Csoda hétszer – avagy Rosita kis Vikingjeinek születése 2

Sziasztok!

Óriási elmaradásban vagyok a nyaralás előtt óta nagyjából, így  ezúton is elnézést kérek minden kedves gazditól, egy csomó cica-költözést és első éves szülinapot még nem posztoltam ki – remélem a héten utolérem magam.

De következzék most Rosita szüléstörténete.
Szóval, az úgy volt, hogy hazajöttünk a nyaralásból – sztorit lásd itt – frissen-üdén-kipihenten. Na jó, azt pont nem, de teli élményekkel – az biztos! Amint hazaértünk gőzerővel folytattuk Panka lányunk szobájának készítését, hogy a zajos tevékenységek mielőbb készen legyenek, és ne zavarják Rositát a szülés előtti utolsó napokban. Amúgy a macskáinkat nem zavarja sem fúró, sem fűrész – hozzá vannak szokva, hogy ezek gyakran használt eszközök nálunk, de a vemhes macska az utolsó napokban már más. Nyugalom kell neki, csend, odafigyelés és szeretet. Rosita azt hiszem a legkülönlegesebb egyéniségű cicánk a lányok között – bár ezt így nehéz kijelenteni, mivel mind nagyon mások és nagy egyéniségek, de Rosi különösen híres arról, hogy kiköveteljen bármit, amit szeretne, ami neki éppen jó, és ezt hangosan a tudtomra is adja. Rendesen lehet vele beszélgetni az élet nagy dolgairól, kérdezem, válaszol, nem mindennapi fazon, na…
Rosi tavalyi szülése sem volt olyan egyszerű (itt olvashatjátok), így nem véletlenül volt bennem izgalom a mostani miatt.

Rosi a szülés előtti utolsó órákban

Aranyosak voltatok az FB oldalon, hogy biztattatok, minden rendben fog menni – nem ezen izgultam. Fel sem merült bennem, hogy bármi ne menne jól szülés közben Rosival vagy a kicsikkel. Rosi sokkal inkább vadállat mint ölmacska, és ezt nem úgy értem, hogy nem enged nekem meg bármit, vagy nem kedves – sőt -, hanem, hogy nagyon működnek az ősi ösztönei és hihetetlen módon tudja védeni és félteni a kicsinyeit, nagyon nem mindegy neki, hogy hol-mikor-kivel és hogyan szül, és azt a helyet mennyire látja megfelelőnek.

A fa boxban

Márpedig nálunk most nem sok választása volt, a szoba adott volt, ahol szülnie kell, azon belül pedig felállítottunk két szülőboxot is. Egy fából készültet és egy nagy textil hordozót, mindegyiket zegzugosítottam, sötétítettem. Az ágy vázát rácsostól kivittük, hogy véletlenül se tudjon alá bemenni és ott szülni, vagy szülés után a piciket oda költöztetni. Összepakoltam minden lehetséges kelléket, és minden készen várta, hogy eljöjjön az idő.
Rosi az utolsó napokban sokat pihent, de ugyanakkor hatalmas hasa ellenére úgy ugrált fel és le a pultról, asztalról, hogy én kaptam majdnem szívrohamot – ő köszöni szépen, mégsicsak macska – vagyis jól van ez így. 5-6 babára számítottam – Rosi hasa tényleg nagy volt, de nem annyira nagy, mint tavaly Hayley-é a nyolc kicsivel – így bizakodtam, hogy 8 azért nem lesz. Nálam a 7-8 a lélektani határ, és nem azért, mert utána nulla pihenéssel számolhatok, hanem mert féltem az anyát, féltem a piciket.

Amikor még a 65. napon sem láttam úgy, hogy na ma jönnek a picik, akkor azért elővettem a mindentudó táblázatomat. Jól írtam fel a napokat, csak azt az aprócska fél mondatnyi megjegyzést nem néztem hozzá, hogy Rosi az első napon késő este volt csak először összerakva Jaime-vel, vagyis egyből a második napot kellett volna elsőnek vennem – tehát bőven van még idő amúgy is, így meg főleg. Vasárnap délután (66-67. nap) éreztem először azt, hogy itt ma történni fog valami, írtam is a Doktornőnek, hogy csodálkoznék, ha éjjel nem lennének meg a kicsik. Nem nagyon tudom ezt megmagyarázni, és nem hiszem, hogy nálunk bárki más észlelné ezeket a változásokat. Nagyon jól kell hozzá ismerni a macskát és úgy általában nagyon intuitívnak kell lenni, ahhoz, hogy ezt meglásd.

Néhányan kint, néhányan még bent

Későn kerültem ágyba – ahogy mindig – és nagyon fáradt voltam, ráadásul a betegségem miatt a jobb kezem egy ideje nagyon fáj és a jobb lábam is rendetlenkedik, izgultam, hogy fogom bírni a box előtt való kuporgást. Tanakodtam, hogy Rosit bezárjam-e a szobába éjjelre – de mivel ő a nagy meleg miatt a szoba és a konyha között az ajtó mellett a kövön szeretett leginkább feküdni, ahol jól járt a levegő – hagytam. Mindenkinek jobb, ha Rosi jól érzi magát, és azt tehet, amit akar. 😀
Az első ébresztőnél nem láttam semmit, Rosi feküdt nyugodtan. A másodiknál biztos voltam benne, hogy hamarosan beindul a szülés, Rosi máshogy nézett – egyéb jel nem volt, de annyira nagyon fáradt voltam, hogy visszafeküdtem. Előtte beállítottam az órát – mindig amikor lefekszem, csak akkor állítom be, hogy mikor legyen a következő ébresztő, ez fél-egy órás alvást jelent. Nem tudom mit történt, szerintem nem mentettem el az ébresztést, csak beállítottam, lényeg az, hogy egyszercsak mint akit darázs csípett ugrottam fel. Nem hallottam semmi hangot, egyszerűen csak az érzésem volt más, és amennyire lehetett, gyorsan, de közben halkan és óvatosan keresni kezdtem Rosit. Kinéztem először az ajtón, nem feküdt ott, ellenben néhány véres tócsa igazolta azt a félelmemet, hogy a szülés elkezdődött – én meg aludtam. Fenébe… hogy lehetek ennyire nagyon hülye, hogy pont ilyenkor alszom el? És miért vagyok ilyen agyas, hogy nem zárom be a macskát? Tudhatnám, hogy a macskák bármilyen sötét és elérhetetlen zugot ki tudnak maguknak szemelni a szüléshez, és ebből a házban van épp elég…Elrohantam mosdóba kezet mosni, és közben kigondoltam, hogy bízva Rosiban először a szobában keresem, ha ott nem találom, akkor indulok a bonyolultabb helyek irányába.
Rosi az utolsó napokban a fa boxot nézegette, próbálgatta, de valahogy mégis a textilt néztem meg először. Óvatosan felemeltem a leengedett, de nem becipzárazott ajtót, félre toltam a plédeket és egyebeket. Hála és megkönnyebbülés: ott feküdt Rosi, okosan, büszkén, szépségesen – és éppen nagy vehemenciával mosdatott egy apró kis szépséges norvég erdei újszülöttet.
Óóóó egek, megvan Rosita, és itt egy kis aprócska – úgy tűnik minden rendben – csak én vagyok nagyon hülye, ő szerencsére okos és ügyes és tud mindent, amit nélkülem is tudnia kell.

Just born

A telefon fénye mellett óvatosan megnéztem a picit – Rosi nem díjazza, ha piszkálom a piciket, így nem nagyon kíváncsiskodtam. Gyenge volt a fény, de azt láttam, hogy a kis norvég erdei palánta él és mozog, gyönyörűen elrágta a zsinórt Rosi, és hogy nagyon sötét színű. Felkapcsoltam a kis éjjeli lámpát a leghalványabb fokozatra, a boxtól távolabb, és felírtam az első pici érkezésének adatait: időpont 02.30., szín: mondjuk fekete, mi más lenne sötétben, ugye? 😀 Rosira pillantottam, óvatosan félrehajtva a textil ajtót és láttam, hogy újabb pici érkezik. Kihasználva ezt, gyorsan megmértem az elsőszülöttet, és felírtam ezt is. Az apróság szopizni kezdett és már meg is érkezett a tesó, éppen mire felírtam az újabb történéseket, máris itt volt a harmadik. Uh… nagyon gyorsan haladunk… meleg volt, Rosi lihegett nagyon, jobban kinyitottam a terasz ajtót, a még nedves piciket betakartam a mamán. Tündériek voltak, erősek, ügyesek, indultak is szopizni egyből. Rosi egész nyugodt volt – önmagához képest és a helyzethez képest, persze azt nem szerette, ha fogdozom a piciket, de épp csak addig vettem el tőle őket, míg megmértem és megnéztem a nemüket. Szépen sorra megette a lepényeket, tisztogatta magát a piciket – aztán vártunk. Vártunk a sötétben ketten. Nem tudom, ő mire gondolt, én arra, hogy vajon mennyi pici lesz még, mert Rosi hasa még elég nagy volt és aggódtam, nincs-e túl meleg a mamának, nincs-e túl hideg a kicsiknek. Békés az éjszaka. Az az időszak, amikor még nem virrad, de az éjszakai neszek már elülnek és óriási a csend. Minden mozdulat, minden zörgés szentségtörésnek érződik, ahogy zavarja is Rosit akár a papírtörlőt ahogy leszakítom, akár ahogy fészkelődök – fáj a lábam, jó lenne máshogy ülni, kinyújtani.  Ebből a szobából a kertre látok, csupa zöld és virág minden, persze most csak árnyak vannak és kicsit feljebb a távolba tekintve felsejlik az erdő. Vajon milyen lehet az erdőben megszületni a kis norvég erdeiknek? Vajon mennyi esélye lenne a piciknek ott, hogy mind életben maradjanak?
Kimegyek és kezet mosok – van persze bent fertőtlenítő, de jobb így, meg amúgy is ki tudja mikor jutok ki újra. Bent béke, így maradunk egy jó ideig. Lassan virrad, amikor újra fájások jönnek és könnyedén születik meg a negyedik apróság, ismét csak annyit látok, hogy fekete.

Az első és legfontosabb – a tej!

Egyébként sötétben, vagy ennyire halovány fénynél minden kicsi feketének tűnik, akár tortie, akár bármilyen mintás, akár tényleg fekete, még a kékek is. Csak a fehér szín üt el nagyon, de az addig nem volt, így nem tudom biztosan, hogy milyenek is lesznek a kicsik. Rosi szépen dolgozik az új picivel, majd megfordul a  másik oldalára és hamarosan újra tol. Kicsit nehezebb most, de azért nem kell sok idő, hogy újabb kis életet pillantsak meg. Rosi fáradt kicsit. Pihen.. a kicsi kint, a lepény bent, a kettőt összeköti a köldökzsinór. Várok ilyenkor én is, nagy munka ez mamának és babának egyaránt, nincs miért sietni, kapkodni, hiszen látom, hogy jól vannak mindketten. Kicsit később kúszik-mászik az apróka, megy a tejért, ezzel húzza a zsinórt, ezzel is segít a mamának, aki egy fájással ki is tolja a lepényt. Várok pár percet, de Rosi pihenni akar, talán tudja, hogy még van hátra – én csak azt tudom, öt van, de egyet biztosan érzek még benne. Nem nyomogatom, csak óvatosan végigtapogatom a hasát. Inkább elvágom a zsinórt, ami már rég beteljesítette funkcióját, és Rosi elé teszem a picit és a lepényt is. Megnyalogatja az apró kis norvégot, aki aztán lelkesen megy szopni. A lepény nem kell, Rosi fáradt, pihenni akar.
Megint várunk, kint már tényleg hajnalodik, ébred minden. Madarak csiripelnek, a kutyák megkezdik a reggeli őrjáratot a kertben, hallom, a kandúrok is kint randalíroznak a kennelben. A többi lány is jönne be, Joanna kaparja az ajtót. Hiányzom neki, és nem érti, miért zártam ki, a többiek türelmesek, de tudom, ők is imádják kint a napfelkeltét, szeretnének kimenni a saját kennelükbe, de csak rajtunk keresztül tudnának, és Rosita nem örülne a jövés-menésnek. Jó hely ez a szüléshez – egyfelől, szeretem, másfelől ilyenkor mégsem annyira. Készül majd fent egy külön szülőszoba, addig csak ez van zárható. Igazi nyári nap indul, vidám, meleg, zajos, színes, fényes. A boxban még bőven félhomály van, de látom, hogy az egyik pici színe más, világosabb – nocsak, gondolom, csak nem egy kék? Rosi újra helyet vált, történni fog valami. És tényleg.

A világ tökéletessége egy újszülött norvég erdei

Érkezik a hatodik apróság – fehér kis talpakat pillantok meg először, majd az egész apróságot. Rosi teszi a dolgát én csak figyelek. És nicsak! A hatodik – az első, akiben fehéret látok. Már születésekor szépséges. Minden rendben, a hat pici szopizik szépen. Rosi nagyon fáradt, de látom, hogy még befelé figyel. Várunk. Kint a többiek reggelit követelnek – de ez most fontosabb (nem éheznek, előttük a táp, tudnak azért enni.) Jó fél óra telik el, talán több is, amikor újabb fájások jönnek. Semmi. Megint kezdődik és látom, hogy Rosi nagyon koncentrál, a 6 kicsi közben lóg rajta, kapaszkodnak, rágják, eszik, nagyon fontos az első pár csepp tej, mindenkinek van helye, de ahogy Rosi felül megbomlik a rend, ahogy fordul a picik méltatlankodnak, újra indul a harc a ciciért. Közben Eszter ír, kérdezi hogy állunk, és szerintem mennyi idő van vissza? (Még hajnalban az első kicsi érkezése után írtam neki egy SMS-t, hogy tudja, szükség lehet rá – bár még soha nem volt.) Újabb fájások és látom, hogy szép nagy baba készül kifelé, és végre kint van. Uh, hála… Hatalmas és nagyon fekete – itt már szűrődik be annyi fény a boxba, hogy látom: korom fekete. Nocsak. 🙂 Van hangja, van ereje rendesen. Igazi Viking harcos! Rosi mosdatja, aztán már csak fekszik. Büszke. Fáradt. Gyönyörű.

Megszülettek…

Óvatosan átsimogatom, nem érzek több babát, és persze reménykedem is közben, hogy nem lesz több. Így most minden kerek, mindenkinek van helye, nagyok, erősek. Szerencsére így is marad, nem érkezik több apró, de Rosi nagyon fáradt, és már bár még kora reggel van, nagyon melegszik kint az idő. A picik szépen száradnak, csodálatosak a bundaszínek, gyönyörködök, nézegetem őket, és mostmár látszik, hogy van itt tabby, hatalmas bundájú kék, és van tortie kislány, vannak feketék – szebbet-jobbat kívánni sem lehetett volna. Csodásak ezek az első órák együtt. Rosita később erőt vesz magán és megmosakszik, még mindig nagyon liheg, besötétítek, ne jöjjön be több meleg. Halkan elkezdem összeszedni a dolgokat, véres töröközők, papír törlők, olló, mérleg, mindenféle. Eszterrel értekezem, minden rendben, nem kell rohannia, jó lesz a kora délután bőven. Kipakolok, Rosinak nem tetszik a mozgás. Kint örül nekem a másik négy, szagolgatnak, érzik, hogy történik valami. A szülésnek azért van egy elég jellegzetes szaga – nem, nem rossz szag, egyszerűen a vér, a lepények, a magzatvíz – mindennek keveréke egy össze nem téveszthető szagot rak rám – ezt érzik ők is. Kezet mosok, kapnak konzervet, előveszem a húst is olvadni – a kutyák is éhesek. Beáztatom a véres cuccokat, kiviszem a szemetet, újra kezet mosok és viszek be Rosinak enni és inni. Eszik – örülök, de láthatóan iszonyú fáradt és melege van, pedig hol van még a délutáni szikrázó napsütés, hol van még a fülledt-forró nyári este? De hát hét kis norvég erdei cicát a világra hozni nem mindennapi teljesítmény… Óvatosan kicserélem az alattuk lévő pelusokat, töröközőket és próbálom a legkevesebb mozgatással a picik alá varázsolni a kis puha szőrmét. Most már szép tiszta minden, készítek néhány képet. Persze előtte is – de ezek már mutogathatók – el is küldök néhányat, és posztolok is, mert tudom mennyien várjátok már!

Milo és Jaime

Közben Milo és Csili reggelije is kiolvad, mindenféle nyers hús, cukkinit reszelek rá, egy tojást ütök hozzá, egy-két kiegészítő por és már viszem is ki nekik. Alig várják, falják. Amíg esznek benézek a kandúrokhoz, örülnek nekem nagyon, beszélgetünk, elmondom Jaime-nek, hogy csodálatosan szép kiscicái születtek. Simogatom őket, játszunk. Milo jön, üdvözli őket a kerítésen keresztül. Összeszedem a kutyák edényeit és visszamegyek az apróságokhoz. Minden békés, Rosin látom, hogy nincs a toppon, de csodásan teszi a dolgát, közben ha elé rakom eszik – nincs gond. Szabi is felkel és elindul vásárolni – Panka szobája készül, lassan haladunk, de legalább gyönyörű lesz és ehhez kell még venni dolgokat. Én nyilván maradok, teszek-veszek, almolok, vizet cserélek – a szokásos reggeli dolgok. Kávét készítek végül és a box mellé kuporodok. Gyönyörködöm csak. Rosi nem jön ki, nem pisil, nem eszik – csak ha én tartom neki a tálat. Eszter is befut, Rosi hiába ismeri és szereti, ideges lesz, főleg amikor meg akarja vizsgálni. Egyesével megnézzük a piciket, egyértelműen látszanak a nemek, nincs kérdés bennünk, mindenkinek belekukkant a szájába, végig nézi őket alaposan. Erős, hatalmas babák – mondja ő is. Rosit nem tudjuk kivenni, harap, félti a kicsiket, így Eszter hason fekve félig bekúszik a boxba és óvatosan szoptatás közben vizsgálja végig Rosit. Így már hagyja. Lázat mérünk. Lázas. Nem nagyon, de azért ez nem jó. Megegyezünk, hogy a stressz, a hét pici születése és a nagy meleg lehet a ludas, mert amúgy a körülményekhez képest jól van, eszik és iszik. Így aztán a nap hátralévő részében Rosit hűtöm zselével, hideg vizes törölközővel és minden egyéb módon úgy, hogy közben a picik melegen maradjanak. Jó kihívás, elvagyok vele aznap – de legalább hat. Sokkal jobb, mint lázcsillapító injekciót adni, hiszen az a kicsikbe is átjut a szoptatással. Rosi nem liheg, sokkal jobban néz ki – bár valójában annyira aggódik a kicsikért, hogy a függöny libbenése is zavarja. Neki ilyenkor béke kell, csend és nyugalom, és legfőképpen az, hogy senki idegen ne jöjjön nemcsak a közelbe, de a házba sem, mert azonnal elpakolja a kiscicákat valami általa biztonságosabbnak gondolt helyre. Így aztán teljes a látogatási tilalom ilyenkor nálunk.

Harald 4 napos

Nos, a kis Viking harcosok azóta is szépen nőnek-növekednek, két hetesek múltak és ingatag lábakon ugyan, de jönnek-mennek a boxban. Rosi még mindig nem szereti, ha felveszem őket, így inkább a boxban simogatom az apróságokat, akik elkezdtek játszani egymással és igazi kis dorombológépek.

Nem tudom, hányszor fog még megadatni, hogy átéljem a születés csodálatos élményét velük, de addig is hálás vagyok minden egyes napért, amiket ezekkel a csodálatos norvég erdei macskákkal tölthetek.
Szépséges őszi napokat Nektek!

Ölelésem,
Virág

Interjú a Nordic Verden cicák gazdijaival – 8. rész – Molly 0

Viki, Tibi és a szépséges Molly

Kedves Viki!

Örülök neki, hogy elfogadtad a felkérésemet, és interjút készíthetek Veled.  Mindig megható látni, ha cica és gazdi az első pillanatban egymásra találnak, azt hiszem nem is kérdés, hogy Vala, aki egy tündér-bűbáj, csupa nyugalom és jóság kiscica volt, és aki a Molly nevet kapta tőled – neked rendeltetett.  Így nagyon örülök, hogy Molly boldog cicaéletét éli Veletek azóta is.

Kicsit meséltek magadról és arról, hogy volt-e már cicád?

Olyan családból jöttem, ahol mindig az életünk részei voltak a háziállatok. Mindig voltak cicáink (egyszerre akár 8 is), mindig volt kutyánk és papagájunk. Szerencsére a kertes házunkban mindig volt hely bőven az állatoknak. Olyan élményekben volt részem gyerekként, amiket sokan nem élnek át. Egyik télen kettő párnapos kiscicát berakott valaki a kapunkon belülre az udvarra. Tanácstalanok voltunk, hogy mit tegyünk, sajnáltuk őket. Elhatároztuk, hogy felneveljük őket mi magunk. Eleinte szemcseppentővel és injekciós tubussal adtunk nekik tejet, mert annyira picikék voltak. Aztán később Anyukámnak sikerült vennie speciális tápszert és cicacumit. Szenzációs élmény volt cumisüvegből etetni a két kicsit, bűbájosak voltak, ahogyan a két kis lábukkal átölelték a cumisüveget és ahogy a kis háromszög fülük járt előre-hátra evés közben. Irtó édesek voltak, amikor evés közben kidudorodott a pocakjuk, és amikor befejezték úgy dőltek el, mint a liszteszsák. Mivel mi neveltük fel a két cicát, és az egyiket, Rudit, meg is tartottuk, nagyon ragaszkodók voltak. Úgy tekintettek ránk, mint a szüleikre, anyáikra. Állandóan jöttek utánunk, dörgölőztek, „gyúrtak”, ahol csak értek és állandóan nyalogattak. Különleges érzés volt, és azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor már nem tudtam elképzelni az életemet cica nélkül.

Miért a norvég erdeire esett a választásod?

Régi vágyam volt, hogy egyszer majd lesz egy szép, hosszúszőrű cicám. Azt nem tudtam, hogy mikor, csak azt tudtam, hogy egyszer biztosan lesz. Nagyon szeretem a nagymacskákat, ezért evidens volt, hogy egy jó nagy cicát szeretnék majd. Régebben nem ismertem annyira a hosszúszőrű cicákat, csak a Maine Coont, ami tetszett is meg nem is. Ők is nagyon szépek, de valahogy sosem éreztem azt, hogy annyira megragadott volna a külsejük és a természetük. A norvég erdeire úgy esett a választásom, hogy tavaly ősszel a lakásunk előtt reggelente mindig ott volt egy nagyon aranyos, felnőtt, hosszú szőrű, cirmos cica, aki nagyon nyugodt és hízelkedős volt. Néha beengedtük, simogattuk. Akkor éreztem úgy igazán, hogy most jött el az ideje annak, hogy nekem is legyen egy hasonló cicám. Persze ez nem volt olyan egyszerű. A férjem, velem ellentétben, olyan családból jött, ahol az állatokat kizárólag kint tartották. És ő mindig azt is vallotta, hogy egy cicának a kertben van a helye. Nem is örült ennél fogva annak az ötletemnek, hogy vegyünk egy cicát, sok harcot megvívtam vele. Ugyanakkor láttam rajta, hogy neki is tetszik az ajtónk előtt kuporgó szépség, és ő volt az, aki azt mondta, hogy nézzük meg az interneten kíváncsiságból, hogy milyen hosszú szőrű cicafajták vannak. Akkor láttam én is először a norvég erdei macskát, ami már egy darab Google fotó alapján megragadott. Gyönyörű állatok. Nagyon formásak, arányosak, kedves a pofijuk, és ami nekem a legjobban tetszett, hogy igazi háromszög fejük van, szemben pl. a Maine Coonnal és a szibériai macskával. Mivel a férjemnek is egyből ez a fajta cica tetszett meg, tudtam, hogy félig-meddig nyert ügyem van, hamarosan nekünk is lesz egy ilyen szépségünk. 🙂


Hogy találtál ránk, miért minket választottál?

Magyarországon nem sok norvég erdei macskatenyészet van, de az összes tenyésztőt felhívtam, megnéztem a honlapjukat. Te voltál a legkedvesebb, legsegítőkészebb az összes közül. A többi tenyésztőnél úgy éreztem, hogy én érezzem magam megtisztelve, hogy ők szóba állnak velem. Elég udvariatlanok voltak és túlzásnak éreztem, hogy kvázi versenyeztetik a leendő gazdijelölteket és a tudomásomra adták, hogy majd ők döntik el, hogy kellően szimpatikus vagyok-e a nekik ahhoz, hogy nekem adják oda a cicát. Ennyi nekem elég volt ahhoz, hogy tovább álljak. Persze teljesen természetes, hogy a legjobbat akarják a cicáiknak, hiszen mindegyikhez kötődnek, gondoskodnak róluk, prémium ételekkel etetik őket, sokat foglalkoznak velük. Viszont a versenyeztetés és az, hogy alig vesznek emberszámba, enyhén szólva túlzás. Nálatok viszont éppen az ellenkezőjével találkoztam. Te kezdettől fogva közvetlen voltál, kedves, és már az első telefonbeszélgetésünk alkalmával is nagyon sok információt megosztottál velem. Aztán Facebook-on az összes kérdésemre készséggel válaszoltál, pedig voltak köztük biztosan picit viccesek is, de semmilyen negatív megnyilvánulásod nem volt. Rengeteg képet kaptam Tőled meg videókat és nagyon részletesen elmesélted, hogy milyen is a természetük a még szabad cicáknak, hogy könnyebb legyen a választás. Mindig azt tartottad szem előtt, hogy a cicához való gazdit találj. És ez egy nagyon jó hozzáállás. És, ami a legfontosabb, mindig őszinte voltál velem. Aztán, amikor elmentünk hozzátok megnézni a cicákat, teljesen lenyűgözött a környezet, ahol tartjátok őket. Amellett, hogy rengeteg szeretetet kapnak Tőletek, igazi, norvég cicákhoz méltó környezetben vannak. Gyönyörű kifutójuk van a kertben, a házban kényelmesebbnél kényelmesebb fekhelyek, sok-sok játék, kaparófa bútor biztosítja számukra a jólétet. Na meg persze a levegő is egészen más felétek, nem úgy, mint a belvárosban. Nekem ezek a tényezők nagyon szimpatikusak voltak. A honlapodon is rengeteg hasznos információt találni, lehet böngészni a tenyészcicák, az aktuális alom/almok és a korábbi almok képei között, és amit itt kiemelnék, az a blogod. Amikor volt egy kis szabadidőm, mindig azt olvastam. Nagyon hasznosnak éreztem, mert még a cicavásárlás előtt bepillantást nyerhettem abba, hogy milyen is lehet együtt élni egy norvég erdeivel. Hogyan indul egy nap és hogyan zárul (ha persze lezárul és hagynak aludni is egy kicsit 🙂 ). Nagyon tetszett az az írásod, amiben a carbonara spagetti elkészítéséről meséltél. Emlékszem, éppen a héven ültem és jókat nevettem, hogy ahhoz képest, hogy egy mennyire egyszerű ételről beszélünk, norvég erdeikkel körülvéve magadat annyira nem is könnyű elkészíteni ezt a finomságot. Ezeket a blogokat egyébként a mai napig olvasom, mindig találok bennük hasznos információt. A leendő gazdiknak mindenképpen ajánlom ezek böngészését. 🙂


Hogy választottad ki Mollyt, és miért őt?

Amikor felkerestelek, három cica volt még szabad, Vala (vagyis Molly), Janet és Daniel. Mivel én kislánycicát szerettem volna, már csak Molly és Janet közül tudtam választani. Nagyon sok képet és videót kaptam Tőled a cicákról és alapos személyiség jellemzést. Mollyka kezdettől fogva végtelenül bájosnak tűnt, sugárzott belőle az ártatlanság, a nyugodtság, higgadtság, kedvesség. Én pedig egy nyugodt, bújós, ugyanakkor azért kicsit játékos cicára vágytam. Na meg az a vörös foltocska a feje tetején… imádom. Janet is nagyon szép cica, de vele kapcsolatban nem éreztem azt, hogy na, ő az én cicám. Aztán kiderült, hogy lehetséges, hogy Janet tenyésztőhöz fog kerülni. Viszont volt egy hatalmas probléma. Volt előttünk egy gazdijelölt, akinek választási elsőbbsége volt. Daniel és Molly közül választhatott. Na, akkor és ott megijedtem. Féltem nagyon, hogy Mollykát „elveszítem”, elviszik az orrom elől. Ettől függetlenül viszont elmentünk és megnéztük a cicákat egy őszi szombat délután. Akkor találkoztam először norvég cicákkal és az én imádott Mollymmal. Egyből beleszerettem, a bennem korábban kialakult képet teljesen felülmúlta ez a cica, hatványozottabban éreztem belőle a bűbájt, az ártatlanságot, a nyugodtságot és a kedvességet. Igaz, sokat nem foglalkozott velem, inkább a meseszép apukájához, Jamie-hez bújt be az igluba, amikor nagy nehezen sikerült őt felébresztened. De tudtam azt, hogy még pici és biztosan most van itt neki a szundi ideje, és nem egész nap álommanó. Mivel a tudatalattink elalvás előtt nagyon aktív, ezért amikor már álomra hajtotta Molly a buksiját, halkan elmondtam neki, hogy én mennyire szeretném, ha őt vihetném haza, ezért kérem őt, hogy másnap, amikor jönnek az elsőbbséget élvező gazdijelöltek, ő tűnjön unalmasnak, ne legyen aktív, aludjon, vonuljon el, ne is lássák. Emlékszem, nagyon izgatott 24 órának néztem elébe. Már alig vártam, hogy felhívj. Aztán már nem bírtam tovább és írtam neked, hogy Danielt vagy Mollyt választották-e a gazdik. Leírhatatlan érzés volt, amikor közölted, hogy Mollyka az enyém. És mint kiderült, tényleg játszotta az unalmast és alukált, ezért az aktívabb és játékosabb Daniel nyerte el a gazdik szívét. De úgy gondolom, így mind a két cica a legmegfelelőbb gazdihoz került, cica és gazdi egymásra talált. 🙂


Mesélsz Róla? Milyen volt az első találkozás? Hogy teltek az első napok? Mennyire sikerült összehangolódnotok a mindennapokban?

Tavaly november 24-én vittem őt haza. Emlékszem, nagyon izgatott voltam. Kétségeim voltak, hogy mindent megvettem-e, ami kell, minden tetszeni fog-e neki, milyen lesz majd, amikor hazaérünk, hogyan fogja megszokni az új környezetét és minket, nem lesz-e depressziós, stb. Aztán legnagyobb meglepetésemre, amikor kiengedtem őt a cicahordozóból, eleinte csak szaglászott, de aztán állandóan odajött hozzám simogatásra, odadörgölőzött hozzám, követett mindenhová. Egyből felugrott közénk az ágyba, ha felkeltem valami miatt, ő jött utánam, egy pillanatra sem hagyott magamra. Nagyon különleges volt megtapasztalni, hogy milyen érzés, amikor egy pihe-puha kis gombolyag ott van mellettünk az ágyban és milyen, amikor a mellkasomon vagy a hátamon alszik. Nagyon jó érzés volt, hogy úgymond kiválasztott magának. Rengeteg szeretetet tud adni. A férjem épp akkor volt beteg, de hamar kilábalt belőle, mert Mollyka jó hatással volt rá. Az első napok pont hétvégére estek, így reggelente együtt néztük a meséket a tévében, különösen a Kungfu Panda és a Mancsőrjárat kötötte le, de később a National Geographic Channel műsorait is figyelmesen hallgatta. Talán az elején az volt nehézkes, hogy nem tisztogatta meg magát teljesen, gondolom hozzászokott ahhoz, hogy az anyukája gondoskodott róla, így mindig tartottunk otthon törlőkendőt és sokszor kellett őt mosdatni az éjszaka közepén. De például az almot kezdettől fogva tudta használni. Az összehangolódás két nap alatt megtörtént, ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy teljesen otthon érezze magát nálunk. Arra kellett nagyon odafigyelni, hogy a bejárati ajtó ne maradjon nyitva és hazajövet is figyeljünk oda, hogy nincs-e az ajtóban. Rosszat nem tudok rá mondani, egy igazán jól nevelt cicát kaptunk Tőletek.

 

Milyen jellem Molly? Miben másabb, mint az eddigi cicáid?

Ő egy végtelen jótét lélek. Mindenfajta agresszivitás távol áll tőle. Nagyon kiegyensúlyozott. Nem nyávog, csak jellegzetesen nyüszög/makog. Jó cica. Csak annyit rosszalkodik, amennyit bármelyik másik cica. Szeret apportírozni, de maximum négyszer hozza vissza a játékát, mert hamar elfárad. Amikor hazaérek, megnyalogatja a lábamat, ráfekszik a lábfejemre vagy átkarolja egy pillanatra a bokámat. Aztán örömében elszalad a kaparófájáig, rám néz, felpúposítja magát, kitágulnak a pupillái és az azt jelenti, hogy itt az ideje a bújócskának és az ijesztgetésnek. Imád bújócskázni, nagyon szereti, amikor elbújok, néha kikukucskálok, hogy tudja, merre talál, akkor már készül a támadásra, majd amikor odaszalad hozzám, én váratlanul megijesztem, ő pedig hátraarc és úgy szedi a lábait, mint Tom a Tom és Jerryben, amikor valamitől nagyon megijed. Amikor olyan, mintha kerekekből állnának a lábacskái és csak gurul-gurul biztonságos helyre. Sokszor szokott hívni játékra, ami azt jelenti, hogy addig nyüszög a fürdőszobában vagy másik helyiségben, ameddig azt nem mondom neki, hogy „hasusu”. Amint elhangzik a vezényszó, máris el kezd futkorászni és lesben vár, hogy támadni tudjon. Eleinte sok játékot vettem neki, a legtöbbet teljesen feleslegesen. A legjobban a pet palack kupakját szereti, az üvegre rakható akasztós műanyag tappancsot, a hajgumit, és mindent, ami kicsi és tudja hurcolni magával. Nagyon szeret dobozokba bújni. Vettem neki egy kényelmes iglut, de nem szerette, előbb alszik el egy Lidl tejes kartondobozban, minthogy bebújjon az iglujába. Amikor nincs nagy meleg, velünk alszik az ágyban, de van, hogy csak éjszaka feljön egy kicsit pihenni, aztán felmegy a kaparófájára. Fésülgetni alig kell, nagyon szép, fényes és puha a bundája. Olyan, mint egy plüsscica. Volt, amikor nehéz napom volt, sírtam valami miatt és ő nyugtalan lett, többször is odajött hozzám, hogy simogassam meg, próbált megnyugtatni. Olyan is volt, hogy elkaptam egy csúnya vírust és hánytam többször is, ő pedig kaparta a fürdőszoba ajtót, be akart jönni hozzám, aztán, amikor kijöttem, odajött hozzám egy kis simogatásra. Szerintem érzi, hogy valami nem stimmel a mamijával, és próbál segíteni. Nagyon érdekes természete van. Olyan, mint egy kutya. Az pedig nem igaz, hogy a cicák csak azért hízelegnek, hogy kapjanak enni. Én szoktam enni adni neki, mert én megyek el otthonról leghamarabb és én érek haza leghamarabb, ennek ellenére sokszor a férjem lábához fekszik, ő hozzá bújik, az ő társaságát keresi. A férjem is sokat foglalkozik vele, felkapja a nyaka köré úgy, mint egy sálat, sétálgat vele a lakásban, dobálja neki a kisegeret/kupakot. És a cica érzi a szeretetet. Nem önző természet. Sőt, nekem kifejezetten tetszik, hogy megosztja a szeretetét köztem és a férjem között. Így bennünk sem alakul ki rossz érzés, hogy miért egyikünkhöz vagy másikunkhoz vonzódik jobban. Én mindig azt mondom, hogy egyformán szeret mindkettőnket. Egy szó, mint száz, a legkülönlegesebb cica, akivel találkoztam. 🙂


V
an valamilyen vicces vagy kedves történeted Mollyról, amit szívesen megosztanál velünk?

Molly imád játszani

Rengeteg vicces és kedves történetem van Mollyról, nagyon nehéz egyet kiemelni. Édes, kis szokásai vannak. A hétvégén például vettem neki egy plüss kisegeret és adtam neki egy üres kartondobozt. Mondanom sem kell, hogy mennyire örült a kisegérnek, pofozgatta, szaladt utána, odahozta nekem főzés közben, hogy dobjam el neki. Amikor lefeküdtem egy kicsit az ágyra megnézni a sorozatomat, felhozta nekem az egeret az ágyba, hogy dobáljam még egy kicsit, aztán gondolta, elszórakoztatja magát, és fogta az egeret, beletette a dobozba és ráhajtotta a doboz fedelét. Nagyon tetszhetett neki, hogy az egér bekerült a dobozba és addig-addig piszkálta a dobozt, ameddig ki nem nyitotta. Akkor kivette az egeret, megint felhozta nekem az ágyba, én megint eldobtam neki, ő pedig megint betette a kartondobozba, ismét ráhajtotta a fedelét és addig ügyeskedett, amíg ki nem vette belőle az egeret. És ezt még órákig eljátszotta.

Más az éltetetek most, hogy Molly veletek él? Milyen az élet egy norvég erdeivel?

Teljesen más. Mollyka sok mosolyt csal az arcunkra, teljes mértékben családtag. Több mint egy cica. Amikor elutazunk valahová és távol vagyunk tőle, hiányzik, beszélgetünk róla, képeket kérek meg videókat. Legutóbb, amikor elutaztunk nyaralni, elvittem őt otthonról előtte való 2 nappal és annyira furcsa volt két napig, hogy nem volt otthon, üres volt a kaparófája, érintetlenek voltak a játékai. Éjjel többször is felébredtem, nem tudtam hirtelen, hogy hol van, hiányoztak a kis léptei, az ugrálásai, szaladozásai, a zörgései az éjszaka közepén és az, hogy benyúl a takaró alá és játszik a lábujjunkkal. Teljesen hozzánk nőtt. Már minden rutinszerűvé vált, pontosan tudom, mit szeret, mit kell neki venni, mire van szüksége. De azt gondolom, leginkább a figyelmet igényli és a törődést. Mert, ha azt nem kapja meg, akkor egy igazi rosszcsont. Mindenhová felugrik, mindent lever. Ebből szoktam tudni, hogy egy picit elhanyagolva érzi magát. Ilyenkor befejezem azt, amit éppen csinálok, „hasusuzunk”, felkapom az ölembe, sétálunk, apportírozunk. Már nagyon jól kiismertük egymást. Amikor kisebb volt, éjszakánként többször felkeltett bennünket, de most már nagyjából átalussza az éjszakát. Azt gondolom, teljesen hozzászokott már a bioritmusunkhoz. Mivel alapvetően egy nyugodt cica, nem kell féltenem a törékeny tárgyakat, nem mászik fel túl magasra, mert az ablak és az onnan nyíló kert, más cicák és persze madárkák látványa sokkal jobban érdekli őt. Órákon keresztül képes ülni az ablakban, lesi a rigókat meg a galambokat és beszél hozzájuk. Aztán, amikor megunta, odajön hozzánk játszani, majd amikor elfáradt, lefekszik, és pár órát alszik. Pontban este 9 órakor viszont eljön az ő ideje, 10-fél 11-ig aktívan játszik, bújócskára hív.
Összességében elmondhatom, hogy a lehető legjobb választás volt Mollyka. A legelragadóbb cicafajtát és az ország legjobb norvég erdei macska tenyészetét sikerült megtalálnunk, és az biztos, hogyha egyszer esetleg társat szeretnénk Mollyka mellé, ismét Titeket fogunk választani. 🙂


Nagyon szépen köszönöm, hogy időt fordítottál az interjúra, és azt is, hogy Molly ilyen nagy szeretetben és vidámságban él nálatok, ennyi törődést és figyelmet kap. Kíváncsi leszek, hogy tetszik majd neki az új, családi házas élet, amikor elköltöztök. Kívánok Nektek sok tartalmas és boldog együtt töltött évet!

Ölelés,
Virág

Észak, tenger, csatornák, macskák és egyebek – Ilyen volt Hollandia 0

Sziasztok!

Ahogy ígértem, jöjjön egy kis úti beszámoló a Német-Holland utazásunkról.

Minden utazás alkalmával elhatározom, hogy nagyon felkészült leszek és úgy indulunk útnak, hogy mindent tudni fogok arról az országról, ahová érkezünk. Ez még eddig nem jött össze, és most – dacára a kölcsönkapott szuper útikönyveknek és az internetes útleírásoknak -, talán a sok teendő és Panka balesete miatt is csak nagyon felületesen tudtam felkészülni Hollandiából. Sebaj, gondoltam, iszonyú hosszú az út, majd útközben olvasgatok. Igen ám, csak elfelejtettem azt az aprócska tényt, hogy az ölemben lesz egy macska, és hogy nem is tudok kocsiban olvasni, mert hányingerem lesz. Vagyis ez kettő. De ezen gyorsan felülemelkedtem, mondván ha majd az út másnapján kora délután Hollanidába érünk, úgyis csak pihenni fogunk, és én majd csak olvasgatok.
Ember tervez… ugye… 😀

Utazás Kirkkel

A tervezettnél valamivel később indultunk el, reggel hét felé. Az első etapban a németországi Meißenbe kellett eljutunk. Kirk az ölemben utazott, az első fél órában kicsit méltatlankodott, aztán szépen aludt, beletörődve, hogy most ez van, utazunk. A norvég erdei macska már csak ilyen… nyugodt ha kell, akár hosszú órákon keresztül. Könnyedén szeltük át Magyarországot, aztán Szlovákiát, Csehországban már volt néhány dugó, Németország viszont katasztrofális volt. Az autópályán végig építések, sávelhúzások és óriási torlódások, így a tervezett helyett jó két órával később értük el Meißent, ahol brutál meleg volt. Fülledt, égető, halálos. Amikor a szállásunkat lefoglaltam – közel a belvároshoz, az Elba partján – nem gondoltam, hogy légkondicionált szállás kéne. Ez hiba volt, mert a tetőtéri lakásban borzalmas volt a meleg. Szép volt, kényelmes, mindenhez közel – de sajnos a 10 órás út után nem nyújtott semmi pihenést – és az ablakokat Kirk miatt nem tudtuk kinyitni sem. Végre evett-ivott kicsit és használta az almot – ezekre útközben nem volt hajlandó, hiába volt nálunk minden. Amikor kicsit játszottunk vele, bevizeztük és raktunk neki hideg vizes törölközőt a padlóra gondoltunk kicsit várost nézünk, hiszen ezzel a céllal foglaltam le pont itt a szállást.

A várkosa csodálatos, mitöbb lenyűgöző, bár a hőség kibírhatatlan volt, főleg a várban felfelé lépcsőzés közben, de a látvány kárpótolt minket. Sokat nem maradtunk, mert én izgultam Kirk miatt, így a vacsorázás előtt én mindenképpen vissza akartam menni megnézni Kirk-öt. A szállás alatt egy étterem volt, és gondoltuk este  fél 10-kor, hogy bekapunk valami könnyűt alvás előtt. De sajnos a konyha már bezárt. Így gondoltuk, majd a belvárosban … úgyis három perc séta.

Hát, ezek a németek nem egy mediterrán mentalitású népek, mert sehol nem lehetett már enni kapni, max. inni, de túl nagy italozáshoz nem volt kedvünk, mert másnap újra útra kellett kelnünk, és amúgy is maximum csak borozgatni szoktunk. Így aztán beértük egy adag fagyival, ami viszont hatalmas volt, jól is laktunk vele. Arrafelé máshogy mérik a gombócokat úgylátszik.

Ezek után aludni próbáltunk, de nem ment – legalábbis nekem. Szabi szerencsére tudott valamit pihenni, s mivel a hosszú utakon mindig ő vezet, így ez volt a fontos. Én kicsit forgolódtam, hideg vizes fürdőt vettem, bevizeztem újra Kirk-öt, aztán meg Kirkkel nézegelődtünk az ablakban  – addig is ki tudtam nyitni, hogy jöjjön be egy kis levegő. Ettől a bogarak is jöttek, Kirk örült, vadászott ezerrel, aztán meg lihegett szegényem a melegben.

Kirk második napja utazik

‘Ez az éjszaka is eltelt!’- megelégedett érzésével kezdtem készülődni a további útra, ahogy virradt. Reggel indultunk is, nem volt mire várni, és amúgy is éreztük, hogy mindenhol jó, de a legjobb a klímás kocsiban. 🙂 Mindenki feje fájt – a miénk a melegtől és nem alvástól, Pankának meg  a még nem túl távoli balesettől, így aztán némi begyógyszerezéssel útnak indultunk Észak-Németország felé.

Sajnos az autópályákkal mégkevesebb szerencsénk volt, mint előző nap, így jócskán a tervezett időpont után, nagyon-nagyon fáradtan délután négy felé érkeztünk meg Kirk leendő otthonába. Nagyon nehéz volt otthagyni Kirk-öt, iszonyúan hozzám nőtt az utolsó egy-két hétben, hiszen már alig volt nálunk kicsi, és hát mégiscsak együtt utaztunk két napig. Ráadásul mindig sokkal nehezebb odaadni azokat a cicákat, akik tenyészetbe mennek, hiszen tudjuk, hogy az ő életük nehezebb lesz, mint egy hobby célra tartott ivartalan cicáé, és sokmindennel meg kell birkózniuk. A hobby célra elvitt cicák meg sokszor országon belül vannak és sokat tudunk róluk, meg tudjuk őket látogatni…

Boldog életet drága Kirk! <3

Kicsit próbáltunk beszélgetni, de a németek valahogy nem annyira vannak toppon az angolban, én meg németül nem tudok, így ittunk egy kávét, megnéztük a cicákat, megvártuk, hogy Kirk egyen-igyon, alomra menjen és játsszon – vagyis jobban érezze magát, majd nehéz szívvel otthagytuk őt. Jó helyen lesz, de ikszedik tenyészkandúrnak lenni tényleg nem leányálom, reméljük jól veszi az akadályokat és sok szép kiscicával ajándékozza meg majd a tenyészetet. Valójában bármikor vissza tudtam volna érte menni – de hát ezt nem lehet…
Mondanom sem kell, hogy az autópálya torlódások folytatódtak, így a tervezett hollandiai érkezésünk késő estére nyúlt. Este 10 után futottunk be. A szállásunk egy nyaraló park szerű helyen volt, ahol a ház gondnoka elnavigált minket a labirintus szerű kis utakon a házunkhoz. Kiszálltunk, és az első, amit megpillantottuk egy kiscica volt. Aztán a mama cica. És egy újabb pici. Alig tudtam figyelni, mit magyaráz a pasas a házról, meg a szemétszállításról, mert néztem az egyik picit, láttam, hogy a hátsó lábával valami nem stimmel, de sötét volt, a picik meg féltek is meg nem is, nekünk be kellett pakolni, iszonyú fáradtak voltunk. A házikó cuki faház volt, tetszett, a sötétben a környezetet nem láttuk egyáltalán. Adtunk a cicáknak a Kirk úticsomagjában megmaradt tápból, meg vizet, és aludni mentünk. Hosszú és fárasztó napunk volt, lelkileg-testileg – a legjobb megoldás ilyenkor az alvás. (Legalábbis azt mondják mások, akik szoktak aludni, nem úgy, mint én. 😀 ) Különben az idő sokkal jobb volt, mint Németországban, meleg volt, de máshogy. Ennek örültünk. Éjjel viszont jó hűvös levegő jött kintről – tudtunk pihenni, és még én is órákat aludtam, pedig híresen nem tudok aludni máshol.

Ez itt az udvar… egy része

Reggel felkeltem és elhúztam az összes függönyt – rengeteg üvegfelület volt, és csak ámultam, hogy milyen kis földi paradicsomba érkeztünk, körös-körül növények, bokrok, hatalmas fák és egy tó mellettünk. Nagyon tetszett… Kimentem, és megjelent a két kiscica – éhesek voltak, jött a mama. Volt még táp, adtam nekik, de éhesek maradtak, így kibontottam egy májkrémet. Imádták. Már majdnem elfogyott, amikor megjelent egy harmadik kis fej, még kisebb, még éhesebb, így gondoltam kikotrom neki a maradék májkrémet – ujjal – a tálba. Mint kiderül ez hiba volt, mert a pici bár félős volt, de annyira éhes, hogy először a májkrémszagú ujjamnak esett neki, és frankón átharapta. Folyt a vér, evett a macska. Fájt nagyon, bekötöttem de így is nagyon vérzett. De hát aki ennyire hülye, az megérdemli… Így viszont felmentést kaptam aznapra a mosogatás alól. Minden rosszban van valami jó, nem igaz? 🙂

Ezek után felmerült a kérdés, hogy mit csináljunk aznap? Először is kávézzunk természetesen, mert kávé nélkül lehet élni, de… a kávézásnál már három kis apró cica tartott velünk, és a reggelit is élénk érdeklődéssel figyelték, a mamacica pedig kényelmesen helyet foglalt a negyedik székben.. El is neveztük őket: Korom, Koromka és Pindi. (Elmés nevek, tudom… de ez jött. 😀 )

Utána Szabival sétálni indultunk – Panka még aludt -, hogy lássuk hol is vagyunk valójában. Körülöttünk sok kis hasonló faház volt egy hatalmas zöld parkban, rengeteg növénnyel és fával, sok virággal. Mire visszaértünk Panka is felkelt. A park hátsó bejáratából lehetett eljutni egy homokdűnés részhez, ami nagyon érdekes volt, nem láttam még ilyet testközelből. Meleg volt, mint a bűn, körben mindenütt forró homok – de nagyon tetszett. Délután egy közeli kisvárost céloztunk meg, Elburgot. Csodálatos volt. Teljesen elvarázsolt a csatornákkal körbevett és keresztül-kasul szelt régi kis város, hangulatos utcákkal, csodás zöld udvarokkal, a házak előtt az ajtók mellett mindenütt kényelmes fotelek, kanapék, szék-asztal, és kint ültek az emberek, pihentek, olvastak, beszélgettek, sütögettek, szemben a szomszédok szinte karnyújtásnyira – idilli volt. Elsétáltunk a kikötőhöz, majd egy közeli tóhoz. Este a parkunkban lévő étteremben ettünk minden finomat – jó volt, elfáradtunk. Megbeszéltük, hogy mivel iszonyú meleg van, elmegyünk másnap a tengerpartra fürdeni.

 

Így is lett. Itthon elolvastam, hogy az Északi-tenger vize augusztusban a legmelegebb – hurrá! – 18 fok. Ebbe is belementünk volna, de köszönhetően a régóta tartó hőségnek a víz nagyon meleg volt. Jó magas homokgáton kellett felmászni, hogy lejussunk a tengerhez, de mindent megért. Csodás volt a part, nem zsúfolt, a víz meleg – volt szerintem 22 fok is. Isteni volt újra tengerben fürdeni, Panka frissen varrt sebének is jót tett. Fürödtünk, olvastunk, sétáltunk a parton – aztán pedig hazamentünk. Elég későn értünk haza, gyorsan összedobtunk némi vacsit, aztán alvás.

Ott emelkedik elöl az autópálya!

Estére a cicák megették az összes maradék tápot és a májkrémek nagy részét – folyton éhesek voltak -, így reggel boltba mentünk és bevásároltunk – többek között cicakajából. Úgy döntöttünk, hogy egy kicsit hosszabb útra indulunk észak felé, és célba vettük Texel szigetét. Már maga az út is nagyon érdekes volt, azelőtt nem láttam még kétszer hat sávos autópályát, és olyat, hogy az autópályát is felvonják, ha keresztül megy egy olyan csatornán, ahol nagyobb hajók is járnak. Őrület… És mindenhol – értsd tényleg a legapróbb út és a legnagyobb autópálya mellett bicikliút visz. És mindenki biciklizik. Kicsi, nagy, öreg… nagyon kell figyelni, mert a semmiből bukkan fel bárhol-bármennyi belőlük. Varázslatos a rengeteg tó, csatorna – víz mindenfelé. Ami még a legmehökkentőbb volt az úton, az a tengerben futó autópálya.

Autópálya a tengerben! Óriási!! 🙂

Neeem, nem egy híd, hanem rendesen a pálya jó hosszan. Balról víz, jobbról víz – és persze bicikliút még ott is volt. A GPS mókásan festett, ilyet sem láttam még –  út fut a kék semmiben. 😀 Imádtam. Egy szépséges és hatalmas komppal keltünk át a szigetre, ahol béke és nyugalom fogadott minket. Sétáltunk az egyik kis városka belvárosában, ettünk, és fagyira vágytunk. Jó hosszú volt a sor, de gondoltam megy az gyorsan és beálltunk. Hát, lassú volt. Nagyon. De kitartottunk. Aztán közelebb érve megvilágosodott, mitől… a fagyis lány be volt tépve, mint állat és konkrétan egyszemélyes show-t nyomott minden vendégnek. Nekünk is, vagy öt percet. Dőltünk a nevetéstől és tripla adag fagyival távoztunk – így sikerült adagolni. 😀

Utána a tengerpart felé vettük az irányt és találtuk egy olyan partot, ahol alig volt ember és nagyon érintetlen volt a természet, milliónyi kagylóhéjjal a parti homokban és a vízben. Csodás volt. Itt pihentünk, fürödtünk, sétáltunk, olvastunk – aztán sajna indulni kellett vissza a komphoz.

 

Újra jó későn értünk haza, megetettük az aprónépet meg a mamát, már vártak minket nagyon, kaptak tőlünk játékokat is.. annyira ééééééédesek voltak.Közben világossá vált, hogy nincs gazdájuk. Bolhásak voltak, sztem férgesek és folyton éhesek.

Pindi <3

Elkezdtünk gondolkodni, hogy mit kéne velük tenni, így nem maradhatnak itt, főleg, hogy Pindi egyik hátsó lába sérült volt, és nem tudta használni. Ügyesen szaladt három lábbal, de ugrani, ülni nem volt könnyű. Nem tűnt új sérülésnek, vagy születéskori, vagy emberi kéz általi szerintem… mást nehezen tudok elképzelni. Ő különösen hozzám nőtt, sokat foglalkoztam vele. Idilli helyen éltek, szabadságban, de mégis otthon nélkül, bolhásan, oltások nélkül, mama ivarosan.. nem jó ez így. Amúgy nem voltak jellemzőek a kóbor állatok egyáltalán.

Mi ugye vidéken laktunk – direkt nem akartunk nagyvárosban szállást bérelni – így jól megfigyelhettük a holland vidéket, a tanyákat, a gazdálkodást. Varázslatos házak, minden gyönyörű tiszta, rendezett, millió hortenzia bokor és rengeteg növény. Mindenhol tartottak állatokat de nem volt bűz és nagyon modern volt minden. A holland házak különösen szépek, annyira egyedi a stílusuk, a hatalmas üvegablakokkal, amibe mindenfélét kiraknak, a szépséges előkertekkel… tiszta varázslat. Bármelyiket elfogadtam volna. Mindenfelé tökéletes utak… semmi szemét és kedves emberek. Hiába – ez észak. Ezért is szeretjük nagyon. No meg a hűvös idő miatt, ami most nem volt. 😀

 

Utolsó előtti napunkat egy kiadós sétával kezdtük, hogy jobban megismerjük a környéket, majd újra elindultunk. Állatkertbe. Ami nem egy klasszik állatkert volt (Panka ilyenbe nem megy, mert vegán, és ezért elutasítja az állatok tartásának ilyesféle formáját, ez viszont más volt), egy hatalmas nagy park, főként szabadon tartott majmokkal. Fantasztikus volt… nem lehetett nálunk semmi nyitott, mert a majmok képesek elkobozni bármit. Nagyon tetszett a park, a rengeteg féle mókás majom, kicsi-nagy, szuper program volt. Este még kicsit sétálgattunk a közeli városban, cicáztunk, de aztán nyugovóra tértünk.

Az utolsó napunkra maradt Amszterdam. Nem volt egyszerű bejutni és leparkolni a belvárosban – Panka ott akart ruhákat vásárolni (never again) – és persze a látnivalók is ott voltak. Míg ő vásárolgatott mi sétáltunk és gyönyörködtünk. Szép város Amszterdam, de nagyon zsúfolt, bár tény, hogy sajátos hangulata van, de valahogy kopottabb, szürkébb mint a vidék. Sajnos nem jutottuk be egy-két olyan helyre, ahova szerettünk volna – Anna Frank ház vagy Van Googh múzeum – ide előre kellett volna neten jegyet foglalni, és amúgy is megtelt mindegyik, mivel esős idő volt – így sajnos aznapra már nem lehetett jegyet kapni.

 

Nala, a szépséges

Elmentünk viszont és meglátogattuk Nalát, aki családjával együtt a napfényes Toszkánából (ahová pont egy éve vittük el, és erről is olvashatsz ide kattintva a blogbejegyzések között) pont Amszterdamba költözött. Nala egy év alatt fenséges és csodálatos felnőtt cica lett, nem győztük bámulni szépségét, okosságát, kedvességét. A kis barátja, Pinot is hatalmas kandúr lett, jó volt őket újra látni, és persze a gazdit is. Beszélgettünk, majd elindultunk a Rijsk múzeumba barátunkkal együtt. Ez Hollandia nemzeti múzeuma,  hatalmas, rengeteg látogatóval és iszonyúan szép képanyaggal. Csodálatos volt, olyan híres képeket láthattunk itt élőben, mint az Éjjeli őrjárat, Waterlooi csata, de felsorolhatatlan a fantasztikus alkotók  rengeteg szép munkája: Van Googh, Vermeer, Rembrandt….   Lenyűgöző volt. Utána elsétáltunk a Vondelparkba, ami egy hatalmas és nagyon híres park Amszterdamban, és Nala gazdijával kávéztunk-sütiztünk. Ezek után indulni kellett vissza, mert hátra volt még a pakolás.
Nagyon sokat gondolkoztunk a kis cicacsalád sorsán, és este jutott eszünkbe – valahogy addig nem, hogy biztosan van közeli menhely, aki befogadja őket, és elvégzi velük a szükséges teendőket és gazdit talál nekik. Így elhatároztuk, hogy másnap még indulás előtt – igaz, hogy időt vesztünk ezzel, aminek amúgy is híján vagyunk a hosszú út miatt – elvisszük őket. Kinéztük a legközelebbi helyet. ÉN nagyon izgultam, hogy minden cica ott lesz-e reggel – mert az anya nélkül nem akartam, és azt sem, hogy egy kicsi maradjon ott. Néha elcsatangoltak mindenfelé és nem jöttek egyszerre – így a félelmem jogos volt. Alig tudtam aludni. Úgy megszerettem és sajnáltam őket…

A becserkészés

Eljött a reggel, hajnalban keltem, pakoltam. Jött a mama, jöttek a kicsik, éhesek voltak, de nem akartam nekik adni, mert úgy terveztem, hogy majd kajával csalom be őket a hordozóba, hiszen a kis éhenkórászok a kajáért bárhová bemennek. A hordozót már előtte nap kitettem, és adtam benne enni nekik, hogy szokják. Minden megvolt, indulhattunk is volna haza – ha nem lett volna még a cicamentő hadművelet. Kivittem a konzervet, megrohamozták a hordozót, aki kicsit kilógott azt betuszakoltam – és kész. Mindhárman bent voltak. Nem értették mi van, de az éhség nagyobb volt és gyorsan elindultunk. Az út fél óra volt, a mamacica néha sírt, a kicsik teljesen csendben várták, mi fog történni. Odaértünk épp nyitásra. Ez nem csak menhely, hanem rendelő is.

Mondom a recepciósnak mit szeretnék, töri az angolt, nem nagyon érti, hogy mi ma elutazunk és nem csak panzióba adnám a cicákat… kérdi honnét hozom. Megmondom. Erre ő, hogy sajnos akkor hozzájuk nem hozhatom, mert az a terület hiába van közel, egy másik menhelyhez tartozik. Hidegzuhany. Próbálom magyarázni, hogy értem én, de indulnunk kell és a cicák nem maradhatnak ott éhesen, főleg, hogy Pindi lába sérült is.. felnő, de nem fog tudni vadászni, jön a tél.. a mama újra és újra szülni fog és tavasszal már a három kicsi is. Segítsenek. De nem. Mert ha a gazdik keresik őket, akkor majd a másik helyen, ahová tartoznak. Őrület, hogy nem fogja fel még mindig, hogy nekik nincs gazdájuk… senki nem fogja keresni őket. Nem vitázom, elkérem a másik menhely címét, nagyon sok időt vesztettünk így is, így még többet fogunk, de meg akarjuk oldani a cicák sorsát. Beütjük a GPS-be. Messze van, de nem az a baj – nincs nyitva. Megyek vissza, magyarázom a nőnek, hogy nincs nyitva, mondja ja, igen, nincs, de rakjam le ott a macskákat, majd megtalálják őket. Jééééééézus, és ott legyenek hárman egy kicsi hordozóban? Ki tudja meddig? Borzalom. Végtelenül szomorúak vagyunk. Nincs mit tenni. Visszavisszük őket a kis varázsparkba, ahol szépen élhetnének is, ha valaki etetné őket, és megkapnák a szükséges orvosi törődést is. Jön a tulaj átvenni a házat tőlünk, mondom neki a cicákat, és átadom a menhely címét, hívja fel, hívja őket ki – mert neki ideje nincs velük foglalkozni – mondja. Otthagyjuk nekik a játékokat – amiket kaptak tőlünk, minden tálat telerakunk kajával, kibélelünk egy ládát a törölközőinkkel és fedett helyre tesszük. És indulunk. Iszonyú nehéz szívvel, hogy ezt elrontottuk. Nem csináltuk jól, és már nincs idő jóvátenni.

Nem nagyon szólunk, nem nagyon állunk meg, csak faljuk a sokszázkilométereket, és egyszercsak elérjük Regensburgot, a tervezettnél sok órával később. Fáradtan. Szomorúan. De az élet megy tovább… megtaláljuk a szállást, belváros, sétálóutca, jó kis hely. Kis pihenés után elindulunk, hogy felfedezzük a belvárost – hiszen ezért itt szálltunk meg. Nagyon szép, megérte. Később beülünk egy olasz étterembe és igazi olasz fogásokat eszünk, igazi jóféle olasz chiantit iszunk. Sötétben még lesétálunk a Duna mellé, varázslatos minden. Az lenne….

Az éjszaka egy része azzal telik, hogy a sétáló utcán ordító német és egyéb turistákat hallgatjuk, hiába a réges-régi ház vastag falakkal, valahogy mindent hallani. Hajnalban jön némi álom a szemünkre. Reggel fáradtan kelünk, az ágy sem volt túl kényelmes. Ami vigasztal, az a lazacos bagel és a kávé, ami olyan finom, hogy életem egyik legfinomabb kávéja. Egész nap tudtam volna inni. De aztán összekaptuk a cuccot, és hónom alatt Felhővel – aki egy felhő alakú ikeás párna, és a kocsimban lakik, a kocsi pedig Felhőcske névre hallgat… – elindulunk hogy megnézzük a Dunát világosban is. Nagyon más még itt. Nem olyan széles és nagyon tiszta. De indulni kell, vár még ránk jó hatórányi út.

Otthon hatalmas üdvrivalgással fogadtak az állatok, kutyák-macskák követtek és voltak a nyomomban napokig. Jó hazaérni hozzájuk!!
Az örömöm nem felhőtlen, sajnálom a kicsiket ott a messzi Hollandiában, főleg Pindit… nyugaltan vagyok, nem alszom napokig – aztán eszembe jut valami!
De erről majd legközelebb… ha érdekel Benneteket!

Jó, hogy itt vagytok! Ölelésem, és csodálatos nyár végi napokat Nektek!
Virág

 

Kicsit a színekről – alapok 0

Sziasztok!
Egyszer valakinek megígértem, hogy írok a színekről, és mivel most az új érkező alom kapcsán többen kérdeztétek milyen színek várhatók, kicsit elmagyarázom, hogy hogyan működik ez a cicáknál.

Jaime <3

Az érkező utódok mindenféle tulajdonságaikat az anyától és az apától fele-fele arányban öröklik, mégpedig úgy, hogy az anya petesejtjei és az apa ondója 19-19 egyedül álló kromoszómát rejt, vagyis nem párokat, mint minden más sejtjük.
A macskák fő színei nem domináns vagy recesszív öröklöttek, hanem a nemi kromoszómákkal kapcsolatosak. Az biztosan mindenkinek rémlik a biológia órákról, hogy a nőstényeknek két X kromoszómája van (XX), a hímeknek pedig egy X és egy Y (XY). Az Y kromoszóma biztosítja, hogy a születendő kölyök hímnemű lesz. Most jön viszont az érdekesség és a turpisság, mégpedig az, hogy az Y kromoszómák nem hordoznak színt. Vagyis mind a fiú mind a lány egyedek csak az X kromoszómától kapják a színüket.
Tehát: a kislányok kapnak egy X-et a mamától és egy X-et a papától, a kisfiúk kapnak egy X-et a mamától és egy Y-t a papától. Innét pedig (majdnem) pofon egyszerű az egész, hiszen ebből világosan látszik, hogy a fiúk csak a mamától kapnak színt, a lányok pedig a papától és a mamától is.

Joanna és Fülöp <3

Ezért van látjátok az, hogy ebből az új párosításból – a fekete foltos tabby fehérrel (Rosita) plusz az egyszínű vörös fehér nélkül (Jaime) nem lehet vörös kandúr, hiába vörös az apuka. 😉 Ugyanebből következik az is, hogy a lányok csak tortiek – vagyis teknőc tarkák lehetnek (fehérrel vagy anélkül).
Remélem ez így érthető volt. Nézzétek meg hozzá a tavalyi Rosita&Jaime párosítás színeit ide kattintva, és akkor egyből látjátok is azt, amiről beszélek.

Ezek a nagyon alapok a színek terén, nagyon sokmindenről lehetne még beszélni, a kék színről, amber-ről, mintákról és így tovább. Egyszer ezekre is sort kerítünk. 🙂

Vidám nyarat Nektek és hűvöset nekem! 🙂

Ölelés,

Virág

Interjú a Nordic Verden cicák gazdijaival – 7. rész – Moss 0

Márk, Moss és bundás barátaik

Kedves Márk!

Örülök neki, hogy elfogadtad a felkérésemet, és interjút készíthetek Veled. Többek közt azért is, mert sokszor azt gondolják az emberek, hogy biztosan csak nők szeretnének cicával élni, vagy csak családok vesznek cicát a gyerekeiknek – miközben ez egyáltalán nem így van. Férfi ember is lehet cicaszerető (maximum még nem tud róla 😀 ) és cicatartó is. Így aztán örültünk neki, hogy ez a sztereotípia is megdőlt, és Te, aki mindig is szeretted a cicákat egy olyan különleges norvég erdei gazdája lehetsz, mint Moss.

Mini-Moss

Kedves Virág! Köszönöm szépen a felkérést, én is örülök, ha mások is hallhatnak kicsit erről a semmiképp sem hétköznapi bundás csodalényről 🙂 Tekintettel arra, hogy életem 30 évéből 28 évben volt cicánk (általában 2-3) otthon, bevallom kicsit furcsállva olvastam nyitó soraid, és ki is kértem magamnak, hogy a nők kisajátítsák maguknak a macskatartás művészetét! 😀

Kicsit mesélsz magadról és a cicáidról akikkel már Moss előtt is együtt éltél?

28 éve van hol több, hol kevesebb cicánk. Az első kettő 16, illetve 18 évig voltak velünk, együtt nőttünk fel. Mikor ők kikoptak, a macska „fogyóeszközzé” vált nálunk, sajnos valamiért egy cica sem maradt meg egy, másfél évnél tovább. Gyanítottuk, hogy valamelyik szomszéd mérgezheti őket, de sosem sikerült bizonyítani. Én idő közben beköltöztem Szegedre akkori párommal, így a cicáktól 2 évre eltávolodtam, otthonról pedig a szülői törődés elmaradása miatt fokozatosan kikoptak, más gazdihoz szegődtek. A lépés úgy hozta ki, hogy ismét Vásárhelyen kötöttem ki, és mivel számomra elképzelhetetlen egy háztartás macska nélkül, így ismét „macskásemberré” váltam. Ekkoriban került hozzám ismerős révén két fiatal felnőtt cica, akiket előző gazdijuk hátrahagyott Magyarországon, ő pedig Németországba költözött egy jobban fizető munkahely reményében. Kicsit tartottam is ettől az örökbefogadástól, sosem vettem még magamhoz felnőtt macskát, szerettem „magamhoz idomítani” őket kisebb koruktól (már amennyire egy macskát ugye idomítani lehet, ezt inkább fordítva szokott elsülni 🙂 ) Valószínűleg nem a legbékésebb környezetből kerülhettek hozzám, mivel nagyon félősek, ijedősek voltak. Ebben az sem segített, hogy ezt megelőzően panelcicák voltak, így az udvar megismerése is hetekig tartott, és akkor is végig mellettük kellett üljek, különben pánikrohamot kapva rohantak az ajtóhoz. Így jutottam arra az elhatározásra, hogy kellene egy harmadik, lehetőleg stabilizáló szerepet betöltő cica a házba.

Miért a norvég erdeire esett a választásotok a többiek mellé?

M&M

Pici korom óta imádom a minél nagyobb méretű bundás, lehetőleg vadas kinézetű macskákat. Mai napig emlegetjük családban, hogy kisiskolás koromban egy vadasparki látogatást követően hetekig lobbiztam anyukámnak, hogy az ott látott hiúzt szeretném hazahozni :). Az őszintét megmondva, nem a norvég erdei fajtát választottam ki, hanem a tenyésztőt, titeket. Persze tetszett a többi hosszú szőrű fajtánál nem tapasztalt „vad tekintet”, és a nyugodt természet, de bármilyen hosszabb szőrű fajtának rendkívül tudtam volna örülni.

Hogy találtál ránk, miért minket választottál?

Egy véletlenszerű internetes keresés során találtam rátok, megfogott azonnal az igényes, jól átlátható honlap és a közvetlen hangnem. Sajnos nagyon sok olyan tenyésztői oldallal találkoztam, amely rideg, személytelen volt, mint egy bolt honlapja. Sokáig csak „szemezgettem” veletek, bekövettelek titeket a Facebook-on. (Ekkoriban született a Stargate alom és Uno.) Az írásaidból áradó kedvesség, a cicák iránti odaadás teljesen elvarázsolt nem csak engem, de a családom többi tagját is, akiknek mindig olvasgattam, hogy épp mi van a cicákkal :). Azt is be kell, hogy valljam, világ életemben úgy voltam vele: Őrült, aki macskáért pénzt ad. És amúgy is, a fajtatiszta macska egyfajta úri hobbi, újgazdag emberek pénzszóró magamutogatására való csak. Ez az – amúgy fogalmam sincs honnan eredő – előítélet olyan pár nap Nordic Verden olvasgatás, képnézegetés után átmenet nélkül átcsapott egy „azonnalakarokénisegyet” érzésbe.

Hogy választottad ki Moss-t, és miért őt?

Baby Moss

Sokszor elhangzik a Facebook-on, hogy biztosan nagyon nehéz a választás, hisz mindegyik pici (és persze nagy is!!) milyen gyönyörű, biztos lehetetlen a döntés. Ennek általában pont az ellenkezője igaz, a leendő gazdi azonnal tudja, érzi, hogy kit kell hazavigyen.
Az én Mossomat már 2 napos korában kiszemeltem magamnak, valami hihetetlenül megfogott benne, holott én maximum lelkes amatőr vagyok, nem tenyésztői alapossággal tekintettem rá. (Persze mikor kicsit nagyobb lett és láttam, hogy micsoda gyönyörű szépségpöttyös csupabunda jószág lett belőle, akkor elégedetten vigyorogtam, jó volt a megérzés!)

Moss, az elbűvölő

Mivel nem szerettem volna elkövetni azt a hibát, hogy előre beleélem magam a dologba, aztán a vacillálás miatt esetleg más megelőz, így felkerestelek titeket egy levélkével, ahol megvallva a macskák iránti végtelen rajongásom egy személyes találkozót kértem. Sokszor írtátok különböző írásokban, hogy a személyes találkozó nagyon fontos nektek. Ennek nagyon örültem, mert nekem is! Bár a rengeteg olvasmányból és a válaszleveletek hangvételéből nagyjából semmi kétségem sem volt afelől, hogy most valami nagyon jóba készülök belecsöppenni, mégis úgy illett, hogy mutassuk meg magunkat egymásnak.

Mesélsz Róla? Milyen volt az első találkozás? Hogy teltek az első napok? A másik két szépség mit szólt hozzá?

Tetszett neki a tél 🙂

A kezdeti levélváltások után tűkön ülve vártam az első látogatást, sokszor elképzelve milyen lehet ez a festői környezet, ahol a „világ zajától távol” ilyen gyönyörű macskákat nevel valaki. Első utam ráadásul pont egy heves hóesés közepette volt esedékes, így adott-kapott még egy löketet a skandináv életérzés. Csendes, hegyes-dombos környék, pici utca, friss hó mindenhol. Megérkezek, egyszer csak megjelenik egy kedvesen mosolygó hölgy a házból ( 😀 ), a kölcsönös bemutatkozás után pedig beléphetek végre a tenyészetbe. Első élményem az előtérből belépve Jamie volt, ahogy azonnal megjelent a lábamnál és köszöntött. (Úristen, mekkora!!!!!!) Itt következett olyan negyed óra filmszakadás, túl sok szépet láttam egyszerre és lefagyott a rendszer. 😀 Szerencsére pont olyan időben jártam ott, mikor az összes felnőtt elől lehetett, így kellően megcsodálhattam Jamie-t (Úristen, mekkora!!!!!!), Lorát (Uramjézus, még gyönyörűbb, mint képen!), Rosit (Megállás nélkül beszélget velünk, haláli!), majd szembe találtam magam Vele. Apró, de a testvérei közül a legnagyobb. Hatalmas bunda, uralkodói tekintet (ebben nagyon sokat ütött Lorára), minden porcikájából sütött, hogy különleges. Emlékszem, az első találkozásunk alkalmával nem is nagyon foglalkozott velem, elvonult játszani valahová 😀 A kölcsönös szimpátiát nyugtázva meg is beszéltük, hogy Ő kell nekem, viszont egy folyamatban lévő költözés miatt nem tudom 12, csak 14-15 hetes korában elhozni. Bevallom a költözésnél sokkal jobban izgatott, hogy mikor hozhatom végre el Moss-t. A nagy napon egy cimborát magamhoz véve megérkeztünk hozzátok, kipakoltuk a cicaszállítót, amibe Moss és Horten azonnal befeküdtek. Emlékszem, hogy minden áron aludni akart benne, Te pedig próbáltad játékra ingerelni, hogy inkább a kocsiban aludjon, erre persze ő nagy ívben tett 😀

Moss – vacsorára várva

Bepattantam a kocsi hátsó ülésére Vele, és nekiindultunk. Pest rázós útjait rosszul viselte, sokat nyávogott, a pályára felérvén teljesen megnyugodott, bizakodón tekintgetett rám, majd egészen hazáig aludt. Mikor megérkeztünk haza, a ház épp tele volt emberekkel. Ott voltak a szülők és két mesterember is, akik ha jól emlékszem a vizet csinálták. Én hülye féltem, hogy szegény cica biztos traumás lesz. Egy francot. A lehető legméltóságteljesebben kilépett a tárolóból, mint királynő a hintóból, felcsapta a farkát és indult felfedezni. Egy perc múlva már az egyik szerelő hátán ugrált. Hát igen, ez a norvég! Mivel szét volt rombolva még a ház és minden a feje tetején állt, nem tudtam külön „tárolni” a másik kettőtől, a hazaérkezést követő fél órában már össze lettek engedve. Az első pár órányi kölcsönös méregetés és fújás után a nagyobbik, bundás cicámmal már össze is haverkodtak, másnap már arra értem haza, hogy hátukat egymásnak vetve alszanak az ágyon. A harmadik jóval félősebb, neki egy jó hét kellett mire egyáltalán meg merte szagolni Moss-t, de azóta ők is szuper mód kijönnek egymással, bár szerencsétlen már akkor kisebb volt, mikor Moss hozzám került 14 hetesen!

Milyen a három macska kapcsolata és szerinted jót tett-e nekik az, hogy új társuk lett?

Barátság <3

A két felnőtt bár aranyos volt, de rendkívül nehéz volt velük. Mindentől stresszeztek, látszólag a saját árnyékuktól is megijedtek. Ebben persze az is közrejátszott, hogy fél év alatt el kellett szenvedjenek 2 költözést is, és nehezen ment nekik a beilleszkedés. A szándékom, miszerint egy nyugodt természetű cica majd stabilizálja őket, maximálisan bejött. Az első rövidke bizalmatlankodást gyors feloldódás követte, hatalmasakat kezdtek egymással játszani, bár a félénk cirmos inkább távolról, magasról szerette őket figyelni. Öröm volt látni, hogy milyen kiegyensúlyozott lett a két „öreg” az új kis jövevény hatására.

Milyen jellem Moss? Miben másabb, mint az eddigi cicáid?

Moss olyan norvég, mint ahogy abban a bizonyos nagy könyvben meg van írva. Méltóságteljes, nyugodt, kiegyensúlyozott, rendkívül szociális. (Első perctől látszott, hogy nagyon jó környezetből került ki!) Két üzemmódban működik, melyek között néha látszólag semmiféle átmenet nincs. Van a sztoikus, nyugodt énje (ilyenkor sikerül remek fotókat lőni róla) és van az általam csak „bundás tájfun” vagy „bundás terror” néven ismert őrület, mialatt keresztül-kasul sprinteli a házat, üldözi a néha álmukból felvert felnőtteket, az udvarra kijutva pedig fel-alá ugrál kenguru módjára a fűben.

Csodaszép 🙂

Szuperül elfoglalja magát a házban; Egyik kedvenc elfoglaltsága, hogy az egyik lábtörlőmet rugdossa keresztül a konyhán, viszont az igazi vad énje az udvarra kiérve mutatkozik meg. (Főleg, ha kicsit hűvösebb az idő, vagy megfújja a szél). A nyugodt, sodrából kihozhatatlan macska egyik pillanatról a másikra vad, erdei macskává változik, hosszú órákat képes a nagy hóban (vagy fűben, évszaktól függően) ugrándozni, vadászni a rovarokat, bogarakat. Ebben is sokkal bátrabb volt amúgy a felnőtteknél, akik maximum az ajtótól fél méterre mertek eltávolodni. Moss példáját követve kezdték ők is apránként felfedezni az udvart.

Van valamilyen vicces vagy kedves történeted Mossról, amit szívesen megosztanál velünk?

Biztos nem lennék jó standupos, mert egy nagyobb sztorival sem tudok szolgálni. Moss inkább az apró dolgokkal lopta be végleg magát a szívembe. Az apró harcokkal, hogy a három közül melyik ülhet a kaparófa tetején. Amikor lesből a polcról vetődve megtámadja az ártatlanul arra tévedőket. 😀 Ahogy bárhonnan előkerül, ha meghallja a konyhaszekrény nyikorgását (ott tartom a vitamint és a jutalomfalatokat). Ahogy kenguru módba vált a nagy fűben. Amikor hajnali négykor a több mint 5 kilójával gyomron ugrik, mert ő épp akkor akar szeretni. 😀

Szerelem <3

Amikor leszarja a sok drága macskajátékot és napokig egy darab elszakadt cipőfűzővel szórakoztatja magát. Amikor fürdés közben minden áron bele akart ugrani a kád vízbe. Amikor a macskavitákat azzal zárja le, hogy a cirmost egy laza mozdulattal földhöz vágja, ráfekszik, majd mosdatni kezdi. 🙂 Rengeteg apróság, amely együtt egy hatalmas szeretetcsomaggá áll össze.

Más az élteted most, hogy  Moss veled él? Milyen az élet egy norvég erdeivel?

A nyugodt természete nem csak a cicákra, rám is jó hatással volt. A munkám sajnos elég sok stresszel, idegességgel jár, ezeken általában a hazaérkezést követő 5 percben már túl is lendít. Az ember sosem unatkozik mellette, mindig a dolgok sűrűjében van. Rengeteg szeretetet ad, és mellette tényleg mindig van valami tennivaló (ami persze sokszor kimerül abban, hogy a rombolás nyomait takarítom: D) Moss az életem egy nagyon nehéz, rossz korszakában került hozzám, ami klasszisokkal jobban viselhető, mióta Ő itt van. Köszönöm, hogy bizalmat szavaztatok nekem és, hogy magamhoz vezettem egy ilyen hihetetlenül különleges, egyedi szőrmacit™.

Nagyon szépen köszönöm, hogy időt fordítottál az interjúra, és azt is, hogy mindig egy csomó képet és videót küldesz Moss-ról. Nagy öröm látni, hogy mennyire jól érzi magát Nálad. Reméljük, egyszer járunk arra, és meg tudunk látogatni Benneteket! Addig is csodás nyarat és sok élményt együtt!

Ölelés,
Virág

Interjú a Nordic Verden cicák gazdijaival – 6. rész – Jonas Quinn aka Jónás 0

Judit, Lili és Jónás – egy fantasztikus hármas

Kedves Judit!

Örülök neki, hogy elfogadtad a felkérésemet, és interjút készíthetek Veled. Az egyik bécsi kiállításon találkoztunk először, ahol mi is csak látogatók voltunk, hiszen éppen cicákat hoztunk Bécsbe, hogy átadjuk őket az új gazdijaiknak. Persze előtte már váltottunk sok levelet és kétségem nem volt afelől, hogy egy igazi cicaszerető embert fogok megismerni személyedben, aki alapos, kedves, és igazán szuper gazdája a már meglévő Lilinek és nagyon jó gazdája lesz egy kis norvégnak is. Óriási volt a hangzavar, de azért jót beszélgettünk és tudom milyen sokat vártál még utána – hónapokat – türelmesen, hogy végre megszülessen a Te cicád, Jónás.

Kicsit mesélsz magadról és Liliről?

Lili

Lilivel a Bécsi-erdő közelében éldegélünk egy társasházban. Lili egy egyszerű házicica, kb. 4 hónapos korában került hozzám egy karácsonyi szünet idején – mentett, állandóan remegő, rémült kiscicaként. A sok nehézség, megpróbáltatás miatt rengeteget betegeskedett az első években, aztán felnőtt cicaként volt egy komoly lábműtéte is. Tavaly ismét egy váratlan betegség és műtét. Ahogy azt már meséltem neked, a volt a mi „extrém szórakozásunk“, hogy tetemes összegeket hagytunk az állatorvosoknál:-)

Miért a norvég erdeire esett a választásod Lili mellé?

Lili egy végtelenül finomlelkű, de borzasztóan félénk, visszahúzódó cica. A lábműtétje után sajnos túlsúlyos lett, ami miatt aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy a több mozgáshoz egy cimborát keresek neki. Ekkor kb. 4 éves volt Lili. Az elején menhelyi cicára gondoltam, de több okból kifolyólag ezt a tervemet módosítanom kellett.
Addigra már gyűjtöttem az információkat, és tudtam, mennyire fontos, hogy a leendő társ és a meglevő cicánk jelleme kiegészítse egymást, harmonizáljon. Akkoriban az egyik tanítványomnál ismertem meg Kimit, a nyugodt és játékos szibériai cicát. A jellem nyomvonalán elindulva aztán olvasgattam a fajtaleírásokat, eredetet, és így bukkantam rá valahogy a norvég erdei cicákra.

Hogy találtál ránk, miért minket választottál?

8 hetes Jónás

Egy hozzánk közeli tenyésztőnél érdeklődtem, de a kis lakásomra hivatkozva ő nem szívesen adott volna cicát. Ekkor elkeseredtem, elkezdtem keresgélni a magyarországi lehetőségeket is, így tárult elém a barátságos, szép és informatív honlapotok. Végre egy norvég erdeis honlap, ahol van sok és részletes információ, kedves és melegséggel teli történetek, ez nagyon megtetszett! Nekem sokat jelentett a barátságos, nyitott hozzáállásotok, hogy volt türelmetek végighallgatni kérdéseimet, kéréseimet – miszerint egy problémás cicushoz keresek egy cimborkát.

Hogy választottad ki Jónást, és miért őt?

Az egy napos Jónás

Igazából nem is én választottam, hanem megkértelek, hogy a kiscica jelleme és megfigyeléseid alapján ajánlj nekem egy Lili-kompatibilis cicát. Nekünk nem a kinézet, szín vagy a nem volt a fontos (ezt mondjuk egy tenyésztőnek nem lehetett túl hízelgő hallani), hanem a szociális „véna”, a higgadt, kiegyensúlyozott jellem. Aztán küldtél nekem javaslatot és Jónás vidám nózija, mókás tekintete valahogy megragadott.

 

Mesélsz Róla? Milyen volt az első találkozás? Hogy teltek az első napok? Lili mit szólt?

Lili és Jónás

Hú, de gyorsan elreppent az az idő! Pontos részletekre már nem is emlékszem, mert a fiatalúr anno úgy döntött, hogy hajnali 4 órakor „már aztán tényleg teljesen reggel van“, és így nekem kicsit kómásan teltek az ismerkedés izgalmas napjai. 🙂 Nos, az volt, hogy Lili fújt és fújt, aztán elvonult a kuckójára búslakodni, hogy hová is lett az ő szép, nyugis élete… Én meg kántáltam neki rendületlenül, hogy „Lili, kedvesssen!“ De napról-napra javult a helyzet, Lili Jónás iránti kiváncsisága nőtt, elkezdtek fogócskázni – ez Lili kedvenc játéka és ez jelentette az áttörést. Az első napokban otthon maradtam velük: volt közös játék, de külön-külön is extra sok törődést kaptak, hogy senki se szomorkodjon. Szerencsére az ennivaló miatt nem volt, és a mai napig nincs semmiféle veszekedés vagy irigykedés, sőt, volt már olyan is, hogy Lili kunyerált repetát, aztán simán átengedte Jónásnak, mintha neki kérte volna…

Milyen most Lilivel a kapcsolata és szerinted jót tett-e neki az, hogy 6 évesen kapott maga mellé egy társat?

Jónás, a szépséges

Szerintem eddig nagyon jól alakult Jónással a kapcsolata, de ez nálunk Lili félénksége miatt nem azt jelenti, hogy összebújva alszanak és mosdatják egymást, mint más cicák és minden tökéletes, idilli. Hanem azt, hogy állandóan Jónást figyeli, bizalommal pislongat rá, puszikat váltanak, vagy éppen „beszélgetnek”. Lilinek mindenben Jónás az abszolút példakép, azóta a kaparófára is csak úgy lehet felmászni, azzal a technikával, ahogy Jónás mászik. Az az izgalmas játék, amivel Jónás játszik, a többi uncsi. Lili egyáltalán nem szerette a papírdobozokat, de látván, hogy Jónás milyen vidáman helyezkedik el a kartondobozokban, most már tisztára dobozmániás lett Lili. Szóval sokat tanult Jónástól, rengeteget változott – és csak előnyére. Jónás kedves és barátságos lénye nagy segítség Lilinek! Már ki mer menni a folyosóra, amire eddig soha nem volt példa. Mindig azt nézi, hogy hol van Jónás, mit csinál, keresi. Sokat dorombol Lili, mosolygósabb, sokkal többet játszik-mozog, és olyan vidámkodva-őrültködve kergeti a botos-szalagos játékokat, mint egy gondtalan, boldog kiscica.

Milyen jellem Jónás?

Jónás a fenséges

Jónás valójában egy jóságos, csupaszív tündér, selymes bundában! Másodállásban pedig főmókamester. Hihetetlenül kiegyensúlyozott, és olyan türelmes, mint egy kis buddha. Ez nagyon sokat segített az összeszoktatás nehézségeinél: őt aztán nem hatotta meg, hogy kapott egy suhintást vagy visszautasító cicapillantást, attól még szép az élet és barátkozzunk, szeressük egymást! Nagyon mókás kisbetyár, sokszor megmosolyogtat a tesójához hasonló cetlimániájával: imád összehajtogatott betegtájékoztatókkal, kartoncsíkokkal, vagy éppen tollakkal játszani, száguldozni, cipeli ezeket ide-oda. No ne is mondjam, hogy a „kincsek“ az ágyban, a paplan körül landolnak, az ám az epicentrum, ide kell minden kedves játékot hurcolászni! Mindig kitalál valami mókásat. Kb. 2-3 hónapja felfedezte magának az apportírozást, azaz nagy örömmel rohan az elhajított kartoncsíkok, betegtájékozatók után, odahozza nekem, és mint egy kutya, örömtől lihegve várja, hogy újra eldobjam öröme tárgyát. Néha odahozza nekem valamelyik kincsét, leteszi a lábam elé, és ilyenkor az a feladatom, hogy eldobjam azt a valamit. 🙂 Okos, gyorsan kifigyel-kiszagol mindent, meglepően jól megjegyez dolgokat.

Ki szoktál vele mozdulni a négy fal közül? Ha igen, hogy viseli?

Jónás imád az erkélyen nézegelődni

Igen, szoktunk menni a ház kertjébe sétálgatni, Jónás már ismeri a kerthez vezető ajtót a folyosón, s mint egy kutyus, kipécézi magának és megy egyenesen oda. Vagy megy a polchoz, ahol a pórázt tartom és leszedi onnan, utalva ezzel a sétára… De azért néha úgy gondolja, hogy a pórázon való sétálgatás – póráz nélkül az igazi. 🙂 Egyébként az erkélyen tölti legtöbb idejét, mivel ez közvetlenül a kertre néz, és Jónás roppant fontos feladatának tekinti, hogy figyelje a magukat illegető rigókat, a kergetőző kisegereket, gyanús bokrokat, fákat, fura szomszédokat. Esténként is kint szeret aludni. Ha orvoshoz kell mennünk, azt nagyon jól viseli, mindenkit elbűvöl és szórakoztat – hát örülnék, ha ilyen készségesen ugrálnának körülöttem az orvosok…

Más az életed most, hogy Jónás veled él? Milyen az élet egy norvég erdeivel?

Egy nagyon fontos cetlivel 🙂

Jónás <3

A magasban

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Norvég erdeivel élni nagyon nagy öröm. Amióta Jónás megérkezett hozzánk, azóta minden nap valahogy vidámabb lett. Egy mókamester mellett ki tudna szomorkodni? Jónás kedvenc játéka mostanában a spontán ijesztgetés. Gyanútlanul jövök-megyek a lakásban, erre hopp, hirtelen elém ugrik a fedezékéből, és vidámkodva rögtön elszáguld. Ezt szereti Lilivel is játszani, nem csak velem. No és a norvég erdei cicák innovatív ötleteiről mindannyian sokat tudnánk mesélni…
De a legfontosabb: hálásan köszönöm nektek, hogy egy ilyen jól szocializált, kiegyensúlyozott norvég erdeit kaptam tőletek, s hogy mindig figyeltetek Lili igényeire!

A hajnali négyes kezdeti ébresztőkért utólag is elnézést kérünk, sajnos nálunk a korai kelésem  miatt ehhez szoknak hozzá, de remekül át lehet őket szoktatni a későbbi ébresztőre. 😀 Nagyon szépen köszönöm az interjút, és azt is, hogy mindig fantasztikus, képes-vidám beszámolókat írsz nekünk az életetekről.  Sokat jelent nekünk, hogy tudjuk, Jónás ennyire jó és szerető közegben él, már alig várjuk, hogy meglátogassunk Benneteket! 

Ölelés,
Virág

Joanna – így leszek tenyészcica 3. rész 0

Kedves Olvasóink!

Nagyon rég írtam már nektek Joannáról  – annyira sok történés és dolog volt/van a 3 alom kicsivel, de már tervezem egy ideje, hogy beszámolok nektek róla.

Joanna – 8 hónapos

Johi már 8 hónapos, tehát mostmár tényleg igazi kamasz. A viselkedése és a kinézete is igazolja ezt – bár szépsége vitathatatlan. Johi először szomorú volt, amikor Horten is elköltözött és egyedül maradt kiscica. Ekkor február volt és aktívan folyt a tüzelés a nagyok között, így nem sok ügyet vetettek Joannára. Szuper egy természetű cica, nem vette ezt zokon, csak méginkább ragaszkodni kezdett hozzám. A vemhes cicák – főleg Hayley – nem annyira örültek a társaságának, ők már másfelé figyeltek, Johi szertelensége nem illett most a képbe náluk. Kíváncsi voltam mit szólj majd a picikhez, de nem igazán tetszettek neki, amikor már a box közelébe ment befújt rájuk és ennyi, továbbállt. Nem is nagyon változott ez egészen addig, míg az aprók el nem kezdtek kint rohangálni, akkor egyre inkább rájött, hogy végre van kivel szórakozni, rohanni, őrültködni – bár tegyük hozzá nagyon nem voltak egy súly csoport és ügyességi szintben is nagyon különböztek, de ez akkor is változatosságot hozott Johi életébe. Néha azért még rendreutasította a kicsiket, akiket ez nem hatott meg, zúztak tovább ezerrel. Azóta Joey valami érdekes helyet foglal el a felnőttek és a kicsik között, talán még igazán ő maga sem tudja, melyik tábort is kéne erősíteni. Így hol komoly nagylány képében tündököl, hol száguld a kicsikkel mint akit felhúztak – természetesen nem veszi figyelembe ehhez a nem elhanyagolható súlyát, és néha röpül ez az, mondjuk egy szennyeskosár az emeletről, vagy az asztalterítő mindenestül, ami csak rajta van. Mindenképpen vidámabb így az élete most és örülök ennek.

Johi, a mókás 🙂

Enni szeret, termetre óriási, azt hiszem a legnagyobb nőstény norvég erdei cicánk lesz – némelyik felnőttnél már nagyobb, de ez jellemző Jaime kölykeire. Kicsit pocakos is, de ez is jellemző Jaime kölykeire ebben a korban. Ez nem jelenti azt, hogy kövér – látjátok majd a képeken, hogy nem, egyszerűen olyan alkat, mint az apja – itt jobb türelemmel kivárni, míg megnő és eléri a végleges arányait, és nem megijedve kajamegvonásra ítélni – mert az elég csúnyán visszaüthet később. (Erre egy másik írásban térek majd ki, itt nagyon eltávolodnánk a témától ezzel.) Típusra továbbra is nagyon szép, profilra, állra, fülre – nagyon elégedett vagyok a vonalaival. A bundaminősége is nagyon sokat változott, eltűnt a kölyökbunda és csodaszép selymes bundája van, bozontos farka, már várom, hogy fog mutatni ősszel-télen a szépséges téli bundával.
Johi belülről egy kedves nagy gyerek, hihetetlen mennyiségű szeretetet tud adni, és nagyon fontos neki az, hogy ő is sok törődést és szeretetet kapjon. Végtelenül kedves és ragaszkodik hozzám, legszívesebben velem töltené az összes ébren töltött időt (amikor nem rohan vagy eszik). Nagyon ölbebújós.

Asztalterítő csere aktív résztvevője 😀

Folyamatosan fel kell venni, sőt, vannak olyan tevékenységek, amiből őt kihagyni nem lehet. Ilyen a teregetés, azt valamiért elkönyvelte, mint remek közös programot. A teregetés így nálunk a következőképpen fest: kiszedem a ruhákat a mosógépből, ekkor már izgatott. Elindulok az emeletre, itt már legyorsul, hogy mire felérek, már a szárogató előtt várjon rám. Megvárja míg leteszem a kosarat, majd két lábbal felmagasodik és a lábait  nekem támasztva kéri, hogy vegyem fel. Nos, mit van mit tenni, felveszem, mert addig kéri, amíg ez meg nem történik. ilyenkor átveti magát a bal vállamon, lelóg kicsit elől, kicsit hátul és befúrja a fejét a nyakamba, és ezt a pozíciót fenn is tartja a teregetés ideje alatt. Ha leteszem szomorú, így inkább kifejlesztettem a másfélkezes teregetést – lassú, macerás – de kit érdekel? Johi boldog tőle és ez a legfontosabb. A sok kicsi miatt úgyis kevés idő jut most külön-külön minden felnőttre és rá. Johi a kora alapján amúgy már el is kezdhetne akár tüzelni is, de még eddig nem kezdett – lassan el fog jönni ez az időszak is, de természetesen most még nem elég idős ahhoz, hogy kicsinyei legyenek. Rengeteg mókás és kedves szokása van, például tudja, mikor megyünk lefeküdni, gondolom megfigyelte, hogy milyen történések után (fürdés, fogmosás…) megyünk aludni, és mindig mire az ágyba jutunk, ő már ott vár minket. Szeret velünk aludni, bár most, hogy ilyen meleg van nem marad ott egész éjjel. (Ez egész éjjel alatt értsd természetesen ez én magam és a macskák éjjeli alvási idejét, ami kb. 12.30-04.30. közötti remek időtartamot jelöl.)

Szabival az árpilisi győri kiállításon

Szóval Joannával az élet cseppet sem unalmas, aktív cica, és hihetetlen szeretetbomba, mindenkit nagyon szeret, de én vagyok a kedvence.

Kiállításra most nyáron nem megy – meleg van, majd ősszel, és meglátjuk, hogy még ez év végén, vagy a jövő év elején pároztatjuk-e. Ez még rengeteg mindenen múlik, és sok idő van még addig, bár néhányan már várnak nálunk a kiscicáira. Egyelőre más dolga nincs, mint jól érezni magát és fejlődni, nőni és fogadni a hódolatunkat.

Vidám napotok legyen, jó, hogy itt vagytok!

Ölelésem, Virág

 

A látogatásokról 0

Kedves Olvasóink!

Régóta tervezem már, hogy írok egy kis itinert a látogatásokról. Mármint a tenyészetünk látogatásáról.

Mint azt már biztosan sokan tapasztaltátok, a legtöbb tenyészet zárt, és nem enged be látogatókat a cicái közé. Ennek mindenféle indoka lehet, és jó részük jogos is, más részük csak kényelemből fakad, vagy éppen takargatnivalóból – ezer indok állhat a háttérben. Tenni úgysem tudtok semmi, ha egy tenyésztő nem enged be, akkor nem enged be – tiszteletben kell tartani, maximum odébb állsz. Ami biztos, érezzük  megtisztelve és szeretve magunkat akkor, ha valahová mégis bejutunk macska látogatás címszó alatt.

A banda a nappaliban 🙂

Egy tenyésztőnek rengeteg a dolga – sajnos nem csak annyi, hogy egész nap simogatja a cuki cicákat, így higgyétek el tényleg nagy dolog az, ha időt szán Rád, a Családodra, a látogatásodra a kérdéseidre (amit ő már ezerszer megválaszolt másoknak), egyszóval az örömödre amit egy ilyen macskaparadicsom látogatása egy “kívülállónak” (értsd tenyésztésben nem jártas, fajtát nem ismerő) jelent. Ez itt most nem önmagam és más nyitott kapukat biztosító tenyésztők fényezése, egyszerűen csak tény. Tény annak ismeretében, hogy tudom mennyi munkát ad a tenyésztés és önmaga az élet, a munkáink-házunk-kertünk-családunk-állataink – és mennyi pluszt kell beletenni akkor, ha mindezt meg is mutatod. Gondolj csak bele! Nálunk általában egy gazdijelölt/cica vásárló négyszer fordul meg átlagos esetben (nagyon ritka az, hogy aki jár nálunk az utána nem vesz mégsem cicát). Van, akik többször, van akik kevesebbszer tudnak jönni, de átlagosan ezzel a számmal lehet számolni egy cicánál. Először, amikor eljön ismerkedni velünk, a cicákkal. Aztán eljön választani, amikor Ő kerül sorra, majd jön egyszer a cicát látogatni  – hiszen hosszú hetek telnek el, mire a választás után még hozzá költözik, és jön, amikor hazaviszi a cicát.

Velük is kell foglalkoznunk 🙂 Milo és Tigris

Ha a múlt évemet nézem, és 22 eladott cicával számolok, akkor az 22×4 óra, vagyis összesen csak maga a látogatás ideje nettó 88 óra. Ha hozzászámolom a készülődést, a látogatók közötti sokmindenre fel nem használható fél órákat, a késést-tovább maradást vagy éppen felajánlott fuvart, akkor ennek a számnak a többszöröse jön ki – s ezek szinte csak hétvégére koncentrálódnak. Ugye így máris látszik a belé fektetett munka és idő?

Rosi, akit a látogatók imádni szoktak 🙂

Leszögezem: örülünk a látogatóknak! Tényleg. Fantasztikus embereket ismerünk meg és nekünk nagyon fontos az, hogy lássuk azokat az embereket, akik a féltve óvott, vigyázott és rengeteg energiával terelgetett apró kis norvég erdei cicáknak majd a gazdái lesznek. Jó helyen akarjuk őket tudni. A legjobb helyen. És ezt csak ezzel a módszerrel látjuk biztosítottnak, csak így nyugodt a lelkünk akkor, amikor egy kicsi elköltözik tőlünk. Szóval ez az írás nagyon nem azért született, hogy elvegye tőle a kedveteket, sőt.. csak szeretném, ha látnátok, hogy nekünk ez is feladat. Energia. Idő.  És ha idő, akkor pénz. Legtöbbször a minimális szabadidőnk és pihenőidőnk rovására csináljuk ezt. Nem bánjuk egy pillanatig sem, és szeretettel várunk Benneteket! Cserébe annyit kérünk, hogy a következő kéréseket tartsátok be. Avagy, mire figyelj, ha macskatenyészetet látogatsz:

  • Ne sértődj meg, ha nem kapsz azonnal időpontot és várni kell a látogatásoddal akár heteket is. Lehet, hogy vemhes nőstény van, vagy frissen szült apró babákkal,  esetleg ivartalanításra váró kicsik vannak – ilyenkor a cicák biztonsága, nyugalma és egészsége mindennél fontosabb, ezért nem fogadunk látogatókat. Az is lehet, hogy egyszerűen csak  nagyon be vagyunk már táblázva, esetleg családi programon veszünk részt (nekünk is van családunk, gyerekeink…)
  • Kérlek ne várd el, hogy előző napokban én erősítsem meg a látogatást, nincs rá kapacitásom. Te viszont nyugodtan írj rám, vagy csörögj rám, hogy igen jöttök, számíthatok Rátok.
  • Ha mégsem tudsz jönni, kérlek mondd le az időpontot, ne várjunk tettre készen feleslegesen. Sokszor bonyolult szervezés áll amögött, hogy fogadni tudunk, tisztelj meg azzal, ha nem tudsz jönni, akkor azt jelzed.
  • Ne késs, és ne érkezz korábban! Ha késel, kevesebb idő jut rád, ha korábban érkezel lehet, még nem vagyunk fogadóképesek (mert épp próbálunk rohanva két falatot bekapni, vagy visszahívást ígértünk valakinek, vagy egyszerűen az előző vendégek még nálunk vannak. A házunk kicsi, korlátozottan befogadóképes.) Ha korábban érkeztek érdemes szétnézni a faluban, vagy a környéken – szép hely nagyon!
  • Nincs házszámunk, csengőnk – kicsit inkognitóban élünk a cicák miatt (is) – hívj fel nyugodtan, ha odaértél és be szeretnél jönni.
  • Ha van otthon cicád/kutyád, kérlek egy olyan ruhában gyere, ami vele még nem érintkezett, tehát frissen vetted ki a szekrényből.
  • Igen, a cipőt minden esetben le kell venni és alapos kézmosást szeretnénk kérni. Mi magunk is ruhát cserélünk amint haza érünk, és sokszor és alaposan mosunk kezet.
  • Ezek után nyugodtan a cicák közé telepedhetsz, és játszhatsz velük, simogathatod őket kedvedre.
  • Általában igyekszem az összes felnőtt cicát odahívni vagy megmutatni az első látogatásnál, hogy lásd a cicáinkat. Örülni szoktak a látogatóknak és kedvesek-érdeklődőek, de nekik is van alvó idejük, vagy épp vemhes/szoptat stb., vagy valamiért el szeretne vonulni és felmegy az emeletre. Kérlek tartsd tiszteletben, ha épp nyugalomra vágyik, ne menj utána – az emelet privát terület, tudják a cicák, ha el akarnak vonulni, akkor van hova.
  • Szívesen megkínálunk kávéval, teával, innivalóval és rágcsálni valóval, nyugodtan szólj, hogy használni szeretnéd a mosdót – érezd magad otthon!
  • Egy-egy látogatóra egy órát tudunk szánni. Kérlek ezt tartsd tiszteletben akkor is, ha a következő látogató még nem kopogtat az ajtón. Lehet beterveztünk egy gyors ebédet, lehet mennünk kell valahová, vagy más elfoglaltságunk van. Egy óra általában bőven elegendő arra, hogy mindent átbeszéljünk, válaszoljunk a kérdéseidre és így tovább.
  • Nyugodtan készülj kérdésekkel, ha kell, írd fel – az ember néha elfelejti mit is akart a cuki kis norvég erdei macskák bűvöletében. 🙂
  • Igen, nyugodtan készíthetsz képeket. Arra kérünk, ha azt bármilyen formában közzé teszed, mindig írd hozzá, hogy  Nordic Verden Norvég Erdei Macska Tenyészetben készültek. Ha a képeken a családunk tagjai is szerepelnek, akkor légyszíves kérj engedélyt a közlése előtt. Köszönjük!

Azt hiszem minden fontosat elmondtam, amit akartam. Örülünk Nektek, várunk Benneteket!

Legyen csodás napotok, és kitartásotok a következő 40 esős napra. Mégiscsak Medárd napja vagyon – és hajnalban már zuhogott… 😀 Én vagyok az egyetlen, aki ennek örül?

Ölelésem,

Virág

Ilyen volt Norvégia tavasszal 0

Kedves Olvasóink!

Hello from Norway <3

Ígértem Nektek, hogy beszámolok az idei norvégiai utunkról. Ez volt az első alkalom, hogy tavasszal jártunk ott. Voltunk már kora nyáron, nyár végén és ősszel is – de május elején még soha. Volt bennünk némi izgalom, mert az idei tél nagyon kemény volt Norvégiában, hogy egyáltalán elolvad-e a hatalmas hó, mire megyünk majd. De az időjárás nagyon kegyes volt, minden várakozásunkat felülmúlta. Azért azt is megmondom őszintén, hogy itthon nekem már nagyon melegem volt – nem szeretem a meleget, húsz fok alatt még elvagyok, de felette minden bajom van – így bíztam benne, hogy legalább egy tíz fokkal hűvösebb lesz. Nagyon vártuk már az utazást és a kikapcsolódást a rengeteg tennivalóból, de ugyanakkor elég idegesek is voltunk, mivel három alom maradt itthon a segítőinkre, ami igazán emberes feladat – mivel ezúttal a lánykáink is velünk tartottak – már rég vittük őket magunkkal, utoljára négy éve voltak Norvégiában. Hosszas egyeztetések és itinerek meghagyása után a reggeli rutinnal végezve indultunk el a reptérre. Meleg volt, nagyon meleg – még a póló-nadrág-cipő kombó is soknak tűnt.

Hegyi tó

Kora délután szállt le a gépünk, és hamarosan megtapasztalhattuk, hogy bizony Oslo-ban is van dugó – a munkaidő végeztével mindenki hazafelé tart, így elég sokat araszoltunk, mire kijutottunk a városból. Sebaj. Jó volt újra a világ legjobb országában lenni – hiányzott, mégha csak jó fél év telt is el az utolsó látogatásunk óta. Mivel másnap egy fantasztikus családi ünnepségre voltunk hivatalosak, így egyből erre a helyszínre tartottunk, hogy segítsünk az előkészületekben legalább egy kicsit. Jó volt – nagyon jó – újra találkozni a barátainkkal és új embereket megismerni. Szegények nagyon fáradtak voltak, napok – sőt hetek óta – készültek erre a nagy napra, nagyon izgatottak voltunk, hogy milyen is a norvég konfirmáció, ami az ottani gyerekek életében az egyik legnagyobb ünnepség.

Volt még hó itt bőven

Ekkor már kicsit hűvös volt pólóban – még a norvégokon is volt egy pulcsi, de mi mégiscsak kemény magyarok vagyunk – ugye – így hát kitartottunk estig. Fáradtak voltunk mire hazaértünk, és fáztunk – így még be is gyújtottak nekünk a kandallóba, nem kis derültségére a norvég ifjaknak – akik nem értették mivégre kéne májusban tüzelni. 😀 Talán tényleg csak a fáradtság miatt volt, mert az időjárásra szavunk nem lehet, egy csepp eső nem sok, annyi sem hullott míg ott voltunk és verőfényes napsütés volt végig. Még sosem voltam úgy Norvégiában, hogy legalább néha ne legyen egy kis vízszintesen hulló eső és szél – így nagyon meglepő volt a dolog. Szombat reggel szabadban reggeliztünk, mert már reggel nagyon jó idő volt, és mivel az ünnepség csak délután volt, reggel egy hatalmas sétát tettünk a faluban és a környékén. Imádom azt a helyet, békés, derűs, és végtelenül nyugodt minden és mindenki.

 

Csodaszép norvég faház

Olyan jó lenne, ha végre elfelejtené mindenki azt a hülye sztereotípiát, hogy az északiak hűvösek és távolságtartóak. Mindenki messziről mosolyogva köszön az utcán, nem baj, hogy nem ismer, mindenki kedves és érdeklődő és nagyon nyitott. (Jó, tény, hogy én és a lányok simán elmegyünk norvégnak – na de akkor is. 😀 ) Volt még hó bőven itt-ott, de már nyílni kezdtek a tavaszi virágok, a fák épphogy csak rügyeztek – ez mondjuk furcsa volt, mert itthon már full minden zöldbe borult meg virágba addigra. Viszont sütött a nap, és ha északon süt a nap, akkor az nagyon melegít – viszont a levegőt harapni lehet. Imádom. Így pólóban sétálgattunk – a pár nap végére konkrétan lebarnult az arcom is.
Délután az ünnepség felemelő volt, kedves és nagyon meghitt. Szép díszítés, csinos és kedves emberek és fantasztikusan finom kaják. Hálásak vagyunk és megtisztelő, hogy részt vehettünk ebben.

 

Új kedvencem – Mølen

Zuhatag a város közepén

 

 

 

 

 

 

Az örök szerelem, amiről a tenyészetünket is elneveztük – Verdens Ende

Innét a nappalok kirándulással teltek, az esték borozgatással és beszélgetéssel. Csodálatos helyeken jártunk – volt néhány, amit mi már ismertünk, de a lányok még nem (Verdens Ende és Oslo), és csodaszép helyek, ahol még mi sem jártunk. Tudom-tudom Magyarország is szép – ha elmész erre-arra csodás helyeket láthatsz, de Norvégia olyan, hogy bármerre mész, bármerre nézel a táj annyira megkapó, hogy az eszméletlen. És minden olyan harmonikus, egyszerű, kiegyensúlyozott, tiszta, barátságos… nekem tényleg a világ legjobb helye. Jártunk csodaszép és különleges tengerpartokon, tengerparti városokban és falvakban – eszméletlen szépek a színes faházak mindenfelé. Jártunk szépséges vízesésnél, hegyen – ahol már ezer méteren hatalmas hó volt és a hegyi tavakon még jég…

Verdens Ende – vagyis Világ vége

Hamar eltelt az öt nap, ha nem várnak itthon a Cicák és Milo akár örökre ottmaradtam volna, annyira más ott minden. Varázslatos. De idehaza sokan vártak, és valójában nekem is nagyon hiányoztak a négylábúak. De hát ez már csak ilyen – akinek van állata tudja, hogy nem könnyű őket otthagyni akármilyen csodálatos helyre megyünk is.
Norvégia úgyis visszavár – mondjuk télen, mert akkor még soha nem voltunk. 🙂

Legyen csodás napotok! Jó, hogy itt vagytok,

ölelés,

Virág

Azok a sokat ígérő reggelek… 0

Kedves Olvasóink!

Facebook oldalunkról hoztam Nektek ezt az írást, hogy Ti, akik itt követtek minket se maradjatok ki a jóból. 😀

Azok a sokat ígérő reggelek… elmesélem nektek a mai egy részét, de nem ér hangosan röhögni rajtam! 😀 😜💚🐾🍒💩

Hol is tartanánk, ugye, ha nem a kedvenc napszakomnál, a reggelnél. Vagy legyen hajnal. Van akinek még éjjel. 😀
Ma kivételesen ébresztőre keltem, annyira kiütöttem magam az elmúlt napokban, hogy nem ment az öt előtt való kelés. Berreg a telefon (sosincs rajta hang, utálom, nekem ne csörömpöljön semmi…), automatikusan nyúlok érte, kinyomom. Abban a pillanatban ahogy nyílik a szemem tárul a tudatom is, sosem alszom vissza – minek. Érzem, hogy legalább két-három kiscica fekszik rajtam, és tényleg. Birdy, Rose és Daisy a felhozatal, álmosan néznek rám, egyből mosolyoghatnékom támad, és óvatosan arrébb pakolom őket, aludjanak tovább ha akarnak. Nem akarnak.
Az első amire rálépek gyanútlanul, az egy cseresznye szem, fröccsen a piros leve egyből mindenfelé. Eskü, hogy nem rejtettem az ágy mellé cseresznyeszemet hajnaltájt, mikor lefeküdtem. Kinézek a kennelbe – a szobából nyílik – , hajnalban nagy party lehetett, mert az összes vizet kipocsálták, amiből jutott természetesen a lábukon befelé jövet a szobába is… ehhez kifötörtek némi almot, a kettő együtt kellemes egyveleget alkotva hevert a padlón. Ha sokáig ráértem volna merengni rajta, mivel tökre olyan volt mint egy Rorschach teszt, biztos valami nagyon sokat mondót tudtam volna kiolvasni belőle – de nem értem rá. Nem baj. Nem biztos, hogy annyi mindent akarok én tudni magamról vagy a jövőről. Elég nekem a jelen is. 😀
Ahogy a konyhába értem már kezdett világossá válni az, hogy nem volt jó ötlet egy tál cseresznyét a pulton hagyni, mivel kb. fele a kövön hevert, aktív játékul szolgálva az ott rohangáló 5-6 apróságnak. Hát jó, aki hülye, ugye… mezítláb csattogok a cseresznyelében, és összeszedtem a remek játékot. Feltörölöm a cseresznyelevet… 🍒Gondoltam mostmár csak eljutok a mosdóig. De nem. Pár lépéssel arrébb újabb lelkes csapat hancúrozott, és .. na neeeeeee…. közelebb érve látom, hogy egy igazán formás és megkeményedett cicakaki a játék tárgya, amellyel nagyon kreatív módon kakafocit játszottak.💩 Édes jó Istenem!!!! Most ez komoly?!?! Hát nincs ezeknek a kis mihasznáknak egy szakajtónyi játékuk?! 🤔😯😜 Próbálom elkobozni a cuccost, miközben kapufát fogott az asztal alatt, de Rose felmászik a csupasz lábszáramon, Peach pedig az asztalról a hátamra veti magát, ahogy négykézláb kergetem a kakit. Közben Joannának szeretetrohama támad, és a szokásos módon, két lábbal nekem támaszkodva kéri, hogy vegyem fel. Sunny megtámadja csuklómon lévő hajgumit, még szerencse, hogy a Fairy Tale kicsik csak ámulattal vegyes csodálattal szemlélik az eseményt – ők ugye mégiscsak egy tündérmeséből léptek elő, nem áll hozzájuk közel az ilyen pórias dolgokkal való játszadozás. 👑 Megszerzem, felállnék, de közben már két macska van a hátamon, de mintha tíz lenne, úgy kapaszkodnak az éles kis körmeikkel. Akkor most hogyan? Kezemen a kaki, hátamon a macskák, a többi mint a forgószél rohangál keresztül-kasul. Csak reménykedem, hogy nem lát senki… Szerencsére valami roppant érdekes történik, és a hátamon lévők egy ugrással odébbállnak. El sem hiszem, hogy gond nélkül jutok el a fürdőig, ahol a papucsomban édesen alszik Spock, nincs szívem kivenni alóla – elleszek nélküle, nem gond. Bezárom az ajtót, mert látom, hogy mindjárt kisebb csapat fog megrohamozni és lerogyok a kád szélére. Ez még csak a kezdet… lehet, hogy vissza kéne feküdni? 🤣

Hát.. így élünk mi. Vagyis néha csak én, hiszen mindenki más szépen alszik a házban… én meg küzdök az elemekkel. 🙂
NO, aki volt olyan kitartó, és idáig jutott az olvasásban, annak dicséret jár, meg cseresznyefülbevaló. 🍒 Bizonyságul nyomj pls. egy mosolygós kommentet. Vagy sírósat. Vagy ami tetszik. 😀
Köszi és vidám napot Nektek!

Lora szülése 0

Kedves Olvasóink!

Ugye emlékeztek még, hogy a Fairy Tale alom érkezése nekünk is meglepetés volt? Na persze nem szüléskor derült ki Lora vemhessége, hanem kb. a vemhesülés után 3 héttel, tehát készültünk aztán a kicsikre és vártuk is őket nagyon. A doktornő amikor nálunk járt csak megerősítette, hogy vemhes – egy golyócskát érzett, de Lora pont előtte evett, nehéz is lett volna alaposan vizsgálni, és felesleges is volt, csak megerősítést szerettünk volna.

Lora Hayley-vel a boxban közvetlenül a szülés előtt

Lora jól viselte a vemhességet, hihetetlen étvágya volt. Nem volt nagy pocakja 2-4 babára gondoltam maximum. Lora eddig mindig délelőtt szült, ami nekem nagyon kényelmes, hiszen kipihent vagyok (hahhhaha, na jó ez vicces még magamnak is), van természetes fény, nem alszik a doktor (bár még sosem volt rá szükség), nincs otthon senki, nyugalom van – szóval nagyon tenyésztőbarát. Ehhez képest eljött a 66. nap és nem történ semmi. Lora vígan volt, evett-ivott pihent és már napok óta azt csinálta, hogy Hayley és az ő kölykei mellett feküdt. Gondozgatta őket. Nagyon édes volt és Hayley-t sem zavarta, engem is csak az, hogy a picik tőle is szopizni akartak és ezt nem szerettem volna – nehogy idő előtt beindítsa a szülést vagy bármi egyéb – nem volt ebben tapasztalatom, hogy mi történhet.  De tisztán látszott, hogy Lora ott érzi most jól magát, így aztán hagytam, és sűrűn felügyeltem, hogy mit történik. Ezen felül más nem történt, így halkan tettem a dolgom és sokat nevettem Jenny picikéinek cuki kis dolgain, vagy gyönyörködtem a még apró kis Star Trek bébikben. Délutánra úgy láttam Lora sokat változott, nagyon elmélyült lett – írtam is a doktornőnek, ha a megérzéseim nem csalnak itt még ma szülés lesz. Lett.

Ha Hayley kiment, ő akkor is maradt

Szabi hazajött a munkából, de sürgős vásárolhatnékja volt az OBI-ban, lévén mindenféle építésben és felújításban vagyunk, így mindig van mit… Mondtam menjen csak, mi elleszünk, de ekkor már nem nagyon mertem mozdulni Lora mellől, aki láthatóan azt tervezte, hogy Hayley mellett szüli meg a piciket, pedig a szépen berendezett szülőbox bent várta a szobában.
Szabi kilenc felé ért haza, gondoltam is de jó, végre eszünk valamit – éhes és fáradt voltam nagyon.  Lepakolt és kérdezte, hogy van-e bármi izgalom, mondtam, hogy nincs – de én úgy gondolom nemsokára kezdődni fog, szóval gyorsan együnk valamit. Ahogy ezt kimondtam Lorának fájásai lettek és ugyanebben a pillanatban az egyik kiscica nyújtózott, felkelt és hányt egyet. Remek. Gyors logisztika – enyém a szülő macska Szabié a hányós. Lorát bevittem óvatosan a szobába a boxba – nem örült, valamiért ő sem akart most ott szülni – nem tudom miért, máskor szerették és maguktól mentek be ha jöttek a fájások. Sajnáltam Lorát, de nem akartam a két alom másik pici – köztül 5 már kint rohangálós – és a négy másik nagy között hagyni szülni, főleg úgy, hogy Szabi is nyilván ideges lett attól, hogy a pici hányt és most mi lesz. Míg Lora ült az ajtó előtt a szobában és várta, hogy kiengedem szegényemet Hayley mellé, írtam gyorsan a doktornőnek, hogy: 1. szülünk, 2. van egy hányós cica – mi legyen. Jenny picikéi ekkor kezdtek enni. Néha a szilárd kajára való átálláskor előfordul hányás, de mivel sosem tudhatod, hogy nem betegség jele-e, és mi van, ha nem egy hányás volt, hanem jön majd utána több is… ráadásul már késő este van és én nem fogok tudni a picire figyelni Lora szülése miatt és egészen picike állatról van szó – no ilyenkor jobb döntés a doktor. Megegyeztünk vele, hogy Szabi beviszi a rendelőbe inkább a picit, nem akarjuk, hogy az amúgy is nyugtalan Lora – aki érezte a feszültséget, plusz nem szülhetett ott ahol akart… – még zaklatottabb legyen, hogy jön is hozzánk valaki. Nincs messze a rendelő, ki-beszállással együtt 10 perc. Szabi elindult a picivel – én vártam Lorával. Igyekeztem nyugodt maradni – azt hiszem sikerült is. Minden új, vagy hirtelen adódü helyzetben a cicák mellett lévő embernek a legfontosabb az, hogy nyugodt tudjon maradni, mert úgy tud csak ésszerű döntéseket hozni és a macskának fontos, hogy érezze nincs semmi baj, és hogy határozott és szerető légkör veszi körül. Ez néha nem könnyű, de nagyon fontos, és azt hiszem én ezt a képességemet elég magas szintre fejlesztettem már.

Íme az elsőszülött <3

Lorát közben beimádkoztam a boxba, félhomály… minden ami kell. Jöttek is sorra a fájások – de baba az egy sem. Lora nagyon könnyen szokott szülni – akár hat kicsit is hipp-hopp, így meglepő volt a dolog, dehát nincs két egyforma szülés. Hallottam, hogy Szabi megjött a kicsivel – így ráírtam messengeren, hogy csendben legyen, ne jöjjön be és úgy egyáltalán ne történjen semmi zavaró kint. (Áldott jó modern kori technika, ugye, amikor messengeren beszélgetünk egymással az ajtó két oldalán… :D)

Íme a harmadik és még a placentával együtt

Lora tolt, kínlódott, és amit még soha nem láttam egy szülésnél sem – felállt, felült, mindenféle testhelyzetet felvett. Nagyon drukkoltam neki és majd egy óra után megérkezett a kis elsőszülött valami olyan csodás mintával és színnel, hogy csak ámultam. Láttam mérés nélkül is, hogy nagyon szép nagy baba – nem véletlen, hogy nem volt könnyű az útja. Pont ekkor írt a doktornő is, hogy elnézést, már ágyban volt mikor kerestük mert nagyon nehéz és fárasztó napja volt, korán lefeküdt, és ne haragudjunk, hogy nem volt olyan lelkes – amiből én semmit nem vettem észre. Ugyanolyan készséges volt, kedves és segítőkész mint bármikor. (Szeretnék olyan lenni, mint ő….) Írtam neki, hogy minden ok, a hányós pici  jól van, alszik, mi pedig bent szülünk, és egy pici – ha nehezen is, de már megszületett. Azt írta menni fog, és drukkol. Nem is zavartam tovább, pedig általában ilyenkor írok neki ha újabb pici érkezik, vagy ha úgy gondolom vége a szülésnek. De a szülés hosszú volt és továbbra is nagyon nehezen, sokszori fájássorozatra jöttek csak a picik és sok idő telt el a születésük között. Lora nagyon ügyes volt, mindenféle technikát bevetett és megérkezett Flóra, majd méghosszasabb várakozásra a Fülöp is. Hatalmas volt mind a három és csodaszép.

Csodaszép Flóra a szülés után. Az első szopizásnál már dorombolt. Egy csoda!

A 3 pici után azt gondoltam jön mégegy, mert Lorán nem látszott a szokásos megkönnyebbülés és elégedettség – utólag tudom azért, mert annyira fáradt volt. Le sem tisztogatta magát, csak pihegett, lihegett, rendezte a kicsiket. Sokáig ültem ott, fájt mindenem, az éhséget már nem is éreztem, Szabi réges-régen aludt. Csak mi voltunk. A saját kis nyűgeink meg fájdalmunk és a közös örömünk, amit a picik érkezése jelentett. Hát itt vagytok Ti, kis meglepetés babák… Isten hozott Benneteket, hosszú és boldog életetek legyen a mi világunkban. Eltelt még egy-két óra – hajnalodott, mire úgy döntöttem itt kiscica már nem lesz és elkezdtem a pakolást, Lora alatt is rendbe tettem a terepet, beáztattam a véres cuccokat, valamit ettem – a jó ég tudja mit, ami a kezem ügyébe került és eldőltem mielőtt enni kéne adni a többieknek, hogy kicsit kinyújtóztassam magam.

Lora és a Fairy Tale babák

Ekkor írt Eszter, hogy mi a baj, hogy nem jelentkeztem? Válaszoltam, hogy nem akartam zavarni, de így meg azért kelt fel, hogy miért nem írok. ÍGy akarjon jót az ember, na… 😀 Reggel lett – normál embernek szépen pirkadó hajnal – felkeltem tehát és (alvás nélkül – hogy is máshogy? 🙂 ) csináltam a reggeli rutint. Lora jól volt, a kicsik szépen szopiztak, már most kereknek és daginak látszottak és odáig voltam a színükért, mintájukért. El kellett ugranom néhány órára, de tudtam, hogy Lora úgysem csinál mást, mint a picikkel van – eszik-iszik maximum. Dél előtt már otthon is voltam. Minden rendben volt, az előző esti hányós vígan evett és szaladgált, Lora büszkén etette a kicsiket. Helyreállt a világ rendje. A házunké sajnos magától nem, így szépen nekiláttam takarítani, főzni, mosni, és vártam Esztert, hogy nézze meg Lorát és a piciket.

Fülöp különleges farkincája <3

Nincs is tökéletesebb amúgy, mint egy kávéval ülni a frissen születettek boxa előtt, és gyönyörködni az új életek érkezésében, közben hálát adni annak,  hogy újra minden simán ment, hogy van minek örülnünk és hálásnak lennünk.

Jó, hogy itt vagytok velünk, legyen csodás napotok!!!

Ölelésem,
Virág

 

Mennyit alszik egy norvég erdei? 0

Kedves Olvasóink!

Facebook oldalunkról osztjuk meg azokkal ezt a kis írást akik nem követnek ott minket.

Sziasztooook!

Egyik alvós képünk kommentjeként kérdezte a cicákról Ács Eszter, hogy: “A napirendjük szerint éjjel alszanak?”
❓❔❓❔❓❔❓❔❓❕

Baby Uno – épp az asztalon alszik

Mivel mind a picik, mind a nagyok alvási szokásai érdekelték, azt ígértem neki, hogy egy poszt útján írom meg a választ, mivel nem nagyon férne bele egy komment kereteibe.
Nos, kezdjük a nagyokkal. Azt tudjuk, hogy a macskák alapvetően sokat alszanak, nincsenek ezzel másként a norvég erdeik sem, a napjuk 12-16 óráját biztosan alvással töltik. Talán alapvető különbség az, hogy ők magas helyeken szeretnek inkább aludni, ezért jó befektetés egy jó magas cicabútor, de imádják ehhez a lépcsőfokokat, a szekrénytetőt, szauna tetőt használni. Én úgy tapasztaltam, hogy a nagy cicák elég jól felveszik a gazdi ritmusát – vagy én alakultam a macskákhoz? Kéretik majd a kedves Nordic Verden Cicagazdiknak kommentben leírni nekünk ez irányú tapasztalataikat, ami vagy alátámasztja, vagy megcáfolja az általam írottakat. 🙂 Kösziiiiiiiii 😉

Natalie a szőnyegen szundít

Szóval kezdjük a nap kezdetén – ez nálunk hajnali 4 körül van, addig általában mindenki alszik. A nagyok ekkor indulnak el a ki a kennelbe hiszen megkezdődik kint az élet, jön a hajnal, amit nagyon szeretnek. Én vagy ekkor kelek és adok nekik enni, vagy 5-kor legkésőbb. Ilyenkor brutál jókedvükben vannak, kergetőznek, játszanak, vadásznak. Olyan hét felé alszanak egyet, vagy csendben rendezgetik a kicsiket és 9-től általában újra élénkek akár egész délelőtt – de ez időjárás függő is. Melegben többet fekszenek és alszanak, ha hideg van, vagy szél, vagy hóesés, akkor aktívak. A déli ebéd után viszont lehet tél, lehet nyár – bevágják a szunyát. 😀
És alszanak mint a bunda egészen 18 óráig – néha-néha felkelnek és esznek kicsit, de alapvetően mindenki nyugiban van. Majd uzsonna és mindenféle közösségi kalandozások után újra szundítanak egyet kilenc körül, de csak azért hogy aztán éjfélig-egyig fent legyenek. Ilyenkor szinte minden felnőtt inkább a kennelben van, mert ott a szürkület, a vadászidő – ugye. 🙂 az éjfél-egy körüli vacsi után mennek újra aludni.

cukiság a köbön! <3

A picikről. <3 Az újszülött kiscicák esznek-alszanak úgy kb. két hetes korukig, akkor kezdenek már nyitott szemmel a levegőbe kalimpálva játszani, egymással foglalkozni, mászkálni, majd 3-5 hetes kor körül kijönni a boxból, enni kezdeni, játékokkal játszani. Az ébren töltött idő is így nő velük együtt. Nálunk most a 9 és 7 hetesek kb. egyformán vannak fent és ébren, a kicsik 4 hetesek még sokkal sokkal többet alszanak. Elég hektikusan váltogatják ezt, előfordul, hogy néhány kicsi alszik, mások meg játszanak, de alapvetően elmondható, hogy 4-kor mindenki roppant éhes és ott ül az ágymellett, az ágyban, rajtam, mellettem, a takaró alatt és próbálja a tudtomra adni, hogy bővel elég volt nekem az a 3-4 óra alvás, mert aki éhes, annak enni kell.

Baby Peach <3

Így ekkor kelek és kapnak enni, utána hatalmas játékba kezdenek, hét-fél nyolc felé álmosodnak el, és utána ciklikusan alszanak és kelnek fel. Délután ők is hosszabban alszanak, majd este és kora éjjel – tehát éjfélig aktívan játszanak-szaladgálnak. Ahogy nőnek megtanulják, hogy mikor van otthon a család, mikor érdemes fent lenni, mert jön a közös játék és mikor uncsi az élet és aludni kell. 😀
Nos, kb. ennyi, ha valakiben kérdés maradt a témával kapcsolatban, csak bátran! 😉 Válaszolok….
Csodás napot Nektek!!! <3
Virág

Kiscica törzskönyv nélkül? 0

Kedves Olvasóink!

A címben lévő kérdés az, ami biztosan minden rendes tenyésztőnél kiveri a biztosítékot. (Akinél nem, ő vagy még nagyon türelmes, vagy nem (jó) tenyésztő.)
Mostanság egyre több ilyen megkeresést kapunk, és egy kicsit már saját magamat is unom ismételgetni, az időm is drága, így inkább leírom itt, hogy mindenki lássa-olvassa, akit érint vagy érdekel, miért nem adunk el cicát törzskönyv nélkül.

A mi “tagkártyánk” 2018-ra

Nézzük meg először, mi is az a törzskönyv és ki állíthatja ki, mitől lesz érvényes. A törzskönyvet a tenyésztő egyesülete állítja ki, tehát bejegyzett és törzskönyv kiállítására engedélyt kapott macska egyesület, melynek a tenyésztő tagja. Ha meg szeretnénk győződni arról, hogy a tenyésztő tagja-e valóban egyesületnek, nyugodtan kérjük meg, hogy mutassa fel a tagságot igazoló pecsétes papírját. Egyébként az egyesület tagjait a honlapjuk is felsorolja, ha nem, akkor az egyesületnél is érdeklődhetünk, hogy valóban tag-e az illető tenyésztő. Ha nincs papírja, és nem is tag – akkor gyorsan fordítsunk hátat. A mi egyesületük a Felis Hungarica, aki a FIFé tagja, és a honlapján megtaláltok minket is, mint tenyésztőt, illetve a mi oldalunkon szintén látjátok a tagsági számunkat.

Tehát a törzskönyvet az egyesület állítja ki, mégpedig a tenyésztő által megadott adatok alapján. A tenyésztő minden tenyészállata szerepel az egyesület nyilvántartásában (felmenőivel, törzskönyvével, chip számával és még egy sor adatával együtt), ezen adatok alapján a különböző párosításokból származó kicsik felmenői szerepelnek a törzskönyvön.

A folyamat pedig így néz ki:

Megszületnek a kicsik. Ettől a dátumtól kezdve a tenyésztőnek 12 hete van arra, hogy lejelentse az almot és megkérje a törzskönyveket. Persze nem vár eddig az ember – mire várjon, hiszen az egyesületnek is van 6 hete arra, hogy kiállítsa a törzskönyvet, és ha nem kérjük meg időben, akkor nem érkeznek meg addigra, mire a picik gazdihoz kerülnek, és postázhatjuk, magyarázkodhatunk, az meg senkinek sem jó. Így aztán mi, amikor már biztosak vagyunk a nemekben, nevekben és a színekben, akkor megkérjük a törzskönyveket. Egyúttal el is utaljuk az alombejelentés és a törzskönyvek díját, amit aztán egyszer csak a postás szépen begyűrve a postaládánkba meg is hoz. A nagykovácsi postánál rosszabb nem hiszem, hogy van, így aztán minden egyes ilyen – kissé gyűrött – paksaméta érkezésekor pezsgőt bontunk, de legalább egy rozé fröccsöt megiszunk abbéli örömünkben, hogy ez sem veszett el.

Mire jó a törzskönyv?

Ez most csak egy belső törzskönyv másolat, majd teszek ide nektek szép színeset

A tenyésztőnek nyilván arra, hogy ezzel tudja igazolni, hogy a tenyészetében született kis norvég erdei felmenői tényleg azok, akiket nagy vidáman mutogatott a kedves látogatónak, és nyilván egyúttal azt is bizonyítja a kedves cicavásárló felé, hogy valóban egy fajtatiszta norvég erdei macska poronttyal állunk szemben.
És mire jó a gazdinak? Tk. kb pont erre, hogy pecsétes papírja van róla, hogy a cicája nem akármilyen cica, és érdeklődéssel szemlélheti a felmenők hosszú sorát, és ha akar utána is nézhet, melyik felmenő melyik tenyészetben él(t), és hogy néz(ett) ki. Biztosítja arról is, hogy a cica mentes a GSD IV nevezetű genetikai betegségtől (erről majd egyszer máskor). A legtöbb gazdit nem nagyon érdekli a törzskönyv maga, van aki pedig a benne lévő színkódokat is köpi-vágja, kinek-kinek ízlése és ideje szerint. 🙂

NO és akkor miért nem adjuk oda enélkül a cicát?

Már nekem is van pecsétes papírom 🙂

Aki enélkül akar cicát, annak ki nem mondott szándéka az, hogy a cicát olcsóbban vegye meg. Szép próbálkozás, csak éppen a tenyésztő számára ez a kiadás mindahhoz képest, amit beletesz abba, hogy fenntartsa a tenyészetet és egy-egy kicsit felneveljen, annyira elenyésző, hogy egyszerűen egyfelől nem érdeke belemenni ilyesmibe. (Összehasonlításként írom, hogy a törzskönyv ára kevesebb, mit amiért az orvost házhoz hívom szülés után, kevesebb mint egy zacskó alom és így tovább). Tehát az a tenyésztő, akinek ez a kiadás is olyan fontos, hogy emiatt olcsóbban adja a cicát (és nem párezerrel, hanem sokkal) – no ott valami nagyon sántít. Másfelől a tenyésztő is csak ezzel a papírral tudja bizonyítani bármikor is azt, hogy márpedig ez a cica fajtatiszta és mely szülői páros gyermeke. Harmadrészt pedig a törzskönyv, mire a kis norvég erdei eladósorba kerül már ott csücsül a polcomon úgy, hogy még nem is tudom kié lesz a cica, tehát én ígyis-úgyis megveszem, és mindenképpen odaadom a gazdinak, ha kell neki, ha nem.

Sunny – mindenhogyan szép, de erről papírja is van 🙂

Teszem hozzá, a komoly érdeklődőkben fel sem merül annak a lehetősége, hogy törzskönyv nélkül akarnák a cicát, vagy úgy olcsóbb lenne. Különben meg ma már, ha megkérdezik az árat és utána egyből, hogy: – És törzskönyv nélkül mennyi? Akkor a válaszom: Úgy 200 Euróval drágább. 🙂 Különben meg tényleg igyekszem türelmesnek lenni és néptanító szándékkal elmagyarázni, hogy mi miért van, csak az én időm is véges. Sőt, az a legvégesebb.

 

Amúgy meg love-peace-happiness, és csodás nyári napokat Nektek (én már az őszt várom részemről)! Legközelebb írok a picikről, tündéraranycukibogyóóóók!!!

Jó, hogy itt vagytok, ölelésem,

Virág

Hayley szülése 0

Kedves Olvasóink!

Tudom, hogy rég jelentkeztem, de mentségemre legyen mondva (mindig van valami mentség, nem? :D), hogy három alom baba az három alom baba, nincs sok idő tűnődésre, elmélkedésre az élet értelme felett…

Hayley a szülés előtt pár nappal

A Hayley&Masek féle almot már nagyon vártuk, mert 2016-ban volt ez a párosításunk és akkor csodás picik születtek – 3 lányka, mindegyik más-más egyéniség, viszont mindhárom csodaszép! A Doktornő két picit érzett a kézi vizsgálatnál – tegyük hozzá, hogy soha nem az a cél ilyenkor, hogy pontosan megtudjuk hány baba lesz, inkább csak a vemhesség megállapításának megerősítése, és az anyamacskák azért nem igazán díjazzák, ha ki akarjuk tapintani a magzatokat. Neeem, nem bántanak, vagy harapnak, vagy nyűglődnek – egyszerűen csak tudjuk, hogy ez nem a kedvencük, bármilyen jól viselik is, így inkább a rövid és lényegre törő vizsgálatra hagyatkozunk. Nos, Hayley hasát én nagyobbnak véltem a vemhesség második felétől, mint két pici, de mivel nagyon jó súlyban volt és közben is jól evett, nem mertem csak erre hagyatkozni, de 3-4 babát jósoltam. Csütörtökön és pénteken már otthon maradtam vele, bár valójában szülést hétvégére vártam (de a 62. nap után már sohasem lehet tudni…) Igen ám, de az a hétvége több, mint zsúfolt volt.
Szombaton keresztelőre voltunk hivatalosak, szerencsére nem messze, így a szertartás után haza tudtunk ugrani Hayley-hez, és az ebéden sem maradtunk ezért már túl sokáig. Hayley amúgy jól volt, igaz már sokat pihent, főleg a mosdókagylóban, ami megszokott nála ebben az állapotában. Eddig mindig éjjel szült, így erre számítottam és nem nagyon aludtam szombatról-vasárnapra, de nem történt semmi. Persze kereste a helyét, két szekrénnyel is szemezett folyamatosan, de én jobb szerettem volna, ha a szülő boxban szül a szobában, mert ott nyugisabb, és addigra Jenny kicsinyeit is áttelepítettem már a nagyobb boxba a nappaliba. Jenny ezt cseppet sem vette zokon, hiszen a 2,5 hetes apróságok már kezdték kicsinek érezni a szülőboxot.

Szülés előtti estén a kedvenc gazdi mellett

Vasárnap kora reggel a szavazás után kiállításra mentünk Győrbe, így a nagylányuk maradt otthon a nagyokkal, kicsikkel és a szülésre váróval. Nagyon figyelt, mindenről tudósított. Hayley eddigre már elég nyugtalannak tűnt, és egyre inkább ragaszkodott a szekrényben lévő sálas Ikeás dobozhoz. Siettük haza ahogy csak tudtunk. Szinte biztos voltam benne, hogy Hayley éjjel szülni fog, mert nagyon úgy nézett ki., Mivel nem akart a szobában maradni nem volt szívem bezárni őt oda, viszont ez azt jelentette, hogy újra nem fogok aludni, hiszen másként ne látom, mi történik vele, ahogy jön-megy a házban. A nappaliban eldőltem kicsit hajnalban, de talán 2-3-szor fél óránál többet nem szundítottam.

Íme az elsőszülött <3

Eljött a reggel. Úgy ítéltem meg, hogy Hayley bármikor szülhet, bár fájásokat nem láttam. Szabi otthon volt és Hayley az ő cicája, de mivel folyamatosan keresték a munkahelyéről ellenére annak, hogy nem dolgozott aznap, úgy döntöttem, hogy így részt vennie egy szülésben nem igazán ideális, így átöltöztem és otthon maradtam. Hagytam a házban jönni-menni, feküdni, és tényleg éreztem, hogy már nagyon közel vagyunk. Gondoltam is, hogy mostmár ha tetszik ha nem, betelepítem a szobában lévő boxba. Elmentem, húztam egy tiszta pólót, és meglátogattam a mellékhelységet – ha beindul a szülés, lehet órákig nem jutok el oda… alapos kézmosás. Mire kijöttem – Hayley sehol, előtte még ott feküdt, viszont véres-vizes nyomok árulkodtak a lépcsőn arról, hogy felfelé vette az irányt, és hogy a szülés konkrétan beindult.

Már kint, de még összeköttetésben (köldökzsinór) a mamával.

Édesem… bent feküdt a szekrényben a sálas dobozban, ott szeretett volna szülni, de annyira szűk az a doboz, hogy nagyon kényelmetlen lett volna. Ráadásul ilyenkor a többiek is őrülten kíváncsiak,   amint meghallják, hogy történik valami egyből jönnek segíteni. Így szegényemet óvatosan kivettem, és amilyen gyorsan lehetett levittem a szobába. Közben láttam, hogy fájásai vannak… Sajnáltam nagyon, hogy megzavartam a folyamatban és beraktam a boxba. Nem tetszett neki, kijött, wc-re ment. Lefeküdt a padlóra, majd újra wc-re ment, beszaladt a boxba, majd kijött.

Szülés után egy órával, már szépen tisztán

Ekkor láttam, hogy tolófájások jönnek, de már nem akartam mozgatni, csak a hátsó fertálya alá csúsztattam egy nedvszívó eldobható pelenkát, és hamarosan itt született meg az első kicsi. Láttam, hogy valójában ez a hely sem tetszik neki, így miután ellátta a picit óvatosan betettem őket a boxba. Ekkor újra kijött, megint wc… nem szokta ezt csinálni, de most elég nyugtalan volt szegényem. Utána viszont javult helyzet, szépen sorban érkeztek a picik, és biztos voltam benne már a másodiknál, hogy több baba lesz itt mint kettő, sőt mint három…

A legfontosabb első tevékenység <3

Bár néha két baba között egy óra is eltelt, azért jól haladtunk, Halyey minden picit szépet letakarított, megette  a lepényt, indultak a kicsik szopizni – akárcsak a nagykönyvben meg van írva. 14 óra körül ért véget, tehát körülbelül 5 órán át tartott, ami ennyi picinél nem gond. Hayley nagyon örült a kicsiknek. Látszott rajta, hogy bár nagyon fáradt és kimerült, végtelenül boldog és büszke. Minden szülésnél annyira átlényegül a mamacica, amit nehéz így átadni, talán aki szült már gyereket, az kb tudja miről beszélek.

Mancsok <3

Csodálatos és természetes folyamat ez, mindig hatalmas öröm és élmény, hogy a részese lehetek. Szülés után még egy jó órát Hayley mellett voltam, közben ő evett-ivott, majd  szépen kiszedtem a több réteg töröközőt, pelust, kis törlőket Hayley alól-mellől, és egy finom puha meleg szőrmére fektettem a piciket és Hayleyt. Csodásan mutattak az aprók a mamával, sokáig gyönyörködtem bennük, de aztán rájöttem, ha nem eszem valamit, akkor lassan össze fogok esni. Az izgalom sokat kivesz ám az emberből ilyenkor, mégha nem is csinálsz mást, mint a box mellett ülsz, és segítesz  ezt-azt, figyelsz, felírsz… gyönyörködsz.

Háromnaposak

A nemek nagyon jól megállapíthatók voltak egyből, a színek nagyon tetszettek, a súlyok csodásak voltak, mindenki erős, jól szopizós –  azt hiszem mindketten több mint elégedettek voltunk. Ettem gyorsan kicsit, majd visszamentem a kis cukiságokhoz egy kávéval… szeretem ezeket az első órákat nagyon, tényleg tiszta varázslat az egész. Szerintem bárhányszor is élem át, a születés misztériumát és tökéletességét nem lehet megunni. Hálás vagyok, hogy a részese lehetek.

Az öt kis gézengúz azóta is feltartóztathatatlanul fejlődik, nő és csodaszép. Imádom őket egytől-egyig.

Legyen csodálatos napotok!!
Virág

Köszönjük! 0

Kedves Olvasóink!

Milo <3

Fekszem a fűben (ritka pillanatok egyike). Mellettem egy kutya, a hátamon egy másik, levegőt sem kapok és közben rágja a hajam.  Elmélkedek  az élet dolgairól és az elmúlt napok történéseiről. Olyan szerencsésnek érzem magam, hogy ezen a hosszú, nem könnyű, ámde csodaszép úton olyan embereket sodor elénk az élet, akiket talán soha nem ismertünk volna meg, ha nincsenek a cicák, ha nem fogunk bele a norvég erdei macskák tenyésztésébe. Végeláthatatlan a tennivalók sora, nem számolom a munkával töltött órák számát, felesleges is lenne.

Peach Blossom <3

Mondjuk egy reggeli alatt csak ötször kelek fel – mert az egyik apró bement a wc-be de kijönni még nem tud (van bébicica vécé de a nagy érdekesebb), a másik felment a kaparóra, ahová eddig soha, nosza tegyünk alá egy párnát, ha nem sikerülne olyan jól az első lejövetel… ne legyen baj, az egyik nagy kicuccolt egy adag szőrgombolyagot a szőnyegre (hova máshova?) némi fűvel együtt, ez lázba hozza a kicsiket, meg akarják nézni. Mind a nyolcan, mert kettő a kajás tálban fekszik és éppen elmorogják egymás elől a kaját, így próbálom a nyolcat távol tartani, míg feltörlöm. Joanna kétlábra áll és nekem támaszkodik, hogy vegyem fel, Peach a lábam szárán mászik nemes egyszerűséggel, mert az ölemben akar aludni, majd hallom, hogy bent nyávog Lora egyik picije – kimászott. Ez csak egy tíz perces intervallum – tessék ebből leképezni az egész napot hajnali öttől hajnali egyig. Van feladat, nem unatkozunk – de azt gondolom tenni jó. Bármit. Ezt pedig különösen.

Olivia és Pickard <3

Gondolkodom hát és örülök, hogy újra találkoztunk Uno gazdijaival, imádnivaló a csapat. Aztán örömet okozhattunk egy szépséges hatévesnek, aki a szülinapján választhatta ki a kiscicáját, és megismertünk egy csuda kedves és üde ifjú párt, akik két cukiságot választottak tőlünk. Mindemellett jutott idő a kutyákra is, még kicsit kettesben is voltunk egy vacsora erejéig és lásd… a fűben fekszem és elmélkedem. A nap süt, a cicák a kennelben játszanak. Berreg egyet a telefonom, email jött – olvasom. Eddig is szép volt a világ, a kék ég felettem, a virágos zöld fű alattam, a macskáim, a kutyáim, és úgy általában az élet otthon a végeláthatatlan tennivalókkal együtt. Nem vagyok egy érzelgős típus, aki ismer, tudja – de amikor idáig értem az olvasásban…

 

Egyúttal gratulálunk ahhoz ahogy mindezt csinálják. Az érzelmi intelligenciához.
Más tenyésztőhöz eszünkbe sem jutott fordulni. Ugyanis minden más honlapról az látszott, hogy a pedigré, a cím, a rang, a díjak, s ezeken keresztül a pénz jelenti a lényeget. Tudom, ha valaki a tenyésztésre adja a fejét, akkor ezt ebből a szempontból kell néznie, így kell gondolkodnia. Csakhogy csak így nézve, a dolog a lényegét, a lelkét veszíti el.

Azért fordultunk önökhöz, mert a honlapról átsüt az emberség, a cicák szeretete, meg persze a hozzáértés is. Ez az a titok ami azt a többletet adja, aminél jobb reklám nem létezik. Úgyhogy további sok sikert, sok örömöt kívánunk.

No, ekkor azért mély levegőt vettem, mert olyan emberek írták ezt, akik még nem is ismernek minket, csak e-maileket váltottunk, és várjuk a találkozást. Mi tényleg szívünk-lelkünk tesszük ebbe az egészbe, és örülünk, ha ebből valami átjön, érződik. Köszönjük szépen! Annyi jót kaptuk már Tőletek ismerős és ismeretlen “barátoktól”, hogy rosszabb napokon majd előveszem és nézegetem, hogy erőt adjon amikor kevés van, hogy átlendítsen a fáradtságon, hogy mosolyt adjon.

Milo imádja a cicákat <3

Felpattanok, játszok kicsit Miloval és folytatom a feladatok sorát, de közben tudom, hogy ez egy jó út. Egy nagyon-nagyon jó és szép út, ahol nemcsak mi, de azért egy kicsit Ti is velünk jártok.

Köszönet érte!

Szépséges napokat,

Virág

Ps. Köszönjük a látogatók sok kedves ajándékát, a mindenféle finomságokat nekünk, a cicáknak és a kutyáknak a játékokat, és finom falatokat. A legjobb mégis az, hogy együtt lehettünk.

 

Interjú a Nordic Verden cicák gazdijaival – 5. rész – Samantha Carter aka Sammy 0

Adri, Tomi és a bundás négylábúak

Kedves Adri és Tamás!

Örülök neki, hogy elfogadtátok a felkérésemet, és Veletek is készíthetek interjút. Húú, már olyan rég volt, amikor először találkoztunk, összefolyik a találkozások sora. Mindig is szerettem, ha jöttetek látogatóba, a kedves, csendes és tiszta lényetek nagyon közel áll hozzám. Az az állatszeretet, ami minden pillanatban sütött rólatok, akárcsak ha a norvégokkal játszottatok, akár ha a Ti két cicátokról meséltetek varázslatos volt. Végül mégis egészen sok idő telt el, mire egy kis norvég erdeivel léptetek ki a kapunkon, de azt gondolom megérte várni, hiszen Sam, a Star Gate alom leánykája tökéletesen illik Hozzátok.
Adri és Tamás is válaszolt a kérdésekre. 🙂

Kicsit meséltek magatokról és az első két cicátokról?

Sammy és Encsi <3

Adri: Cica rajongó vagyok kiskorom óta, ami azóta sem változott. Első cicámmal Bubuval 16 évig boldogítottuk egymást, nagyon különleges cica volt, teljesen össze voltunk nőve, azóta is elképzelhetetlennek tartom az életem cicák nélkül. Tomival tervezgettük már, hogy lesznek majd közös cicáink amikor Belfi úgy döntött hogy hozzánk szeretne költözni. 🙂 Őt egy kamionról szedtük le, és tettük át a pont aznap reggel (akkor még) egyéb célra vásárolt cica hordozóba. Ilyen véletlenek márpedig nincsenek. 🙂

Tamás: Annyira hirtelen érkezett ő hozzánk, hogy a sok más lehetőség mellett egy percig sem volt számomra sem kérdéses, hogy az a bizonyos kis névtelen apró teknőctarka cica, akit azóta Belfi (és még vagy hetvenhárom egyéb) néven ismerünk, haza jön velünk aznap. Az úton egész végig Adri kezét csócsálta, izgága kis szőrgombócnak bizonyult. Volt egy gyors körünk a helyi állatorvosnál, kicsit kivizsgálták, nagyjából belőtték, hogy 4-5 hetes lehet, majd hazaküldtek minket azzal, hogy egészséges, minden rendben vele. Egészen barátságos otthon fogadta, hiszen macskát akkoriban még bár csak terveztünk, de egy kaparófánk már várt rá 🙂

Belfi és Sammy <3

Adri: Encsi pár hónapra rá költözött Belfi mellé, aki hamar elvarázsolt szépséges és kedves lényével, általa a kis vadóc, párhetesen talált Belfi szép lassan teljesen megszelídült.

Tamás: Encsi – akinek szintén nagyon sok neve van ám – hazaútja sem volt egyszerű. Ő ugyan nem teherautó rakterében érkezett hozzánk, de a hely, ahonnan hoztuk, több, mint 2 óra autóútra van tőlünk. Mi sem voltunk tapasztaltak a cicákkal való utazásban és ő sem viselte az utat valami jól. Végül szerencsésen megérkeztünk és a kezdeti nehézségek után csak kikerekedtek a dolgok.

 

Miért a norvég erdeire esett a választásotok egy házicica és egy török angóra mellé?

Sam új otthonában

Adri: Olyan macskát szerettem volna melléjük, aki kedveli a cica társaságot és könnyen beilleszkedik majd közéjük. A norvég erdei cicák pedig pontosan ilyenek, sokkal jobban érzik magukat társaságban, mint egyedül.
Sammy teljesen be is váltotta a reményeket, nagyon kedves és barátságos volt mindenkivel és hamar beilleszkedett a többiek közé. Belfivel már az első napon összeérintették az orrukat is, ami nagyon jó jel ilyenkor.
Azt is fontosnak tartom, hogy a norvég erei macska egy természetes fajta, nem túltenyésztett, nincsenek örökletes betegségeik és nagyon okosak. Süt a tekintetükből az értelem és a vadság és mégis végtelenül szelídek. A külsejük pedig önmagáért beszél nem is kell mondanom semmit, fenségesek, gyönyörűek.

 

Hogy találtatok ránk, miért minket választottatok?

Szépséges Sammy

Adri: Először a honlapotok fogott meg, ami nagyon szép és informatív, különös kedvencem onnan a blog, ahol mindig érdekes történeteket lehet olvasni a tenyészet életéről, ezáltal megismerni Titeket és a cicáitokat is.
Az első találkozásunk előtt, már rengeteg levelet tudtunk váltani, és mindig minden kérdésre szívesen válaszoltál és nagyon szeretettél mesélni a cicáitokról, rögtön tudtam hogy Tőletek szeretnék cicát.
De a találkozásnál sem csalódtunk, látszott hogy a lehető legjobb helyen járunk hogyha kis-kedvencet szeretnénk vásárolni. Nálatok minden a cicák körül forog, látszik hogy nagyon vannak szeretve.

Tamás: Én személy szerint egy darabig csak az “árral mentem”, Adri talált Rátok, mesélte a sok kedves és érdekes dolgot amit levelezés útján tudott meg. Természetesen minden szimpatikus volt, de érdemben foglalkozni az üggyel csak az első találkozás után kezdtem, onnantól kezdve már én is úgy éreztem, hogy szükségünk van egy olyan kedves és jól szituált kis cimborára, aki ennyire stabil és szerető helyről származik. Nem tartott sokáig meggyőződnöm arról, hogy teljesen fölösleges tovább nézelődni másfelé.

Az öthetes Samantha

Hogy választottátok ki Sam-et, miért őt? Meséltek Róla? Milyen volt, amikor hazavittétek? Hogy teltek az első napok? Mit szóltak a többiek a hirtelen jött társasághoz?

Adri: Szinte rögtön tudtuk, hogy őt szeretnénk, részemről azért volt egy kis habozás, hiszen ez egy fontos döntés és a többi kicsi is csodás volt és igencsak sokan voltak, összesen kilencen. De Sammy már a látogatásunk előtt is megfogott, annyira kilógott a többiek közül a világos színeivel és a viselkedésével. Például amikor mindenki aludt a megszokott módon, ő lazán háton fekve volt elterülve a többiek mellett a képeken. (Manapság is szeret így aludni. 🙂 ) Élőben sem okozott csalódást, minden érdekelte, mindennel játszott, ki akart mászni a cica box-ból mindig kitalált valami mókásat és nagyon édesen figyelt.

Mindig is nagy egyéniség volt 🙂

Tamás: Egy ilyen választás soha nem egyszerű, nem volt ez máshogy Sammy esetében sem, hiszen mindannyian tökéletesek voltak a maguk egyedi személyiségével. Számomra Sammy kalandor életstílusa volt az egyik kedvenc tulajdonsága, de igazán az első találkozásunk hagyott mély nyomot. Elég fiatal volt még, gyakorlatilag csak játékkal és felfedezéssel volt elfoglalva, de egyszercsak hirtelen felnézett ránk és úgy tűnt, hogy ő már azonnal készenállna a hazaköltözésre.

Adri: Nagyon édes cica Sammy, dorombolni csak nagyon halkan szokott, de bőven kárpótol ezért a kedvessége, bájossága. Amikor megsimogatom a buksiját akkor mindig feltartja a fejét és becsukja a szemét és a szája picit nyitva van. És ha már közelítek felé hogy szeretgessem, ő tudja, és már előre kiad mindenféle aranyos kis berregő hangokat, ezeket mindig szokta hallatni amikor örül.
A hazaérkezéskor első dolga volt rögtön beszaladni a cica wc-be, már itt látszott hogy sok gond vele sem lesz. 😀 Ezután nagyon hamar bejárta a terepet és felfedezett mindent. Este már velünk is aludt az ágyban. A nagy találkozás a többi cicával másnap történt meg, eleinte eléggé riadtan fogadták, de szép lassan rájöttek, hogy egy új kis barátot kaptak és az ők helyük sincs veszélyeztetve. A sok közös játék és együtt etetés is segítette a folyamatot, így hamar összebarátkoztak.

Milyen vicces-mókás sztoritok van róla? Más az életetek most, hogy Sam is a család része lett? Milyen az élet egy norvég erdeivel?

Kamasz Sammy

Adri: Nagyon vicces-édes kis személyisége van, minden érdekli és mindent meg szeretne vizsgálni magának közelről. Egyik ilyen alkalommal még egy salátalevelet is megkóstolt. Szereti az ágyunkba hordani a kedvenc játékait, néha kölcsönadja így nekünk a kedvenc kisegerét is, ami nagyon cuki.

Tamás: Egyik alkalommal megtörtént például, hogy békés szunyókálásából hirtelen megriadva ébredt. Azonnal felpattant és kirohant a szobából. Nagy baj szerencsére nem volt, hiszen pár másodperccel később újra megjelent az ajtóban kedvenc játékával, amit nagy gondossággal fektetett le maga mellé az ágyban. Így már helyreállt az Univerzum rendje, folytatható volt a jól megérdemelt pihenés. Felfoghatatlan számomra, hogy honnan tudja mindig, hogy hol van az a bizonyos játéka, néha segíthetne az én dolgaim megtalálásában is. 🙂

Adri: Azt gondolom, hogy kellett a csapatba egy norvég erdei cica, igazából ő a leglazább legkiegyensúlyozottabb közülük. A cicák tudnak tanulni egymástól és szerintem Sammy jó hatással van a többiekre is a kis barátságos, mókás lényével. Nagyon örülünk és hálásak vagyunk hogy a családunk része lehet Sammy, itt is köszönjük. 🙂

Nagyon szépen köszönöm, hogy válaszoltatok a kérdéseimre és hogy ilyen szeretettel teli, meleg családban élhet Sam, aki mindig is nagy kedvenc volt, hiszen rengeteg időt töltöttem Vele (és Bra’tac-kal) az első 3-4 hétben. Kis apró küzdő léleknek született, de már akkor látszott, milyen magabiztos, kiegyensúlyozott de mégis vidám és kedves cica lesz belőle. Hihetetlenül lenyűgözött az élni akarása, a vehemenciája, ahogy nem hagyta magát a tejért való küzdelemben. Imádtam az első pillanattól fogva és végtelenül jó tudni, hogy ilyen fantasztikus emberek és cicák között élhet!

Ölelés,
Virág

Utazás, törpék, találkozások és persze négylábúak 0

Búcsú Masektől az út előtt <3

Úgy szép az élet, ha zajlik, hogy ilyen remek közhellyel éljek. No, biztos ami tuti, mi ennek igyekszünk megfelelni. Hatványozottan. Épp hogy a végére (se) értünk a kandúrszoba kialakításnak és megérkeztek Jenny csodás kis apróságai, máris új kaland várt ránk. Egy utazás. Nem is akármilyen! Egy régvárt…
Csütörtökön még dolgoztunk, hogy aztán az éjszaka egy részét a húsvéti bevásárlással töltsük,  majd nagypéntek kora reggel felpattantunk – hiszen eljött a nap!  – és gyorsan megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy a kisebb és nagyobb norvég erdeik ne érezzék hiányunkat addig sem, míg leánykánk fel nem kel hozzájuk. Bepakoltunk hát minden szükségeset az autóba és nem sokat agyaltunk azon, hogy a kora reggeli indulás ellenére a GPS szép délutáni érkezési időt mutatott – megállások nélkül. Nem először tettük meg ezt az utat, így aztán felkészültek voltunk. Lengyelország felé az út nem túl izgalmas – sőt, kimondottan unalmas a táj, és mivel hiába fogadtuk meg, hogy valamelyest többet alszunk az út miatt és időben lefekszünk, ezt természetesen most sem ment, így csekélyke alvással fárasztó hét után indultunk neki a 10 órás útnak. Az út semmiféle izgalmakat nem tartogatott, szerencsére nem volt baleset, dugó, fennakadás, eltévedés – mint legutóbb. No ezekről tudnék mesélni, hiszen azóta Wrocław nálunk szállóigévé vált, és ha valahová nagyon bonyolultan vagy problémákkal tarkítva jutunk csak el, vagy egyéb bonyolult élethelyzet vár kibogozásra, akkor csak megjegyezzük: ahham, ez Wrocław.

Wrocław – Óváros

Különben meg nem érdemli meg, mert igazán szép lengyel városról beszélünk – legalábbis az óváros mindenképpen csodás. Legutóbb egy rövid reggeli séta fért bele, most valamelyest több időnk maradt körülnézni, bár nem sokkal. Szállást is ugyanott foglaltam, mint legutóbb, és mivel parkolóhely ahogy akkor, most sem volt,  beálltunk az egyik tömbházas rész belső udvarára parkolni. Kicsit gettós volt, dimbes-dombos föld, néhol kiálló vascsövek, hatalmas kukák, a parkolási rend teljes hiánya és vidám, csapatba verődött utcagyerekek. Belül. Kívül szép üzletek, forgalom, rendben tartott házsorok. A szállás remek, az ágy hívogató. De csak másfél óránk volt egy esti találkozóig, így úgy döntöttünk, ráérünk éjjel is pihenni, sétáljunk egyet.

Törpék mindenütt 🙂

Mivel ez a szállás konkrétan tényleg a belvárosban van, így néhány lépés után már ott találtuk magunkat a csodaszép színes házak, szépséges terek és törpék birodalmában. Csodálatos, tényleg.. mintha soktízévet lépnél vissza az időben, mindehhez egy kiváló hegedűs épp Brahms: Magyar táncok c. darabját játszotta…
Kellemes andalgásunknak az vetett véget, hogy 7-re hivatalosak voltunk kedves barátainkhoz, Jaime tenyésztőihez, akik éppen itt laknak. Így aztán bepattantunk újra a kocsiba és lenavigáltattuk magunkat az város másik részébe. Vidám este volt, sokat nevettünk, nagyon kedves-nyitott és barátságos népek ezek a lengyelek. (Persze mi már sokszor találkoztunk, ismerjük egymást.) Így nem kellett egy estére sem  a norvég erdei macskák társaságát nélkülöznünk. Játékosak, kedvesek, szépek voltak a cicák, és legalább láthattuk Rosita tesóját, Sashát, aki a The Walking Dead alom három lánykája közül az egyik, és tenyészcicaként éli az életét a New Moon tenyészetben. Épp kiscicái is voltak, jó volt őket is látni nagyon! Kellemesen telt az este, de tudtuk, hogy a holnapi nap még hosszú és sűrű lesz, így kilenc felé elbúcsúztunk kedves barátainktól és mivel elég éhesek voltunk visszatértünk a jól bevált óvárosba.
Sokat nem válogattunk, szorított az idő és az éhség, így aztán egy olasz étterembe tértünk be, ahol finom olasz leveseket  és némi harapnivalót ettünk még. Otthagytunk egy kisebb vagyont – hát ja, ez a belváros, és visszasétáltunk a szépségesen kivilágított tereken a szállásunkhoz. Nagyon fáradt voltam, már vártam is reggelt, és tudtam, hogy a hazaút is hosszú lesz, így jobbnak láttam mielőbb aludni.

Másnap időben keltünk és úgy döntöttünk, hogy kérünk reggelit. Szóltam a recepción és le is mentünk reggelizni. Egy velemkorú nő üldögélt az egyik asztalnál és reggelizett. Köszöntünk: Morgen-Morgen! Aztán valamit Szabinak kezdtem el mondani, amikor a nő felkiáltott, hogy: – De jóóóóóóó! Pont arra gondoltam, milyen jó lenne magyarokkal találkozni! Beszélgetésbe elegyedtünk, ami aztán csupa mosoly volt, mert pillanatok alatt éreztük, rokon lélekre találtunk. Mert könyörgöm, ki olyan agyatlan mint én, hogyha bárhová is viszi az útja, a temetőt, na azt meg kell nézni. Mindegy, hogy 50 fok van árnyékban és a hegytetőn van, mindegy, hogy zuhog… Nos, Gabi pont ilyen, és annyi másban is hasonlítunk… Sok időnk nem volt, így is bőven tovább reggeliztünk, mint kellett volna, már késésben voltunk a végső úticélunk felé, így gyorsan elérhetőséget – azaz FB ismeretséget – cseréltünk (és nyáron talán országot is, mivel Ő nem itt él.)

Vidáman hagytuk el remek kis parkolóhelyünket, és tartottunk a város széle felé. És megtaláltuk. A helyet, amiért utaztunk Húsvét szent napja előtt oda 10-et, majd vissza (mármint órát). Mondta is előző este kedves norvég erdei macskát tenyésztő barátnőm, Martyna, hogy közelebb nem találtuk meg amiért jöttünk? Nos, nem.
Mesevilágba csöppentünk, mindenhonnét álmos és nyújtózkodó cicák néztek ránk érdeklődő szemekkel, majd kedves négylábúak üdvözöltek mindenféle nyálasra csócsált plüssel és egyéb kedvességekkel. Kaptunk igazi lengyel kávét, és isteni finom sütit, és beszélgettünk – de persze szemünk minduntalan csak jobbra tekintett, ahol ott voltak ők, aludtak, puhán és szuszogva, mind a 18-an. Szabira sandítottam, hogy esetleg nem vinnénk mindjárt kettőt? De persze tudtam, hogy egy is épp elég nagy feladat, és pillanatnyilag olyan sokfelé kéne a következő pár havi fizetésem, hogy nem lenne ésszerű itt hagyni, és talán lehetséges sem, mert már mindenki gazdis.
Ébredeztek, így aztán először az udvarra mentek szaladgálni, majd be hozzánk, és pillanatokon belül ki sem látszottunk a kisebb és nagyon szőrös gombolyagokból.
Majd hirtelen Agata a kezembe nyomta az egyiket, hogy tessék, Ő a tiéd. Innét megszűnt a világ és csak ketten léteztünk. És tudtam, hogy megérte várni… kivárni azt, amíg újra jut hely az ember szívében és gondolataiban egy új családtagnak, amikor már nem azért érkezik, mert pótolni akarsz valakit, aki elveszett, hanem csakis őmiatta és miattad. Megérte a hosszú út minden másodperce, megérte a szervezés, megérte, hogy csak húsvétra esünk haza és otthon semmi, de semmi előkészület…  És minden más is, amiről nem beszélünk. Még papíroztunk kicsit, aztán mindenféle jótanácsokkal és ajándékokkal felszerelkezve bevágódtunk a kocsiba, én hátul, ölemben a világ legaranyosabb és legokosabb és legszebb kiskutyájával: Miloval.
Hosszú volt az út, de milyen boldog! Persze zuhogott mire késő este hazaértünk, eltartott egy darabig, amíg az  éjjeli menetrend és elhelyezés kialakult, mivel a spánielünk nem szereti a kutyákat, így nem lehetett egyből összeismertetni őket. Szép hosszú éjszaka lett, legyen elég annyi, hogy reggelre ott volt az asztalon a főtt sonka, a színes tojás és minden, ami kell, így is, de a legfontosabb, hogy egy új örök szerelem vette kezdetét.

Milo egyébként imádja a cicákat, mivel norvég erdei macskák között nőtt fel, és bár nem jöhet be a tenyészállatok közé, a kennel mellett folyton barátkoznak és megosztják egymással az élet nagy történéseit. Így teljes most az élet, hiszen mi a cicák mellett a kutyákat is nagyon szeretjük. A kedves látogatók így mostmár vele is találkozhatnak, örülni fog minden jó szónak és simogatásnak.

Legyen csodás tavaszi napotok!

Jó, hogy velünk vagytok!

Virág

Jenny szülése 4

Sétálok végig az Iskola utcán. Kellemesen hűvös a reggel, szeretem. Gondolkodom, az elmúlt napok képei villannak fel előttem és érzések. Várakozás, aggódás, öröm, fáradtság, béke. Felnézek és egy hatalmas rózsaszínű, szőrös vízilovat látok közeledni fejmagasságban egy férfi hóna alá csapva. Korán reggel teljesen szürreális kép, elnevetem magam. A férfi is magába merülten lépeget, álmosnak is látszik, de felkapja a fejét a nevetésre. Ekkor realizálja. A vízilovat. Megáll, az égre tekint majd rám és már ő is nevet. Köszi, mondja és sarkon fordul, majd belép a pár méterre lévő bölcsőde kapuján. Az utcában iskola, óvoda majd bölcsőde. Könyvet lehetne írni a szülőkről és a reggeli szülő-gyerek párbeszédekről, történésekről. Örülök, mert szinte mindig vidám – kivéve mikor múltkor az apuka megkérte a kislányt, hogy egyen sokat. Levest kérjen háromszor is. Nem lesz vacsora – nem telik most rá. …

Várakozunk…

No, elkalandoztam… Jennynél négy picit vártunk, nagy volt a pocakja, az utolsó napok nem estek neki jól. Mondjuk azok nekem sem, mert összeszedtem valami nyavalyát és nem voltam a toppon. Jenny az utolsó két napon kb csak feküdt az oldalán és merengett, meg evett. Rengeteget. Tulajdonképpen bármikor szülhetett volna, de láttam rajta, hogy ez még csak egy szülés előtti állapot. Jennynek legutóbb csak egy cicája volt, Uno, a négy azért nagyobb megpróbáltatást jelent, bár elméletileg nem szabad, hogy gondot okozzon.
Szerdán éjjel nem voltam jól és nem nagyon aludtam, Jennyre is rá kellett nézni, de ugyanabban az állapotban feküdt, nem nagyon érdekelte semmi. Másnap délután be kellett mennem a városba, és tudtam azt is, hogy pénteken délután is van egy fontos teendő – senki sem lesz otthon, így bíztam benne, hogy Jenny, mint általában a macskák este, éjjel, vagy hajnalban fog szülni. Eléggé elhúzódott a szerdai programom, későn értem haza, fáradt voltam, nyűgös és nagyon fájt a fejem is. Ettem valamit. A lányok hamar aludni mentek, minden nyugis volt, valahogy a többi cica is elvonult erre-arra,  én pedig mondtam Szabinak, hogy eldőlök kicsit, nem mintha el tudnék aludni, de olyan vacakul és gyengének érzem magam, hogy valami erőt kell gyűjtenem. Bárhonnét. Jenny a szőnyegen feküdt és ahogy a kanapéig értem jött utánam. És akkor megláttam, hogy ez most más, máshogy néz, máshogy mozog. Felsóhajtottam, felvettem Jennyt, bevittem a szobába a boxba és hátravetettem Szabinak, hogy program változás, pihenés helyett szülés. Szabi rámhagyta, ismer, tudja, hogy azt is látom a macskán, amit senki más. Jennyt beraktam tehát a boxba, nem tiltakozott, felvette a szülő pozíciót – és vártunk. Én gyorsan bekaptam a legerősebb fájdalom csillapítóból egy dupla adagot, és magunkra zártam az ajtót. Akkor vettem észre, hogy a Doktornő is épp akkor írt SMS-t, mikor beköltöztünk a szobába – hiába na, egymásra vagyunk hangolódva.

Sok volt még vissza – nem is tudtuk, milyen sok

Nem sok idő telt el és tolófájások jöttek. Majd újra, és meg is érkezett a kis elsőszülött, hófehér tappancsokkal és fehér sállal a nyakában. Szépséges volt. Jenny ügyes volt, tette a dolgát, tisztogatta nagy hévvel a picit, majd az újra kezdődött fájásokkal a méhlepény is megszületett. Megette annak rendje és módja szerint. Nem nagyon pihent, rendezgette a picit, aki kis pihenés után elindult tejci után nézni. Fél óra múlva jött a következő fájás és gond nélkül a következő pici – újra sok tisztogatásé s minden, ahogy lennie kell, majd kb. fél óra múlva újra egy apróság. Csodás mintával – nagyon tetszettek. Jenny eddig nagyon aktív volt és jól is volt, de itt láttam, hogy elfáradt.
Akár azt is gondolhattam volna, hogy vége a szülésnek – külső és laikus szemlélő biztosan így gondolta volna legalábbis, hiszen három apróság szopizott szépen, a mama oldalra dőlve pihent. Látni lehet, mi az amikor a végén tényleg pihen az anyamacska és mi az, amikor vár. És befelé figyel. Persze közben töltődik is. Láttam, hogy iszonyú fáradt szegény. Én is az voltam, guggoltam, ültem, mindenféle formában a box mellett a földön, nem volt kényelmes, amúgy sem jó a jobb lábam, nagyon fájt már mindenhogyan, de nem mertem mozdulni, mondván ki tudja mikor folytatódik a szülés. Óvatosan megtapogattam Jenny hasát és éreztem, hogy van még benne pici, így nem volt mit tenni, várni kellett.

Ez annyira Jenny-s! <3

Két óra után már nagyon ki kellett mennem a mosdóba, kértem Szabit nézzen rá addig Jennyre, aki az ágyon feküdt – félig aludt már szegény, ő is nagyon fáradt volt, de azért szépen dokumentálta nekem a szülést – ki mikor, milyen színnel, milyen nemmel, hány grammal született. Miután visszajöttem el is aludt. Jó fél óra telt el, amikor láttam, hogy újabb fájások jönnek. Számoltam: egy, kettő, három… tíz – semmi. Várakozás. Újabb fájások: egy, kettő, három – sok. Semmi. Nem szóltam, nem nyúltam hozzá, csak hang nélkül biztattam, hogy menni fog ez, hajrá! Újabb fájások: egy, kettő, három, négy, öt, hat hét – és igen, végre… megjelent két kis lábacska, vagyis farral jött a kicsi de nem sikerült elsőre kitolni. Pihenés. Nem örülök, ha nem jön ki a pici a fájásokkal és várni kell, de hát mit van mit tenni? A következő fájássorozatnál megjelent a test, de a fej nem, így óvatosan megfogtam a picit és kicsit meghúztam – végre megszületett!!! Láttam, hogy nagyon nagy cica, nem csoda hogy nem ment könnyen. Jenny nagyon fáradt volt, de azért hősiesen nyalogatta a picit, kicsit segítettem neki én is egy tiszta töröközővel. Megkönnyebbültem, hogy megvan az utolsó kicsi is, és mind szépek, egészségesek, ügyesen szopiznak.

Egyre többen…

Jenny még megszülte a lepényt, fáradt volt, de megette, majd eldőlt. Láttam, hogy nagyon kimerült, bőven hajnal felé volt már. Ott ültem mellette egy fél órát, csodáltam a kicsiket, próbáltam valami élhető testhelyzetet felvenni. Gondoltam elpakolok, összeszedem a véres papírtörlőket, törölközőket, elviszem ami már nem kell, hozok tiszta és puha szőrmét a kicsik és Jenny alá. Térültem-fordultam, Jenny csak feküdt. Elmostam és fertőtlenítettem az ollót, elpakoltam. Elővettem Jenny kedvenc tonhalas konzervjét, öntöttem hozzá egy kis vizet és bevittem neki. Kicsit belnyalt, de érdemben nem evett, láttam, hogy nagyon fáradt és nem nagyon tudtam eldönteni, hogy azért ilyen a viselkedése, mert még szül, vagy mert annyira elfáradt, hogy még nem volt ereje rendbeszedni magát. Mellé ültem, bár az ülésnek semmilyen formája ne esett már jól, éhes is lettem, nagyon messze volt már az esti pár falat és közben végig fent voltam. Nézegettem a kicsiket, már majdnem elszundítottam, amikor így, másfél óra után újra fájások jöttek. Igazából nem voltam meglepődve, Jenny viselkedése (vagyis inkább nem viselkedése) okot adott még erre, így visszahoztam néhány esetleg szükséges cuccot. Nem jött könnyen ez a pici sem, de aztán végül csak ott volt, láttam, hogy nagy lett ő is – színre totál hasonló, mint az elsőszülött – szép keretbe foglalva így az egész történetet. Jenny szépen ellátta a kicsit, de már nem volt annyi ereje, mit az előzőeknél. A picúr különösen életes volt, még zsinórral együtt indult szopni, nagyon cuki volt. Jenny utolsó erejével még letisztogatta magát, lefeküdt.. és tudtam, hogy most lett vége a szülésnek.

Rendrakás után

Nekiláttam újra pakolni, kint játszottam kicsit a már ébren lévő cicákkal, kicseréltem Jenny és a kicsik alatt szép tisztára mindent. Beáztattam a véres cuccokat, majd visszaültem Jenny mellé. Kajával kínáltam, nem kért… Háromnegyed órát vártam, hogy minden rendben van-e és akkor úgy döntöttem, gyorsan eldőlök, mielőtt mindenki ébredne, kell egy kis vízszintes testhelyzet a sok görnyedés után. Aludni nem tudtam az élmény is sok volt, jól sem voltam, már kiment a gyógyszerek hatása és időnként felkeltem és ránéztem az apróságokra. Aztán kelni kellet, a többieket nem érdekli volt-e szülés, volt-e alvás, etetni, kell, almolni, játszani. Útnak indult a család, én maradtam és tettem a dolgom, aztán próbáltam valami emberi formát magamra ölteni, hiszen délutánra a toppon kellett lennem – de erről még nem szólhatok. Majd hamarost…

Hello babies!!! <3

Örülök, hogy velünk vagytok, örülök, hogy tetszenek Jenny és a spanyol herceg, Masek csodaszép kicsinyei. Fantasztikus látni, hogy napról-napra fejlődnek, egyre szebbek és formásabbak. Boldogság van, béke. Na jó, némi fáradtság is… de ez ezzel jár.

Legyen csodálatos az ünnepetek, és legfőképpen vidám, sok mosollyal teli. Nekünk az lesz – minden okunk megvan rá – és még annál eggyel több is!!! 😉

Ölelésem,

Virág

 

Interjú a Nordic Verden cicák gazdijaival – 4. rész – Bra’tac 0

Petra, Attila Maja és Bra’tac

Kedves Petra és Attila!

Örülök neki, hogy elfogadtátok a felkérésemet, hogy elsőként a kölyökgazdik közül interjút készíthessek Veletek. (Közben pár interjú előbb elkészült – de a válaszok alaposságát látva Ti – kedves Olvasók – is érthetitek, hogy kellett az idő. 🙂 )Tisztán emlékszem az első találkozásunkra, olyan összhang és kedvesség áradt belőletek, vidámság és nyitottság … öröm volt, tényleg. Majáról, a cicusotokról is olyan szeretettel beszéltetek, nem volt kétség bennem, hogy csodás gazdijai lesztek egy kis norvég erdeinek is.
A kedves Olvasóknak mondom, hogy az interjú érdekessége, hogy Petra és Attila egymástól függetlenül is válaszoltak egy-egy kérdésre, látni fogjátok, hogy az adott történést ki-hogy élte meg, vagy éppen mit gondol róla.

Kicsit meséltek magatokról és Majáról?
Mi is nagyon örülünk, hogy megejthetjük ezt a kis interjút, köszönjük!

Maja és Bra’tac

Petra: Mi 3,5 éve alkotunk egy párt Atival, Budán lakunk és Maja is már lassan 2 éve van velünk. Igen mozgalmasak a mindennapjaink, nem mondhatnám, hogy sokat unatkozunk, elég bohém kis páros vagyunk. Maja is ezt az életet szokta meg, folyton utazik, hiszen mi is ingázunk. Ő 70%-ban lakáscica, de hétvégenként igyekszünk mindig levinni Dunaharasztiba, ott pedig irány a hatalmas kert, a felfedezések. Maja 2 évvel ezelőtt úgy került hozzánk, hogy a motorolajban feküdt két testvérével, egy műhelyben. Szerencséje volt, hogy időben hozzánk került, sajnos ő volt az egyetlen kis túlélő a testvérek közül. Szörnyen alulfejlett volt, mi azt hittük két hetes, mikor az orvos elárulta, hogy valójában már 1,5 hónapos. Hihetetlen volt benne az élni akarás, már csöppnyi cicaként is mindig feltalálta magát, nagy zsivány a mai napig, olyan mint egy kis raptor: gyors, leleményes és okos. Így ragadt rá a Majaraptor becenév 🙂 Ami vicces, hogy kiskorában rengeteg időt töltött a kutyámmal, akivel a mai napig nagy barátok, így rengeteg a kutya szokása…ugatni még nem ugat, de morog, beül az ajtóba, ha ki akar menni és a kerti törpemalactól még a röfögést is eltanulta 🙂 Fantasztikus egyénisége van, de benne van erősen a makacsság, a dac és sok mindenkivel szemben a távolságtartás. Nem egy átlagos macska, féltünk is kissé az erős egyénisége miatt, hogy hogyan fogja fogadni az új kis társát.

Miért a norvég erdeire esett a választásotok Maja mellé?

Hazaút

Attila: Azt hiszem, erre nekem kell válaszolnom. Jó pár éve egyszer egy hétvégi vásárlás alkalmával a Camponában tartottak egy cica kiállítást, amire kíváncsiságból benéztünk. Ekkor láttam életemben először Maine Coon cicát élőben es azonnal megfogott a hatalmas termetük, kiállásuk és karakterük. Nos, azóta szerettem volna egy nagytestű macskát.
Sok utánajárás olvasgatás és vélemény meghallgatás után arra jutottam, hogy sajnos nehéz igazán egészségeset MC-t kifogni, a túltenyésztés miatt. (Budapest belvárosában egy kávézóban, ahol cicákkal kávézhat az ember a felszolgáló lányok, akik a cicákért felelnek kifejezetten lebeszéltek minket a fajtáról. Példának a kávézó saját MC-ját hozták fel, aki habár tenyészetből érkezett papírokkal és negatív vizsgálati eredményekkel mégis 3 éves korára túl volt több műtéten). Így ezt az ötletet elvetettük, mert nem akartunk egy hatalmas rizikófaktort bevállalni mind egészségileg, lelkileg, mind pedig anyagilag.
A norvég erdei fajtáról édesanyám révén szereztem tudomást, mint hasonló méretű cica faj és kevés utánajárás után kiderült, hogy náluk teljesen más a helyzet, nincs túltenyésztve. Kevés és jobban szűrhető genetikai betegségeik vannak. És nem mellesleg Maja természete mellé sem lehetett akármilyen cicát, csak nyugodt békés természetűt. Persze ekkor még nem sejtettük, hogy ebbe Bra’tac személyében ennyire bele is trafálunk. 🙂

Az első napok otthon

Petra: Őszintén szólva mi Maja előtt nem is szerettünk volna se macskát, sem semmilyen állatot, mert úgy éreztük, hogy nehéz lenne beillesztenünk őket egyelőre a mindennapjainkba és életvitelünkbe. Aztán úgy alakult, hogy mégis lett egy Majánk és mi mindent megtettünk, hogy szuper kis helye legyen. Ez olyan, hogy az ember megtanul felelősséget vállalni, mi pedig talán kissé el is kényeztettük a kishölgyet, ma már maximálisan mindent hozzá, azaz hozzájuk igazítunk. Maincoon-t láttunk már, no de Norvég Erdeit még nem. Ekkor talált rátok Ati a neten és mondta, hogy menjünk nézzük meg, hogy is néznek ki ezek a kis banditák. Én ekkor már tudtam, hogy egy kiscicát el is fogunk hozni. Hát így is lett, szerelem első látásra. 🙂

Hogy találtatok ránk, miért minket választottatok?

Csavargás erre-arra

Attila: Ez egyszerű kérdés, Google 😊
A választás is egyszerű volt, a magyar tenyészetek száma elég kevés, a döntést végül a honlapok tartalma, információk részletessége és Jamie alapján hoztam. Elég impulzív vásárló vagyok állítólag :). Ezután a FBon írtam, ahol kedves és segítőkész válaszokat kaptam. Volt éppen elérhető kiscica is (hím, ez szempont volt). A pontos részletekre nem emlékszem, csak arra hogy előző hétvégén a Lurdyban voltunk cicakiállításon ahonnan majdnem elhoztunk egy MC kölyköt, csak az említett betegségektől félve végül otthagytuk. Ezt követő héten felvettem veletek a kapcsolatot.
Petra: Elég impulzív? Ááá, dehogy…de a macskák (is) jól járnak ezzel 😀
Nem tudom, ti hogy látjátok, de a Norvégok még közel sem túl elterjedtek itthon. Szóval nem hallomásból, hanem tudatosan kerestünk tenyészetet. Nem sokat leltünk fel itthon, de nálatok éppen voltak kicsik, valamint a honlapotok is meggyőzött minket arról, hogy itt kell kezdenünk az ismerkedést.

Szavak nélkül…

Aztán elmentünk hozzátok és már a ház miliőjétől és a kis spániel házőrzőtöktől elvarázsolódtunk. Mint egy kis mézeskalács házikó a tündérkertben, éppen nőttek ilyen kis furcsa tökök is a keretetekben. 🙂 Valahogy már a kapuban éreztük, hogy árad a kedvesség és gondoskodás a házból. Amikor bementünk és megismertünk titeket ez még 100xososan is bebizonyosodott. Nagyon szimpatikus volt minden és látszott rajtatok, hogy nem tömegtenyésztők vagytok, hanem minden cicának aranyélete van nálatok és mindent megtesztek, hogy a lehető legjobbat kapják. Mi nem az alapján döntünk és ítélkezünk, amit valaki mond és mutat, hanem amit érzünk és tapasztalunk. Sok a látszatember és a látszatélet, de amit itt láttunk, hallottunk és éreztünk, mind őszinte volt. A Facebookotok sem egy kirakat tele csak a csillogással. Külön becsülendő, hogy hideget-meleget, örömöt és bánatot is lehet olvasni az életetekről.

Hogy választottátok ki Bra’tac-ot, miért őt?

Édes Bra’tac

Petra: Mi mindenképp kisfiút szerettünk volna, mert úgy gondoltuk, hogy Maja jobban elfogadná, mint egy kislányt. Eredetileg úgy mentünk hozzátok, hogy Bra’tac és egy másik kisfiú közül választhattunk. Képek alapján nehéz volt bármit is mondanunk, így kivártuk a személyes találkozást. Mindannyian nagyon édesek voltak, így valahol még örültem is, hogy csak két pici közül kell választani…egyébként biztosan nem ment volna. 🙂
Miért Bra’tac? Őszintén szólva nem is tudom…talán megérzés, hiszen ott, akkor nem is tudtunk volna különbséget tenni. Emellett Atinak és nekem is nagyon tetszettek a kis csíkjai. Játszott, látszott, hogy élettel teli, boldog és hihetetlenül kedves. Megnyert minket. Majd elmesélted, hogy Bra’tac is egy kis túlélő, hiszen ő is kevesebb testtömeggel, utolsóként született és az első napok/hetek kritikusak voltak. Itt már tudtuk, hogy ez nem véletlen, hasonló mint Majácska útja. Azóta egyébként olyan erős és hatalmas, hogy a szállítót már nem kapom fel túl könnyen. 5 kg felett jár a kis oroszlán, a konyhai mérleg már csak régi barátunk 😀

Meséltek Róla? Milyen volt, amikor hazavittétek? Hogy teltek az első napok? Majácska mit szólt?

Az első közös karácsony

Attila: A hazaút eleje nyugisan telt, majd elkezdett sírni. Petrának megesett a szíve és kivette a szállítóból az ölébe, majd onnantól kezdve csöndben volt és 2 percen belül békésen aludt. Viszonylag gyorsan hazaértünk, nem volt nagy táv ahol már várt minket Maja. Már a liftben megvolt a taktika, Petra előremegy, becsukja a szobába mi meg kiengedjük a picit. Kaja víz alom várta bekészítve mindkettőjüket a lakás 2 elkülönített részén. Nem kellett sokat várni kb 2 másodpercet, hogy Bra’tac kijöjjön a boxból és elkezdjen felfedezni. Iszonyat cuki volt, megállíthatatlanul ment előre, amíg minden elérhető helyet be nem barangolt és közben mindent tudományosan végig kommentelt. Ha 1 pillanatra nem tudta hol vagyunk nyávogott, majd szóltunk neki, akkor odarohant és nagy volt a boldogság. Közben Majcsinak betettük a szobába a hordozót a takaróval, amibe nálatok az összes létező cica belebújt. Hagytuk hadd szokja majd a pici mikor elfáradt betettük a boxba es kiengedtük Maját. Hát volt meglepetés 😊 Le is videóztam a végét, amikor már percek óta szagolgatta a szállítót kívülről és még mindig nem vette észre, hogy nem üres, majd a pillanat, amikor leesik neki. Síri csend, Maja lefagyva mereven néz, mi alig bírjuk visszatartani a nevetést, majd valamelyikünkből kiszakadt. Erre Maja fénysebességgel fújtatva elrohant, mindebbe néhány röfögést is belecsempészve. Hát így indult a kapcsolat.

Norvég erdei macska nézés – azaz szívtipró nézés

Az éjszaka a pici zárt ajtóval velünk aludt, Maja a nappaliban. Ez a nagyasszonyt nem zavarta, ha elalszunk,ő mindig elvonul a kis rezidenciájába. Hogy ne legyen azért véletlenül se sértődés felesbe aludtunk 2 napig. Hajnalban cseréltünk, felváltva játszottunk mindkettőjükkel. Mindketten szabit es home office-t vettünk ki így szerda-vasárnapig tudtunk velük lenni.
Petra: Brat’y egy kis mackó, nekem a hazaúton már meghódította a szívemet. 🙂 Semmi stressz, semmi hiszti. No igen, Maja meglepődött…mi a fene ez? Amikor fújta a picike szőrcsomót, azt hitte, hogy itt ebben a harcban (is) ő a főnök. Majd Bra’tac szépen elegánsan, mint egy kiskirály előrelépett, ránézett és tekintélyt parancsolóan odafújt szolidan, hogy na most már ne csináljuk itt a fesztivált hölgyem. Nem többször,csak egyszer, ami elég is volt. Maja nem kezdte ki, nem gyepálja a mai napig sem. Soha nem hittük, hogy Majának lehet egy társa, most pedig van egy Bra’tac, aki hihetetlenül okosan, bölcsen és intelligensen képes (volt) lereagálni helyzeteket és diliket…nem hiába ért a nők nyelvén 😀

Viszonylag hamar kimozdultatok Bra’tac-kal a négy fal közül. Hogy sikerült az első kiruccanás és hogy reagált a kicsi fiú?

Kiruccanás

Attila: Igen, már az első hétvégén mozgattuk őket. Fontosnak éreztük, hogy együtt így Maja nem játszhatja, amit Petra tesójának a szibériai cicájával csinál. (1-2 hetente ha találkoznak Dunaharasztiban, max 1 napot kibír, addig teljesen idegbeteg meg se lehet fogni, mert tudja, hogy utána eltűnik a Kolja cica és nem látja sokáig).
Tudatosítani akartuk, hogy Bra’tac nem fog eltűnni, hiába várja. Azt hiszem kimondhatjuk, hogy sikerült, teljesen másképp viselkedik, de erről majd később.
A leutazás 10-12km viszonylag rövid út, az elején mindig sírt, most már hangját se hallani.
Ezen a hétvégén még nem találkozott Koljával, Majcsi idegrendszerére való tekintettel ezt későbbre hagytuk. Sajnos Olival, a kutyussal nem sikerült még teljesen megbarátkoznia, kissé még fél tőle, de dolgoznak a kapcsolatukon. 🙂

Norvég és szibériai – jó barátok 🙂

Harasztiba érve fél napig felfedezett a nagy házban, hihetetlen bátorsággal. Mindenkinek azonnal a szívébe lopta magát. Nem volt nehéz, aki simogatta fél percig annak már bújt és dorombolt. Ez azóta sem változott sokat. Egy szeretetgép, mi csak úgy hívjuk, hogy „szeretet rohamok” amik ilyenkor rátörnek. Nem számít semmi, kiveri a kezedből a telefont, könyvet, felmászik a lábadon, de foglalkozz már vele és semmi mással! Nyomja a fejét, ráfekszik a fejedre,kezedre-lábadra, dörgölőzik és bújik…elvárja, hogy akkor dobj félre mindent, mert Braty idő van. Szerintem őt semmi sem zavarja, sem környezet váltás, sem új emberek, sőt a szibériai cicával is örök barátok.

Milyen vicces-mókás sztoritok van róla?

A rugó is jó játék – ha nincs blokk 🙂

Attila: Az rengeteg van, de talán a legviccesebb az a blokk függősége. A vásárlások után kapott blokkot általában megtartja az ember, ruhacserénél jól jön. Hát nem… Kiszagolja és elég egy pillanatra elöl hagyni a vásárolt árut, zacskót vagy táskát, ő megtalálja a blokkot. A szobai szemetesbe, amibe általában papírhulladék kerül fölösleges kidobni, azt kiborítja és kiszedi. Sokszor ráhagyjuk hadd rohangáljon vele, nem eszi meg csak játszik vele. Imádja, hogy csörög, rezeg, zizeg, illetve amíg nem gyűri, össze teljesen addig szaladgál vele. Ez persze Petrának rossz hír, mert már nem egyszer lebuktatta, hogy új ruhát vett. Petra gondosan elrejti a ruhát a szekrénybe, hogy ne találjam meg, majd ez a kis leleményes rögtön belemászik a táskájába és szedi is ki a bizonyítékot. Elvégzi a kutatómunkát, szóval jól tudunk együtt működni, de sajnos a vásárlásoknál át kell gondolni mit veszünk, mert nincs így csere lehetőségünk 😀 A másik aranyos kis bohém szokása, hogy a játékait mindig oda csoportosítja, ahol épp vagyunk. Ez azt jelenti, hogy éjjel telehordja az ágyat játékkal és a fejünkre pakolja.

A norvég segít ahol tud 🙂

Petra: Hát én nem hittem a szememnek amikor először sétálgatott a blokkommal és konkrétan Ati kezébe adta a bizonyítékot 😀 Én ilyet még nem láttam! Édes egy kis szörmók, regényt lehetne írni! Nagy zsivány 😀 Van egy olyan szokása is, hogy befekszik az ajtó elé, ha indulnunk kell, hogy ne menjünk. De pl. nagyon segítőkész -Majával koprodukcióban- a kertészkedésben is és nagyon ért a cipőfűző bekötéséhez is…abban mindig segít…ja nem 😀 De próbálkozik…nincs cipőfelvétel Bra’tac nélkül! Egyébként olyan mint egy nagy mackó…szokása, hogy sétál és ha olyanja van, akkor levágja magát, ahol éppen jól esik. Mindegy, hogy épp a fejedre fekszik vagy a tv elé teljes takarásban…a környezetére amúgy nem igazán van tekintettel 😀 Szereti még a tv-ben levadászni a labdát, ha foci megy és emellett lézerpointert függő! Ha meghallja a csörgését, akkor már a lábadnál ül. Ha nem játszol vele, természetesen azt is tudatja: olyankor megkeresi a kis kütyüt, a szájába veszi, majd rohangál vele. Végül odajön és leteszi elénk, hogy hahó, srácok, figyeljetek már!
Halál cuki az is, amikor Majcsi a kis ikeas egerével mászkál a szájában és beszél, Bra’tac pedig a rugójával, amit még tőletek kapott! Nagy páros…hihetetlenül ellentétes személyiségek, akik nagyon kiegészítik egymást…persze próbálnak a másik idegeire is menni olyankor, de ez a része egy barátságnak 😀 Egyébként ügyesen ért a dekoráláshoz…ma pl. széttépte a húsvéti dekor gyapjúbárányom bundáját…hát igen, jelzi, ha valami szerinte nem szép és nem kéne kitenni. 😀

Más az életetek most, hogy Bra’tac is a család része lett? Milyen az élet egy norvég erdeivel?

Itt a lézer, ki jön játszani?

Attila: Teljesen más, két macska több figyelmet és takarítást igényel, de megéri. Hihetetlen pluszt tud adni amikor munka után hazaérünk és vár vagy amikor szeretetrohama van és le se lehet vakarni. Arról nem beszélve, hogy egy kis mini buldózer, ha kajáról van szó, ott nincs bocsánat. Petrát nem egyszer „öklelte” már fel, mint egy kis bika…szóval nem fogja vissza az érzéseit 😀
Egyébként Majcsinak is hatalmas fejlődés volt az életében és egyre jobban látszik rajta, hogy élvezi a kergetőzéseket, a helyezkedéseket. Sokkal jobban megtanulta kifejezni a szeretetét, ő is többet próbálkozik, lesi a trükköket. 🙂 Mindketten szórják a puszikat, egyik így, a másik úgy, de az biztos, hogy megvan a saját, egyedi szeretetnyelvük. 🙂 Szerintem rengeteg dolgot tudnánk még írni, de annyi időtök nektek sincs, hogy végigolvassátok, de majd reméljük folyamatosan beszámolhatunk nektek a mindennapokról. Élmény velük mindennap, na!

Bra’tac <3

Petra: Azt hiszem a lehető legjobban tettük, hogy elhoztuk Bra’tac-ot és norvégot választottunk. /Mondom ezt tényleg úgy, hogy világ életemben inkább kutyás voltam./
Hihetetlenül egyedi, okos, bohém és egyben tiszta őszinteség és kedvesség! Azt szeretem benne, hogy egy cseppnyi rosszindulat sincs benne és ez olyan felüdítő a sok érdekemberrel és dologgal teli világban. Hazajövünk és vagy őszintén baromi rosszcsont vagy éppen cukizsák. De mindent szívből és őszintén tesz és ez a legcsodálatosabb. Amikor záróra van és megyünk aludni, bárhol is van a laskában, odarohan, felugrik hozzánk és 30 percet legalább (ha nem többet) odabújik és velünk alszik…ha kizárjuk megsértődik és nem érti. 🙂 Lépten-nyomon melletted van. A cicavár legfelsőbb tornyáért néha harcot vívnak Majcsival, szuperhangosan dorombol és habár igen csúnyán és hangosan eszik, ő így Bra’tac, akit nagyon megszerettünk és azt hiszem ezzel a kis magának való, sokszor dacos, ámde nagy bájjal és egyediséggel rendelkező szuper Maja-raptorunk is így van. <3

Baby Bra’tac

Nagyon szépen köszönöm Nektek, hogy meséltetek nekünk Bra’tac-ról és a többiekről, mindig jó hallani felőletek! Időnként mindenképpen szeretnék hírt adni arról, hogy hogy alakul az életetek vele együtt. Bra’tac valóban nagyon különleges cica volt nekünk, hiszen a kis Sammy-vel együtt az eddigi legkisebb súllyal született nyolcadikként, és sokat éjszakáztam velük, hogy minden rendben legyen. Megérte a sok törődés, mert Bra’tac nagyon hamar behozta a különbséget, sőt, néhány hét után az egyik legnagyobb súlyú cica lett az alomban. Igazi tenyésztői sikerélmény számomra! Egyébként nem véletlenül kapta ő a Stargate sorozatról elnevezett alomban pont ezt a nevet, hiszen a filmben Bra’tac egy tanító, aki ezt vallja: “A warrior’s true strength comes from his heart and his mind”. Ő tényleg egy igazi harcos, akinek szíve van. És nyert. A természete is olyan volt kicsinek, mint a neve, higgadt, nyugodt de mindig volt valami ősi tudás a szemében. Nagyon-nagyon szerettem Őt (és az egész almot). Boldog vagyok, hogy ilyen fantasztikus családban él!

Legyen csodás tavaszi hétvégétek! Ölelés!
Virág

Interjú a Nordic Verden cicák gazdijaival – 3. rész – Heimdall 0

Rita, Bence, Heimdall és a többiek

Kedves Rita!

Örülök neki, hogy elfogadtad a felkérésemet, és egy kicsit feleleveníthetjük az első közös élményeket és Heimdall (Adam) életének kezdetét nálatok!
Nem most volt, de nagyon jól emlékszem az első találkozásunkra, olyan elemi erejű őszinteség-tisztaság, jóság és kedvesség áradt belőled, amit ritkán érez az ember. Kérdés nem volt bennünk, tudtuk, hogy csodás gazdijai lesztek egy kis norvég erdeinek.

Heimdall – a fenséges

Kicsit meséltek magatokról és arról, hogy hogyan jutott eszetekbe azt, hogy a következő családtag egy norvég erdei macska legyen?
Köszönöm először is ezeket a kedves szavakat! Elmondhatom, hogy én ugyanezt gondoltam Rólad – megláttalak, és úgy éreztem, egy tündérrel hozott össze a Jóisten. 🙂 Hogy hogyan került Heimdall hozzánk? Csavaros kis történet. Hónapokkal korábban kezdődött, amikor befogadtunk egy apró fekete cicát, aki a szomszéd telken kétségbeesetten nyivákolt, s aki ezután hónapokig nálunk, velünk élt. Hatalmas, gyönyörű kandúr lett belőle, azonban természetesen ivartalanítása nem maradt el, mert meg akartuk előzni az ivarossággal járó kellemetlen következményeket. Mindhiába, mert egyszer csak Macho eltűnt, s mint az hetekkel később kiderült, átpártolt a szomszédunkban lakó családhoz. Ez különösen a kisfiamat viselte meg, mert nagyon szerette a cicát; de a férjemet is mélyen megérintette távozása, úgy érezte, „megcsalt” minket a macska.

Bence és Heimdall <3

Jó pár hónapig nem is jött szóba az új cica lehetősége, azonban Bence egyszer csak kijelentette, ő szeretne megint egy macskatestvért. Úgy tűnt, a férjem is hajlik a dologra, elkezdtünk hát keresgélni a fajták közt. A történet akkor dőlt el, amikor Bálint a vállam fölött egyszer csak rápillantott a számítógépem képernyőjére, ahol a Google jóvoltából meglátott egy norvég erdeit – soha nem felejtem el, amit mondott: „Vagy ilyen macskánk lesz vagy semmilyen!” Onnantól elkezdve pedig pár kattintás kellett csak, hogy megtaláljuk a Nordic Verden oldalát.

Jóbarátok

Kutyátok már volt, miért a norvég erdeire esett a választásotok mellé?
Kavics kutyánk szálkásszőrű tacskó, egy igazi stramm kutya, aki mellé egy olyan cicát szerettünk volna, aki temperamentumában partnere tud lenni neki is. Mondhatom, jól döntöttünk!

Hogy találtatok ránk, miért minket választottatok?
Amikor a férjem kimondta a fenti ominózus mondatot, onnan nem volt visszaút! Ahogy mondtam, pár kattintással a Nordic Verden oldalán voltam, de persze megnéztem más tenyészetekét is. Ahogy sok más helyzetben, most is zsigerből jött a döntés, mert számomra egyszerűen egyértelmű volt minden lehetséges szempontból, hogy a mi macskánk csak Tőletek lehet. Racionális szemüveggel nézve szép, tetszetős, áttekinthető a honlapotok. Ugyanakkor ennél sokkal több is: az ott leírtakat áthatja a Nordic Verden szellemisége, a norvég erdei mint fajta és a saját cicáitok iránti elkötelezettség és mérhetetlen szeretet. Hát ezért.

Színtiszta szeretet

Hogy választottátok ki Heimdall-t, miért őt?
Huh, hát mi már csak ilyen „adjuramistendeazonnal”-típusú emberek vagyunk, azaz ha egyszer eldöntünk valamit, az megvalósul záros határidőn belül. Miután megszületett a döntés, hogy lesz másik cicánk, elkezdtelek követni Facebookon, és láttam, hogy Hayley és Lora is épp várandós. Aztán, amikor megszülettek a cicák, felvettem Veled a kapcsolatot, s kiderült, van előttünk egy család, akik épp döntésben vannak, hogy Heimdallt vagy egy másik cicát vigyék-e – erősen imádkoztam, hogy a másikra essen a választásuk, mert addigra már naponta nézegettük a képeit, és készültünk a látogatásra. És így is lett. 🙂 Nagy öröm volt számunkra élőben látni őt, a férjemet teljesen lenyűgözte, amit soha nem gondoltam volna róla – pár héttel később a megbeszélt szombattal ellentétben már pénteken el KELLETT hoznom Heimdallt, hogy „a hétvégét már együtt tölthessük” (Bálint szavai).

Heimdall – a norvég erdei

Meséltek Róla? Milyen volt, amikor hazavittétek? Hogy teltek az első napok? A kutyus mit szólt?
Soha nem felejtem el, hogy az előkészített hatalmas hordozóban nagyobbrészt végigmiákolta a Nagykovácsitól Pilismarótig vezető utat. Aztán hazaérkeztünk, kivettem a hordozóból, és csak ült megszeppenve az asztal lábánál – vagy 2 percig. 🙂 Utána gyorsan összebarátkozott Kaviccsal, aki kifejezett érdeklődéssel és örömmel fogadta; másnap reggel pedig már dorombolva dagasztotta az ágyneműnket, mi pedig nagy lelkesedéssel követtük minden egyes megmozdulását. 🙂

Heimdall és a víz esete

Milyen vicces-mókás sztoritok van róla?
Bencével imádják egymást az első pillanattól, így természetesen minden fürdésénél is jelen van. Egy ilyen alkalommal Heimdall úgy gondolta, unalmas már a karosszékben ücsörögni; mennyivel izgalmasabb a kád széléről felderíteni, mit is csinál ott Bence. Olyan jól sikerült az imbolygás, hogy hirtelenjében a cica Bence mellett landolt a vízben mindannyiunk legnagyobb meglepetésére. Arról ugye korábban beszélgettünk, hogy a norvégok szeretik a vizet, de hogy ennyire????? Gyorsan kikaptam őt, megtörölgettem, hogy villámgyorsan távozhasson a tett helyszínéről – intelligenciájára jellemző, hogy azóta a szőnyegről követi az eseményeket, esetleg két lábra állva, kád szélébe kapaszkodva nézi meg, hogyan pancsol a Szívének Legkedvesebb Kétlábú.


Más az életetek most, hogy Heimdall is a család része lett? Milyen az élet egy norvég erdei macskával?

Reggeli kávézótárs 🙂

Ha tehetném, receptre írnám fel mindenkinek a macskatartást – már azoknak, akik képesek hosszútávú elköteleződésre és az állat feltétlen szeretetére. Heimdall valóban családtag, aki gazdagabbá, boldogabbá teszi minden napunkat – és ez most nem valami fellengzős vattacukor-szöveg. Akárhányszor ránézek, az isteni teremtés tökéletességét látom benne ugyanúgy, mint a gyermekemben; és biztos vagyok benne, Heimdall az életem 3 legjobb döntése közé tartozik. Saját rituáléink vannak, ahogy a reggeli kávém mellé mindig megkapom a magam dorombolás-adagját, vagy ahogy időnként odajön hozzám, összedugjuk a homlokunkat, és szavak nélkül beszélgetünk. És persze mindenki imádja, aki hozzánk jön, elképednek a szépségén, a belőle áradó méltóságon. Nem tudom Nektek soha eléggé megköszönni, hogy ilyen fantasztikus cica került hozzánk Tőletek!

A Gazdival <3

Nagyon szépen köszönjük a válaszokat, de legfőképpen azt, hogy ilyen csodálatos, szerető és odafigyelő családban élhet Heimdall. Itt teszem hozzá, hogy mindig nagyon érdekes, amikor a gazdik választanak. Az interjú elején említetted, hogy drukkoltál, hogy az előző család másik cicát válasszon. Pedig Ők úgy jöttek hozzánk, hogy nekik Adam kell (Adam később Rita kisfiától – aki fiatal kora ellenére nagyon otthonosan mozgott már akkor is a norvég mitológiában – kapta a Heimdall nevet), és már ott nálunk változtatták meg a döntésüket Grace irányába. Én is így éreztem – hogy hozzájuk inkább Grace való, hozzátok pedig Adam – szóval nincsenek véletlenek.

Mégegyszer köszönöm, és hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettelek! 
Ölelés,
Virág