Rosita, a színesek, és a fekete

Hó hullik, ahogy felnézek. Elolvad és végigcsorog az arcomon. Nem sírok. Nem segít az már semmin. Nehéz az ásás. Kemény a föld, fagyos, pedig nicsak, a gödör mellett már a hóvirágok is elnyílottak. Körbenézek, megpihenek. Négylábúink nyugszanak itt. Nem én szoktam ásni, de úgy érzem, ez most az én dolgom. Úgyis csak én láttalak… nézek a kis fehér csomag felé. Testeket temetünk, de hiszem, hogy a lelkek tovább élnek. Ettől még nem lesz könnyű. Az ásás sem. Elgondolkodom. Az elmúlt 24 óra. Sok? Kevés? Amióta tudjuk, hogy az idő valójában nem is létezik … Lényegtelen. Nem is emlékszem, mikor keltem, csak hogy nagyon siettem. Mindennel. Azt akartam, mire elindul a szülés meglegyen minden tennivaló. Mert, hogy elindul, az nem volt kérdés. Rosi bevackolta magát Hayley mellé, és pesztrálni kezdte a piciket, térültemben-fordultamban ezerszer mentem oda, hogy ne kezdjen el szoptatni. Jól érezte ott magát, hát legyen. 11 múlt, mire mindennel kész lettem, leültem dolgozni, de folyton fel kellett kelnem, hogy Rosi ne sajátítsa ki magának a piciket teljesen. Végül átlendültünk a délutánba, amikor úgyis mindenki alszik. Aludt Hayley és a picik és aludt Rosita is.

Rosi Hayleyvel a boxban

Szülésnek semmi jele. Úgy döntöttem, elviszem a kutyákat egy gyors erdei körre, mert ki tudja később lesz-e még rá lehetőség. Eszembe jut, hogy nem ettem reggelit, de nem baj, majd ha visszajöttem, eszek ebédet, a séta most fontosabb. Mindig fontosabb. A kutyák imádják, és nekem is nagyon kell. Nem nagyon értik, hogy miért ilyen keveset megyünk, de kiszámoltam, maximum fél óra van most erre, bármikor jöhetnek a kicsik.

Az utam – aznap

Hazaérünk, gyorsan átöltözök, kezet mosok, és benézek a boxba. Rositánál egyértelműen elindult a szülés, bár fájást nem látok, de nem kell sok idő, éppen mire gyorsan összekészülök, már jönnek is. Óvatosan kiveszem Hayley mellől, óriási gubanc lenne később, szülés közben, amikor össze-vissza kevernék kié a megvolt és kié az újszülött kicsi, kettőnek a hely is kevés, és a többi cica is ott jön-megy.
Rosita nem díjazza az ötletemet, de erre számítottam – Rosi csakis a saját ötleteit díjazza általában. Miközben próbálom kiterelni Joannát és Jenny-t, Rosi kinyitja az ajtót valahogy, és visszaszökik Hayley mellé… Hát, akkor kezdjük előröl. Most sikerül. Bemegy a boxba. Kijön. Megint bemegy. Kijön. Ki akar menni. Sajnálom, de nem engedhetem ki. Fájások jönnek. Rosi sikít, és máris kint egy pici. A lepény bent. A pici lóg, Rosi forog, óvatosan tartom a kicsit és Rosit a box felé terelem. Itt sincs nyugodtan, de már nem akar kimenni. Feláll, leül, rá a kicsire, így végül negyed óra kínlódás után elvágom a zsinórt, mert nem akarom, hogy … nem is tudom mit… lóg ott, csapódik erre-arra, Rosi ideges… Ezután Rosi megnyugszik, szépen ellátja a kicsit, viszont nem jön a lepény. Fájások jönnek, de sem a lepény, sem újabb kicsi nem jön. A kis apróság úgy látom egyszínű fekete, vörös folttal a fején. Egy órán át keresi a cicit, de nem nagyon sikerül szopnia, mert ahogy ráakadna, Rosita helyet vált, elfordul, nyűglődik. Feláll… Fájások jönnek, de semmi. Nyöszörög. Sajnálom.
A pici nyávog hangosan, ez idegesíti Rosit, igyekszem segíteni a csöppségnek, és kis nyugi jön. Mármint sírás terén. A fájások úrja jönnek, Rosi tol.. de még csak a burkot sem látom, semmit. Nem örülök. Jó két óra telik el így, Rosi fárad. Én is, de az lényegtelen.
Rosi iszonyúan erőlködik. Nyom. Jön pisi. Kaki. Minden. Csak kiscica nem. Nagyon koncentrálunk. Ő is. Én is. Újabb fájások. És végre megjelenik valami. Jézusom. Két láb. Hátsók. burok nélkül. Újabb fájások. Kijjebb csúszik. A hasa közepéig lóg ki a pici. A lábai lógnak. Nem mozog. Újabb fájás, de nem jön kijjebb. Tudom, a következőn fájásnál segítenem kell, bár őszintén azt gondolom, a pici nem él, de kijönnie akkor is ki kell. Jönnek a fájások. Próbálok normális fogást találni az apróságon. Csúszik. Nyálkás. Puha. Nem szoríthatom meg, mert, mi van ha… óvatosan, de húzom. Kijjebb jön. A következő fájásnál megint húzom, és végre! Kint van! A zsinór már elszakadt a lepénytől, hosszan lóg a pici hasából. Rosi gyorsan elkezdi nyalogatni. Én fellélegzek. Él. Nagyon is él! Erősen mozog, sír. Hála! Annyira örülök! Ő nagyon gyorsan megtalálja a tejet, és szépen szopnak mind a ketten. Látom, hogy nagyon nagy baba, és még háttal is jött… Uh… Szegény Rosi!

Az első két apróság

Mostmár igazán örülnék, ha kijönnének a lepények, de semmi. Újabb óra telik el majdhogynem eseménytelenül. Fájások. Várakozás. Nyom. Gondoltam jönnek a lepények, de nem. Megjelenik egy burok, és benne egy fekete fej szépséges fehér mintával. Óóóó de szép! Mondom, és már kint is van. Rosi szépen ellátja, és a következő fájásokkal megszüli egyszerre mindhárom lepényt, meg is eszi őket.

Feketén-fehéren

Pihen. A kicsi nagyon ügyes, és épp mire kicsit próbálok rendet tenni Rosi alatt – elég sok a vér, meg minden… – már újabb fájások jönnek, és egy szépséges színes fejecske bukkan elő a burokból. Óóóóó!!! Az első kék-krém színű cica nálunk! Micsoda meglepetés! Ilyen színű tortie norvég erdei kiscicánk még soha nem volt. Nagyon örülök!

Szépséges színek

Írok Eszternek – ahogy a többinél is. Kérdezi, jöjjön-e este, de bizonytalan vagyok, Mert Rosi hasa nagyon nagy volt, sokat is hízott, viszont még csak 4 kicsi van, azok is lassan jöttek. Így megírom, hogy szerintem ráér reggel jönni, mert bár minden ok, nem haladunk gyorsan. Ebben megegyezünk.

A picik szépen szopnak, Rosi liheg, fáradt, pihen. Melege van, lejjebb veszem a fűtést 19-20 fokra, a kicsiket betakarom. Várunk. Éhes vagyok. Írok Szabinak, hogy hozzon nekem enni ha jön haza – bármit. Megérkezik, de még mindig semmi. Egy kávét kérek tőle, forrót, erőset. Berakja óvatosan az ajtón, nem jön be, tudja, hogy Rosinál figyelni kell minden külső ingerre. Elfekszem a box előtt, mindenem sajog, nagyon lefáraszt a figyelem, az aggódás, a történések. Persze aludni sem sokat aludtam, hiszen keltem már óránként Rosihoz, nehogy elinduljon a szülés nélkülem.
Bámulom a plafont. Örülök a kicsiknek, de valahogy nincs jó érzésem. Nyugtalan vagyok. Oldalra sandítok a boxba, és még épp látom, ahogy az ötödik pici hang nélkül egyetlen nyomásra megszületik. Hét óra múlt. Már sötét van bent, nem látom a színét jól, csak hogy fehér a farka vége. Írok Eszternek, hogy: Öt. De még szerintem van benne kiscica, várunk.

Ötök

Várunk.
És várunk. Semmi. Óvatosan simogatom a hasát, és egész fent, mintha még éreznék valamit. Vagy mégsem? Eltelik egy óra. Kettő. Három. Éhes vagyok. A picik szopiznak, Rosi is eszik. Felkel, ki akar menni, pisil kint. Úgy tűnik vége van a szülésnek. Nem értem, de minden jel erre utal. Rosi szépen letakarítja magát, pihen. Összepakolok. Beáztatom a véres törölközőket, kidobom a pelenkákat, papír törlőket, elmosom az ollót, fertőtlenítem. Egy puha vetbedre teszem a piciket, Rosi is átköltözik, így már teljes a rend és tisztaság. Összeszedek minden mást. Halkan pakolok, Rosi nem szereti a zajokat. Szabi bejön, és megbeszéljük, hogy enni kéne valamit. Hozott nekem zöldséges csirkét, aminek örülök – bár böjt van, nem eszek húst, így kiválogatom belőle. Finom. Bár valószínűleg bármi finom lenne. Elmélkedünk, hogy fura, hogy csak öt kicsi van. Visszafekszem a box mellé, figyelek… hátha. De semmi. Éjfél felé úgy döntök le kéne feküdni. Rosi ott van egy méterre tőlem a boxban. Nyugalom van, mindenki szopizik szépen. Persze közben Joanna be akar jönni, nehezen bírja nélkülem. Kapar. Rágja az ajtót. Hullanak a fadarabok… Remek. Mindegy. Most nem jöhet be. Kimegyek kicsit hozzájuk, megnézem Hayley kicsinyeit. Édesen alszanak a kis norvég erdeik a boxban. Szépségesek. Szabi alszik, de én nem tudok elaludni. Forgolódok egy órát, nézem Rosit. Nyugodt.

Beállítom az órát, ha elaludnék fél óra múlva ébresszen fel. Nem alszom el. Újra beállítom, és végre alszom kicsit. Felébredek három előtt. Rosi liheg. Ó ne… biztosan lázas. Egyedül nem tudom megmérni a lázát, Szabi alszik… nem akarom felkelteni. Gyógyszert úgysem kaphat. Kimegyek a jégzseléért, becsavarom egy konyharuhába és hűteni kezdem. De tovább liheg. Nincs jól, látom rajta. Aztán fájások jönnek. Te jó ég, de hülye vagyok. Pedig lefekvéskor még mondtam is Szabinak, nem nagyon akarok elaludni, mi van, ha lesz még kiscica? Továbbra sincs jó érzésem. Rosi tol. Semmi. Újabb fájások, megint tol. Semmi. Érzem, hogy a maradék energiáimat szívja el a feszültség. Gyerünk Rosi! Menni fog! Tol. Semmi. Liheg. Tol.
És végre. El sem hiszem, megjelenik a burok. Nem várom meg, hogy kinyissa. Szétrepesztem. Lámpáért nyúlok. Feketeség omlik szét előttem. Tónustalan. Lábak. Farok. Fej. Kiscica. Nem mozdul. Nem lélegzik. Nem sír. Nem, nem azért mert fáradt. Halott. Tudom. Látom. Dörgölöm, Rosi nyalogatja. De látja, hogy nem mozdul. Hagyja. Elfordul a többi kicsihez. Az állatok tudják a dolgukat. Pillanat alatt felmérik a helyzetet. De én nem. Nem bírom hagyni. Hiszen meleg! Hiszen most született! Dörgölöm a mellkasát. Kinyitom a száját. Levegőt fújok. Újabb dörgölés. Újabb fújás. Rosi nem néz oda. Szoptat. A pici már teljesen száraz. Figyelem. Hátha mozdul. De nem. Folytatom. Abba kéne hagyni. De nem megy. Olyan szép. A szőre fényes. Fekete. Egy kis fehér folt van a mellkasán. Gyönyörű. Megsimogatom. Érzem, hogy hül ki. Olyan, mint egy arcul csapás. Oldalra nézek. Szabi alszik. Másik oldal. Rosi szoptat. Egyedül maradtunk. A döntés az enyém. Valójában már rég eldőlt még odabent. Abbahagyom. Megsimogatom és jó utat kívánok neki. Becsomagolom egy fehér ruhába. Pirkad. Öt kicsi szuszog békésen a napfelkeltében Rosi mellett. Csodálatosak. Egy pici alussza örök álmát mellettem fehérben.
Óvatosan kiviszem a hidegre a teraszra. Rossz érzés kivinni, de muszáj. Már régóta halott. Nem jó, ha itt marad a melegben.
Indul a nap. Rosi nincs jól. Liheg. Aggódok, hogy nem maradt-e még benne pici, bár nem érzek benne semmit. Eszik is. De fáradt. Borzalmasan fáj a fejem. Eszterrel beszélek, döntenem kell. Ultrahang azonnal. Vagy vizsgálat és meglátjuk, de akkor várni kell az ultrahangra. Az utóbbi mellett döntök. Pakolászok, csendben vagyok, Rosit minden zavarja.
Gördül a föld a virágok alatt fekvő fehérbe bugyolált kis testre. Esik a hó. Aztán eső. Ketten vagyunk. Jó így. Feleslegesek a könnyek. Nem segít az már semmin.

Bemegyek. Ruhát cserélek. Kezet mosok. Enni adok. Simogatást osztok. Az élet megy tovább. Nem állhat meg. Végtelenül fáradt vagyok, és Rosival még hosszú nap vár ránk.
Kint öt kis norvég erdei. Bent öt kis norvég erdei. Csodálatosak.
Az. Élet. Mégiscsak. Szép.

<3

Mi a véleményed a leírtakról?

  1. Draga Virág!
    A konnyeim potyognak. Hihetetlen lelki erőtők van, Rosie-val egyutt. A hatodik pici lélek meg nem állt készen talán. Te mindent megtettél. Az öt kis hős pedig egészségesen vághat bele virgonc kis életükbe. Gratulálok es nagyon jo egészséget. Neked pedig sok energiát! Csodálatosak vagytok! Nagy ölelés mindenkinek♥️

  2. Drága Virág!
    Nagyon sajnálom,hogy ilyen szomorúságon mentél keresztül, de örülök a többi picinek persze. Nagyon sok erőt és kitartást kívánok, tisztelem amit csinálsz és szerintem nagyon jól csinálod, hogy még emellett a mi kíváncsiságunkat is kielégíted…hát szóval csodálatos vagy!

  3. Megkönnyeztem… Jól Van Rosi? Nagyon sajnálom a picit, és együtt érzek veled. Fantasztikus az erőd!

    • Kedves Ilona, nagyon szépen köszönöm, igen, hála a jó égnek minden a legnagyobb rendben van! <3

  4. Nem nagyon voltam netközelben 2 hétig, csak most tudtam elolvasni. Fáj a szívem a picikéért, és örül az egészséges testvérkéinek. Sok örömöt kívánok az egészséges picikben, hogy elhalványítsák a gyász pillanatait!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük