Viva első, hirtelen jött szülése és egy munkás hét

Nem, nem számítottam könnyű hétre. Minden időpillanatom be volt osztva kora reggeltől késő éjjelig. Négy alomnyi pici, egy ivartalanítós nap a két legidősebb alomnak, egy szülés Vivának, Hayley babáinak beköltözése a cica oviba, az első szilárd ennivaló, wc-re szoktatás,  a szülőszoba rendberakása, Lora kölykök első oltása, a két első fiú költözése – ezek voltak a napi teendőkön túl a megoldandók úgy négy napon belül. Nem mondom, hogy egyébként unatkoznék, de ezekkel együtt borzasztóan húzósnak tűnt az egész, ráadásul közben nem voltam én sem a toppon.
Mondjuk ez lényegtelen. Az ember hozzászokik, ha magának dolgozik, akkor nincs megállás, nincs táppénz, nincs semmi – munka van, amit el kell végezni, mert a négylábú nem vár, a dolgok nem halaszthatók, nem tologathatók jobbra és balra, várván valami kellemesebb és könnyedebb időszak eljöttét, hogy na.. majd akkor beillesztjük, majd akkor megoldjuk. Nem. Ott van és csinálni kell, különben úszik minden, csúszik a kitalált, felépített napi és hetirend, éhes a macska, nem készül el az adminisztráció, pedig költöznek, nem oltódik be magától és úgy egyáltalán… tökörészésnek helye nincs. Ábrándozásnak sem… És már szemem sem rebben a „Milyen jó neked, macskát simogatsz egész nap” kommenteken, nem akarom megmagyarázni, mert nekem, ha valakinek, hát tényleg jó, mégha nem  is simogatok macskát. Vagy nem egész nap. Jó nekem, mert van célom, van jövőképem, van munkám – amit szeretek – és van életem (addig ameddig… nem tudjuk meddig, de nem is ez a lényege, nem a hossza, hanem a minősége).
No, hát így álltam neki a hétnek hétfőn, ami semmiben sem különbözik a vasárnaptól, vagy bármi egyéb naptól, hiába van az, hogy „… és a hetedik napon megpihent…” Az a hetedik még nem jött el. Majd egyszer. Valahogy mégis így számítódik, hogyha hétfő, akkor új hét, hát legyen. A szokásos teendőkkel telt éjjelig, onnét meg telhetett volna alvással is, de nem telt, mert ott volt egy 63. napos kismama, és ott volt 8 műtétre váró poronty, akiket még éjfél után meg kell etetni, felügyelni, hogy ugye mind evett? – hiszen másnap délutánig már semmit… és ha éhesek, márpedig éhesek, akkor a nyolc az legalább tizennyolcnak hat, ha nem többnek. Mert éhesen nem akar aludni, zizeg, nyüzsög, nem érti mi van… És ha előttük nincs kaja, akkor a többi előtt sincs, de nyilván a szoptatósak, a vemhesek és úgy általában a többiek sem lehetnek kaja nélkül, így aztán időről időre összegyűjteni egy zsák bolhát a nyolc picit, külön  zárni, a többinek enni adni, nem törődni vele, hogy a nyolc  nyávog éhesen az ajtó mögött, egyen csak az, akinek lehet.

Viva a szülés előtti éjjel

Eljön így is a reggel, nekem elhihetitek, felvirrad az új nap úgy, hogy az előzőnek nem lett vége, készül a kávé (amit Hope egy ugrással azon forrón az ölembe is borít), indul az élet. És igen, már nem is ihatnak hajnaltól, nem gond, elvettem a vizet – de bakker, az esőt, na azt nem tudtam elvenni, így kénytelen voltam még ki sem engedni őket, mert hát macska ez, eszes, iszik kint, ha bent nem kap. Nyolc kis norvég erdei ivartalanítása egy nap… az sok. Nagyon sok. Főleg úgy, hogy abból hat lány, akinek ugye nem csak némi lenyisszantunk ezt-azt a dolog, vágások, varratok… Eszter a szokásosnál előbbre kérte őket, már délelőtt, és lemondta a délutáni rendelést is, ebből is látszik, sok volt ez nekik is így, de mindketten túl szerettünk volna rajta lenni egy napon, ha lehet, mert jön a következő szülés, s különben is jobb, ha együtt lábadoznak.

Szabi is kellőképpen fáradt volt…

Namármost egy ilyen műtős nap, az nem úgy van ám, hogy én boldog mosollyal lerakom az aprókat és aztán sok óra múlva ugyanazon fáradhatatlan boldog mosollyal begyűjtöm őket, és aztán szépen pihen mindenki, mert megérdemli. Ha valami első nálunk, akkor az a macska (és egyből mögötte-mellette a kutya), így hát elviszek egy adagot, izgulok, várok, elmegyek egy részéért, ha kész, közben viszek egy-két másikat, ezt aztán mindenféle variációkban és összetételekben ismételgetem, mert jobb nekik itthon várni előtte, amíg lehet, mint ott bezárva egy boxban, és jobb nekik itthon lábadozni, mert annyiszor csináltam, és értem és látom és tudom és figyelem… de ez sok oda-vissza utat jelent, és folyamatos figyelmet itthon, és izgalmat, hogy ne legyen gond, amíg úton vagyok. Ráadásul aki már itthon van éhes, de pörög, rohan, játszik, eszik, közben még félig kába, nem menjen fel sehova, ne essen le és úgy általában maradjon nyugton – de nem akar, majd csak később, ha már eleget evett, eleget rohant és rájön, hogy azért ő most fáj, és nehéz nap volt és pihenni is kéne.

Néha olyanok, mint a jógyerekek….

De ne rohanjunk ennyire előre, odébb van ez még – hajajj -, épphogy hajnal van… amikor is úgy döntök, hogy igen, eljött a pillanat, és lefekszem fél órára. Mindent ellenőrzök. Kaja nincs elől. Víz nincs elől. Műtétre várók nem tudnak kimenni, Viva jól van, kicsit nézegeti a benti boxot (biztos ami biztos, már ide van készítve, majd később kiviszem, a többit meg Kávébabszemestől behozom, gondolom, ha idő lesz rá). Viva elnyúlik a szőnyegen, persze hogy el, két napja van  és szül. Pont ennek megfelelően viselkedik. Érzem, hogy most kell rápihennem a napra, értékes ez a fél óra nagyon, így eldőlök a kanapén – ruhástól, nem volt értelme éjjel pizsamára váltani, befelé fordulok, kicsit nyűglődöm, de úgy tíz perc alatt el is alszom. Az utolsó képem előtte Viva, aki fekszik a padlón, pihen, miközben a műtétre várók rohannak fel s alá, mint az őrültek. Mindegy, pihennem kell. Öt perc telik el, es-kü-szöm-öt, amikor cérnavékony kiscica nyávogás kúszik be valahol  a zsigereimbe és taszít el az álom könnyű ígéretétől, bár azt sem tudom ki vagyok, és hol, de úgy ugrok fel, mintha égne a ház. Nem, az nem ég, de a szőnyegen két nagy vízfolt, a kaparófa kuckójában némi vér, és a harmadik, amit észlelek, a box.. felhajtom az ajtót és ott van Viva és ott az elsőszülött is, feketén, nedvesen, aprón, és arrébb ott hever a placenta. Viva feszült, a műtétre várók őrülten nyüzsögnek. Kezet mosnék gyorsan, hogy hozzá tudjak nyúlni, de foglalt a fürdő – hát persze, Szabinak már véget ért a homeoffice, másodnapja irodai munka van, így korán kelt, indul máris. Itt elhagyja, ha nem is a számat, de a gondolatomat néhány nyomdafestéket nem tűrő kevésbé szépen komponált mondat, miközben próbálok magamhoz térni és gondolkodni és cselekedni is egyben. Nem számítottam könnyű napra. Fel voltam rá készülve, hogy hosszú lesz és nehéz. Ébren töltött éjjel. Majd nyolc ivartalanítás. Aggódás, figyelés, és egy újabb ébren töltött éjjel, mert  frissen műtöttekből 6 lány, figyelni kell… Úgy gondoltam készen állok, de a szülés… a szülés az nem volt tervben. Két nappal későbbre vártam. Ki volt ez találva szépen… és omlott is össze, mint a kártyavár.  Mindegy, nem kívánságműsor ez,  Viva itt nem szülhet, őrültek háza van, nyolc tomboló műtétre váró bent, kint esik, Kiana nagy hassal keresi, hol van némi kaja,  négy közepes méretű norvég erdei fiúcska néz rám értetlenül: Ez most mi? Hát, ha én tudnám…
Szabi végre kijön, mondom segítsen gyorsan, Viva szül. Mondja ő is, nem volt még semmi vele, mikor bement a fürdőbe, de sietnie kell. Mindegy a kézmosást várja meg, egy pillantást vetek kint az odakészített cuccokra, megvan minden, Szabi hozza is be Hayley 5 kis Kávébabszemét boxostól, én gyorsan cipzárazom rá Vivára és az elsőszülöttre a másik boxot, és közben hálát adok, hogy abban kezdett el szülni. Szabi gyorsan kiviszi, kinyitom, nézem, aztaleborultmindenit!!!…, közben lett mégegy. Istenem… szegény Viva… ezt a kalamajkát… így elsőre. Végtelenül sajnálom, és igyekszem elengedni mindent, ami bent történik, és csak arra koncentrálni, ami Viva és a szülés, és a picik. Ideges persze, hogy a fenébe ne lenne… de gyönyörűen teszi a dolgát, látja el az újabb picit, szüli a lepényt, megeszi… Felhajtom a villanyfűtést, legyen melegebb, betakarom a piciket, Viva pihen. Hátradőlök… Te jó ég, egyet kérek csak, hogy ezt a napot abszolváljam valahogy.

Az első három…

Cikáznak a gondolataim… 4-6 picire számítok, de leginkább ötre. Ha ilyen tempóban haladunk végezhetünk, mire kell vinni az első adag műtétre várót. De mi van, ha nem? Fenébe… írok gyorsan Pankának, ha felébredt, akkor azon nyomban mondja is le a szépen eltervezett barátnős napját a városban, mert itt most helyzet van. Rendes gyerek, lemondja. Ez ment meg. Eszternek is üzenek, legyen képben ő is. Ennyire van idő, mert Viva tol, érkezik az újabb kis apró norvég erdei, meg sem próbálom követni, hogy milyen sorban jöttek, látom, hogy nem túl nagyok – nem csoda, még lett volna bent idejük bőven, és közben tudom, hogy totál egyforma alomra számítok, majd később elég, ha tudom ki kicsoda. Azért hármaskáról azt gondolom lány, az első kettő meg talán fiú. Felírom a szüléskor használt füzetbe mindazt, amit kell. Viva már nyugodt, és hihetetlen ügyes, és gyors és ez engem is nagyon megnyugtat. A picik élnek-mozognak, esznek. Rendben lesz itt minden. Bentről hallom, hogy a hajnal óta tartó rajcsúr nem szűnik, mintha elefánt hordák rohannának végig a házon, valami csörömpöl is – remélem nem törtek össze semmit. Nem, nem érdekel, ha valamiből egyel kevesebb van, csak bajuk ne legyen.

Sirius… itt már fáradt, pedig még rá is hosszú nap várt

Gondolkozom, hogy még mennyi teendőm lesz a műtét előtt a bentiekkel. Elő kell készíteni a boxokat, jó sokat, mert amiben mennek, amit otthagyok, hogy beletegyék műtét után, és amiben a következő adagot viszem majd. Meg kell őket mérnem, kis lapokat készítek minden egyes cicához, rajta  a neve, a neme, a súlya, a színe, ismertető jegye, ha túlzottan hasonlít bármelyik másikhoz. A többieknek enni kéne, mert azelőtt kaptak, hogy ledőltem aludni (amiből tudjukmilett…).
Eddig jutok a gondolatokban, amikor látom, hogy újabb fájások érkeznek, és gyorsan-ügyesen jön a negyedik apróság, alig húsz perccel a hármas számú után. Ilyen gyors első szülést talán nem is láttam még addig (azóta igen), örülök, ámulok, és újra csak ámulok, mert a picinek mintha fehér lenne a lába és az arca, ami nem igazán lehetséges, de lehet, hogy a tabby mintázat világos színe ilyen, vagy már hallucinálok a fáradságtól? Bármi lehet… a lényeg, hogy láthatóan egészséges és nagyobb mint a többi. Mostmár van értelme megnézni viva hasát, hogy lesz-e még pici, úgy érzem hogy igen, de hogy mennyi azt nem érzem – egy biztosan. Minden szépen halad, olyan gyorsan jöttek a picik, hogy még az első sem száradt meg, ügyesek, életre valók, esznek szépen. Viva pihen, az eső alábbhagy, de még esik. Éhes vagyok. Szomjas. Nagyon fáradt. De ne szóljak semmit, se szülnöm nem kell, se műteni nem fog senki… Eltelik fél óra, nem történik nagyon semmi, viszont be kéne mennem a mosdóba, sok volt éjjel a kávé. Írok Pankának, hogy jöjjön le, jön is nemsokára, örül, nézi a piciket. Gyorsan elsorolom neki, milyen lesz a nap, és este előtt ne számítson rá, hogy el tud menni itthonról. Bemegyek, Panka marad, gyors mosdó, iszom egy kis vizet, a nyolc kis műtétre váró norvég erdei már nyugodt, lassan alszanak. Jobb is. Megyek vissza, Panka mutatja-súgja, hogy épp születik a következő apróság. Ránézek a füzetemre, talán két óra telt el a szülés kezdete óta, és itt van öt pici kis norvég erdei. Őrület! Viva szépen ellátja, látom, hogy az ő lábai is világosak.. hmm… csak nem? Végül is egy ideje láttam Teuban egy árnylatot, ami a hordozókra jellemző, de tudtam, hogy a tenyésztője nem rajong az amber színért, biztosan alaposan megnézte, hogy ne legyen a vonalban amber, és tudom, hogy nincs is.. de a hordozóság sokáig rejtve maradhat, öröklődhet tovább. No, majd meglátjuk…

Készítek egy rakat képet, elküldöm Marianak, Viva tenyésztőjének, aki meglepetten kérdezi: Teu… is a carrier? Upsz, akkor jól gondoltam… Ő mindenféle amber macskákkal foglalkozik, rááll a szeme, van tudása… de még ő is megkérdezett végül másokat: mindenki egyöntetűen állítja, sőt gratulál, hogy megérkeztek – teljesen akaratunkon kívül – az első amber norvég erdei macskák Magyarországra, ráadásul egy olyan vonalból, amire senki nem számított, így az amber szín tenyésztésével foglalkozók számára ez igazi kuriózum.

Jééé, nicsak! Hát Te vajon miféle szerzet vagy?

Úgy gondoltam, Vivát figyelve, hogy nem lesz több apróság, írtam Eszternek, hogy tudok időben jönni. Kérdezte, hogy nem viszem-e el inkább egyszerre az összes műtétre várót, hogy nekem könnyebb legyen, de nem akartam.

Örömködtem még magamban egy sort, de sokáig nem értem rá, mert össze kellett készíteni a műtétre várókat és a hozzá való dolgokat, Panka maradt, én pedig robogtam egy fiúval és három lánnyal az első körben a doktor felé. Lepakoltam őket, aláírtam a papírokat, és irány haza.

Viva nyugodtan volt, amíg nem voltam otthon, de amint meglátott elkezdett nyávogni, felpattant, be akart menni, aztán vissza a picikhez, így kénytelen voltam mellette ülni, hogy nyugton legyen. Nem is volt ezzel gond, persze éhes voltam, álmos, meg minden, de jó lett volna elvégezni a napi teendőket mielőtt az első adag műtött hazaérkezik. Nem volt könnyű, Panka segített, és az alap feladatokat éppen megcsináltam, mire mehettem az első három apróságért, és vittem magammal a többi négyet. Szegények nagyon éhesek voltak már, sajnáltam őket, mert tudtam sokára fognak még hazajutni. Négyet leadtam, hármat felvettem… majd visszaértem az újabb körről, ezúttal három ébredező-nyávogó-éhes frissen műtöttel. Újra átvettem a helyem Viva mellett, aki továbbra is ragaszkodott a jelenlétemhez. Panka azt mondta csinál addig némi kaját, meg közben szemmel tartja a műtötteket is. Kaját csinált, az bizonyos, mert hozott nekem egy tál isteni pad thai-t, meg kávét, így sikerült késő délutánra ennem valamit, ráadásul finomat-meleget.

Pad thai – egyik kedvenc kajánk, és ez itt vega is

Viva elaludt, gondoltam megnézem a frissen műtötteket.
Hát… a látvány nem volt mindennapi. Beléptem. Állt a víz mindenhol. Benne alom. Ragadt, úszott minden. Egy agyagos műhely is megirigyelhette volna a földön hömpölygő csodás masszát. A könyvespolcról néhány jobb sorsa érdemes könyv leverve ázott az elegyben… Egy felborított tápos tál, egy konyharuha a konzerves tányérban (azt hogy??), és egy széttépett vécépapírguriga a ház minden pontján. Hayley és Lora fenségesen és érdeklődően bámultak rám a box tetejéről, hogy: Na vajon ehhez mit szól? Hát.. nem szóltam semmit. Sírni tudtam volna a fáradtságtól, azt sem tudtam hol álljak neki feltakarítani. A kis bajkeverőket viszont nem láttam, de gondoltam nem olyan nagy baj az, ha nem segítenek a takarításban. Nekiestem, győzelem… most viszont jó lenne már előkeríteni őket. Meglettek, de akkor úgy éreztem, hogy nem akartam én ezt tudni… mert írd és mondd: a négy frissen műtött kint dagonyázott a sárban és vízben a kennelben önfeledten – eskü ilyen boldognak még sosem láttam őket. Kis híján szívrohamot kaptam, és gyorsan begyűjtöttem őket – már ha gyorsnak nevezhető az, amikor négy macska rohan előled négy felé, és te mezítláb csúszkálva a sárban kergeted őket… no comment. Tényleg. Bezártam őket a nappali-konyha egységébe, kerítettem néhány törölközőt, hogy legalább a nagyja vizet és sarat leszedjem róluk, de persze mire egyiken végig értem a többi nem sajnálta szétkenni a rajtuk lévő sáros elegyet a házban, aprólékosan ügyelve arra, hogy mindenhova jusson. Annyit mondok, a végén újra kellett takarítani mindent, és át kellett öltöznöm… Itt már elgondolkodtam a lét értelméről, és nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.

A kis bajkeverő banda egyik prominens alakja: Bella

Kiültem Vivához egy kávéval megnyugodni,  és próbáltam ébren maradni, csináltam pár képet a picikről, majd indulhattam is az újabb adag frissen műtöttekért. A kocsiban vezetés közben már úgy éreztem kikapcsol az agyam, de sikerrel abszolváltam az oda-vissza utat, és otthon rutinosan már nem engedtem őket a kijáró közelébe sem. Az első adag kezdett fáradni, a második adag kezdett felpörögni, Viva nyűgös volt. Eszter hívott, elmondta, hogy rendben mentek a műtétek, mondtam az szuper, itt is minden renden megy – bár egy cirkuszi show fizetne ezért az előadásért, ami itt lement, de sebaj. Mire Szabi megjött, idilli kép fogadta: frissen született mama édesen fekszik a kicsinyeivel a boxban, frissen műtött aprók egy része alszik, a másik része játszik, Hayley babái cukin nézegelődnek a napaliban, Lora kicsinyei alszanak a kanapén…, rend, tisztaság.

– Helló, látom minden rendben ment! Ügyesek vagytok! – mondja. Aha… mondtam, ennyire volt erőm… meg hogy megkérjem, vigye el a kutyákat sétálni, mert velük nem tudtam még ma foglalkozni.

Estére mindenki aludt, a lányoknak is fájt már azért a műtét helye, elfáradt mindenki…  Viva továbbra is nyugtalan volt, muszáj volt mellette lenni, így kivittem néhány párnát és takarót és lefeküdtem a földre a box mellé. Végtelenül fáradt voltam, de nagyon boldog. Minden okom megvolt rá. Megszületett 5 csodálatos, egészséges kiscica, raáadásul micsoda meglepetés: megtudtuk, hogy Teu amber hordozó és két aprság amber tabby. Túl vagyunk az idei év első két almának műtétjén, mindenki jól van. És nem utolsó sorban élek, túléltem, megcsináltam.
Alvásról só szem lehetett, Viva csak a boxban volt hajlandó enni, de ha én felkeltem rohant utánam, a picik meg hullottak szerte-szana… Muszáj volt sokszor bejönnöm, ellenőrizni a műtötteket. Szerencsére ettől eltekintve, hogy nem aludtam már kitudja mennyi ideje, nyugodtan telt az éjjel.
Reggel Eszter is jött, mondta, hogy Viva tökéletesen van, a picik is teljesen rendben vannak annak ellenére, hogy némelyik kicsit kisebb, mint a megszokott. Örültem. Tudtam, hogy nagyon gyorsan ki kell pihennem magam valamennyire, mert alig egy hét múlva érkezhetnek Kiana babái, akikről gondoltam a hasa méretéből, hogy nem lesznek kevesen.

Soha nem volt még egyszerre hat alom nálunk, és talán ha rajtam múlik nem is lesz – de persze az emlékek megszépülnek, később elfelejti az ember a sok fáradtságot, nem alvást, rohanást, aggódást… Különben sosem szülne mégegy gyereket, vagy vállalna mégegy alom macskát (kinek-kinek lehetősége és kedve szerint a megfelelő rész aláhúzandó).

Nos, hát így történt. Szóról-szóra, ha mondom. Hálás vagyok, hogy könnyen ment, hogy újra és újra megerősít abban a hitemben, hogy a macska tud szülni, ha hagyják. Mindent tud és megcsinál, amit ilyenkor kell. Csak támaszok, megfigyelők lehetünk.

Tanulsága a történetnek, hogy előfordulhat ilyen, hogy a 63. napon beindul egy szülés, bár erre az évek során még soha nem volt példa. Figyelni kell, ott kell lenni, nem szabad elbízni magunkat, hogy majd a 65. nap reggelén összekészítjük, kitaláljuk… bárhány éve is tenyészt valaki, minden nap tanul valami újat.

A picik fergetegesen szépek, napról-napra ügyesebbek, nemsokára leköltöznek hozzánk, hogy aztán felvegyék a Kávébabszemekkel a versenyt gyorsaságban, ügyességben és legfőképpen csintalanságban.

Köszönöm, hogy vagytok!

Ölelésem,

Virág

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük