeli fénynél, hogy mi történik, és benyúlni sem tudtam. És vártam. Közben bejött Szabi, intettem neki, hogy gyorsan és hang nélkül feküdjön le. Közben rég elmúlt már éjfél, egy felé járt. Fájások. Semmi. Fájások. Semmi. Majd szintre percre pontosan az első fájásoktól számítva 2 óra múlva megszületett az elsőszülött, szerencsére a kuckó kijárata közelében látott napvilágot, így a lámpa segítségével azért képben voltam mi történik. Megvártam míg a lepény is kijön, és hagytam kicsit Lorának tisztogatni a kicsit, majd a jól bevált boxba terelő hadműveletet vetettem be, azaz fogtam a kicsit és a boxba tettem, ilyenkor az anya azonnal megy utána és ott is marad, ahol a pici van.
Nem úgy Lora. A kicsi nyávogott, mint a veszedelem, Lora pedig nem hogy magától, de még az én segítségemmel sem akart kijönni a kuckóból. Nagy nehezen sikerült kivarázsolni, a kintiek pedig hallottam mind(anyolcszázhuszonhatan) az ajtóhoz sereglettek, jöttek volna be megnézni, hogy mi a jó ég történik odabent ezen a késői (korai?) órán.  Lora is odaszaladt, de aztán visszajött az aprósághoz szerencsére, és tisztogatni kezdte. Láttam, hogy kisfiú, de mivel nehezen találta meg a tejet így nem akartam külön kivenni és nézegetni, inkább hagytam, had legyen nyugodtan a mamával, és Lora amúgy is lassú szülését nem akartam megzavarni még azzal, hogy elveszem tőle a kis apróságot. Nagyon kis édes volt, néha nyávogott kicsit, nagyon tetszett az érdekes minta a fején, azt meg amúgy is láttam rajta, hogy nem kicsi. Ráér a mérés később.

Nos, igen, pont ennyit láttam némi fény mellett a kuckóban a piciből…

Borzalmas fáradtság és álmosság vett erőt rajtam. Alig tudtam nyitva tartani a szemem. Hanyatt feküdtem a box mellett a földön. Fáztam. Próbáltam nem elaludni, bár Lora békésen feküdt a picivel a boxban, tudtam, hogy még mindkettőnk energiájára szükség lesz. Olyan lassan telik az idő, amikor éjjel van. Sötét. És nem történik semmi, hiszen az éjszakának ez az a része, amikor mindenki alszik. Nemcsak az emberek merülnek mély álomba, de már az összes kis és nagy norvég erdei (mindanyolcszázhuszonhatan) is végtelen csendben volt a  ház többi részében. Aludtak a kutyák is. Nem mozdult kint semmi. Egyedül marad az ember a gondolataival és a sötéttel és vár. Lora néha tisztogatta magát, néha békésen pihent. Hajnali három után láttam, hogy kicsit megváltozik odakint a hangulat, az erdő felett halvány narancs színű  derengés úszott és kivehetők voltak már az udvar fái, bokrai. Éreztem, hogy jön a fiúk szobája felől a hideg, nyitva maradt náluk éjjelre az ablak, ami nem baj, szeretik a hideget, már rég nem fűtünk náluk, de most éreztem, hogy húz át a szobán az ajtó réseken átkúszó hideg, friss, kora hajnali levegő. Aztán a madarak is rákezdték.
Lorára néztem, és láttam, hogy fájások jönnek újra. Jólvan. Haladjunk csak, mindjárt itt a reggel. De lassan haladtunk, drukkoltam minden fájásnál… egy óra múlva érkezett meg a másodszülött, szépségesen, és nagyon feketén. Azt láttam, hogy nem tiszta fekete, de a pontos színét nem tudtam volna megmondani. Fiúnak gondoltam, csak később, amikor már Lora mindent elintézett körülötte és szopott a kis jövevény vettem észre, hogy bizony kislány, és keresni kezdtem rajta a vörös színt, ami ahogy száradt látszott is. Lora első tortie színű norvég erdei kiscicája megszületett hát!

Íme a másodszülött! 🙂

Ilyen még nem volt, örültem és néztem, ahogy Lora fáradhatatlanul tisztogatja az apróságot, akiről már ekkor látszott, hogy egyáltalán nem kicsi. Sőt… Megmértem őket és valóban nagyon-nagyon szép súllyal születtek, de ez nem csoda, hiszen tudtam, hogy nem lesznek sokan. Három kicsire számítottam, ezért óvatosan végigtapogattam Lora hasát, és csak azt éreztem, hogy a felül lévő oldalon nincs már benne kiscica. Viszont a vemhesség felé mindvégig három kicsit éreztem benne, és Lora sokat is hízott – előtt öt kicsivel szedett fel ennyi pluszt – joggal gondoltam, hogy van még mire várni. Így aztán vártam. Kint világos lett közben, hallottam, hogy a lányok iskolába készülődnek. Tudtam, hogy a többiek, kicsik és nagyok (mindanyolcszázhuszonhatan) várják kint a reggelit, de nem akartam elmozdulni Lora mellől, viszont azt sem tudtam vajon meddig kell várnom. Így inkább felkeltem és gyorsan megetettem a norvég erdei hadsereget, a kutyáknak vettem elő húst, és alapos kézmosás után visszamentem a szobába. Még épp időben, mert épphogy elhelyezkedtem jöttek is a fájások, és néhány sorozat után talán a három közül a legkönnyebben megérkezett az újabb kis jövevény. Mivel világos volt – bár a boxban azért akkor is félhomály van – gyanús volt, hogy nem tűnik annyira feketének mint a többi, és hamar el is könyveltem magamban, hogy ez a cica kék. Már csak az volt kérdés, hogy kék és fiú, vagy kék-krém és lány. Nem láttam benne krém színt, csak amikor később kivettem megmérni, akkor láttam a fején halványabb kis részeket és persze megnéztem inkább az ivarszerveket: lány egyértelműen. Lora első kék-krém kiscicája! Juppi!!! Örültem nagyon, ő is csodálatosan szép volt és nagyon nyugodt.

Sokat vártunk rá, de megérte! A kis hármas számú 🙂

Nem tudtam, hogy vége-e a szülésnek, bár úgy sejtettem, hogy igen, azért még maradtam két órát a box mellett. Éhes voltam, szomjas, és fájt már mindenem. Lora szerencsére az összes lepényt megette szülés közben és nedves konzervet is elfogadott, így tudtam, hogy jól van. Közben értekeztem Eszterrel, aki vagy egyből reggel tudott volna jönni, vagy este, de a reggel korainak tűnt nekem, hiszen még abban sem voltam biztos, egyáltalán vége lett e a szülésnek.

Azért két óra elteltével már úgy gondoltam, hogy megtörtént minden, aminek meg kellett, és szépen kivettem mindent Lora és a picik alól, hogy tiszta, puha, meleg helyet csináljak nekik. Összepakoltam a szülés kellékeit, most néhány hónapig nem lesz rájuk szükség. Azért reméljük tényleg csak néhány. 🙂

Teljes a csapat!

Kimentem a többiekhez is, akik nagyon izgatottak voltak a történések miatt, és néhány óra csúszással nekiláttam a pakolás, almolás és egyéb szokásos teendőknek. Közben le-leültem Lora mellé, hogy megfigyeljem a piciket és őt.
Feltűnt, hogy az alsó emlőket nem szopják, pedig már napok óta volt benne tej, és általában azok a legmenőbb helyek, a születés után oda kúsznak fel szopni, és később ott esznek azok, akik a legügyesebben kaparintják meg maguknak. Lora emlői pirosak voltak és csomósak, ennek nem örültem.

Ez sajnos nem néz ki jól…

Értekeztem Eszterrel, aki azt kérte, hogy meleg vizes vattával melegítsem és masszírozzam, majd próbáljak belőle tejet nyomni, háhta így a kicsik egyfelől könyebben hozzáférnek, másfelől a tejszag miatt talán rákapnak a dologra. Így aztán amennyire tudtam behasaltam félig a boxba, forró víz, vatta és nekiláttam a műveletnek. Melegítettem. Masszíroztam. Melegítettem Masszíroztam.  Lora csendesen tűrte. Jó két órát töltöttem el így, és úgy éreztem, hogy kicsit jobb lett a helyzet ugyan, de a picik csak nem akartak onnét szopni továbbra sem, pedig jött a tej is az emlőkből. Így aztán abbahagytam a dolgot. Késő délután volt már, fáradt voltam, még nem ettem, és nagyon  sok dolog állt előttem. Nem éreztem jól magam, de ezt akkor még csak a fáradtságnak tudtam be. Fájt a fejem, kapart a torkom, tulajdonképpen mindenem fájt. De hát hosszú volt az éjszaka, egyáltalán nem aludtam semmit, és egy ilyen hosszú szülés – főleg ha kevés kicsi van – sokat kivesz az emberből.

Lora csendesen pihent a picikkel, én pedig ettem végre valamit, persze közben felügyeltem a csapatot

Eszter is megjött, megnézte a 10 kis rosszcsontot, majd megvizsgálta a piciket. Ő is mondta, hogy szép nagyok, erősek, teli van a pocakjuk már most. Lorát is megvizsgálta és megnézte az emlőket is. Neki se tetszettek, de mivel szerintem eddigre rosszabb lett mint előtte volt, hiába próbáltam segíteni, abban egyeztünk meg, hogy mivel a picik nem kezdték el szopni így inkább a természetre bízzuk nagyon szigorú megfigyelés mellett a dolgot, hátha szépen lelohad és megszűnik a csomósodás, pirosság. Így aztán a nap többi részében a feladatom Lora figyelése volt. Szerencsére nem lett lázas, ami jó jel volt, és nem lett rosszabb az emlők állapota sem, ami szintén jó jel volt. A 3 pici nagyon nyugodt volt, így tudtam, hogy elegendő tejhez jutottak, de azért a biztonság kedvéért többször is megmértem őket.

Íme az elsőszülött fél naposan

Mire oda jutottam, hogy le tudtam volna feküdni aludni annyira nem voltam jól, hogy nem tudtam elaludni sem. Csendben olvasgattam és figyeltem Lorát és a három csöpp norvég erdeit, és valamikor hajnaltájt elnyomott az álom.
Másnap (aznap…) úgy ébredtem, mint akit ledaráltak és kidobtak a szemétdombra, éreztem, hogy lázas vagyok, hangom az nincs, mindenem fáj. Éljen… amikor a legtöbb a dolog, akkor jól jön ez még, de az élet nem kívánságműsor. Szabi hozott nekem egy rakat gyógyszert, így ezekkel vidáman – na jó – elégséges tempóban (értsd: mint akin átment az úthenger) tettem a dolgom.

Hát így történt… azóta eltelt néhány nap, tegnap már nem voltam lázas, csak fulladozom még. Mindenkinek nagyon köszönöm a jókívánságokat – ideértek, nem kérdés!  A picik 5 naposak, csodaszép neveket kaptak és csendesen szuszognak a mama mellett a boxban. Nagyon nyugis kis csapat egyelőre, alig várom, hogy kinyissák a szemüket és kicsit jobban meg lehessen ismerni őket.

Lora végtelenül jó anyuka

Vigyázzatok magatokra és legyetek velünk, kísérjétek figyelemmel az apróságok mindennapjait – ami néha nem is mindennapi. Sőt. . 😀

Ölelésem,

Virág