Jenny és Jaime kiscicáinak születése

Kedves Olvasóm!

Nagyon vártam már Jenny kicsinyeit, mindig érdekes összehasonlítani, hogy az azonos párosításból származó előző almokkal összevetve mennyire hasonlítanak a picik egymásra. Szerintem Jenny-nél eléggé, de ez majd inkább csak később derül ki.

A Kelták alom, az ezelőtti Jenny&Jaime párosítás eredménye

Jenny-t Teuval akartuk pároztatni, de sajnos nem lett vemhes, így a már kétszer is bevált Jaime-re bíztuk a dolgot – és nem is csalódtunk. Jenny különlegesen bájos és kedves cica, aki egyébként tud határozott is lenni a többiekkel, pl. Vivát  nem mindig szereti, jobb napokon eltűri, a rosszabbakon azt sem, de velünk emberekkel végtelenül elfogadó és kedves, bújós. Jaime pedig egy békés nagy oroszlán. Tényleg hatalmas, masszív, erős, rendíthetetlen nyugalmú, kedves, mindenkit szeret – egy igazi áldás. Végtelenül szeretem Jaimet ezekért a tulajdonságaiért, amik egy tenyészetben hatványozott fontossággal bírnak, – amikor együtt kell élni és ki kell jönni más ivaros állatokkal. Így aztán sok kesergés nem volt bennem, hogy Jenny-t nem tudtuk Teuval befedeztetni – majd talán legközelebb. Idő van, még fiatal cica Jenny.

Jenny – csupa titokzatosság

Jaime Pankával. Mit is mondhatnék… egyszerűen csodálatos!

Folytassuk akkor ott, ahol nemrég abbahagytuk, hiszen az egész történet is annyira folytatólagosan zajlott, hogy kár is lenne nagy szünetet tartanunk a mesélésben.

Felkeltem tehát hajnali fél négy felé Rosi szülése után, és mivel Szabi mondta, hogy Jenny-ből barnás váladék folyik sokat nem gondolkodtam. Köntös, kávé, könyv, jegyzetfüzet, mérleg. Szabit beküldtem Rosihoz aludni – hátha felébred, ha sírnak a picik (nem, de mindegy), vagy valami gond van. Nem szokott gond lenni, de nem árt figyelni, nehogy az anyamacska ráfeküdjön egy picire és agyonnyomja. Sosem volt még ilyen nálunk, és öt kicsinél nem is nagyon valószínű, akkor kell inkább résen lenni, ha sok pici van, 7-8, mert néha, ha fordul a mama cica, könnyen ráfekhet egy-kettőre közülük, vagy a nagyobb súlyú, erősebb kicsik elnyomják az apróbbakat a tejforrástól. Ilyenektől nem kellett most tartani, és szerencsére Rosi is jól volt.

Jenny pár nappal a szülés előtt a szülőbox tetején

Jenny amúgy egy tünemény, ha már nem mondtam volna. Együttműködő, elfogadó…
Már előző este többször is befeküdt a kis előszobában lévő szülőboxba, neki nem volt baja a hellyel, cukin rendezgetett benne, és kiválasztott egy kedvenc sarkot a viszonylag nagy boxban (végül ott is szült).

Jenny nagyon szereti, ha ott vagyok vele a szülésnél, de főleg a vajúdásnál. Átkarolja a kezem, néz rám, ráteszi a kezemre a fejét. Most is így volt. Mellé telepedtem. Sötét volt még kint, az ablakon át derengett a nyírfa sziluettje, az ablakban egy csokor nárcisz vidáman sárgállott. Kintről mentettem meg, ahol a tavaszban jég és hó esett rá, így szegények lent feküdtek a földön fagyhalálra ítélve, gondoltam kicsit még gyönyörködöm bennük idebent.
Jobb kezemmel Jenny-t simogatom, balban kávé.

Éjjeli önarckép pár óra alvás után kávéval Jenny mellett

Nárciszok… itt már világos volt kint

Nyugalom, csend és béke honol, nyoma sincs a Rosinál zajlott őrületnek. Jenny-nek tolófájásai jönnek. Számolom őket: egy, kettő, három … tíz. Mindig kell egy kis idő, és néhány sorozat fájás, hogy az első kis norvég erdei megérkezzen, így nincs bennem se félelem, se türelmetlenség, minden úgy zajlik, ahogy lennie kell. Jó fél óra telik így el, mire egy ilyen fájássorozat végén megjelenik az elsőszülött. Sötét van, de még így is látom, hogy nagyon nagy baba, erős, egészséges.

Jenny és a kis elsőszülött

Jenny intéz mindent szorgalmasan, évmilliók berögzült mintái segítik. Buzgón tisztogatja, rágja-eszi, amit kell – hihetetlen a természet, az állatok ösztönei és tudásuk, és amit egy szülés alkalmával véghezvisznek. Sokszor volt részem ebben a csodában, de minden alkalommal tisztelettel adózom, és hálás vagyok, hogy részese lehetek ezeknek a mesebeli élményeknek. Amikor már tíz perc eltelt, óvatosan megnéztem az apróságot, és láttam, hogy szépséges vörös színei vannak, így meg sem kellett néznem, tudtam, hogy az elsőszülött egy kislány. Jenny végtelenül gondos, nagyon hosszan tisztogatta az apróságot, majd magát. Kicsit később meg is mértem, 156 grammot nyomott, ami nagyon nagy. A norvég erdei cicák átlagos születési súlya 100-125 gramm, ezekkel a súlyokkal biztosan egészséges, életerős cicákat kapunk, de még az ennél kisebbeknél sem kell aggódni. Ehhez képest Jenny mindig hatalmas babákat szül, ezért is szoktam aggódni sokszor, ha látom, hogy valószínűleg kevés cicája lesz, nehogy valami aránytalanság jöjjön létre, és gond legyen a szülésnél. Hála az égnek, eddig nem volt ilyen, de azért mindig van bennem egy kis izgalom emiatt.

Az élet első órái a mi világunkban

Jenny-t lefoglalta a pici, aki hamarosan szopizni kezdett, és egyből dorombolni is cuki kis helikopter hangon. Én fáradt lettem, álmos, kortyoltam a kihűlt kávét, legszívesebben aludtam volna, de erre a hely nem volt alkalmas. Olvasni nem tudtam, nem akartam világítani, nem akartam a varázslatot megtörni. Vártam, hogy folytatódjon a szülés, de úgy tünt, hogy Jenny is pihen.

Jenny pihen szülés közben

Óvatosan megsimogattam a hasát, éreztem, hogy mozog benne a kiscica, egész fent. Hát jó, akkor várjunk.
És vártunk.
Egy órát… kettőt… Világosodni kezdett, így már tudtam gyönyörködni a kis apró norvég erdei lányka szépséges színeiben. Különösen tetszett a lábán lévő minta. Eszternek is írtam, hogy a reggeli találkozónk is ugrott, jöjjön inkább majd délután, vagy este – addigra remélhetőleg végzünk Jenny szülésével is.

Jenny pocakjában 3 kicsit éreztem a szülés előtt, így viszonylag rövid szülésre számítottam. Ezért is volt meglepő, hogy eltelt három óra, de nem jöttek újabb fájások, Jenny pihent, a pici szopott. A legtöbb tenyésztőnél a kritikus pont két óra várakozásnál jön el, akkor általában vagy orvost hívnak, vagy császárra viszik az anyamacskát. Nekem a két óra egyáltalán nem tűnik kritikusnak, de az idő amúgy is csak az egyik tényezője ennek a dolognak, semmi jelentősége nincs anélkül, hogy ne vennénk hozzá még egy sor dolgot, amit csak akkor tudunk, ha ott vagyunk és figyelünk. Ha az anyamacska jól van, nem extra fáradt, nem viselkedik másként, nem mutat semmi olyan tünetet, ami aggódásra adhat okot – akkor az azért van, mert nincs okunk aggódni. Ehhez viszont egyfelől ismernünk kell a macskánkat, másfelől nagyon jó megfigyelőnek kell lennünk. Azt is tudnunk kell, hogy viselkedik szülés közben, mi az, ami az átlagostól eltérő lehet, nem megszokott, furcsa. Én épp ezért igyekszem abszolút csak szemlélője lenni a dolgoknak, és ameddig csak lehet elkerülni mindenfajta külső beavatkozást. Egy felesleges császármetszés nagyon nem tenne jót az anyamacskának, a piciknek, a tenyészetnek. Bízni kell az állatainkban, az ösztöneikben, az ősi tudásukban, a kitartásukban, és az erejükben. Ők tudják a legjobban, hogy mi történik. Számomra – bár nem megszokott – de sok órás tétlennek tűnő várakozás is abszolút elfogadható, ha az anyamacska jól van. És Jenny jól volt, néha aludt is. Eltelt még egy óra. És még egy. Olvasni kezdtem, bár néha elkalandoztak a gondolataim, hiszen a nálam lévő könyvet kívülről tudom, minden mondata ismerős, talán ha hangoskönyvnek fel kéne mondani, az is menne. Van néhány könyv, amit szeretek újra és újra elolvasni. Ennek sok oka van. Például ez a könyv valahogy terápiásan hat rám, legtöbbször ezért veszem le újra a polcról. Máskor, vagy másokat azért, mert nem kell figyelnem a cselekményt, és valójában csak a mondatokat elemzem bennük ahogy olvasom, írói technikákat figyelek meg,  ilyesek. Engem ezek érdekelnek, sokat tanulok belőlük.

Telt-múlt az idő, néha felkeltem, ittam egy pohár vizet, megnéztem Rosit a picikkel, de legfőképpen csak ültem és vártam. Éreztem, hogy a kiscica közben már teljesen lement a pocakban, érezni sem lehetett, tehát már közeledünk a szüléshez újra. Tévedtem. Még órák teltek el. Összesen, és percre pontosan 7 óra múlva született meg a második norvég erdei, könnyen, szépen, ahogy Jenny mindig is szül. Semmilyen félelem nem volt bennem, hogy ennyi idő telt el, olyan nyugodt és természetes volt minden, semmi sem adott okot aggodalomra. Hamar látszott a színeiből, hogy újabb lányka érkezett hozzánk, és mikor megmértem, csak kevéssel maradt el a nővére súlyától. Amikor már szopizni kezdett megfigyeltem és felírtam a különbözőségeket, hogy később is tudjam majd melyikük született előbb, és meg tudjam különböztetni őket, ha nagyon hasonlítanának. Sok időm nem volt szemlélődni, mert Jenny átfordult a másik oldalára, fájások jöttek és tolt. Húha, felgyorsultak az események! Nyilván örültem, hogy nem kell újabb 7 órát várni a következő apróságra, annak ellenére, hogy nincsenek kívánságaim, elvárásaim – csak részt veszek a csodában, amiért hálás vagyok.

Első fotó a másodszülöttről.

Jenny hihetetlen könnyedséggel szülte meg a harmadik picit. Az apróság csodaszép mintája már a burkon keresztül látszott, szépséges-szabályos fehér háromszöggel az arcán. Lenyűgöző volt, erős, egészséges, és bár még a lepény a mamában volt, ahogy engedte a köldökzsinór, már kúszott is és szopizni kezdett. Hihetetlen, milyen életre valóak és ügyesek az újszülött kiscicák! Az apróság egyszínű fekete-fehérnek látszott, csodálkoztam is, mivel Jenny-nek mindig tabby cicái vannak, nem volt még minta nélküli kiscicája sosem.

Íme a harmadik!

Később, ahogy megszáradt láttam, hogy mintás ő is. A fehér színnek ez a fajta elhelyezkedése a fejen különösen szuggesztív kifejezést  fog adni ennek a most még apró, baba arcú norvég erdeinek. Elégedetten szemléletem a három gömbölyű kis teremtést, akik elégedetten szívták magukba az életet adó tejet.
Jenny nyugodt volt, szépséges, és büszke. És persze fáradt.

Vártam azért egy órát, mielőtt úgy döntöttem volna, hogy több apróság már nem jön, és nekiláttam a napi teendőknek. Nemsokára Eszter is megérkezett, megnézte az apróságokat. Általában mire hozzánk érkezik szülés után, addigra a picik és a mama már tökéletesen rendezett és tiszta boxban vannak. Most Jenny körül-alatt nem raktam még rendet, még várni szoktam 1-2 órát, hogy az ürülő vér és váladék még a nedvszívó anyagokra kerüljön, Ez nem annyira idilli látvány, főleg, ha a picik alatt magzatvíz, vér is van, Eszter aggódott is, hogy nem fáznak-e. Tudni kell, hogy örök mosolygásra ad okot köztünk, hogy ugyanazon helyzetben míg ő fázik, nekem már borzasztó melegem van, és fordítva. De ettől függetlenül jogos volt a felvetése, feljebb hajtottam a fűtést, és amint elment kicseréltem a picik alatt a szülés áztatta rétegeket finom meleg szőrmére, és körbebéleltem a boxot, hogy még szűkebb, otthonosabb, puhább és melegebb legyen.

Szülés után Eszter nemcsak a piciket veszi szemügyre egyesével: kézbe veszi, hogy elég tónusosak-e, belenéz a szájukba, átnézi őket alul-felül – hanem az anyamacskát is átvizsgálja. Ez a vizsgálat cseppet sem kellemes, ámde szükséges az anyamacska számára. Jenny-vel nincs gond sosem, hősiesen tűri, hogy kivegyük a piciket és nézegessük, vagy hogy a hasát nyomkodja Eszter, lázat mérjen…. Nemúgy Rosi. Most is jobbnak láttuk kizárni, míg Eszter megnézi a piciket, de így is olyan ideges lett, hogy Szabi alig tudta kint tartani, simán kinyitotta az ajtót. Az pedig, hogy őt vizsgálgassuk – nos nagyon szóba sem jöhetett, de mivel az ő szülése óta majd egy nap telt el, és szuperül volt, ez alkalommal némi hastapogatás után jobbnak láttuk abbahagyni a dolgot.
Mindenki egészségesnek találtatott, Eszter ment tovább dolgozni, és én is nekiláttam rendbe tenni Jenny kuckóját.

Jenny, a büszke anyuka és az apró kis norvég erdeik

Békesség, boldogság, elégedett szuszogás mindkét boxban. Fáradt, elégedett tenyésztő. Mi kell még? Ja igen, nevek. El kéne nevezni az aprókat. Mindenképpen szerettük volna, ha a három pici olyan nevet kap, aminek a jelentése egyébként is, de most hatványozottan fontos számunkra, és talán mindenki számára. Azt hiszem mindannyian úgy éljük meg ezt a helyzetet, hogy legyünk rajta túl. Akkor is, ha félünk. Akkor is, ha nem. Akkor is ha jó otthon, akkor is ha nem. Mindenkinek változtatnia kellett az életén, mindenkinek le kellett valamiről mondania, ami még nem baj, talán inkább a legnehezebb, az, ha valaki elvesztette a munkáját, ha valaki (mindenki) aggódik a családjáért, a rokonaiért, a barátaiért. Sokan szorulnak segítségre és támogatásra ebben az időszakban. Ez lehet anyagi, tárgyi, de leginkább talán lelki. Hogy elhiggyük, együtt túl leszünk ezen az egészen, és talán még új dolgokat is tanulunk, talán jobban megismerjük magunkat, vagy a velünk élőket, talán komolyabban vesszünk egy sor olyan dolgot (környezetszennyezés, természeti értékek, barátok), amiket eddig nem.

Így lett az alom neve a We Shall Overcome – egy sok-sok feldolgozást megért tulajdonképpen emberjogi himnusz címe, amit sokszor és sokan énekeltek már Obamától kezdve Martin Luther Kingig. Mindenképpen egyfajta összetartozást, kitartást és reményt sugároz, én jómagam nagyon szeretem ezt a dalt. Keressetek rá, hallgassátok meg. (Az én kedvencem Angelo Kelly & Family koncerteken elhangzó változat, de mindenki találja meg, ami neki tetszik.) Szóval ennek szellemiségén keresztül választottunk ki három olyan mondatot, ami most a legfontosabb, így lettek az aprók :
All You Need Is Love – vagyis LOVE, Don’t Lose Hope – vagyis HOPE, és Never Stop Dreaming – azaz DREAM.

Ha szeretet és remény van bennünk, és sosem adjuk fel az álmainkat, akkor nagy baj nem történhet velünk.

Vigyázz magadra!

Ölelésem,

Virág

Mi a véleményed a leírtakról?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük