Tizenegy

Állok a sorban. Nem erősségem a várakozás. Sebaj. Ilyenkor van idő üzenetekre válaszolni, hozzászólásokat lájkolni, és kommentelni. Szóval állok türelmesen – és dolgozom. Néha felnézek, fél lábbal lökök egyet a már amúgy is nehéz bevásárlókocsin. Még kettő előttem. Még egy. A kedvenc hentesem van. Nagydarab, kedves, udvarias.  Fehér a köpenye, az ingujja felhajtva, folt rajta sehol. Csak tudnám hogy csinálja! Én egy szimpla főzés után pólót cserélek.  Ismer jól. Szerintem már előre összeállíthatna nekem egy egységcsomagot, annyira tudja, miket fogok venni. Sorra kerülök. Mögöttem nőttön-nő a sor.

– Szép jó napot! Mi’ tetszik? – mondja, és közben már nyúl is a csirkemell felé.
– Három kilót kérek. Köszönöm.

Zacskóz, mér, ragaszt. Akkurátus. Nem siet, nem kapkod, nem lassú. Teszi a dolgát. Összerendezi a maradék melleket és felnéz.
– Kacsanyakat? Ma jött, friss, még van egész zacskóval.
– Igen, kérek – mondom, egy zacskó elég lesz. Mér, címkét ragaszt.
A mögöttem álló felsóhajt. Nem hangosan, nem is direkt, talán csak fáradt. Talán csak sietne. Talán sok a gondja.
– Baromfiból választ még? – kérdezi, de közben nyúl a zacskóért. Tudja, hogy igen.
– Egy kiló pulykamájat kérek. Mér, címkét ragaszt.
– Esetleg kacsacomb, most érkezett. Nem lesz már a héten.
– Nem, nem kérek, köszönöm. Kérnék viszont 6 kiló egész csirkecombot.
– Hat kiló egész csirkecomb. Máris. Kettővel mögöttem az öltönyös az órájára néz. Csinos darabnak tűnik, bár én sosem hordok órát.
– Hat kiló 10 deka pontosan. Jó lesz?
– Persze! – mondom. És… és kérnék még 4 darabot a pulykafelsőcomb filéből.
Mér. Ragaszt. Halkan, de érezhetően kezd a sor mögöttem türelmetlenné válni. Mocorgás. Csoszogás. Köhögés. Sóhajtás. Valaki inkább kiáll és vesz néhány mirelit csirkét.
– Baromfiból választ még? – kérdezi az eladó.
– Igen, kérnék még két kiló pulyka zúzát.
Sóhajtás. Hátranézek. A mögöttem álló hölgy negyvenes. Farmer, pulcsi, fekete cipő. Jobb időket látott festett haj. Kezében kosár, benne néhány dolog.
– Nagy a család? – kérdezi. Hirtelen nem is értem, miért, de a kocsiban lévő hústömegekre sandítok és leesik.
– Ja. Az nagy. Elég nagy.
– Sok a gyerek?
– Rengeteg – mondom. Tizenegy.
– Az tényleg sok – sápad el. Az igen! Az nagyon sok! Akkor már értem – mondja, a húskupac felé int és tisztelettel vegyes áhítattal mér végig.
Az öltönyös csettint a nyelvével, és azt mondja: Ejha! Na annyit etetni….
– Ne is mondja! – legyintek.
Hátrébb valaki CSOK-ot emleget, de nem hallom, mert szól az eladó:
– Baromfiból választ még? Pulykamellet?
– Iiiigen, köszönöm, 4 kilót kérek.
Mér. Csomagol. Címkét ragaszt.
– Parancsoljon. Sertés, marha lesz?
– Nem, nem kérek mást, köszönöm.
A sor egy emberként lélegzik fel. A negyvenes festett hajú még nem tért magához. Néz rám és csak ismétli: – Tizenegy. Az rengeteg. Hogy bírja?
– Néha nehezen – mondom, de ez a dolgom. És amúgy cukik. Mind a tizenegyen. Legyen szép napja, viszlát!
Köszönni sem köszön a döbbenettől.

Otthon kipakolom a rengeteg cuccot. A sok hús megy a hűtőbe, majd éjjel érek rá foglalkozni vele. Addig is előkapok egy csomag felengedett nyers húst, és a picik elé teszem. Vidáman esznek. Mit esznek! Falnak! Mind a tizenegy.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük