Újra itthon

Kedves Olvasóim!

Itt vagytok még? Olyan régen jelentkeztem…. Tényleg sajnálom, talán most, hogy jönnek az őszi-téli kuckózós napok több időm lesz a gép előtt ülni és írni. (Különben nem tudom mitől lenne több, hiszen attól még a teendők mennyisége nem változik, de mégis van egy ilyen érzetem – szóval rajta leszek!)

Újra itthon vagyunk hát, a nagy utazás után. Hogy jó volt-e? Még annál is jobb… Hogy megérte-e? Minden pillanata… Hiányoztak-e? Nagyon… Aggódtam-e? Rengeteget… de hát ez ilyen. Nagy felelősség itthon hagyni ennyi négylábút, mégha történetesen a világ legjobb cicaszitterei is vigyáznak rájuk. Egy kívánságom volt: darabszámra meglegyenek mind. Ez teljesült – elégedett vagyok.
Az utazásról videóblog-sorozat készül majd, amint utolértük magunkat, így akinek kedve van, bepillantást nyerhet az átélt élményekbe, láthatja azokat a csodálatos norvég tájakat, ahol jártunk, és ahonnét a norvég erdei cicák is származnak.

Nagyon rég voltunk ilyen sokat távol – jobbanmondva soha – két hetet utoljára a nászutunkon utaztunk, de az sem most volt – elhihetitek.  😀 Örültek nekünk a kicsik és nagyok, a kutyák és macskák, amikor hazajöttünk, és mi is nagyon örültünk, hogy viszontláthatjuk őket.

Másnap aztán gyorsan bele is kerültem a sűrűjébe, mivel néhány kicsinek szemgyulladása lett, és úgy tűnt, nem lesz elegendő csak áttörölgetni bórvízzel, így hamar az orvosnál találtuk magunkat. Kaptak szemcseppet, és kezdetét vette a „hogyanfogjamleegyedülamacskát ésközbennyissamkiaszemét ésmégacseppentőtisfogjam” körforgása. Nem hinném, hogy annyira jeleskedtem a folyamatban, mivel pár nap múlva egy csepp nem volt a kis üvegcsében… kérdeztem is Esztert, hogy normális-e, hogy én már ezt mind elcsepegtettem. Természetesen nem, nem volt az, de tekintve, hogy minden negyedik cseppet bírtam a helyére juttatni, a többi meg folyt mindenfelé, – azt gondolom nem is olyan rossz. 😀 A szemecskék viszont gyógyulásnak indultak, szóval megérte a küzdelem.

Mondanám, hogy innentől csupa béke és nyugalom szállta meg kicsiny állatszerető otthonunkat, de az nem volna igaz. Minden napra jut valami, így az életünk sokmindennek mondható, de unalmasnak biztosan nem. Jellemezhetném káosszal is, de a saját lelki nyugalmam érdekében inkább a kalandos szót használnám helyette.

Random kiragadva egy napot, amikor az 5-6 órás takarítás után elégedetten ülnék le a kávémmal dolgozni – de jön Joanna, és hányni kezd. Hol máshol, mint a szőnyegen, természetesen, amit aznap vette le a szárogatóról. Nem volt sokáig használatban – na.
Joanna rendszerint nem hányja ki a szőrt, így általában pasztát kap, de most úgy döntött, hogy kiadja magából. Nincs ezzel gond, normális, csak szegényem borzasztóan erőlködött, és természetesen a szőrgalacsinnal együtt jött minden. Nagyon sajnáltam, de mire lezuhanyoztam a szőnyeget és elindítottam a mosást már evett. Ez nem bizonyult jó ötletnek, mert vagy még volt némi szőr, amit ki akart adni magából, vagy csak a gyomra fordult fel az előzőektől – de újra hányt. Természetesen a szőnyegre. Az újra, amit az előző helyére terítettem.

Itt fogadtam meg – századszor -, hogy amint a felújítás eléri végre a nappali-konyha részt is a házban, soha többet szőnyeg oda nem kerül. Újra összetakarítottam, kivittem ezt a szőnyeget is, hogy a kádban várja a sorát, míg az előző kimosódik a gépben.

Közben a picik is felpillantottak a délutáni szunyókálásból, mondván történések vannak itt, amiben részt kell venni, de csak a hányás feltakarításához használt papírgurigát találták meg – míg én a fürdőben tevékenykedtem – azt viszont remekül kis apró darabokra cincálták. Először csak azt realizáltam, hogy a kávém kihűlt, utána lettem csak figyelmes a kis papírfecnik tengerére. A hideg kávé úgyis megvár, nosza szedjük össze a papírt. Az aprók egyből meglátták a lehetőséget, segítettek, így mondanom sem kell mennyire jól haladtunk.

De nincs az a kávéidő, ami ne jönne el, így elégedetten rogytam le a fotelbe, és kezdtem volna gyönyörködni az apró kis norvég erdei cicák játékában, amikor megjelent Johi, és újra hányni  kezdett. Itt már nem tetszett a dolog, főleg amikor megláttam, hogy a hányás véres. Mivel kaja már nem volt benne, így jó sok folyadékot hányt.
A picik természetesen nem érzékelték a történet drámai jellegét, viszont kíváncsiak voltak – nem kicsit – és pontosan nyolcan rohantak nyomban a szerencsétlen hányó Joannához, hogy szemügyre vegyék mit is csinál. Én kezemben némi vécépapírral – a papírtörlő előzőekben való szerencsétlen elmúlása okán – próbáltam távol tartani a piciket Johitól, a hányástól. Négykézláb. Az asztala alatt.
Gondoltam is:  még jó, hogy nem lát senki, mert néha komplett kabaré jelenetekkel egyenlő, ami itt folyik. Minden végtagomat bevetve próbáltam elkerülni, hogy a picik a hányásban rohangáljanak, de persze egynek csak sikerült tapicskolni benne. Gyorsan felkaptam, ennek örömére az összes lábára tapadt cuccot egy mozdulattal rázta bele a képembe.
Itt nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek, de abban ugye egyet értünk, hogy egy valóság show-t leforgatni nálunk elég jövedelmező lenne.
Gyorsan a szemetesbe termeltem mindent – mondván később kiviszem, arcot mostam és pánikszerűen hívtam Esztert, hogy van itt némi gond. Közben eszembe jutott, hogy le kellett volna fotózni a hányást a vér miatt. Így szépen kikukáztam az egészet és gusztusos fotókat készítettem. Közben valamelyik kis istenadta kiborította a szemetest, de ezen már a szemem sem rebbent.
Szerencsére Eszter nem jött pánikhangulatba – amiért végtelen hálás vagyok, mert semmi sem volna rosszabb, mint egy ilyen helyzetben pánikoló doktor. Elmondta – amit amúgy nyilván tudtam is, csak nagyon kellett a megerősítés, – hogy valószínűleg a szőrhányás miatti erőlködés okozott némi vérzést, és ezt látom a kijött tartalomban, de küldjek róla képet. Mert ugye tutira csináltam. Büszke is voltam, hogy igen, és átküldtem. Eszter visszahívott, hogy szuper, szerinte úgy van ahogy mondta, de legközelebb legyek szíves már az érintetlen hányást fotózni, nem a papíron szétkentet, mert ez így nem olyan jól látható.
Teljesen jogos elvárás, legközelebb szólok a 8 kis bajkeverőnek (még csoda, hogy 3 valahogy későn kapcsolt, hogy esemény van), hogy szépen üljenek le megadott vonalnál, és onnét nézzék a műsort, meg amíg fotózok, meg amíg takarítok – aztán majd közelebb jöhetnek.

Joannától elvettem minden kaját és innivalót, de szerencsére utána nem történt már semmi, estére tökéletesen jól érezte magát.

Hát így élünk mi. Welcome in my world! És ez a napnak csak egy része. Kicsit mint a cirkuszban, néha mint a bolondokházában. De a miénk. Szeretjük.

 

Ölelésem Nektek! Vidám őszi napokat, és ígérem hamarosan jelentkezünk!

Virág