Történések a Nordic Verden háza táján – avagy hosszú és unalmas leírás a hétköznapokról és egy kérés

Kedves Olvasóm!

 

Bár rég jelentkeztem – sűrű az élet -, de szeretettel gondoltam Rád, és ideje, hogy beszámoljak az elmúlt és jövendő eseményekről.  Utoljára szüléstörténetet írtam Neked, amik közül adós vagyok még Viva legutolsó szülésével, de igazából annyira egyszerű, szép és harmonikus volt, hogy nem is nagyon van mit ragozni rajta. Kellett ez nekem akkor, hiszen előtte volt nehézség bőven a szülések körül.

Lora, Viva és a hét amber fiú

Azóta nem érkezett újabb norvég erdei alom hozzánk, a nálunk lévők pedig szépen lassan kiköltöztek. Az amber banda fele külföldre ment, a másik fele az országon belül gazdisodott. Ketten mentek tenyészetbe, Peter és Sam. Peter jó messze, Mexikóba, ahol  él már egy cicánk Angel. Angel fantasztikus eredményeket ért el abban a hatalmas országban, büszkék vagyunk rá nagyon, de legfőképpen arra, hogy milyen okos, jó természetű norvég, aki fantasztikus anyuka is. A gazdája, Sofia végtelen kedves nő, imádja a macskáit, akiknek csodás életük van, így biztosak vagyunk benne, hogy Peter a legjobb helyre került.
Sam nem ment olyan messze, ő a szépséges Franciaországba került, egy kisebb tenyészetbe, ahol már most nagyon ügyesen illeszkedik be és nagyon jól érezi magát. Példásan viselte az utazást, egy álom macska, tényleg.
Mindkét helyen csodás kertjük van a norvég erdeiknek, szeretjük, ha ilyen tenyészetekbe mennek a cicák.

Amber banda

Így aztán Trygg – ahogy egy kedves rajongónk hívja: Kiskirályfi, és ahogy mi hívjuk: Csíki-píki –barátok nélkül maradt. Nem látom rajta, hogy nagyon elveszettnek érezné magát ettől, úgyis egy kicsit magának való, sokszor inkább mellettem volt akkor is, amikor még itt voltak a kis amber norvégok. Valahogy a ritmusa is más volt, mint Viva gyerekeié, máskor aludt, máskor játszott. Szóval egy kicsit különc a szentem – talán eddig ő hozza leginkább Teu ilyesfajta tulajdonságait.

Trygg mindig mellettem

Nem szereti, ha felveszem, de bizonyos tartásban azért egész jól elvan ha mászkálok vele, de semmiképpen nem az a Viva-kölyke típusú norvég erdei kiscica, akit ha felemelsz rongybabaként lóg, és bármit lehet vele csinálni. Trygg sokkal akaratosabb ennél és sokkal jobban érvényesíti a saját gondolatait. Kevésbé kezes. Meglátjuk, hogy mennyire lesz alkalmas emiatt arra, hogy kiállításokra járjunk vele, majd elválik. Van még időnk vele tréningezni, de az alap attitűdöket nehéz megváltoztatni.

Trygg – csak urasan

A covid miatt a kiállítások teljesen eltűntek az életünkből, ami igazából azért szomorú, mert a három fiatal norvég erdei lányunknak – Kiana, Viva, Nayeli – már csak egy kiállításon kellett volna résztvenni az első címük eléréséhez, amire nem sok esély van, mivel egyfelől aktívan tenyésztésben vannak, másfelől totálisan elszoktak az egésztől .  Kiana amúgy is utálta (miért is ne, mikor a legsikeresebb kiállítási macskánk… ), Jorinde, aki talán még az anyukájánál is esélyesebb lett volna bármire, hozzá sem szokott – hiszen a covid alatt nőtt föl. Nem is tudom, hogy egyáltalán elviselne-e egy kiállítást is, és az októberi kiállításra amúgy sem tudnánk vinni. Viva és Nayeli esetleg ott lehet – ha Viva növeszt addig bundát, és ha nem fedeztetem Nayelit addig.  De október közepe még messze van, úgyis szólok Nektek, hogy hol-mikor tudunk találkozni, valami macskát meg majdcsak felmutatunk ott, na. 😀

Nayeli

Már rég volt ilyen, hogy ne legyenek nálunk kicsik. Tudatosan terveztük így, szerettünk volna két év folyamatos munka után pihenni kicsit, illetve haladni néhány dologgal.
Pihenni Norvégiába terveztünk menni, abban az időszakban, amikor szinte alig megy le éjjel a nap, maximum csak halvány szürkület van néhány órán keresztül. Én, aki nem alszok sokat, legalább hadd lássam milyen az, amikor éjjel 11-kor is az erdőben mászkálhatok úgy, mintha fényes nappal lenne.
Nagyon készültünk erre, ehhez alakítottam az almokat, az egész éves terveket, és nagyon bíztam benne, hogy olyan lesz a covid helyzet, hogy el tudunk menni.

2019 – legutóbb Norvégiágan, a Trollstigen tetején

De nem tudtunk. Nagyon hiányzik nekem Norvégia, de ők teljesen zárva tartották az országot a turisták előtt, és igazából az ottaniaknak is megmondták hogy mindenki nyaraljon országon belül, úgyis mindenkinek van hyttéje, csónakja, stb… és ebben totál igazuk van, meg a norvégok amúgy is szeretik az országukat, imádják a természetet, jól elvannak ott. Nem csodálom, én is ellennék, szerintem nem vágynék onnét az ég világon sehova sem.

Norvégia – szerelem

Június közepéig vártuk, hogy változik a helyzet, de nem változott… így aztán úgy döntöttünk, hogy akkor elmegyünk kicsit a második kedvenc országunkba, Szlovéniába. Az az ország is egy csoda, közel is van – így aztán három éjszakára kivontuk magunkat az itthoni  teendőkből, és bár azt nem mondom, hogy kipihentük magunkat, de biztosan sokat tesz hozzá ahhoz, hogy legyen erőnk az év második feléhez.

Szlovénia – Vršič hágó, egy kis hó a nagy melegben

Azt mondanom sem kell, hogy amikor lefoglaltam a szállást és megbeszéltem a cica-kutya birodalom felvigyázást, akkor Norvégia zöldre váltott… De már sem idő, sem energia nem volt átvariálni az egészet. Gondoltuk sebaj, úgyis kennelt építünk a fiúknak, veszett nagy munka, legalább haladunk azzal rendesen.

Itt épül a fiúk hatalmas fás-bokros kennele

Szlovénia amúgy mesés, ha még nem voltatok, menjetek, ha már voltatok, menjetek másik részére. Vasárnap indultunk, de előtte péntekre még beütemeztük Minnie, Lorena és Rowan lakhelyén az erkély fémhálózást, amiről Szabi írt itt a blogon is.
Szabi ha szabin van (jaj, hülye vicc, tudom…) akkor neki előtte elég nehéz napjai vannak a munkahelyén, mert bármennyi időre is megy el, nagyon elő kell készítenie a dolgokat, hogy ne legyenek fennakadások, és ne hívogassák öt percenként (csak óránként) a szabadság alatt. Így aztán az utolsó munkanapján jó korán felkelt, hogy időben bent legyen az irodában. Nem értettem miért jött vissza néhány perc múlva, kissé feszült idegállapotban, de kiderült, hogy éjjel nekiment valaki a szabályosan parkoló autónknak az utcán. Úgy másfél métert előre tolta, és a hátsó részeken elég sok kár keletkezett. Szerencsére telefonszámot hagyott ott – stílusosan egy golflabda dobozra írva… Szabi nem volt boldog, egyfelől mert nem szereti, ha kárt tesznek a dolgaiban, másfelől azért, mert azt a kocsit használjuk arra, hogy fa és mindenféle más anyagot furikázzunk vele, ebbe pakoljuk az ezer szerszámot, ha bárhova építeni megyünk, és ezzel hordjuk a sáros-vizes kutyákat is kirándulni. Nem értékes autó, de a használati értéke nekünk pillanatnyilag nagy. És másnap reggel menni kellett szerelni… azt sem tudtuk használható-e, nyilván ha szabályosan akarsz közlekedni, akkor nem.

Milo a kutyasuliban – suliba is ezzel a kocsival jár(t)unk

Amúgy hálás is lehetnék, mert az ügy során megtudtam magamról, hogy az én energiám és  kisugárzásom egy átok, amely sok jót nem hoz az emberiségnek. (Mindezt azért, mert szóltam a ház tulajdonosnak az utcában, ahonnét az éjszakai buliból kijött az az illető, aki elvitte a kocsi hátulját, hogy tudjon róla, hogy ez történt.  Szóval mindenki nyugodjon meg, egy auralátó él a közelben – és sok jót ne várjatok tőlem. :D)
Long story… azóta sem lett vége, már így is sok időnk ment el vele, és nem tudjuk mikor lesz újra rendben az autó.
Ráadásul nekünk szükségünk van két kocsira, mert Szabinak is kell menni valamivel dolgozni,  és nekem is kell valami az állatorvosoz való mászkálás, bolt, intéznivalók, gyerek stb. dolgok okán.

Esti séta – ez most a házunktól nem messze – kocsi hiányában

Szóval itt egy kicsit lejtőt vettek az életünk dolgai. Folytatódott azzal, hogy a másik kocsiban nem működött a klíma, de a szerelő szabadságon volt, így nem tudta elvállalni a töltést. Negyven fokban klíma nélkül hosszú órákat utazni meg nem olyan vicces. Főleg nekem, aki már húsz foknál meg akar halni. A szüleim viszont kölcsönadták az ő autójukat, így ez átmenetileg megoldódott. Végleg lehet nem is fog, mert azóta már tudjuk, hogy nem a szokásos éves töltés hozza meg az eredményt, hanem a teljes csere, ami akkora összeget kóstál, hogy ennél a kocsinál nem hiszem, hogy értelme lenne.  Így aztán gondolkozhatok, hogy vegyek egy új kocsit, amiben jó a klíma, vagy használjam ezt, ami amúgy tökéletesen jó, de nincs benne klíma.
Gondoltam rárek ezt átgondolni, úgysem kell mostanában annyit a kocsi, nem megyünk már hosszú útra, macskákat sem kell hurcolni most. Persze ez sem így lett…

Jorinde – a jövő nagy reménysége

Itt néhány nyugodtabb nap következett, ami nálunk mindig gyanús. Intéztem a Mexikóba költöző Peter dokumentációját – minden is kell egy ilyen utazáshoz, de így is az utolsó pillanatig aggódhatsz, hogy beengedik-e az országba, vagy sem. Sikerült, nem találtak kivetnivalót a dokumentumokban és Peter egészségi állapotában sem. Ezekre tényleg nagyon oda kell figyelni, mert ha valami nem klappol, akár csak egy féreghajtás dátum, máris visszafordítják vagy karanténozzák a kis norvégot, ami senkinek sem hiányzik.

Peter és Sam – csodálatosak

Eljött Peter  utazásának nagy napja – jobban mondva hajnala, mivel kettő harminckor kellett indulnunk (igen, éjjel) a reptérre. Én előtte nem tudtam már elaludni, szóval nem voltam túl pihent. Peter nagyon nyugis volt, mint mindig, mentünk a reptér felé – ahol nem olyan régen jártunk, amikor Pankát hagytuk ott útra készen Szardíniára.
Végtelen helyes fiatal pár várt minket, a mexikói szállítók, akiknek megmutattuk a doksikat, majd átadtuk Petert és megígértük, hogy megvárjuk míg becsekkolnak. Covid időkben sosem lehet tudni, meg amúgy is. Volt némi bonyodalom, az első gépre nem volt a macska jegye konfirmálva a légitársaság által – kifizetve ki volt, valami egyéb hiba csúszott a dologba – lényeg az, hogy az első járatra nem engedték fel Petert. Ehhez a járathoz igazodott a másik két átszállás is, szóval elég para volt a szitu. Volt némi vita, sajnos én segíteni nem tudtam, így csak vártunk ott úgy két órát álldogálva-izgulva a reptéren, hogy rendeződik-e a helyzet. A megoldás egy másik járat lett, másik országba – long stroy – a lényeg, hogy elindultak és végül oda is értek. Így aztán mikor hazaértünk már nem volt értelme visszafeküdni, nekiláttam a szokásos napi feladatoknak.

Milyen picik voltak még itt…

Estére annyira fáradt voltam, hogy ezért nem ment jól az alvás, reggel pedig indultunk segíteni egyik kedves tenyésztő barátnőmnek, aki épp költözködik – új életet kezd, és egy emeleti szobát kellett szétválasztani a cicáknak. Egész nap dolgoztunk, nagyon meleg volt, elfáradtunk, de boldogok voltunk, hogy tudtunk segíteni. Éjjel értünk haza, én nekiláttam a szokásos teendőknek, majd ledőltem egy órára, ugyanis hajnali kettőre ígértem magam egy kedves ember kedves kutyájához, aki elutazott, és minket bízott meg a kutya két heti felügyeletével. Valójában Pankát, de ugye ő még nem érkezett meg. Frissen-üdén vettem át a házat-kutyát-tennivalókat, és hajnali négy felé lefeküdtem kicsit. Fél hétkor már a zuhany alatt álltam, és miután mindent elláttam gondoltam, hogy ideje hazamenni, és ott is felvenni a fonalat.
Szabi otthon akkor ébredt, mikor hazaértem, kértem, hogy amíg én próbálok valami élhető állapotokat teremteni a házban, addig légy szíves vigye el a kutyákat sétálni, mert előző nap nem voltak – hiszen nem voltunk otthon.
Az volt a terv, ha végeztem otthon megyek vissza a kutyushoz, majd délután megyünk ki Pankáért a reptérre, készítünk neki valami mókás táblát-feliratot, amivel várjuk ott, aztán együtt vacsorázunk…

Szép gondolat… majdnem így lett.

Épp az előszobában ténykedtem valamit, amikor megjött Szabi. Egyik kezében a két kutya pórázon, a másikat feltartotta és folyt belőle a vér. Messziről sem tűnt viccesnek a dolog, közelről méginkább nem. Azt hittem talán elcsúszott, vagy valami ág megsértette, de az ilyen béna dolgokat mindig én csinálom. Kiderült, hogy jött haza Miloval és Csilivel – mindkettő pórázon volt –, amikor feltűnt szemben az úton két kutya. Gazdák sehol. Jöttek egyre közelebb, így ő félre húzódott az útról és maga mellé ültette a kutyákat, várva, hogy a két kutya majd tovább megy. Ebben a pillanatban feltűntek a kutyagazdák is, de ez már nem változtatott azon, hogy a hozzájuk közelebb eső kutya ne támadjon nekik. Milónak támadt (aki semmilyen agresszív jelzést nem adott), de Szabi annyira közel volt hozzájuk, hogy a támadó kutya őt harapta meg. Persze egyik gazda sem tudta behívni a kutyáját…

Ahogy ránéztem láttam, hogy én ezt itthon nem oldom meg, túl sok, túl mély harapás volt a kézfejének mindkét oldalán, a lábán is volt egy sérülés, így gyors vizes lemosás és betadinozás után elrobogtunk a budakeszi ügyeletre. Kis várakozás után jött egy néni, akiről fogalmunk sem volt, hogy takarítónő, asszisztens vagy doktor, de csak ránézett Szabi kezére, és ennyit mondott: ez kórház.  Azért ő is lemosta, ő is öntözött mindenhova egy kis betadint, tett alul-felül fedőkötést, és indultunk tovább a Jánosba. Kint raktuk le a kocsit az oldalsó bejáratnál, mert úgy emlékeztem a trauma közel van, de a portás elirányított minket egészen az intézmény másik végébe. Ott pedig visszairányítottak minket oda, ahova én is gondoltam, hogy menni kell. De hát Magyarországon vagyunk  – nincs ebben semmi meglepő, hogy oda-vissza sétálgat az ember vérző kézzel.
Várakoztunk a recepciós pultnál, az előttünk álló szintén kutyaharapás miatt jött. A recepciós néni kint csacsogott – végül is minek a sietség. Soká tartott az előttünk lévő felvétele, mert csak nem akaródzott előkerülni a rendszerből a kutyaharapás – mint lehetséges indok az ottlétre, de aztán végül megtörtént ez is. Nem voltak sokan, de elég sokat vártunk – nem sorrendben hívják be az embereket. Szabi jó sokat volt bent, gondoltam már kisebb agysebészeti beavatkozást is elvégezhettek volna, és amikor kijött, kiderült, hogy még nincs vége. Még jön a tetanusz, jön a röntgen, jön a gipszelés, kötözés, papírozás. Frankó.

Néhány óra és mehettünk is haza…

Kora délután értünk haza, útközben benéztünk a kedves gazdihoz is, akitől elkértük az eb oltási könyvét és tartottam neki egy rögtönzött tíz perces előadást arról, hogy hogyan kéne eljárni és viselkedni, ha kutyánk van, főleg ha az agresszíven lép fel – ezt jobban nem részletezném, ne akarjon ilyenkor senki  szemben állni velem. A fickó szabálytalanságot követett el, hiszen nem vitte pórázon a kutyáját, akit ráadásul fegyelmezni sem tud, és így bajba sodort egy olyan embert, aki szabályosan járt el. Igazából ez az egész Szabi ügye, így ehhez többet nem tehettem hozzá, azt viszont megígértem, ha mégegyszer találkozom vele az erdőben és szabadon van a kutya, ott helyben jelentem fel, ha pedig miatta az én kutyámnak baja esik, akkor igazából halálnak halálával hal.

Azért ők erőt adnak

Összeszedtem pár cuccot otthon és levittem Szabit a kutyavigyázós helyre, hiszen a kutyát nem nagyon hagyhattuk egyedül a megegyezés szerint, és már órák óta úton voltunk, izgultam, hogy minden rendben van-e vele. Szerencsére rendben volt. Szabit otthagytam és hazarohantam, hogy a reggel elkezdett dolgokat folytassam, már kora délután volt, és még csak ki sem almoltam. Egy óra volt az almolás, utána csináltam Szabinak kaját és levittem neki, aznap még egyikünk sem evett vagy ivott. Rohanás vissza, macskáknak kaja, aztán rohanás boltba – nem volt otthon nagyon semmi, és úgy terveztem, Pankát valami finom vacsorával várom. Ez természetesen hiú ábránddá vált, de azért boltba el kellett mennem, és akkor már rendeltem  a bolt mellett lévő Hanamiból sushit, azt mindenki szereti, vacsorára pont jó lesz. Hazaérve kipakoltam, adtam enni a macskáknak – én még mindig nem ettem vagy ittam – és összeszedtem magam, hogy felvegyem Szabit és menjünk Pankáért.
Tudni kell, hogy én vezetek – oda, amit ismerek, bármikor. Jól is vezetek, viszont tájékozódni kicsit sem tudok, és ezért sosem szoktam a városon átvezetni, vagy Pesten (csak a budai oldalon, mert azt ismerem), de most Szabi nem tudott vezetni, így nekem kellett abszolválni a feladatot. Ideges voltam, fáradt és éhes. Szabi mondta az utat és valahogy odaértünk anélkül, hogy bekerültünk volna az aznapi hírekbe. Pankára várni kellett, de aztán jött barnán-szőkén-cukin. A hazavezetés ismét nem volt egy élmény – ugye klíma nincs a kocsiban, meleg volt, büdös a város, nagy a a forgalom, nem szeretem, és örültem, amikor végre hazaértünk. Gyorsan kipakoltuk Panka egy havi cuccát, majd kaptak a macskák enni és lecuccoltunk a kutyavigyázós helyre, mert ugye a kutyával lenni kellett valakinek és őt is sétálni kellett vinni, gyógyszereit beadni, megetetni. Ahogy ez megvolt, mi is elővettük a sushit és végre aznap először én is ettem valamit.

Panka egy hónapig tanult olaszul Szardínia szigetén.

Szabi maradt ott éjszakára, én mentem haza –  vártak otthon a szokásos esti körök, a ház úgy nézett ki, mintha kisebb robbantásokat vészelt volna át, plusz tudtam, hogy reggel korán kell kelnem, hiszen nem csak az otthoni dolgokat kell megcsinálni, de a gondjainkra bízott kutyát is el kellett látni (Szabi ott volt, de fél kézzel nem tudta ezeket), majd rohanni be fél kilencre a Jánosba kötözésre Szabival. Addigra már jött a vihar, özönvíz, parkoló bent sehol…
A következő nap hasonló ritmusban telt, és azóta is kicsit kaotikus az élet. Szabi keze még pár napig gipszben – utána biztosan könnyebb lesz az élete, reméljük szépen gyógyulni is fognak a sebek.

Rosi – közben legalább a macskák rendben voltak

Itt tartunk most. Valami jót is akartam írni, azt pedig az lett volna, hogy fedeztettük három nőstényünket, Kianát, Jorindét és Hayleyt. Mindhármat Masekkal. Nem volt túl könnyű, Masek stresszes volt, támadó, pedig ez egyáltalán nem jellemző rá, de már jó ideje ivarosan volt és vártuk a lehetőséget ezekkel a lányokkal. Valójában ahogy megtörtént már be is implantoltattuk Eszterrel, mert Masek nagyon rosszul viselte az egészet, és meg is értem, mert Teu közelében nem könnyű ivarosnak lennj (de amúgy sem az).
Szóval örültem nagyon, mert úgy láttam mindhárom lány vemhes, de Kiana hasa nem nőtt. Hízott valamennyit, nem tüzelt, pirosodtak a bimbók – tehát abszolút mutatta a vemhesülés jeleit, de nem tetszett nekem a dolog. Eszter nem látta, mert elutaztak, aztán meg mi, aztán meg már eltelt az az idő, amikor jó csekkolni a vemheseket. Most viszont, így kb. két és fél héttel a várható szülés előtt azt mondom, Kiana nem vemhes – a másik kettő igen, de valószínű, hogy megnézetem őket Eszterrel is.

Anya – lánya. Mindig együtt.

Kiana valószínűleg álvemhes lett, ezért is produkálta a vemhesség tüneteit, de kell még pár nap, hogy ebben biztos legyek. Nem jó sztori, nem örülök, de remélem, hogy minden rendben lesz, és sikeresen fedeztetjük még idén mással – talán Jaimevel. Masek ugrott, ő már implant alatt van, és bár idő kell, míg hat rendesen, nem merem így már összerakni vele. Sajnálom, de néha nem úgy történnek a dolgok, ahogy a tenyésztő eltervezi, néha az élet vagy a norvégok más döntést hoznak.

Princess Kiana

Nos, így élünk most, várom, hogy legyenek picik, de annyi mindennel kéne még haladni addig, hogy egyáltalán nem unatkozunk.

Közben eltelt pár nap és nem tudtam folytatni ezt a blogot, így gyorsan ideírom Nektek még az elmúlt pár nap történéseit.
A jó hír: Szabi kezéről lekerült a gipsz, és még egy elég komoly kötés van rajta, de az ujjait már tudja mozgatni és kicsit használni is. Ronda a keze, dagadt, és a tenyerén lévő seb még nem szép, a felső részen alakulnak a dolgok.

Rossz hír 1: Jaime beteg lett.  Egyik nap hányt, de amúgy jó kedve volt, másnap viszont nem mozdult, felkelni sem akart, sem enni, sem inni – nagyon rosszul nézett ki. Fogyott is mostanában, de ez normális, mindhárom fiú nagyon le van fogyva, megviselte őket a tüzelési időszak, várom, hogy összeszedjék magukat. (Mondtam már, hogy nem könnyű a tenyészkandúrok élete?)
Elrohantam vele Eszterhez, aki megvizsgálta töviről hegyire, nem látszott rajta sehol semmi, nem volt lázas… ezek az igazi érthetetlen dolgok… Enni ott sem akart, jutalomfalatot sem fogadott el. Így aztán megegyeztünk egy vérvételben, hogy jobban lássuk mi zajlik benne. A vérkép nem mutatott semmilyen eltérést. Másnap Jaime felkelt, megrázta magát, evett és úgy csinált, mintha ez a remek, idegesítő (és drága) közjáték meg sem történt volna.

Jaime amikor hazahoztuk Lengyelországból. De rég volt…

Rossz hír 2: Kiana. Ugye azt elmeséltem előzőleg, hogy Kiana szerintem álvemhes lett, amit az bizonyíthat, hogy a feltételezett vemhesség háromnegyedénél tüzelni kezdett. Elég lightosan de egyértelműen mutatta a tüzelés jeleit. Nem először találkozunk ezzel, volt rá példa Loránál többször is, de Rosi, Joanna is volt álvemhes már – nem volt belőle semmi gond, azon túl persze, hogy hiába vártunk a kiscicákra.
Vártam, hogy mennyire indul majd be a tüzelés. Szombaton apró vércseppeket láttam a padlón. Előfordulhat tüzelésnél, ritkán, de láttam már ilyet. Nem aggódtam. Másnap viszont ez egy zavarosabb folyásra váltott, ami egyértelműen rossz jel. Bocsánat, de az, hogy én reggeli helyett ilyesmiket ellenőrzök, vagy épp a fiúk golyóit vizsgálgatom teljesen normális tevékenység. Egy tenyésztő élete más világ – csak nem minden látszik belőle. Úgy mondanám inkább, kevés látszik belőle. Méhgyulladás gyanús volt a dolog – bár még soha nem volt nálunk a majd  hét év alatt, és Kiana jól volt. Evett, játszott, nem volt lázas – de aggódtam. Vasárnap lévén megfigyelés alatt tartottam, ami nem volt nehéz, mert ő egy olyan norvég erdei, aki leginkább mellettem szeret lenni, aludni is velem alszik.
Hétfőn kora reggel felkelt, evett, nem látszott rajta semmi, időnként láttam, hogy azért váladékozik. Írtam Eszternek, hogy mi van, küldtem pár képet a váladékról – mi ilyen remek kapcsolatépítő képeket küldünk egymásnak – szintén az életem része.

Mindenki evett, majd elindultunk Szabival, hogy végre levegyék a gipszet a kezéről. Jó sokat kellett várni, és ahogy hazaértünk első utam Kianához vezetett. Láttam, hogy bágyadt, azonnal lázat mértem. Lázas. A fenébe. (A valóságban itt ennél kevésbé nyomdafesték tűrő szavakat használtam). Egy gennyes méhgyulladás minden tenyésztő rémálma – normális esetben az első és egyetlen orvosi döntés az ivartalanítás ilyenkor. Rohantam vele Eszterhez (közben vendégek jöttek volna éppen hozzánk, kedves szomszédaink jöttek haza látogatóba Teneriféről, ahová az életüket helyezték az elmúlt évben – és de jól tették!)

Egy lázas Kiana

Eszter is úgy kezdte, hogy mondjam mit szeretnék, mert itt orvosilag a jó döntés az ivartalanítás lenne, de tudja, hogy tenyészállatnál meg kéne próbálni mindent, hogy ne így legyen. És én pont ezt kértem. Kiana még nagyon fiatal, és tulajdonképpen a legsikeresebb norvég erdei macskám, akinek még csak egy alma volt eddig, borzasztó fájó lett volna, ha befejezi a pályafutását. Persze ha az életbenmaradás a tét, akkor ez nem lett volna kérdés, de egyelőre nem tűnt annyira rossznak a helyzet. Ezek a dolgok nagyon gyorsan tudnak változni, egyszerűen nem lehet nyugodtan ülni egy tenyészetben sosem, minden apróságra figyelni kell, mert egy ilyen helyzetben könnyedén az állat életébe kerülhet, ha nem figyel valaki eléggé.
Kiana lázas volt, feszült, de jól tűrte a vizsgálatokat.  Eszter vért is vett tőle, mert egy ilyen állapotban borzasztó sokat mond az, hogy milyen a vérkép, mekkora az eltérés a normálishoz képest, és főleg, hogy a gyulladás faktorok mit mutatnak. Estére odahívta az ultrahangos kollégát, akinek ezer hála, hiszen csak szerdán lett volna ultrahangos napja Eszternél. Nem lehetek elég hálás ezért a rugalmasságért, nem is tudom mi lenne enélkül velünk. Kapott lázcsillapítót, antibiotikumot és hazamentünk pihenni.

Kiana hamar jobban lett, ahogy lement a láza, nem volt olyan elesett és evett is. Hamar eljött az este – a vendégeinket tovább toltuk a délutánról az estére. Kiana jól viselte az ultrahangot, ami abban az állapotban igencsak dicséretes. Örültünk, mert az ultrahang szerint időben csíptük el ezt az alattomos betegséget, így nem kellett komolyabb döntést hozni. Kapott még egy szurit, olyat, ami kutyáknál hasonló esetben nagyon jól működik, és macskáknál is használják – bár nincs törzskönyvezve macskákra, ezért ehhez az én engedélyem kellett, tk. az én felelősségem, hogy megkap egy ilyen szert. Így telt tehát a tegnapi napunk, és este nyolc után még a hazatért szomszédokat is vendégül tudtuk látni.

Nagyon szeretném, ha Kiana meggyógyulna, így a fél kezem adtam volna érte, csak segítsen rajta bármi. Holnap is kap egy szurit, majd egy hét múlva újra, közben szedi a gyógyszereket és aztán majd egy kontroll ultrahang dönti el, hogy milyen állapotban van.
Szóval azt kérem, drukkolj nekünk, hogy minden jól alakuljon minden, és Kiana teljesen felgyógyuljon a rettegett gennyes méhgyulladásból.

Ennyit a nehézségekről. Tanulság, hogy sosem lehet hátradőlni elégedetten, hogy minden szép.

Ígérem, hogy legközelebb csupa jó hírrel jelentkezem, legalábbis ez a feltett szándékom.

Vigyázza magadra, élvezd a nyarat!

 

Ölelésem,

Virág

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük