Hayley szülése – a kiscicák, akik korán érkeztek

Kedves Olvasóm!

A tenyésztés egy olyan dolog, ahol sosem dőlhetünk hátra elégedetten, hogy mindennel készen vagyunk, hogy mára letettük a lantot, hogy már nincs mit tanulnunk, mert úgyis mindent tudunk. Húsz-harminc éve aktívan tenyésztők mondják sokszor, hogy folyamatosan érik őket az újabb kihívások, sosem lehet mindenre felkészülni, mindent tudni. Szép kilátások, mondhatnánk, és valóban azok, mert az élet folyamatosan igazolja azt, hogy mindig jön egy újabb megoldandó feladat, nem várt probléma, kihívás.
Ezt hozta nekem Hayley legutóbbi szülése is.

Koraszülés egy macskánál? Mégis mitől?

Nagyon szerettük volna Hayley-t – mielőtt kivonjuk a tenyésztésből -, legalább még egyszer Masekkal pároztatni. Annál is inkább, hogy Masek ritkán áll rendelkezésünkre, hiszen rövid ideig hagyjuk csak ivarosan, utána implantot kap, mert egyáltalán nem viseli jól az ivaros létet. Erről már sokszor írtam: nem eszik, lefogy, egész nap hívja a lányokat, kihullatja a szőrét, feszült lesz. Most viszont az a szerencsés együttállás volt, hogy Masek még éppen ivarosan volt – valójában már csak arra vártam, hogy Hayley tüzeljen, és utána irány az állatorvos. Így is lett. Úgy voltam vele, ha nem sikerült a pároztatás, akkor ezt buktam, de tovább akkor sem hagyom Masekot ivarosan, nagyon szerettem volna, hogy télre teljesen összeszedje magát. Három almot szerettünk volna tőle idén, abból ugye sajnos Kianával nem sikerült, így nagyon vártuk a Hayley-Masek norvég erdeik apró hadát.

Masek – még 2017-ben

Hayley-n hamar láttam, hogy vemhes, szépen hízott, ha nem is sokat, de ő az a típusú macska, aki mindig keveset szed magára, ha vemhességről van szó. Emiatt kicsit nehezebb kitalálni, hány apróság érkezik. Szülés előtt egy héttel 1200 gramm pluszt mutatott a mérleg, és akkor kalkulálva az utolsó héttel még azt mondtam, hogy 3-5 pici érkezik, de az ötöt valószínűbbnek tartom.

Hayley még 2016-ban

A vemhesség normális ideje a macskánál 62-72 nap, a leggyakoribb időpont a szülésre 64-66 nap. Ha a kicsik az 58. nap előtt érkeznek, akkor nagy valószínűséggel esélytelen az életben tartásuk. Én általában a 60. napon szoktam fellélegezni, mert tudom, hogy innét napról-napra, de majdhogynem óráról-órára nő az esélye annak, hogy egészséges, életképes kiscicák szülessenek. Igazából a 62. napon szoktam megnyugodni, hogy jó, akkor már nagy baj nem lehet.

Egyébként Hayley az, akinél többször előfordult, hogy az általános 65 nap előtt szült, többször a 63. napon. Ez volt, amikor abszolút indokolt volt, mert 8 kiscica volt benne. Jellemzően  ha sok cica van, akkor kevesebb ideig tart a vemhesség, ha kevés, akkor inkább tovább – de persze ez nem egy kőbe vésett dolog, csak egy megfigyelés.

Hayley kiscicát arra a napra vártam, amikor az állatorvosunk elutazott, de megbeszéltük, hogy Hayley tapasztalt és eddig mindig nagyon gyorsan, ügyesen szült, – nem lehet gond most sem.

A vemhességet jól viselte, jó étvágya volt, nem volt stresszes – semmi szokatlant nem tapasztaltam nála. A hatvanadik napon úgy ébredtem, hogy de jó, eljutottunk ide, minden szép és már csak 3-5 nap kell, hogy Jorinde kiscicáinak jövendő kis játszópajtásai megérkezzenek.

Hayley augusztus 20-án,a szülés előtti napon

A nap folyamán Hayley elég befelé fordulóvá vált, és éreztem, hogy sokszor megkeményedik a hasa. Ez éppúgy, mint az embereknél, méhösszehúzódásokat takar, ami lehet előjele egy korai szülésnek, de abszolút lehet normális is a szülés előtti napokban, nem jelenti azt, hogy valami rosszra kell készülnünk.
Nekem inkább a viselkedésével együtt nem tetszett a dolog, mert a kettő már nagyon szülés előtti állapotra hajazott, viszont semmilyen váladékot nem láttam jönni belőle, így abszolút bíztam benne, hogy a szülésig még akár napok is eltelhetnek.

Ettől függetlenül az érzés ott volt bennem, és bár másnaptól akartam kezdeni a készülődést, fogtam magam és a szülőszobává avanzsált kis előszobát elkezdtem kitakarítani. Nem használtuk egy ideje szüléshez, inkább csak a kutyák aludtak ott, így alaposan felporszívóztam nem csak a padlót, de a falakat, plafont is, és mindent átmostam fertőtlenítővel. Pakoltam, rendszereztem, a boxot kimostam, fertőtlenítettem. Igaz, hogy tisztán raktam el, de Jorinde miatt bent volt a szobában, hátha lent akar szülni. Nem ott szült, de előszeretettel használták a többiek, valamelyik ügyesen bele is jelölt. Fertőtlenítettem, kimostam és kiraktam a napra száradni, ami akkor még nagyon sütött.
Délutánra megszáradt, és szépen be is rendeztem mindent. Box, benne törölközők, pelenka, szülés kellékek, szőnyeg a box alá (kő burkolat van), szőnyeg a box elé, hogy valahol ülni tudjak majd a szülés órái alatt, néhány párna, takaró, lámpa. Kora estére készültem el. Meg is mutattam Hayleynek, aki körbeszaglászott, kicsit hevert a boxban, majd úgy döntött, hogy inkább visszamegy a többiek közé.

Hayley a szülés előtt néhány órával

Nem tetszett nekem Hayley, láttam rajta, hogy nem érzi magát túl jól. Folyamatosan azt figyeltem, nem jön-e belőle bármilyen váladék.
Szabi kérdezte, hogy visszük-e a kutyákat sétálni, de mondtam neki, hogy én nem merek mozdulni, nincs jó érzésem.

És ha nekem nincs jó érzésem, az általában nem alaptalan.

Szabi elindult a kutyákkal sétálni, én eddigre már szinte biztos voltam benne, hogy legkésőbb éjjel elindul a szülés. Feszült voltam, háromszor átszámoltam a fedeztetés időpontjától eltelt időt. Volt már, hogy nem jól jegyeztem fel a fedeztetés időpontját, de azóta nagyon figyelek erre, most mégis boldog lettem volna, ha pár nappal elszámoltam volna magam, vagy nem jól írom fel. Tudtam, hogy amint meglátom az első picit, erre választ is fogok kapni, de szinte biztos voltam benne, hogy nem csúszott hiba a számításomba.

A következő csekkoláskor láttam, hogy Hayley váladékozik. Teljesen tipikus, szülés előtti váladék volt, itt már tudtam, fele sem tréfa. Szülünk. Leültem a kanapéra, Hayley mellém telepedett, Kiana nyalogatta. Átgondoltam van-e még bármire szükségem  a szüléshez, és próbáltam nyugodt maradni. Nehéz, amikor tudod, hogy szinte biztos, hogy ez a szülés más lesz, és egy olyan kihívással találod szembe magad, amivel még sosem. És nem tud segíteni senki. Nem úgy van, mint az embereknél, hogy majd orvosok hada veszi körül az éppen szülőt, és minden tudomány és technika azon lesz, hogy a születendő túlélje, hogy támogassák, erősítsék… Itt nincs koraszülött mentő, inkubátor… itt nincs semmi. A természet törvényei vannak – aki erős maradhat, aki nem… Tudjuk.

Persze ott vagyok én, a tenyésztő, de mi az egy egész orvosi csapathoz képest? Ami keveset hozzá tudok tenni, azt meg fogom tenni, de csodákra sajnos nem vagyok képes. Borzasztó nehéz volt ezzel a lelkülettel nekiállni a szülésnek. Aggódtam Hayley-ért, aggódtam a születendő picikért.

Eddig jutottam gondolatban, amikor megjelent az első fájás.  Aztán még néhány. Megvártam, míg elmúlik az első fájássorozat, nem akartam közben mozgatni Hayley-t. Utána óvatosan felemeltem és kivittem magammal. Elsőre nem tetszett neki, jobban érezte magát Kiana mellett, de mivel amúgy is nehéz órákra számítottam, nem lett volna jó, ha még a többi macskával is küzdenem kell szülés közben.
Ami kezdetben támogatás a szülő nősténynek, az később zavaró – én ezt tapasztaltam, és rohangálhattam volna ki a szüléshez kellő cuccokért, és koordinálhattam volna a többieket – semmiképpen nem lett volna ideális.

Hayley nem örült tehát, kijött a boxból, lefeküdt az ajtó elé. Újabb fájások jöttek. Nem akartam, hogy ott szülessen meg az első pici, de nem akartam erőszakkal sem visszarakni. Ilyenkor sok idő is eltelhet amire valójában tényleg megérkezik az első pici, így inkább hagytam, hogy azt csináljon, amit akar.
Na jó, valójában be akart menni, de csak finoman jelezte azzal, hogy az ajtó elé feküdt. Hayley nem egy Rosita, aki ilyenkor képes a faajtóból egészen nagy darabokat is kiharapni, csak hogy érvényesítse az akaratát.
Hayley kedves, simulékony, könnyen kezelhető cica. Végül magától visszajött a boxba, és a következő fájás sorozat már ott jött el.

Megérkezett Szabi a kutyákkal. Kérdezte bejöhet-e, mert keresztül kellett mennie a helységen. Nyilván nem akartam, hogy kint töltse az éjszakát, így gyorsan beosont. Még épp idejében. Alig telt el pár perc, amikor a következő fájássorozattal megérkezett az elsőszülött.

Nincs jobb képem, nem volt idegem fotózni, fényt csinálni

Csak azt láttam, hogy sötét és picike. Tudtam, hogy erre számíthatok, de egészen addig reménykedtem, hogy én számoltam el valamit – no onnét már nem. Hayley ellátta, de nem volt nagyon lelkes, a pici gyengének tűnt, de élt és mozgott. Átdörgöltem egy kis törölközővel én is, hogy a keringése minél jobb legyen, és hogy száradjon. Hayley nem foglalkozott vele túl sokat, a lepényt sem ette meg, csak elfeküdt és várt. A pici néhány perc múlva a mamája szőrébe bújt, szopni nem akart még. Nem baj, az volt a lényeg, hogy egyelőre melegen legyen, így be is takartam.

Úgy húsz perc múlva még mindig nem szopott, de már szárazabb volt, így gondoltam gyorsan megmérem. Aprócska volt, nem éreztem nagyon erősnek és egyértelműen látszott rajta, hogy nem itt volna még a helye. 88 grammot nyomott, ami pici, de nem kritikus. Ha nincs vele semmi baj és tud enni, akkor ekkora cicát fel lehet nevelni.
(A norvég erdeik születési súlya általában 100 gramm felett van, nálunk nagyjából 100-150 gramm között szoktak születni a kicsik.) Éreztem, hogy nehéz napok jönnek…

Hayley gyorsan és könnyen szokott szülni, erre számítottam most is. Az idő viszont telt-múlt, de nem történt semmi. A lepényt továbbra sem ette meg, aminek nem örültem, hiszen az segíti az egész folyamatot. Néha jött egy-egy fájás, de nem sorozatban, csak egy-egy, ami egyáltalán nem jellemző szülés közben. Nem tetszett, de nem tudtam mit csinálni, mint várni.
Az apró kis norvég erdei teljesen eltűnt a mama szőrében, bíztam benne, hogy már szopik. Ha van mit. Ez volt a másik félelmem, hiszen szülés előtt általában jól látszik, ahogy a mamacica emlői megtelnek tejjel, ez is a szülés közeledtére utal. Hayley-nek viszont egyáltalán nem láttam, hogy ennek egy csepp jele is lett volna. Ami még mindig nem feltétlen baj. A picik először – épp úgy mint az embergyerekek – kolosztrumot szopnak, ami egy rendkívül koncentrált és értékes előtej, nagyon fontos, hogy ebből a kicsik tudjanak enni. A valódi tejbelövellés csak ezek után szokott eljönni, de viszonylag hamar.
Itt nem csak az volt kérdés, van-e mit szopni, hanem az is, a pici elég erős-e egyáltalán ahhoz, hogy szopjon. Persze meg tudom etetni, de az a cél és a legfontosabb, hogy a mamájától egyen.

Eltelt tehát egy óra.
Kettő.
Három…

Nehéz volt a várakozás, mert valahogy szerettem volna látni, mivel állunk szemben, mennyi pici lesz, milyen állapotban, mekkorák – mire vértezzem fel magam. Végre újra érdemben fájások jöttek. Megérkezett a második apróság, pici volt, sötét színű, de élt, mozgott.

Itt még nem tudtam, hogy később milyen jó cimborák leszünk

Hayley nagyjából ellátta, ezúttal a lepényt is megette nagyrészt, majd elfeküdt. Élénkebb volt, mint az elsőszülött, gyorsan megmértem és engedtem, hogy odabújjon Hayley meleg bundájába a tesó mellé. 94 grammot nyomott. Nem is rossz. Bíztam benne, hogy legalább ekkora picik érkeznek majd.
Persze a súly még nem garancia, nem tudhatjuk mi zajlik belül – simán el lehet veszíteni pár napos koraszülötteket is. De én a jelenre koncentráltam, ami jön, azzal majd megbirkózunk akkor.

Nagyjából húsz perc telt el, amikor felgyorsultak az események, és mégegy apróság érkezett. Burokban volt, Hayley kibontotta, tisztogatta, megette a lepényt is. Fehér tappancsos kis norvég erdei baba érkezett, orra is fehér volt és a farka vége. Elég jó állapotban volt, 97 grammot nyomott. Örültem. Persze nagyon aprónak tűntek Jorinde újszülöttjeihez képest, de bizakodtam, hogy minden rendben lesz.

Éppen megszületett

Hárman voltak hát már, de Hayley hasa még nagynak tűnt, úgy gondoltam biztosan lesz még kiscica. Szerencsére mindhárman szopni kezdtek, persze, hogy mennyire volt hatékony, azt nem tudhattam.

Telt-múlt az idő, hallottam, hogy Szabi dolgozik bent, ő sem aludt, Jorinde kiscicáinak a fotóit szerkesztette. Kezdtem fáradni, főleg az idegesség miatt. Hayley amúgy nagyon nyugodt volt, a picikkel annyira nem foglalkozott, inkább pihent.

Fél egy felé járt, amikor végre újabb fájások jöttek, örültem, szerettem volna túl lenni az egészen.
Burokban jött a baba, nem mozgott benne.
Hayley felszakította a burkot, kicsit átnyalogatta a picit és otthagyta. Nem élt. Szép volt. Nagyobb mint a többiek, majdnem úgy nézett ki mint egy normális újszülött kiscica.

Úgy sajnáltam…

Gyorsan elkezdtem törölgetni, levegőt fújtam be, próbáltam mindent, hátha életet lehelek belé. Lehet, hogy nem jól csináltam, vagy egyszerűen csak nem volt esélyem sem… nem tudom, de nem sikerült.
Élettelenül lógott a kezemben.
Hayley nem vett róla tudomást, rám marad a heroikus küzdelem, miközben újabb fájások jöttek, és ott volt a következő pici.
Néztem, hogy most mi legyen, egyik kezemben az élettelenül lógó pici, a másikkal már nézem, ki született… Egy újabb burokban jött apróság, fehér kis tappancsokkal…

Ő sem mozdul.

Hayley nyalogatja, és úgy látom, mintha végre venne levegőt.
Döntenem kell. Akinek nagyobb az esélye, azzal foglalkozom. Letettem a halott picit, bele egy meleg kis takaróba – nem mintha nem lett volna mindegy neki, de a lelkemnek jobb volt, és elkezdtem teljes erőbedobással az újonnan érkezettre koncentrálni.
Nem volt jó állapotban, nagyon gyengén vette a levegőt, szörcsögött, így először igyekeztem eltávolítani a légutakból a magzatvizet, nyákot. Ezt nemes egyszerűséggel eszköz nélkül a számmal a legkönnyebb. Welcome in my world…
Ezek után picit nyöszörgött, de kapkodott a levegőért, kilógott a nyelve, borzalmas hangokat adott… próbált sírni, de az sem ment, csak kétségbeesett fuldoklás volt az egész.
Borzalmas volt, kezdtem nagyon rosszul érezni magam.
Mellettem egy halott kicsi, és nem sok esélyét éreztem, hogy ez itt túl fogja élni. Dörzsöltem, levegőt fújtam – végül elkezdett sírni, de a légzése nem akart normalizálódni, bármit is tettem. Nem volt több ötletem, odatettem Hayley elé – nyalogatta, melegítette.
Lassan abbamaradt a zaklatott levegőért kapkodás, de végtelenül gyenge volt és erőtlen, inkább tűnt halottnak mint élőnek. A sorsra bíztam magunkat, Hayley betakarta – és vártunk.
Csend volt.
Nem mozdult semmi.
A három pici befúrta magát Hayley puha szőrébe. Hayley csak feküdt csukott szemmel. A halott picit kibontottam, megmértem. 109 gramm. A sors fintora, hogy ő volt a legnagyobb. Azt sem tudtam, az ötödik apróság él-e még…
Nehéz volt a szívem, minden nehéz volt. Nehéz volt, ami történt, nehéz volt a pillanat és nehéznek, de nagyon nehéznek tűnt az elkövetkező idő.
Igazából még azon se tudtam gondolkodni, hogy mi a fenének kell ez nekem, csak ültem ott, és próbáltam túlélni a pillanatokat.

Három szopizik, egy pedig ki tudja, él-e…

Húsz perc múltán óvatosan megnéztem az ötödik picit. Élt. Hála az égnek! Továbbra is gyenge volt, de élt. Visszatakartam, és imádkoztam, hogy ne szülessen több kiscica. Nem nagyon akartam több kihívással szembenézni, nem akartam több fájdalmat és legfőképpen nem akartam több halált. Az első három pici szopott, de láttam, hogy elfáradnak benne nagyon. Egy óra telt el, amikor az ötödik pici még mindig nem indult el szopni.

Volt otthon – hála Juditnak – folyékony kolosztrum, ami nem cicától van ugyan, de azért vannak benne olyan fontos anyagok, amik segíthetnek. Így abból szívtam fel egy kis fecskendőbe, és a három aprónak pár cseppet a szájába cseppentettem. Örömmel fogadták, éhesek voltak… többet nem mertem, nem használtam még ilyet, és  a cél most is az volt, hogy a mamától tudjanak szopni, csak hát addig is életben kell maradni valahogy. Nehéz egyensúlyt találni, mert fogalmad sincs, hogy mi történik valójában bennük.

Utána az ötödik picit kihámoztam Hayley mellső mancsai közül, és odatettem az emlőkhöz. Lassan, ügyetlenül, de kutatni kezdetet, és úgy húsz perc múlva már négy apróság próbált enni. Ennek örültem, de nem mertem egy pillanatig sem elhinni azt, hogy már minden szép lesz. Később az ötödiknek született kis norvég erdei  is kapott kolosztrumot, úgy láttam jót tett neki, erősebb lett és próbált szépen enni.

Sorminta

Kettő után járt az idő, felkeltem, bementem és megmostam a kezem, ittam kicsit. Szabi monda, hogy megy aludni – segíteni úgysem tud.
Rám még hosszú éjszaka várt.
Visszamentem, és csak ültem ott. Megmértem az ötödik picit is, 94 gramm volt. Nem olyan rossz – biztattam magam úrja. Láttam, hogy a két elsőszülöttet nehéz lesz megkülönböztetni, nagyon hasonlítottak, de nem akartam jelöléssel zavarni őket, bíztam benne, hogy amikor újra mérem őket reggel, akkor még látszódni fog a két súly közötti különbség és tudni fogom melyik-melyik.
Később összepakoltam, kivittem a kis törölközőket, beáztattam, kivittem az előszobába a becsomagolt halott picit – reggel majd Szabi eltemeti. Kihúztam Hayley alól a kutyapelust és némi nehézség árán, hogy szárazon legyenek. Nem akartam levenni őket a ciciről, hogy alájuk tegyem a szőrmét, fontosabb volt, hogy egyenek. Meleg volt bent, és még be is takartam őket, bíztam benne, hogy jó lesz nekik így egyelőre, majd ha már Hayley is fel akar kelni, akkor teszek alájuk vetbedet.
Aztán csak figyeltem. Teltek az órák, hajnalodott kint. Az ötödik pici egyre jobban nézett ki, ez volt a legnagyobb örömöm.

Reggel lett.

Reggeli kávé. Akkor, és még néhány éjszakám így telt el…

Megmértem őket.
Fogytak. Mind.
A fenébe! Nem lesz ez így jó. Hayleynél semmi tejet nem éreztem, de az is lehet, hogy nem voltak elég erősek, nem elég hatékonyan szopiztak. Nem várhattam tovább a pótlással, mert ha túlzottan legyengülnek, akkor már nem tudom visszafordítani a folyamatot és menthetetlenül meghalnak mind. Persze belefér, hogy fogynak, csak nem tudtam hol az a pont, amíg ennyire pici babákkal el lehet menni, és valójában nem is akartam megtudni.

Készítettem kecsketejet és adtam nekik. Örültek neki, de nagyon kicsit bírtak csak enni belőle, azért láthatóan erőre kaptak. Nem tudtam mi lenne a jó. Nagyon fontos volt, hogy a megfelelő egyensúlyt tartsak fent, tehát csak segítsem őket abban, hogy megmaradjanak, de ne etessem őket tele, hogy ne akarjanak szopni, hiszen akkor sosem lesz teje Hayley-nek. Ahhoz, hogy ezt az ember (tenyésztő) lássa, folyamatosan figyelni kell a kicsiket, hogy mindenki tud-e enni, elég meleg van-e nekik, nem hidegek-e, nem sírnak-e, nem látni rajtuk valami furcsát, szokatlant, az anyamacska hogy érzi magát, mennyire gondozza őket, mennyit eszik és így tovább. Nem csak nappal, éjjel is, hiszen attól, hogy kint sötét van és mások alszanak, ezek a dolgok nem várhatnak.

fontos volt, hogy ne fázzanak

Szabi felkelt, eltemette szegény picit, én meg végre rávettem Hayleyt, hogy keljen fel. Nem akart… enni még csak hajlandó volt kézből, de se pisilni, se helyet változtatni… tulajdonképpen csak feküdt ugyanúgy mint éjjel. A picikkel sem nagyon törődött, olyan volt az egész szülés, mintha csak túl akart volna lenni rajta, mert meg kellett történnie, de valahogy tudta, hogy ez most más, és biztos vagyok benne, hogy a természetben ezeknek a piciknek szinte semmi esélyük nem lett volna.
Amíg Hayley a nappaliban volt, gyorsan kicseréltem a picik alatt a rétegeket, és elégedetten feküdtek a puha szőrmén. az egyik picit megjelöltem egy kis zöld nyakpánttal, mert nagyon hasonlóak voltak egy másik lánykával, és mindenképpen tudnom kellett, melyik-melyik a hízások követése miatt. Hayley már kaparta is az ajtót, hogy jönne vissza, így beengedtem, és vártuk Esztert.

Négyen…

Eszter 11 körül érkezett meg. Azt mondta, hogy elég picik a kis újszülött norvégok, de szerinte jól néznek ki, erősnek tűnnek, mozgékonyak, akarnak enni, jó a tónusuk. Hayley-t sokáig vizsgálta, mert még érzett benne valamit. Ilyenkor még elég nagy a hasuk, nem olyan könnyű biztosra mondani, hogy minden kijött, minden rendben. Azért ő is nyugtalan volt, és megígérte, hogy szerdán este még eljön hozzánk, mielőtt elutaznának, és megnézi újra a kis családot.

Ezek után újra kaptak egy kis kolosztrumot, majd később tejet is. Néha felrohantam Jorindét és a piciket is ellenőrizni, takarítani, enni adni – de aztán ültem is vissza Hayley boxa mellé. Az esti tejadáskor az egyik pici épp hogy csak egy fél adagot evett meg, azt se szívesen, de mivel nem fogyott így nem nagyon aggódtam emiatt. Szopni szépen szopott (bár Hayley-nek továbbra sem volt még igazán teje úgy, ahogy kellett volna).
Összességében nagyon fáradt voltam, a sok történés, s az, hogy nem láttam mi lesz ennek az egésznek a vége, a nem alvás, nagyon leszívták az energiámat. Ekkora piciknél sajnos bármi megtörténhet, akármennyire is figyel az ember.
És sajnos meg is történt.

Amikor nincs segítség, és tehetetlen vagy

 

Eljött az éjfél. Előtte hétkor kaptak tejet, tízkor kolosztrumot (ez csak pár csepp). Most jött újra a kecsketejporos etetés. Fáradtan készítettem össze a konyhában a dolgokat – mindenki aludt már. Én alvásra nem nagyon mertem gondolni, de azért leterítettem a padlóra egy-két takarót, hogy el tudjak nyúlni, ha szükségét érzem, és a történések is engedik. A picik rendületlenül próbáltak enni, nagyon büszke voltam rájuk a kitartásukért.

Hayley is fáradt

Hayley hasonló hangulatban volt, mint előtte. Ellátta azért a kicsiket, vagy leginkább hagyta, hogy egyenek, de egyáltalán nem láttam rajta, azt az örömöt, büszkeséget, kedves odaadást, ami rá annyira jellemző, amikor kiscicái születnek. A kis zöld pántos apróság megint nem akart enni, de érdekes módon nem is fogyott, a hasát picit nagyobbnak láttam, de nem volt semmi aggasztó. Ment szépen ő is és próbált enni kitartóan a mamától, de a cumit nem fogadta el.

Itt nehogy valami valóságos cumira gondoljatok. Én a picik etetéséhez, hozzá táplálásához egy un. Miracle nipple-t használok, ami mindenben nagyon hasonlít a mama cica mellbimbójához, szívni is kell, nem jön belőle csak úgy a tej. Zseniális találmány, jó drága, de ilyenkor aranyat ér.
Egy körül elfeküdtem a földön, és fél szemmel figyeltem a piciket a félhomályban. Kicsit el is szundítottam néha, pár percre, de aztán nyöszörgés-mozgolódás volt folyton, nem tudtam és nem is akartam aludni.

A kis zöld pántos apró kis norvég erdei a három órás etetésnél már végképp semmit nem fogadott el, nyugtalan volt, és egyértelműen puffadtnak láttam a hasát. Hayley nyalogatta, én is masszíroztam, de még jobban sírt.
Éreztem, hogy ez most nem jó. Nagyon nem.
Elkezdődött egy hosszú küzdelem.
A pici küzdött, én pedig tehetetlen voltam.
Sírt.
Magas hangon és szinte egyfolytában.
Hayley-t egyáltalán nem érdekelte a dolog, néha megböködte az orrával, de ennyi.
Borzalmas volt. Láttam, hogy szenved. Próbáltam a hasát masszírozni, egyértelműen láttam, hogy ott a gond, de csak még keservesebben sírt tőle.
Annyira sajnáltam. Annyira küzdött. Próbált menni, bújni az anyjához, a többiekhez, és próbált ő is szopni, de komoly fájdalmai lehettek, mert kis próbálkozás után újra és újra sírni kezdett.
Teltek az órák. Sírt, folyamatos magas hangon. Azt hittem megőrülök, tudtam, hogy nem fogja túlélni ezt, csak azt nem, hogy meddig fogja bírni. És hogy nekem ebben részt kell vennem.
Ja, persze, megtehettem volna, hogy elmegyek onnét, két szobával arrébb,  és akkor nem hallom. Ott hagyom magára, és megvárom, amíg meghal. De ez nem én vagyok, és nem lett volna méltó.
Betakargattam egy meleg kis takaróval, simogattam… beszéltem hozzá.
Hayley elfordult tőle, odébb települt a többiekkel.
Ilyenkor úgy szeretném, ha én is úgy tudnék tenni és gondolkodni, mint az állatok. De embernek születtem.
Tudtam, hogy nem fog tudni mit tenni, de hat felé írtam Eszternek, hogy ez van, van-e bármi ötlete, amit tehetnék még.
Reggel hétig tartott… Négy hosszú óra haláltusa. Borzalmas volt.
Iszonyú nehezen viseltem… ez az egész sok volt nekem. És tudtam, hogy nem dőlhetek hátra.
Amikor már halott volt többször kicsomagoltam, és megnéztem, hogy hátha… hátha én néztem el… hátha tudok tenni mégis még valamit.
De persze nem tudtam… szóltam Szabinak, hogy íme, a  mai temetni való is előállt… tessék csak… jön az ő remek része. Nesze neked boldog tenyésztői lét… A pokolra kívántam az egészet. Magamat is ott éreztem. A pokol legsötétebb bugyraiban.

Az utolsó képem, amin még négyen vannak

Közben a megmaradt három pici szintén küzdött. Küzdött azért, hogy a kitartó, több mint egy napja tartó folyamatos szopás értelmet nyerjen, és végre jöjjön is bármi a szájukba. Hihetetlen volt a kitartásuk, az életért való küzdelmük.
Eszter hívott. Megbeszéltük, hogy nem tudtam volna mit tenni, szerinte talán bélelzáródás lehetett… amit tudtam megtettem.
Folytattam hát a szolgálatot a box mellett, időközben azért volt dolog bőven Jori körül is, a napi teendőket nem is említve.
Tettem a dolgom, alvás nélkül, mint egy robot. Valójában az a ritka állapot jött el, amikor nem nagyon tudtam örülni semminek. Inkább csak megtettem mindent, ahogy kell. Nem szégyenlem, hogy így volt. Őrületes a feszültség, a kialvatlanság, a fáradtság elegye, és láthatatlan a vége.
Ember legyen a talpán, aki arcán derűs mosollyal csinálná ezt végig.
Mert ez egy olyan labilis állapot, ahol lehet, hogy az egész almot elveszted, hipp-hopp, vagy szépen lassan.

Ilyen aprók voltak a kezemhez képest. Nincs nagy kezem…

Folytattam az etetéseket, Hayley-t próbáltam rávenni, hogy keljen fel, de elég egykedvűen feküdt, sem nagyon enni, sem mozdulni nem akart. Végül ölben bevittem a nappaliba. Vissza akart menni a picikhez, ami jó jel, mert legalább ragaszkodik. De tudtam, hogy nagyon kéne, hogy elmenjen pisilni legalább. Így betettem az alomba. Szerencsére sikerült a dolog, egyből indult is vissza a picikhez.
A napom folyamatos etetés, rohanás, aggódás, nem alvás volt. Sorban a harmadik. Hayley is csak kézből volt hajlandó enni.
De a picikre irtó büszke voltam, nem adták fel egy pillanatra sem! És végre, úgy a harmadik-negyedik nap tájékán megtört a jég, és végre először azt hallottam, hogy jóízűen nyelnek a kis norvégok. Hát, majdnem elsírtam magam, pedig sírós, az nem vagyok. Itt kezdtem először valamelyest megnyugodni és bízni abban, hogy rendben lesznek a dolgok.

Kis kedvencem: Io

Hayley innét 180 fokos fordulatot vett. Pont úgy kezdett viselkedni, mint mindig is,a mikor kiscicái voltak. Teljesen kicserélődött. Vidáman etette, gondozta, pesztrálta a piciket.
Én nem voltam felhőtlenül boldog. Még jópár napba telt, mire úgy tudtam az egészre tekinteni, hogy nem elvesztettem kettőt, hanem nyertem hármat. Mert bizony könnyen lehetett volna, hogy elveszítem az összeset.
Így aztán volt egy egészen jó keddi napunk. Másnap estére ígérte Eszter, hogy újra eljön megnézni a kis családot, mert elutaznak, és látni szeretné előtte, hogy milyen állapotban van Hayley és a picik.
Íme az első pár nap képekben:

Szerdán már kezdtem örülni, mert hízni kezdtek az aprók rendesen, annyira édesek voltak, és kezdett már egészen újszülött cica formájuk lenni. Úgy gondoltam, szombat óta most lesz az a remek nap, amikor egyhuzamban alhatok pár órát.

Az örömöm addig tartott, míg délután Jorinde el nem kezdett hányni. Erre számítottam a legkevésbé. Jori végtelenül stramm, kicsattanó egészségű cica volt mindig, soha az ég világon semmi baja nem volt.
Próbáltam egy hányástól nem parázni, nem is szoktam, de rossz érzésem volt. Mire eltelt egy-két óra már zsinórban öt hányáson volt túl, és láthatóan nagyon rosszul érezte magát. Írtam Eszternek, hogy hozzon magával hányás csillapítót is. Szegény Jori nagyon vacakul nézett ki, a picikhez fel sem akart menni. Szerencsére aludtak, de gondoltam adok nekik enni, ki tudja Jori mikor fogja őket tudni újra megetetni.
Szép elmélet volt, viszont nekik eszük ágában sem volt elfogadni a kecsketejet. Vártam Esztert, mint a messiást. Aki, mint a rendes messiáshoz illik, el is jött.
Kértem, hogy Jorival kezdjünk, mert nagyon nem tetszik nekem. Neki sem tetszett, addigra magas láza is lett. Kapott néhány szurit, lázcsillapítót, és hányás csillapítót, ami bár gyorsan és jól hat, de nagyon fájdalmas injekció. Néhány karmolással megúsztam a dolgot, majd szegény Jori elvonult, mi hagytuk, és megnéztük inkább Hayley-t és a piciket.
Eszter megvizsgálta Hayley-t, szerencsére a hasa csodásan lement, láthatóan jól volt. A picik nagyon tetszettek Eszternek, azt mondta, hogy aprók, de erősek, ügyesek, és láthatóan tele a hasuk.
Még meg akarta nézni fent a piciket, hogy Jori betegsége miatt látszik-e rajtuk is valami, de szerencsére minden rendben volt velük.

Jorinde és a picik, a betegség előtti napon

Már csak az volt a kérdés, hogyan tovább?
Ilyenkor van az, hogy csak kérdések vannak. És senki nem fog tudni neked válaszolni.
Vajon Jori jól lesz-e, és csak egy rossz este volt? Vagy ez így fog folytatódni?
Vajon a kicsinyei betegek lesznek-e? És Hayley? És a kis védetlen korababák? És a többiek?
Az is benne volt a pakliban, hogy Halyey szülése már amiatt indult meg, hogy volt valami vírus, ami aztán kiütötte Jorit… De éppúgy lehet ez teljesen téves feltételezés is. Ilyenkor nem lehet biztosat tudni. Ilyenkor csak várod tettre készen, hogy mi jön még, és próbálsz a 110 százalék helyett 200 százalékon figyelni és teljesíteni. Külön aggasztó volt, hogy Eszter másnap elutazott.

Te jó ég, mi lesz itt?

Jori kapott lázcsillapítót, amit két napig még be kellett neki adnom. Folyamatos lázmérés mindenkinek, és reggel-este jelentés Eszter felé, hogy hogy állunk. (Biztosan szép és nyugodt nyaralása lehetett…) Hála az égnek, másnap és harmadnap is láztalan volt Jori, így abbahagyhattuk a gyógyszert. A többiek is rendben voltak. Fellélegeztem.
Egészen péntek reggeltől szombat estig tartott az idilli állapot, amikor is Jori újra hányt egyet, és újra magas láza lett. Remek. Ha most elindul egy hányás sorozat, akkor kb. a Budapest másik végén lévő ügyeletes kórházig kell mennünk, csakhogy itt van négy apró, két hetes kicsi…

Jori és a kicsik másnap

Ilyenkor muszáj valahogy józanul gondolkodni. Tudtam, ha a hányás folytatódik, akkor nincs más választásunk, de ha nem, “csak” a láza van, akkor azt kéne levinni valahogy. Mielőbb. Igen ám, de hányós macskának hogy adj be gyógyszert? Vártam majd egy órát, és óvatosan a folyékony lázcsillapítóból adtam neki. A tabletta jobban hat, de sokkal offenzívebb beadni, és sokkal nagyobb az esélye annak, hogy a folyékony benne marad és fel is tud szívódni.
Viszont magas láznál kevésbé hat. Így aztán vártam, nem túl jó idegállapotban, hogy mi lesz.
Isteni szerencsénk volt, a gyógyszer nem kavarta fel még jobban Jori gyomrát, és benne maradt. Körülbelül egy óra múlva a hője is elkezdett lejjebb menni. Persze nem tudhattam, hogy ez átmeneti javulás, vagy örülhetek.
Bár így belegondolok: felszabadultan fellélegezni? Uh… ennyi állat mellett? Sosem lehet…
Írtam Eszternek, hogy ez van, és hogy bizakodom, hogy már hétfőig nem lesz semmi.

Így lett. És ezért végtelenül hálás voltam, mert nehéz, stresszes, szomorú, alvás nélküli 10 nap volt addigra mögöttem.

Jori azóta is kiváló egészségnek örvend, szerencsére másnak nem lett baja, így azt gondolom egész jól megúsztuk a dolgot.
A két alom csuda édes. Totál odáig vagyok értük.
Jorinak az első alma, azért olyan különleges… Hayley-nél pedig már szinte szentimentálisan nézem a piciket, hiszen szinte biztos, hogy Masekkal nem lesz több kicsinye már.

Io, aki teljesen olyan, mint Hayley

A neveiket kedves barátunktól, a grafikusunktól kapták – akkor még azt hittük Europa is a vidám csapat része lesz. Sajnos másként alakult.
Io, a kislány,akiben nincs fehér – teljesen Hayley hasonmás. Mintha csak őt látnám kiscicaként. Ráadásul elbűvölő, végtelen kedves, annyira bájos… ha tehetném, biztosan az én cicám maradna.
Ganymedes igazi kisfiú, mindenben az első, vagány, bátor, de közben nagyon kis bújós is.

Gany

Callisto – no ő egy ráérős kis mackólány. Halálosan cuki. Kicsit lassabb, megfontoltabb de annyira édes… És tisztára olyan, mint Masek volt picinek.

Callisto

Szerencsére semmi sem mutatja, hogy koraszülöttek voltak, csodásan fejlődnek, kimondottan kis gombócok, mindent éppúgy csinálnak, mint a Jori babák.
Nagyon büszke vagyok erre a három kis norvég erdeire!!!
Örülök, hogy már úgy tudok tekinteni rájuk, hogy nem a két veszteséget látom, hanem a három egészséges, vidám, csoda aranyos norvég erdei kiscicát, akik biztos, hogy rengeteg örömet hoznak majd az új családjuk életébe.

Nos hát, ennyi a történet. Sokáig tartott leírnom, nem volt hozzá elég erőm, hogy újra átéljem. Ezek a dolgok nagy próbatételek. Nekem. Másnak talán nem, hiszen nem vagyunk egyformák.
Egyszer, ha már nem foglalkozom norvég erdei macskák tenyésztésével, és visszanézek, kíváncsi leszek, hogy a mérleg serpenyője majd mit mutat. Mert ha valaki, hát én pozitív ember vagyok, de van, amit nehéz annak látni, megélni, és abban sem vagyok biztos, hogy idővel ezek már nem fognak fájni.

Az én döntésem viszont, hogy mire koncentrálok jobban. Jelen esetben arra, hogy nyertem hármat…

Legyen csodás napotok! Ölelésem,

Virág

Mi a véleményed a leírtakról?

  1. Izgalmas, elszomorító de egyben csodálatos történet.
    Büszke lehetsz magadra kedves Virág, hogy sikerült három pici életet megmentened!
    Gratulálok!
    Jó egészséget és szép életet a cicusoknak – Nektek ugyan úgy a további munkátokhoz!!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük