Észak, tenger, csatornák, macskák és egyebek – Ilyen volt Hollandia 0

Sziasztok!

Ahogy ígértem, jöjjön egy kis úti beszámoló a Német-Holland utazásunkról.

Minden utazás alkalmával elhatározom, hogy nagyon felkészült leszek és úgy indulunk útnak, hogy mindent tudni fogok arról az országról, ahová érkezünk. Ez még eddig nem jött össze, és most – dacára a kölcsönkapott szuper útikönyveknek és az internetes útleírásoknak -, talán a sok teendő és Panka balesete miatt is csak nagyon felületesen tudtam felkészülni Hollandiából. Sebaj, gondoltam, iszonyú hosszú az út, majd útközben olvasgatok. Igen ám, csak elfelejtettem azt az aprócska tényt, hogy az ölemben lesz egy macska, és hogy nem is tudok kocsiban olvasni, mert hányingerem lesz. Vagyis ez kettő. De ezen gyorsan felülemelkedtem, mondván ha majd az út másnapján kora délután Hollanidába érünk, úgyis csak pihenni fogunk, és én majd csak olvasgatok.
Ember tervez… ugye… 😀

Utazás Kirkkel

A tervezettnél valamivel később indultunk el, reggel hét felé. Az első etapban a németországi Meißenbe kellett eljutunk. Kirk az ölemben utazott, az első fél órában kicsit méltatlankodott, aztán szépen aludt, beletörődve, hogy most ez van, utazunk. A norvég erdei macska már csak ilyen… nyugodt ha kell, akár hosszú órákon keresztül. Könnyedén szeltük át Magyarországot, aztán Szlovákiát, Csehországban már volt néhány dugó, Németország viszont katasztrofális volt. Az autópályán végig építések, sávelhúzások és óriási torlódások, így a tervezett helyett jó két órával később értük el Meißent, ahol brutál meleg volt. Fülledt, égető, halálos. Amikor a szállásunkat lefoglaltam – közel a belvároshoz, az Elba partján – nem gondoltam, hogy légkondicionált szállás kéne. Ez hiba volt, mert a tetőtéri lakásban borzalmas volt a meleg. Szép volt, kényelmes, mindenhez közel – de sajnos a 10 órás út után nem nyújtott semmi pihenést – és az ablakokat Kirk miatt nem tudtuk kinyitni sem. Végre evett-ivott kicsit és használta az almot – ezekre útközben nem volt hajlandó, hiába volt nálunk minden. Amikor kicsit játszottunk vele, bevizeztük és raktunk neki hideg vizes törölközőt a padlóra gondoltunk kicsit várost nézünk, hiszen ezzel a céllal foglaltam le pont itt a szállást.

A várkosa csodálatos, mitöbb lenyűgöző, bár a hőség kibírhatatlan volt, főleg a várban felfelé lépcsőzés közben, de a látvány kárpótolt minket. Sokat nem maradtunk, mert én izgultam Kirk miatt, így a vacsorázás előtt én mindenképpen vissza akartam menni megnézni Kirk-öt. A szállás alatt egy étterem volt, és gondoltuk este  fél 10-kor, hogy bekapunk valami könnyűt alvás előtt. De sajnos a konyha már bezárt. Így gondoltuk, majd a belvárosban … úgyis három perc séta.

Hát, ezek a németek nem egy mediterrán mentalitású népek, mert sehol nem lehetett már enni kapni, max. inni, de túl nagy italozáshoz nem volt kedvünk, mert másnap újra útra kellett kelnünk, és amúgy is maximum csak borozgatni szoktunk. Így aztán beértük egy adag fagyival, ami viszont hatalmas volt, jól is laktunk vele. Arrafelé máshogy mérik a gombócokat úgylátszik.

Ezek után aludni próbáltunk, de nem ment – legalábbis nekem. Szabi szerencsére tudott valamit pihenni, s mivel a hosszú utakon mindig ő vezet, így ez volt a fontos. Én kicsit forgolódtam, hideg vizes fürdőt vettem, bevizeztem újra Kirk-öt, aztán meg Kirkkel nézegelődtünk az ablakban  – addig is ki tudtam nyitni, hogy jöjjön be egy kis levegő. Ettől a bogarak is jöttek, Kirk örült, vadászott ezerrel, aztán meg lihegett szegényem a melegben.

Kirk második napja utazik

‘Ez az éjszaka is eltelt!’- megelégedett érzésével kezdtem készülődni a további útra, ahogy virradt. Reggel indultunk is, nem volt mire várni, és amúgy is éreztük, hogy mindenhol jó, de a legjobb a klímás kocsiban. 🙂 Mindenki feje fájt – a miénk a melegtől és nem alvástól, Pankának meg  a még nem túl távoli balesettől, így aztán némi begyógyszerezéssel útnak indultunk Észak-Németország felé.

Sajnos az autópályákkal mégkevesebb szerencsénk volt, mint előző nap, így jócskán a tervezett időpont után, nagyon-nagyon fáradtan délután négy felé érkeztünk meg Kirk leendő otthonába. Nagyon nehéz volt otthagyni Kirk-öt, iszonyúan hozzám nőtt az utolsó egy-két hétben, hiszen már alig volt nálunk kicsi, és hát mégiscsak együtt utaztunk két napig. Ráadásul mindig sokkal nehezebb odaadni azokat a cicákat, akik tenyészetbe mennek, hiszen tudjuk, hogy az ő életük nehezebb lesz, mint egy hobby célra tartott ivartalan cicáé, és sokmindennel meg kell birkózniuk. A hobby célra elvitt cicák meg sokszor országon belül vannak és sokat tudunk róluk, meg tudjuk őket látogatni…

Boldog életet drága Kirk! <3

Kicsit próbáltunk beszélgetni, de a németek valahogy nem annyira vannak toppon az angolban, én meg németül nem tudok, így ittunk egy kávét, megnéztük a cicákat, megvártuk, hogy Kirk egyen-igyon, alomra menjen és játsszon – vagyis jobban érezze magát, majd nehéz szívvel otthagytuk őt. Jó helyen lesz, de ikszedik tenyészkandúrnak lenni tényleg nem leányálom, reméljük jól veszi az akadályokat és sok szép kiscicával ajándékozza meg majd a tenyészetet. Valójában bármikor vissza tudtam volna érte menni – de hát ezt nem lehet…
Mondanom sem kell, hogy az autópálya torlódások folytatódtak, így a tervezett hollandiai érkezésünk késő estére nyúlt. Este 10 után futottunk be. A szállásunk egy nyaraló park szerű helyen volt, ahol a ház gondnoka elnavigált minket a labirintus szerű kis utakon a házunkhoz. Kiszálltunk, és az első, amit megpillantottuk egy kiscica volt. Aztán a mama cica. És egy újabb pici. Alig tudtam figyelni, mit magyaráz a pasas a házról, meg a szemétszállításról, mert néztem az egyik picit, láttam, hogy a hátsó lábával valami nem stimmel, de sötét volt, a picik meg féltek is meg nem is, nekünk be kellett pakolni, iszonyú fáradtak voltunk. A házikó cuki faház volt, tetszett, a sötétben a környezetet nem láttuk egyáltalán. Adtunk a cicáknak a Kirk úticsomagjában megmaradt tápból, meg vizet, és aludni mentünk. Hosszú és fárasztó napunk volt, lelkileg-testileg – a legjobb megoldás ilyenkor az alvás. (Legalábbis azt mondják mások, akik szoktak aludni, nem úgy, mint én. 😀 ) Különben az idő sokkal jobb volt, mint Németországban, meleg volt, de máshogy. Ennek örültünk. Éjjel viszont jó hűvös levegő jött kintről – tudtunk pihenni, és még én is órákat aludtam, pedig híresen nem tudok aludni máshol.

Ez itt az udvar… egy része

Reggel felkeltem és elhúztam az összes függönyt – rengeteg üvegfelület volt, és csak ámultam, hogy milyen kis földi paradicsomba érkeztünk, körös-körül növények, bokrok, hatalmas fák és egy tó mellettünk. Nagyon tetszett… Kimentem, és megjelent a két kiscica – éhesek voltak, jött a mama. Volt még táp, adtam nekik, de éhesek maradtak, így kibontottam egy májkrémet. Imádták. Már majdnem elfogyott, amikor megjelent egy harmadik kis fej, még kisebb, még éhesebb, így gondoltam kikotrom neki a maradék májkrémet – ujjal – a tálba. Mint kiderül ez hiba volt, mert a pici bár félős volt, de annyira éhes, hogy először a májkrémszagú ujjamnak esett neki, és frankón átharapta. Folyt a vér, evett a macska. Fájt nagyon, bekötöttem de így is nagyon vérzett. De hát aki ennyire hülye, az megérdemli… Így viszont felmentést kaptam aznapra a mosogatás alól. Minden rosszban van valami jó, nem igaz? 🙂

Ezek után felmerült a kérdés, hogy mit csináljunk aznap? Először is kávézzunk természetesen, mert kávé nélkül lehet élni, de… a kávézásnál már három kis apró cica tartott velünk, és a reggelit is élénk érdeklődéssel figyelték, a mamacica pedig kényelmesen helyet foglalt a negyedik székben.. El is neveztük őket: Korom, Koromka és Pindi. (Elmés nevek, tudom… de ez jött. 😀 )

Utána Szabival sétálni indultunk – Panka még aludt -, hogy lássuk hol is vagyunk valójában. Körülöttünk sok kis hasonló faház volt egy hatalmas zöld parkban, rengeteg növénnyel és fával, sok virággal. Mire visszaértünk Panka is felkelt. A park hátsó bejáratából lehetett eljutni egy homokdűnés részhez, ami nagyon érdekes volt, nem láttam még ilyet testközelből. Meleg volt, mint a bűn, körben mindenütt forró homok – de nagyon tetszett. Délután egy közeli kisvárost céloztunk meg, Elburgot. Csodálatos volt. Teljesen elvarázsolt a csatornákkal körbevett és keresztül-kasul szelt régi kis város, hangulatos utcákkal, csodás zöld udvarokkal, a házak előtt az ajtók mellett mindenütt kényelmes fotelek, kanapék, szék-asztal, és kint ültek az emberek, pihentek, olvastak, beszélgettek, sütögettek, szemben a szomszédok szinte karnyújtásnyira – idilli volt. Elsétáltunk a kikötőhöz, majd egy közeli tóhoz. Este a parkunkban lévő étteremben ettünk minden finomat – jó volt, elfáradtunk. Megbeszéltük, hogy mivel iszonyú meleg van, elmegyünk másnap a tengerpartra fürdeni.

 

Így is lett. Itthon elolvastam, hogy az Északi-tenger vize augusztusban a legmelegebb – hurrá! – 18 fok. Ebbe is belementünk volna, de köszönhetően a régóta tartó hőségnek a víz nagyon meleg volt. Jó magas homokgáton kellett felmászni, hogy lejussunk a tengerhez, de mindent megért. Csodás volt a part, nem zsúfolt, a víz meleg – volt szerintem 22 fok is. Isteni volt újra tengerben fürdeni, Panka frissen varrt sebének is jót tett. Fürödtünk, olvastunk, sétáltunk a parton – aztán pedig hazamentünk. Elég későn értünk haza, gyorsan összedobtunk némi vacsit, aztán alvás.

Ott emelkedik elöl az autópálya!

Estére a cicák megették az összes maradék tápot és a májkrémek nagy részét – folyton éhesek voltak -, így reggel boltba mentünk és bevásároltunk – többek között cicakajából. Úgy döntöttünk, hogy egy kicsit hosszabb útra indulunk észak felé, és célba vettük Texel szigetét. Már maga az út is nagyon érdekes volt, azelőtt nem láttam még kétszer hat sávos autópályát, és olyat, hogy az autópályát is felvonják, ha keresztül megy egy olyan csatornán, ahol nagyobb hajók is járnak. Őrület… És mindenhol – értsd tényleg a legapróbb út és a legnagyobb autópálya mellett bicikliút visz. És mindenki biciklizik. Kicsi, nagy, öreg… nagyon kell figyelni, mert a semmiből bukkan fel bárhol-bármennyi belőlük. Varázslatos a rengeteg tó, csatorna – víz mindenfelé. Ami még a legmehökkentőbb volt az úton, az a tengerben futó autópálya.

Autópálya a tengerben! Óriási!! 🙂

Neeem, nem egy híd, hanem rendesen a pálya jó hosszan. Balról víz, jobbról víz – és persze bicikliút még ott is volt. A GPS mókásan festett, ilyet sem láttam még –  út fut a kék semmiben. 😀 Imádtam. Egy szépséges és hatalmas komppal keltünk át a szigetre, ahol béke és nyugalom fogadott minket. Sétáltunk az egyik kis városka belvárosában, ettünk, és fagyira vágytunk. Jó hosszú volt a sor, de gondoltam megy az gyorsan és beálltunk. Hát, lassú volt. Nagyon. De kitartottunk. Aztán közelebb érve megvilágosodott, mitől… a fagyis lány be volt tépve, mint állat és konkrétan egyszemélyes show-t nyomott minden vendégnek. Nekünk is, vagy öt percet. Dőltünk a nevetéstől és tripla adag fagyival távoztunk – így sikerült adagolni. 😀

Utána a tengerpart felé vettük az irányt és találtuk egy olyan partot, ahol alig volt ember és nagyon érintetlen volt a természet, milliónyi kagylóhéjjal a parti homokban és a vízben. Csodás volt. Itt pihentünk, fürödtünk, sétáltunk, olvastunk – aztán sajna indulni kellett vissza a komphoz.

 

Újra jó későn értünk haza, megetettük az aprónépet meg a mamát, már vártak minket nagyon, kaptak tőlünk játékokat is.. annyira ééééééédesek voltak.Közben világossá vált, hogy nincs gazdájuk. Bolhásak voltak, sztem férgesek és folyton éhesek.

Pindi <3

Elkezdtünk gondolkodni, hogy mit kéne velük tenni, így nem maradhatnak itt, főleg, hogy Pindi egyik hátsó lába sérült volt, és nem tudta használni. Ügyesen szaladt három lábbal, de ugrani, ülni nem volt könnyű. Nem tűnt új sérülésnek, vagy születéskori, vagy emberi kéz általi szerintem… mást nehezen tudok elképzelni. Ő különösen hozzám nőtt, sokat foglalkoztam vele. Idilli helyen éltek, szabadságban, de mégis otthon nélkül, bolhásan, oltások nélkül, mama ivarosan.. nem jó ez így. Amúgy nem voltak jellemzőek a kóbor állatok egyáltalán.

Mi ugye vidéken laktunk – direkt nem akartunk nagyvárosban szállást bérelni – így jól megfigyelhettük a holland vidéket, a tanyákat, a gazdálkodást. Varázslatos házak, minden gyönyörű tiszta, rendezett, millió hortenzia bokor és rengeteg növény. Mindenhol tartottak állatokat de nem volt bűz és nagyon modern volt minden. A holland házak különösen szépek, annyira egyedi a stílusuk, a hatalmas üvegablakokkal, amibe mindenfélét kiraknak, a szépséges előkertekkel… tiszta varázslat. Bármelyiket elfogadtam volna. Mindenfelé tökéletes utak… semmi szemét és kedves emberek. Hiába – ez észak. Ezért is szeretjük nagyon. No meg a hűvös idő miatt, ami most nem volt. 😀

 

Utolsó előtti napunkat egy kiadós sétával kezdtük, hogy jobban megismerjük a környéket, majd újra elindultunk. Állatkertbe. Ami nem egy klasszik állatkert volt (Panka ilyenbe nem megy, mert vegán, és ezért elutasítja az állatok tartásának ilyesféle formáját, ez viszont más volt), egy hatalmas nagy park, főként szabadon tartott majmokkal. Fantasztikus volt… nem lehetett nálunk semmi nyitott, mert a majmok képesek elkobozni bármit. Nagyon tetszett a park, a rengeteg féle mókás majom, kicsi-nagy, szuper program volt. Este még kicsit sétálgattunk a közeli városban, cicáztunk, de aztán nyugovóra tértünk.

Az utolsó napunkra maradt Amszterdam. Nem volt egyszerű bejutni és leparkolni a belvárosban – Panka ott akart ruhákat vásárolni (never again) – és persze a látnivalók is ott voltak. Míg ő vásárolgatott mi sétáltunk és gyönyörködtünk. Szép város Amszterdam, de nagyon zsúfolt, bár tény, hogy sajátos hangulata van, de valahogy kopottabb, szürkébb mint a vidék. Sajnos nem jutottuk be egy-két olyan helyre, ahova szerettünk volna – Anna Frank ház vagy Van Googh múzeum – ide előre kellett volna neten jegyet foglalni, és amúgy is megtelt mindegyik, mivel esős idő volt – így sajnos aznapra már nem lehetett jegyet kapni.

 

Nala, a szépséges

Elmentünk viszont és meglátogattuk Nalát, aki családjával együtt a napfényes Toszkánából (ahová pont egy éve vittük el, és erről is olvashatsz ide kattintva a blogbejegyzések között) pont Amszterdamba költözött. Nala egy év alatt fenséges és csodálatos felnőtt cica lett, nem győztük bámulni szépségét, okosságát, kedvességét. A kis barátja, Pinot is hatalmas kandúr lett, jó volt őket újra látni, és persze a gazdit is. Beszélgettünk, majd elindultunk a Rijsk múzeumba barátunkkal együtt. Ez Hollandia nemzeti múzeuma,  hatalmas, rengeteg látogatóval és iszonyúan szép képanyaggal. Csodálatos volt, olyan híres képeket láthattunk itt élőben, mint az Éjjeli őrjárat, Waterlooi csata, de felsorolhatatlan a fantasztikus alkotók  rengeteg szép munkája: Van Googh, Vermeer, Rembrandt….   Lenyűgöző volt. Utána elsétáltunk a Vondelparkba, ami egy hatalmas és nagyon híres park Amszterdamban, és Nala gazdijával kávéztunk-sütiztünk. Ezek után indulni kellett vissza, mert hátra volt még a pakolás.
Nagyon sokat gondolkoztunk a kis cicacsalád sorsán, és este jutott eszünkbe – valahogy addig nem, hogy biztosan van közeli menhely, aki befogadja őket, és elvégzi velük a szükséges teendőket és gazdit talál nekik. Így elhatároztuk, hogy másnap még indulás előtt – igaz, hogy időt vesztünk ezzel, aminek amúgy is híján vagyunk a hosszú út miatt – elvisszük őket. Kinéztük a legközelebbi helyet. ÉN nagyon izgultam, hogy minden cica ott lesz-e reggel – mert az anya nélkül nem akartam, és azt sem, hogy egy kicsi maradjon ott. Néha elcsatangoltak mindenfelé és nem jöttek egyszerre – így a félelmem jogos volt. Alig tudtam aludni. Úgy megszerettem és sajnáltam őket…

A becserkészés

Eljött a reggel, hajnalban keltem, pakoltam. Jött a mama, jöttek a kicsik, éhesek voltak, de nem akartam nekik adni, mert úgy terveztem, hogy majd kajával csalom be őket a hordozóba, hiszen a kis éhenkórászok a kajáért bárhová bemennek. A hordozót már előtte nap kitettem, és adtam benne enni nekik, hogy szokják. Minden megvolt, indulhattunk is volna haza – ha nem lett volna még a cicamentő hadművelet. Kivittem a konzervet, megrohamozták a hordozót, aki kicsit kilógott azt betuszakoltam – és kész. Mindhárman bent voltak. Nem értették mi van, de az éhség nagyobb volt és gyorsan elindultunk. Az út fél óra volt, a mamacica néha sírt, a kicsik teljesen csendben várták, mi fog történni. Odaértünk épp nyitásra. Ez nem csak menhely, hanem rendelő is.

Mondom a recepciósnak mit szeretnék, töri az angolt, nem nagyon érti, hogy mi ma elutazunk és nem csak panzióba adnám a cicákat… kérdi honnét hozom. Megmondom. Erre ő, hogy sajnos akkor hozzájuk nem hozhatom, mert az a terület hiába van közel, egy másik menhelyhez tartozik. Hidegzuhany. Próbálom magyarázni, hogy értem én, de indulnunk kell és a cicák nem maradhatnak ott éhesen, főleg, hogy Pindi lába sérült is.. felnő, de nem fog tudni vadászni, jön a tél.. a mama újra és újra szülni fog és tavasszal már a három kicsi is. Segítsenek. De nem. Mert ha a gazdik keresik őket, akkor majd a másik helyen, ahová tartoznak. Őrület, hogy nem fogja fel még mindig, hogy nekik nincs gazdájuk… senki nem fogja keresni őket. Nem vitázom, elkérem a másik menhely címét, nagyon sok időt vesztettünk így is, így még többet fogunk, de meg akarjuk oldani a cicák sorsát. Beütjük a GPS-be. Messze van, de nem az a baj – nincs nyitva. Megyek vissza, magyarázom a nőnek, hogy nincs nyitva, mondja ja, igen, nincs, de rakjam le ott a macskákat, majd megtalálják őket. Jééééééézus, és ott legyenek hárman egy kicsi hordozóban? Ki tudja meddig? Borzalom. Végtelenül szomorúak vagyunk. Nincs mit tenni. Visszavisszük őket a kis varázsparkba, ahol szépen élhetnének is, ha valaki etetné őket, és megkapnák a szükséges orvosi törődést is. Jön a tulaj átvenni a házat tőlünk, mondom neki a cicákat, és átadom a menhely címét, hívja fel, hívja őket ki – mert neki ideje nincs velük foglalkozni – mondja. Otthagyjuk nekik a játékokat – amiket kaptak tőlünk, minden tálat telerakunk kajával, kibélelünk egy ládát a törölközőinkkel és fedett helyre tesszük. És indulunk. Iszonyú nehéz szívvel, hogy ezt elrontottuk. Nem csináltuk jól, és már nincs idő jóvátenni.

Nem nagyon szólunk, nem nagyon állunk meg, csak faljuk a sokszázkilométereket, és egyszercsak elérjük Regensburgot, a tervezettnél sok órával később. Fáradtan. Szomorúan. De az élet megy tovább… megtaláljuk a szállást, belváros, sétálóutca, jó kis hely. Kis pihenés után elindulunk, hogy felfedezzük a belvárost – hiszen ezért itt szálltunk meg. Nagyon szép, megérte. Később beülünk egy olasz étterembe és igazi olasz fogásokat eszünk, igazi jóféle olasz chiantit iszunk. Sötétben még lesétálunk a Duna mellé, varázslatos minden. Az lenne….

Az éjszaka egy része azzal telik, hogy a sétáló utcán ordító német és egyéb turistákat hallgatjuk, hiába a réges-régi ház vastag falakkal, valahogy mindent hallani. Hajnalban jön némi álom a szemünkre. Reggel fáradtan kelünk, az ágy sem volt túl kényelmes. Ami vigasztal, az a lazacos bagel és a kávé, ami olyan finom, hogy életem egyik legfinomabb kávéja. Egész nap tudtam volna inni. De aztán összekaptuk a cuccot, és hónom alatt Felhővel – aki egy felhő alakú ikeás párna, és a kocsimban lakik, a kocsi pedig Felhőcske névre hallgat… – elindulunk hogy megnézzük a Dunát világosban is. Nagyon más még itt. Nem olyan széles és nagyon tiszta. De indulni kell, vár még ránk jó hatórányi út.

Otthon hatalmas üdvrivalgással fogadtak az állatok, kutyák-macskák követtek és voltak a nyomomban napokig. Jó hazaérni hozzájuk!!
Az örömöm nem felhőtlen, sajnálom a kicsiket ott a messzi Hollandiában, főleg Pindit… nyugaltan vagyok, nem alszom napokig – aztán eszembe jut valami!
De erről majd legközelebb… ha érdekel Benneteket!

Jó, hogy itt vagytok! Ölelésem, és csodálatos nyár végi napokat Nektek!
Virág

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.