Rosita szülése – pokol és menny

Kedves Olvasóm!

Olyan régóta halogatom már, hogy elmeséljem Neked Rosita szüléstörténetét. Persze, sok volt a dolgom. Fáradt voltam. Kialvatlan. Örökös rohanás. Sorolhatnám az indokokat, de az az igazság, hogy valójában nem álltam készen arra, hogy újra átéljem azt, ami történt.
A kicsik nagyrészt már kiköltöztek, és bár több erőt most sem érzek, hogy felidézzem azt a napot, de jár Rosinak, jár a hat kis fluffy szőrgombolyag norvég erdeinek, és valahol magamnak is az, hogy elmeséljem a történetet.

Voltak ilyen vidám napok is…

Rosi előtt, még a 2020-as év végén Jenny szült utoljára nálunk, olvashattátok, végig izgulhattátok az embert-macskát próbáló napokat. Örültem, hogy nem várható több szülés, és hogy lesz időm-erőm kicsit emészteni az akkori történéseket. (Ha nem olvastad, itt megteheted: https://www.nordicverden.hu/jenny-zulese-avagy-minden-jo-ha-jo-a-vege/ )

Emésztettem. És közben gyűrtem a hétköznapokat (mind a hetet, tekintve, hogy a hétvége sem másabb, mint egy hétköznap) Nayeli hét és Jenny három kis norvég erdeijével. Volt feladat bőven, elég ha csak Minnie-re gondoltok, akit hetekig etettem éjjel és nappal.

A kávé mindig segít. Meg néhány macska…

Gyorsan repült az idő, hamar eltelt a két hónap. Rosinak elég nagy hasa volt, én öt kicsit gondoltam, mert nem tűnt egyenlőnek a két oldal, de a hét meg túl soknak tűnt a pocak méretéhez. Persze ezek csak ilyen megfigyelések, az embert érhetik meglepetések. Vártam ezt az almot, mert Rosi hatalmas személyiség, és a kiscicái is mindig igazán különlegesek, és általában nagyon kis bundásak már szinte a születésüktől. Szerintünk ez Masektól jön, ő volt csupa fluff már picinek is.

Baby Masek

A tavalyi párosítást ismételtük, a papa ismét Teu. Valójában Rosival nincs is túl sok választásunk, mivel Masek az apja, így csak Jaime és Teu jöhetnek szóba, mivel  Wind is rokonságban áll vele. Jaime-vel már több alma volt, így most Teu a soros.

Teutates

Érdekes az is, hogy mennyire fog hasonlítani az előző alomra az új. Színben, nemek arányában, kinézetben, viselkedésben. Szóval izgatottan vártam a piciket. Rosi örömmel terelgette Nayeli és Jenny kiscicáit, nem teltek unalmasan az utolsó napok a szülés előtt sem neki, sem nekem. Tíz darab két hónapos norvég erdei nem hagyja unatkozni az embert. Rosi sokat aludt, pihent az utolsó napokban, én szinte semmit – de hát végülis nem nekem kell szülni, teljesen rendjén van ez így.

Rosi a szülés előtti napon

Elérkezett a várva-várt és szülésre legesélyesebb 65. nap. Keveset aludtam – Rosit csekkoltam fél-egy óránként, no meg a tíz kis norvég erdei sem annyira segítette a nyugodt alvásomat. Korán keltem, mert sokszor indul be a szülés a reggeli, vagy délelőtti órákban, szerettem volna minél több dologgal elkészülni mielőbb. Haladtam a szokásos teendőkkel, Rosi közben bebújt a kaparófa odújába, de tekintettel arra, hogy tudtam, nem csak egy-két kiscica várható szerettem volna, ha semmiképpen nem indul be ott a szülés.

Rosi a kuckóban

A két hónaposak közül néhányan beköltöztek Rosi mellé, szerintem melege volt, és kinyújtózni sem tudott, így inkább besétált a szobában lévő, neki előkészített boxba. Fent is volt neki egy fullos szülőszoba előkészítve, de onnét undorral fordult ki. Én jobban örültem volna annak, ha ott szül, mert akkor nem zavarja a többiek kennelbe való kijárását, de ha Rosi akar valamit, akkor azt nagyon akarja – nem olyan jó ellenkezni vele ebben, és nem is vezet sehova.

A boxban is köré gyűltek a picik

Feküdt Rosi a boxban, mellette néhány kis Nayeli csemete, én pedig amennyire tudtam csendben és nyugalomban, de tettem a szokásos dolgokat. Ha valaki kérdezte volna, arra tettem volna le a voksomat, hogy megindul a szülés még aznap, Rosi elég koncentrált volt.
Így is lett.

Időről időre ellenőriztem Rosit, és az egyik ilyen alkalommal láttam, hogy fájások jönnek. No, ennek a fele sem tréfa – gondoltam magamban -, és próbáltam bekészíteni, ami még nem volt ott – kávé (of course), telefon, és kiterelni az oda nem illő vagy nem szükséges elemeket, úgy mint egy rakat két hónapos norvég erdei, akiknek ez nem tetszett, és annyira Rosinak sem. A szülés ezen szakaszában örülnek, ha van ott velük kicsi vagy nagy, de aztán ez változik, és sokkal egyszerűbb már ez elején világos körülményeket teremteni. Legalábbis nekem.

Szerencsére nem zavarta meg a folyamatot, Rosi nem volt ideges, nem akart kijönni, helyet változtatni – és ennek igazán örültem.
Sok tolófájás jött, de a pici nem akart megszületni. Kezdtem kicsit hosszúnak érezni ezt a szakaszt, amikor végre a fájás közben láthatóvá vált a pici, de vissza is csusszant a fájás végeztével. Drukkoltam Rosinak, de ennél többet nem akartam tenni, nem jó beleavatkozni a dolgokba, Rosi is eléggé bebújt a sarokba. Tette a dolgát, én meg vártam, de azért közben izgultam is, mert láttam, hogy nagyon erőlködik.
Fellélegeztem, amikor végre megszületett a kicsi, akiből nem láttam szinte semmit, mert sötét volt a boxban, Rosi is nagyon takarta. Hagytam, hogy ellássa, és bár fura volt, hogy a szokásosnál sokkal hosszabban tisztogatja, nem akartam megzavarni. Láttam, hogy fehér mancsa van, és szépséges fehér csík a homlokán, mozog, de ennél többet nem.

Az elsőszülött. Nincs róla több kép.

Majd negyed óra telt el, mire Rosi elfeküdt újra, gondoltam, hogy megnézem a picit, nincs-e még rajta a lepény, mert hallottam, hogy nyöszörög, de nem jutott még oda szopizni. Óvatosan levettem róla Rosi nagy bozontos farkát, de még így is elveszett a sok szőrben. Kék színe volt, erős, nagy babának tűnt, de rekedt hangon sírdogált, ezért ki akartam venni, hogy megnézzem közelebbről.
Felemeltem.
Ekkor láttam meg a vörös színű tekervényeket, amik mint egy puha pamutgombolyag eltévedt darabjai követték a kis testet. Egy pillanatra nem értettem. Egy pillanatra azt sem tudtam mi történik. Hogy hol vagyok. De legfőképpen azt nem, hogy miért.
MIÉRT???
Sok dolgot átéltem már a tenyésztés alatt, de erre nem voltam felkészülve. A látványra. Az érzésre. Bénultan bámultam a kezemben lévő apróságra, mert azt egyből láttam, hogy ami lóg róla, az nem a köldökzsinóron függő méhlepény. Azt Rosi szépen elrágta, megette… Minden, ami ott lógott, annak bent lett volna a helye. A kiscicában. A belei.
Neeeeee!  – hördült föl belőlem…Sokkoló volt és felfoghatatlan. És annyira fájó, hogy azt hittem elájulok. Hogy elrohanok. Soha többet nem jövök vissza. Mert én ezt nem akarom. Mert én ezt nem bírom ki. Csinálja ezt valaki más. Valaki, aki szerint nekem olyan jó, mert én macskát tenyésztek. De én nem. Ezt nem.
És nem azért, mert megtörtént. Tudom, hogy van ilyen, hogy nyitott hasfal… De ő élt. Tökéletesen egészségesnek látszott. Nagy volt. Erős. Szép. És élni akart. Mindent ugyanúgy csinált, mint bármelyik pici a szülés utáni percekben. És tudtam, hogy esélye sincs túlélni. Hogy minden egyes másodperc itt a földön szenvedés neki. Mert ezt itt, ma, Magyarországon össze nem rakja senki. És lehet, hogy sehol a világon. Ha lenne is hozzá apparátus és hely, a fertőzés veszélye akkora, hogy nem gondolom, hogy sikerülne. És különben is. Ez csak egy kiscica. De.. tudjuk, hogy nem csak egy kiscica. A mi cicánk. Akit vártunk. Akit vártak. Aki él. És élni akar. Mert neki meg sem fordul a fejében, hogy nem fog.
Ez a pillanat és az ezt követő két óra rémálom volt. A hiába való küzdelem két órája.
Nem tudtam mit tegyek. Hívni próbáltam Esztert, de nem vette fel. Írtam neki, hogy baj van. Felhívott. Elmondtam. Hallottam a hangján, hogy neki sem esett jól. Nagyon nem. És indul hamarosan a műtőbe, nem tud eljönni, nem tud segíteni. Ha el tudom vinni, akkor persze elaltatja. De egyedül voltam. És ott volt Rosi, aki nem tudtam hogy reagál, ha elveszem tőle az elsőszülöttet. Féltem, hogy bepánikol, hogy ideges lesz, hogy leáll a szülés, hogy baja lesz a többi picinek bent. Tudtam, hogy ennek a kis léleknek meg kell várnia, hogy szülessen még egy apróság, mert addig nem merem elvenni Rositól. De ha születik is, nem merem itthagyni Rosit. Vagy igen? Jesszusom… mit csináljak? Szabi a városban volt, írtam neki, de még idő volt, hogy indulni tudjon.  Minden egyes perc ezerszer hosszabbnak tűnt. Ólomlábakon járt az idő. Rosi is feszült volt. Feltúrta az egész boxot. Melege is lehetett, elfötört mindent maga alól, hogy a box hűs alján fekhessen. A pici meg kúszott-mászott utána. Húzta maga után a beleit. Sírt. Elfúló, rekedt hangon folyamatosan sírt. Próbáltam segíteni, egy papír törlővel mellé tettem a beleket, igyekeztem, hogy Rosi közelében legyen, takargattam, ne fázzon, hiszen így ő is a box csupasz alján feküdt. Azt akartam, hogy amíg élnie kell, az legalább amennyire lehet, legyen komfortos. Hogy ne fázzon. Hogy legyen a mamája mellett. Nem tudott szopizni, Rosi nyugtalan volt, sokat mozgott. Az apró kúszva-mászva próbálta követni. Azt hittem nem fogja sokáig bírni. Hogy meghal De bírta… Iszonyú volt nézni ezt a küzdelmet, aminek értelme nem volt, aminek minden pillanata fájdalommal töltött el. És félelemmel. Hogy mi lesz…, ha Rosi szül egy újabb picit. Elvegyem-e? Mit tegyek vele? Kint cudar hideg van. Tél.  Ha kirakom a hidegre… talán hamar meghal, és akkor vége lesz. De hogy leszek erre képes? Zakatolt a szívem, azt hittem kiesik a helyéről.

Rosi mindent feltúrt… a pici ott fekszik mellette

Legalább másfél óra telt el így. Életem egyik legnehezebb másfél órája, de  hogy a legkilátástalanabb, az biztos. Szabi hazaért. Ennek örültem, mert bár nem akartam, hogy bejöjjön, de legalább már nem voltam egyedül. Mondtam neki, hogy egyelőre ne csináljon semmit, csak legyen készenlétben. A pici továbbra is elfúló hangon sírt és próbált szopizni. Őrület, hogy hogy bírta így… hogy mekkora élni akarás volt benne. Rosit valójában nem érdekelte annyira, nem tudom mit gondolt magában. Időnként megnyalogatta, megszagolta, majd visszafeküdt, tudta, hogy hosszú és nehéz órák vannak még előtte. Nem tudtam, mi lenne a jó döntés. Hogy mivel ártok többet. Ha még marad, és így Rosi is nyugodt lesz és szül majd tovább. Vagy ha véget vetek ennek, és nem szenved többet a pici.
Aztán Rosi mosdatni kezdte, és akkor… akkor felfedezte a kilógó részeket. És… elkezdte rágni. A kicsi visított. Én majdnem sokkot kaptam. Arrébb toltam Rosit. Elvettem a picit. Ezt nem bírtam már sem nézni, sem átélni… A legkilátástalanabb küzdelem volt, amit valaha csak láttam. Egyet akartam, hogy legyen vége. Felvettem a kis kapálódzó kékséget. Apró fehér mancsok nyúltak mindenfelé – keresték a mama puha szőrét… a kis száj tátogott, kereste a ma a tejét. Fogtam egy puha kis törölközőt, beletettem, mellé raktam a tekergő, kicsit rágott, vörös, puha “pamutgombolyagot”. Igyekeztem nem elraktározni a látványt. De nem tudsz mit tenni. Beléd ég. Ahogy az érzés is. Szépen betakargattam, és kirohantam vele a szobából. Rosi követni akart, becsaptam az ajtót az orra előtt. Kiabáltam Szabinak, hogy jöjjön, szóltam Eszternek, hogy Szabi megy, valaki vegye el tőle a picit. Közben kis dobozt kerestem… bele tettem a becsomagolt kis testet. Sírt. Nagyon sírt… Az egészre ráhúztam a legpuhább-legmelegebb szőrős sapkámat, hogy ne fázzon addig sem… amíg…
Rosi bent örjöngött, tépte az ajtót.
Láttam, hogy Szabit is sokkolta a dolog, pedig ő nem is látta… Elindultak. Számoltam a másodperceket. Tudom mennyi az út oda. Ezerszer tettem meg. Vártam, annyira vártam, hogy ne szenvedjen tovább.
Elmentem a mosdóba, kezet mostam. A tükörből idegen arc nézett vissza rám. Nem akartam visszamenni. Valójában semmit sem akartam, csak azt, hogy felébredjek, és egy rossz álom legyen ez az egész. De a rossz álmok néha ébren történnek meg, és annyira valóságosak, hogy annál valóságosabbak már nem is lehetnének. Rosinak szüksége volt rám. Rontott volna ki, ahogy résnyire nyitottam az ajtót, kereste a picit. Ideges volt. Hirtelen nem tudtam mitévő legyek, amikor eszembe jutott, hogy behozok egyet a kint édesen alvó 10 kis norvég erdei közül. Hátha segít.
Segített.
Minnie volt az… Rosi elégedetten mosdatgatta, rendezgette, és sokkal nyugodtabb lett. Minnie örült az extra kedvességnek, édesen Rosihoz bújt, és elaludt. Rosi lélegzete is egyenletessé vált, helyreálltak benne a dolgok. Nyugodtan szuszogtak a boxban, én is próbáltam megnyugodni és arra gondoltam, mostmár talán vége. Már elég idő telt el. Nincs más hátra, mint várni, hogy folytatódjon a szülés. És félni. Hogy minden rendben lesz-e.

Megjött Szabi. A pici túlélte az utat, még akkor is sírt, amikor Emese (az altatós orvos) elvette tőle. Borzalom. Azt gondoltam, legyen tenyésztő aki akar. De én nem. Nekem ez túl sok.
Ültem Rosi mellett, és vártam. Üres voltam, kiégett,  és végtelenül fáradt. A stressz rengeteg energiát vesz ki belőlem, és nyilván az elmúlt napokban keveset is aludtam. Elfeküdtem a box mellett. Lassan ment az idő, irgalmatlan lassan – és nem történt semmi. Rosi aludt. Később felkelt, kifeküdt az ajtó elé. Semmi jele nem volt annak, hogy folytatódna a szülés, ami nem jó. Már csak ez hiányzott. Rég délután volt.. még nem ettem aznap semmit, gondoltam legalább egy kávé kéne.
Újabb órák teltek el.
Ki kellett mennem, mert az egyik külföldi tenyésztő nem talált néhány másolatot a szűrésekről, amit még nyáron adtam neki, így elő kellett ezeket keresnem és beszkennelni neki. Rosi kijött, nem is akartam bezárni, mert a szülés teljesen leállt.

Fogalmam sem volt mikor fog a szülés folytatódni

Keresgettem a papírokat, felmentem, Szabi fent dolgozott, szkenneltem, email-eket írtam. Rosi visszament a boxba és mellé költözött néhány apróság. A nagyok közül néhányan birtokba vették a kennelt, mások hevertek a szobában. Minden és mindenki nagyon nyugodt volt és várakozó. Különös hangulat uralkodott. Ott volt a levegőben minden. A történéseknek valahogy súlya lett, ami mint egy nehéz felleg ott lebegett a szobában velünk. Vártunk. Vajon további vihar jön, vagy kiderül az ég?  A macskáim, a többi nőstény végtelen nyugalommal feküdtek lent a box mellett, és kicsit messzebb fent az ágyon. Nem mozogtak, de nem is aludtak, csak méltóságteljesen néztek Rosi felé, és vártak.
Kijöttem, az ajtót nyitva hagytam, és gyorsan elkezdtem elkészíteni a kutyák és a macskák nyers húsos vacsoráját, tudtam, hosszú lesz még az éjszaka itt, jobb ha haladok a teendőkkel, amíg tudok.

Közben rá-ránéztem Rosira, és az egyik ilyen alkalommal látom, hogy lelkesen tisztogat egy frissen született apróságot! Nagyon örültem, hogy folytatódott a szülés, mivel már majdnem nyolc óra telt el az első kiscica érkezése óta. Tudtam, hogy Eszter is aggódik, hogy miért nem jelentkeztem, így neki is írtam gyorsan. Nem mondom, hogy nem volt bennem félelem, amikor szemügyre vettem az újonnan érkezettet. Láttam a telefon fényénél, hogy kék. Hogy fehérek a mancsai. Hogy fehér csík van az orrán. Teljesen, mint az elsőszülött. Jaj, csak nehogy neki is baja legyen. Óvatosan felemeltem, és a hátára fordítottam. Néztem a hasát. Semmi. A hála érzése futott át az egész testemen. Köszönöm. Tudtam, hogy nem nagyon viselnék el már többet… Keserédes öröm, de öröm.
Visszatettem Rosi mellé, majd kitessékeltem a boxból és a szobából a csendes közönséget.

Végre itt a második!

Eszter felhívott és mondta, hogy már pont eltervezte, hogy ha befejezte a rendelést, akkor jön, mert nem jó, hogy nem haladnak a dolgok. Hallottam a hangján, örült, hogy mégis beindult újra szülés, és drukkol, hogy minden rendben menjen.
Ahogy leraktam, máris újra fájások jöttek, és gond nélkül született meg a harmadik apróság. Szépséges volt, és hatalmas. Nem szoktam a piciket bolygatni egyből szülés után, de muszáj volt látnom, hogy minden rendben van-e vele. Rendben volt. Fellélegeztem.  És vártam.

És a harmadik…

Több mint két óra telt el, és biztosan tudtam, hogy van még Rosiban kiscica. Igazam volt, kisvártatva egy újabb norvég erdei kislány született – színben nagyon hasonlított az előzőhöz. Már kibújás közben próbáltam megfigyelni, hogy nem látok-e rajta semmi rendelleneset. De minden rendben volt, ügyesen látta le Rosi, és a kis feketeség már indult is, hogy elfoglalja a helyét a többiek között.

A negyedik…

Örültem, hogy szépen halad minden, és azt gondoltam legalább még egy apróság érkezni fog. Érkezett is hamarosan, egy újabb kék pici, fehér mancsokkal. Tüneményesek voltak.

Egyre többen vannak…

Kiosontam mosdóba, és csináltam egy újabb kávét, mert alig bírtam már nyitva tartani a szemem. Átsimogattam Rozi hasát és úgy éreztem, lesz még kiscica. Vártam. Ittam a kávét. Igyekeztem nem a borzalmas reggelre gondolni, csak örülni a négy egészséges kis fehér mancsúnak, és bizakodva várni, hogy rendben befejeződjön a szülés.
Másfél óra telt el, mire újra fájások jöttek, és egy szépséges kis kék lányka látott napvilágot – persze fehér mancsokkal. Úgy látszik, ez lesz a dizájn erre az alomra – gondoltam.
Ő volt a hatodik, és azt hittem, ezzel vége is, és nem jött be a gondolatom, hogy páratlan számú kiscica van Rosiban. Sebaj. Elégedetten szemléltem az öt szuszogó-szopizó apróságot, és nagyon fájt, hogy a hatodik nincs itt velük. Ám ekkor, Rosi, félbeszakítva a gondolataimat, hipp-hopp életet adott mégegy apró kis norvég erdeinek.

Apró kis norvég erdei

Tényleg aprónak tűnt. Kisebb volt mint a többiek. És fáradt. Nem csoda. 12 órával később született, mint az első. Láttam, hogy rendben van a pocakja, megmértem, a többiekhez képest tényleg picike volt. Gyorsan visszatettem Rosihoz.
Elfeküdtem a földön. Egek… micsoda nap! Pokol és menny. Élet és halál.
Vártam egy órát, biztos voltam benne, hogy nem lesz már több kiscica. Gondolkoztam, hogy felköltöztessem-e Rosit, de arra jutottam, hogy majd holnap, ha már Eszter is járt itt és már nem lesz több történés. Rosi érzékeny a változásokra, jobb lesz majd a vizsgálatok után.

Megérkeztek hát…

Elkezdtem elpakolni… kivettem a picik alól a véres, vizes törölközőket, és puha meleg szőrmét kaptak maguk alá. Beáztattam mindent a kádban, elpakoltam a szülés kellékeit, adtam enni Rosinak. Hajnal volt, mire lefeküdtem. Nem jött álom a szememre. Túl sok volt az elmúlt nap. Túl nehéz. Gondolkoznom kellett, hogy tényleg akarom-e én ezt. Hogy mit bírok ki.

Aztán egyszercsak reggel lett.

Első dolgom volt végre nappali fényben szemügyre venni a piciket, megnézi mindet, megmérni, ellenőrizni, hogy jól gondoltam-e a nemüket. A kis utolsónak született fiúcskát ahogy kivettem, láttam, hogy furcsa, nem szimmetrikus az arca, a bal szeménél beesettnek tűnik. Éjjel nem vettem észre, annyira nem volt fény, csak azt láttam, hogy pici. Fogyott is. Ajaj, ez nem jó. Próbáltam figyelni rá, hogy ne túrják el a nagyobbak, és ő is tudjon szopizni. Közben ott voltak a szokásos reggeli teendők, Esztert is vártam…
Jött, hozta nekem a kis elsőszülöttet – én kértem, hogy jöjjön vissza hozzánk, szerettük volna mi eltemetni.
Eszter megnézte a piciket, akik már akkor is kis szőrgombolyagok voltak. Nézegette a kicsi fiút is, nem volt rajta semmi más fura, rendben volt a szájában is minden. Abban maradtunk, hogy meglátjuk hogy fejlődik, és kinyílik-e majd a szeme. Én már akkor szinte teljesen biztos voltam benne, hogy nem fog. Bíztam benne, hogy nem lesz vele semmi baj, és szépen nőni fog, ahogy a többiek. Délután kapott egy pici kecsketejet, és másnap már magától hízni kezdett.

Azt már csak mellékesen teszem hozzá, hogy néhány órát töltöttem azzal, hogy felköltöztessem Rosit, aki még csak a picik közelébe sem volt hajlandó menni fent, így aztán visszacsináltam az egészet.  Éljen. De hát ő Rosi.

Nos, így történt. Szépségesek lettek  mind a hatan. Akárhányszor rájuk néztem, hiányzott mindig a hetedik a sorból. És persze Rowan szeme sosem nyílt ki. De így is tökéletes. A legtökéletesebb kandúr, akit valaha láttam.

Baby Ro. Örök szerelem marad.

Vigyázzatok magatokra!

Ölelésem,

Virág

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük