Egy macskakiállítás margójára – avagy miért járunk mi kiállításra és mi zajlik a színfalak mögött?

Kedves Olvasóm!

Ígértem Neked, hogy hírt adok arról, hogyan sikerült hosszú idő után az első kiállításunk. Tudom, hogy sokan drukkoltatok nekünk ott helyben, és odahaza, – amiért végtelenül hálásak vagyunk!

Két év telt el az utolsó magyar  Felis Hungarica kiállítás óta.
A Covid, ezt is, mint oly sok minden mást, keresztül húzott. Hosszú idő ez a macskáknak, közben felnőtt nálunk például Jorinde úgy, hogy egyetlen kiállításra sem tudtuk elvinni, és mivel hozzászokni sem tudott, és közben szült is, kétséges, hogy jövőre mennyire van értelme egyáltalán megkezdenie a show karrierjét.

Trygg szerencsésebb volt, hiszen éppen csak pár nappal nőtt ki a kölyök kategóriából, így legalább juniorban indulhatott, – bár ez is egy elég késői kezdésnek számít.

Volt is izgalom bőven. Meg gondolkodás, meg agyalás, meg tervezés… Annyi minden történt egyszerre a házunk táján, és annyira nem tudtuk, hogy fognak a cicák ennyi idő után (vagy épp elsőre) reagálni a helyzetre.
Természetesen, aki ismer minket meg sem lepődik, hogy kalandokban és kihívásokban most sem volt hiány az út kezdetétől egészen a végéig.

Az volt a legnehezebb, hogy 4 alomnyi kiscicát és két vemhes nőstényt kellett itthon hagynunk két nappalra és egy éjszakára. Ez, megspékelve az amúgy is szokásos teendőkkel és a két kutyával felelősségteljes, nem könnyű feladat. Fizikailag sem könnyű itt végigtolni egy napot, de talán az emberre háruló felelősség még nehezebb.

Jenny és Joanna az aprókkal

Az egyik lánykánk már kirepült, nem él velünk. A kisebbik épp az érettségi évében van, emellett dolgozik, és úgy általában mindig van valami programja, így rájuk annyira nem számíthatunk.
Szerencsére anyukám már nyugdíjas, így ismét ő mentett meg minket. Tegyük hozzá, hogy teherbírása és precízsége hihetetlen, így nem csak megcsinál mindent a norvég erdei hadakkal, de még tiszta házzal, finom vacsorával is vár minket. Így aztán tudtuk, hogy jó kezekben hagyunk itthon mindent. Persze mondtam neki, ha Nayeli – aki előrébb volt a sorban – szülni kezdene, csak szóljon, s csapot-papot otthagyva repülünk haza. Mert mégiscsak a szülő nőstény az első.

Nayeli a szülés előtt pár nappal

A kiállítás előtti kedden felhívott Laca (az egyesület egyik vezetője), hogy számíthat-e rám, tartanék-e most is fajtabemutatót mindkét nap. Belesuttogtam a telefonba, hogy: – Persze, amennyiben addigra lesz hangom.
Úgy egy héttel előtte ugyanis sikeresen lebetegedtem, és tényleg az idejét sem tudom, mikor voltam utoljára ennyire beteg. Még majdnem orvoshoz is elmentem, de lehetetlenség volt időponthoz jutni, úgy gondoltam, nagyon úgysem tudna rontani a helyzeten, valahogy majdcsak átvészelem az egészet. Brutál volt, legjobb barátom két óránként két szem Nurofen, és arra egy Aspirin complex voltak, így tudtam abszolválni a napokat valamelyest.

Próbáltam a napon tölteni minden nap némi időt, és persze sokat teázni

Szóval a végletekig fáradtan, és még mindig nagyon betegen jött el a kiállítás előtti péntek. A szokásos teendők mellett egész nap készültem, pakoltam. Iszonyú mennyiségű cucc kell egy ilyen kiállításhoz, és szerettem volna, ha már péntek este a dolgok jó része a kocsiban landol, hogy ne kelljen emiatt még korábban kelni. A gyógyszertárban felvásároltam mindent, amitől lehet hangom, ami enyhíti a köhögést és úgy általában ami javíthat a kedélyállapotomon, de így is izgultam, hogy fogom bírni majd a két napot.
Tetézve mindezt azzal, hogy szállásunk sem volt. Mindig van egy kijelölt show hotel, ahol a mindenhonnan érkező macskások megszállnak, és ahol a szombat esti gála vacsora és parti van. Igen ám, de én addig halogattam a foglalást (főleg a betegség miatt, mert féltem, hogy annyira nem javulok, hogy el sem tudunk menni), hogy szerdára már minden hely elfogyott. Így péntek este még szobát vadásztam, lehetőleg a kiállítás és a parti közelében. Sikerrel jártam.

A Banda persze minden lépésemet megfigyelte

Éjjel még félholtan a bőröndöt pakoltam, Szabi még kocsit takarított… aztán végre eltettük magunkat másnapra.

Korán kellett kelni, de szerencse, hogy Győr közel van, jó másfél óra. Kilenc órás érkezést lőttünk be. Minden a kocsiban, már csak a macskák hiányoztak. Igen ám, de Kiana, aki amúgy egész éjjel a lábamnál aludt, ahogy felkeltem, a hetedik érzékével egyből levette, hogy itt most valami történik, és ez olyan dolog lesz, amiben ő vélhetően szabad akaratából nem akarna részt venni. Kirohant a kennelbe, és a lehető legtávolabbi és legmagasabb pontján a lehető legkisebbre összehúzva magát nézett befelé.

Kiana

A fenébe, hogy ilyen okos! Hiába osztottam közben reggelit, hiába hívogattam, esze ágában sem volt mozdulni onnan, pedig rutinosan a hordozókat csak az utolsó pillanatban szoktam elővenni.

Trygg cuki volt, mint mindig, Viva jóízűen tolta magába a rákos-tonhalas konzervet (ezzel majd még találkozunk az út során…), én pedig egyre feszültebb lettem, hogy hogy fogjuk leszedni onnét Kianát. Bevetettem a Cosma jutit, amit másrkor kinyitni sem tudok olyan halkan, hogy Kiana (és az összes többi) ne neszelje meg. Az összes többi jött is, de hiába rázogattam, mutogattam Kianának, az arcára ez volt írva: – Edd meg Te, csakazért sem fogok lejönni innét!
Nos, végül Szabi volt a megmentőm, aki úgy hat kört tett csupán létrával a kezében a kennelben, mire ha megfogni nem is, de “beűzni” sikerült Kianát.

Bekerült hát a három norvég erdei a boxba, búcsút vettünk anyukámtól, és elindultunk. Nem akartam a rövid útra nagy boxokat vinni, a helykihasználás miatt is, mivel a kisebbik autóval mentünk. Kianát egy kis boxba raktam, úgyis olyan picire húzza magát benne össze, amennyire csak lehet, ilyenkor komfortosabb neki egy kis box, mint egy nagy.
Viva tudtam, hogy nagyon nyugodt, bármiről is legyen szó, viszont Trygg általában az oltásokra menet nem volt az, így jobbnak láttam őket egy egyel nagyobb boxban együtt elhelyezni. Nem volt benne sok hely, de egymás mellett fekve szépen elfértek, gondoltam, ha Trygg ideges lenne, Viva nyugodtsága majd segít neki.
Jó ötletnek tűnt…

Itt még a bonyodalmak előtt

Budakeszi felé megyünk ilyenkor. Az út dimbes-dombos és roppant kanyargós. Viva nyávogott, ami nem jellemző rá egyáltalán. Majd lihegni kezdett, a száját nyaldosta. Akkor már éreztem, hogy nem volt az év ötlete egy boxba tenni Tryggel, de bíztam benne, hogy egy kis levegő segít a rosszulléten. Nem segített. Viva sugárban hányni kezdett, és a reggeli rákos-tonhalas konzerv teljes egészében a box elejében és azon túl a kocsiban landolt. Remek… Megállni nincs idő, kicsit késésben voltunk, így kicsatoltam magam, és menet közben az első ülésről térdelve hátrafelé próbáltam egyik kezemmel nedves törlővel felszedni a hányást, ami a menyiségét tekintve mission impossible-nek tűnt. A másik kezemmel próbáltam Tryggöt visszatartani attól, hogy kimásszon, szavakkal nyugtatni Vivát és figyelmen kívül hagyni Szabi morgolódását.

Éreztem, ahogy előre hajoltam, hogy eleredt az orrom vére, csöpög folyik a kedvenc pulcsimra, így időnként, kockáztatva azt, hogy Trygg kiszabadul próbáltam megtörölni a képem… nem is részletezném, de ha valaki a dugóban ezt végignézte, aznap enni már biztosan nem volt kedve.
Közben egy köhögő roham is rámjött, így a procedúra végeztével fáradtan rogytam vissza az ülésre, és kezdtem bele a pulcsim tisztogatásába.

Már majdnem kezdtem örülni, hogy az út hátralévő része majd rendben zajlik, amikor Viva újra hányni kezdett. Szerencsére már csak nyálat, de azt mind Tryggre, így az előző mutatványt megspékelve Trygg tisztogatásával megismételtem.
Még jó, hogy törlőkendő minden zugban található nálunk. Amúgy ennél profibban fel vagyunk szerelkezve, van szépen zacskóban összekészítve: gumikesztyű, szivacs, különböző méretű törlők és törölközők, papír törlő, víz és plusz zacskók szemétnek. A bőröndben hátul…

Az út hátralévő része kissé feszülten, de eseménytelenül telt. A helyszínt is simán megtaláltuk, parkolót is… kezdődhetett a nyolc-tíz fordulós bepakolás.

Közben otthon ébredeztek az aprók

Először ilyenkor a macskákat kell bevinni, mert az az első lépés, hogy átesnek egy orvosi ellenőrzésen. Megnézik az útleveleiket, ellenőrzik az oltásaikat, a bennük lévő chipet is, átvizsgálják őket, benéznek a szájukba. Szerencsére egész jól megszáradtak a macskák, kicsit lehet, hogy box hányás szagú volt, de senki nem szólt semmit, Viva is addigra megszáradt, jól nézett ki, Trygg is.
Természetesen biztos voltam benne, hogy nem beteg, vidám volt reggel, jó étvágyú, ha betegnek gondoltam volna, be sem megyünk.
Ezek után felveszi az ember a kiállítás katalógust, a karszalagot, a papírokat, fizet, majd megkeresi  a ketrecét. A miénk a csarnok hátsó részén volt, aminek örültünk.

Kiana egyből bebújt a bújóba, Trygg inkább csak kíváncsiságból nézte meg milyen bent

Ilyenkor amíg Szabi pakol be, én lefertőtlenítem a ketrecet és elkezdem berendezni, ráaggatni mindent, amit kell, enni-innivalót, almot, bújókat, játékot stb. betenni. Ez majd egy órás procedúra, és általában mire végzünk, már jönnek a látogatóink.

Viva közben azt szerette volna, hogy őt simogassam

Ekkor még meg kell keresnem és feljegyeznem a beosztásokat – melyik bíróhoz melyik macska került. Rendszerinte felírom a macskák számait a kezemre, hogy bárhol is vagyok éppen, tudjam, ha mennünk kell bírálatra. Így aztán sokszor úgy nézek ki, mintha valami kezdő tetoválószalonból szabadultam volna.

Az egyik kedvenc képem a kiállításról, egyben demonstrálja a kezemre írt feljegyzéseket

Eddigre már elég éhesek voltunk, de figyelni kellett mikor kell mennünk bírálatra. Ilyenkor roppant kaotikus minden, mert ha nem figyelsz eléggé, lehet, hogy lemaradsz egy bírálatról. Közben jönnek a barátok, gazdik, látogatók, illik –  és örülünk is -, ha mindenkivel tudunk néhány szót váltani, de a macskákat is fel kell készíteni a bírálathoz, és nem csak egy bíróhoz tartoztunk.

Trygg pedig játszani akart…

Tekintve az elmúlt 10 betegséggel töltött munkás napomat, az egész utat, és mindent együtt, iszonyú kimerült, fáradt, éhes, szomjas és nyűgös voltam. De természetesen mindezt megtartottam magamnak, mert az, aki odajön, és megtisztel minket a látogatásával, érdeklődésével, jelenlétével, nem egy félhulla, legszívesebben a ketrec alá befekvő Virágot akar, hanem valami egészen mást. Így hát igyekeztem megfelelni minden téren. Remélem sikerült. Ha valakivel mégsem tudtam beszélgetni, nem ismeretem fel, és így tovább, attól ezúton is elnézést kérek, tényleg nagyon nem voltam a toppon.

Egy gyors TV interjú is belefért

Figyelmünk tehát ezer felé, közben még a TV is befutott, hogy feltennének pár kérdést, és bírálatra is indulni kellett.

Kiana az olasz bíróhoz került, ami nem lett volna baj… Viszont jöttek az olasz norvégosok is, ami szintén nem baj, sőt, mert gyönyörű cicákat hoztak. Jó volt végre találkozni személyesen a sok éves online ismeretség és értekezés után, beszélgetni, terveket szőni. Viszont az egyik cicájuk, aki már öt éves múlt, és még sosem volt kiállításon, ugyanazon a címért indult mint Kiana. Jobban mondva Kianának már csak egy pont kellett volna ehhez a címhez, valójában csak azért tettük ki a kiállítás procedúrájának, hogy ez meglegyen neki, és ne kelljen többet kiállításra mennie. Sajnos ő tényleg utálja az egészet, de szerettünk volna tenyésztője felé is tiszteletünket kifejezni azzal, hogy Kianából champion lesz. Az olaszok vörös-fehér lánycicája tényleg nagyon szép volt, öt évesen már teljesen kifejlett. Igazából éppúgy megérdemelte a pontot, mint Kiana, de tudtuk, hogy olasz bírónál olasz versenytárssal szemben nem lesz esélyünk, főleg úgy, hogy a macskák minőségben hasonló szintet képviseltek.

Kiana az olasz bíró előtt, plusz az én őszinte mosolyom 😀

Nem, nem az fájt, hogy az ő cicájuk kapta meg az excellent 1 minősítést és Kiana lett az excellent 2, hanem az, hogy totál feleslegesen tettem ki Kianát így az egész hétvégi procedúrának, és  ha meg  szeretném szerezni vele ezt a címet, akkor kénytelen lesz túlélni még egy kiállítást.

Alig végeztünk vele, máris rohanhattuk Vivával és Tryggel a másik bíróhoz. Mirát, a bírónőt, kedveljük, nagyon nyitott, kedves nő. Igen ám, de szerinte Viva nem volt jó színcsoportban…

Viva a finn bírónő, Mira előtt

Ez hosszú sztori, legutóbb a budapesti kiállításon tették át a hármas csoportba az egyesből, hasonló hosszú értekezések és tanakodások után más bírókkal, most ugyanez történt csak fordítva. Jó fél órát álltunk ott Vivával, míg a döntés megszületett: Viva, hogy ne veszítse el az eddigi eredményeit, aznap a hármas csoportban lesz elbírálva, és másnap vigyük el színkontrollra, ahol majd átkerül az egyesbe…
Igazából nekem mindegy lett volna, hogy melyikben van, csak jó lenne előre tudni, hogy éppen melyik lesz a helyes, mert emiatt mindig valami hátrányba kerülünk… tavaly egy csoportba kerültek Nayelivel, és egymás ellen versenyeztek (ha tudjuk, nyilván nem visszük el mindkettőt), most pedig hiába tetszett Viva nagyon a bírónőnek, mind a Best in Variety címet, mind a nominálást a Best in showba elbukta, mert a bírónő szerint nem lett volna helyes, hiszen nem jó színcsoportban van. Éljen… De kapott egy szuper bírálatot, és a napot a megszerzett Champion címmel zárta. Trygg szintén nagyon tetszett a bírónőnek, és mivel – aznap még hárman voltak a hármas csoportban – meg is kapta  a Best in Variety (kb. fajtagyőztes) minősítést.

Trygg bírálat után. Megérdemelt a babusgatás

Trygg a nominálásnál a vezető steward Maine Coon-jával került összevetésre. A steward a kiállításon az, aki a bíró mellett segít, akik a cicát tartják a BIS-ben és így tovább, tehát egyféle fontos személyzet, és ezeknek a segítőknek van egy vezetője, no ő a vezető steward.
Tudtuk, hogy esélytelen… halandó tenyésztő még sosem nyert a vezető steward macskája ellen… (Most erre nem nagyon tudok mit mondani. Vagy inkább nem akarok. Trygg elképesztően szép. Masszív. Tökéletesen megfelel a standardnak. Korához képest messze jobb, mint ami elvárható, bundában, szőrminőségben… és még sorolhatnám… Az országban nincs mégegy ilyen cica. A legtöbb bíró sem látott még amber tabby norvégot, főleg ilyen minőségben. Természetesen a Maine Coon-okat nem ismerem annyira, hogy össze tudnám vetni a saját fajtámmal, de tény, hogy soha de soha esélyünk még nem volt, ha a vezető steward macskájával kerültünk össze. A bírói ítélet ennyi volt: a Maine coon nagyobb harmóniában van. Eh??? Természetesen nem kommentáltam hangosan a dolgot… nincs is értelme… De ilyenkor szívesen megmondanám, hogy teljesen felesleges kreálni valami indokot, amikor mind tisztában vagyunk az igazsággal.

Kedvenc kép a napról 🙂 Szabi és Trygg aka Csíki-píki

Így aztán a versenyzés nekünk ott véget ért, de hátra volt még a fajta bemutató. Köszönöm, hogy ilyen sokan kíváncsiak voltatok a szövegelésemre és a cicákra, akik bámulatosan jól viselték az egészet a sok herce-hurca, procedúra után. Annyira, hogy Trygg elaludt kint az asztalon közben…

Nagyon magyarázok 🙂 A háttérben Roli és Viva

Itt ejtsünk pár szót Trygg viselkedéséről, mert azt gondolom szinte még Vivát is túlszárnyalja. Soha ennyire higgadt, nyugodt, nem izguló, nem félő macskát még nem láttam kiállításon. Nekem is meglepetés volt ez, mert azért Trygg akaratos és hirtelen tud lenni, mint az apja, és az anyjában, Lorában  is van kurázsi bőven. A kiállításokat egyik sem szerette. Ugye Teut az utolsóról konkrétan Szabi hazavitte… 😀 Annyira vállalhatatlan volt a viselkedése. Lora mindig szépen megfogható volt, szépen is mutatta magát, de közben remegett, izgult…

Trygg álomba szenderül

Szóval Trygg igazi meglepetés nekünk. Persze ha majd már ivarzik, akkor lehet, hogy feszültebb lesz, de mindenesetre végetlenül hálás voltam neki ezért a viselkedésért. Meg magamnak is. Mert valljuk be, Trygg az én nevelésem. Az első három hónap nagyon sokat számít egy cica életében. Szóval merem hinni azt, hogy ebben nekem is részem van.

Roli mögött szlovák tenyésztő barátunk, Rasto a cicájával

És igen, eljött az is, hogy valamikor négy felé enni is tudtunk – aznap először. Egy tányér levest, mert még hátra volt a gálavacsora, nem akartam, hogy meg se tudjam kóstolni a finomságokat. Addig csak egy marék gyógyszer és némi víz került belém, még a reggel elpakolt kávémat sem tudtam meginni. Breeder’s life…

Ezek után már tényleg csak a látogatókkal beszélgettünk, meg a kedves szomszédokkal, akik először voltak kiállításon, illetve az olaszokkal értekeztem kicsit, mert szerettek volna kooperálni velem tenyésztésileg.
Hatkor zárt a kiállítás, összeszedtük amit kellett, kihalásztuk a macskákat a ketrecből, és irány a szállás. Hétre be is pakoltunk, megetettük a macskákat, én vettem egy forró  zuhanyt, ami nagyon jó esett.
Trygg közben úgy gondolta, hogy mindenképpen segít a bőrönd kipakolásnál, de legalábbis némi szőrt varázsol a particuccokra.

Tryggel mindig vidám az élet

Kis pihenés után el is kezdhettünk készülődni az esti partira, ami fél kilenckor kezdődött. Gyalog mentünk, pontosan 700 méterre volt a szállásunktól. Kellemes időben jól esett a séta (visszafelé majd más lesz a helyzet…).

Indulás a gálavacsorára 🙂

Szuper asztaltársaságot kaptunk Lacikáék, és a kiállítási szomszédaink személyében. Persze fáradtak voltunk, de két éve nem voltunk sehol, így igazán jólesett egy kis kikapcsolódás. A vacsora nagyon finom volt, az ennivalók felét sem bírtuk megkóstolni, annyira jól laktunk. Aztán persze kezdődött a tánc, móka, kacagás…
Én – minden antiszociálisságom ellenére – igazi parti arc vagyok, és elfogyasztott vodkamennyiségtől függetlenül bármikor lehet rám számítani a táncparketten, – értsd, alkohol nélkül is képes vagyok az asztal tetején táncolni.

Mondom én, hogy vidáman voltunk…

Nagyon jól éreztük magunkat – bár a zenei ízlésem elbírt volna más számokat is, de ilyen apróságon én sosem akadok fenn, inkább élvezem ami van. 🙂

Lacával – gyagyás banda 😀

Élveztem is. Annyira, hogy amikor Lacikával éppen valami őrült figurát mutattunk be a parketten, a csípőmben egyszer csak valami teljesen fura történt, valami mintha kiugrott volna  a helyéről, majd forróságot éreztem, és aztán nyomban olyan fájdalmat, hogy azt hittem elájulok. Nem tettem, de a következők futottak át az agyamon:
a, én most mentőt hívok, de azonnal;
b, le…om, kemény csaj vagyok, táncolok tovább, majd valahogy lesz.

És itt akkor álljunk meg egy pillanatra. Lássuk, ki mit gondol (mennyire ismer). Mit tettem vajon?
Nos, ha megvan a tipped, akkor olvass tovább – és majd  kommentben írd meg a Facebook posztnál, ahol ezt a bejegyzést megosztottam, vagy akár itt lent a szöveg alatt, hogy: Eltalátam!!! vagy Jesszus, ne már, ezt nem gondoltam!!!

Szóval ja, nem én lennék, ha nem táncoltam volna tovább, igazi őrült vagyok,  de tegyük hozzá borzalmas fájdalmaim voltak.. A táncolás, ugrálás azért ment, de menni, na azt nem nagyon tudtam. Mondtam is Szabinak, hogy valami extra gáz van, és higgye el, hogy én nem tudok menni, nem tudom mi lesz.
Nem tudom mennyire hitte, de azért sűrűbben mentünk ki a levegőre – a támogatásával. 😀

Azért természetesen a partiról utolsóként távoztunk. Éjfél körül. Tudom, nem egy hosszú parti, de minden résztvevő fárasztó napon van túl ilyenkor, nem is beszélve a vezetőségről, és azokról, akik már előtte nap is pakoltak a kiállítás helyszínén, akik szerveztek… ergo rengeteget dolgoztak azért, hogy minden összejöjjön, jól működjön, gördülékenyen menjen, és mi mind jól érezzük magunkat.
Ezúton is hálásan köszönjük nekik a rengeteg munkát! Többek között ezért is jövünk kiállításra, hogy megtiszteljük őket azzal, hogy elismerjük a munkájukat.

Idefelé a hétszáz méter könnyű esti séta volt (hiszen ennek sokszorosát járom naponta az erdőben), visszafelé viszont egy örökkévalóságnak tűnt. Azt hittem sosem lesz vége, minden lépésért megküzdöttem.
A bulizni induló fiatalok nagy csapatokban jöttek szembe, ők még akkor indultak, mi meg Szabival, mint két szerencsétlen próbáltunk haladni, de annyira szürreális volt az egész, hogy iszonyú röhögés jött ránk. Megbeszéltük, hogy ennyi idősen már nem lehet bemelegítés nélkül ropni, mert tessék, kész a baj, de Szabi biztosított, hogy megérte, mert én voltam a legjobb a parketten…

Szóval a humorunk nem hagyott el, és vidáman kacagtunk. Szabi ettől csuklani kezdett, szóval igencsak jól néztünk ki…
Valahogy mégiscsak abszolváltam a 700 métert a hotelig, viszont a másodikon volt a szobánk, és nem volt lift. A korláton valahogy felhúztam magam, de olyan fáradt lettem mire felértünk, mintha maratont futottam volna.
Csíki örült nekünk, meg Viva is, Kiana nem volt hajlandó előjönni az ágy alól.
Gyorsan bevettem egy fájdalomcsillapítót, egyet pedig bölcsen elraktam reggelre, átöltöztem és lefeküdtem. Próbáltam elaludni, de nem ment. Pedig úgy vártam, hogy na, most majd alszom egy hatalmasat… végre nem kell korán kelni, nem kell reggel megküzdeni az ezer feladattal, csak beállni a zuhany alá, aztán lemenni enni…
Ahha… Ehelyett fetrengtem egész éjjel, és ha fel kellett kelnem, akkor valahogy a falba kapaszkodva jutottam ki a mosdóba, de közben csillagokat láttam. Itt már megfordult a fejemben, hogy hogy fogom én így abszolválni a következő nem kevésbé zúzós napot? Nagyon izgultam, hogy nem fog menni.
Mivel ráértem gondolkodni, így kitaláltam, hogy Szabit leküldöm reggel még a recepcióra gyógyszerért, mert már csak egy szem volt nálam, és tudtam, hogy az kevés lesz a talpra álláshoz.
Aztán ha oda tudok menni a kiállításra, meglátjuk, hogy pakolunk és megyünk haza, vagy valahogy megcsináljuk.

Így is lett.
Borzasztó fáradt volt, a folyamatos fájdalom nagyon kimerített (ha az előző napok és az influenza nem lett volna amúgy is elég). Szabi két Algofelx fortéval tért vissza, azt a Nurofennel együtt gyorsan bevettem, és vártam, hogy hassanak. Addig az ágyból instruáltam Szabit, hogy mit-hova pakoljon, tegyen.
A gyógyszerek segítettek annyit, hogy iszonyú lassan és kapaszkodva, de le tudtam menni reggelizni. Szerintem mindenki engem irigyelt, mert urasan csak ültem ott, Szabi pedig hordta nekem az ennivalót, innivalót, kávét.
Természetesen a lepakolásban sem tudtam segíteni, így szegény Szabi egy csomót fordult, mire minden bekerült az autóba.

A kiállításnál kitett engem a bejáratnál, hogy ne kelljen a parkolóból felsétálnom, és valahogy bebotorkáltam a ketrecekhez. Nos, innét a nap hasonlóan telt mint a szombati, megspékelve a borzalmas csípőfájdalmammal. A hasam is fájt azon az oldalon és totál fura érzeteim voltak, mintha önálló életre keltek volna bennem dolgok.
A kedves szomszédaink elláttak még fájdalomcsillapítókkal, krémmel, így szinten tudtam tartani magam.

Örülök, hogy ha így is, de meg tudtuk csinálni a napot. A vasárnapi nap egy újabb kiállításnak számít, tehát a cicák másik bíróhoz kerülnek, bár általában ugyanazokkal versenyeznek, akikkel előtte nap, csak másik bírónál. Ez egyfelől nem olyan jó, mert érdekesebb lenne másokkal összekerülni, másfelől az is érdekes, hogy egy másik bíró ugyanazon felhozatalból melyik cicának mit ad, és miért, mit mond.
Ezek a bírálatok néha homlokegyenesen mások, mint előtte nap. Tehát valójában a bírálat sokszor szubjektív, ami valahol érthető, de akár betudható szakmai hiányosságnak is, ha nagy az eltérés a két bírálat között. Személy szerint nekem megvannak a kedvenc bíróim, és nem azért, mert mindig csupa jót mondanak a macskáinkról, hanem mert amit mondanak, az korrekt, helytálló és segítő szándékú.

Először színkontrollra kellett mennünk Vivával, hogy átkerüljön a másik színcsoportba (nekem amúgy édes mindegy melyikben van, csak most már jó lenne, ha a következő címéig maradna abban, amibe most került… ).

Színkontrollon Viváva

Amúgy itt érdekes volt az, hogy a színkontrollt végző bírónő odahívta a többi bírót, hogy nézzék meg egymás mellett a két amber macskát, és mondják meg, melyik a tabby és melyik a solid (értsd tabby: mintás, solid: minta nélküli). Azért kicsit megdöbbentett az őszinte “Vazze fogalmam sincs melyik-melyik!” nézés. Pedig súgtam is: nézd a fülét, orrát… De természetesen a bíró is ember, és nem minden nap lát kétféle amber macskát egymás mellett.

Akkor ez most milyen színű is? 😀

Kianának ugyanúgy nem sikerült megszereznie a pontját a vörös-fehér cicával szemben, Viva és Trygg újra nyugodtak és ügyesek voltak, viszont egyik színnél sem volt elég macska a Best in Variety címhez.
Ez a rossz a norvégoknál, hogy sokszor annyira kevés a felhozatal az egyes színekből, hogy emiatt elesnek eleve ettől a lehetőségtől.

Szabi és Trygg a bemutató alatt

Kicsit fogszorítva, de megcsináltam a fajta bemutatót is, köszönöm, akik kíváncsiak voltak ránk. Külön köszönöm a kedves cicagazdiknak a segítséget  – Rolinak, hogy vigyázta-mutatta közben Vivát, Krisztinek a szuper képeket.
Apropó… tervezem, hogy a budapesti kiállításra csinálok egy Nordic Verdenes egyenpólót (mostmárténylegna!!!), és akkor aki szeretné, tud abban lenni. Egy csapat vagyunk, tiszta menő lenne, ha ez látszódna is. 🙂
Fel a kezekkel, ki szeretne ilyet?  Ezt is kommenteljétek meg nekem: Én kérek! – felkiáltással. 🙂

Őszintén örültem a rég látott ismerősöknek, olyan jó volt, hogy megjelentek olyan arcok, akiket ezer éve nem láttam… A vége felé viszont valójában csak egy dolog érdekelt, hogy mikor mehetünk haza. De kiállítást nem lehet csak úgy otthagyni záróra előtt.

Aztán eljött ez is. Fájdalmas volt a pakolás, alig tudtam segíteni, az olaszokkal együtt utoljára végeztünk – mondjuk ők nagyon sok cicával jöttek.
Szerencsre a hazafelé út eseménytelenül telt, de rossz volt ülni is nagyon.
Hazaértünk végre, és Anya finom vacsorával várt minket. Jó volt végre valami rendes kaját enni. Megnéztem a piciket, mindenki jól volt, és Nayelin sem láttam, hogy  a szülés jeleit mutatta volna, így amikor Szabi bepakolt a kocsiból, némi szülői és férji nyomás hatására elindultunk a János kórház sürgősségi ellátását igénybe venni.

Vártak minket otthon a norvég erők

No, ha jártatok már borzalmas helyen, akkor a János kórház az. Volt már szerencsém hozzá egyszer-kétszer a lányokkal, nyáron ugye Szabi kutyaharapásával, és jó régen magam miatt, amikor hátrafelé lezuhantam két métert a lépcsőnkről. Ha valaki ismer, tudja, hogy nálam jobban a kórházakat nem utálja senki, orvoshoz is csak akkor megyek, ha meg akarok halni (de inkább akkor sem, mert akkor meg már minek), kórházba meg végképp. De ez most nem nézett ki jól, és örültem volna, ha kiderül, mi történt velem, és legfőképpen mire számíthatok.

Ha valamikor is eszetekbe jutna Halloween alkalmából bármit forgatni, keresve sem találnátok jobb helyet. Eskü, semmilyen díszlet nem kell. Tökéletes hozzá, úgy ahogy van. Derengő félhomály, omladozó vakolat, elhagyatott folyosók, itt-ott hordágyak (helyenként nyöszörgő emberrel együtt), vérző fejű, támolygó emberek. Orvos sehol. Fogalmad sincs merre menj, hol várj… és a kutyát nem érdekli, hogy valójában egy kórházban bolyongsz.
Mi viszont sajnos nem akartunk sem halloweeni rémtörténetet, sem horrort forgatni, csupán egy orvost kerestünk. Nem volt könnyű, de végül megtaláltuk. Valamikor biztosan orvos lesz belőle, úgy igazán, egyelőre a lányaimmal egyidős fiatal egyetemistának tűnt, csak fehér köpenyben. De legalább ők még tudnak köszönni, alkalom adtán egy fél mosolyt is megereszteni.
Behívott. Bent kusza volt minden. Hasonló korú fehér köpenyes hölgy a lábát az asztalon pihentetve játszott a telefonján, tőle két méterre egy nagyon idős néni jajgatott, és próbált valamit elmondani, de senki sem volt rá kíváncsi. Nehezen viselem az ilyen helyzeteket, próbáltam inkább körbe se nézni. Doktorunk megvizsgált, fura kérdéseket tett fel, majd elküldött ultrahangra és röntgenre.

Egy sötét folyosórészen várakoztunk az ultrahangra, de nem jött ki senki. Végül Doktorunk odatelefonált, hogy lesznek szívesek behívni engem. Ezt zokon vehették, mert nagyon zordak voltak. Megértem. Éjjel volt. De hát ők voltak a sürgősségi ügyelet, én meg a beteg. Az asszisztens kérte, hogy kövessem, ami nem ment túl gyorsan, tekintve, hogy alig tudtam járni. Erre közölte, hogy igyekezzek már. Mondtam persze, az a rengeteg ember aki kint vár, biztosan nem ér rá (nem volt kint egy lélek sem).

Felfeküdtem a kijelölt helyre, szabaddá tettem a vizsgálandó területet, és vártam. És még vártam. Aztán végre megjött az orvos, a köszönésemet nem gondolta méltónak viszonozni. Nem nagyon értettem, mit néz a veséknél meg a gyomromnál, amikor nekem a csípőből sugározva a hasam jobb oldala fájt, de az nagyon. Szóval nem értettem a koncepciót, de ő az orvos, ott a papíron, mit kell nézzen…
Aztán egyszer csak a hasamra dobott egy köteg papír törlőt, gondoltam ez valami egyetemes jelzés arra, hogy vége a vizsgálatnak, töröljem le magamról az ultrahanghoz használt gélt. Így tettem. Felültem. A kijárat felé mutatott, majd elment köszönés nélkül. Átfutott az agyamon, hgoy megkérdezem, mégis mivel bántottam meg, de nem voltam jó kedvemben, így hagytam.

Ezek után a röntgent kellett megkeresni, de full sötét folyosókon ez nem volt olyan könnyű. Végre megtaláltuk, vártunk az ajtó előtt, amikor egyszer csak kilépett az ajtón egy hölgy. Ruha nélkül, egy törölközőben. Az ember sok mindenre számíthat egy kórházban, de erre kevésbé. Valójában úgy tűnt, ő sem számított ránk, pedig azért betegek elő szoktak gondolom fordulni. Jujj! – mondta, – Azt hittem ma már nem jön senki. Erre nem nagyon tudtam mit mondani… Annyira szürreális volt az egész jelenet, hogy gondoltam körül kéne néznem, mert ez tuti valami kandi kamerás felvétel lesz. De eddigre beinvitált, és mondta, sebaj, megcsinálja nekem a röntgent. Ehhez nem kívánt felöltözni, minek… beigazgatott a felvételhez, csinált pár remek képet a csípőmről, majd jobbulást kívánt. Ő legalább kedves volt, mégha kicsit lengén öltözött is.

Visszamentünk hát az első Doktorunk ajtajához. Várakozás közben a mentősök újabb pácienseket hoztak. Érdekfeszítő párbeszédeket hallgathattunk végig.
– Te! Hallod? Ti hoztatok be?
– Igen mi. Ne akarjon felkelni, nem szabad.
– Hogy ti milyen áldott jó emberek vagytok.
– … Ja… Igen.
– És te. Figyelj! Borsodi vagy?
– Igen. Az.
– Baszki, és nem vagy cigány?
– Nem. Szerencsére. De majdnem.
Ezen elgondolkoztam, hogy a majdnem az milyen, de nyílt az ajtó, jött a Doktorunk szélesen mosolyogva, kezében lobogtatva a papírokat. Majdnem ünnepélyesen mondta:
– Jó hírem van!
– Nocsak! – erre én magamban. Az ránk fér.
– Nem tört el a csípője! Negatív a röntgen!
– Azta!!!… Ez igen. Nyilván. Ezt eddig is tudtam. Nem estem el, nem dőlt nekem semmi – mi a jó égtől tört volna el? – gondoltam, és vártam a folytatást.
De nem jött.  Örömmel nyújtotta át a papírokat, és nem nagyon értette szerintem a kissé zavart ábrázatunkat.
– Szuper, hogy nincs törés – mondtam biztatólag, de akkor mi van? Mert valamitől rohadtul fáj az egész…
Szabi, a mindig előzékeny Szabi: – Nincs esetleg egy hasi sérv? Vagy valamilyen szalag szakadás?
Doktorunk lelkesedése itt látványosan alábbhagyott. Kicsit meggörnyedt, a mosolya is lehervadt, és szinte szégyenkezve azt mondta:
– Nos, azt nem tudom. Minden lehet. De én ehhez nem értek, csak a csontokhoz. Szedjen fájdalom csillapítót és menjen el orvoshoz.
Gondoltam szólok, hogy épp most vagyok ott, de éreztem, hogy a tűrőképességem határait feszegetem. Hosszú napom volt, nem aludtam, komoly fájdalmaim voltak a sok gyógyszer ellenére is, és otthon várt 4 alom és két mindenórás nőstény. Így inkább megköszöntem a segítséget, és magamban megfogadtam, hogy mégegyszer nem leszek annyira hülye, hogy beteszem ide a lábam.

Azt már nem is ragozom, hogy nem volt egyszerű kijutni, mert nem működött a kijáratnál a fizető automata, és a kocsiban ülni, rázkódni kimondottan kellemetlen volt. Nem tudtam otthon mennyit tudok majd aludni, hiszen a szülés bármikor beindulhatott, vagy egyáltalán képes leszek-e úgy feküdni, hogy el tudjak aludni.

Nem jöttek könnyű napok, mondanom sem kell. Ha anyukám nem maradt volna nálunk, akkor nem tudom hogyan abszolváltam volna a következő hetet. Örök hálával tartozom neki a rengeteg segítségért.

És aztán végül az újszülöttek is megérkeztek – de ez már egy másik történet

Hogy mi történt a csípőmmel azt továbbra sem tudjuk. Nem tudok még hosszasan gyalogolni, de már vannak napok, amikor bírom fájdalomcsillapító nélkül is. Remélem egyszer teljesen rendbe jön.
Azért a következő parti előtt majd bemelegítek, ígérem.

Nos, ennyi a sztori, remélem legalább kívülről szórakoztató.
A következő kiállítás Budapesten lesz, várlak-várunk Benneteket szeretettel, december 11-12-én. A részleteket úgyis közzé teszem majd.

Vigyázzatok magatokra, örüljetek az ősznek, mert ha nem örültök, akkor is az van. 🙂
Majd igyekszem feldobni a hangulatotokat a Nordic Verden norvég erdeik aprajával és nagyjával.
Ne feledjétek kommentelni a két kérdésre a választ! Köszönöm! <3

Ölelésem,

Virág

Mi a véleményed a leírtakról?

  1. Hát nem semmi amin keresztül mentetek. Remélem már jobvan vagy.A cica fotok tüneményesek.Le a kalappal ahogy végig csináltátok és további sok sikert,mert megérdemlitek a gyönyörüséges cicákkal együtt.TV interjut láttam véletlen kapcsoltam oda de örültem neki s néztelek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük