Rosita… óóóó Rosita – és a szülés

Kedves Olvasóink!

Tudom-tudom, elmaradásban vagyok, mint mindig. De hát ilyen ez a popszakma – akarom mondani cica tenyésztés… ha nem csinál az ember semmit (az milyen??) akkor elvarázsolva nézi a cicákat, fekszik a kicsik között, simogat és így tovább. Ugye elnézitek nekem?? 🙂

Adós vagyok még Rosita első szülésének történetével. Nos, egy-két szülést megértem már, de Rosival kapcsolatban volt bennem némi izgalom, mert ha van szeszélyes, akarnok cica a világon – akkor Rosita az. Túltesz az apján is – mindenben, pedig ő is hatalmas egyéniség, de Rosi.. no, az jellemezhetetlen, hogy milyen Ő – látni kell, érezni, megtapasztalni. (Ezúton ajánlom ehhez Rosi hasonló személyiségű kicsinyeit… 😀 )
Rosita a vemhességet nagyon jól viselte, az ég világon semmi gond nem volt. Eljött a nagy nap, de nem történt semmi. Másnap reggel már izgatott voltam. Senki sem volt otthon – nem baj, szeretem, ha főleg az első szülésnél nagy a csend körülöttünk, nem kell semmi másra figyelni. Rosi reggel olyan volt, mint máskor, kedves, beszédes. Délelőtt már láttam rajta, hogy kezd átalakulni, más a hangulata. Mindketten figyeltük-vártuk a történéseket türelemmel. Azaz inkább csak én, mert Rosinak nem erőssége a türelem. Úgy terveztem, hogy lent fog szülni, több boxot is hadisorba állítottam ehhez. Fent nyüzsgés volt, hiszen Hayley és Jenny szám szerint kilenc darab két hónap körüli kis norvég erdei cicája élte a kiscicák nyüzsgő és vidám életét. Halkan tevékenykedtem, rá-ránéztem Lora pár napos apróságaira, igyekeztem Rosi kedvében járni.

Kora délután láttam, hogy ma már biztosan szülni fog. Igen ám, de Rosi fel akart menni a kicsik közé.. és ha Rosi akar valamit, akkor azt se Isten se ember meg nem állítja. Így volt ez most is. Először elnyúlt a szőnyegen és az sem érdekelte, hogy 9 apróság rohangál körülötte. Hayley és Jenny mellé feküdtek, sorsközösséget vállaltak azt hiszem. Mivel gondoltam, hogy Rosita itt akarja megszülni a kicsiket, így elindultam, hogy felpakolom a szükséges dolgokat. Igen ám, de ő ezt nem nézte jó szemmel, úgy gondolta, hogy egy dolgom van: ülni mellette és várni.  (Később más igényei is támadtak.) Nem mondom, hogy könnyen, de legalább a mindenképpen szükséges cuccokat felpakoltam. Rosi közben feltelepedett Virág ágyára, így próbáltam alá tenni a steril cuccokból, hogy ha lehet megőrizzük az ágy épségét is. Fájások kezdődtek. Rosi az ágy közepén, én félig az ágyon, félig a földön elnyúlva, Rosi mellett jobbról-ballról pár kiscica… Tudtam, hogy még akár órák vannak hátra, tehát az ezer dolgomból bármit csinálhattam volna, de Rosi nem akart egyedül vajúdni. Olyannyira nem, hogy először a hasát kellett simogatni, utána a lábát támasztani a fájásokkor… a nyakát vakargatni és így tovább, lihegett, fújtatott… Mire a szülés lényegi részéhez érkeztünk elég fáradt voltam, még nem ettem aznap semmit, pedig már késő délután volt (az éjszakám pedig nyilván Rosi figyelésével és Lora és a picik ellenőrzésével telt, a fennmaradó időben a Stargate-ek és Uno szeretgetésével, tehát nem állíthatom, hogy kipihenten indultam volna neki a napnak.)

A fájások sűrűsödtek, Rosi úgy döntött, hogy inkább mégis Panka ágyán szeretne szülni. Átcuccoltam hozzá mindent, és próbáltam alá pakolni a steril dolgokat. Nem volt egyszerű, zavarta már ez. Közben ráadásul besötétedett. Szülő macska szemébe nem világítunk, ugye, – így aztán egy halovány fényű olvasólámpánál követtem az eseményeket. Elkezdődtek a tolófájások, de a sokadiknál sem történt semmi. Nem aggódtam, első szülés. Végül elérkezett a várva várt pillanat és megszületett a kis elsőszülött, akiről már messziről láttam, hogy lány, mert mint a lángcsóva világított a fején még a gyér fényben is a szépséges vörös folt. Isten hozott apróság! (Aki kitalálja ki az, kap egy pirospontot!) Közben hazaért a család, és Panka, aki eddig még mindig valahogy kimaradt a szülés élményéből feljött és segített nekem. Felírta, hogy hánykor, milyen pici érkezett, odaadta ha szükség volt valamire, inni hozott. Rosi sokat mozgott szülés közben, még tolófájások alatt is képes volt körbe forogni vagy totál helyet változtatni. Ezt egyik cicánk sem csinálja. Néha kommentálta is az eseményeket – de az nála megszokott dolog. Fogalmunk sem volt mennyi pici lesz, én a súlyából 4-6 közöttire tippeltem. Jöttek is szépen sorban, gyönyörűek voltak, csak ámultam a színeken, mintákon, de leginkább azon, hogy soha ilyen elemi erővel nem

igyekeztek még picik a szülés után egyből szopizni. A lepény még rég a mamában volt, de ők már kúsztak-másztak-törtek az életet adó tej felé. Hihetetlen volt! Rosi nagyon jó munkát végzett, szépen ellátta a kicsiket. A 4. cica után elég sok idő telt el, de láttam rajta, hogy még nem vagyunk készen.
Egyébként Rosi minden egyes cica után totálisan letisztogatta magát, ami szintén nem jellemző, csak a szülés végeztével szokták ezt megtenni. Elég sok energiát vett el ez tőle, de hát ő tudja… gondoltam. Majd egy óra telt el, a négy kicsi szépen szopizott, amikor újra jöttek a fájások. Rosi úgy harmadszorra sem tudta kitolni a picit, így a következő fájásánál óvatosan elkezdtem húzni a már egy ideje félig kint lévő cicát. Rosi sikított, a pici kint volt. Egyből láttam rajta, hogy nagyon nagy, a legnagyobb, és láttam, hogy csodálatos fekete-fehér színe van. Soha ilyen cicánk még nem született, alig vártam, hogy megszáradjon, egyen és kézbe vehessem. Érdekes, hogy a legnagyobb cica maradt a végére – nem jellemző. Rosi elfáradt, én is – nagyon… még néhány órát együtt voltunk (Szabi hozott nekem fel enni), utána elkezdtem rendet tenni körülötte. Nagyon büszke volt a kicsikre, iszonyú

elégedett volt és hangosan dorombolt. Boldogság. Béke. Szeretet. Azért a kis utolsó – Billy – no, ő aztán próbára tett! Egy órán keresztül válogatott, mert neki egyik cici sem tetszett eléggé… nyekergett, mászkált. Aztán megtalálta a neki való helyet és onnéttól csak a cuppogás volt. Az élet szépséges pillanatai ezek.

Panka már fáradt volt, álmos, érhető módon aludni is akart, így éjfél felé úgy döntöttem, hogy a lent előkészített boxba költöztetem Rosit és a picikéit. Lora boxa mellett kapott volna helyet, igen ám, de a költözést a picik hangos visítással kommentálták, amint Lora meghallott, és azonnal úgy érezte, meg kell menteni a kis norvég erdei babákat, erre Rosi feszült lett. Mit volt mit tenni, Lorát ki kellett költöztetni a nappaliba az ő öt picikéjével együtt, mert folyton el akarta vinni Rosi babáit magához. Végül minden és mindenki a helyére került, Lora a nappaliban a saját boxában az öt kis dagi aprósággal, Rosita a hálóban az ágy mellett. Béke. Így hajnali 3 felé én is az alvásra szavaztam – persze szigorúan az óránkénti keléssel, hogy lássam, minden rendben van mindkét csapatnál. Sok ébrsztőt nem kellett beállítani, mivel ötkor a Stargate-ek és Uno úgy gondolták, hogy eleget lustálkodtam, ideje némi reggelinek. Nem is baj, hiszen a házban is rendet kell tenni valamikor, főzni is kell, a barátnőmet – Vandát, aki a szuper cicaképeket készíteni nekünk – is vártuk, nem volt idő több alvásra. De hát hosszú az élet (vagy bármennyi) ráérünk még aludni.

Rosita kicsinyei ma éppen 9 hetesek, csodaszépek és hatalmas egyéniségek egytől-egyig!!! Panka ötlete alapján nagy kedvencünk, az Igazából szerelem c. film szereplői után kapták a nevüket, és azt kell mondjam, a névválasztások tökéletesre sikerültek! Nagyon büszkék vagyunk erre az alomra, Rosi és Jaime párosa nagyon jónak bizonyult! Remélem Ti is szeretitek őket!

Jó, hogy itt vagytok, szépséges adventi napokat Nektek!

Virág