Új év, új célok, új remények – de még előtte: Ilyen volt 2019 0

Kedves Olvasóim!

Eltelt hát egy év – hogy hova lett, az a jó kérdés, mert jött, zúzott és elrohant. Én legalábbis így érzem. Hihetetlen gyorsan telik az idő, és bár szokásom szerint előre tekintek, azért álljon itt egy kis visszatekintés a 2019-es évre.
Nem volt könnyű évünk, volt sok jó magas léc, amit meg kellett ugrani – de megugrottuk, és voltak fantasztikus, örömteli pillanatok, amikre mindig emlékezni fogunk.

Január

  • Évértékelő és tervező elvonuláson voltunk a csodás Bikalon, ahol nagyon jól éreztük magunkat a középkori élménybirtokon. Az, hogy az akkori tervekből mi valósult meg, nemsokára kiderül. 🙂
  • Átalakult a honlapunk, új színek, letisztultabb, egyszerűbb, skandináv feeling-be öltözött. Új logónk is lett.
  • Teuból kikerült az implant – sajnos azóta is várunk a teljes ivarosodásra. De talán most!

    Kelták – imádom ezt a képet, a naptárunkban is szerepel egy hasonló

Február

Március

  • Megszületett a 2019-es év első norvég erdei alma, a csodálatos Scorpions bébik!
  • Alig pihentük ki a szülést, máris itt voltak a Trónok harca apróságok, az eddigi legszínesebb Nordic Verden alom

    Egy márciusi emlék: Teu , Lora és lánya Jenny

Április

  • Lora és Jaime első párosításából megérkezett a Norwegian Nature alom 3 különleges kis norvég erdei cicája. Gondolkozunk ennek a párosításnak az ismétlésén, mert nagyon tetszett nekünk.

    Norwegian Nature alom

Május

  • Horvátországba utaztunk, hogy Joannát Darral pároztassuk – szerencsére ez a találkozó sikeres volt.

    Májusi emlék – Hurricane és Jon

Június

  • Megtartottuk a első Nordic Verden Kertipartit, aminek óriási sikere volt és imádtuk az egészet. Fantasztikus volt a gazdikkal nálunk találkozni, egy remek délutánt töltöttünk együtt.

    Let’s party!

Július

  • A július az egyik legmozgalmasabb hónapunk volt. Elsőként megérkezett hozzánk a szépséges Kiana Németországból, aki az első tortie cica fehérrel a tenyészetben.
  • Hurricane Svájcba költözött, ahová mi magunk vittük el
  • A  – ki tudja hányadik… – házassági évfordulónkat egy újabb alom érkezésével ünnepeltek. Napvilágot láttak Joanna első norvég erdei kiscicái, akik a horvátországi papa után horvát folyók neveit kapták. Tenyészetünkben először születtek vörös norvég erdeik.
  • A hónap utolsó napjának a meglepetése Jenny és Masek Spanish Towns elnevezésű alma, ami négy szépséges kis norvég erdeit hozott nekünk.

 

A kis vörösek megérkeztek!

Augusztus

  • Az augusztusunk szintén nagyon mozgalmasra sikerült. Kezdésnek elutaztunk Svájcba Nayeli-ért, az igazi kis vadmacska kinézetű új tenyészcicánkért.
  • Az államalapítás ünnepét pedig azzal ünnepeltük, hogy elrepültem Spanyolországba Viva-ért, aki az első amber színű tenyészcicánk. Ezzel a 2019-es év állománybővítés be is fejeződött.

    Nayeli és Viva

Szeptember

  • Szabival elrepültünk Norvégiába, ahol két hetet töltöttünk, és főként autós túrákat tettünk a világ legszebb országában. Erről majd videóblog készül Nektek.

    Helló Norvégia!

Október

  • Részt vettünk a budapesti Felis Hungarica kiállításon,
  • majd két hét múlva a besztercebányain is. Mindkettőn az eddigi legnagyobb sikereinket értük el az új cicáinkkal.

    Kiana, the Best of best!

November

  • Megtörtént a picik ivartalanítása és elkezdték a költözést
  • November 19-ére az összes apróság elköltözött, kivéve Koranát, aki velünk együtt utazott el Tenerifére az új családjához. Erről az utazásról is videóblog készül. Majd.
  • A hónap utolsó hétvégéjén a budapesti kiállításon vettünk részt

    Loki (Cassandra) – Lora első almából, és Frida (Korana) – Joanna első almából ismerkednek Tenerifén

December

  • A hónap elején a messzi, csehországi Olomouc-ba utaztunk kiállításra
  • Ilyen is régen volt a tenyészetünkben, kiscica nélkül maradtunk. Kellenek az ilyen időszakok persze a felnőtteknek, és nekünk is.
  • A hónap végén a nőstény macskák megkezdték – korábban mint valaha – a tüzeléseket. Nem voltunk még erre felkészülve, így a pároztatásokat majd csak most fogjuk kezdeni, előtte  oltásokat és szűréseket kell végeznünk.
  • Kiadtuk az első naptárunkat a 2020-as évre

    Decemberi napsütés a kennelben

Nos, hát ezek voltak a fő történések, persze nem szólva a picik oltásairól, ivartalanításokról, varratszedésekről, chippeléskeről, a tenyészetbe költöző cicákról (Moszkva és Mexico), a sok-sok látogatóról és a szokásos napi teendőkről, mert akkor se vége-se hossza nem lenne ennek a bejegyzésnek. A legtöbbről úgyis írtunk itt a blogon, akinek ideje-kedve van, olvassa őket vissza.

Ami talán a legfontosabb, szeretnék köszönetet mondani:

  • a családomnak, akik segítenek és mellettem állnak ebben a néha nem könnyű világban, amit a tenyésztés jelent
  • az orvosainknak – különösen Eszternek, Zolinak, és persze Emesének és Nórának -, akik a legfőbb támaszaink a tenyésztésben
  • tenyésztő társainknak, akik bíztak bennünk, amikor lehetővé tették, hogy a tőlük vett cicákkal dolgozhassunk
  • barátainknak, akik így vagy úgy támogatják és segítik a munkánkat
  • a gazdiknak, akik örömben-boldogságban-odafigyelve nevelgetik a kisebb-nagyobb norvég erdeiket, és hírt adnak – a legnagyobb örömünkre – róluk
  • a várakozóknak, akik türelmesen várják azt, hogy eljöjjön a nagy nap, és nekik is lehessen egy Nordic Verden norvég erdei macskájuk
  • az online közösségünknek, akiket – egyre többen –  személyesen is ismerünk, akik eljöttök a kiállításokra és drukkoltok nekünk, akik néztek-olvastok minket, akik bátorítotok, akik szeretitek a cicáinkat és minket is, akik aggódtok-örültök és részt vesztek ezáltal a mindennapjainkban.

Köszönjük Nektek!!! You are the best! Csodálatos Új Évet kívánunk Nektek!

A hétvégén Szabival – és Miloval – elvonulunk, hogy értékeljük az elmúlt évet, és megalkossuk a 2020-as év terveit, amikről mindenképpen beszámolunk majd.

Elvonulunk – méghozzá ide

Ölelésem,

Virág

 

Kicsik nélkül az élet… – avagy kirepültek a kis norvég erdeik 1

Kedves Olvasóm!

Tudom-tudom, nem ezt ígértem én…, hanem, hogy majd jövök szépen mindenféle írásokkal. Nos, sűrű volt az elmúlt időszak nagyon, de most, hogy megfogyatkozott a banda több időm lesz írni arról a rengeteg mindenről, amiről már oly rég szerettem volna.

Először is köszönjük, hogy az utóbbi két alom kis norvég erdeit is a szívetekbe zártátok, és nyomon követtétek a mindennapjaikat, csínytevéseiket, kedvességeiket – gazdisodásukat. Írok itt most néhány olyan kérdésről, amit nagyon sokszor tesztek nekünk fel, személyesen, kiállításon, cseten, email-en… Lássuk hát:

  • Hogy tudjátok elengedni ezeket a kis szépséges norvég erdei kiscicákat?
    A rövid válasz: úgy, hogy a lehető legjobb gazdit választjuk nekik.
    A hosszú válasz: Úgy, hogy a kicsiknek ebben a korban már sokkal több személyes törődésre, foglalkozásra, játékra, babusgatásra van szükségük, mint amit mi egyesével meg tudunk nekik adni, hiszen van mellette életünk, házunk, munkánk, gyerekünk, és még sok-sok saját állatunk. Legfőképpen ez utóbbi. Ráadásul pontosan ez az a kor a piciknél, amikor világosan látszik, hogy érdeklődnek már nemcsak a társaik, hanem a kétlábúak iránt is, és elkezdenek velük kötődéseket kialakítani. Sokkal jobb az, ha ez nem velünk, hanem már a leendő gazdival történik meg, akik a  személyiségüket megismerve sokkal inkább tudják a  személyes igényeiket kielégíteni úgy, hogy közben örök társakká, barátokká, családtagokká válnak. Amíg a picik a bandában élnek, sokkal nehezebben látható az, hogy ki-milyen személyiség (persze mindenkiről sokat tudunk, de ezek igazán akkor válnak szembetűnővé a különbözőségek, amikor nem a csapat egy tagjaként szemléljük őket, hanem kiválva onnét egy új (sokkal kisebb) „csapatba”, családba kell beilleszkedniük. Mi erről az oldalról nem ismerjük őket, mert nincs rá lehetőségünk.
    Másfelől nem maradunk macska nélkül, hiszen a saját 11 norvég erdeink csak arra vár, hogy  velük töltsünk minél több időt, velük foglalkozzunk – nekünk ők a háziállataink, a családtagjaink, az apróságok ehhez képest csak „szállóvendégek”. Mondjuk a legcukibbak, a legszeretnivalóbbak – de akkor is. Szóval van kivel foglalkoznunk – bőven, így nem marad óriási kitöltetlen űr.
    Az pedig, hogy ezeket a piciket a világ legjobb gazdijainál tudhatjuk, mindennél megnyugtatóbb, akik képeket, sztorikat küldenek, kérdeznek, örülnek, mesélnek…. látjuk, hogy az aprók milyen jól érzik magukat – akkor miért kéne naponta úgy ébrednünk, hogy ez az élet kicsik nélkül de rossz. Elviselhetetlen. Kibírhatatlan. Nem az. Főleg így nem az. 🙂
    A mi dolgunk az, hogy amíg velünk vannak, addig al ehető legjobb életkezdést biztosítsuk nekik, hogy aztán magabiztosan váljanak az új család kedvencévé. Büszkék vagyunk arra, hogy ez az esetek kilencvenkilencegészkilenctized százalékában sikerül is.

    Szépséges Kulpa

  • Mikor lesznek újra kiscicák?
    A rövid válasz: nem tudjuk.
    A hosszú válasz: akkor, ha újra tüzelni kezdenek a nőstények, és mi is úgy gondoljuk, hogy eljött az ideje a picik érkezésének. Továbbá akkor, ha az idei évre tervezett – Teutates – kandúrunk készen áll arra, hogy megvalósítsa ezen terveink egy részét. És még ezen kívül is sokösszetevős a dolog, de ezekbe most nem megyek bele – majd máskor.
  • Milyen párosításokat tervezünk?
    A rövid válasz: nem tudjuk.
    A hosszú válasz: nagyon sok ötletünk és tervünk van, de addig nem akarunk a nagy nyilvánosság előtt beszélni róla, míg mi magunk nem konkretizáltuk ezt. Majd valamikor utána. Ami biztos, több újdonság is várható nálunk. Sőt… továbbmegyek. Szinte csak újdonság és olyan párosítás várható nálunk, ami eddig még nem volt. Az adott év terveit mindig az évtervező elvonulásunk után tesszük nyilvánossá (januárban), addig nekünk is csak gondolataink vannak róla, hogy mit szeretnénk.
  • Mikor lesz amber színű kiscicátok?
    A rövid válasz: nem tudjuk.
    Hosszú válasz itt most egyelőre nincs, Viva még kiscica, ráérünk ezen gondolkodni.

    Amber cicánk, Viva

  • Tényleg lesz Nordic Verden póló?
    A rövid válasz: tényleg.
    A hosszú válasz: elnézést kérek, nagyon szerettem volna elkészülni ezzel a projekttel erre a kiállításra, de sajnos nem jött össze – picik, utazás, egyebek – de most neki fogok állni, és talán még Nordic Verden naptár is lesz a jövő évre. Szóval aki még nem vett naptárat, ha vár egy kicsit, vehet egy igazi norvég erdeist.
  • Mikor látunk újra benneteket kiállításon?
    Magyarországon majd csak április elején, Győrben. Figyeljétek a kiírásokat, időben fogunk róla szólni.

És most néhány mondat arról, hogy vagyunk mostanság. A picik elég lassan, szakaszosan költöztek el tőlünk, és ahogy láttátok, Frida („lánykori nevén” Korana) volt az utolsó, akit mi magunk vittünk el az új gazdiknak Tenerifére, és kedves meghívásukra – amit ezúton is nagyon szépen köszönünk  – egy hetet töltöttünk a csodálatos örök tavasz (nekem nyár) szigetén.

Tenerife – a csodálatos. A kép éppen a születésnapomon készült. 🙂

Felejthetetlen élményeket kaptunk. Az utazásról videóblog fog készülni majd, de lehet, hogy külön blogbejegyzés is, ha érdekel Benneteket az, hogyan zajlik egy ilyen viszonylag hosszú repülős út egy totál más világba egy apró kis norvég erdeivel. Kipihenten, feltöltődve értünk haza a télbe (amit egyébként imádok), és alig végeztünk a kipakolással, amikor már a kiállításra való összepakolással kellett folytatni.

Frida új otthonában – az első napon

A kiállításon nem hoztuk pont azokat az eredményeket, amiket szerettünk volna – de egyfelől minden kiállítás egy lutri, és nagyon sok csillagállásnak kell jó irányba állni ahhoz, hogy tutira mindent vigyél, másfelől volt több olyan szituáció is, amikor ránézésre tudtuk, hogy nincs esélyünk adott helyzetben. Nem azért, mert nem szépek a cicáink – igazságos, megdolgozott küzdelemben ha a bíró a másik cicát választja akkor mi is csak gratulálni tudunk és örülni a másik tenyésztő sikerének.

Nayelivel – miután a bíró nominálta a BIS-re

De persze vannak más esetek is, amiket nem taglalunk, mert egyfelől totálisan felesleges – ez a világ sok esetben ilyen, másfelől meg a macskáink szépségéből, értékéből, abból a sok-sok jóból amit nekünk – és másoknak – adnak, semmit nem von le vagy ad hozzá az, hogy éppen elnyer-e egy best in show-t vagy nem. Ha igen, persze nagyon örülünk, ha nem – és jogosan nem, akkor is örülünk, ha meg további eset áll fenn, akkor kicsit morgunk, és tovább lépünk. Nem érdemes mindennel foglalkozni. Sőt. Jó dolgokkal érdemes CSAK foglalkozni, ami meg nem jó azon változtatni. Ha tudunk. Ha rajtunk múlik. Ha meg nem, akkor meg úgyis mindegy.
Szóval örülünk az elért eredményeknek, de legfőképpen annak, hogy megint sok jó emberrel találkoztunk, tenyésztőtársakkal, barátokkal, gazdikkal, gazdijelöltekkel, érdeklődőkkel. Köszönjük szépen, hogy megtiszteltetek minket a jelenlétetekkel. Köszönjük Laky Zsuzsának külön a végtelen kedvességét, figyelmességét, mosolygós őszinte-barátságos lényét, a szépséges sorokat és a cuki bögrét, amit azonnal használatba is vettem, csak úgy a hozzá tartozó finomságokat. Köszönjük a drukkolást, az érdeklődést, a figyelmet. A szeretetet.

Ajándék bögrémet azonnal használatba is vettem 🙂

Szabi sajnos beteg lett a kiállításra, így nagyon nem irigyeltem az egész napért. Én jól voltam (még akkor), így a kedves tenyésztőtársak, barátok kérleltek, hogy tartsak velük a szombat esti party-ra. Kiállítás után mindig van gálavacsora, buli, móka-kacagás, amin mi nem szoktunk résztvenni általában. Nem azért mert nem jó, hanem mert mire hazaérünk, kipakolunk addigra már nagyon  fáradtak vagyunk és ott vannak még az esti teendők, és másnap reggel újra indulni kell. Szombaton is azért tudtam enni egy szendvicset – először aznap úgy délután valamikor -, mert vittem magammal, másként esélyem sem lett volna még erre sem. De hát kötélnek álltam, és nem bántam meg végül, hogy a többiekkel tartottam bulizni. Jó volt, fergeteges, rengeteget táncoltunk, nevettünk, szuper volt a társaság. Szabi pedig extracukkerjófej volt, mert hajnalban jött értem, és összegyűjtött, pedig ugye nagyon nem volt jól.

Party-arcok.:D Lacával a bulin

Utólag kérek elnézést attól a kedves érdeklődőtől, akinek végig kellett hallgatnia másnap a következő beszélgetést köztem, és az egyesület vezetője között a kiállítási ketrecnél:
– Helló Virág, akkor nem hívlak, már azt hittem nem jöttök. Urad hogy van?
– Vacakul. Jön majd később, csak hazavitte Teut.
– Oksa.
– Te, Laca, van fogalmad róla – mutatok fel egy rózsaszín, gumipánttal nyakba akasztható nyakkendőt -, hogy ez hogyan került éjjel a nyakamba, és vajon kié? Mert ebben mentem haza…
– Ja, ez az enyém! Köszi! És te nem láttad véletlenül a piros alsónadrágomat?
– A sex bombos feliratút? De-de, az egyik szlovák nő abban táncolt.
Itt kicsit csend lett körülöttünk, ami nekem akkor nem esett le, csak utólag villant be, hogy külső szemlélőnek azért ez egy érdekes beszélgetés volt. 😀
A  háttér sztori az, hogy az egyik kedves külföldi tag a hetvenakárhányadik szülinapját ünnepelte aznap, ezét az egyesület egy low cost „csippendél” show-val készült neki. A jeles művész költséghatékonyság, és móka fokozása okán nem más, mint az örök mókamester és minden lében kanál, csupa szeretet Laca volt. Említett piros ruhadarab lekerültekor természetesen volt alatta másik.
Nos, hát ebben a hangulatban telt az éjjel, és ennek megfelelően kicsit fejfájósan a másnap. Kinek betegség, kinek az elfogyasztott „jéger”-ek okán.
Plusz Teu kicsit kiverte nálunk a biztosítékot, ugyanis Jaime után vasárnap ő lett volna a soros a kiállításon. De ő nem akart jönni. És ha valamit Teu nem akar… akkor ember legyen a talpán, aki meggyőzi az ellenkezőjéről, vagy ráveszi. Nos, elég legyen annyi, hogy ketten harmadjára bírtuk berakni a boxba – és már az előző napokban menekült előlem, tudta, hogy esemény lesz. Szabi kiakadt, jogosan, és én is, mert nehogymár ekkora ellenállást kelljen kifejteni azért, mert be akarod rakni a boxba. Szabi mondta, hogy hagyjuk itthon, úgysem szereti a kiállításokat, champion címe van már – ne nyektessük. De én úgy voltam vele, hogy nevelési célzattal mostmár nem viszem vissza, mert akkor megszokja, hogy némi hiszti árán úgyis az van, amit ő szeretne. Pedig valójában nem volt kedvem hozzá, hogy nyúzzuk szegényt az egésszel, amikor annyira nem bírja.

Teutates – the king

Tudjátok, hogy Teu egy éves kora után került hozzánk, a tenyésztője nem hordta kiállításokra – mint mi a kicsiket – így nem tudta megszokni, és ezért tart tőle. Nagyon nagy nyugiban élet egy másik kandúrral egy szobában, és nálunk neki először még a kintlét, a roppant kevés zaj, ami az utcáról jön, az is sok volt, mikor megérkezett. Meg vannak cicák, akik egyszerűen nem valók kiállításra, de ő így extrán nem.
De én még kötöttem az ebet a karóhoz, hogy jön. Befizettük, meg különben is, viselkedjen. Ennek örömére az út háromnegyedénél gondolta úgy, hogy bosszút áll. Amikor éreztük a szagot, tudtuk, hogy van itt némi gond. Ekkor Szabi amúgy is rozoga állapota, a nem alvás és úgy általában ami ránk vár – gyorsan meghozta az ítéletet: minket kirak a lányokkal (Kiana, Viva, Nayeli), Teut meg hazaviszi. Egyetértettem, nekem sem volt kedvem még macskát fürdetni a közösségi mosdóban. Aztán szárítani. Teu amúgy sem bírja ezeket, és az idegen környezetet sem. Így aztán ott maradtam egyedül a hárommal, Kiana is elég feszkós volt, a másik kettő szerencsére mint az álom, bújnak, játszanak, nem érdekli őket, hogy mi történik körülöttük. Így indult a nap 3 óra alvás után, de aztán abszolváltuk az egészet.

Viva bírálaton

Ilyen ez a popszakma. Mikor megjöttem este,  Teu, – aki előtte egyből bevonult a kanapé alá, ha meglátott – ugrott örömmel az ölembe. Okos. Hihetetlen okos. Tudta, hogy vége az egésznek, nem megyünk már sehova, elmúlt a „veszély”.
Nos, este még jól voltam, de hétfőre én is elkaptam Szabi torok-nyavalyáját, meg valami hasmenőset is, így nagyon változatosan telnek azóta a napjaim…
Különben meg megjött a tél, és csodálatosan szép minden, csak még nem nagyon tudtam élvezni. De fogom.

Az első havas erdei séta a kiállítás utáni reggelen

Remélem már mindenki készül a karácsonyra – mert én még nem, de kéne. Egyelőre csak próbálok felszínen maradni, de aztán ha felszívtam magam energiával, akkor én is belevetem magam a készülődésbe – és legalább egy adventi koszorút szerzek. 🙂

Ölelésem Nektek, vigyázzatok magatokra, élvezzétek a telet – ha nem élvezitek akkor is az van, vagy menjetek Tenerifére, ott nyár van mindig!

Virág

Tizenegy 0

Állok a sorban. Nem erősségem a várakozás. Sebaj. Ilyenkor van idő üzenetekre válaszolni, hozzászólásokat lájkolni, és kommentelni. Szóval állok türelmesen – és dolgozom. Néha felnézek, fél lábbal lökök egyet a már amúgy is nehéz bevásárlókocsin. Még kettő előttem. Még egy. A kedvenc hentesem van. Nagydarab, kedves, udvarias.  Fehér a köpenye, az ingujja felhajtva, folt rajta sehol. Csak tudnám hogy csinálja! Én egy szimpla főzés után pólót cserélek.  Ismer jól. Szerintem már előre összeállíthatna nekem egy egységcsomagot, annyira tudja, miket fogok venni. Sorra kerülök. Mögöttem nőttön-nő a sor.

– Szép jó napot! Mi’ tetszik? – mondja, és közben már nyúl is a csirkemell felé.
– Három kilót kérek. Köszönöm.

Zacskóz, mér, ragaszt. Akkurátus. Nem siet, nem kapkod, nem lassú. Teszi a dolgát. Összerendezi a maradék melleket és felnéz.
– Kacsanyakat? Ma jött, friss, még van egész zacskóval.
– Igen, kérek – mondom, egy zacskó elég lesz. Mér, címkét ragaszt.
A mögöttem álló felsóhajt. Nem hangosan, nem is direkt, talán csak fáradt. Talán csak sietne. Talán sok a gondja.
– Baromfiból választ még? – kérdezi, de közben nyúl a zacskóért. Tudja, hogy igen.
– Egy kiló pulykamájat kérek. Mér, címkét ragaszt.
– Esetleg kacsacomb, most érkezett. Nem lesz már a héten.
– Nem, nem kérek, köszönöm. Kérnék viszont 6 kiló egész csirkecombot.
– Hat kiló egész csirkecomb. Máris. Kettővel mögöttem az öltönyös az órájára néz. Csinos darabnak tűnik, bár én sosem hordok órát.
– Hat kiló 10 deka pontosan. Jó lesz?
– Persze! – mondom. És… és kérnék még 4 darabot a pulykafelsőcomb filéből.
Mér. Ragaszt. Halkan, de érezhetően kezd a sor mögöttem türelmetlenné válni. Mocorgás. Csoszogás. Köhögés. Sóhajtás. Valaki inkább kiáll és vesz néhány mirelit csirkét.
– Baromfiból választ még? – kérdezi az eladó.
– Igen, kérnék még két kiló pulyka zúzát.
Sóhajtás. Hátranézek. A mögöttem álló hölgy negyvenes. Farmer, pulcsi, fekete cipő. Jobb időket látott festett haj. Kezében kosár, benne néhány dolog.
– Nagy a család? – kérdezi. Hirtelen nem is értem, miért, de a kocsiban lévő hústömegekre sandítok és leesik.
– Ja. Az nagy. Elég nagy.
– Sok a gyerek?
– Rengeteg – mondom. Tizenegy.
– Az tényleg sok – sápad el. Az igen! Az nagyon sok! Akkor már értem – mondja, a húskupac felé int és tisztelettel vegyes áhítattal mér végig.
Az öltönyös csettint a nyelvével, és azt mondja: Ejha! Na annyit etetni….
– Ne is mondja! – legyintek.
Hátrébb valaki CSOK-ot emleget, de nem hallom, mert szól az eladó:
– Baromfiból választ még? Pulykamellet?
– Iiiigen, köszönöm, 4 kilót kérek.
Mér. Csomagol. Címkét ragaszt.
– Parancsoljon. Sertés, marha lesz?
– Nem, nem kérek mást, köszönöm.
A sor egy emberként lélegzik fel. A negyvenes festett hajú még nem tért magához. Néz rám és csak ismétli: – Tizenegy. Az rengeteg. Hogy bírja?
– Néha nehezen – mondom, de ez a dolgom. És amúgy cukik. Mind a tizenegyen. Legyen szép napja, viszlát!
Köszönni sem köszön a döbbenettől.

Otthon kipakolom a rengeteg cuccot. A sok hús megy a hűtőbe, majd éjjel érek rá foglalkozni vele. Addig is előkapok egy csomag felengedett nyers húst, és a picik elé teszem. Vidáman esznek. Mit esznek! Falnak! Mind a tizenegy.

Egy kiállítás margójára 0

Kedves Olvasóim!

Szeretnék mégegyszer köszönetet mondani Nektek, akik eljöttetek és meglátogattatok minket a Felis Hungarica legutóbbi macskakiállításán. Annyian voltatok, hogy többek nem is jutottak közel hozzánk – szerencsére lesz még erre alkalom, a következő budapesti kiállítás november 30-december 1-jén lesz ugyanazon helyszínen. Majd figyeljétek a Facebook oldalunkat, ott közzé fogjuk tenni a pontos tudnivalókat az eseménnyel kapcsolatban, és majd azt is, hogy melyik cicákkal megyünk arra a kiállításra.

Az első kiállítás – nagyon jól vették az akadályokat

Elnézést kérek azoktól, akikkel nem tudtam végül beszélgetni, megismerkedni – sajnos ez a két nap nem olyan sok, és mivel csak ketten voltunk a 4 cicára nagyon úsztunk a teendőkkel. Ettől még végtelenül örültünk, hogy ennyi gazdink eljött és osztozott az örömünkben, amikor Kiana cicánk megnyerte – mindkét napon – a Best in Show-t a 4-7 hónapos kategóriában.

Kianával a kupa átvétele után

Viva is csak egy hajszállal csúszott le erről – ki tudja, legközelebb bármi megtörténhet. Nagyon sikeres hétvégét zártunk, hiszen bár Teu nem szereti a kiállításokat, de mostantól champion címmel büszkélkedhet!

Teu felkészítése bírálathoz – köszönjük a képet Alaxai Éva

Nayeli első napon excelent 1, a másodikon pedig Vivával egy csoportban, tehát ellenfélként excelent 2 minősítést kapott.

Nayelivel bírálat előtt – köszönjük a képet Alaxai Évának

Viva első nap sajnos rossz színcsoportba került, de másnap már Best in Variety lett, és szintén nominálta a bírónő a Best in Show-ba. Amúgy a svéd bírónővel nagyon jót beszélgettünk, és sokat mesélt a svéd tenyészetek cicáiról, illetve az ottani amber cicákról. Nagyon érdekes eszmecsere volt.

Viva bírálat előtt – köszönjük a képet Alaxai Évának

A gazdijaink igazi kis csapatot alkotnak, és lassan jobban ismerik egymást, mint mi őket. 😀 És ez fantasztikus… mindig jó találkozni és beszélgetni azokkal, akiket valamilyen közös érdeklődés, szenvedély köt össze – ez esetben ennek tárgya sok szép Nordic Verden norvég erdei macska. Kisebbek-nagyobbak, fiúk-lányok, ilyen-olyan színűek – de mind egytől-egyig csodálatosak – akárcsak a gazdáik. Nagyon büszkék vagyunk a gazdijaikra, hiszen ezt a brandet, amit a Nordic Verden jelent, nem csak magunknak – főleg nem magunknak! – hanem nekik köszönhetjük. Nélkülük nem volna értelme a mindennapos órákig tartó takarításoknak, az éjszakázásoknak , a kicsikkel való sok hetes foglalkozásnak és törődésnek, a fotózásoknak, a képek szerkesztésének, a kajarendelésnek és az almolásoknak – és még sorolhatnánk napestig. Köszönjük szépen!

Gazdikkal a színfalak mögött

És köszönjük azoknak is, akik még nem gazdik, vagy talán sosem lesznek azok, de lelkes követőink, like-olják, kommentelik a posztokat, olvassák a blogot, figyelik a honlapot, eljönnek a kiállításokra, kérdeznek, örülnek, lelkesek, aranyosak, kedvesek – hírét viszik ennek a fantasztikus fajtának, ami a norvég erdei.

Viva és Nayeli – köszönjük a képet Alaxai Évának

Egyik kedves gazdi ötlete volt, hogy szeretnének ők is Nordic Verdenes pólót, mert szívesen jönnének abban a kiállításokra, vagy akár a Nordic Verden kertipartikra. Amikor írtam erről a Facebook oldalunkon többen is nagyon lelkesek voltak, így a következő napokban (ahogy az időnk engedi) a grafikusunkkal közösen kigondolunk néhány variációt ezekre a pólókra, és akkor majd Ti jól megszavazzátok, hogy melyik is tetszik a legjobban, amit aztán mindenki a kénye-kedve szerinti méretben meg tud vásárolni. Igyekszünk úgy kivitelezni, hogy a következő kiállításon már ne csak lelkesedésben, hanem egyenpólóban is megmutatkozzon a Nordic Verden Fan Club. 🙂

Kiana a serlegekkel

Az idei évünk úgy alakul, hogy valószínűleg már nem lesznek kiscicák – vagy ha mégis, akkor nagyon nagy szerencsével december vége felé – de ezt még nem tudjuk. Néhány vörös kisfiúnk várja még az álomgazdit (ha a lánykáim hajlandók lesznek tőlük megválni, mert totálisan beléjük vannak zúgva. Látva a fantasztikus természetüket, masszív-erős lényüket és végtelen kíváncsiságukat, vagy ahogy az ölünkben dorombolnak – ezt meg is értem).  Szóval ha valaki vágyna egy vörös, vagy vörös fehér szépségre fantasztikus természettel megáldva (mármint a macska – de ha a gazdi is olyan, annak örülünk :D), akkor kivételesen soron kívül juthat hozzá – szóval fel a kezekkel!

Szépséges Dobra <3

A sok-sok lánycicára váróknak pedig drukkolunk, hogy a következő almokban megszülessen az álomcicájuk. 🙂

Nos, hirtelen ennyi felőlünk. Adósak vagyunk még az amber szín bemutatásával, és a norvégiai utunk videóblogjaival – de ami késik, az ugye –  eljön. A hétvégén kiállításon leszünk külföldön, drukkoljatok, utána pedig a picikkel kapcsolatos teendőkkel (oltások, ivartalanítások, gazdi látogatások, költözések) leszünk elfoglalva néhány hétig, de igyekszünk pótolni az elmaradásokat.

Krka <3

Remélem élvezitek az őszt, mert mi nagyon, a cicák egyenesen imádják, ahogyan majd remélhetőleg a közelgő hideget és telet is fogják. Én biztosan.

Ölelésem Nektek!

Virág

 

 

Újra itthon 4

Kedves Olvasóim!

Itt vagytok még? Olyan régen jelentkeztem…. Tényleg sajnálom, talán most, hogy jönnek az őszi-téli kuckózós napok több időm lesz a gép előtt ülni és írni. (Különben nem tudom mitől lenne több, hiszen attól még a teendők mennyisége nem változik, de mégis van egy ilyen érzetem – szóval rajta leszek!)

Őszi reggel az erdőben, itthon

Újra itthon vagyunk hát, a nagy utazás után. Hogy jó volt-e? Még annál is jobb… Hogy megérte-e? Minden pillanata… Hiányoztak-e? Nagyon… Aggódtam-e? Rengeteget… de hát ez ilyen. Nagy felelősség itthon hagyni ennyi négylábút, mégha történetesen a világ legjobb cicaszitterei is vigyáznak rájuk. Egy kívánságom volt: darabszámra meglegyenek mind. Ez teljesült – elégedett vagyok.
Az utazásról videóblog-sorozat készül majd, amint utolértük magunkat, így akinek kedve van, bepillantást nyerhet az átélt élményekbe, láthatja azokat a csodálatos norvég tájakat, ahol jártunk, és ahonnét a norvég erdei cicák is származnak.

A szépséges Kragerø

Nagyon rég voltunk ilyen sokat távol – jobbanmondva soha – két hetet utoljára a nászutunkon utaztunk, de az sem most volt – elhihetitek.  😀 Örültek nekünk a kicsik és nagyok, a kutyák és macskák, amikor hazajöttünk, és mi is nagyon örültünk, hogy viszontláthatjuk őket.

Nem tágítottak mellőlünk egész este

Másnap aztán gyorsan bele is kerültem a sűrűjébe, mivel néhány kicsinek szemgyulladása lett, és úgy tűnt, nem lesz elegendő csak áttörölgetni bórvízzel, így hamar az orvosnál találtuk magunkat. Kaptak szemcseppet, és kezdetét vette a „hogyanfogjamleegyedülamacskát ésközbennyissamkiaszemét ésmégacseppentőtisfogjam” körforgása. Nem hinném, hogy annyira jeleskedtem a folyamatban, mivel pár nap múlva egy csepp nem volt a kis üvegcsében… kérdeztem is Esztert, hogy normális-e, hogy én már ezt mind elcsepegtettem. Természetesen nem, nem volt az, de tekintve, hogy minden negyedik cseppet bírtam a helyére juttatni, a többi meg folyt mindenfelé, – azt gondolom nem is olyan rossz. 😀 A szemecskék viszont gyógyulásnak indultak, szóval megérte a küzdelem.

Az egy négyzetméterre eső cukiságfaktor mértéke: nagy

Mondanám, hogy innentől csupa béke és nyugalom szállta meg kicsiny állatszerető otthonunkat, de az nem volna igaz. Minden napra jut valami, így az életünk sokmindennek mondható, de unalmasnak biztosan nem. Jellemezhetném káosszal is, de a saját lelki nyugalmam érdekében inkább a kalandos szót használnám helyette.

Hayley, akit zavarnak a kis rohangáló lények, így legszívesebben itt pihen

Random kiragadva egy napot, amikor az 5-6 órás takarítás után elégedetten ülnék le a kávémmal dolgozni – de jön Joanna, és hányni kezd. Hol máshol, mint a szőnyegen, természetesen, amit aznap vette le a szárogatóról. Nem volt sokáig használatban – na.
Joanna rendszerint nem hányja ki a szőrt, így általában pasztát kap, de most úgy döntött, hogy kiadja magából. Nincs ezzel gond, normális, csak szegényem borzasztóan erőlködött, és természetesen a szőrgalacsinnal együtt jött minden. Nagyon sajnáltam, de mire lezuhanyoztam a szőnyeget és elindítottam a mosást már evett. Ez nem bizonyult jó ötletnek, mert vagy még volt némi szőr, amit ki akart adni magából, vagy csak a gyomra fordult fel az előzőektől – de újra hányt. Természetesen a szőnyegre. Az újra, amit az előző helyére terítettem.

Itt fogadtam meg – századszor -, hogy amint a felújítás eléri végre a nappali-konyha részt is a házban, soha többet szőnyeg oda nem kerül. Újra összetakarítottam, kivittem ezt a szőnyeget is, hogy a kádban várja a sorát, míg az előző kimosódik a gépben.

Közben a picik is felpillantottak a délutáni szunyókálásból, mondván történések vannak itt, amiben részt kell venni, de csak a hányás feltakarításához használt papírgurigát találták meg – míg én a fürdőben tevékenykedtem – azt viszont remekül kis apró darabokra cincálták. Először csak azt realizáltam, hogy a kávém kihűlt, utána lettem csak figyelmes a kis papírfecnik tengerére. A hideg kávé úgyis megvár, nosza szedjük össze a papírt. Az aprók egyből meglátták a lehetőséget, segítettek, így mondanom sem kell mennyire jól haladtunk.

Virágok közt veled lenni… avagy a jócica kiscica álcafotó 😀

De nincs az a kávéidő, ami ne jönne el, így elégedetten rogytam le a fotelbe, és kezdtem volna gyönyörködni az apró kis norvég erdei cicák játékában, amikor megjelent Johi, és újra hányni  kezdett. Itt már nem tetszett a dolog, főleg amikor megláttam, hogy a hányás véres. Mivel kaja már nem volt benne, így jó sok folyadékot hányt.
A picik természetesen nem érzékelték a történet drámai jellegét, viszont kíváncsiak voltak – nem kicsit – és pontosan nyolcan rohantak nyomban a szerencsétlen hányó Joannához, hogy szemügyre vegyék mit is csinál. Én kezemben némi vécépapírral – a papírtörlő előzőekben való szerencsétlen elmúlása okán – próbáltam távol tartani a piciket Johitól, a hányástól. Négykézláb. Az asztala alatt.
Gondoltam is:  még jó, hogy nem lát senki, mert néha komplett kabaré jelenetekkel egyenlő, ami itt folyik. Minden végtagomat bevetve próbáltam elkerülni, hogy a picik a hányásban rohangáljanak, de persze egynek csak sikerült tapicskolni benne. Gyorsan felkaptam, ennek örömére az összes lábára tapadt cuccot egy mozdulattal rázta bele a képembe.
Itt nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, de abban ugye egyet értünk, hogy egy valóság show-t leforgatni nálunk elég jövedelmező lenne.
Gyorsan a szemetesbe termeltem mindent – mondván később kiviszem, arcot mostam és pánikszerűen hívtam Esztert, hogy van itt némi gond. Közben eszembe jutott, hogy le kellett volna fotózni a hányást a vér miatt. Így szépen kikukáztam az egészet és gusztusos fotókat készítettem. Közben valamelyik kis istenadta kiborította a szemetest, de ezen már a szemem sem rebbent.
Szerencsére Eszter nem jött pánikhangulatba – amiért végtelen hálás vagyok, mert semmi sem volna rosszabb, mint egy ilyen helyzetben pánikoló doktor. Elmondta – amit amúgy nyilván tudtam is, csak nagyon kellett a megerősítés, – hogy valószínűleg a szőrhányás miatti erőlködés okozott némi vérzést, és ezt látom a kijött tartalomban, de küldjek róla képet. Mert ugye tutira csináltam. Büszke is voltam, hogy igen, és átküldtem. Eszter visszahívott, hogy szuper, szerinte úgy van ahogy mondta, de legközelebb legyek szíves már az érintetlen hányást fotózni, nem a papíron szétkentet, mert ez így nem olyan jól látható.
Teljesen jogos elvárás, legközelebb szólok a 8 kis bajkeverőnek (még csoda, hogy 3 valahogy későn kapcsolt, hogy esemény van), hogy szépen üljenek le megadott vonalnál, és onnét nézzék a műsort, meg amíg fotózok, meg amíg takarítok – aztán majd közelebb jöhetnek.

Joannától elvettem minden kaját és innivalót, de szerencsére utána nem történt már semmi, estére tökéletesen jól érezte magát.

Fárasztó a csibészkedés, muszáj kipihenni

Hát így élünk mi. Welcome in my world! És ez a napnak csak egy része. Kicsit mint a cirkuszban, néha mint a bolondokházában. De a miénk. Szeretjük.

 

Ölelésem Nektek! Vidám őszi napokat, és ígérem hamarosan jelentkezünk!

Virág

Hogyan választunk új tenyészcicát? 0

Kedves Olvasóm!

Hogyan választunk magunknak új cicát?

És hogy kerül haza?

És mi történik utána?

Hogyan illeszkedik be?

Ilyesfajta kérdések szoktak felénk záporozni, így arra gondoltam, most, hogy Kiana megérkezett hozzánk, mesélek nektek egy kicsit arról, hogy hogyan választunk magunknak egy újabb norvég erdei macskát, aki aztán a tenyészetünk aktív tagja lesz.
(Közben Nayeli is megérkezett, róla majd videóblog készül.)

Mondanám azt, hogy egészen egyszerűen csak beleszeretünk egy norvég erdei kiscicába és megvesszük.

De nem!

Ennyire azért nem egyszerű a dolog. Persze fontos az, hogy igazán tetsszen nekünk, de ez még kevés ahhoz, hogy őt válasszuk. Mi az a tenyészet vagyunk, aki nem cserélgeti le a tenyészállatait 2-3-4 évente, csak mert úgy érzi, hogy már unalmas a meglévő cica, vagy éppen helyet akar csinálni újabb, izgalmasabb jövevényeknek. Hosszú időre választunk magunk mellé elsősorban családtagot, és másodsorban – de legalább olyan súllyal – tenyészállatot, akivel hosszú éveket fogunk közösen dolgozni azon, hogy Nektek a:

legédesebb,
legnorvégabb,
legkiegyensúlyozottabb

házi kedvencetek legyen majd.
Ráadásul ezek a cicák, ha befejezték az aktív tenyésztői pályafutásukat immár ivartalanul a jól megérdemel pihenőidejüket töltik majd nálunk – mint házikedvenc, tehát nem adjuk oda idős korukra a cicáinkat másnak. Ezt mi több szempontból sem tartjuk etikusnak – de most nem is erről akarok beszélni.
Az első cicáink lassan eljutnak egy olyan korba, ahol el kellett gondolkodunk azon, hogy néhány év múlva, amikor már kivonjuk őket a tenyésztésből, egyúttal a tenyészetet is leépítjük, vagy pedig gondoskodunk az utánpótlásról és folytatjuk tovább – és akkor újabb 7-8 évre elkötelezzük magunkat ennek a nem mindennapi, de minden nap embert próbáló szép hivatásnak.

És elgondolkodtunk.

És döntöttük.

Vagyis elköteleződtünk a következő majd egy évtizedre is. Nos, ez volt az első, de talán legfontosabb lépés afelé, hogy új cicát válasszunk a tenyészetbe.
Miért?
Mert amikor az ember dönt a következő majd 10 évéről, akkor azért átgondolja a dolgokat. Minden szempontból. A macskatenyésztés óriási kötöttség. És rengeteg idő. És annál több pénz. És felelősség.
Bízunk benne, hogy jó döntést hoztunk!

A következő lépés az, hogy elkezdünk cicát keresni. Itt sokféle variáció előfordulhat:

  • lehet, hogy már eleve várunk egy bizonyos tenyészet bizonyos párosításából születő kölyökre – így volt ez Teutates esetében
  • lehet, hogy csak azt tudjuk, mit nem akarunk (esetünkben pl. fehér macskát)
  • lehet, hogy bizonyos technikai dolgokat veszünk figyelembe, és a macska pedigréje kevésbé fontos (ilyen lehet akkor, ha a meglévő tenyészállatok valamilyen gyengeségét akarjuk korrigálni – pl. erősebb állat akarunk, vagy egyenesebb profilt, jobb háromszöget – bármi – hiszen tökéletes macska nincs. Így választottuk Kianát.
  • lehet, hogy vissza akarunk hozni egy vonalat a tenyészetbe
  • Néha egy színt akarunk – bár ez a ritkább – de pl. Nayeli színe a kedvencünk és az ő fantasztikus „wild look”-jával akaruk erősíteni a tenyészetet ilyen szempontból is.

és így tovább, elég hosszú lehet  a sor, de valójában az igazság az, hogy egyszerre több szempont is fontos szokott lenni.

Tegyük fel, hogy megtetszik nekünk egy kis norvég erdei, mert a képei alapján alkalmasnak tűnik arra, hogy tenyészállat váljék belőle. Ekkor, ha nem ismerjük a tenyészetet megpróbáljuk megismerni. Így volt ez Kiana esetében, azelőtt nem volt semmilyen kapcsolatunk a tenyészettel, persze ismerősök voltunk a Facebook-on, de az egy dolog. Van ott több mint 1000 tenyésztő ismerős, akiknek nyilván csak kis százalékával vagyok rendszeresen kapcsolatban.

Megnézzük a cica pedigréjét, hogy milyenek felmenők, milyenek szűrési eredményeik, mennyi inbreed (hány százalékban egyeznek az ősök adott cicán belül, ez jó, ha minél kevesebb) van bennük, hogy néznek ki, mennyi ideig éltek, milyen tenyészetekből valók és így tovább. Ezzel jól el lehet tölteni az időt – főleg azért, mert egyszerre az ember általában több kiscicát is megfigyel, nem csak egyet.
Mi, amikor Kianát vettük három cicát is opcióban tartottunk, míg végül őt választottuk. Szerintem abszolút helyesen.  Már a születéskor felfigyeltünk az alomra, ilyenkor nagyon sokat láthat az avatott szem az apróságokon –  ha jók a róluk készült képek. Ilyenkor jól látszik a profiljuk, álluk, ami a norvégnál nagyon fontos, és hogy hol tűződik a fülük, így tovább. Aztán persze ahogy egyre bolyhosabbak és nagyobbak lesznek, az arányok eltolódnak – majd később visszajönnek – de addig is jól meg lehet figyelni a fejlődését, a testfelépítését, farokhosszát.

Szépséges Kiana <3

Sokszor azért is nehéz megvenni egy jó cicát, mert a neves tenyészetek macskáit szinte órákon belül elkapkodják, úgy, hogy esélyed sincs megfigyelni hogyan fejlődik a cica, pedig az azért nem egy rossz dolog. Egyből lefoglalják őket, aztán majdcsak lesz belőle valami. Ez néha bejön, néha nem… persze van akinek az is elég, ha egy  híres kennelből meg tud szerezni egy cicát. Viszont az még nem garancia semmire sem. Sőt. Egyre inkább azt figyeltem meg, hogy a nagy nevű tenyészetek könnyedén adnak el jó sok macskát tenyészetbe, olyanokat is, akiknek inkább házi kedvencnek illene lenni.  Mi jobban szeretjük megfigyelni a kicsiket.

Nagyon sokat értekeztünk mindhárom kiscica tenyésztőjével, sok képet és videót kaptunk, és ami nagyon fontos, a tenyésztőtársak őszinte véleményét, hogy ők milyennek látják a kicsit, melyek az erősségei, gyengeségei, hogy látják a fejlődésüket – hiszen mégiscsak nap mint nap nyomon követik, ahogy az apró vaksi jószágból szépséges kis norvég erdei válik. A kisebb, vagy kevésbé ismert tenyészetek – úgy vettük észre – ebben sokkal együttműködőbbek, segítőkészebbek és sokkal őszintébben mondják azt, hogy figyelj, szerintem nem annyira jó irányba fejlődik ez a cica, nem lesz neked jó, úgy gondolom. És ez nagyon becsülendő.

A Kiana féle alomban több nagyon szép lány cica is volt, viszont volt egy elsőbbségi választó, Kiana apjának svéd tenyésztője, és sokáig nem tudtuk, hogy Kianát vagy a testvérét választja majd, aki kiköpött mása volt a mamának. Végül – meglepetésünkre  – a másik cicát választotta, bár szerinte is Kiana volt jobb technikailag, de néha más dolgok is befolyásolják az embert.

Baby Kiana

Nagyon boldogok voltunk, hogy miénk lehet Kiana! Természetesen egyből jeleztünk, hogy igen, igényt tartunk a kis hercegnőre.
Egyébként tesszük ezt ilyenkor úgy, hogy fogalmunk sincs a cica áráról, ami elég széles skálán mozoghat. Mi nem szoktuk megkérdezni a cica árát – majd úgyis megtudjuk, amikor a foglalót fizetni kell – mert nem tartjuk illendőnek. Persze lehetnek nagy különbségek, de az ára vagy sok, vagy nagyon sok, és ez nagyjából mindegy is, nem szabad, hogy emiatt ne tudjuk vagy akarjunk megvenni egy cicát, aki beleillik a tenyésztési terveinkbe. Ha az ár dönt ilyenkor, az már régen rossz. Akkor azzal a tenyészettel valami baj van.

(Csak mellékesen jegyzem meg, hogy én a hobbicélra vásárolt lengyel goldenünknél sem kérdeztem meg az árát. Tudtam, hogy egy ilyen helyről egy ilyen kutya sokba kerül, annyiba, mint nálunk egy tenyészcica egyébként, tehát a kutyák – a jó kutyák – drágábbak. Ha ezt a minőséget szeretném kapni, akkor nincs értelme az áron vacillálni, ha nem, akkor meg ott a menhely, ezer szegény kis lélekkel.)

Anja örült, hogy szeretnénk Kianát – szerintem kölcsönösen megkedveltük egymást – és elküldte nekünk a szerződést. Elég szigorú szerződés volt, de nem baj, sőt. Nem találtunk benne kivetnivalót, megkérdeztük a foglaló összegét és átutaltuk. És vártuk a napot, amikor mehetünk a szépséges tortie hercegnőnkért!

Hát nem csodálatos?

Az út hosszú volt és fárasztó, főként, hogy először Svájcba kellett mennünk, onnét másnap Németországba – ahol Kiana egy kiállításon szerepelt a tenyészete többi tagjával. Még sosem találkoztam Anja-val, és amikor végre üzentem neki, hogy We are here! – de nem láttunk senkit, a kiállítás épülete előtt, akkor ő: Me to?? 😀 Nos igen, két bejárat is volt. De rájöttünk, és amint megpillantottam, tudtam, hogy ő az. Boldogan öleltük meg egymást.  🙂 Izgatott volt, hiszen közeledett a kiállítás Best in Show-ja, amiben Kiana és az apukája is helyet kapott, közben dolgozott is a kiállításon – így nem is sokat beszélgettünk, elrohantunk mosdóba, és aztán irány megkeresni a My Denebola’s kiállító ketreceit, hogy végre láthassuk az új norvég erdei hercegnőnket. És megláttuk. Bent feküdt a kis függőágyában, és békésen aludt.
Csodálatosan szép volt…

Az első találkozás

Anja anyukája kinyitotta nekünk a ketrecet, de nem akartuk megfogni, megijeszteni, amúgy is épp elég volt neki a két napos kiállítás. Élőben pont olyan szép volt, mint a képeken, és nagyon ügyesen szerepelt a Best in Show-ban. Ezzel egyébként megváltotta a belépőjét az idei világkiállításra, ami ősszel lesz észak-Németországban,  – csak még a döntést nem hoztuk meg, hogy megyünk-e, vagy sem.

Mr. Eric Reijers, a Fife főtitkára a BIS-ben Kianát veszi szemügyre

Kicsit még nézelődtünk a kiállításon, sétáltunk kint, segítettünk pakolni, majd elindultunk Anja-ékhoz. Nagyon kedves volt tőlük, hogy a két hosszú fárasztó kiállítási nap után még vendégül láttak minket, az este szuper hangulatban telt, ettünk-ittünk, rengeteget beszélgettünk és persze játszottuk Kianával, hogy minél inkább megszokjon minket. Átbeszéltük a papírokat, kölcsönösen átadtuk az ajándékokat – és aludni tértünk.

Hamar reggel lett, és egy finom reggeli után útra keltünk. Anja sírt – nagyon megszerette Kianát, és mivel mostanában nem terveznek kiscicákat, nehéz volt az utolsót útjára engednie. Megígértem, hogy rengeteg képet és videót küldünk majd a kis norvég erdei hercegnőről.
Kiana a hosszú utat – ráadásul teli volt dugókkal, útépítésekkel – végtelenül nyugodtan viselte, egy hangja nem volt, békésen feküdt az ölemben, vagy a kis kuckójában.

A hazaúton…

Itthon Panka előkészítette a szobát, ahol Kiana az első napot töltötte. Általában a cicákat karanténban tartjuk, amikor beérkeznek hozzánk, leteszteljük őket, és utána találkozhatnak a többiekkel. Kiana viszont friss és negatív tesztekkel érkezett, és így  viszonylag gyorsan összeengedtük a nálunk lévő vele egykorú kicsikkel, hogy legyen társasága. A picik nagyon gyorsan befogadták, Kiana is ügyes volt és bátor. A nagyobbak már kicsit nehezebb esetek, főleg ha vemhes van, vagy tüzelés, tehát bármilyen hormon „befolyása alatt áll” a felnőtt norvég erdei. De gond még sosem volt, maximum néhány morgás, fújás, odacsapás. Verekedés vagy bármi, ami igazán veszélyes lenne egyáltalán nem fordul elő. Általában 2-3 nap kell, hogy megszokják az új jövevényt, és még néhány nap, hogy teljesen befogadják. De ez cicánként változik. Joanna bármikor-bárkit elfogad, ahogy Jenny is. Lora és Rosi már háklisabbak, Hayley nem nagyon vesz tudomást senkiről sem.

Borgivel hamar a legjobb barátok lettek

Kiana, minta aki mi sem történt, vidáman játszott, evett-ivott és aludt – ami nem is baj, mert a két kiállítási nap és az utazás meglátszott a súlyán, de gyorsan összeszedte magát és azóta is csodálatosan fejlődik.

My sweet Princess Kiana <3

Minden nap, amikor megpillantom hálás vagyok, hogy ez a különleges szépségű norvég erdei macska a mi tenyészetünkben, a mi családunkban él. Nagyon érdekes nyomon követni a fejlődését, és alig várjuk, hogy majd szépséges kis norvég erdei kiscicákkal ajándékozzon meg minket – és Titeket!

Nos, így zajlik általában egy tenyészcica választás és vásárlás. Ha kérdés maradt volna bennetek, csak bátran: tegyétek fel és szívesen válaszolunk rá.

Csodás nyári napokat – aki szereti – és csodás ősz várást annak, aki nem!

Ölelésem,
Virág

Jenny szülése 2

Kedves Olvasóm!

Nem is tudom hol kezdjem – talán ahol legutóbb abbahagytam.

Joannának ugye nem volt könnyű szülése – igazából nem is maga a szülés (amiről itt tudtok olvasni) volt a nehéz, hanem az utána következő időszak, a lepények születése, majd a láz és gyulladás… mindenki aggódott de az idő és a gyógyszerek tették a dolgukat. Végtelenül sajnáltam Joannát a sok fájdalom, nyűglődés, meleg és macera miatt, és igyekeztem neki a lehető legnagyobb nyugalmat biztosítani, ami nagyon nem volt könnyű, hiszen csak a nappaliban volt hajlandó lenni a kicsikkel, és  azért ott sokszor zajlik az élet.

Jenny a szülés előtti napon

És hát itt volt Jenny, akire már figyelni kellett és az ő helyét is megcsinálni. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy nem a szokásos helyen állítjuk fel a szülőboxot, mert meleg az a szoba, és ha szeparálni kell Joanna miatt a többieket, hogy ne zavarják, csak oda tudjuk elzárni a kamaszokat, és onnét tudnak kimenni a kennelbe is. A fenti helységet – ami a lányok (mármint a valóságos embergyerekeink) szobái mellett van, és eddig némi kaotikum és ideiglenes ikeás szekrények sora jellemezte Szabi elkezdte megcsinálni. Ide egy szülőszobát tervezünk, ahol a mama szülhet és az első 4-5 hétig lehet a kicsikkel.

Egy részlet Panka szobájából

Először ki kellett pakolnunk az irgalmatlanul sok cuccot, ami felhalmozódott fent – éljen a lomtalanítás, majd a szekrények tartalmát besuvasztottuk az egyik szobába. Ezután kezdhette el Szabi letakarítani és festeni a falakat – mindent fehérre. Úgy döntöttünk, hogy az egész ház fehér lesz, akárcsak a tavaly elkészült előszoba és a lányok szobái.

Szép lassan majd mindenhol ilyen lesz. Ahogy időnk engedi… 🙂

Szegény megint a dög melegben festett fent. Aztán jött a padló előkészítése – szigetelőanyag, kiegyenlítő anyag… és kb. eddig jutott, mire jött Joanna szülése, és a nyugalom miatt a munkákat abba kellett hagyni. Szóval a lényeg, hogy fent most egy nagy üres tér van (ahol most éppen már készül a padló), megszűntek a jó kis bújó és alvóhelyek, amiket szerettek fent a cicák. Ha készen leszünk persze remek helyük lesz (az elletőhelység még nem fog idén elkészülni, ahhoz be kell építenünk egy ablakot a tetőbe és egy mobil falat készíteni elválasztásként), de ez még idő. Persze így is szeretnek fent heverészni, de meleg van sokszor, így az életterük picit lecsökkent átmenetileg, amit nem akartunk tovább fokozni azzal, hogy nem mehetnek be egy időre a lenti szobába a szülés miatt.

A választás a kis előszobára esett, ami most ilyen átmeneti helységként létezik. Ha majd fent végeztünk és nekiállunk lent folytatni a felújítást, akkor a falait kivesszük és bekerül a nappali-konyha terébe az egész és valójában egy kis dolgozósaroknak fog helyet adni. Viszont most éppen alkalmasnak tűnt arra, hogy Jenny szülőhelye legyen. Jenny amúgy is szeretett ott heverészni, amikor egy kis nyugira vágyott a nagy pocakjával a kamaszok vidám életvitelétől.

Jenny a boxban – de még egy nap volt a szülésig

Így aztán az első napot, amikor aludtam valamit Johi szülése után máris követte Jenny 64. napja, amikor azért már nagyon illik figyelni és résen lenni. Nem láttam Jenny-n, hogy szülni készülne, így csak óránként keltem fel éjjel – bár az elmúlt napok után ez is nagyon fárasztónak tűnt. Éreztem, hogy muszáj összeszednem magam a következő szülésre, csak azt nem tudtam még, hogy hogyan. A 65. nap is eseménytelenül (és kevés alvással) telt, és mivel Jennynél eddig mindig volt egy kis gubanc a szülés időpontjával, elővettem a feljegyzéseim, és láttam, hogy az első fedeztetés késő este történt, viszont ezt a szülés várható időpontjának kiszámolásakor nem olvastam… így mindjárt nyugtáztam is magamban, hogy akkor el is vehetek egy napot, vagyis még csak a 64. Remek. Alhattam volna még az  elmúlt két éjjel, de hát aki ennyire hülye.. az ne aludjon, ugye.
Különben meg poén lett volna, ha 28-án (az eredeti elképzeléseim szerint) szül, mert aznap van Szabi névnapja, Johi meg a házassági évfordulónkon szült …
Kedden reggel viszont eléggé váladékozni kezdett és meg is nyugodtam, hogy király… a szülés elindul mindjárt, ráadásul nappal… a hely kész, sok kicsi nem lesz – négyre számítottam – ügyesek leszünk és gyorsak. Hát persze. Nem szabad nekem ilyeneket vizionalizálni, mert annak jó vége még nem lett. Most sem – tegyük hozzá.
Kiköltöztem tehát az előszobába, Jenny bement a boxba… és vártunk. Sokat. De semmi.

Néha inkább mellém feküdt

Estefelé elfogyott a türelmem, és beengedtem Jennyt, de akkor meg azonnal be akart menni Joannához, és el akarta tőle kobozni a piciket, mondván azok egészen biztosan már az övéi. Nyalogatta őket, szoptatni akart… gondolhatjátok Johinak ez mennyire volt ínyére. Viszont kint melegebb volt, és hiányzott Jennynek a társaság, így nagyon kreatívan ültem Johi boxa mellett és próbáltam nem lankadó figyelemmel távol tartani Jennyt. De tényleg. Elég volt egy pillanatra elméláznom, már húzott is be azon a kevés részen, ahol szabad volt a bejárat.
És hát – tegyük hozzá – vannak nekem itthon ennyi macskával egyéb dolgaim is, mint a box mellett üldögélni naphosszat… szóval kezdtek kaotikus állapotok uralkodni körülöttem, amit elég rosszul viselek. Azt szeretem, ha rend van, béke, nyugalom (mondjuk akkor nem értem, miért tenyésztek macskát? 😀 ). Mindegy.

Társaim a várakozásban, egy jó könyv, és az elmaradhatatlan kávé

Eljött az este, éreztem, hogy hosszú éjszaka elé nézek. Ezt legalább jól gondoltam. Jenny a boxban. Láthatóan más állapotban, néha volt egy-egy fájása is, de inkább csak feküdt és látszott, hogy ez már abszolút a vajúdás része, így nem igazán mertem elaludni. Ültem a sötétben, és bámultam ki a másik előszobán keresztül az udvarra.

szép sötét éjszaka volt, csak világított a kinti villany, hogy lássak valamit bent

Amúgy határozottan szép és megnyugtató látvány volt, bár nem ultra komfortos – ugye itt nincs szék, fotel, ágy… csak a padló. Hajnal felé lejjebb csúsztam, és úgy ahogy voltam végigfeküdtem a padlón a box mellett és aludtam kétszer egy órát. Történni viszont nem történt semmi. A nap is felkelt, mint máskor, a meleg is megérkezett, a tennivalók sem fogytak. Így kissé kábán az éjszakától nekiláttam. A kezem eddigre kezdett együttműködővé válni. (Jaj, nem is mondtam, hogy végül mi volt a gond… valami megsértette a köröm alatt a bőrt… ne kérdezzétek hogyan, nem emlékszem semmilyen behatásra… és kialakult a köröm alatt egy gyulladás, ami ráterjedt az egész kezemre, majd felrepedt az egész köröm alatti bőröm és elvált a körömtől – nem részletezem, borzalmas volt, és még sok idő kell neki mire meggyógyul, de legalább már némi körültekintéssel használható.)

Nagyon igyekeztem Jennyt egész nap a legnagyobb nyugalomban tartani, és figyeltem, hátha megindul a szülés – de nem. Estére már kicsit fogyni kezdett a türelmem és iszonyú fáradt lettem… órákig ültem a box mellett este – de semmi, így bejöttem Szabihoz, aki dizájnt rajzolt a gépen, minekutána a hangos munkákról fent le lett tiltva. Ettem valamit, megetettem a kutyákat… szóval mászkáltam fel-le és néha ránéztem a sötétben Jennyre. Már késő éjszaka volt, amikor egy ilyen ránézésnél láttam, hogy bizony fájásai vannak. Nehéz volt észrevenni, mert a box egyik sarkába fúrta be magát. Nagyon megörültem, hogy végre történik valami, és gyorsan kezet mostam, vittem ki egy takarót, ellenőriztem, hogy minden  megvan-e és újra bevackoltam magam a box mellé. Szabinak ez nem tűnt fel, szerintem nem nagyon észlelné, ha néhány órát nem lennék itthon… vagy bármi – főleg ha dolgozik. Szóval így szerintem ő lepődött meg a legjobban, amikor az első apróság érkezésekor üzentem neki, hogy 1.

Íme az elsőszülött!

Jenny… Jenny úgy szül, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Egyszerűen tökéletesen. Csak mivel a lehető legtávolabbi sarokba bújt be és ott is befelé fordult, sötét is volt – így sem nagyon képem, videóm, de még fogalmam sem volt mindig, hogy mi történik, azért igyekeztem a telefon fénye mellett néha felügyelni az eseményt, főleg ha újabb apróság érkezett. Jenny tökéletesen ellátott mindent, semmihez még hozzáérni sem kellett igazából, csak ott lenni és örülni annak, hogy mindennek részese lehetek.

Az első apróság még éjfél előtt érkezett, és nem sokat láttam tényleg, de volt egy sejtésem, hogy kék. Később kivettem megmérni, és akkor láttam, hogy hatalmas, erős kék fiúcska érkezett közénk fehér lábakkal és fehér nózival. Szépséges volt. Alig telt el 20 perc, máris érkezett a következő kis norvég erdei kiscica, szintén hatalmasnak tűnt és sötétebbnek, mint az első, viszonylag sok fehérrel. Jenny rengeteget tisztogatta őket, meg saját magát is, majd elheveredett, az apró kis norvég erdeik szopni kezdtek. Különlegesen békés pillanatok ezek.

Szülés közben…

Én csak ültem a sötétben, és vártam… sok idő telt el, mire újra fájások jöttek, és fél négy körül egy Masekre hasonlító apróság látta meg a napvilágot, nagyságban a többieken is túltett. Amikor Jenny végzett a tisztogatással és a mindenféle fontos teendőkkel, akkor megmértem a második és harmadik apróságot is – valóban nagyon nagy súllyal születtek. Érdekes, mert Jenny a legkisebb nőstényünk, de mindig ő szüli a legnagyobb babákat – persze nyilván az sem mindegy, hogy hány apróság érkezik.

várakozás és kávé (forever)

Újabb várakozás következett és kezdtem nagyon fáradt lenni. Óvatosan átsimítottam Jenny pocakját, mert esküdni mertem volna, hogy 4 kicsinye lesz, de nem igazán éreztem semmit. Hát jó. Azért várjunk – mást úgysem tehetünk!
Öt körül járt, amikor egyszerűen lecsúsztam a padlón, és elaludtam – bár nem akartam, de győzött a fáradtság. Fél óra múlva riadtam fel arra, hogy alszok (mondjuk ez így kicsit furán hangzik…), és gyorsan rápillantottam Jennyre a felkelő nap besütő fényénél, és láttam, hogy valószínűleg néhány perce született meg a 4. apróság, hiszen még a köldökzsinóron keresztül lógott ki a mamából. Nagyon örültem, hogy megérkezett a negyedik baba is, szintén egy Jenny-Masek hasonmás, aki ügyesen és vidáman indult az életet adó tej felé. Több kicsire már nem számítottam, de azért néhány órát még Jenny mellett töltöttem. Fáradt voltam, de legalább világos volt, és mivel nappal nem szoktam aludni, így késztetésem sem volt rá. Később aztán rendet raktam, megetettem Jennyt, elpakoltam és csak gyönyörködtem a természet tökéletes alkotásaiban. Mert ugyan mi lehet tökéletesebb, mint egy újszülött norvég erdei macska?

Újszülöttek…

Azért a gyönyörködésem nem tartott sokáig, mert be kellett mennem a városba. Halálosan fáradt voltam, meleg volt, nem volt kedvem menni sehová, és otthagyni az apróságokat meg Jennyt, de muszáj volt. Sajnos Joannát megzavarta a szülés, és újra el akarta vinni a kicsiket, Jenny pedig szintúgy folyton be akart menni és megmenteni Joanna kicsinyeit is, mert hát biztosan azok is az övéi… Szóval Szabinak nagyon nem volt könnyű dolga, mig a városban voltam, amíg Jennyre felügyelt, Johi hordta el a babákat… így totálisan külön kellett szeparálnia az összes macskát.

Másnapra helyreállt a rend, aminek őszintén örültem, hiszen indulnunk kellett pénteken a hosszú útra Svájcba… Nem, nem kívántuk a 14 órás utat, de azt gondoltuk előbb szül Jenny, szóval más választás nem volt, kelni kellett, menni kellett…

Jenny azóta is nagyon gondos és büszke norvég erdei cicamama, elégedett és pont úgy néz ki, mintha nem szült volna és nevelne éppen négy apróságot. Nem tűnt fáradt,  nem megviselt, fantasztikus anyuka, a picik pedig hihetetlen tempóban fejlődnek. Egyszerűen csodálatosak.

Nagyon óvta őket

Nagyon hálásak vagyunk, hogy újra láthatjuk felnőni Jenny és Masek babáit, mivel erre mostanában nem lesz újra lehetőség. Masekot a tegnapi napon beimplantoltuk, mert annyira megviselte az ivarzás, hogy nem mertük tovább ivarosan tartani. Így legalább egy évig biztosan nem fogunk tudni vele pároztatni, jól megérdemelt pihenőidejét tölti.

Köszönjük a sok kedves kommentet és üzenetet, emailt a picikkel kapcsolatban, tényleg tündérek mind! Remélem mindenki élvezi a nyarat (én nem… :D), mert már csak 3 hét van belőle! (Hurráááá! 😀 )

Ölelésem,

Virág

 

 

Megérkeztek a várva vártak! – Joanna első szülése 7

Kedves Olvasóm!

Hát itt vannak. Megérkeztek. A várva-vártak. Nem volt könnyű az út. Kacskaringós volt és hosszú.
Lássuk.
Joanna a saját tenyésztésű cicánk, a szintén saját tenyésztésű Rosita, és Jaime, a lengyel kandúrunk lánykája. A nőstény norvég erdeik nálunk általában 8 hónapos koruk körül szoktak elkezdeni tüzelni. Joanna  nem tette, ami nagy meglepetés volt, hiszen ráadásul a tavaszi tüzelős időszakban érte el azt a kort. Nem aggódtunk, vártunk. Ahogy az emberek, a macskák sem egyformák, kicsit még örültem is, hiszen nehéz dolog egy cicalánynak hónapokig 2-3 hetente tüzelni… Aztán később sem kezdte el, akkor már kicsit aggódtam, de úgy voltam, hogy majd jövőre. És így is lett. Mivel a főként Joannának vásárolt kék kandúrunk, Teutates az implant kivétele után még nem volt készen a légyottra, viszont mi mindenképpen szerettük volna, ha Joannának mielőbb lesznek kicsinyei – nem jó megvárni a két év feletti kort, így a 2. tüzelésénél elvittük Lengyelországba – de sajnos ez a pároztatás nem volt sikeres. Az utazást és az egész sztroit meg tudod nézni a YouTube csatornánkon lévő vlogon.

Wroclav – 2019

Szomorúak voltunk, hogy nem jött össze, gondoltuk megpróbáljuk mégis Teut. Ő lelkesen próbálkozott is, aminek eredménye egy álvemhesség lett. Ilyenkor a cicák elkezdenek akár úgy viselkedni, mintha vemhesek lennének, Johi hízott is majd egy kilót, és abbahagyják a tüzelést, akár egészen egy teljes vemhesség idejére is. Hát.. ez nem kedvezett újra a terveinknek.

Gondolkoztunk, mitévők legyünk, ha újra tüzel, mert Teut nem mertük megint megpróbálni, féltünk az újabb álvemhességtől. Biztosra akartunk menni, tapasztalt, közelebbi kandúrt akartunk – mert visszamehettünk volna Lengyelorszába bármikor, de hosszú volt az út és Johi nem került túl nagy barátságba Dragonnal. Így megkérdeztem kedves barátunkat, Renatat, akinek a kandúrja már kétszer volt papája a picikéinknek néhány évvel ezelőtt, hogy vállalná-e ezt a nemes feladatot. Renata nagyon örült nekünk, meg hogy újra találkozunk… és felajánlott több kandúrt is, de mi köszönettel maradtunk a jó bevált fenegyereknél, Dardevil-nél.

Úton Horvátországba Joannáért

Erről az utazásról sajnos nem készítettünk vlogot, mert lerobogtunk Horvátországba, örültünk egymásnak, ittunk egy kávét, ettünk egy sütit majd irány haza, és pár nap múlva ugyanezt ismételtük meg Johiért menet. Ilyen ez a macskás élet, nem nagyon lehet otthonról elmozdulni, hiába tesz meg mindenféle nagy utakat az ember, rohan is vissza a norvég erdei macskák seregéhez és persze a kutyákhoz.

Dar, akiről nem lehetett képet készíteni, mert csak Joanna érdekelte 🙂

Közben itthon Jenny is tüzelni kezdett, őt sem mertük Teuval megpróbálni, így Masek, a spanyol herceg lett a párja – volt már egyszer ilyen, itt tudjátok megnézi a csodaszép kis norvég erdeiket!
Néhány hét múlva orvosilag is bizonyított volt mindkét szépség vemhessége, kezdődhetett a várakozás.
Ami igazából nem is volt az, mert annyi minden történt közben az itthoni  3 alom kiscicával, és Kiana is megérkezett, hogy egy pillanatig sem értünk rá a messziségbe révedve álmodozni azon, hogy milyenek lesznek a picik és hányan, és mikor, és így tovább.
Joanna hasa hatalmasra nőtt – már előtte is pocakos volt kicsit még az álvemhesség következményeként, plusz ugye ő amúgy is a legnagyobb nőstényünk (Jaime lánya… ), hogy nehéz lett volna megmondani, mennyi kicsi lesz, de biztos voltam benne, hogy sok.  Így némi izgalommal készültem erre a szülésre, mert nem tudtam hogy fog reagálni Joanna az első alkalommal és mennyire lesz megterhelő a sok kicsi, a nyári forróság és az, hogy sajnos még több nagyobb kicsi van itt az  előző almokból különböző indokok miatt – akiket a vemhesek először utálnak, a végén pedig folyton szoptatni és gondozni akarnak – egyik sem jó… és szülés előtt, közben-után zavaró nagyon a nyüzsgésük, szertelenségük, hangosságuk. De így alakult, mostmár mindegy is, sok munkát adott és ad – de hát ez van. Másfelől iszonyú cukik a kis kamaszkák… imádom őket nagyon!!!

Tesók <3

Számítottam rá, hogy Joanna esetleg nem várja ki a 65. napot a sok kicsi miatt, de arra nem igazán, hogy fényes nappal kezd el szülni. Persze minden előkészítve várta, a box és a szükséges „hozzávalók” – egyszer majd lefilmezem Nektek, mi mindennel készülök elő a szüléshez.

Joanna a szülés előtti napon. Több, mint 8kiló…

Szóval… felkeltem… és fáradt voltam. Ilyenkor éjjel már óránként ellenőrzöm a vemhes macskát, így a szokásosnál is többet voltam fent éjjel. Meleg volt nagyon, pedig épphogy felkelt a nap, így gondoltam majd bent kávézom, nem kint. Előtte néhány dolgot megcsináltam, és még gondoltam is rá, hogy előbb takarítani kéne, nem kávézni, de mivel Szabi készült már munkába, inkább csináltam neki is egy kávét, hogy együtt igyuk meg.  Közben azon járt az agyam, hogy hogyan építsem fel ezt a napot, felkészülve arra, hogy akár szülés is lehet, milyen fontossági sorrendet állítsak fel a temérdek feladat között. Két korty után odajött hozzánk Johi, és olyan hangon szólt hozzám, hogy azonnal felemeltem a farkát, hogy megbizonyosodjak arról, jól értem-e amit mond. Jól értettem. Felpattantam, megkértem Szabit tartsa szóval Joannát, míg én néhány lényeges dolgot megcsinálok – úgy mint almolok, kaját adok kint-bent, bekészítem a telefont, gépet, töltőt, kiterelek mindenkit a szobából. Jó időt futottam, és egy kihült kávéval meg egy kicsit zavart Joannával beköltöztem a szobába.
Szabi is elment a munkába, kint elcsendesedtek a kisebb és nagyobb norvég erdeik.

Joanna a boxban.

Johi bement a boxba, és szinte azonnal megkezdődtek a fájásai is, amiket nagyon jól viselt. A boxot kevésbé. Volt bent B verziónak egy nagy papír doboz is, azt figyelemre sem méltatta, inkább úgy döntött, hogy a matrac és a szekrény közötti eldugottabb keskeny rész alkalmas lesz a szülésre. Nem volt az, erre talán ő is rájött, és felköltözött az ágyra.

Johi… 🙂

Majd vissza a boxba. Feltúrta az egészet.

Hát, én nem így képzeltem el a rendet…

Újra vissza a szekrény mellé. 8.10. perc.  És tolt.  Itt született meg végül az elsőszülött. Farral érkezett, burok nélkül, szakadt köldökzsinórral, és… és vörösen! Óóóó micsoda öröm, az első vörös kiscica megérkezett hozzánk! Nagyon vártam, hogy legyen nálunk vörös apróság, és drukkoltam, hogy legalább egy legyen közöttük. Erre máris az első az lett! Nem is nézegettem fiú-e, vagy lány – egyértelmű volt a dolog, ebből a párosításból csak a fiúk lehetnek vörösek.
Joanna nagyon ügyes volt, gyönyörűen letakarította a picit, akin láttam, hogy szép nagy baba.

Íme az első Nordic Verden vörös kiscica, ahogy Ti sosem látjátok

Alig tudtam nézegetni az apróságot, amikor Joannának újra tolófájásai lettek, és már érkezett is az újabb kis meglepetés apróság! Óóóó, újra egy kis vöröske! Nohát, el vagyok kényeztetve! – gondoltam, és örömmel szemléltem az új jövevényt, aki kint volt, de a lepény bent, így békésen pihent életében először ebben a kinti világban. Joanna hason feküdt, így nem sok esélye volt egyeskének szopni, de ráér.. nem zavartam meg Johit inkább. Vártuk-vártuk a lepényt, de nem jött… Joanna elrágta a zsinórt és a két kis vöröset tisztogatta.

Vöröskék

Aztán lecsendesült minden. Kint beborult és kicsit hűvösebb levegő áramlott be a félig nyitott, lesötétített teraszajtón. Joanna lihegett, a kép apró norvég erdei pedig összebújva pihentek, fejüket a mama bundájába fúrták. Éreztem, hogy most egy kis pihenő jön, de nem akartam elővenni a gépet és dolgozni, inkább fogtam a kihűlt kávém, és elkezdtem iszogatni, közben nézegettem az apró kis vöröseket, és kíváncsian vártam hányan-kik érkeznek majd még hozzánk. Kicsit aggódtam a bent maradt lepények miatt, de ritka az, hogy egy cica-egy lepény és minden a nagykönyv szerint megy.
Majd másfél óra telt el ebben a nyugalomban, 9 körül az aprók szopni kezdtek, majd amikor újabb fájások után megszületett a harmadik fiúcska – egy újabb vörös, akkor már derültem magamban: – Virág vöröset akartál? Hát tessék… Megkaptad! 🙂

A harmadik…

Vele együtt egy lepény is érkezett – nem az övé, így vártuk türelmesen, hogy a lepény is megszülessen, és el tudjon indulni a többiek és a tej felé. No, itt jött el az a ritka pillanat, amikor közbeavatkozok egy szülésnél, ugyanis máris újabb tolófájások jöttek, de a kis vörös még ott lógott a zsinóron, így kénytelen voltam elvágni azt, hogy legyen hely az újonnan érkezőnek  és lássak is valamit, és a hármas számút odacsoportosítottam a színben egyezőek mellé. Valószínűleg magától megoldódna egy ilyen dolog, de jobb, ha látom mi történik, ráadásul Johi tolt, a baba kint volt, a lepény bent, ő felpattant és idegesen futkározni kezdett a lógó aprósággal együtt. Leült az ágyra, tolt egy kicsit ott, kicsit a földön, kicsit szaladt, én meg igyekeztem egy tiszta törölközővel tartani az apróságot, hogy ne ütődjön sehova sem. Nem kétlem, hogy létjogosultsága van ennek a viselkedésnek, mégha ijesztő is, tudni kell, hogy ettől valószínűleg az apróságnak semmi baja nem lenne. Végül visszafeküdt a helyére, rendezgette a vörösöket, a cuki kis fehértappancsos tortie kislány pedig, ahogy a zsinór engedte, kúszni kezdett az alsó emlők felé. Általában enged annyit a köldökzsinór, hogy szopni is tudjanak annak ellenére, hogy a lepény még a mamában van. Ki van ez találva …. (az eleje a vége, ahogy már idéztem máskor is Kowa után szabadon).

Az első kislány megérkezett!

Alig két óra leforgása alatt megszületett négy pici – nem semmi! Abban biztos voltam, hogy nincs még vége a szülésnek, ahhoz túl nagy volt Joanna pocakja – vemhesen, és a 4 pici után is. Persze csalóka a dolog, hiszen mint az embereknél is, szülés után még simán úgy néz ki az ember, mint aki 6 hónapos terhes  – náluk is napoknak kell eltelni, hogy rendesen visszahúzódjon minden a régi méretébe és láthatóan kisebb legyen a hasuk. Valójában egy kívánságom volt, hogy ne legyen 8 kicsinél semmiképpen több, mert első szülésre a 6 sem semmi (és amúgy is, norvégnál az már sok, bár nem ritka), de annál több azért megterhelő lehet.
Ekkor már nagyon ki kellett mennem a mosdóba, éhes is voltam, kezet is akartam mosni, fel is kellett állnom kicsit, így miután az első kislány zsinórja nem kötötte össze a mamával és egy lepény is megszületett kimentem kicsit. Kint nagyon örült nekem mindenki, de nem igazán értem rá velük foglalkozni. Kaptak enni – kivételesen a husievést konzervre cseréltem. Kint sokkal jobb idő volt a konyhában, mint bent… sajnos elég meleg a szoba délelőtt, délután már jobb azért. Joanna pihent, lihegett, és csodásan tisztogatta az apróságokat. 11 órakor – úgy, hogy észre sem vettem, pont olvasni próbáltam az előre odakészített könyvet. Már rég neki akartam állni, de sehogy nem volt rá idő, pedig egy nagyon kedves ajándékként kaptuk a Nordic Verden kerti partin  egy csodálatos házaspártól, akiknél egy szépséges Nordic Verden cica lakik, és akik nagyon belopták magukat a szívünkbe tiszta, kedves, szeretettel teli segítőkész lényükkel. Mert milyen már az, amikor valakit az Excellenciás Úr megszólítás illetne meg a hivatása alapján, de mégis úgy érzed mintha a saját apukáddal beszélgetnél. Világot látott, nagy tudású emberek, akikről sokan vehetnének példát, akkor talán másként működne a világ. Ezúton is ölelésem Nekik!
No, elkanyarodtam.

Szóval éppen egy-két vidám fejezeten voltam túl, amikor a könyvből felpillantva konstatáltam, hogy Johi minden hang és cécó nélkül produkált nekünk egy… no mit gondoltok? Kit? Igeeeeeen! Egy vörös fiúcskát! Itt már nagyon derültem, és eszembe jutott egy kedves volt főnököm – Kürti Sándor – egyik kedvelt mondása: Segíts meg Istenem! De ne ennyire… 😀 Örültem én nagyon az újabb kisfiúnak, csak szívesen vettem volna, ha lányok is érkeznek a csapatba. De persze ha történetesen 6 vörös lett volna a felhozatal, akkor az lett volna a legnagyobb boldogság.
Különben meg a legboldogabb attól voltam, hogy minden komplikáció nélkül, ügyesen-gyorsan szült elsőre Johi.

Az ötödik. Neem, nincs baja, egyszerűen akklimatizálódik a kintléthez, és néhány percet – néha sokat – pihen.

Persze ekkor már fáradni kezdtünk. Ő is, én is… Ő indokoltan, és persze éjjel már én sem sokat aludtam, mert ilyenkor minimum óránként kelek, hogy megnézzem a szülés előtt állót, hogy minden rendben van-e, nem indult-e be a szülés.  Éhes voltam nagyon, de semmiképpen nem akartam kimenni és nekiállni enni, viszont eszembe jutott, hogy Szabi a minap meglepett egy igazi retro vasutas csokival. Tudjátok… vagy nem, mert szemtelenül fiatalok vagytok, de volt régen a vasútállomáson kapható utasellátók csoki rolója. Mindenki kedvence volt. Akkor nem ettem meg, amikor hozta, így kiléptem érte a konyhába. Finom volt nagyon, de a gyomrom erősen tiltakozott, hogy délben reggeli és ebéd helyett egy extrán édes csokival tömjem. Azért megettem, mert életmentő volt (köszi Szabi), de valójában ilyenkor rajtam csak a normális kaja segít.
Másfél órát vártunk a következő apróságra, akin az első pillanatban láttam, hogy Joanna kiköpött mása. Szóval csak kérni kell.. értem én, és akkor jön kislány is! Eszter is örült, hogy jól haladunk, én próbáltam kitalálni mennyi pici lehet még, de nem tudtam…, egyet mindenképpen éreztem még Johiban, így vártunk tovább. Szerencsére egy lepény is érkezett, így 3 kint volt de 3 bent.

A két kislány egymás mellett

És akkor… vártunk. Vártunk és még vártunk. Johi sokat lihegett, fáradt is volt nagyon,  a picik szopiztak szépen. Én már nem tudtam hogy feküdjek, mit csináljak, tanulhattam volna, mert behoztam a norvég cuccom, de annyira zokni volt az agyam…, hogy feladtam. Jó három óra telt el így. Belefér. Végre, nagy megkönnyebbülésre hetedikként egy koromfekete lányka érkezett és egy lepény. Igazán szép színes csapat állt össze!

Az első fekete kislány a Nordic Verdenben

Próbáltam kideríteni, lehet-e még pici Johiban, de nem tudtam, amit érzek az az-e. Nem mozgott, az biztos. Viszont a lepények miatt mindenképpen várni kellett, igy hát – mi mást tehettünk volna? – vártunk. Johinak ez azzal járt, hogy fájásai voltak, hiszen a lepény is azzal érkezik. De hiába teltek el hosszú órák, nem történt semmi. Hazaért Szabi és hozott nekem egy szendvicset, ami addigra már életmentőnek bizonyult.

az aznapi reggeli, ebéd és vacsora Szabi kedves tálalásában

Joanna többször is evett a szülés alatt, nedves konzervet, tápot és ugye a lepényeket is. Ivott is. Szóltam Eszternek, hogy mindenképpen jöjjön még este, mert szeretném ha esetleg ő meg tudná mondani, van-e benne még pici, vagy csak a lepényekre várunk.
Eszter késő este érkezett és amíg bekísértem Joanna megszült egy újabb lepényt. Éjen-éljen, már csak kettő van vissza! Eszter megnézte a piciket, és Joannát is próbálta megvizsgálni, de akkora volt még a hasa, hogy sajnos fogalma nem volt neki sem, hogy lehet-e még bármi a pocakban. Joanna nem volt odáig a vizsgálatért, ami érthető, de lázas nem volt, csak fáradt és mostmár kicsit ideges is. Megegyeztünk Eszterrel, hogy figyelem és szólok, hogy mik a történések. Így is volt. Kezdett a nap nagyon hosszúra nyúlni – reggeltől… de nem fekhettem le, mert nem akartam, hogy esetleg megszületik a lepény és megeszi Johi mire észrevenném, és akkor aggódhatunk, hogy benne van, vagy sem. Nagyon sajnáltam szegényt, mert reggel óta küzdött és nem elég, hogy elsőre hét picit szült, de már legalább rég pihenhetne… ha nem lennének bent a lepények. Nos, nem mondom, hogy üdítő éjszakánk volt, de az egyik lepény fél egy felé, a másik pedig valamivel négy előtt lett meg. Nagyon kimerült volt szegényem, fáradt, a kicsik pedig nyilván folyamatosan szoptak, keresték a helyüket, nyekeregtek. Eléggé vérzett is Johi, így még vártam kicsit a költöztetéssel. Aludni semmiképpen nem mertem volna, meg sok értelme nem is lett volna, hiszen már hajnal volt.

íme, így néz ki a sokat emlegetett méhlepény

Megcsináltam a boxot, kivettem a szülésre szánt dolgokat, és puha szőrmét tettem bele. Ezt a picik nagyon szeretik, és ha a mama ki is megy mellőlük, akkor kevésbé sírnak. Johinak lehet meleg volt… nem tudom, de ahogy elmúlt a kora reggel elég ideges lett, és folyamatosan el akarta vinni a piciket. Megmértem a hőjét. Lázas volt. Nem nagyon, de épp annyira, hogy nyugtalanítson. Elkezdtem hűteni, de még így is lihegett, később csak feküdt, jól esett neki a hideg, de aludni nem tudott. Ettől lement a hője és a lihegés is elmúlt. Megnyugodtam. Délután felkelt, evett, ivott – addig csak tőlem fogadta el bent a boxban – és használta az alomtálcát is. Viszont éjjelre újra lázas lett, most lázasabb, mint előtte. Aggódtam, mert így is meleg volt. és nagy feladat ilyen hosszú szülés után ellátni a piciket, de mindezt még lázasan… úgy láttam talán fájdalmai is vannak, eléggé vérzett is. Nem tetszett a dolog – így az éjszakát azzal töltöttem hogy óvatosan hűtöttem és megfigyeltem Joannát. A babák szerencsére jól voltak. Reggel igyekeztem gyorsan megcsinálni mindent, mert el kellett mennem a városba egy megbeszélésre, szerencsére Szabi otthon volt, elláttam tudnivalóval, és szóltam Eszternek, hogy mindenképpen nézze meg ma a macskát, mert nem tetszik nekem. Addigra már nem is igazán vér jött belőle, inkább egy zavarosabb váladék.
Érdekes volt úgy részt venni egy üzleti megbeszélésen, hogy két napja nem aludtam, halálosan fáradt voltam, elfelejtettem reggelizni, végigutaztam a várost és brutál éhes voltam. De hát mit tudsz tenni? Mosolyogsz, figyelsz és próbálsz nem eldőlni és közben jó benyomást kelteni és okosnak lenni. …

Johi szülés után még a sarokban

Egyszerre értünk haza Eszterrel. Johi nagyon nem örült az újabb macerának, Eszter meg annak, hogy nem tudta, amit érez benne az vajon mi. Lehetett bármi…. lepények, méh, kiscica már kicsit rossz állapotban… a csúnya váladék főleg nem tetszett neki, a láz sem. Kapott Johi lázcsillapító szurit meg antibiotikumot és Eszter telefonált Zolinak, az ultrahangos orvosnak, hogy nézze meg este Joannát. Ma pont elmaradt volna az ultrahangos rendelése egyéb munkák miatt, de miattunk bejött a rendelőbe. Köszönet érte!!
Szegény Johi… annyira sajnáltam. Hét pici lógott rajta nonstop, akik full figyelmet és ellátást igényeltek, az elmúlt két napban ő is alig pihent, lázas volt és nem volt jól és még várt rá egy nehéz vizsgálat és az eredmény tudatában bármi. A délután valójában borzalmas volt, mert nagyon ideges lett, ki akart jönni a szobából, de aztán vissza akart menni, el akarta folyton vinni a piciket máshova. Így végül kihoztam az egész boxot a nappaliba, de az sem tetszett neki. Nem is nagyon akart már enni, a picik nyűgösek voltak, sírtak. Mivel nem lehetett Johit lenyugtatni, így elzártam tőle a kicsiket és megetettem őket egy kis kecsketejporból készült tejjel, hogy megnyugodjanak és aludjanak amíg elmegyünk.

(Közben éreztem, hogy kezd borzalmasan fájni a jobb kezem, főleg a hüvelykujjam,  amit már napok óta éreztem, de nem értem rá nagyon tudomást venni róla.  Viszont egyre nehezebb volt használnom a jobb kezem. )

Gondolhatjátok, mindezek után mennyire hiányzott Joannának még a hordozó, az utazás, a borotválás, az ultrahang. De sajnos szükséges volt. Inkább egy ultrahang és stressz, fájdalom még, mint egy halott macska. Nyilván vannak fokozatok, de pl. egy méhgyulladásba akár gyorsan bele is lehet halni, vagy ha van még benne oszlásnak induló kicsi, akár abba is, de a méhét minimum elveszíti akkor. Ilyen prognózisok mellett két nap nem alvással nem vagy túl happy, de csinálni kell, ez is a tenyésztés része. Felelős vagy…
Nagyon le kellett fogni szegényt, utálta az egészet, de hála Istennek nem volt a hasában semmi, ami kórós lett volna, sem lepény, sem magzat, persze szülés utáni trutyi még igen, de az normális is. Valószínűleg elindult egy gyulladásos folyamat, amit időben elkaptunk a gyógyszerrel. Sajnos a szülés után vérző állat nagyon könnyen tud összeszedni valami bacit ahogy tisztogatja magát.

Itt sem volt jó…

Joanna, ha hiszitek ha nem a vizsgálat után bújt Eszterhez, dorombolt és érdeklődő volt – hihetetlen! A legjobb eredménnyel tértünk haza, aminek nagyon örültünk. Viszont itt volt még az a probléma, hogy már előtte is olyan ideges volt mindentől, hogy nem akart szoptatni, csak elvinni a kicsiket, amit tetézett még az, hogy a picik a leborotvált, fertőtlenítő szagú emlőket nem fogadják el. Így várt még szegény Johira egy alapos mosdatás a fürdőben… mit mondjak, nem évezte, de tűrte… szerencsére a picik békésen aludtak a boxban, jó ötlet volt a kecsketej, lehúztam a cipzárt, és kíváncsian vártam, Johi mit lép. Édesem… olyan zavart volt.. nem mert odamenni hozzájuk, lefeküdt fél méterre és csak nézte őket. Néha kinyújtotta a kis lábát feléjük, majd visszahúzta, majdnem lecsukódott a szeme, de inkább figyelte a kicsiket. Úgy godoltam, hogy mégis egyszerűbb dolgom lesz a szobában éjjel, így visszacuccoltam a kicsiket a szobába, betettem a boxba még egy papírdobozt is oldalára fordítva és kihasználva, hogy Johi teljesen kimerült és talán nem tiltakozik, melléjük fektettem. Azért ez azt jelentette, hogy bár lefeküdt, de nekem végig fognom, simogatnom kellett, hogy egyhelyben maradjon. Így bent hasaltam a boxban, Johinak tetszett a papírdoboz bélés, és szép lassan egyre nyugodtabb lett.

Olyan szép….

A piciknek nem tetszett viszont a borotvált cici és borzasztó sokat kellett pakolgatnom őket, hogy néhányat szopni kezdjenek belőlük. Más választás nem nagyon volt, mert ha mondjuk három kicsi van, akkor bőven jut neki nem borotvált, nem fertőtlenített emlő, de hétnél… gondolhatjátok… Ekkor már éjfél felé járt az idő, nem mertem otthagyni Joannát egyedül, csak kihajítottam szó szerint Szabi ágyneműjét az ajtón, hogy aludjon ahol tud-akar, de itt biztosan nem, mert itt alvás nem lesz ma sem. Égett a villany – persze letakarva, hogy félhomály legyen, de azért lássak. Jöttek rám a szúnyogok a nyitott ajtón át, de kellett a levegő és a villany is, így hát igyekeztem nem foglalkozni a csípésekkel. Amikor már azt hittem, Johi megnyugodott, egyszer csak felpattan egy kicsivel és kirohant a teraszra. Oda tettem a nagy papírdobozt, amit még szülés miatti B verziónak hoztam be. Abba vitte a kicsit. Korom sötét volt. A kezem addigra borzasztóan fájt. Próbáltam megtalálni a dobozban a kicsit. Nem találtam. Úristen… hol lehet….Közben Johi ment be a következőért… uh… nem is értem utólag, hogy nem kaptam pánik rohamot, de végül megtaláltam a babát, és egyik kezemben tartva, másikkal a hatalmas papírdobozt befelé cincálva próbáltam visszajutni még Johi újabb kirohanása előtt a szobába. Sikerült… gyorsan tettem egy szőrmét a dobozba, és beraktam a kis vöröskét, majd sorban a többieket a másik boxból is. Johi ideges volt. Lihegett. Nyávogott. Nem tudtam rá haragudni, végtelenül sajnáltam, és igyekeztem neki megmutatni, hogy íme, itt a doboz, ahová rejteni akarta a picit, tessék, itt biztosan minden jó lesz. Újabb egy órás fektetés, simogatás, nyugtatás következett… Lecsillapodott, a picik szopiztak szépen, végre jó hűvös levegő jött. Hoztam Johinak a dobozba inni, enni. Elfogadta. Fekve persze. Szépen lenyugodott, elfeküdt, és elaludt.

Nagyon örültem, hogy végre pihen. Én is szerettem volna, de addigra olyan mértéket öltött a fájdalom, hogy kiosontam, és próbáltam fájdalomcsillapítót keresni. Felforgattam fél kézzel a gyógyszeres dobozt. A táskáimat. A fürdőszoba dobozokat… Sehol. Semmi. Hát… rég éreztem magam ennyire elkeseredettnek… Ölni tudtam volna egy fájdalomcsillapítóért. Éhes voltam. Nagyon fáradt a két nap nem alvás és helytállás miatt és most még ez is. A kezem vörös volt, a hüvelykujjam brutál dagadt, a mellette lévő sem hajlott és fájt a csuklóm de tulajdonképpen az egész karom és a vállam is. Esélytelen volt bármit megfogni, mert sikítani tudtam volna, ha bármi az ujjaimhoz ért. Tűrőképességem határán voltam, de nem tudtam mit tenni. Kitaláltam, hogy jegelem, behoztam a jeget, konyharuhát… becsavartam… néztem a plafont. Borzalmas volt, hányingerem lett a fájdalomtól. Még szerencse, hogy Joanna nyugodtan volt a picikkel, néha kellett csak közelebbről megnézni, miért nyávog valamelyik apró kis norvég erdei. Eszter is írt közben, de annyira fájt mindenem, hogy képtelen voltam telefont nyomkodni. Csak vártam, hogy reggel legyen és hozzon nekem valaki valami fájdalomcsillapítót. Hat felé szóltam Szabinak, hogy nem vagyok jól, légyszíves munka előtt hozzon nekem gyógyszert. Sajnos a gyógyszertár csak később nyitott, Szabinak meg muszáj volt dolgozni menni… addigra a fejem is borzalmasan fájt. Nem csoda, három teljes napja voltam talpon, alig ettem és ittam, idegeskedtem egy csomót és még a fájdalom is. Johi édesen aludt a kicsikkel  – itt elrebegtem egy halk köszönömöt az égre tekintve. Legalább ez rendben van. Nyolc felé átmentem a szomszéd nénihez, és kértem tőle gyógyszert. Bármit, csak ártson. Adott valamit, amit még eddig sosem láttam, de pánikszerűen bevettem mindet. Egy idő után hatott valamelyest, de még mindig úgy éreztem szétszakad a kezem és képtelen voltam bármit fogni vele, vagy csinálni. Így pl. elautózni a faluba gyógyszerért is. Mekkora hülyeség már, nem?

Próbáltam fél kézzel ellátni az alap dolgokat, de nagyon nehéz volt, sorra meg kellett állnom, lefeküdnöm. Ráadásul amint melegebb lett, Joanna újból elkezdte elhordani a kicsiket, így valahogy kitakarítottam a nappaliban lévő fa boxot, letakartam, hogy sötét legyen, és áthordtam a kicsiket. Ez végre tetszett neki, bár nyugtalan volt, lihegett, de elfeküdt benne. Én már csak azt vártam, hogy este legyen és jöjjön Szabi az életmentő gyógyszerekkel. Képtelen voltam már bármire. És megjött. Mintha a megváltó érkezett volna el… Algoflex forte és mellé dupla adag Voltaren dolo. Mindenkinek csak ajánlani tudom hasonló szituációban. Egy óra múlva jobban éreztem magam. Johi szépen elvolt a picikkel, nyugalom volt és béke, a többiek meg örültek, hogy végre újra mehetnek a szobába és a teraszra. Szabi segített itthon, aztán kértem, hogy menjünk el az erdőbe a kutyákkal, mert 3 napja nem voltak kint az udvarból, és bármilyen hulla is vagyok nem tudok aludni.

Jó itt…

Jót tett a séta, de mire visszaértünk újabb adag gyógyszerre volt szükségem. Ez már eléggé kiütött és kiköltöztem a nappaliba a box mellé, hogy közel legyek Johihoz, és három nap nemalvás után, hajnal felé elaludtam. Két óra múlva hallottam, hogy nyávognak a picik, de minden rendben volt, csak nem találták egyszerre a helyüket a szopizásnál. Így utána még két óra alvás jutott nekem. Isteni volt. A kezem persze iszonyúan fájt, de legalább el tudtam már aludni tőle. Reggel (szép hajnal volt az valójában) az első gondolatom a gyógyszer volt… és még egy darabig az is lesz. Hát.. itt tartunk, ez volt ma. Igyekeztem felvenni a fonalat, és látjátok írni is. Kifejlesztettem a hüvelykujj nélküli gépelést, ami fura, nekem, aki vakon ír két kézzel.
Mindenkitől elnézést kérek, akinek nem válaszoltam, üzenetre, telefonhívásra, levélre… egyszerűen képtelen voltam, de lassan felgöngyölítem az elmaradásokat.

Babák…

A lényeg, hogy a picik jól vannak, bár nem tudom őket annyit nézegetni meg kivenni, mint máskor, mert nem szeretném, ha erről az ötödik helyről is el kéne költöztetni őket, szóval próbálunk a lehető legnagyobb nyugalmat és csendet biztosítani Johinak – mára amennyire a kiskamasz cicáktól ez itt megy. A felnőttekkel nincs gond, ők nem zavarják Johit, valahogy tudják, hogy történés van.
És ne feledjük, hogy van nekünk egy 63. napos Jennynk, aki valójában bármikor szülhet, tehát ma éjjel már rá is figyelnem kell, hiszen ő végképp nem tehet arról, hogy nehéz napok vannak mögöttünk.

Szépséges Jenny

Hát… ilyen – is – ez. Aki tenyésztésre adná a fejét, gondolja át, hogy tud-e ilyen napokat is vállalni, elfogadni, türelemmel, alvás nélkül és odaadással végigcsinálni. Ha nem, inkább bele se kezdjen. Mert van sok szép és könnyű nap, amikor csak a szokásos napi teendők vannak kora reggeltől késő estig, de vannak az extrák, amik feszegetik a határokat és a tűrőképességet.

Remélem örültök a hét csodálatos kis jószágnak, holnap már  igazi fotók is készülnek róluk, és hamarosan megkapják a neveiket is.
Köszönöm a megértésetek és a kedvességetek, és hogy velünk vagytok, drukkoltok nekünk négy-, és kétlábúaknak. Már alig várom, hogy Joanna teljesen rendbejöjjön – meg én is – és az apró kis vörösek itt rohangáljanak körülöttünk a nem vörösekkel együtt.

Ölelésem Nekek, és küldjetek hideget! 🙂

Virág

Napjaink… – mi történik, ha beteg egy cica? 11

Nos, ezt az írást akkor kezdtem el, amikor benne voltunk a sűrűjében. Aztán… nem fejeztem be. Fáradt voltam és rossz volt egyáltalán még csak írni is erről. De most befejeztem, mert néha jó, ha látjátok, milyen is a tenyésztő élete, amikor éppen nem kiscicát simogat. Durva. Sokszor nagyon is durva. Hát tessék:

Kedves Olvasóink!

Köszönjük a kedves kommenteket és az érdeklődést a hogylétünk felől!
Nem számítottam könnyű hétre, de azért ennyire nehézre sem. Gondoltam hétfőn oltások az egyik alomnak, másnap ivartalanítás a másik alomnak… haladunk szépen. De hát ember tervez… ugye…
A hétfői napom nagyon zűrös volt, már reggel el kellett indulnom itthonról, a hajnali teendők után a GOT alom második oltása jött és aztán egészen estig be voltam táblázva.
A reggeli második evésnél (a hajnali után) Wind nem jött enni, aludt. Feltűnt persze, de már nem egyszerre rontanak rá a kajára, mint néhány hete, van, hogy páran esznek, mások még szaladgálnak vagy épp alszanak. Így nem aggódtam cseppet sem, odamentem hozzá, felkeltettem, kinyújtózott, dorombolt és aludt tovább. Gondoltam lehet, hogy nemrég evett, vagy egyszerűen csak később fog.

Wind

Estefelé is sokat aludt, így le is vettem a kedvenc helyéről, nem volt szaladgálós kedvében, de fekve vidáman játszott a botos játékokkal, dorombolt is, de itt azért már gyanút fogtam. Mikor a vacsora sem kellett neki, akkor gondoltam, hogy itt valami nem okés. Nyilván közben ehetett volna tápot is, de a kicsik egyáltalán nem nagy tápevők, inkább várnak a húsra, ezért volt furcsa, hogy újra nem akar enni. Mindenképpen fent kellett maradnom, mivel másnapra volt időzítve a Scorpions alom ivartalanítása, és ilyenkor még éjfél körül kapnak enni a picik, ellenőrzöm, hogy mindenki evett-e, majd minden kaját elveszek előlük.

Live – műtétre várva

Próbáltam Windet mozgásra bírni, és láttam, hogy a hátsó lábaira mintha kicsit sántítana, de egyáltalán nem éreztem sántaságnak, inkább olyan általános fájdalomnak, vagy gyengeségnek tűnt. Megmértem a hőjét: 40,6. No, ennek fele sem tréfa. Szóltam Eszternek, és megegyeztünk, hogy adok neki láz és fájdalomcsillapítót, s reggel korán megnézzük mi a helyzet. Persze ezek után végképp nem aludtam, nagyon tudok aggódni az állatainkért, a kicsiknél pedig egy láz gyorsan kiszáradáshoz vezethet – így itatgattam reggelig.

Itt már nem érezte jól magát

A kora reggel már a doktornőnél ért minket, aki szintén úgy látta, hogy Wind sántítása nem sérülésből ered, hanem inkább a láztól való izületi fájdalom. Lázas volt nagyon, a szájon át adható lázcsillapító nem bizonyult elég erősnek ebben az esetben. Ahogy az embernél, az állatoknál is tud mindenféle fájdalmat okozni a láz. Emlékszel rá, amikor nagyon lázas voltál, hogy mindened fájt? Hát kb. így…
Mivel soha nem volt nálunk még ilyen, hogy lázas valaki és semmi más kézzel fogható tünet nincs, így Wind nem csak lázcsillapítót kapott vénásan, hanem kivételesen antibiotikumot is, illetve infúziót, némi vitamint. Az antibiotikum ilyen esetben nem feltétlenül jó döntés, de nem is rossz – igazából egy óvintézkedés, ha esetleg valami bakteriális dolog lenne a háttérben, akkor jó, hogy kapott. A doktornőnk soha, de soha nem ad feleslegesen gyógyszereket, így tudtam, hogy ez is egy indokolt lépés.
Nálunk, mivel tenyészet vagyunk sok macskával, mindig kicsit másként kell gyógyítani, vagy kezelni az ilyen eseteket, mintha otthon csak egy-két cica lenne. Így vért is vett Eszter Windtől, aki megadóan tűrte a megpróbáltatásokat. Ilyen lázasan amúgy sem hadakozik az ember. Akarom mondani macska. A vérvétel azért fontos, mert talán a legtöbb információt egy ismeretlen eredetű lázas esetben az adja, nagyon sok infót ad a cica állapotáról. Egy láz végtelen sok dolgot jelenthet, orvos legyen a talpán, aki csak úgy hipp-hopp rájön, mi van a háttérben.
Mondjuk az emberorvosok találgatni sem szoktak – legalábbis amikor én vettem a fáradtságot régebben, hogy elmenjek, mert nagyon lázas voltam és fájt mindenem, akkor annyi volt a válasz: valami vírus. Hát jó, ezt magamtól is sejtettem…. menjek haza, pihenjek, majd jobb lesz. Azóta nem megyek orvoshoz, ha ilyen van, minek. De az állatok mások, és ráadásul 12 hetes kicsiről van szó – nyilván arra nem legyint az ember, hogy majd meggyógyul. (Teszem hozzá valószínűleg a legtöbb esetben meg. Az állatok nagyon jó öngyógyítók, de nyilván nem fogunk várni, hogy mi fog történni, hanem cselekszünk, ha baj van.)

Alig fél óra telt el, míg folyt az infúzió, Wind láza is lement egy normális értékre, mehettünk haza azzal, hogy sűrűn jelentek, mi történik vele. Otthon Windet a szobába tettem aludni, a többieket nem kis munkával (konkrétan vidám kabaré jelenet első felvonása lehetett volna) külön választottam műtétre várók és nem műtétre várókra. Előbbiek sajnos nem kaptak reggelit, és bezárva várták, míg az utóbbiak vígan falatoztak. Utána újra egyesítettem a csapatokat, jobban telik az idő az éhes várakozóknak, ha van társaságuk és szaladhatnak, játszhatnak. Közben a napi teendőket is be kellett volna ikatni, erős csúszásban voltam mindennel, és a műtétre várókat mérni kellett, megadni az adataikat (ehhez mindegyik cicáról kis színes papírlapokat gyártok minden tudnivalóval), előkészíteni a hordozókat. Windre is időközönként ránéztem, adtam neki inni, enni – kicsit evett és ivott. Az idő vészesen fogyott az indulásig, én még sehol nem tartottam, ideges is voltam Wind miatt, a műtétek sem a kedvenceim… szóval zaklatott nap volt nagyon, de hát nem minden napunk egy álomvilág. Sőt. Bármennyire is annak látszik kívülről. Kezdtem eléggé álmos is lenni, hiszen nem feküdtem le éjjel. A három műtétre várót leraktam végül az orvosnál, megbeszéltük, hogy szólnak majd, ha mehetek értük, aztán meg egyeztetünk utána Wind hogyléte felől is.

Közben az aprók tartották bennem a lelket…

Otthon próbáltam tovább haladni az elmaradt teendőkkel, már rég délután volt, közben láttam, hogy Wind újra elég bágyadt, a többiek mind elaludtak, és rájöttem, hogy aznap még nem is ettem semmit. Viszont igyekeznem kellett, hogy mire a friss műtöttek megjönnek, mindennel végezzek, hiszen nekik csend kell, nyugalom, béke a műtét után – és persze rend, tisztaság. Ügyes voltam, végzetem… tanulni akartam aztán, de azért annál feszültebb vagyok ilyenkor, így inkább a fiúkkal játszottam kint a kennelben.

Teutates-szel a kennelben

Végre jött a telefon, hogy mehetek a kicsikért. Rohantam, hiszen itthon közben Wind kezdett már nagyon  elcsigázott lenni. A kicsiket én általában előbb megkapom, mint egy átlag gazdi, hiszen már akkora rutinom van a műtét utáni dolgokban, és rááll a szemem, tudom mit kell figyelni, mikor kell aggódni és mikor nem. A kicsik, ahogy ez lenni szokott még kicsit ingatagok voltak, de máris szaladtak játszani, pisilni és kaptak felvizezett konzervet. Nagyon éhesek voltak a majd egy napos koplalás után. Ilyenkor nagyon fel vannak dobódva egy ideig, viszont borzasztóan kell figyelni, hogy altatás után, meg friss varratokkal le ne essenek valahonnét, ne ugorjanak le magasról, a többiek ne nyúzzák őket, ne legyen brutál birkózás, nehogy olyat egyenek, amit még műtét után nem kéne – és így tovább. Szóval melós. Minél többen vannak, annál inkább. Mellette Windre is ügyelni kellett, itatni, értesíteni a gazdikat, hogy túlvannak a műtéten a kis norvég erdeik – szóval nem unatkoztam, és bármilyen fáradt is voltam, tudtam, hogy messze még az este, bár az alvásnak esélye sem lesz majd.
Írtam Eszternek, hogyha végzett a műtőben a többi műtéttel, akkor szóljon, mikor mehetünk, mert nincs Wind jól, nagyon lázas újra. Nagyon szomorú voltam, végtelenül sajnáltam Windet, figyeltem a műtötteket, és próbáltam lekötni a nem műtötteket. Késő délután  szólt Eszter, hogy mehetek Winddel, szerencsére addigra a lányok itthon voltak, így nem kellett magukra hagyni a frissen ivartalanított kis norvég erdeiket, akik még mindig pörögtek, mint a búgócsiga.

A mindig sármos Jon, láthatóan nem hatotta meg az ivartalanítás

Sajnos várni kellett elég sokat, pont voltak bent amikor odaértünk. Wind már sirdogált, nem volt jól, és utálta a lábában a kanült, így kivettem a hordozóból és sétálgattam vele a váróban. Nagyon vártam, hogy megkapja végre a fájdalomcsillapítót és jobban érezze magát. A vénás injekció iszonyú gyorsan hat, mire lefolyt az infúzió már szinte alig volt láza. Közben a vérkép is megjött, amin annyi látszódott, hogy valami akut vírusos folyamat zajlik, de ennél okosabbak nem lettünk. Így további vizsgálatokat kértünk (megjegyzés tőlem most: ami mind negatív eredménnyel jött vissza), hogy közelebb kerüljünk a megoldáshoz. Windnek semmi más tünete nem volt, tökéletes széklete volt, nem hányt, mégcsak hányingert sem láttam nála, és a doktornő is alaposan megvizsgálta, de sehol semmi. Nagyon rossz volt nem tudni, hogy mi zajlik a háttérben és csak várni, hogy mikor lesz jobban. De mást nem tudtunk tenni.

Mire hazaértünk, a kis műtött banda aludt békésen, a többiek is lefeküdtek. Wind evett, ivott, használta a WC-t, játszott – jó volt látni, hogy láztalanul jobban érzi magát.

Mivel az összes energiámat leszívta ez a két nap, így kértem Szabit, menjünk el az erdőbe kicsit a kutyákkal, úgyis mindenki alszik.

Imádom…

Már elég későn indultunk útnak, esett is, de nem baj, azt szeretem. Gondoltam a séta majd feltölt, és utána friss leszek, üde és kedves és okos és türelmes újra. A kutyák körülöttünk cikáztak, és épp valamit nagyon meséltem Szabinak, amikor láttam, hogy Csili megáll, Miló megáll. Csend. Valami történik. Akkor vettem észre, hogy a tökéletesen farönknek nézett dolog az út mentén megmozdul, és egy igazán helyre kis vaddisznó néz velünk szembe. A kutyák is felfogták mi ez, és oda akartak menni, ami borzasztó veszélyes, mert ahol kismalac van, ott anyakoca is van. Az anyakoca pedig nemcsak, hogy vad… de nem is fél. Támad. Megtapasztaltuk már párszor.

Az ebek – Miló és Csili

A kutyák általában szófogadóak, de mindegyik vadászkutya, így a teljes hangerőt be kellett vetni, hogy a malac és a köztünk kb. középen lévő kutyák hozzánk jöjjenek vissza, és ne a malackát nézzék meg közelebbről – aki amúgy nagyon cuki volt, bár akkor egészen mást gondoltam… Mi nem mertünk közelebb menni, és nem mondom, hogy könnyen, de mindkét kutya visszajött (becsületükre legyen mondva), így épségben úsztuk meg mind a kalandot. (Volt amikor nem volt ilyen szerencsénk régebben, szóval higgyétek el, a félelmünk cseppet sem alaptalan. Borzasztóan sok a vaddisznó az erdőben és cseppet sem félnek semmitől, és gyorsak. Nagyon gyorsak.)
A kutyákat pórázon, szemünket-fülünket nyitva tartva hazamentünk az erdőn át, közben esett, és már nagyon nem szóltunk semmit. Mondanom sem kell, hogy minden lettem, csak friss, üde, és kedves nem. De türelmesnek muszáj lenni, másként ezt nem lehet csinálni, teljesen mindegy mennyire vagy fáradt.

Wind jól volt, sokkal élénkebb volt, mint a délelőtti szuri után, nyugis tempóban, de járkált, kicsit játszott, megmosakodott, végül újra lefeküdt aludni, és láttam, hogy végre igazán pihen, nem csak afféle lázas bágyadtságban fekszik. Nem tudtam meddig tart ez az állapot, így igyekeztem gyorsan megcsinálni az esti teendőket, és úgy 11 felé éreztem, hogy nem biztos, hogy sok energiám van még bármihez, de az állatok rendben voltak, a műtötteken látszott, hogy azért már vannak fájdalmaik, nem voltak olyan virgoncak. Az éjjel… ne részletezzük. Hosszú volt, lassan telt, folyamatosan ingáztam a műtött apróságok és Wind között. Közben az aprók nagyon cukik voltak, sokat derültem rajtuk. Nincs is édesebb, mint egy norvég erdei kiscica, bármilyen fáradt is legyél!

Cukiságok

A szerdai napom… na azt végképp ne is részletezzük, a két nap nemalvás után… legyen elég annyi, hogy mások is csatlakoztak a lázas csapathoz, így reggel hét és este 9 között pontosan ötször fordultam meg a rendelőben, a végén már úgy éreztem nem is én vezetek, hanem a kocsi megy magától… Wind az esti fordulóra már jól lett, láztalan, de ott voltak a többiek, szóval egy újabb remek éjszakát pipálhattam ki alvás nélkül.
A doktornő szó nélkül jött be a szabadnapjain folyamatosan a rendelőbe – és úgy teltek a napok, hogy, hogy volt aki lázas volt, de nem látszott rajta semmi, aztán aki lázas, és látszik is rajta nagyon,  és voltam én, aki ugyan nem volt  lázas (bár a fene tudja…), ellenben halálosan fáradt. A cicák is olyanok, mint a gyerekek… van aki a 40 fokos lázzal is vígan rohangál, van aki a 38 foknál már meg akar halni (én az előzőek táborát gyarapítottam gyerekkoromban), így kénytelen voltam naponta többször ellenőrizni az összes kicsit, hogy ki hogy van éppen.
Nos, hát ilyen volt. Túléltem… Túléltük. Bízunk benne, hogy többet ilyen nem lesz, de azért az oltásoknál mostmár mindig aggódni fogok kicsit.

A lényeg, hogy minden apróság jól van, nagyon gyorsan összeszedték magukat a láz után, hihetetlen módon tudnak regenerálódni ezek a kis apró norvég erdeik. Mi meg? Majd egyszer kipihenjük a dolgot…

Ölelésem Nektek!

Virág

Nyári napok… avagy a túlélésre játszunk 2

Hei Alle Sammen! … vagyis Helló Mind!

Tudom-tudom, hogy jól el voltam veszve (szépen magyarul…) majd egy hónapig… Tényleg elnézést, de ez egy igazán embert próbáló hónap volt minden fronton. Őrületesen sokminden történt folyamatosan, rengeteget dolgoztunk és alig-alig aludtunk. Próbálunk ezen változtatni, de nehéz, mert sok a feladat és kevés az idő, és ha néha egymással is akarunk váltani pár szót, akkor arra csak az éjszaka marad.
A melegek miatt az alvás sem könnyű – főleg ha amikor épp lefeküdnénk felélénkül a csapat, hiszen éjjel van jobb idő, és hajnali 3-4 körül már újra mindenki nagyon vidáman van. Én nem annyira… de igyekszem! És ebben a pár órában is felkelek párszor, meg visszafekszem, meg megint fel és újra vissza. Gondolkozom rajta, hogy egy új napirendet találok ki magamnak nyárra – meglátjuk működőképes lesz-e, de talán hatékonyabb.

Kora nyári reggel a kennelben

A kicsik… a kicsik megnőttek. Hihetetlen gyorsan. Egy hónapja még éppen a második oltást vártuk csak, ami után elszabadult a pokol és két olyan hetünk volt, amit senkinek sem kívánok. Sorra lázasodtak be a kicsik, nagyon magas lázuk lett és ez azt eredményezte, hogy nem volt elég az itthoni lázcsillapítás, hanem napi két vénás Algopyrint kaptak, akinek kellett, az infúziót is… volt, hogy hatszor fordultam meg az orvosnál egy nap alatt reggel hét és este 11 között, mindenkinek napi két-háromszor mértem a lázát, itattam cseppentőből, etettem kézből és még sorolhatnám.

Édes-drága Wind, akivel kezdődött az egész

Borzasztó sok munkát és odafigyelést fordított ránk az orvosunk, nem nézve hogy vasárnap éjjel van-e, vagy szombat hajnal. Mindannyian kimerültünk ebben mind testileg, mind lelkileg, (anyagiakról ne is beszéljünk), alvás nélkül, odaadóan és embert próbálóan támogattuk az apróságokat ezekben a nehéz napokban. Részletezhetném, de most nincs is kedvem visszaidézni ezt az egészet, örülök, hogy nyom nélkül és gond nélkül túl vagyunk rajta, és mindenki, aki lázas lett, a nehéz napok után hihetetlen gyorsan és ügyesen szedte össze magát minden tekintetben.

A fiúkra sem jutott olyan sok idő, mint szerettem volna

Így csúszással, de az ivartalanítások is megtörténtek, ami persze mindig szintén néhány aggódós napot jelentett (és nem alvósat, de ezt már nem is említem), és a kicsik egy része kis is repült már.

Rosi almából Jorah költözött először

Volt már néhány nehéz időszakunk amióta a tenyésztéssel foglalkozunk, de talán ez most minden eddigieken túltett, és közben az élet nem állt meg, minden fronton helyt kellett állni. Szóval fáradtak vagyunk. Nagyon.
Mondanám, hogy na majd most jól kipihenjük magunkat, de egyrészt még vannak picik, szám szerint hatan, másrészt háromszoros hurrá, de vannak vemhesek, és vár ránk egy hosszú-hosszú út is, amiből majd egy igazi meglepetéssel térünk haza. Egy hónap múlva ilyenkor pedig már drukkolhattok a szüléseknél újra.

Szépséges Jenny! Nagyon várjuk a babáit!

Közben nyár van, meleg, fullasztó (legalábbis nekem), és tényleg jó lenne néhány napot valami víz mellett tölteni, töltekezni kicsit, de most úgy látom ősz előtt ez esélytelen. A norvég erdei macskák nem kedvelik a meleget, de éppúgy Milo sem, egyedül talán csak Csili kutyánk az, aki ilyenkor is lelkesen fekszik ki a napra és kerüli  a vizet. Ki érti ezt??

Azért az erdőben még mindig jó

A másik a szúnyog áradat, ami hatalmas méreteket öltött, pedig ez itt a hegyen egyáltalán nem volt jellemző, szinte lehetetlen alkonyatkor kint lenni, éjjel valamelyest javul a helyzet, de ha még a tűző napon kertészkedek, akkor is megcsíp jópár. Tényleg kezdem nem érteni, hogy van ember, aki élvezni tudja úgy igazán a nyarat… mert mégis mit? Mondjátok már meg nekem… esküszöm tanulni akarok belőle és megszeretni, de minden porcikám tiltakozik. Nem kicsit.

Lora és a legkisebb kisfiú a csapatban, Börgi

Szóval így áll a helyzet velünk most, de ígérem, hogy felveszem a fonalat és igyekszem minél több hírt adni a dolgok állása és életünk folyása felől a kisebb-nagyon norvég erdei macskahadak támogató közreműködésével.

De most megyek, bevizezem a kutyát, mert irgalmatlan meleg van és bepótolok néhány elmaradt dolgot, hátha egyszer a végére jutok.

Szépséges és fenséges Sansa, elköltözése előtt való estén

Az élet azért szép, csak forró és sűrű, de talán jobb is, addig sem érünk rá haszontalan dolgokkal foglalkozni…
Köszönjük, hogy kitartotok és velünk vagytok akkor is, amikor kevéséé van időm felétek fordulni és betekintést nyújtani a mindennapokba.

Csodás nyarat nektek – akik szeretik -, kitartást azoknak –  akik nem, és úgy általában ölelésem Nektek!

Meséljetek, hogy telik a nyár, mit csináltok, vagy mit csinálnátok legszívesebben?

Kezdem én… legszívesebben ülnék most egy kis észak-norvég erdei hytte teraszán és bámulnám a hajnali párát a tó felett és figyelném az ébredő erdőt. Olvasgatnék kicsit a szundikáló macskákkal, meg jó nagy erdei sétákat tennék a kutyákkal…

Ti jöttök… 🙂

A Børgefjell Nemzeti Park – avagy a mi kis Børgefjellünk névadója 2

A Børgefjell Nemzeti Park Norvégiában, az északi Nordland és Nord-Trøndelag megye határán, 270 és 1699 méter közötti tengerszint feletti magasságon fekszik. 1963-ban alapították, majd 1973-ban és 2003-ban kibővítették. Geológiailag a Skandináv-hegység azon részéhez tartozik, amely még a prekambriumban, mintegy 1700 millió évvel ezelőtt keletkezett, és anyaga főleg gránit és gneisz, ami elhagyatott érzetet ad a tájnak.

Børgefjell Nemzeti Park (forrás: Internet)

A terület nagyon változatos – a nyugati részén magas hegylánc húzódik, a park legmagasabb csúcsával, a Kvigtindennel (1699 méter). Keleten egy alacsonyabb, túlnyomórészt kopár fjell található, sok morénával. A két hegyvonulat közötti laposabb területen sok tó és patak  és vízesés van, ami rengeteg madár élőhelye, nagyon gazdag itt a növényzet. A legnagyobb tavak a Simskardvatnet és az Orrevatnet.

Børgefjell Nemzeti Park (forrás: Internet)

Itt erednek olyan neves folyók, mint a Jengelvassdraget, Vefsna és a Namsen, nem véletlenül ez a terület a pisztránghorgászat paradicsoma.

Børgefjell Nemzeti Park (forrás: Internet)

Az erdőhatár itt már 5-600 méter magasan van, erről is meséltem az előző részekben, hogy nálunk ez teljesen más… Ez alatt nyír- és erdeifenyő-erdők helyezkednek el.

Børgefjell Park (forrás: Internet)

Aki szeretne a parkban körülnézni, minimum 3-4 napot érdemes rászánnia. Arra számítani kell, hogy az időjárás (amúgy ez általában jellemző egész Norvégiára) nagyon gyorsan változik, így minden eshetőségre készüljünk fel, ha ide látogatnánk. Nyugaton és délen sok a csapadék, a telek nagyon hosszúak és igazán hidegek. A hó általában októberben esik le először, és a magasabb területeken el sem olvad egész évben.

Børgefjell Nemzeti Park télen (forrás: Internet)

Børgefjellben egyedül lehetsz a természettel, hosszú órákig mászkálhatsz úgy, hogy nem találkozol senkivel sem (ez a nekem való vidék, kétségtelen!) sok a jelöletlen út és csak néhány kabin van, amiben meg lehet szállni, mivel 1937-ben a norvég turisztikai egyesület úgy döntött, hogy a területet a maga vad formájában, kabinok nélkül kell megőrizni.
(Megnéztem kíváncsiságból, egy kabin/hytte egy éjszakára egy főnek olyan 65 000 Forint körül van…. cserébe igazán hangulatos!) Érdemes a látogatás előtt érdeklődni, hogy mely területeken tiltott esetleg az adott időszakban a túrázás. Jávorszarvasokkal is találkozhatunk, akiknek a vadászata tilos.

Børgefjell Nemzeti Park télen (forrás: Internet)

A park nevezetessége a sarki róka, ami itt jelentős számban fordul elő, a leggyakoribb ragadozó pedig a rozsomák. Sok védett faj otthona,  felbukkan időnként az eurázsiai hiúz és a barna medve is. A kisebb emlős állatok főleg a vörös róka, menyét, nyuszt és a hermelin, míg mélyebb, vízben gazdag területeken sok madár él. A leggyakoribbak a ragadozók közül a gatyás ölyv, valamint a bagolyalakúak, a vízimadarak közül pedig a récefélék és a lilealakúak.

A nemzeti park keleti, nyugati és déli területeit nyáron rénszarvas legeltetésre használják évszázadok óta míg az északiakat egész évben. A számi nép majd ötszáz éves jelenlétét ma sok kulturális emlék őrzi. A következő írásban a számikról írok, hihetetlen érdekes az életük, a kultúrájuk, a történetük…  A nemzeti park neve (Børgefjell nasjonalpark – norvégul,  és Byrkije vaarjelimmiedajve dél számi nyelven) két részből áll, az első egy régi norvég szóból ered, ami erődöt jelent – talán azért, mert a Számiknak pont alkalmas volt a terület adottsága arra, hogy megvédjék a határt a Svédektől. A fjell-t pedig már tudjátok – hegyet jelent. Úgy ejtjük, hogy Börgefjell (csak a kiejtés dallama más, mint a magyaré…).

Børgefjell Nemzeti Park

Ennyit a parkról, szerintem csodás, menjetek és nézzétek meg!

A mi kis fehér tappancsos kis Børgefjellünk pedig csodás kis fickó. Mindenben az első – pedig a legkisebb a három apróság között. De ő a legvagányabb egyben legkedvesebb kis tappancsos, akit valaha láttam. Hihetetlen, hogy soha nem ijedt meg a nála ötször nagyobb kis norvég erdeiktől, alig tudott menni, de máris bandázni akart velük.

Két napja már vidáman falatozik és fürgén szaladgál mindenfelé, majd ha elfáradt, akkor visszabújik a megszokott box-ba a mamához meg a tesókhoz. Nagyon nyitott, kedves, és csupa báj, mindenki arcára mosolyt csal. Azt hiszem sikerült ehhez a kis norvég erdei macskához méltó nevet találni.

Ezennel végig is értünk a Norwegian Nature elnevezésű alom három kiscicáján – remélem élveztétek ezt a kis norvég kitekintést.

Csodás tavaszi napokat Nektek,

Virág

A Møysalen Nemzeti Park – avagy a mi kis Møysalen-ünk névadója 0

Kedves Olvasóink!

Megígértem, hogy kicsit bemutatom Nektek Lora & Jaime kiscicáinak elnevezésekor a nevükként választott norvég nemzeti parkokat. Legutóbb Blåfjella volt porondon, most következzen a másik lányka: Møysalen, akit én nemes egyszerűséggel sokszor csak Møysi (Möjszi)-nek hívok.
A norvégok ezen betűje: ø (nem kell tőle megijedni) a magyar ö-betűnek felel meg, az s-t pedig itt éppen sznek kell ejteni. Igazából inkább a hangsúlyok nagyon mások, de így már ki tudjátok ejteni ezt a nevet is. (Norvég nyelvóra level 2. meg is volt. :D)
A név két szóból tevődik össze, amit  – én – pontosan nem tudok lefordítani, de a  Møy hajadont (szűz) jelent, a salen pedig az en sal, egy terem vagy egy nyereg jelentésekkel bír, és ennek határozott alakja a salen, vagyis a terem vagy a nyereg… a monda szerint élt itt két hajadon troll-lány, akik kővé váltak, és róluk nevezték el a hegy két részét.

Møysalen

A Møysalen Nemzeti Park (Møysalen nasjonalpark – norvégul) Norvégia északi Nordland megyéjében, Hinnøya szigetén, Lofoten és Vesterålen szigetvilágában található, és 2003-ban nyitotta meg kapuit. Tehát itt már egészen északon vagyunk, annyira, hogyha a viszonylag délen fekvő fővárostól, Oslo-tól (úgy ejtik Uslo, s-sel) indulnánk el meglátogatni a nemzeti parkot, akkor megállás nélkül legalább 20 órát kéne vezetnünk északi irányba, hogy odaérjünk.  Összehasonlításként: Budapestről autóval Norvégia kb. pont egy napos autóút – hosszabb megállók nélkül, tehát nagyjából hasonló távolságról beszélünk.

Møysalen Nemzeti Park – forrás: Internet

Ez a vidék már tényleg nagyon más, mint amihez hozzászoktunk, és amit a legtöbb magyar szeret, vagy ahol szívesen nyaral. (Kivéve az olyan elvetemülteket, mint én, akik itt érzik jól magukat igazán. ) A norvég hegyek amúgy is nagyon mások, a délebben fekvő hegyeken ezer méteren – mint a mi Kékestetőnk – már nem találsz fákat, nemhogy lombhullatót, de fenyőt sem, ott már teljesen más a vidék. Kopár, köves, füves – gyönyörű! Felénk ezer méteren – vagy akár a Tátrában is – még rengeteg fa van és nagyon zöld minden.

Møysalen Nemzeti Park – forrás: Internet

A nemzeti park célja a parti táj változatlan formában történő megőrzése – de ezen az előző írás nyomán már nem lepődünk meg, hiszen tudjuk, a norvégok mennyire büszkék a természeti értékeikre, és milyen nagyszerűen óvják meg azt.
Növényzetére jellemző a molyhos nyír. Kisebb síklápok és dagadólápok is előfordulnak a hegyek között, sajátos növényzetükkel.
A magas hegyek kedveznek a madarak megtelepedésének. A ritka ragadozó madarak közül itt a rétisas, a szirti sas, a vándorsólyom, a kis sólyom, a gatyás ölyv és az északi sólyom is képviselteti magát. Az állat és növényvilág teljesen zavartalanul létezik itt, a világnak ezen a távoli, talán kicsit eldugottnak tűnő szépséges vidékén. Persze járnak itt emberek, de minden bizonnyal nem ez a fő turistalátványosság azok számára, akik Norvégiába mennek.
Az emlősök közül többek között a jávorszarvas, a hermelin, az amerikai nyérc, a nyúl és a vörös róka él itt. Gyakori itt a másutt már nagyon ritka európai vidra.

A tájat az óceánból és fjordokból kiugró csúcsok jellemzik, a legmagasabb pont az 1,262 méter magas Møysalen-hegy.

A mi kis Møysink csodálatos lányka, fantasztikus norvégos kisugárzással és nézéssel az első pillanattól. Bár torti színű, a vörös nagyon kevéssé van jelen – egyelőre – a bundájában, a kis fejfoltján kívül szinte nem is fedezhető fel, ezért nem is vettem észre egyből, amikor született, hogy lány, amíg meg nem száradt és jobban láttam már a színeket. Határozott de kedves kiscica, akiről azt hiszed bátortalan, aztán egyszercsak elindul és nem fél semmitől sem. Nagy megfigyelő, látszik, hogy mindent nagyon megfigyel és raktározza az információkat. Az igazi személyisége majd csak ezután mutatja meg magát, hiszen még épphogy csak elkezdtek játszani, és néha-néha kijönni a boxból. Hamarosan őrült tempóra kapcsolnak, és jönnek a nagy újdonságok, az evés, az alomhasználat, a szaladgálás, bandázás… Most még a legtöbb időt a mamájuk mellett töltik, vagy összebújva alszanak, csendes-kedves-jó gyerekek. Lora pedig végtelen nyugalommal és kedvességgel,szeretettel veszi őket körül.

Legközelebb a kis fehértappancsos kicsi fiúról, és névadójáról lesz szó.

Addig is vidám tavaszi (állítólag újra téli) napokat kívánunk Nektek!

Ölelésem,

Virág

A Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park – avagy a mi kis Blåfjella-nk névadója 0

Kedves Olvasóink!

Ígértem Nektek, hogy a Lora&Jaime picik kapcsán írok nektek azokról a norvég nemzeti parkokról, melyekről a nevüket kapták. Hadd merüljünk el legalább a fotelból egy kicsit Norvégia varázslatos vidékein!

Kezdjük Blåfjella-val, akinek a nevét  – sokan kérdeztétek – így kell ejteni: Blófjella (csak más hangsúllyal, mint a magyar, de azt most nem tudom prezentálni :D)

A Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park (déli számi nyelven: Låarte-Skæhkere nasjonalpark) Norvégiában Nord-Trøndelag megyében helyezkedik el, és a Skandináv-hegység magashegyi fjell-vidékén található. 2004. december 17-én nyitották meg kapuit.

Norvégia harmadik legnagyobb nemzeti parkja, ahol felfedezésre vár a sok mesebeli erdő és a szépséges-magas hegyek. A terület lakhelye jól ismert és féltett fajoknak, több itt előforduló növény- és állatfaj szerepel a vörös listán. Itt található Norvégia egyik legnagyobb összefüggő igazi érintetlen területe, ahol valóban a vadonban érezhetjük magunkat. A terep nagyon változatos, fennsíkok, tavak, erdős völgyek, mocsarak, hegycsúcsok tarkítják. A Számi emberek lakhelyéül szolgált századokon keresztül.

Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park, Norvégia (forrás: a nemzeti park FB oldala: https://www.facebook.com/blafjellaskjakerfjella)

A park két erősen különböző részre oszlik, amelyek csaknem teljesen elválnak egymástól. Délen, a Skjækerfjella területén 1000–1100 méteres hegyek vannak, az északi részen, a Blåfjella vidékén van a terület legmagasabb csúcsa, az 1333 méteres Midtiklumpen. A két terület között hegyi parasztgazdaságok működnek.

Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park, Norvégia (forrás: a nemzeti park FB oldala: https://www.facebook.com/blafjellaskjakerfjella)

Délen termékenyebb a talaj, gazdag a vegetáció. Északon szegényes a növényzet. A Raudfjellet hegy anyagában sok a szerpentinit, ami vörös színt kölcsönöz a kopár talajnak.
Az északi hegyek közötti mocsarakban gyakori a közönséges tőzegrozmaring, a tőzegáfonya és a közönséges lápcsillag. A közönséges lucfenyő bevándorló fajként itt jelent meg először Norvégia területén. A növényzet rendkívül változatos, a megszokott szárazföldi  növények mellett alpesi  növények is megtalálhatóak.

Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park télen (forrás: a nemzeti park FB oldala: https://www.facebook.com/blafjellaskjakerfjella)

28 féle emlős állat és rengeteg fajta madár figyelhető meg a parkban.  A legérdekesebbek a sarki róka, hófehér bundával, a barna medve, a eurázsiai hiúz, rozsomák, szürke farkas.  A madárvilág különlegessége a kis póling.
Évszázadok óta élnek számik a környéken, épp ezért  nagyon sok Számi kulturális emlék található itt, települések, temetők, szent helyek. Számos parasztgazdaság és hegyi legelő is van a termékenyebb részeken. A területen lehet vadászni (na az nem az én sportom), horgászni és mindenféle szabadtéri rekreációs tevékenységet végezni. Rengeteg túraútvonal van – némelyik télen nem járható.

 

Aki szeretne éjszakára is maradni, varázslatos kis hegyi házakat tud bérelni – ezeket a norvégok Kabinnak hívják, ami azért fura, mert sokunk szívesen beköltözne egy ilyen „Kabinba” örök életére.

Norvég „Kabin” vagy Hytte, szerintem kibírnánk itt valahogy. 😀

A park 2004-ben kapta a Blåfjella-Skjækerfjella nevet, amiből mi az egyszerűség kedvéért csak a Blåfjella-t használtuk a névadásnál. A Blå kéket jelent norvégul, a fjella pedig a fjell – hegy szó többesszámú változata. Ezek a terület számi nevének norvég változatai.

Blåfjella-Skjækerfjella Nemzeti Park, Norvégia (forrás: a nemzeti park FB oldala: https://www.facebook.com/blafjellaskjakerfjella)

Amikor a neveket kerestem, ez volt az első, amit kiválasztottam, hiszen remekül illett a mi kis kék(krém) lánykánkra. És talán nem csak azért, mert kék ő is, hanem ugyanazt a végtelen nyugalmat, kicsit megközelíthetetlen és fenséges szépséget árasztja magából, mint a norvég hegyek. Ő a legnagyobb a 3 kicsi közül, és végtelenül érdeklődő amúgy. Kedves és örök kíváncsiság van a szemében. Már most szeretne kijönni hozzám, de aztán persze megy vissza a mamához, még nem neki való a nagyvilág. Persze napok kérdése csak, és szűk lesz a box, indul a felfedezés, a bandázás és a nagy rácsodálkozások kora. Amúgy már most nagyon szeret a nagyokkal lenni, különösen Jon és Jorah szeret vele aludni, nagyon kis cukik!

No, ha kedvet kaptatok, menjetek és látogassátok meg a Blåfjella-Skjækerfjella nemzeti parkot, ahogyan mi is terveztük idén, de attól tartok ez már jövőre marad. Ámbár…. hosszú még az év, bármi lehet! 🙂 És persze kövessétek nyomon a kis kékség növekedését nálunk, aki remélhetőleg már nem lesz barátságban a cserebogarakkal! 😀

Vidám tavaszi napokat,

Virág

Norvégia, Te csodás – avagy Lora apróságainak névadásáról 1

Kedves Olvasóim!

Arra gondoltam, ha már beoltottalak Benneteket a norvég erdei macskák szeretetével, akkor ismerjétek meg azt a világot egy kicsit jobban, ahonnét ez a varázslatos fajta származik.

Mindig, amikor Norvégiában vagyunk, azt érzem, hogy egy élet kevés lenne ahhoz, hogy ezt a hihetetlen természeti értékekkel rendelkező országot megismerjem és végigjárjam úgy, ahogyan én szeretném. De nem akarok telhetetlen lenni, hálás vagyok minden pillanatért, amit ott tölthettem el – és az eljövendőket pedig nagyon várom.

Első norvégiai utamon az egyik kedvenc helyemen: Verdens Ende

Norvégia az az ország, amit látnod kell, ha szereted a háborítatlan természetet, ha szeretsz hegyet mászni, ha szereted az erdőt járni úgy, hogy nem találkozol percenként 10 másik emberrel, ha szereted a víz minden formáját – patak, folyó, tó, tenger -, ha odáig vagy a friss levegőn végzett sportokért, és még sorolhatnánk. Norvégia természeti szépsége felülmúlhatatlan! Drámai vízesések, kristály tiszta fjordok, mesés hegységek és gleccserek, végtelen erdők és rengeteg víz az, ami Rád vár. És végtelen nyugalom, csend, béke.

A norvég nép számára rettentően fontos, hogy mindezt a szépséget megőrizzék. A filozófiájuk nagyon egyszerű és követendő: a megőrzés mindenki felelőssége, és mindenki igyekszik minél kevesebb ökológiai lábnyomot hagyni a páratlan szépségű tájon a kirándulásaik, természetben eltöltött sportok során. Mantrájuk: Hagyd úgy, ahogy találni szeretnéd. Készíts képeket, őrizz emlékeket – de ne bánts semmit, ne vigyél el semmit. Milyen egyszerű is, nem igaz?

Úton a Gaustatoppen tetejére

(És mennyire nem tudjuk mi, magyarok ezt így csinálni…. elkeserítően sok a szemét az erdőinkben, az utak mentén, hogy a városokat már ne is említsük. Mi akármerre kirándultunk Norvégiában, sehol nem láttunk szemetet! Szóval lehet ezt másként csinálni…)

Norvégiában rengeteg nemzeti park van, mi ezekből választottunk hármat Lora és Jaime kicsinyeinek nevéül, hogy ebben is őrizzék az eredetüket és azt a mesés és ugyanakkor vad világot, ami szerencsére ott még létezik. Így a következő blogbejegyzésekben bemutatom Nektek  ezeket a parkokat, és kicsit kitértünk a számi népre, akik története és történelme nagyon érdekes, éppúgy a kultúrájuk és az életük. Persze közben a kis apróságok sem maradhatnak ki a bemutatkozásból, a legapróbb norvég erdei kiscicáinkról is lesz szó bőven.

2017 ősze, Eidsfoss

Tartsatok velem!

Vidám-szép tavaszi napokat,

Virág

Norvég erdei a szabadban – avagy ki lehet/kell-e engedni egy norvég erdei macskát? 0

Kedves Olvasóink!

Sokan kérdezitek tőlünk, hogy: Ki lehet-e engedni egy norvég erdei macskát? Vagy épp azt, hogy: Fontos-e neki, hogy kint is legyen? Ha igen hogyan vihetem ki?
Így most a kicsik első kinti fotózása kapcsán gondoltam írok erről Nektek.

Angel első lépései a kertben

A norvég erdei macska – mint a neve is mutatja, egy erdei macska. Nem kitenyésztett, nem gondos emberi elme által kigondolt és gondos emberi kezek segítségével megalkotott kreálmány. Genetikailag kimutatták, hogy kialakulásában nem vett részt más macskafajta, egészen egyszerűen a természet alkotta olyannak – amilyen.
Ellenállónak, egészségesnek, bátornak.

Lora az udvarunkban

Ha valaki járt már Norvégiában, tudja, hogy hatalmas nagy érintetlen természeti területek alkotják, amiben persze fellelhetők kis falvak és városkák, de igazán nagy települések néhány várostól eltekintve (amik meg sem közelítik a mi magyar nagyvárosaink léptékeit, nem is beszélve más európai nagyvárosok hatalmas városairól) mindent fű, fa, virág, szikla és rengeteg víz borít. Csodálatos. Tényleg szavakkal leírhatatlan, ezt látni kell!

Tavaly májusban Norvégiában <3

Viszont azt is tudni kell, hogy eltekintve a délebbi területektől azért az időjárás nagyon más mint nálunk! Ott még épphogy múlik a tél – van ahol még nem is közelít a tavasz, a nyár pedig júniusban is akár csak 10-15 fokos, esős, szeles, és ha szerencsénk van, akkor kifogunk júliusban-augusztusban pár igazi nyári napot, de az augusztus általában már inkább az őszhöz tartozik. Minél északabbra megyünk, annál igazabb ez.

Norvégiában, tavaly májusban egy város kellős közepén. Igen, ott ilyen. 🙂

A norvég monda-, és mesevilágot átszövi a norvég erdei macskák jelenléte, ott szerepelnek a gyerekek tündérmeséiben, és a leghíresebb mondák hősei mellett, legyen szó Thorról vagy Freya-ról.
Szóval itt (és persze Skandinávia más részein) született meg ez a csodálatos fajta. A természetben. Ennek okán elég nagy badarság lenne azt mondani, hogy ez a macska nem szeret kint lenni, nem szeret fára mászni, nem szeret vadászni. Ugye elképzelhetetlen egy erdei macskáról?
Persze ez a fajta is elkezdett háziasodni, hiszen a tanyákon könnyen jutott élelemhez, ráadásul a norvég vadászokat annyira nem hatották meg tündérmesék, hogy ne vadászták volna le szinte minimális létszámúra sok évvel ezelőtt a norvég erdei macskát. Szerencsére időben rájöttek a norvégok, hogy nem lesz ez így jó, és megmentették a nemzeti macskafajtájukat. Örök hála nekik ezért!

Szóval ez a macskafajta nemcsak hogy szeret kint lenni, de konkrétan a leginkább akkor érzi magát elemében, amikor fúj a szél, amikor esik a hó, amikor jég van, amikor esik, vagy amikor vadászidő van. Még soha nem láttam a macskáinkat hosszasan a napon ejtőzni, annál inkább kint feküdni a hóban, vagy a szitáló esőben bámulni az udvart, vagy éppen vadászni szürkületben vagy hajnalban.

Teutates 2018. december egyik reggelén a kennelben

Azok a macskák, akik békésen fekszenek mellettünk a meleg szobában a kanapén, míg olvasunk, vagy követnek minket este az ágyba, akik nem tágítanak a laptopunk mellől, mikor dolgozunk – odakint a természetben egy pillanat alatt változnak újra át vadmacskává. Érdekes ez, és én örülök, hogy még ebben a kettősségben élhetünk velük, és kedves, szelíd, magabiztos és barátságos énjük mellett fel-felvillani láthatjuk azt a vad, bátor, semmitől vissza nem rettenő, ügyes vadászt, aki bármilyen zord időt elvisel és konkrétan bármit megfog ami él és mozog.

Joanna imád a hóban feküdni

Mi egy tenyészet vagyunk, így ezt az élményt korlátozottan adhatjuk meg nekik, de remélem eljön az az idő, amikor a birtokunk ennél jóval nagyobb lesz, és a macskáink teljes biztonságban ugyan, de egész nagy területeket birtokolhatnak majd és mindinkább úgy élhetnek, ahogy az nekik jár.
Addig nálunk teljesen zárt kennelekben tudnak kimenni akkor, amikor kedvük tartja. A fiúk a nap nagy részét – a délutáni alvástól eltekintve kint töltik, és a lányok is sokat mennek ki.
Nemsokára – ha minden úgy alakul – nekilátunk egy minden eddiginél sokkal nagyobb kennel építésének, amiben hatalmas fenyőfák, bokrok is vannak, hogy a kintlétük még izgalmasabb és tartalmasabb lehessen, és nagyobb területen tudjanak egymástól kicsit elkülönülni – ha akarnak. Ez a fiúk helye lesz, kompenzálva kicsit azt, hogy ők kevesebb időt tudnak velünk tölteni, hiszen a lányok azok, akik a mi életterünket birtokolják, a fiúk akkor vannak velünk, ha néha bejönnek ide. Ehhez az kell, hogy épp ne legyenek nagyon kicsi cicák, mert azt az anya nem mindig díjazza, ha 2-3 kandúr csak úgy megjelenik a boxnál, ne legyen tüzelő nőstény, szülés előtt álló és így tovább – és ez ugye elég ritka. A kandúrjaink – kivéve Teut – jelölnek, ami azt jelenti, hogy azonnal megjelölnek minden újat a vizeletükkel, ami finoman fogalmazva is átható szagú – így sajnos tényleg külön szobájuk és kenneljük van, azt is épp elég nehéz tisztán tartani. Így legtöbbször mi megyünk be hozzájuk a szobába, vagy épp kint a kennelben játszunk velük. (Mondtam már, hogy a tenyésztésben nem minden leányálom? És hogy egy tenyészmacska élete sem fenékig tejfel? )

Hayley óvja Angel első kinti lépéseit

A napokban a picik is elkezdték felfedezni a kinti lét örömeit, néhányan már pár napja – persze a nagyobb lányok, Hearttal az élen Live és Angel – voltak az elsők, akik konkrétan maguktól elkezdték megtanulni a kijáró használatát. Pedig ekkora méretű picinél még nem könnyű a felnőtt macskák magasságára és erejéhez kialakított kijárón kijutni. Persze amikor kinyitom az egész teraszajtót, akkor mostmár mind kizúdulnak, és vidáman és csupa izgalommal fedezik fel, hogy létezik egy másik világ is. Nemcsak friss levegőt szívnak ilyenkor, hanem ismerkednek hangokkal, zajokkal, a kutyáinkkal – mindennel, amivel bent sosem tudnának. A friss hegyi levegő, a hideg-meleg váltakozása, a különböző időjárás, vagy csak a napszakok változásával járó hőmérséklet változások és egyebek: harmat, pára, köd, eső, nap, szél, hó, jég teszik őket (más dolgok mellett) egészségessé és erőssé.

Jaime kint élete első telén

A hétvégi első kinti fotózásunk alkalmával még a legtöbb kicsi először érzett füvet a lába alatt, először látott bokrot, virágot, először érezte a szelet… Ilyenkor vagy megilletődnek és óvatosan kíváncsiskodnak (mint a Scorpions fiúk, vagy a GT alom összes aprósága, hiszen ők még kisebbek), vagy villámgyors felfedezésbe kezdenek – mint a Scorpions alom talpraesett lánykái.

Jon Snow a hétvégi fotózáson

A képek persze csodaszépek, de legközelebb még szebbek lesznek, mert addigra már legalább a kennelben sokmindennel megismerkednek, és nem lesz nekik ilyen furcsa az új helyzet. Amúgy egy ilyen kinti fotózás roppant fárasztó, és kívülről nézve szerintem totálisan mókás tevékenység, ha szeretnétek, akkor legközelebb készítek a folyamatról egy videó vagy képsorozatot, derüljetek rajta, s lássátok mit meg nem teszünk azért, hogy Ti szépséges képeket nézegethessetek az apróságokról. Akinek igénye van erre, dobjon már nekem kommentben a FB-on (akinek nincs az itt) egy mosolygós vagy bármilyen emoji-t, és akkor ráveszem magam erre. 😀 Just for you!

Live – ez vajon mi lehet?

No, de visszatérve az eredeti kérdésekre. Igen, a macskák szeretnek kint lenni. Igen, jó nekik, ha ki tudnak menni. Ezeknek általunk preferált (és szerződésben is kért!) BIZTONSÁGOS fajtái: macskahálós ablaki kiülő, behálózott terasz, erkély, zárt kinti kennel, macskabiztos kerítéssel körbezárt udvar, és természetesen pórázon való séta. Higgyétek el, mindegyiket imádni fogják! Közös programnak is jó és sok új inger, tapasztalat éri a cicát, utána pedig boldogan fog Veled elnyúlni a kanapén.

És most álljon itt néhány kép amiket a gazdiktól kaptunk – ezúton is köszönjük Nekik, hogy ők   – és még sokan-sokan a többiek közül, akiknek a képe most nem akadt gyorsan a kezembe – biztosítják a Nordic Verden csemetéknek ezeket a fantasztikus kinti élményeket!!!  Hálásak vagyunk érte! <3

 

Csodás tavaszi napokat Nektek!!!

Virág

 

Egy átvirrasztott éjszaka – Lora és Jaime kiscicáinak születése 0

Az utolsó napok mindig olyan lassan telnek  – gondoltam, ahogy Lorát néztem. Kedd volt, 65. nap, ami a legesélyesebb nap arra, hogy az anyamacska világra hozza gyerekeit, ha.. és itt jöhetne egy egész hosszú felsorolás, de ettől most eltekintek. Hosszú és fárasztó napok voltak mögöttem, betegség, kiállítás, újra itthon a ház rendbetétele és a szokásos teendők egész sora, közben még egyáltalán nem voltam jól. Vártam már, hogy megszülessenek a kicsik, de ezt sem siettetni, sem késleltetni nem lehet – minden megtörténik idejében, ha elegendő időt hagyunk rá.
Délután már biztos voltam benne, hogy nem fog szülni Lora, este írtam is Eszternek, hogy aludjon nyugodtan, nem lesz szülés. Persze azért – csak úgy mint előtte éjjel – sűrűn keltem, és a két napban talán 3-4 órát aludhattam összességében. Lora szívesen időzött az emeleti szekrényben, de szerencsére legtöbbször a nappaliban feküdt. Két nap telt el ilyen fekvős-elnyúlós-merengős állapotban.

Lora a szülés előtti napon

Szerdára Lora teljesen megváltozott – mármint nekem. Külső személőnek ugyanaz az oldalán elfekvő macska, aki napok óta… de nem, nagyon nem. Láttam, hogy elkezdődött a folyamat, hogy Lora máshol jár, hogy a testében zajló változásokra figyel és annak teljesen átadja magát. Azt is láttam, hogy lassan megy. Nem baj, időnk – az van. Szívesen feküdt a picik között, de estefelé nyugtalanná vált, és hol felment, hol lejött, kiment-bejött, kereste a helyét, sehol nem volt jó. Szabi elvitte a kutyákat sétálni, én már nem mertem mozdulni, mert közben láttam, hogy némi váladék is megjelent. Ez az az állapot, amikor bármikor beindulhat a szülés, de akár várathat még magára simán egy napot is. Este későre járt, amikor Rosi úgy döntött, neki most nem tetszik Lora, és kapott tőle néhány pofont. Ez meg nekem nem tetszett, és így bezártam Lorát a szobába, hogy mostmár legyünk akkor nyugiban, ha odakint forrnak az indulatok – utána ugyanis Jenny is kapott párat megmagyarázhatatlan okokból. Mármint csak a kétlábúak számára megmagyarázhatatlan, nyilván ők tudják mi az ábra.

Lora az IKEA kuckóban – köszönjük Krisztiék, imádják! – a picikkel még szülés előtt

Lora nyugodtan elvolt a szobában egy darabig, feküdt, bement a boxba, néha kiment a kennelbe… én addig ellenőriztem minden elő van-e készítve.  Majd hanyatt feküdtem az ágyon és vártam. Próbáltam olvasni, de nem volt türelmem. Imádok olvasni, de annyira ritkán van rá időm, hogy már fogalmam sem volt mi történt pontosan a remek orosz regény első 100 oldalán, így feladtam.

23 óra felé kezdődtek el Lora fájásai, és ezzel együtt nyugtalanná is vált, ki akart menni. Kaparta az ajtót, egyszer ki is nyitotta – nem tudom ez hogyan sikerült neki, és kint befekeüdt az IKEA-s kuckóba. Kitereltem a bezúduló 826 darab macskát (érzetre ennyien voltak, na…)  – szép művelet volt, és behoztam Lorát kuckóstól. Időnként jött néhány fájás, de nem történt semmi.

Lora éppen befért a kuckóba,  ami nekem nem volt túl jó, hiszen nem láttam az amúgy is sötét szobában a kis éjjeli fénynél, hogy mi történik, és benyúlni sem tudtam. És vártam. Közben bejött Szabi, intettem neki, hogy gyorsan és hang nélkül feküdjön le. Közben rég elmúlt már éjfél, egy felé járt. Fájások. Semmi. Fájások. Semmi. Majd szintre percre pontosan az első fájásoktól számítva 2 óra múlva megszületett az elsőszülött, szerencsére a kuckó kijárata közelében látott napvilágot, így a lámpa segítségével azért képben voltam mi történik. Megvártam míg a lepény is kijön, és hagytam kicsit Lorának tisztogatni a kicsit, majd a jól bevált boxba terelő hadműveletet vetettem be, azaz fogtam a kicsit és a boxba tettem, ilyenkor az anya azonnal megy utána és ott is marad, ahol a pici van.
Nem úgy Lora. A kicsi nyávogott, mint a veszedelem, Lora pedig nem hogy magától, de még az én segítségemmel sem akart kijönni a kuckóból. Nagy nehezen sikerült kivarázsolni, a kintiek pedig hallottam mind(anyolcszázhuszonhatan) az ajtóhoz sereglettek, jöttek volna be megnézni, hogy mi a jó ég történik odabent ezen a késői (korai?) órán.  Lora is odaszaladt, de aztán visszajött az aprósághoz szerencsére, és tisztogatni kezdte. Láttam, hogy kisfiú, de mivel nehezen találta meg a tejet így nem akartam külön kivenni és nézegetni, inkább hagytam, had legyen nyugodtan a mamával, és Lora amúgy is lassú szülését nem akartam megzavarni még azzal, hogy elveszem tőle a kis apróságot. Nagyon kis édes volt, néha nyávogott kicsit, nagyon tetszett az érdekes minta a fején, azt meg amúgy is láttam rajta, hogy nem kicsi. Ráér a mérés később.

Nos, igen, pont ennyit láttam némi fény mellett a kuckóban a piciből…

Borzalmas fáradtság és álmosság vett erőt rajtam. Alig tudtam nyitva tartani a szemem. Hanyatt feküdtem a box mellett a földön. Fáztam. Próbáltam nem elaludni, bár Lora békésen feküdt a picivel a boxban, tudtam, hogy még mindkettőnk energiájára szükség lesz. Olyan lassan telik az idő, amikor éjjel van. Sötét. És nem történik semmi, hiszen az éjszakának ez az a része, amikor mindenki alszik. Nemcsak az emberek merülnek mély álomba, de már az összes kis és nagy norvég erdei (mindanyolcszázhuszonhatan) is végtelen csendben volt a  ház többi részében. Aludtak a kutyák is. Nem mozdult kint semmi. Egyedül marad az ember a gondolataival és a sötéttel és vár. Lora néha tisztogatta magát, néha békésen pihent. Hajnali három után láttam, hogy kicsit megváltozik odakint a hangulat, az erdő felett halvány narancs színű  derengés úszott és kivehetők voltak már az udvar fái, bokrai. Éreztem, hogy jön a fiúk szobája felől a hideg, nyitva maradt náluk éjjelre az ablak, ami nem baj, szeretik a hideget, már rég nem fűtünk náluk, de most éreztem, hogy húz át a szobán az ajtó réseken átkúszó hideg, friss, kora hajnali levegő. Aztán a madarak is rákezdték.
Lorára néztem, és láttam, hogy fájások jönnek újra. Jólvan. Haladjunk csak, mindjárt itt a reggel. De lassan haladtunk, drukkoltam minden fájásnál… egy óra múlva érkezett meg a másodszülött, szépségesen, és nagyon feketén. Azt láttam, hogy nem tiszta fekete, de a pontos színét nem tudtam volna megmondani. Fiúnak gondoltam, csak később, amikor már Lora mindent elintézett körülötte és szopott a kis jövevény vettem észre, hogy bizony kislány, és keresni kezdtem rajta a vörös színt, ami ahogy száradt látszott is. Lora első tortie színű norvég erdei kiscicája megszületett hát!

Íme a másodszülött! 🙂

Ilyen még nem volt, örültem és néztem, ahogy Lora fáradhatatlanul tisztogatja az apróságot, akiről már ekkor látszott, hogy egyáltalán nem kicsi. Sőt… Megmértem őket és valóban nagyon-nagyon szép súllyal születtek, de ez nem csoda, hiszen tudtam, hogy nem lesznek sokan. Három kicsire számítottam, ezért óvatosan végigtapogattam Lora hasát, és csak azt éreztem, hogy a felül lévő oldalon nincs már benne kiscica. Viszont a vemhesség felé mindvégig három kicsit éreztem benne, és Lora sokat is hízott – előtt öt kicsivel szedett fel ennyi pluszt – joggal gondoltam, hogy van még mire várni. Így aztán vártam. Kint világos lett közben, hallottam, hogy a lányok iskolába készülődnek. Tudtam, hogy a többiek, kicsik és nagyok (mindanyolcszázhuszonhatan) várják kint a reggelit, de nem akartam elmozdulni Lora mellől, viszont azt sem tudtam vajon meddig kell várnom. Így inkább felkeltem és gyorsan megetettem a norvég erdei hadsereget, a kutyáknak vettem elő húst, és alapos kézmosás után visszamentem a szobába. Még épp időben, mert épphogy elhelyezkedtem jöttek is a fájások, és néhány sorozat után talán a három közül a legkönnyebben megérkezett az újabb kis jövevény. Mivel világos volt – bár a boxban azért akkor is félhomály van – gyanús volt, hogy nem tűnik annyira feketének mint a többi, és hamar el is könyveltem magamban, hogy ez a cica kék. Már csak az volt kérdés, hogy kék és fiú, vagy kék-krém és lány. Nem láttam benne krém színt, csak amikor később kivettem megmérni, akkor láttam a fején halványabb kis részeket és persze megnéztem inkább az ivarszerveket: lány egyértelműen. Lora első kék-krém kiscicája! Juppi!!! Örültem nagyon, ő is csodálatosan szép volt és nagyon nyugodt.

Sokat vártunk rá, de megérte! A kis hármas számú 🙂

Nem tudtam, hogy vége-e a szülésnek, bár úgy sejtettem, hogy igen, azért még maradtam két órát a box mellett. Éhes voltam, szomjas, és fájt már mindenem. Lora szerencsére az összes lepényt megette szülés közben és nedves konzervet is elfogadott, így tudtam, hogy jól van. Közben értekeztem Eszterrel, aki vagy egyből reggel tudott volna jönni, vagy este, de a reggel korainak tűnt nekem, hiszen még abban sem voltam biztos, egyáltalán vége lett e a szülésnek.

Azért két óra elteltével már úgy gondoltam, hogy megtörtént minden, aminek meg kellett, és szépen kivettem mindent Lora és a picik alól, hogy tiszta, puha, meleg helyet csináljak nekik. Összepakoltam a szülés kellékeit, most néhány hónapig nem lesz rájuk szükség. Azért reméljük tényleg csak néhány. 🙂

Teljes a csapat!

Kimentem a többiekhez is, akik nagyon izgatottak voltak a történések miatt, és néhány óra csúszással nekiláttam a pakolás, almolás és egyéb szokásos teendőknek. Közben le-leültem Lora mellé, hogy megfigyeljem a piciket és őt.
Feltűnt, hogy az alsó emlőket nem szopják, pedig már napok óta volt benne tej, és általában azok a legmenőbb helyek, a születés után oda kúsznak fel szopni, és később ott esznek azok, akik a legügyesebben kaparintják meg maguknak. Lora emlői pirosak voltak és csomósak, ennek nem örültem.

Ez sajnos nem néz ki jól…

Értekeztem Eszterrel, aki azt kérte, hogy meleg vizes vattával melegítsem és masszírozzam, majd próbáljak belőle tejet nyomni, háhta így a kicsik egyfelől könyebben hozzáférnek, másfelől a tejszag miatt talán rákapnak a dologra. Így aztán amennyire tudtam behasaltam félig a boxba, forró víz, vatta és nekiláttam a műveletnek. Melegítettem. Masszíroztam. Melegítettem Masszíroztam.  Lora csendesen tűrte. Jó két órát töltöttem el így, és úgy éreztem, hogy kicsit jobb lett a helyzet ugyan, de a picik csak nem akartak onnét szopni továbbra sem, pedig jött a tej is az emlőkből. Így aztán abbahagytam a dolgot. Késő délután volt már, fáradt voltam, még nem ettem, és nagyon  sok dolog állt előttem. Nem éreztem jól magam, de ezt akkor még csak a fáradtságnak tudtam be. Fájt a fejem, kapart a torkom, tulajdonképpen mindenem fájt. De hát hosszú volt az éjszaka, egyáltalán nem aludtam semmit, és egy ilyen hosszú szülés – főleg ha kevés kicsi van – sokat kivesz az emberből.

Lora csendesen pihent a picikkel, én pedig ettem végre valamit, persze közben felügyeltem a csapatot

Eszter is megjött, megnézte a 10 kis rosszcsontot, majd megvizsgálta a piciket. Ő is mondta, hogy szép nagyok, erősek, teli van a pocakjuk már most. Lorát is megvizsgálta és megnézte az emlőket is. Neki se tetszettek, de mivel szerintem eddigre rosszabb lett mint előtte volt, hiába próbáltam segíteni, abban egyeztünk meg, hogy mivel a picik nem kezdték el szopni így inkább a természetre bízzuk nagyon szigorú megfigyelés mellett a dolgot, hátha szépen lelohad és megszűnik a csomósodás, pirosság. Így aztán a nap többi részében a feladatom Lora figyelése volt. Szerencsére nem lett lázas, ami jó jel volt, és nem lett rosszabb az emlők állapota sem, ami szintén jó jel volt. A 3 pici nagyon nyugodt volt, így tudtam, hogy elegendő tejhez jutottak, de azért a biztonság kedvéért többször is megmértem őket.

Íme az elsőszülött fél naposan

Mire oda jutottam, hogy le tudtam volna feküdni aludni annyira nem voltam jól, hogy nem tudtam elaludni sem. Csendben olvasgattam és figyeltem Lorát és a három csöpp norvég erdeit, és valamikor hajnaltájt elnyomott az álom.
Másnap (aznap…) úgy ébredtem, mint akit ledaráltak és kidobtak a szemétdombra, éreztem, hogy lázas vagyok, hangom az nincs, mindenem fáj. Éljen… amikor a legtöbb a dolog, akkor jól jön ez még, de az élet nem kívánságműsor. Szabi hozott nekem egy rakat gyógyszert, így ezekkel vidáman – na jó – elégséges tempóban (értsd: mint akin átment az úthenger) tettem a dolgom.

Hát így történt… azóta eltelt néhány nap, tegnap már nem voltam lázas, csak fulladozom még. Mindenkinek nagyon köszönöm a jókívánságokat – ideértek, nem kérdés!  A picik 5 naposak, csodaszép neveket kaptak és csendesen szuszognak a mama mellett a boxban. Nagyon nyugis kis csapat egyelőre, alig várom, hogy kinyissák a szemüket és kicsit jobban meg lehessen ismerni őket.

Lora végtelenül jó anyuka

Vigyázzatok magatokra és legyetek velünk, kísérjétek figyelemmel az apróságok mindennapjait – ami néha nem is mindennapi. Sőt. . 😀

Ölelésem,

Virág

Megnyitott a cicabölcsi! 1

Kedves Olvasóink!

Nos, úgy tűnik, a meglepően nyugodt nappalok és hosszú éjszakák (értsd akár 5 óra alvás) végére értünk. A kis Scorpions babák ma 4 hetesek lettek, és pár nap alatt elképesztő változáson mentek keresztül. Néhány napja már hagytuk nekik, hogy ha akarnak, kijöjjenek a boxból, és néhány párnával behatároltuk a mozgásterüket. Óvatosan, reszketeg lábbakkal, félősen elő is bújtak páran úgy napi kétszer, néha Hayley is hívta őket, és akkor kint szopiztak, de aztán mentek vissza mind a biztonságos kis kuckójukba, a faboxba. Ott persze nagyon bátrak és vidámak voltak, és birkóztak, randalíroztak – ahogy ezt egy ennyi idős norvég erdei kiscicának kell, de az ismeretlen még bizonytalanná tette őket.

Kukucs Nagyvilág! Jövünk!

Aztán felfedezték, hogy én is ott vagyok, ismerős arc, ismerős hang, és akkor igyekeztek felmászni rám, és az ölemben játszani. Megható a ragaszkodásuk! Édesek, ahogy mindent hosszasan megfigyelnek, raktározzák az új infókat, ahogy tanulnak, okosodnak, ügyesednek.

A gazdin mindig jó!

3 nappal ezelőtt úgy gondoltam, már szívesen ennének valami mást – persze még sokáig az anyatej lesz a fő táplálékuk – és megkínáltam őket egy kis cicatejjel. Ez egy spéci KMR nevű tejpótló, amivel elvileg fel lehetne nevelni kiscicákat gond nélkül, ha nincs mamájuk, sajnos itthon nem lehet kapni, elég borsos áron lehet rendelni külföldről. Szóval először ebből készítettem nekik egy kicsit sűrűbb adagot, és eléjük tettem két kis tálkában. Nem hiába Hayley kicsinyei – aki a legokosabb cicánk – egyből tudták mi a dörgés, és vidáman lefetyeltek.

Még párnákkal leválasztva és persze Lora segítségével

Ezen felbuzdulva másnap úgy gondoltam, hogy összekeverem a tejpótlót csirkés konzervvel, lássuk eszik-e. A lányok egyből rákaptak, vidáman falatoztak, a fiúknak kicsit segíteni kellett, hogy ne annyira a tál szélét rágják, hanem azt egyék, ami benne van. Nagyon lelkesek voltak mind, és édesen, remegő lábakkal és teli pocakkal és maszatos pofival távoztak a tál mellől. Persze ezek még nem értékelhető mennyiségek, a nagy részét utána Hayley – és a még mindig pótmama szerepet betöltő Lora eszik meg. Így aztán hétvégén napi kétszer – reggel és este – kaptak enni, ma már lehet, hogy háromszor is megkínálom őket.

Reggeli! A mama persze figyel

A mozgásuk is óriásit fejlődött, már nem remegő lábbakkal ténferegnek kint, hanem szaladnak, játszanak, sőt már érdekli őket a játék is, mitöbb a lányok felmásznak a kanapéra, ha ott vagyunk, hogy velünk lehessenek. Végtelenül kedves és emberközpontú kicsik már most! Persze kedves fajta a norvég erdei, de higgyétek el soha nem lennének ilyenek a picik, ha nem töltenénk velük ennyi időt, ha nem vennénk a fáradságot, hogy beüljünk közéjük, ha nem simogatnánk őket, ha nem alhatnának az ölünkben, ha nem beszélgetnénk velük és ha valahol a ház egy távoli részén elzárva lennének és nem hallanák-éreznék-követnék a mindennapi történéseket. Ja, hogy egyszerűbb lenne? Az biztos… Most, hogy már esznek, jön a következő kihívás, a wc használat. Már idekészítettem az almostálcát, és persze megint egy kislány volt az első – Heart – aki egyből tudta mire való és azonnal bele is pisilt.

Csibészesednek! 🙂

Egyelőre nagy dolgok még nem történtek – majd ha ennél is többet esznek, de mivel itt az alom, nem nagyon lehet elmozdulni mellőlük, amíg biztonsággal nem eszik meg az almot. Azt hiszem ha ez már jól megy, akkor Rosita kicsinyeit is kiköltöztetem a szobából és együtt lesz a csapat. Kiváncsi vagyok mit szólnak majd, Rosi hogy viseli majd a dolgot – ha még korainak látom, akkor várok vele pont egy hetet. Többet nem, mert Lorának is kell a hely a szüléshez, ami egyre inkább közelít.
És hát igen… most jön majd az, hogy a napi takarítás is kevés lesz ahhoz, hogy tűrhető állapotok uralkodjanak, de hát ilyen ez…

Angel imád Szabi mellett lenni

Egyelőre Hayley-t látom inkább bennük, külsőleg és belsőleg is, de még annyira aprók, hogy ez a véleményem sokat változhat. A lányok egyértelműen nyitottabbak és ügyesebbek egyelőre, a fiúk inkább békés kis mackók. Érdekes volt a fotózáskor is látni, hogy ki hogy viselkedett, a fiúk inkább még bújtak volna az ismeretlen fotel sarkába, a lányok meg indultak volna felfedezni. Nehéz őket ilyenkor fotózni, mert már tartanak az ismeretlen helyszíntől, de játékkal még nem lehet oldani őket. Azért születtek értékelhető képek, legközelebb már könnyebb dolgunk lesz, vagy inkább máshogy lesz nehéz.

Néha meg kell beszélni az élet dolgait

Tegnap néhány órát távol töltöttünk családilag – erre mostanában már nem lesz példa a sok apróság miatt – és megünnepeltük Apukám születésnapját, illetve azt, hogy Milo egy éve költözött hozzánk. Az életünk egyik legjobb döntése volt, elképzelhetetlen lenne már minden nélküle. Vannak akik kutyások, vannak akik macskások, hát én (mi) ilyen kutyások-macskások vagyunk – és jól van ez így. Milo nagyon úszott a Dunában és mi is kikapcsolódtunk kicsit. A következő hétvégén kiállítással telik – a lánykáink leszek itthon a cicákkal – utána pedig remélhetőleg napokon belül szül majd Lora, nem fogunk unatkozni.

Miloval a Dunánál. Egy éve együtt!

Lora jól van, szépen hízik, de nem számítok sok kicsire nála, meglátjuk… Még mindig segít Hayley-nek gondozni a kis norvég erdeiket, de már kevésbé intenzíven. Azért nem megy messzire a box mellől, ahogy általában az anyamacskák, így ha nem bent vannak a piciknél, akkor Hayley és sokszor Lora is ott fekszik a box előtt és szemmel tartja az alvó apróságokat.

Rosi babák

Rosi ugyanezt csinálja, csak bent. Néha persze kimennek kicsit, de nem nagyon hagyják a piciket látótávolságon kívül.
Én a kutyákkal nagyokat sétálok, élvezzük, hogy jó idő van, de még nincs nagyon meleg. Részemről maradhatna is ilyen nyárra. 🙂

A többiek is mind jól vannak, Jenny jól megérdemelt pihenő idejét tölti, Joanna – nos hát igen, őt szeretnék már befedeztetni, drukkoljatok, hogy Teu mielőbb ivarossá váljon!

Jaime és Teu délutáni pihenője

Rengeteget derülünk a piciken, nagyon kis édesek és mostmár lassan kezd majd látszódni a személyiségük is, izgalmas idők jönnek!

Odakint már igazi tavasz van, bújnak a kertemben az elvetett magok, meleg van, és már a itt a hegyen is kezdenek zöldülni a fák. Remélem élvezitek a tavaszt, a jó időt, és mindent, amit a hosszú tél után szeretnétek. Részemről reménykedem, hogy ennél melegebb nem lesz (de sajnos igen) és igyekszem minden fronton helyt állni, ami nem is könnyű.

Cukiság az ölben

Csodás napokat Nektek! Vigyázzatok magatokra és örüljetek a kis Nordic Verden apróságoknak, akik hamarosan csibészebbnél-csibészebb csínytevésekkel szórakoztatnak majd Benneteket!

Virág

Interjú a Nordic Verden Cicák Gazdijaival – 11. rész Uno és Uhura 1

Uno, Uhura – és a Somogyi Family

Kedves Timi, Panka, Bence és Ákos!

Örülök neki, hogy elfogadtátok a felkérésemet, és interjút készíthetek Veletek. 

Amikor először látogattatok meg minket épp nehéz időszakon voltunk túl, hiszen a két legszélsőségesebb  szülést éltük meg. A  StarGate-ek nyolc aprósága forró nyári melegben érkezett, és ott volt Uno, aki egyedüliként született. Mindkét felállás ritka a norvég erdei macskáknál, így aztán mindkét alom nagyon különleges volt számunkra. A találkozáskor persze már rég túl voltunk az első pár kritikus héten, amikor izgulni kellett, hogy mind a 8 apróság jól veszi-e az akadályokat, és hogy Jenny kis egykéjét hogy fogjuk tudni beintegrálni a többiek közé. A telefonbeszélgetésünkből megtudtam, hogy volt már cicátok, akit sajnos elveszítettetek, és bár nem pótolható, de szeretnétek, ha egy kis apróság újra vidámságot hozna az életetekbe. Olyan szeretettel beszéltetek Mephi-ről, hogy nem volt bennem kérdés, nagyon jó gazdái lesztek majd egy norvég erdeinek is.
A látogatáskor egy igazán vidám, kedves, nyitott családot ismertünk meg. Lenyűgöző volt a gyerekek kedves, intelligens és állatbarát viselkedése, egyből a szívünkbe zártunk Titeket.

Baby Uno

Épp kiscicaválasztásos hétvégén voltunk túl, és már csak két fiúcska volt szabadon a StarGate-ek közül. És persze Uno. A kedvencem. Valójában senki nem hitte, hogy el fogok tudni válni Uno-tól, annyira össze voltunk nőve.
Hosszas vívódások és beszélgetések eredménye, és egy ésszerű, de nem szívből jövő döntés, hogy eladjuk őt. Viszont azt akartam, hogy a lehető legjobb élete legyen, és mivel nagyon emberközpontú kislegény volt, szerettem volna, ha többen vannak körülötte, nem csak egygazdis családba kerül, és zajlik körülötte az élet.
Így született meg végül a döntés, hogy Uno a Tiétek lehet, ha akarjátok. És akartátok. Egy hosszú e-mailben leírtam Nektek akkor, hogy miért döntöttem így, és hogy milyen nehéz döntés volt, de ugyanakkor amint megszületett, már sokkal könnyebb lett a lelkem is, és meg tudtam kezdeni a lélekben való elválást Tőle. Mire költöznie kellett, tiszta, és nyitott szívvel tudtam rátok bízni.

Nos, mostmár mindenki jó sokat tud arról, hogy hogy éltem meg mindezt a tenyésztő és az állattartó oldaláról, lássuk, hogy volt ezzel a Ti családotok, és hogy történt az, hogy azóta már bővültetek is egy újabb norvég erdeivel, ezúttal egy lánykával: Uhurával.

A 3 hetes bébi Uhura

Kicsit meséltek magatokról és arról, hogy volt-e már cicátok, milyen négylábúakkal éltetek együtt?

Ákos: Egy késő őszi napon, a szüleim hétvégi kertjében megláttunk egy kis cirmos cicát. Kb. 3-4 hónapos lehetett, borzasztóan aranyos volt, de beteg. Tudtuk, hogy ha otthagyjuk, akkor ilyen betegen el fog pusztulni, ezért megfogtuk, és elvittük orvoshoz. Közben persze a gyerekek is rágták a fülünket, hogy tartsuk meg a cicát 🙂 Hazahoztuk hát és izgultunk, hogy felgyógyuljon, ami szerencsére meg is történt. Timi Mephistonak nevezte el, de általában csak Mephi-nek hívtuk. Ahogy felnőtt, gyönyörű kandúr lett belőle, aki számtalan vidám percet szerzett az egész családnak. Persze rosszalkodott is néha, de hát minden cica ilyen… 🙂 Nagyon szerettük őt, de sajnos nem volt velünk sokat, 5 éves korában sajnos olyan beteg lett, hogy el kellett engednünk…

Timi: hozzám mindig is közel álltak az állatok, hiszen egy tanyán nőttem fel Békés megyében. Mindenfajta állatunk volt: tehén, disznó, birka, kecske, kutya, macska. A gyerekek sokat nyúztak minket, hogy legyen háziállatunk, de kötöttem az ebet a karóhoz, hogy panelban nem lesz semmilyen állat. Aztán jött az életünkbe Mephi, akit azonnal a szívembe zártam, és tudtam, hogy meg kell mentenünk, mert kint nem éli túl a telet olyan betegen. A kis lüke kamaszból egy nagyon szép felnőtt cica lett. Rettenetesen a szívemhez nőtt, imádnivaló kis ördögfióka volt, nem tett tönkre soha semmit, mindig a nyomomban volt, sokat kergetőztünk a lakásban, ezt a játékot imádta a legjobban. Aztán sajnos el kellett engednem…

Mephi

Miért a norvég erdeire esett a választásotok?

Ákos: Közben én már hallottam a norvég erdei cicákról, olvastam is róluk, de főleg képeket láttam és nagyon tetszettek. Amíg megvolt Mephi, addig fel sem merült bennem komolyan, hogy ilyen cicám legyen. Mephi elvesztése után nem sokkal úgy döntöttünk, hogy cica nélkül lehet élni, csak nem érdemes, közöltem a családdal, hogy ha lesz megint cica, akkor norvég erdeit szeretnék.

Timi: ahogy Ákos is írta, mikor Mephi élt még nem is gondolkodtunk másik cicában, nem éreztük, hogy neki is szüksége lenne egy kispajtásra, engem kezelt játszópajtásként 🙂 Amikor Mephi meghalt, én kijelentettem, hogy nekem többé nem kell semmilyen állat, nagyon fájt az elvesztése. A norvég cicákról én nem is hallottam addig, míg Ákos meg nem mutatta nekem őket és azt vettem észre, hogy napról napra többet nézegetek norvég kiscicákat. És bár fájt Mephi elvesztése, de a kiscicák láttán melegség öntötte el a szívem és beleegyeztem, hogy legyen újra egy cicánk.

Hogy találtatok ránk, miért minket választottatok?

Ákos: Jó, legyen norvég, de mégis honnét? Hamar kiderült, hogy norvég erdei macska tenyésztővel kis hazánkban nem lehet Dunát rekeszteni. Találtunk 3 tenyésztőt, ebből az egyik nem tűnt aktívnak: régen frissített weboldal, nem túl jó képek jellemezték. A másik kettő viszont tetszett.  Végül Titeket hívtunk fel először, és rögtön olyan kedves és közvetlen fogadtatásra találtunk, hogy nem kerestünk tovább. A beszélgetés és az azt követő látogatások során az is kiderült, hogy mennyire imádjátok a cicáitokat, tudtuk, hogy jó helyen járunk. Abban az időben a Stargate betyárok népes csapata és Toscana alom egy szem cicája rohangáltak fel és alá, mint a szélvész. Hihetetlenül édesek és gyönyörűek voltak, engem mégis a felnőtt macskák látványa varázsolt el. Olyan fenséges, hatalmas cicák, mindegyik teljesen más egyéniség, de egytől egyik csodaszép mind.

Timi: a tenyésztők közül azért titeket kerestünk meg legelőször, mert a ti honlapotok tetszett a legjobban. Annyi szeretet és kedvesség áradt az írásaidból, hogy rögtön tudtam, innen szeretnék kiscicát. Pont abban az időben születtek a Stargate betyárok 🙂 és az alomnév is egy jel volt, hogy jó helyen járunk, mert Ákossal mind a ketten néztük és szerettük ezt a sorozatot.  Miután leegyeztettük, hogy mikor mehetünk „baba” látogatóba, már nem is nézelődtünk tovább.

Uno és a Stargate-ek

Hogy választottátok ki Unot, és miért őt?

Ákos: Őszintén szólva, én nem Unót választottam volna. Nekem a Stargate alom néhány cicája akkor jobban tetszett főleg Jonas, Jack, vagy épp Daniel.

Timinek Sammy volt a nagy kedvenc, de azt hamar megtudtuk, hogy róla már lekéstünk. És ott volt Uno, 1 szem gyönyörű cicaként, Jenny első kiscicája, aki ugyan kb. 2 héttel később született, mint a Stargate cicák, de próbálta velük felvenni a tempót. Eleven volt, játékos, nem félt senkitől, és az a csodálatos homokóra az orrán…

Szóval Timi és a gyerekek rögtön beleszerettek Unoba, akiről akkor még Te sem tudtad eldönteni, hogy megtartod-e. Én pedig beadtam a derekam. Ha nem tartja meg Virág, akkor Uno 🙂

Timi: hát nem őt néztem ki először, hanem Sammyt. De ekkor még tanácskoztunk, hogy legyen cica vagy sem, így róla lecsúsztunk, bár mint később megtudtam, ő szinte azonnal le volt már foglalva. 🙂 Első személyes találkozónkat nagy izgalommal vártam. Mikor beléptem hozzátok és megjelent az ajtóban Jamie, a hatalmas vörös, elállt a szavam. Úristen mekkora macska…majd előjött a többi felnőtt cica is, egyik gyönyörűbb volt, mint a másik. Közben a kiscicák a lábam között cikázva kergetőztek. Majd megpillantottam a kis homokóra nózijút 🙂 és tudtam, őt szeretném. Annyira cuki, játékos, eleven kiscica volt, hogy hazafelé már csak róla áradoztam. A gyerekek egyetértettek velem, nekik is Uno volt a kedvenc. Örömünket letörte, hogy ekkor még úgy nézett ki, hogy Uno nem eladó, mert annyira a szívedhez nőtt. Soha nem fogom elfelejteni azt a szívhez szóló leveledet, amiben leírtad érzéseidet a kis herceggel kapcsolatban és melyben megírtad, hogy miénk lehet a „pillafiú”.

Uno, a kis one and only!

Hogy teltek az első napok? Mennyire sikerült összecsiszolódnotok a mindennapokban?

Ákos: Uno kivételes jelleme már az első napon látszott, amikor hazahoztuk. A hordozóból hamar előjött, már az első este tudtunk játszani vele. Tündéri kiscica volt. Az első éjjeltől kicsit tartottunk, gondoltunk, hogy el fog bújni valahova. Amikor lefeküdtünk aludni, egyszer csak éreztem, hogy felugrott mellém az ágyra. Ott aludt velem egész éjjel. Hihetetlen érzés volt…

Néhány nap alatt teljesen felfedezte az egész lakást, és teljesen felszabadult lett.

Timi: pont a szülinapomkor hozhattuk haza a kis herceget. A kocsiutat végig sírdogálta, de mikor megérkezett új otthonába, akkor előbújt a kíváncsiság és hamar felfedezte a lakást. Este már nagy játékparty ment a gyerekekkel. Első éjjelt Ákos mellett töltötte, majd onnantól kezdve minden egyes nap hozzá ment hajnalban, odabújt és dorombolt. Ezt a szokását kb. 1 éves koráig tartotta is, közben engem mardosott a féltékenység, hogy ez igazságtalanság és miért nem hozzám jön hízelegni. Hát ez mostanra már megváltozott és engem ébreszt minden nap hajnali öt órakor, nyomja a kis buksiját a fejemhez, dorombol és ha nem simogatom, akkor elkezd óvatosan vagy nem óvatosan harapdálni, illetve pofozni. Néha-néha megfordul a fejemben, hogy milyen jó is lenne, ha visszaszokna Ákoshoz 🙂

A családunkba teljesen beilleszkedett, fogat mos Pankával, legozik Bencével, velem főz, Ákossal pedig számítógépezik. Tudja, ha csengetnek, akkor valaki jön haza és már rohan is ki az ajtóba, hogy engedjem ki, és megy a lift elé.

Milyen jellem Uno?

Ákos: Ő az a fajta cica, akivel bármit meg lehet csinálni. Egy békés óriás. Minden eltűr. Nem egy ölbe-cica, de ha felveszi az ember, némán tűri. Persze, ahogy múlik az idő, változik Ő is. Kiscicaként rengeteget rohangált, játszott. Mostanra lenyugodott, de mindig szeret az ember közelében lenni. Amikor este hazajövünk, mindig kijön minket üdvözölni. Elég jó étvágya van, ezért állandóan jön, és a tudtunkra adja, hogy éhes. Ezt úgy jelzi, hogy odavezet minket a táljához, leül mellé, és Csizmás Kandúr szemekkel néz…. 🙂

Az a bizonyos nézés… 🙂

Az idegenektől eléggé fél, legyenek azok emberek vagy kutyák. A sétára is inkább az esti, nyugodtabb időpontok alkalmasak a számára.

Timi: kis szeretetgombóc. Annyi, de annyi kedvességet ad. Érzi, ha nincs túl jó napom, olyankor jön és csak odafekszik mellém és békésen szuszog. A főzést mindig figyelemmel kíséri, hátha véletlenül leesik neki is valami 🙂 Ha ebédelünk, akkor neki is enni kell, imádja a hasát.

Hogyan és miért született meg a döntés, hogy kéne Uno mellé egy másik cica?

Ákos: Egy idő után úgy éreztük, hogy kellene Unonak egy társ, akivel tudna játszani. Ahogy nőtt, úgy csökkent a mozgásigénye, és arra gondoltunk, ha lenne társa, akkor talán többet játszanának együtt.

Timi: Istenigazából ez egy érzés volt, amit nem tudok megfogalmazni. Valahogy elmaradozott a velünk való játék, az addigi játékai már nem kötötték le és azt éreztem, amit Mephinél nem, hogy kellene neki egy társ.

Ki választotta ki Uhurát és miért őt? Milyen jellem Uhura?

Ákos: Uhurát én választottam. Eleve Hayley a kedvencem a nagyok közül, imádom ezt a színt, Masek pedig egy csodálatos kandúr. Mivel már láttam korábban ennek a párosításnak a kiscicáit, tudtam, hogy egytől-egyik gyönyörűek lesznek. Ezért már előre szóltunk, hogy ha lesz ez a párosítás, szeretnénk belőle kiscicát. Itt sem volt köztünk teljes egyetértés, a család többi tagjának jobban tetszett Spock, de ezúttal én választhattam. Uhura csodálatos mintázatú cica, a színeit pedig nagy kedvencemtől Hayley-től örökölte. Mivel az első cicát ők választották, így ezúttal én választhattam.

Uhu egy hihetetlen energiabomba. Rengeteget rohangál és játszik. Imádja a pingponglabdáit, a rugóit, meg a lézert is. Ő már nem olyan nyugodt cica, mint Uno. Kifejezetten utálja, ha felveszik, azonnal le akar menni, de sosem karmol, vagy harap. Viszont, amikor kedve van hozzá, akkor jelzi, hogy őt most szeretgetni kell.  Mostanában állandóan dumál, mindig az ember értésére adja, hogy mit szeretne 😊

Amúgy mindig elámulok rajta, hogy minden gyönyörű cica lett belőle. Kicsinek is nagyon szép volt, de most különösen csodálatos.

Ha az ember eszik, rögtön megjelenik, és próbál a lehető legközelebb helyezkedni az ételhez, amiből legtöbbször nem kap, legnagyobb bánatára. Előfordult néhányszor, hogy Timi 1 percre otthagyta az ételt, és rögtön beletorkoskodott. Haragudni persze nem lehetett rá, annyira cukin csinálta… 😊 Imádja az ementáli sajtot (akárcsak én), ezért néha kap belőle 1-2 darabkát.

Timi: miután eldöntöttük , hogy lesz „testvére” Uncsinak, onnantól én teljesen rábíztam Ákosra a döntést. Unot anno én választottam, úgymond behódolt az én kérésemnek, így egyértelmű volt, hogy most én nem szólok bele a választásába. Ami egyébként jobb is volt így, mert az összes Star Trek baba gyönyörű volt és nehéz is lett volna a választás. És újabb égi jel volt, hogy Ákos kedvenc sorozata lett az alom neve 😊

Uhura otthon 🙂

Hogy ment az összeszoktatás? Jó barátok lettek?

Ákos: Igazából nem volt összeszoktatás. Uhu elég nehezen viselte az első éjszakát, amikor el voltak különítve. Másnap egy baleset miatt (Uhu kiszökött az épp nyíló ajtón) kicsit korábban lettek összeengedve, mint azt terveztük – és gyakorlatilag 20 perc alatt összebarátkoztak. Este már egymást mosdatták, és összebújtak. Én úgy gondolom, hogy nem csak elviselik, hanem szeretik is egymást. Sokat játszanak együtt, ami legfőképp kergetőzést jelent. Uno ilyenkor néha kicsit hevesen játszik, de sosem lép túl egy határt.

Timi: az összeszoktatás hihetetlen volt, soha nem gondoltam volna, hogy másfél nap alatt túl leszünk rajta. Azt gondoltuk Uno fog félni, és Uhu lesz a bátrabb, mivel nála friss volt az élmény, hogy sok cica van körülötte. Uno folyamatosan pürrögött Uhunak és lépésről lépésre közelítette meg. Majd a közös kajcsi teljesen összehozta őket 🙂 Hiába, nagy kajás mindkettő. Szerintem nagyon szeretik egymást. Rendszeresen mosdatják egymást, mindig figyelik mit csinál a másik. Mikor pedig elkezdenek kergetőzni, olyan trappolás megy, mintha egy egész elefántcsordával élnénk együtt 😊 Néha-néha Uno jelzi Uhunak, hogy – hé haver, még én vagyok a főnök – de a kis hercegnő mindenkit az ujja köré csavar.

Uhu mostanában nagyon beszédes lett, szinte be nem áll a szája, mindent kommentál, és mindig mindent jobban tud 🙂

Uno és Uhu <3

Mert kell a társaság… 🙂

Más két macskával élni – könnyebb vagy nehezebb – mint eggyel (minden szempontból: a cicák szempontjából, a Ti szempontotokból? ráfordított időben, anyagilag, stb.) ?

Ákos: vannak olyan részei, ahol nehezebb, pl. a két gyerekkel és a két cicával az autózás már nem olyan egyszerű, mint amikor csak Uno volt. Sajnos egyikük sem rajong az autózásért, ezért csak akkor visszük őket magunkkal, ha nagyon muszáj.

Timi: Igen, az utazás nehezebb velük, de egyébként nem nehezebb így, hogy ketten vannak. Ha nagyon muszáj mondanom valamit, akkor a porszívózást mondanám. Többet kell takarítani, mint mikor csak Uncsi volt. Illetve ketten ugye többet is esznek 😊

Hogy telik egy átlagos napotok? Miket csináltok együtt?

Timi: pontban hajnali 5-kor megérkezik Uno hozzám. Jön a szokásos hízelgés, harapdálás. Általában ez egy fél 6-6-ig tartó program, majd vagy lefekszik a lábamhoz, vagy kimegy csalódottan, hogy nem sikerül hamarabb felkeltenie. Fél 7-kor indul a nap az embergyerekek ébresztésével. Uhu nagyon kis türelmes, mindig akkor kell mikor mi, kómás fejjel mászik le a cicabútor tetejéről. Uno ilyenkor már árnyékként követi az embert, nagyon kell figyelni, hogy ne essünk benne hasra. Megkapják a kajcsijukat, majd kiengedjük őket az erkélyre nézelődni. Uncsi mindig megy Pankával fogat mosni, tuti ellenőrzi, megfelelően megmossa-e a fogait a kisgazdi. Reggel Uhu pürrögés közepette megérkezik a rugójával a szájában, amit dobálgatni kell, és ő, mint egy jó kiskutyus hozza vissza. Délután szintén játék, szeretgetés a program. Este, mikor edzésről hazaérkezünk a gyerekekkel, Uno már kitartóan a bejárati ajtónál vár és odakísér minket a tányérjához, jelezve, hogy hahó, vacsi-idő. Uhu rendszerint megint a cicabútorról araszol le, hiába ő egy hercegnő, ő nem fog elénk jönni. Utána vagy rohangálnak a lakásban, vagy csak lefekszenek a közelünkben és pihengetnek.  Éjfél körül muszáj még egy pótvacsit beiktatni. Ezután Uhu elmegy az asztal alá vagy a cicabútor tetejére aludni, Uncsi pedig bejön a hálóba és az ágy mellett lévő párnájára heveredik le.

Van valamilyen vicces vagy kedves történetetek Unuról és Uhuról, amit szívesen megosztanátok velünk?

Rengeteg olyan történet van, ami mosolygásra készteti az embert. Amilyen alvási testhelyzeteket képesek felvenni, ahogy kergetőznek a lakásban, ahogy feltelepednek a fagyasztónkra és onnan kuksiznak, ahogy főzök. Megtanítottam őket pacsit adni, annyira cukik, ahogy mancsukat egyre gyorsabban emelik, hogy adjam már a jutifalatot.  Vagy mikor Uhut túl magasra engedte fel Ákos a fára és nem mert lejönni és utána kellett mászni. Mikor Uno ráeszmélt egyik nap, hogy hoppá, már nem fér be az ágyunk alá, ahonnan kisebb korábban rendszeresen ő szedte össze a porcicákat. És csak tanácstalanul nézett rám, hogy akkor most mi lesz. És még napestig folytathatnám…

HOgy lehet így aludni? 😀

Uno: nekem így kényelmes, jó?

Más az életetek amióta  Uno és Uhura a család része lett? Milyen az élet két norvég erdeivel?

Ákos: Az ember nem is gondolná, mennyi örömet képes két ilyen csodálatos cica csempészni az életébe. Külön-külön és együtt is nagyon szeretjük őket.

Ezzel együtt néha fárasztó is tud lenni, főleg amikor Uno megjelenik reggel 5kor, hogy ő most már nagyon éhes, és ezt a dorombolás mellett apró harapásokkal is jelzi… 😊 Uhura türelmesebb, ő szépen megvárja, amíg felkelünk.

Timi: szerintem sokkal boldogabbak vagyunk velük, az egész család imádja ezt a két kis csodát. Nyugalmat árasztanak, felvidítják az embert, ha rossz kedve van.  Két tökéletes cicust kaptunk tőletek, akik minden nap mosolyt csalnak az arcunkra. Ők igazi családtagok, akik nélkül üresebb lenne az életünk.

 

Nagyon szépen köszönöm, hogy időt fordítottatok az interjúra, és azt is, hogy a valaha nálunk született két U betűvel kezdődő nevű kis norvég erdei immár szinte felnőtté cseperedve ilyen vidám és kiegyensúlyozott életet élhet veletek.  Tudjuk, hogy végtelenül szeretitek őket. Sok boldog és vidám évet Nektek együtt!

Ölelés,
Virág

Rosita, a színesek, és a fekete 8

Hó hullik, ahogy felnézek. Elolvad és végigcsorog az arcomon. Nem sírok. Nem segít az már semmin. Nehéz az ásás. Kemény a föld, fagyos, pedig nicsak, a gödör mellett már a hóvirágok is elnyílottak. Körbenézek, megpihenek. Négylábúink nyugszanak itt. Nem én szoktam ásni, de úgy érzem, ez most az én dolgom. Úgyis csak én láttalak… nézek a kis fehér csomag felé. Testeket temetünk, de hiszem, hogy a lelkek tovább élnek. Ettől még nem lesz könnyű. Az ásás sem. Elgondolkodom. Az elmúlt 24 óra. Sok? Kevés? Amióta tudjuk, hogy az idő valójában nem is létezik … Lényegtelen. Nem is emlékszem, mikor keltem, csak hogy nagyon siettem. Mindennel. Azt akartam, mire elindul a szülés meglegyen minden tennivaló. Mert, hogy elindul, az nem volt kérdés. Rosi bevackolta magát Hayley mellé, és pesztrálni kezdte a piciket, térültemben-fordultamban ezerszer mentem oda, hogy ne kezdjen el szoptatni. Jól érezte ott magát, hát legyen. 11 múlt, mire mindennel kész lettem, leültem dolgozni, de folyton fel kellett kelnem, hogy Rosi ne sajátítsa ki magának a piciket teljesen. Végül átlendültünk a délutánba, amikor úgyis mindenki alszik. Aludt Hayley és a picik és aludt Rosita is.

Rosi Hayleyvel a boxban

Szülésnek semmi jele. Úgy döntöttem, elviszem a kutyákat egy gyors erdei körre, mert ki tudja később lesz-e még rá lehetőség. Eszembe jut, hogy nem ettem reggelit, de nem baj, majd ha visszajöttem, eszek ebédet, a séta most fontosabb. Mindig fontosabb. A kutyák imádják, és nekem is nagyon kell. Nem nagyon értik, hogy miért ilyen keveset megyünk, de kiszámoltam, maximum fél óra van most erre, bármikor jöhetnek a kicsik.

Az utam – aznap

Hazaérünk, gyorsan átöltözök, kezet mosok, és benézek a boxba. Rositánál egyértelműen elindult a szülés, bár fájást nem látok, de nem kell sok idő, éppen mire gyorsan összekészülök, már jönnek is. Óvatosan kiveszem Hayley mellől, óriási gubanc lenne később, szülés közben, amikor össze-vissza kevernék kié a megvolt és kié az újszülött kicsi, kettőnek a hely is kevés, és a többi cica is ott jön-megy.
Rosita nem díjazza az ötletemet, de erre számítottam – Rosi csakis a saját ötleteit díjazza általában. Miközben próbálom kiterelni Joannát és Jenny-t, Rosi kinyitja az ajtót valahogy, és visszaszökik Hayley mellé… Hát, akkor kezdjük előröl. Most sikerül. Bemegy a boxba. Kijön. Megint bemegy. Kijön. Ki akar menni. Sajnálom, de nem engedhetem ki. Fájások jönnek. Rosi sikít, és máris kint egy pici. A lepény bent. A pici lóg, Rosi forog, óvatosan tartom a kicsit és Rosit a box felé terelem. Itt sincs nyugodtan, de már nem akar kimenni. Feláll, leül, rá a kicsire, így végül negyed óra kínlódás után elvágom a zsinórt, mert nem akarom, hogy … nem is tudom mit… lóg ott, csapódik erre-arra, Rosi ideges… Ezután Rosi megnyugszik, szépen ellátja a kicsit, viszont nem jön a lepény. Fájások jönnek, de sem a lepény, sem újabb kicsi nem jön. A kis apróság úgy látom egyszínű fekete, vörös folttal a fején. Egy órán át keresi a cicit, de nem nagyon sikerül szopnia, mert ahogy ráakadna, Rosita helyet vált, elfordul, nyűglődik. Feláll… Fájások jönnek, de semmi. Nyöszörög. Sajnálom.
A pici nyávog hangosan, ez idegesíti Rosit, igyekszem segíteni a csöppségnek, és kis nyugi jön. Mármint sírás terén. A fájások úrja jönnek, Rosi tol.. de még csak a burkot sem látom, semmit. Nem örülök. Jó két óra telik el így, Rosi fárad. Én is, de az lényegtelen.
Rosi iszonyúan erőlködik. Nyom. Jön pisi. Kaki. Minden. Csak kiscica nem. Nagyon koncentrálunk. Ő is. Én is. Újabb fájások. És végre megjelenik valami. Jézusom. Két láb. Hátsók. burok nélkül. Újabb fájások. Kijjebb csúszik. A hasa közepéig lóg ki a pici. A lábai lógnak. Nem mozog. Újabb fájás, de nem jön kijjebb. Tudom, a következőn fájásnál segítenem kell, bár őszintén azt gondolom, a pici nem él, de kijönnie akkor is ki kell. Jönnek a fájások. Próbálok normális fogást találni az apróságon. Csúszik. Nyálkás. Puha. Nem szoríthatom meg, mert, mi van ha… óvatosan, de húzom. Kijjebb jön. A következő fájásnál megint húzom, és végre! Kint van! A zsinór már elszakadt a lepénytől, hosszan lóg a pici hasából. Rosi gyorsan elkezdi nyalogatni. Én fellélegzek. Él. Nagyon is él! Erősen mozog, sír. Hála! Annyira örülök! Ő nagyon gyorsan megtalálja a tejet, és szépen szopnak mind a ketten. Látom, hogy nagyon nagy baba, és még háttal is jött… Uh… Szegény Rosi!

Az első két apróság

Mostmár igazán örülnék, ha kijönnének a lepények, de semmi. Újabb óra telik el majdhogynem eseménytelenül. Fájások. Várakozás. Nyom. Gondoltam jönnek a lepények, de nem. Megjelenik egy burok, és benne egy fekete fej szépséges fehér mintával. Óóóó de szép! Mondom, és már kint is van. Rosi szépen ellátja, és a következő fájásokkal megszüli egyszerre mindhárom lepényt, meg is eszi őket.

Feketén-fehéren

Pihen. A kicsi nagyon ügyes, és épp mire kicsit próbálok rendet tenni Rosi alatt – elég sok a vér, meg minden… – már újabb fájások jönnek, és egy szépséges színes fejecske bukkan elő a burokból. Óóóóó!!! Az első kék-krém színű cica nálunk! Micsoda meglepetés! Ilyen színű tortie norvég erdei kiscicánk még soha nem volt. Nagyon örülök!

Szépséges színek

Írok Eszternek – ahogy a többinél is. Kérdezi, jöjjön-e este, de bizonytalan vagyok, Mert Rosi hasa nagyon nagy volt, sokat is hízott, viszont még csak 4 kicsi van, azok is lassan jöttek. Így megírom, hogy szerintem ráér reggel jönni, mert bár minden ok, nem haladunk gyorsan. Ebben megegyezünk.

A picik szépen szopnak, Rosi liheg, fáradt, pihen. Melege van, lejjebb veszem a fűtést 19-20 fokra, a kicsiket betakarom. Várunk. Éhes vagyok. Írok Szabinak, hogy hozzon nekem enni ha jön haza – bármit. Megérkezik, de még mindig semmi. Egy kávét kérek tőle, forrót, erőset. Berakja óvatosan az ajtón, nem jön be, tudja, hogy Rosinál figyelni kell minden külső ingerre. Elfekszem a box előtt, mindenem sajog, nagyon lefáraszt a figyelem, az aggódás, a történések. Persze aludni sem sokat aludtam, hiszen keltem már óránként Rosihoz, nehogy elinduljon a szülés nélkülem.
Bámulom a plafont. Örülök a kicsiknek, de valahogy nincs jó érzésem. Nyugtalan vagyok. Oldalra sandítok a boxba, és még épp látom, ahogy az ötödik pici hang nélkül egyetlen nyomásra megszületik. Hét óra múlt. Már sötét van bent, nem látom a színét jól, csak hogy fehér a farka vége. Írok Eszternek, hogy: Öt. De még szerintem van benne kiscica, várunk.

Ötök

Várunk.
És várunk. Semmi. Óvatosan simogatom a hasát, és egész fent, mintha még éreznék valamit. Vagy mégsem? Eltelik egy óra. Kettő. Három. Éhes vagyok. A picik szopiznak, Rosi is eszik. Felkel, ki akar menni, pisil kint. Úgy tűnik vége van a szülésnek. Nem értem, de minden jel erre utal. Rosi szépen letakarítja magát, pihen. Összepakolok. Beáztatom a véres törölközőket, kidobom a pelenkákat, papír törlőket, elmosom az ollót, fertőtlenítem. Egy puha vetbedre teszem a piciket, Rosi is átköltözik, így már teljes a rend és tisztaság. Összeszedek minden mást. Halkan pakolok, Rosi nem szereti a zajokat. Szabi bejön, és megbeszéljük, hogy enni kéne valamit. Hozott nekem zöldséges csirkét, aminek örülök – bár böjt van, nem eszek húst, így kiválogatom belőle. Finom. Bár valószínűleg bármi finom lenne. Elmélkedünk, hogy fura, hogy csak öt kicsi van. Visszafekszem a box mellé, figyelek… hátha. De semmi. Éjfél felé úgy döntök le kéne feküdni. Rosi ott van egy méterre tőlem a boxban. Nyugalom van, mindenki szopizik szépen. Persze közben Joanna be akar jönni, nehezen bírja nélkülem. Kapar. Rágja az ajtót. Hullanak a fadarabok… Remek. Mindegy. Most nem jöhet be. Kimegyek kicsit hozzájuk, megnézem Hayley kicsinyeit. Édesen alszanak a kis norvég erdeik a boxban. Szépségesek. Szabi alszik, de én nem tudok elaludni. Forgolódok egy órát, nézem Rosit. Nyugodt.

Beállítom az órát, ha elaludnék fél óra múlva ébresszen fel. Nem alszom el. Újra beállítom, és végre alszom kicsit. Felébredek három előtt. Rosi liheg. Ó ne… biztosan lázas. Egyedül nem tudom megmérni a lázát, Szabi alszik… nem akarom felkelteni. Gyógyszert úgysem kaphat. Kimegyek a jégzseléért, becsavarom egy konyharuhába és hűteni kezdem. De tovább liheg. Nincs jól, látom rajta. Aztán fájások jönnek. Te jó ég, de hülye vagyok. Pedig lefekvéskor még mondtam is Szabinak, nem nagyon akarok elaludni, mi van, ha lesz még kiscica? Továbbra sincs jó érzésem. Rosi tol. Semmi. Újabb fájások, megint tol. Semmi. Érzem, hogy a maradék energiáimat szívja el a feszültség. Gyerünk Rosi! Menni fog! Tol. Semmi. Liheg. Tol.
És végre. El sem hiszem, megjelenik a burok. Nem várom meg, hogy kinyissa. Szétrepesztem. Lámpáért nyúlok. Feketeség omlik szét előttem. Tónustalan. Lábak. Farok. Fej. Kiscica. Nem mozdul. Nem lélegzik. Nem sír. Nem, nem azért mert fáradt. Halott. Tudom. Látom. Dörgölöm, Rosi nyalogatja. De látja, hogy nem mozdul. Hagyja. Elfordul a többi kicsihez. Az állatok tudják a dolgukat. Pillanat alatt felmérik a helyzetet. De én nem. Nem bírom hagyni. Hiszen meleg! Hiszen most született! Dörgölöm a mellkasát. Kinyitom a száját. Levegőt fújok. Újabb dörgölés. Újabb fújás. Rosi nem néz oda. Szoptat. A pici már teljesen száraz. Figyelem. Hátha mozdul. De nem. Folytatom. Abba kéne hagyni. De nem megy. Olyan szép. A szőre fényes. Fekete. Egy kis fehér folt van a mellkasán. Gyönyörű. Megsimogatom. Érzem, hogy hül ki. Olyan, mint egy arcul csapás. Oldalra nézek. Szabi alszik. Másik oldal. Rosi szoptat. Egyedül maradtunk. A döntés az enyém. Valójában már rég eldőlt még odabent. Abbahagyom. Megsimogatom és jó utat kívánok neki. Becsomagolom egy fehér ruhába. Pirkad. Öt kicsi szuszog békésen a napfelkeltében Rosi mellett. Csodálatosak. Egy pici alussza örök álmát mellettem fehérben.
Óvatosan kiviszem a hidegre a teraszra. Rossz érzés kivinni, de muszáj. Már régóta halott. Nem jó, ha itt marad a melegben.
Indul a nap. Rosi nincs jól. Liheg. Aggódok, hogy nem maradt-e még benne pici, bár nem érzek benne semmit. Eszik is. De fáradt. Borzalmasan fáj a fejem. Eszterrel beszélek, döntenem kell. Ultrahang azonnal. Vagy vizsgálat és meglátjuk, de akkor várni kell az ultrahangra. Az utóbbi mellett döntök. Pakolászok, csendben vagyok, Rosit minden zavarja.
Gördül a föld a virágok alatt fekvő fehérbe bugyolált kis testre. Esik a hó. Aztán eső. Ketten vagyunk. Jó így. Feleslegesek a könnyek. Nem segít az már semmin.

Bemegyek. Ruhát cserélek. Kezet mosok. Enni adok. Simogatást osztok. Az élet megy tovább. Nem állhat meg. Végtelenül fáradt vagyok, és Rosival még hosszú nap vár ránk.
Kint öt kis norvég erdei. Bent öt kis norvég erdei. Csodálatosak.
Az. Élet. Mégiscsak. Szép.

<3

Hayley szépséges reggeli szülése 0

Kedves Olvasóim!

Csodás idő van kint, kéne kicsit dolgozni a kertben, de elhatároztam, hogy amilyen gyorsan csak tudom, leírom Nektek Hayley szülésének történetét, mert tudom, hogy sokan várjátok már.
Hayley öt éves lesz ősszel, és ez a mostani a negyedik alom tőle. Eddig mindegyik alom nagyon különbözött egymástól, teljesen más kicsiket kaptunk például az első Masek-os párosítással, mint a másodikkal, és most láthatjuk majd, hogy mennyire fognak különbözni a kis jövevények a tavaly előtti Stargate alomtól.

Hayley színe nagy kedvencünk, igazi vadas norvég erdei szín, ha a norvég erdőkben lakó erdei macskára gondolok, akkor talán ez a szín, amit látok magam előtt. Ebből a párosításból – Jaimevel – csak Hayley színű fiúk és fekete tortie lányok születhettek, így a színek tekintetében nagy meglepetésre nem számítottunk, persze a minták és a tortie lányok vörösei sok változatosságot és meglepetést tudnak hozni. Itt volt egy nagyobb is, hogy mi az, a végére az is kiderül.

Jaime, a büszke apuka

Hayley-t három napig pároztattam Jaime-vel, de közben volt egy nap szünet, és így kétséges volt, hogy mikor jönnek a kicsik (amúgy is kétséges, hiszen a vemhesség átlagos ideje elég tág: 62-72 nap között van), én valahogy mégis teljesen biztos voltam a hétfőben. Nem tudom miért, de annyira biztos voltam benne, hogy a szokásos éjjeli ébresztőket sem kezdtem el a 63. nap után. Csak annyit csináltam, ha valamiért úgyis felkeltem éjjel – ami azért 3-4-szer előfordul, akkor megnéztem Hayley-t.
Szépséges kismamánk az utolsó pár napot szinte kivétel nélkül az ebédlőasztalon töltötte, amúgy is kedvelt helye, de most szinte eltávolíthatatlan volt onnét, csak néhány családi étkezés alkalmával tettük le, amúgy senkit nem zavar, hogy ott fekszik. Nem eszik, nem iszik bele semmibe, csak fekszik ott, maximum a mancsát teszi rád. Akkor miért ne? Elfér.

Hayley, a szülés előtti estén

Vasárnap már kimondottan keveset mozgott és kezdett befelé figyelő lenni. Az egész házat kitakarítottam még szombaton, hogy viszonylagos rend fogadja itthon a kicsiket. (Persze ettől nem lesz hétfőre szuper-rend, a takarítás mindennapos, de próbáltam tényleg rendet teremteni körülöttünk, mert ez nekem mindenfajta koncentrációhoz nagyon fontos. Egyszerűen nem tudok addig jól dolgozni semmin, amíg nincs rend körülöttem. Olyan ez mint a hajam összefogása, ha gondolkodni akarok valamin, akkor az első lépés, hogy felgumizom a hajam, mert ettől – anno megmondta a gimis osztályfőnököm – rendeződnek a gondolataim. És tényleg. Ettől függetlenül mikor hétfőn reggel felkeltem, úgy éreztem túl nagy a káosz körülöttem. Valójában még alhattam volna – nem kell már rohannom sehová, és senki nem kéri számon, mikor kelek fel, de tudtam, hogy ma sok lesz a dolog, és időben el akartam néhányat végezni még szülés előtt. Hayley az egész éjjelt a szobánkban töltötte, a szülőbox tetején aludt. Ahogy felnéztem, láttam, hogy nagyon elmélyült, megvizsgáltam közelebbről, és láttam, hogy barnás váladék jön belőle. No… mondtam. Úgy. És hagytam. Gyorsan nekiláttam a reggeli dolgoknak, először enni adtam a cicáknak, elővettem a kutyák nyers húsát a fagyasztóból, forró vízbe tettem, hogy mielőbb felolvadjon. Hayley kijött enni, majd kis ténfergés után felfeküdt az ebédlőasztalra. Gyorsan kialmoltam a szobában lévő alomtálcát, és felporszívóztam. A többi dolgot már hétvégén bekészítettem, de azért ellenőriztem, hogy mindennel megvagyok-e: törölközők, törlő kendők, papír törlő, olló, feltöltött kislámpa, telefon, jegyzetfüzet, toll és még néhány dolog. Hoppá, a mérleg – jutott eszembe – gyorsan azt is elővettem.

Közben a lányok sürögtek forogtak, indultak a suliba, Szabi munkába. Nem nagyon szóltam – amúgy sem szoktam, főleg reggel, de különösen másra figyelő lehettem, mert Szabi meg is kérdezte: Mi a baj?  Semmi-semmi! – feleltem, csak menjetek. Mielőbb nyugit akartam és gyorsan még elvégezni néhány dolgot. Beraktam a mosógépet, a megetettem a kutyákat, elkezdtem kipakolni a mosogatógépből, és közben felraktam egy kávét. Mindenképpen meg akartam inni a kávét szülés előtt. Letelepedtem vele a kedvenc kávézó helyemre, onnét Hayley-t is láttam. De fél perc után elment egy másik helyre – így én is helyet változtattam. Láttam, hogy kicsit nyugtalan és barnás foltok jelzik, merre is feküdt. Befeküdt a küszöbre, és megláttam rajta az első fájásnak látszó nyújtózást. Ettől a szülés még várathatna magára – akár napokat is, de én tudtam, hogy eljött az idő.
Villámgyors fertőtlenítő kézmosás után bevittem a kávém a szobába, odakészítettem egy nagypárnát a box elé, kiraktam bentről Rosit és Jenny-t, és becsuktam az ajtót. Hayley jött-ment a szobába, bement a wc-be, kijött, lefeküdt, felkelt. Valójában ki akart menni – nem tudom merre szeretett volna szülni, de sajnos ezt most nem igazán tudtam figyelembe venni, tekintve, hogy minden ide volt bekészítve, és ez a legnyugisabb hely.
Közben bent a fiúk méltatlankodtak a szobájukban, mivel rájuk nem volt sok időm reggel – gyors kaja osztás és egy kis simogatás, megszokták, hogy ennél azért többet vagyunk együtt reggel. Kortyoltam a kávét, forró volt még nagyon, és figyeltem csendben.
Hayley nem akart a boxban maradni, a küszöbön indultak el a tolófájások. Semmi baj. Fogtam egy törölközőt és közelebb ültem hozzá. Hayley a sokadik fájásra ülő helyzetben tolta ki az első kicsit, a burok magától szét is szakadt, viszont elkezdett körbe forogni, miközben a pici még bent volt, így a törölközővel tartottam a kilógó apróságot, míg Hayley megtalálja a helyét, nehogy nekicsapódjon valaminek. Akár el is vághattam volna a köldökzsinórt, de én jobb szeretem, ha maguktól működnek a dolgok. Hayley szépen le is feküdt és a következő nyomással megszületett a lepény is.

Hayles és az elsőszülött, miután betettem a picit a boxba

Elkezdte tisztogatni a kicsit, és amikor már majdnem készen volt, átraktam a kis norvég erdeit a boxba, mert tudtam, hogy úgyis utána jön (két lépés távolságra volt), és nem nekem kell akkor beleerőszakolni, ha meg már benne van és ott a kicsi, többet úgysem akar kijönni és másik helyet keresni. Jó elgondolás volt –  így is történt. Az első kicsi 7.53-kor született. Fiú. Írtam Eszternek (az orvosunk), hogy itt az első kicsi – tudja, hogy szülés van, és be tudja ütemezni a látogatásunkat a napjába, illetve álljon készen, ha ne adj Isten valami segítség kéne. Eddig nem kellett, de nekem is megnyugtató, ha tudja, hogy szülés zajlik. És szerintem neki is. Ahogy elrendezkedett Hayley a boxban és megtisztogatta a picit, máris jöttek az újabb fájások, és néhány perc után itt volt a következő kis norvég erdei, akinek még csak a fejét láttam, de már tudtam, hogy lány, hiszen ott árulkodott a fején a vörös folt. Vele is minden rendben volt, felírtam az érezés adatait. Tiszta törölközőt terítettem alájuk, amennyire tudtam, kezet töröltem.

Megérkeztem

Épp arra gondoltam megiszom a kávét, amikor újra kezdődtek a fájások. Az első két pici még nem kezdett el szopni, Hayley nyalogatta őket, ők meg csak belebújtak a szőrébe és pihentek. Fárasztó dolog a születés, nemcsak a mamának, a kiscicának éppúgy. A következő pici is gyorsan meglett, Hayley elrágta a köldökzsinórt, megette a lepényt. Én felírtam az adatokat, és megmértem az első kettő picit, ha már nem szopiznak – utána úgysem szívesen vettem volna el őket a mamától. A harmadikról meg voltam győződve, hogy fiú, mert nem láttam benne vöröset – ellenben láttam egy aprócska fehér farkincavéget, ami fura, hiszen ebben a párosításban nem jelenhetne meg a fehér szín – és eddig nem is jelent meg. Hayley a picikkel volt elfoglalva – én közben csináltam néhány képet és videót (már az elejétől) – majd pihent, gondoltam, addig csendben válaszolok pár elmaradt üzenetre, email-re és megiszom a kávém, ami rég kihűlt. Megírtam Eszternek hol tartunk,aztán csak hanyatt feküdtem a box mellett és vártam. Majd egy óra múlva jöttek a következő fájások, amikor is egy kislány érkezett hozzánk, akinek majdnem a fele arca vörös volt – régóta vágyom amúgy egy ilyen cicára… – a másik fele fekete és sok vöröset láttam a testén is, elbűvölő volt, sokáig nézegettem. A picik közben szopizni kezdtek. Még a szülés első felében kicsit levágtam a szőrt Hayley hasán, mert túl sűrű és hosszú volt, és a kicsik nem találták meg olyan könnyen az emlőket. Ezt néha megteszem, de legtöbbször nem, mert előbb-utóbb boldogulnak. Nem jó túlzottan megkönnyíteni mindent, kell a küzdelem ember- és állatgyereknek egyaránt.

Fárasztó dolog a születés, jó megpihenni. A lepény még bent van.

Kicsit rendet csináltam, tiszta törölközőt tettem, ne feküdjenek a véres magzatvízben – bár ilyen kutya pelus van alattuk ilyenkor és az nagyon jól felszív mindent – de akkor is. Aztán vártam. Egyértelműen öt kicsire számítottam, az utolsó napokban úgy éreztem egyik oldalon három, a másikon kettő kis norvég erdei cica van – de akár tévedhettem is volna. Háromnegyed óra után érkezett meg az ötödik baba, és nagyon rúgkapált az összes lábával még bent a burokban, és láttam, hogy talán a legnagyobb az összes között. Fiú. Érdekes, hogy miután kijutott a burokból, már teljesen nyugodtan pihent. Van aki nyávog ilyenkor, vagy tátog, mocorog, de szinte kivétel nélkül a születés után pihennek pár percet. Sokszor az anyamacska is visszafekszik az újdonsült pici pedig ott piheg a bozontos farka alatt a melegben, és együtt várjuk a lepény születését. Amint megtörtént, Hayley újra megette amit meg kellett, majd letisztogatta a picit.

Az ötödik kis norvég erdei is megérkezett

Írtam Eszternek, hogy megvan mind az öt, nem számítok már többre. Azért mellette maradtam még két órát. Figyeltem a kicsiket, megmértem akiket előtte még nem, nézegettem hogy száradnak. Óvatosan áttapogattam Hayley-t, nem éreztem benne több picit, de én ilyenkor inkább csak átsimogatom, nem akarom és nem is merném a hasát megnyomni. Adtam Hayley-nek enni, inni – készségesen fogadta, feljebb vettem a fűtést – 22 fok, jó ég, majd megsültem, így néha kimentem a nappaliba, ahol nyitva volt az ablak – már egész nap nyitva van – és kellemes 15 fok járta át a házat. Letelt az általam gondolt megfigyelési idő, lehoztam egy szőrmét és kivettem az összes nedves-véres cuccot a picik és Hayley alól. Ahogy nézegettem a száradó piciket, láttam, hogy a fényen a kis középsőben vöröses árnyalatok tűnnek fel. Közelebbről megvizsgáltam, és láttam – nicsak, Ő is kislány. A nemeket nem ellenőriztem külön szüléskor, a színek alapján döntöttem főleg.

Mindenki megvan, minden rendben, minden tiszta

Eszter írta, hogy este jön. Nekem addig még számtalan dolgom volt, azt sem tudtam minek álljak neki, beáztattam a véres törölközőket és folytattam a dolgokat ott, ahol reggel abbahagytam. Közben megjöttek a lányok és Pankával be kellett mennem a városba egy castingra, addig Virág marad a kicsikkel  – később Szabi is megjött.
Hazafelé tartottunk Pankával már, amikor írt a szomszédasszonyom, hogy túl sok bolognait csinált vacsorára, átvállalunk-e belőle. No, a lehető legjobbkor jött, mert főzni végképp nem volt időm, és tudtam, hogy még Eszter is érkezik. Hála és köszönet innét is a finom vacsoráért!!

Panka a casting után. A tenyészetünk arca. Nem ültünk be utána sehová, rohantunk a picikhez haza

Tettem a szokásos esti teendőket tarkítva az elmaradt napközbeni teendőkkel, közben figyeltem a kicsikre, és éreztem, hogy borzasztóan fáradt vagyok, a fejem is – még mindig a karácsony előtti agyrázkódás következményeként – iszonyúan fájni kezdett. Azt hittem menten lefekszem, és csináljon mindenki amit akar. De hát ezt nem lehet… Nem mondom, hogy nagyon produktív voltam. Eszter tíz óra felé érkezett – uh, jó hosszú napja volt neki is, szóval el is szégyelltem magam, hogy még én vagyok fáradt…

Először megvizsgálta Lorát, és megerősítette, amit már gondoltam: vemhes. Öröm-béke-bódottág. Utána bementünk a picikhez. Hayley egy tündér, mindent hagy, lázmérést, vizsgálatot, picik vizsgálatát… Nagyon türelmes és iszonyú okos cica! Mindenkivel minden rendben volt, még kicsit beszélgettünk Eszterrel majd útnak indult. Megegyeztünk, hogy, akkor egy hét múlva ugyanekkor, ugyanitt. 🙂

Szabi eközben fent festette a falat – nem szokott itthon ő sem soha unatkozni, de aztán csak lejött és valahogy 11 után kinyitottunk egy üveg bort, amit az egyik kedves gazdijelölt hozott látogatásakor. Már az üveg is csodás volt, vidám, a bor finom – ittunk egy pohárral Hayley és a picik egészségére, beszélgettünk kicsit, aztán aludni tértünk.

Béke

Az éjszaka nem volt túl nyugodt, a kicsik elég sokat nyekeregtek, ilyenkor felkelek, és megszámolom – néha cska kézzel, ha nem látok ki a fejemből -, hogy minden apróság ott van-e a mama mellett, nem feküdt-e rá és így tovább. Hayley-t is meg kellett etetni – ilyenkor nem akarnak kijönni a boxból  semmi miatt. Nagyon keveset aludtam összességében, majdnem fáradtabban keltem, mint ahogy lefeküdtem, de nagyon örültem, hogy ilyen gyors és könnyű szülés volt, hogy minden rendben, hogy mindenki szopizik, és hálát adtam mindennek a felkelő napnál, mielőtt az újabb napi teendőkbe kezdtem volna, hiszen nem lehetünk elég hálásak azért ami van, ami adatott, amiért megdolgoztunk, amiben elfáradtunk, amiért megpihentünk. Hogy élünk, és az élet szép. Hogy tavasz van, hogy új életek születnek, új ígéretek és új álmok válnak valóra.

Fáradtság, öröm, nyugalom.

Jó, hogy mindebben velünk vagytok, köszönjük Nektek!
Csodálatos tavaszt kívánok, és remélem velünk maradtok mindvégig, ahogy a kis apró norvég erdei cicák felcseperednek, izgultok velünk az újabb érkezőknél.

Ölelésem,
Virág

Új vlogsorozat indult útjára 0

Kedves Olvasóink!

Ahogy azt már többen láttátok, új vlogsorozat indult útjára a YouTube csatornánkon!

Ezen a felületen – Mesék a kertből címmel – fogunk  majd beszélni Nektek azokról a kérdésekről, amit sokszor feltesztek nekünk. A csatornára fel tudtok iratkozni, ez csak egy gombnyomás és nem kerül semmibe – akkor értesítést kaptok az új tartalmakról.

Természetesen, ha bármi kérdésetek van, vagy kérésetek, hogy miről hallanátok szívesen, akkor küldjétek el nyugodtan, és előre vesszük ezeket az óhajokat. 🙂 Az első részt itt láthatjátok!

Ettől még a blogbejegyzések sem fognak szünetelni, tehát írni is fogok, mert az megint egy másik műfaj és nagyon szeretem.

Legyen csodás tavaszotok!!!!

Ölelésem,

Virág

Új vlog – és ami mögötte van 0

Kedves Olvasóink, Nézőink, Követőink, Drukkereink és Ellendrukkereink, avagy Ti ott mind a másik oldalon!

Köszönjük szépen először is a sok kedves visszajelzést, amit mindenféle felületen keresztül kaptunk Tőletek a vlogok készítése kapcsán. You are the best!!!! <3

Örülünk neki, és jól esik, hiszen egy-egy ilyen vlog elkészítése több napos munka – mindkettőnké – tehát fontos nekünk, hogy tetsszen nektek és legyen értelme egyáltalán ezzel foglalkozni, időt-energiát szánni rá. Az biztos, hogy mi örömmel készítettük, még akkor is, ha éjszakába nyúlóan ültünk emiatt a gép mellett, akkor is, ha nem csak nézegelődünk valahol és jól érezzük magunkat, de kamerázunk is, fotót készítünk és így tovább.

Norvég erdei macskával az élet

Szabi elmaradhatatlan társa a munkában Hayley, a kedvenc cicája <3

Szeretjük a vlogokat, de csak akkor fogunk vele foglalkozni tartósan, ha Ti is szeretitek, hiszen ahhoz túl sok energiabefektetés, hogy csak úgy elfoglaltságként űzzük, mivel a nap 20 órájában időhiánnyal küzdünk – a maradék négyben pedig alszunk. De nem mindig. 😀
Szeretnénk, ha látnátok azt, mi minden áll egy tenyészt mögött, hogy lehet így élni, mennyi minden történik és milyen sok feladatot és örömöt és sikert – néha nehézséget és bánatot is – ad a tenyésztés. Szeretnénk, ha minket, mint embert is látnátok, ezért is engedünk be Benneteket ilyen közelségben az életünkbe, tehát sok személyes tartalmú és témájú vlog várható, és viszonylag kevés „oktató” jellegű. Persze ha bármilyen témajavaslatotok van, azt szívesen fogadjuk és megígérjük, őszintén fogunk róla beszélni.

Én – és az utam. The best life ever!

Az őszinteség nekünk nagyon fontos. Úgy láttok minket – amilyenek vagyunk – smink nélkül, hosszú út után fáradtan, vidáman, de néha kétségek között és így tovább. A házunkat, az udvarunkat úgy -a hogy éppen állunk vele, vagy ahogyan éppen a napi teendőkben benne vagyunk. Így élünk, ezek vagyunk mi – és folyamatosan dolgozunk azon, hogy jobbak legyünk, hogy mégszebb környezetet teremtsünk (mi magunk már nem szépülünk, de ez sem baj :D). Nem akarjuk elhitetni egy idealizált világ illúzióját. Sok szerepet fog kapni az, ami nekem fontos: a napi szintű kapcsolatom az állataimmal és az imádott hegyemmel, erdőmmel-mezőmmel, hiszen minden mozdulat és lépés amit velük és ott teszek, ezerszer térül meg. Nem pénzben. Békében. Nyugalomban. Derűben. Mosolyban. Jó szóban. Ölelésben. Bársonyos mancsok érintésében.

Aki nap mint nap inspirál: Masek. My love.

Köszönjük, hogy velünk vagytok ezen az úton! Örülünk, ha visszajelzést kapunk – a Facebookon, itt, a YouTube csatornánkon, messengeren, emailen és szóban.

Legutóbbi 2 vlogunk itt látható:

Ha tetszik, nyomjatok a feliratkozás gombra – akkor kaptok értesítéseket, ha új vlogot töltünk fel. A következő már egy ízig-vérig tavaszi vlog lesz – mondjuk részemről el is értük azt a hőfokot, aminél már nyáron sem szeretnék többet… 😀 De lesz… tudom… készülök lélekben. De legfőképpen a baby boom-ra! És próbálok előre aludni – bár eddig nem megy. Még két hét van az első szülésig, szóval van még időm. Lassan megkezdjük majd a visszaszámlálást az első apróságok érkezéséig.

Csodás tavaszi napokat Nektek! Jó, hogy itt vagytok!
Ölelésünk,

Virág & Co

Újra a színekről – 3. 2

Sziasztok!!!

Most, hogy nincsenek picik, jobban ráérek Nektek erről-arról írni, így folytassuk most a színekkel kapcsolatos írásokat. Legyen most a fehér szín.

Először is egy nyilvános válasz egy sokszor feltett kérdésre: Lesz-e valaha teljesen fehér norvég erdei macskánk?
A válasz: Nem, ezer százalék, hogy nem lesz. És a végére majd az is kiderül, hogy miért. 🙂

Kezdjük először is azzal, hogy a fehér nem szín. És akkor most akik felkapták a fejüket, és megkérdőjelezték az épelméjűségemet, figyeljenek. 🙂

Az a gén, aminek eredménye a fehér szín a macskán, azt tulajdonképpen egy maszk, ami elfedi a macska valódi színét. Ha egy majdnem teljesen fehér kiscicán látsz egy pici más színű foltot, akkor jól nézd meg, mert az a macska valódi színe. 🙂

Horten, 09-es kóddal. Van benne fehér, de nem 50 százaléknyi.

Nézzük meg először, hogy hogyan hívják a macskáknál a fehér különböző arányú megjelenését:

  • Ha a cicán a fehér szín maximum 50 százalékig jelenik meg – tehát fehérek a mancsok, vagy fehér a mellkasa, stb. akkor ezt a macska színkódjában egy 09-es számmal jelöljük, vagyis van benne egy kis fehér.
  • Ha az előzőeknél több fehér van benne, legalább 50 százalék, tehát fehérek az egész lábai és összefüggő fehér a hasa és mellkasa is, akkor a színkódjában a 03 szerepel, vagyis attól függően, hogy milyen színű beszélünk fekete-fehér, vörös-fehér  stb. színű macskáról, ez a bikolor.
  • Ha a macskánknak színes foltjai vannak, de ezek maximum  25-50 százalékot tesznek ki, akkor a macskánkat úgy hívják, hogy harlekin. (Itt még vannak különböző feltételek, de ebbe most nem megyünk bele.) A kódjában 02-es van.
  • Ha a macskánk szinte teljesen fehér, de  a farka színes, illetve a fején van szín, akkor a macskánk „van”, és a kódjában ott a 01.

Persze sokat lehetne még ezekről mondani,  de majd ezeket haladó órán vesszük. 😀

Jenny például egy fekete-fehér foltos tabby, vagyis 50%-ban van benne jelen a fehér szín

És most beszéljünk újra a teljesen fehér macskákról.

A W nevezetű, dominánsan öröklött gén az, ami a teljesen fehér szőrzetért felel. Ez a gén érdekesen viselkedik, nincs semmi köze a többi színért és mintáért felelős génekhez. Tehát valójában a fehér macska hordozza láthatatlanul a színeket és mintákat, és ezeket bizony örökíti is az utódoknak, csak a W gén mindezt láthatatlanul tartja.

Eddig minden szép, és a fehér macskák is igazán szépek – de most jön a bökkenő.

Ez a W nevű dominás gén, ami ugye a teljesen fehér színű macskák színéért felelős, okozza – vagyis okozhatja – a teljes vagy részleges süketségét az állatoknak!
A fehér cicák egy részénél a belső fülben lévő érzékelők a beérkező hangot nem tudják továbbítani a hallóidegnek, és vagy mindkét, vagy egyik fülükre süketek lesznek. Nyilván annál nagyobb az esély erre, ha a teljesen fehér macskát egy másik teljesen fehér macskával pároztatjuk annak reményében, hogy teljesen fehér utódokat kapjunk. Ezzel viszont kockáztatjuk azt, hogy süket macskákat fogunk tenyészteni – ami nekem, tenyésztőként nem elfogadható. Természetesen ez az én saját gondolatom, vannak, akik tenyésztenek fehér norvég erdeiket.
Én, amikor a tenyésztésbe belekezdtem megfogadtam azt, hogy az egyik fő célom az, hogy ne ártsak.
A tenyésztés követel áldozatokat és lemondásokat mind a tenyésztő mind a tenyészmacskák részéről, hiszen így is más életük van, mint a kedvencként tartott fajtatársaiknak. Persze bajok bármikor előfordulhatnak, de minek a sorsot kivívni magunk ellen, és eleve megteremteni a lehetőségét annak, hogy süket macskákat hívjunk életre? Nekem az, hogy szépek a teljesen fehér macskák (amúgy nekem nem a kedvenceim egyáltalán, de ez egyéni) messze eltörpül amellett, hogy kiteszem őket annak a lehetőségnek, hogy süketen születnek, és úgy élik le az életüket. Nyilván a tenyésztők mindig szűrik, vagyis hallásvizsgálatra viszik a már nagyobbacska fehér kiscicákat, és csak azokkal tenyésztenek tovább, akik nem süketek. A süket egyedeket pedig eladják kedvencnek. Azért egy ilyen hallásvizsgálat sem egy leányálom ám a cicának, és szerintem – bár tudom, mindenhez nagyon jól alkalmzakodnak a macskák – leélni egy életet süketen sem a legszuperebb dolog.
Vagyis amíg én norvég erdei macskát tenyésztek, biztosan nem fogok asszisztálni ahhoz, hogy egy szép „szín” miatt már eleve „fogyatékkal élő” egyedeket hozzak a világra.

Ezzel persze nem kell egyetérteni, ez az én gondolatom, de én ennek mentén dolgozom: ne árts!

Ugye értetek engem?

Így aztán nálunk továbbra is csak olyan cicák lesznek, akikben van valamennyi fehér szín, vagy nincs, de biztosan nem teljesen fehérek, és biztosan nem süketek.

És most íme néhány nálunk nevelkedett cica képe, akikben van fehér. 🙂

Csodás tavaszi napokat Nektek!

Virág

Újra a színekről – 2. 2

Sziasztok!

Mindig nagyon sok kérdést kapunk a színekkel kapcsolatban.
Milyen színűek lesznek a születendő kis norvég erdei cicák? Mikor lesz fekete? Mi az, hogy hogy tortie? Lesz a kicsikben fehér? És vörös? Az meg mi, hogy kék?
Az alapokról egyszer már írtam nektek itt a blogban, itt tudjátok olvasni. Aki még semmit nem tud a színek genetikájáról, az először ezt olvassa el, aztán térjen ide vissza.
Beszéljünk ma egy kicsit bővebben a tortie (tortoiseshell) és torbie cicákról – magyarul teknőctarka vagy trikolor néven elterjedt – márcsak azért is, mert a tavaszi almokban sok ilyen cicára számítunk.

Bébi Johi – a kinti napfényben látszanak csak igazán a vörös foltjai

Azt már az előző színekkel foglalkozó bejegyzésben megbeszéltük, hogy általánosságban elmondható, hogy a tortie cicák lányok, hiszen a két szín a két X kromoszómán jelenik meg, és két X-ük ugye csak a lányoknak van. Nagyon-nagyon ritkán előfordul a fiúknál ez a szín, de az mindig genetikai „abnormalitás” eredménye, vagyis nekik az XY helyett XXY kromoszómájuk van, és ők általában nem fertilisek.

A fekete és vörös színek mind elhelyezkedésükben, mind mennyiségükben teljesen random módon tudnak megjelenni. Az is lehet, hogy egy cicának csak az egyik lábujja vörös, és az is, bár nagyon ritkán, hogy szinte az egész cica vörös és találunk rajta valahol egy kis fekete foltot, és az is, hogy a két szín aránya nagyon kiegyensúlyozott. Minden tortie cicának egyedi mintázata van, némelyik olyan, mint egy absztrakt festmény.

Joanna, a mi egyetlen tortie színű cicánk nagyon kevés vörössel

Hogy kicsit bonyolítsuk a helyzetet, a tortie színnek is van dilute változata, ekkor kapunk kék-krém színű kicsiket. (Nálunk ilyen még nem volt.)
És persze mindez megjelenhet a fehér különböző arányával együtt. Az is lehet, hogy csak egy pici fehér van a cicában, és az is, hogy a macska nagy része fehér és hozzá társulnak a fekete és vörös foltok.

A tortie színű cicákat lehet szeretni és nem szeretni, van akinek tetszik, van, akinek nem, az viszont biztos, hogy mindig különleges egyéniségek, és mindenről saját véleményük van. Hihetetlen érdekes elképzeléseik és ötleteik nagyon szórakoztatóak, de sokszor határozottak és dominánsak. A macskás világban épp ezért elterjedt a „crazy tortie” kifejezés – nem véletlenül. 😀

Az olyan almoknál, ahol tortie színű lányokat várhatunk csak mindig könnyebb dolgom van a nemek meghatározásánál, mert ha egyértelműen látom a születő picin a vörös színt, már jegyezhetem is fel, hogy a kicsi lány, és fordítva: ha egyértelműen nem látom a vöröset, akkor szinte biztos, hogy fiú. Persze azért később meg szoktam rendesen nézegetni őket, mert a színek akkor láthatóak a legjobban, ha az aprócska kis norvég erdei már megszáradt.

Az árulkodó kis vörös folt a Kelta alom szépséges Anujában

Álljon itt néhány kép az eddig nálunk született tortie kicsikről. S hogy mit hoz a tavasz, mennyi tortie lánykát kapunk, azt mi is nagyon kíváncsian várjuk!!!

Jó, hogy itt vagytok, vidám és szép napotok legyen!

Virág

Kiscica nélkül maradtunk 0

Kedves Olvasóink!

 

Nos, ez az idő is eljött – kiscica nélkül maradtunk. Ritka pillanat mostanában – talán utoljára nyáron volt ilyen egy kis időre.

Utoljára együtt Anu és Merlin

Hiányoznak a kicsik, de valójában már jobb nekik az új gazdinál, a vemhes cicák a vemhességük elején nem nagyon szeretik a másik anyák kiscicáit. Nem bántják persze, de idegesíti őket a rohangálás és a minden lében kanál szertelenségük. Amúgy ez később a vemhesség előrehaladtával megváltozik, elkezdik szeretgetni, tisztogatni és óvni a kicsiket – de most ez az időszak még nem jött el. És néha nekünk is kell egy kis „gyerekmentesség”, amikor többet tudunk a nagyokra koncentrálni és készülni tudunk az új kicsik fogadására. Dolgunk és feladatunk pedig van bőven.

Hayley – még 3 hét a szülésig

Különben meg itt a tavasz! Észrevettétek? Szinte az összes hó elolvadt nálunk, jég azért még akad, de már teljesen másként fúj a szél, mások az illatok és változnak a színek is. És meleg van. Mármint nekem. Már elég egy széldzseki a napi erdei sétákhoz. Az erdőben még nem éled semmi, de már szinte érezni, hogy csak napok kérdése, hogy az apró kis változások, az új élet utat törjenek maguknak.

Tavasz

Most, hogy minden nap sétálok az erdőben a kutyákkal nagyon érdekes látni azt, hogy miként változik minden a napok múlásával. Tavaly  – emlékszem  – annyira nem volt időnk, hogy az egyik sétánál még tél volt, kővé fagyott, kopogós, zúzmarás és sötét, a következőnél meg minden harsogóan zöld volt és virágba borult. Hogy hová tűnt a közben lévő időszak? Na ez a jó kérdés… nem értünk rá megfigyelni. Most ez is egy kicsit másként van, és ez nagyon fontos nekem. Együtt élni a természettel…

Milo

Nem hiányzik a város, nagyon nem. Azért persze minden héten járok ott – bent van norvég órám, meg néha intézni kell ezt-azt, de ha tehetem, inkább csak az erdő felé veszem itt a hegyen az irányt. Úgy kell a embernek a friss hegyi-erdei levegő, a kaptatás felfelé a meredeken, a bámulás a fák közé, a csend, a végtelen csend – mint egy falat kenyér. Helyreteszi az ember gondolatait. A kutyák pedig végtelenül hálásak, hogy minden nap szabadon rohangálhatnak az erdőben. Fontos ez nekik nagyon, sosem lehet egy ház és egy kert elég ingerdús egy kutyának, neki is szüksége van arra, amikor rohanhat, szaglászhat, élményeket gyűjthet. Találkozni szinte senkivel sem szoktunk, az emberek dolgoznak ilyenkor, akik meg nem, ők behúzódnak a meleg házba, néhány elvetemült futó vagy kutyás járja csak ilyenkor az erdőt. De jó ez így nekem, ha kettőnél több emberrel találkozom, akkor már megjegyzem magamban, hogy: Nah, mindenki kijött ma az erdőbe? Ha nem szimpatikusak akkor néhány jelzőt még hozzáteszek. De ez igazán ritka.

Jutifalat osztás

A macskák továbbra és változatlanul imádnak kint lenni, a fiúk szinte az egész napot kint töltik, főleg a hajnali és esti-éjszakai órákat, délután inkább bent alszanak. Persze ha hallják, hogy bemegyek a szobájukba azonnal megjelennek egy kis játékra, simire, dorombolásra.
Teutates kedvenc játéka, hogy elbújik a kanapé alá, és a takaró alól lesből támadja a játékot. Órákig tudná ezt játszani, sosem unja meg. Tegnap Masek is beszállt, Teu meg értetlenül nézte, hogy: De hát ez az én ötletem volt eddig!

Teutates kedvenc játéka

Jaime inkább mellém szeret bújni, vagy az ölembe fekszik, ő megfontoltabb típus, játszani inkább csak kint szeret. Teutates olyan mint egy nagy gyerek, neki minden játék, jön-megy, rohan, ugrik, zizeg – nem egy unalmas lélek, az egyszer biztos! Mindhármunknak más a személyisége teljesen. Mindig náluk tanulok, így azt az időt is együtt töltjük, lehet, hogy nekik már jobban megy a norvég nyelv, mint nekem. 😀

Jaime

Mondanám, hogy unalmas és halálosan nyugodt időszakot élünk, mert nincsenek kicsik, de ez így cseppet sem igaz, a következő két hétvégét külföldön töltjük újra, közben építünk – átalakítunk bent, és ha eljön a tavasz, akkor kint is. Bent addig kell haladnunk, míg nem lesz kint igazán jó idő, illetve amíg nem kezdődnek el a szülések. Utána már kicsit nehezebb.

Hamarosan – még a héten – új vloggal is jelentkezünk majd a lengyelországi utunkról, amiből majd az is kiderül, hogy miért is mentünk valójában, és hogy sikerrel jártunk-e. Ízelítőül néhány kép addig is! 🙂

Legyen csodás napotok!!!

Köszönjük, hogy itt vagytok,
Virág