Végre-végre! Teutates apuka lett!

Kedves Olvasóim!

Ti, aki nyomon követitek az életünket, tudjátok, hogy nagyon régóta vártunk arra, hogy Teutates apuka legyen. Sok sikertelen próbálkozáson vagyunk vele túl. Borzasztó lassan ivarosodott vissza az implantátum kivétele után, és már azon aggódtunk, hogy soha nem lesznek tőle kiscicáink.

D*Muffin’s Teutates

Sorra jöttek a sikertelen fedeztetések, és ez nagyon elkeserítő volt, főleg úgy, hogy legtöbb után a nőstényeink álvemhesek lettek. Miért gond ez? Nem, nem azért, mint a kutyáknál, szerencsére a macskák egészségi állapotára nincs ez negatív hatással, olyannyira, hogy természetes “fogamzásgátló” módszerként is használják az un. Tomcat-eket, akik nem termékenyek, de az aktusra képesek, így az anyamacska vemhes nem lesz, csak álvemhes – ergo nem tüzel úgy kb. két hónapig. Mivel a macskák rengeteget tüzelnek, ez mindig fejfájást okoz a tenyésztőnek, főleg akkor, ha nem szeretne kémiai anyagokhoz nyúlni, így kap a nőstény macska majd két hónap pihenőt. Igen ám, de mi kiscicákat szerettünk volna, nem pihenőt… szóval nekünk nem jött jól egyik álvemhesség sem.

Teu hatalmas kandúr lett nálunk, most kezd igazán felnőtt lenni

Amikor megkezdtük az idei pároztatásokat Jennyt másodjára már nem is mertük Teuval pároztatni, hiszen az előtte sikertelen volt, így Jaime lett az új kiválasztott, akivel közösen lettek már máskor is csodaszép picik. Szerencsére ez a légyott össze is jött, erről hamar meg is győződhettünk. Jenny a legkisebb-legvékonyabb cicánk, hamar látszott rajta a “gyermekáldás”. Rosit viszont eddig – más lehetőség híján – mindig Jaime-vel pároztattuk, és bár fantasztikus kicsiket köszönhetünk ezeknek a pároztatásoknak, nagyon szerettük volna már mással is kipróbálni, viszont eddig egyszer sem sikerült Teuval befedeztetnünk. Tetézte ezt az egészet, hogy amikor az orvosunk eljött és megnézte a vemheseket, Jenny-ről egyből mondta, hogy babát vár, viszont Rosinál nem érzett semmit. Persze más kaliber Rosita, sokkal masszívabb, erősebb, nagyobb súlyú norvég erdei nőstény, és még nem volt olyan előre haladott a vemhesség sem, hogy könnyű legyen megérezni.

Rosi és hatalmas tappancsai. Annak idején nem terveztük megtartani – de szerelem volt első látásra

El voltunk keseredve, de közben én reménykedtem is, mert Rosi szépen evett, hízott. Aztán mikor Eszter újra jött, szintén megnézte, de akkor is igazából annyi volt a következtetés, hogy bár nem érzi a piciket, de szerinte vemhes. Nos, nem nyugodtam meg, bár ha szavazni kellett volna, én is arra szavaztam volna, hogy vemhes, de azért az életemet nem mertem volna rá feltenni. Ahhoz még kellett néhány hét, így igazából csak a szülés előtt kb. három héttel voltam teljesen biztos a dolgomban. Addigra egyértelműen pocakos volt Rosi, mégha nem is volt akkora hasa mint máskor. Nagyon boldog voltam, és nagyon vártam, hogy jöjjön a szülés, és végre megpillanthassuk Teu és Rosi kis apró norvég erdei kiscicáit.

Rosi mindig minden mókában benne van, sőt, általában értelmi szerző…:D

Szeretjük, ha egyszerre két vemhes van és a szülések viszonylag közel esnek egymáshoz, így ha bármi történne, tudnak egymásnak segíteni a mamacicák. Az, hogy totál ugyanazokon a napokon pároztattunk, mert egyszerre kezdtek tüzelni, már a véletlen műve, és az is, hogy mindkét nőstényünk kiscicáit ugyanakkorra vártuk. Így aztán folyamatosan találgattuk, vajon melyik szül előbb? Az akinek kevesebb kiscica van a pocakjában, de épp ezért talán egy hajszállal fejlettebbek és nagyobbak, tehát készebbek a picik a kinti létre? Vagy pont az, akinek több pici várható és már nincs elég hely?

Jómagam sem tudtam a választ, hiszen a két fenti állítás  nem több, mint állítás, semmi tudományos ismeret nincs mögötte. Ráadásul a cicákat több napon keresztül pároztatjuk, így az, hogy pontosan mikor lettek vemhesek talány, de ez a szülésnél több napos eltérést is okozhat, nem is beszélve sok-sok más egyéb tényezőről. Nekem végül is mindegy volt, ki szül előbb, egy óhajom volt: ne egyszerre! És ez az óhajom meghallgatásra talált! (Sajnos a lottó ötöst nem vettem hozzá. Majd legközelebb.)

Néhány nappal a szülés előtt a két vemhes

Az utolsó napokban már szinte biztos voltam benne, hogy Rosi fog előbb szülni. Teljesen tipikus szülés előtti pozíciókat vett fel, fáradt volt, kereste a helyeket.
Apropó. Helyek. Sajnos nekünk az nem jött be, hogy a nőstények ugyanazon szobában szüljenek. Egyszer próbáltuk, mert szülés előtt nagyon ragaszkodnak a másik társaságához, szívesen mennek be a már meglévő alomhoz és gondozgatják a piciket. Ezzel nincs gond, de amint a szülés megkezdődik totális káosz veszi fejét, hogy akkor a megszületett apróság most kié, kinek kéne gondját viselni, feszültség-idegesség, rohangálás – minden, amire egy szüléskor semmi szükség nincs. Így aztán két külön szülő helyet alakítottunk ki. Egyik a szokásos, a hálószobánk. A másik egy belső előszoba, egy kisebb helység, ahol a hűtőt  és néhány más dolgot tartottunk – ezek most kikerültek a másik, nagyobb előszobába. Nagyon nyugis kis kuckót sikerült kialakítani. Szépen berendeztem. Helyet kapott a szülő box – a mamának, előtte néhány szőrme, pléd, párnák – nekem, alom, tálak enni és innivalóval, mérleg, törlőkendők, papír törlők, törölközők, elektromos fűtőtest – és még néhány kellék. A hálószobában ugyanígy.

Úgy döntöttem, hogy Rosi fog a kis kuckós helyen szülni, mert ugye, tudjuk, nem a legkönnyebb eset, és jobb, ha a lehető legnagyobb nyugalomban tud lenni mind szülés közben, mind utána. A hálószoba is nyugis, de onnét van a kijáró a kennelbe, így egy-két nap után elengedhetetlen, hogy a többi cicát ne engedjük oda, hiszen máshogy nem tudnak kimenni. Szerencsére ez Rosin (és Johin) kívül ez senkit nem szokott zavarni, a többiek tudomásul szokták venni, hogy a box és a benne lévők tabuk, így a kismamák nyugodtan vannak a picikkel attól, hogy a többiek használják a kijárót. Tény, hogy mivel a kennelt nem tudtuk még befejezni, így ez a helyzet most nem állt fenn – bár akkor én még reménykedtem, hogy hamarosan készen lesz.

Irgalmatlan nagy meló… Két oldal készen – ekkor bontottuk le a régit.

Helyek készen. Én felkészülten (bármit is jelentsen az…) Igyekeztem a 64. napig többet aludni, több-kevesebb sikerrel, de utána már jött az éjszakázás, hiszen sokszor indul be éjjel szülés, muszáj legalább óránként, és ahogy telnek a napok, akár fél óránként ellenőrizni a kismamát, hogy minden rendben van-e. Most kettőt. Így szombattól-keddig már nagyon keveset aludtam, bár sokszor annyira rendesek voltak, hogy Jenny mellettem aludt végig az ágyban, Rosi pedig a teraszajtó melletti kedvenc helyén nyúlt el – így ritkán kellett keresgetni őket a házban, elég volt legtöbbször csak felkelni, és figyelni őket.

Szülés előtti este. Látjátok a behajlított talpakat – ilyenkor jött egy fájás

Kedden Rosinak napközben már “jósló fájásai” voltak, biztos voltam benne, hogy hamarosan megkezdődik a szülés is, de igazából az éjszaka még mindig nyugodtan telt. Nem nagyon aludt már Rosi, inkább csak nézegetett, elnyúlt, néha jött-ment. Éjszaka fél óránként ellenőriztem, viszont fél ötkor úgy döntöttem, hogy adok magamnak egy hosszabb pihenőt, és fél hatig aludtam. Akkor keltem, és úgy gondoltam, ha nincs semmi történés, megiszom  nyugodtan egy kávét, és nekilátok a napi teendőknek.

Itt már tudtam, hogy elindult a szülés

Viszont történés volt, Rosi egyértelműen mutatta a közeledő szülés jeleit, így villám gyorsasággal intéztem el mindazt, ami nagyon fontos volt: kajaosztás a macskáknak, kutyáknak, vízcsere, almolás – a többi feladat megvár. Kezet mostam, kivittem Rosit néhány könyvvel, telefonnal és a kávémmal a neki szánt szülőhelyhez. Elhelyezkedtem. Nem úgy Rosi. Rosi úgy döntött, hogy ez a szülőhely nem jó, fujj, nem tetszik, nem ezt akarja, és kaparni kezdte az ajtót. Próbáltam jobb belátásra bírni, simogatni a boxban – amit totálisan felforgatott, némi jutifalattal lekenyerezni, de ő csak rohant az ajtóhoz, és már nem csak kaparta, rágta, tépte úgy, hogy hullottak a faforgácsok mindenfelé. Elgondolkoztam, hogy milyen állatom is van nekem, hód-e vagy macska… de sok időm nem volt ábrándozni, mert a helyzet így tarthatatlan volt. Hát jó. Legyen. Menjünk akkor a szobába, hátha az jobban tetszik, ott már szült. (Bár tegyük hozzá, amikor nem mehetnek ki ebbe az előszobába, amit már legutóbb is szülőszobának használtunk Jenny szülésénél, akkor mindig ki akarnak menni, és napok óta berendeztem, hogy szokják, lakják be. Mondjuk tény, hogy Rosinak csakazértsem tetszett akkor sem, míg Jennyke szívesen időzött ott bármikor.

Szóval Rosi a szobában, és még az a néhány dolog, amiből egy van – mérleg, jegyzetfüzet a szüléshez, ilyenek. Rosi egy-két röpke percig elégedettebbnek tűnt, de azért ez nem tartott sokáig. Már hogy is tartott volna. Rosi az a macska, akinek saját akarata van mindenben és mindenkor. Van mégegy ilyen cicánk. Teutates. Nos, a bécsi kiállításon a kedves cicagazdink, Judit gyújtott világot a fejemben, hogy ezt a két macskát pároztatni… ööö lehet, hogy kicsit erős elgondolás volt. Érdekes, hogy előtte egyáltalán nem gondolkoztunk ezen, de utána se vége-se hossza nem volt a nevetéseknek, amikor elképzeltük, hogy Rosi majd kis akarnok “vérmacskákat” szül, akik az anyaméhből egyből rámvetik magukat foggal-körömmel, és nem szabadulok tőlük többé. 😀 (A leendő gazdik megnyugtatására írom, hogy minden bizonnyal egyéniségek születtek hozzánk, akik a fotózáson ötszörös hangerővel és vitalitással adják tudtunkra hogy ők bizony Rosi és Teu utódai, akik nem tűrik az efféle inzultálást – ellenben Jenny babáival, akik ilyenkor is boldogan és elégedetten tekintenek a világba. Szóval előre szólok, hogy nem vállalok felelősséget az erős egyéniségek által okozott vidám és nem mindennapi történésekért leendő otthonukban :D)

Teu – aki talán a legnagyobb egyéniség a macskáink között, de nem mindig könnyű vele így ivarosan. Kíváncsiak vagyunk mit örökít ebből át az apróságoknak

Szóval néhány perc után Rosi úgy döntött, hogy nem, ez bizony megint csak nem az a hely, ahol ő szülni szeretne. Ilyen szokott azért másik macskával is lenni, de amint megkezdődik a szülés mindig lenyugszanak a kedélyek, és szépen megy minden a boxban a maga útján. Ezt mondogattam magamban, és nem engedtem Rosinak, aki egyre elkeseredettebben szeretett volna kitörni a börtönből  szülőszobából. Az a baj, hogy közben a fájások is beindultak, de Rosi mégcsak a box közelébe sem volt hajlandó menni. Néhány fájás után felpattant, és tovább bontotta az amúgy is jobb napokat látott ajtót, amin már sok kandúr és nőstény hagyta ott a foga nyomát, hasította ki a megfelelő darabot annak reményében, hogy közelebb kerül a céljához. Vannak ilyenek a házban, nekünk már fel sem tűnik, de talán a látogatók furcsán szemlélhetik, hogy mi az atya ég az, ami szétszed egy fenyőfa ajtót. Hát egy norvég erdei. Simán. Az ösztön nagy úr az állatoknál (némely embernél is, de ezt most hagyjuk).
Kezdett a helyzet tarthatatlan lenni, én pedig aggódni kezdtem, hogy mi lesz így ebből, és hogy egyáltalán nekiáll-e bent szülni. Épp ezen agyaltam, amikor Rosiból kipottyant valami minden különösebb erőlködés nélkül, miközben éppen ki akart menni. Megnéztem, egy lepényszerű dolog volt, de mégsem olyan volt mint a lepény. Rosi megszagolta, megenni nem akarta, sosem láttam még ilyet, fura volt, nem tetszett, hogy nem tudom mi történik. Még a boxot felforgattam gyorsan, hogy tuti, mikor még bent feküdt Rosi nem született-e egy pici, de nonszensz, észre vettem volna. Jöhetne előbb a lepény, mint a kiscica, csak ugye onnét, hogy már nem ad oxigént, és a picinek valamennyi ideje még van, hogy gond nélkül megszülessen, és ne fulladjon meg a lepény nélkül, de ez az idő véges. És mivel Rosi ideges volt, és nem volt hajlandó befeküdni szülni, így nekem dönteni kellett, hogy akkor most mi a csuda legyen, hiszen ha ez a valami lepény, akkor macska is tartozik hozzá, akinek ki kéne jönni, mielőtt baj lesz. Ehhez pedig Rosinak az kell, amit ő akar. Másként nem fog menni. Szememet az égre emeltem,  és kiengedtem hát Rosit, aki gyorsan betelepedett az általa már napok óta előnyben részesített kaparófa alsó kuckójába a nappaliban.

Nos, soha jobb helyet szüléshez… Rosi itt liheg, fájásai jöttek éppen

Remek. A macska éppen elfér benne kifli alakban, sötét van bent, és egy kerek lyukon tudok mindössze benyúlni vagy benézni. Ráadásul a bele való párna sem volt benne, mert azt kivittem Rosinak még az előszobába, hátha tetszik neki, szeretett rajta feküdni. Rosi tehát bent feküdt (az amúgy méreg drága) kaparófa kis kuckójában a csupasz fán, míg két darab szülőszoba állt rendelkezésre fullosan, több réteg törölköző és nedvszívó pelussal felszerelve, hiszen szüléskor mindenféle jön, magzatvíz, váladék, vér… De ez csak az egyik probléma volt. Volt itt más is, hogy ne lett volna. Minden “hozzávaló” valamelyik szülő helységben volt, továbbá 7, azaz hét darab másik norvég erdei akart feltétlenül részt venni a szülés érdekes és izgalmas történésében, viszont ezt a nyolcadik nem akarta – és én sem. Az idő telt, és nem tudtam, hogy veszélyben van-e bármelyik pici bent, ezért bár nyugodtan viselkedtem a gyomrom azért összeszorult. Ilyenkor gyors és határozott döntéseket kell hozni, nincs idő tesze-toszaságra. Jennyt és Lorát kiraktam a kis előszobába, a többi ötöt betereltem a szobába.
Így állt elő az a helyzet, hogy volt két szuper-felszerelt szülőszobánk teli nem szülő macskákkal, és a nappali-konyha-étkező- felső szint állt rendelkezésre egy szülő macskának. Nem tudtam sírjak-e vagy nevessek, de inkább próbáltam a legszükségesebb dolgokat összevadászni, a ház lakóiban pedig tudatosítani, hogy a konyha-étkező-nappali részleg átmenetileg üzemen kívül van. Nem, ne egyenek – én sem ettem. Nem, ne igyanak – én sem ittam még aznap semmit, mindenki szépen álljon neki dolgozni-tanulni, mert türelmem az van – de csak a macska felé ebben a helyzetben.
Kis idő után felállt a rendszer, és sikerült még Rosi alá betenni a kuckóba való párnát – legalább ne a kemény fára szülessenek a picik, és talán majd kimosható lesz – ha nem, hát kidobjuk, csak a kaparófának ne legyen baja, ha lehet. Bár pillanatnyilag egy dolog érdekelt: hogy mielőbb megszülessen az első kicsi, és lássam, hogy él-e. Ugyanakkor megfogadtam, ha nem lesz gond, akkor ezentúl “hallgatok” Rosira, és ott szülhet ahol akar, csak kerüljük el ezt a sok gyomorideget, mert ez senkinek sem jó. Egyébként ahogy elhelyezkedett, szinte el is indultak a fájások. Közben beszéltem Eszterrel, hogy jött egy lepény, de pici nem, és mi legyen. Megnyugtatott, hogy szerinte nem vagyunk még túl a kritikus időn, élve megszülethet a kicsi, hagyjam nyugodtan ott szülni ahol akar. (Amúgy Eszter hangját receptre kéne felírni mindenkinek, aki valamiért ideges, feszült. Hihetetlenül meleg, kedves és megnyugtató a hangja ilyen helyzetekben, pedig én sem vagyok egy idegbeteg állat, de nagyon jólesett beszélni vele. Egy áldás ő nekünk, de ezt már mondtam sokszor.)
Rosinak szinte azonnal jöttek a tolófájásai, ahogy elrendeztem mindent, és néhány perc után megérkezett az első apróság. Igen ám, de rohadtul nem láttam semmit, így nem sok fogalmam vont a történésekről. Amikor végre Rosi úgy fordult, hogy láttam az apróságot, és azt is hogy mozog, azért hálát adtam a Mindenhatónak, és kisebb kő gördült le a szívemről, de tudtam hogy még csak csatát  nyertünk, nem háborút.

Ennyit láttam az elsőszülöttből úgy egy óra elteltével.

Rosi tette a dolgát, és nyugodt volt végre. A pici kint volt, a lepény bent – ergo ami kijött, az nem ehhez a kicsihez tartozott. Ez azért nem volt megnyugtató, de igyekeztem elengedni ezt a dolgot és Rosira meg a picire koncentrálni. Fél óra telt el, mire meglett a lepény is, Rosi ellátta a babát, példásan, alaposan, megette a lepényt, elrágta a zsinórt, az apróság pihent, az én szemeim kigúvadtak, de akkor sem láttam nagyon semmit, csak hogy a pici sötét, feketének tűnik, de a talpa fehér. Nagyon örültem. Tényleg nagyon, de tudtam, hogy még messze a vége és annyi minden történhet még.

MIt mondhatnék? Egy szülés képei…

Itt egy órás szünet következett, Rosi boldogan nyalogatta a kis elsőszülöttet, aki vagy pihent, vagy szopni próbált. Nem vettem ki megmérni – jobb Rosit nem magamra haragítani, úgy voltam vele, ha a második nagyon hasonlít majd, akkor megmérem, hogy tudjam majd később melyik pici melyik. Hideg volt a padló. Kemény is. Fáztam is. De ez az egész nem az én kényelmemről szól.
Aztán Rosi is elfeküdt oldalra, és lassan megjelentek a jól ismert hullámok, felhúzta a lábát, tolt és minden erőlködés nélkül életet adott egy újabb apró norvég erdeinek. Mivel ilyenkor többször helyet vált, hiszen próbál hozzáférni a picihez, tisztogatni, burkot nyitni, gondoltam itt az idő, hogy megnézzem az elsőszülöttet. Megmértem gyorsan, elégedett voltam a súlyával, és azt is konstatáltam, hogy kislány. A kettes számú apróság éppúgy feketének tűnt fehér tappancsokkal, és alig tíz perc múlva már a lepény is kint volt. Rosita csodálatosan tette a dolgát, nem tudtam volna hozzátenni ehhez semmit, így csak figyeltem, és hagytam, hogy úgy csináljon mindent, ahogy az ösztönei diktálják – annál okosabbak úgysem lehetünk. Próbáltam néha bekukucskálni, megnézni, hogy mi a helyzet, de mivel sokat nem láttam, így hanyatt feküdtem a padlón, és vártam. Telt múlt az idő, nem történt semmi, a két apróság szopizott, Rosita pihent.

Minden nyugodt és békés volt, a többiek feltehetően elaludtak bent a szülőszobákban, mert mindenütt csend honolt. Eltelt így egy óra, kettő, három – éhes voltam, Szabi hozott nekem egy kis sajtot.

Reggeli – délután

Megnéztem a második picit, megszáradt már teljesen, és láttam hogy nem is fekete, hanem kék. Megmértem őt is, majd visszatettem Rosihoz, aki el volt foglalva az újabb jövevénnyel. Nem igazán láttam belőle semmit, csak hogy nincs benne fehér. A többi ráér – összekeverni nem fogom az előző aprókkal. Épphogy végzett Rosi a hármaska tisztogatásával már jöttek is az újabb fájások, és hipp-hopp megérkezett a negyedik baba. Rosinál 4-6 picire számítottam, de inkább hajlottam a 4-5 felé, így tudtam, hogy a nagy részén valószínűleg túl vagyunk a szülésnek, ami nem baj, mert messze volt már a reggel hat, bőven három után járt már az idő. Mivel most is csak annyit láttam, hogy a pici sötét színű, és nincs benne fehér, így az előző apróságot kivettem, megmértem, láttam, hogy fiú. Rosi örömmel és elégedetten rendezgette a piciket, láttam, hogy az alatta lévő párna már tocsog mindentől, próbáltam néhány papírtörlővel és kis törölközővel felitatni, hogy a picik minél szárazabb helyen feküdjenek, és betakartam őket egy kis puha takaróval. Egy óra sem telt el, és jöttek az újabb fájások. Örültem, hogy jól halad minden, és mivel Rosi éppen úgy mozdult, hogy a hátsó felét teljesen kitolta a kuckó bejáratán, így a kezembe pottyanva született meg az ötödik apró, és ahogy Rosi fordult és feküdt le tettem le én is a párnára a picit. A többi apróság ilyenkor igyekszik kapaszkodni, és nem elveszíteni a megszerzett cicit. Nem irigylem az anyamacskát, aki igyekszik szülni, miközben másik négy apróság csüng rajta, és nemtetszésének ad hangot, ha a mama helyet változtat. De hát ez márcsak ilyen… Az újabb apróság, fején egy fehér csíkkal és fehér tappancsokkal azt sem várta meg, hogy a lepény kijöjjön, egyből szopizni kezdett úgy ahogy volt. Életre való apróság, kétség nem fér hozzá.
Hamarosan békésen szuszogott mindenki, Rosi pihent, én vártam hogy lesz-e még bármi, bár valami azt súgta, hogy a szülésnek vége.

Eszterrel egyeztettem, hogy nem jön még most este, mert ha esetleg nincs vége, akkor nem akarja megzavarni a történést, főként, hogy Rosiról van szó. Így megbeszéltük, hogy reggel fél nyolc felé érkezik majd. (Ami aztán szintén meghiúsult, Jenny szülése miatt – de ez már egy másik történet. A következő.)
Vártam egy jó órát, de a többiek már kezdtek türelmetlenek lenni, nem szeretik, ha bárhová is be vannak zárva, így némi gondolkodás után a szobában lévő boxból kivettem a szüléshez bekészített cuccokat, és betettem helyette a szőrmét, az oldalakhoz feltekert kis takarókat, letakartam az egész boxot egy pléddel. Puha, meleg, biztonságos kuckó lett.

Végre a boxban a kis család

Már csak a legnehezebb feladat volt hátra, kivenni Rositól a piciket és elhitetni vele, hogy a boxban a szobában tökéletes helyük lesz. A piciket egy cicafekhelybe tettem, letakartam, és átszaladtam vele a szobába. Persze volt visítás, így Rosi azonnal kiugrott a kuckóból és követett, ideges volt, de szerencsére azonnal befeküdt a picik mellé, és hamar lenyugodott, nem zavarta az sem, hogy elköltöztettem a szülőhelyről. Ettől én is megnyugodtam, és bíztam benne, hogy nem fogja őket hurcolászni, hanem elégedett lesz a helyükkel. Rendet raktam kint, adtam mindenkinek enni-inni, aztán csak gyönyörködtem az újdonsült kis családban. Később kimentem, és elújságoltam Teunak, hogy apuka lett, örüljön. Biztos örült, legalábbis a nyakamba mászott és megtépte a hajamat – ez már biztos az öröm jele, vagy mi. Remélem a kicsik nem veszik fel ezt a szokást, mert ha öt kis Rosi-Teu bébi fogja tépni a hajam, akkor nekem végem.
Rosi jól volt, szerencsére ezután a szülés után nem volt sem extrán fáradt, sem lázas – ha nem is volt rövid, de nagyon szép és tökéletes szülés volt.

Én viszont nagyon fáradt voltam (kérdés mitől?) és éhes, így egyszerre főztem és próbáltam haladni a sok elmaradt teendővel. Jenny jól volt, kedves és aranyos, mint mindig, de látszott rajta, hogy fáradt és befelé figyel ő is. Így aztán igyekeztem mielőbb lefeküdni. Megkértem Szabit, hogy aludjon kint a nappaliban, és nézzen rá óránként Jennyre, én is ránézek majd többször éjjel, de muszáj legalább egy-két órát aludnom. Kiokosítottam, hogy mit kell figyelni és mikor szóljon. Így is lett. Szabi kelt szorgalmasna, én pedig éjféltől fél négyig aludtam 2 felkeléssel. Fél négy után mondta Szabi, amikor kijöttem, hogy minden rendben, Jenny-t kizárta a kis előszobába az imént, mert barna váladék folyik belőle, és visszafeküdt aludni. Itt elnyomtam egy mosolyt, hogy örülök, hogy ezt észlelte és kizárta a macskát, de még jó, hogy felkeltem, mert minden bizonnyal Jenny szülni fog akár pillanatokon belül, amit persze elintézne maga is, de én  jobb szeretnék ott lenni. Így gyorsan köntöst húztam, csináltam egy kávét, megnéztem minden van-e kint, ami kellhet, és kértem Szabit, menjen be Rosihoz aludni.

Még egy pillantást vettem Rosira és az öt szépséges apróságra, majd becsuktam magam mögött az ajtót, hogy egy újabb csoda megtörténtének adjam át magam.

A többi pedig már egy másik történet.

Tanulságos volt Rosi szülése, ő tényleg az macska, akinek az akarata előtt ilyenkor fejet kell hajtani. Szerencsére minden pici épen és egészségesen született, azóta azt is sikerült kideríteni, hogy mi volt az, amit először lepénynek  hittem. Megint tanultam valamit, de legfőképpen azt, hogy mi csak asszisztálhatunk ahhoz, ami történik, minél kevésbé avatkozunk közbe annál jobb, és a türelem, nyugodtság elengedhetetlen.

Rosi és Teu apróságai egyszerűen csodálatosak, lassan nyitogatják már a szemüket és egy újabb korszakhoz érkezünk majd.

Béke

Elnevezésükben kedves barátunk, grafikusunk, Laci segített nekünk, aki nagy ismerője a csillagoknak, ezúton is köszönöm neki. Nem csak ezt. Mindent. Különösen szerettem volna most, hogy az apró kis norvég erdeik csillagneveket kapjanak, hiszen: Only in the darkness can you see the stars…. és a sötét időkben még nagyobb szükségünk van a csillagok meleg, tiszta, semmihez sem hasonlítható, reményt adó fényére.

Köszönjük, hogy velünk vagytok, ölelésem,

Virág

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük