Búcsú Masektől az út előtt <3
Úgy szép az élet, ha zajlik, hogy ilyen remek közhellyel éljek. No, biztos ami tuti, mi ennek igyekszünk megfelelni. Hatványozottan. Épp hogy a végére (se) értünk a kandúrszoba kialakításnak és megérkeztek Jenny csodás kis apróságai, máris új kaland várt ránk. Egy utazás. Nem is akármilyen! Egy régvárt…
Csütörtökön még dolgoztunk, hogy aztán az éjszaka egy részét a húsvéti bevásárlással töltsük, majd nagypéntek kora reggel felpattantunk – hiszen eljött a nap! – és gyorsan megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy a kisebb és nagyobb norvég erdeik ne érezzék hiányunkat addig sem, míg leánykánk fel nem kel hozzájuk. Bepakoltunk hát minden szükségeset az autóba és nem sokat agyaltunk azon, hogy a kora reggeli indulás ellenére a GPS szép délutáni érkezési időt mutatott – megállások nélkül. Nem először tettük meg ezt az utat, így aztán felkészültek voltunk. Lengyelország felé az út nem túl izgalmas – sőt, kimondottan unalmas a táj, és mivel hiába fogadtuk meg, hogy valamelyest többet alszunk az út miatt és időben lefekszünk, ezt természetesen most sem ment, így csekélyke alvással fárasztó hét után indultunk neki a 10 órás útnak. Az út semmiféle izgalmakat nem tartogatott, szerencsére nem volt baleset, dugó, fennakadás, eltévedés – mint legutóbb. No ezekről tudnék mesélni, hiszen azóta Wrocław nálunk szállóigévé vált, és ha valahová nagyon bonyolultan vagy problémákkal tarkítva jutunk csak el, vagy egyéb bonyolult élethelyzet vár kibogozásra, akkor csak megjegyezzük: ahham, ez Wrocław.
Wrocław – Óváros
Különben meg nem érdemli meg, mert igazán szép lengyel városról beszélünk – legalábbis az óváros mindenképpen csodás. Legutóbb egy rövid reggeli séta fért bele, most valamelyest több időnk maradt körülnézni, bár nem sokkal. Szállást is ugyanott foglaltam, mint legutóbb, és mivel parkolóhely ahogy akkor, most sem volt, beálltunk az egyik tömbházas rész belső udvarára parkolni. Kicsit gettós volt, dimbes-dombos föld, néhol kiálló vascsövek, hatalmas kukák, a parkolási rend teljes hiánya és vidám, csapatba verődött utcagyerekek. Belül. Kívül szép üzletek, forgalom, rendben tartott házsorok. A szállás remek, az ágy hívogató. De csak másfél óránk volt egy esti találkozóig, így úgy döntöttünk, ráérünk éjjel is pihenni, sétáljunk egyet.
Törpék mindenütt 🙂
Mivel ez a szállás konkrétan tényleg a belvárosban van, így néhány lépés után már ott találtuk magunkat a csodaszép színes házak, szépséges terek és törpék birodalmában. Csodálatos, tényleg.. mintha soktízévet lépnél vissza az időben, mindehhez egy kiváló hegedűs épp Brahms: Magyar táncok c. darabját játszotta…
Kellemes andalgásunknak az vetett véget, hogy 7-re hivatalosak voltunk kedves barátainkhoz, Jaime tenyésztőihez, akik éppen itt laknak. Így aztán bepattantunk újra a kocsiba és lenavigáltattuk magunkat az város másik részébe. Vidám este volt, sokat nevettünk, nagyon kedves-nyitott és barátságos népek ezek a lengyelek. (Persze mi már sokszor találkoztunk, ismerjük egymást.) Így nem kellett egy estére sem a norvég erdei macskák társaságát nélkülöznünk. Játékosak, kedvesek, szépek voltak a cicák, és legalább láthattuk Rosita tesóját, Sashát, aki a The Walking Dead alom három lánykája közül az egyik, és tenyészcicaként éli az életét a New Moon tenyészetben. Épp kiscicái is voltak, jó volt őket is látni nagyon! Kellemesen telt az este, de tudtuk, hogy a holnapi nap még hosszú és sűrű lesz, így kilenc felé elbúcsúztunk kedves barátainktól és mivel elég éhesek voltunk visszatértünk a jól bevált óvárosba.
Sokat nem válogattunk, szorított az idő és az éhség, így aztán egy olasz étterembe tértünk be, ahol finom olasz leveseket és némi harapnivalót ettünk még. Otthagytunk egy kisebb vagyont – hát ja, ez a belváros, és visszasétáltunk a szépségesen kivilágított tereken a szállásunkhoz. Nagyon fáradt voltam, már vártam is reggelt, és tudtam, hogy a hazaút is hosszú lesz, így jobbnak láttam mielőbb aludni.
Másnap időben keltünk és úgy döntöttünk, hogy kérünk reggelit. Szóltam a recepción és le is mentünk reggelizni. Egy velemkorú nő üldögélt az egyik asztalnál és reggelizett. Köszöntünk: Morgen-Morgen! Aztán valamit Szabinak kezdtem el mondani, amikor a nő felkiáltott, hogy: – De jóóóóóóó! Pont arra gondoltam, milyen jó lenne magyarokkal találkozni! Beszélgetésbe elegyedtünk, ami aztán csupa mosoly volt, mert pillanatok alatt éreztük, rokon lélekre találtunk. Mert könyörgöm, ki olyan agyatlan mint én, hogyha bárhová is viszi az útja, a temetőt, na azt meg kell nézni. Mindegy, hogy 50 fok van árnyékban és a hegytetőn van, mindegy, hogy zuhog… Nos, Gabi pont ilyen, és annyi másban is hasonlítunk… Sok időnk nem volt, így is bőven tovább reggeliztünk, mint kellett volna, már késésben voltunk a végső úticélunk felé, így gyorsan elérhetőséget – azaz FB ismeretséget – cseréltünk (és nyáron talán országot is, mivel Ő nem itt él.)
Vidáman hagytuk el remek kis parkolóhelyünket, és tartottunk a város széle felé. És megtaláltuk. A helyet, amiért utaztunk Húsvét szent napja előtt oda 10-et, majd vissza (mármint órát). Mondta is előző este kedves norvég erdei macskát tenyésztő barátnőm, Martyna, hogy közelebb nem találtuk meg amiért jöttünk? Nos, nem.
Mesevilágba csöppentünk, mindenhonnét álmos és nyújtózkodó cicák néztek ránk érdeklődő szemekkel, majd kedves négylábúak üdvözöltek mindenféle nyálasra csócsált plüssel és egyéb kedvességekkel. Kaptunk igazi lengyel kávét, és isteni finom sütit, és beszélgettünk – de persze szemünk minduntalan csak jobbra tekintett, ahol ott voltak ők, aludtak, puhán és szuszogva, mind a 18-an. Szabira sandítottam, hogy esetleg nem vinnénk mindjárt kettőt? De persze tudtam, hogy egy is épp elég nagy feladat, és pillanatnyilag olyan sokfelé kéne a következő pár havi fizetésem, hogy nem lenne ésszerű itt hagyni, és talán lehetséges sem, mert már mindenki gazdis.
Ébredeztek, így aztán először az udvarra mentek szaladgálni, majd be hozzánk, és pillanatokon belül ki sem látszottunk a kisebb és nagyon szőrös gombolyagokból.
Majd hirtelen Agata a kezembe nyomta az egyiket, hogy tessék, Ő a tiéd. Innét megszűnt a világ és csak ketten léteztünk. És tudtam, hogy megérte várni… kivárni azt, amíg újra jut hely az ember szívében és gondolataiban egy új családtagnak, amikor már nem azért érkezik, mert pótolni akarsz valakit, aki elveszett, hanem csakis őmiatta és miattad. Megérte a hosszú út minden másodperce, megérte a szervezés, megérte, hogy csak húsvétra esünk haza és otthon semmi, de semmi előkészület… És minden más is, amiről nem beszélünk. Még papíroztunk kicsit, aztán mindenféle jótanácsokkal és ajándékokkal felszerelkezve bevágódtunk a kocsiba, én hátul, ölemben a világ legaranyosabb és legokosabb és legszebb kiskutyájával: Miloval.
Hosszú volt az út, de milyen boldog! Persze zuhogott mire késő este hazaértünk, eltartott egy darabig, amíg az éjjeli menetrend és elhelyezés kialakult, mivel a spánielünk nem szereti a kutyákat, így nem lehetett egyből összeismertetni őket. Szép hosszú éjszaka lett, legyen elég annyi, hogy reggelre ott volt az asztalon a főtt sonka, a színes tojás és minden, ami kell, így is, de a legfontosabb, hogy egy új örök szerelem vette kezdetét.
Milo egyébként imádja a cicákat, mivel norvég erdei macskák között nőtt fel, és bár nem jöhet be a tenyészállatok közé, a kennel mellett folyton barátkoznak és megosztják egymással az élet nagy történéseit. Így teljes most az élet, hiszen mi a cicák mellett a kutyákat is nagyon szeretjük. A kedves látogatók így mostmár vele is találkozhatnak, örülni fog minden jó szónak és simogatásnak.
Legyen csodás tavaszi napotok!
Jó, hogy velünk vagytok!
Virág