Pindi

Sziasztooook!

Tudom, hogy sokan várjátok már, mi is történt Pindivel és tesóival a Holland nyaralásunk után.
Először is köszönjük szépen a számolatlanul sok kedves üzenetet, kérdést és kedvességet, amivel elhalmoztatok minket a nyaralásról és cicákról megjelenő poszt kapcsán.
Aki nem olvasta a sztori első felét, az mindenképpen tegye meg először, hogy teljessé váljon a kép. Itt tudod elolvasni.

Ott tartottunk, hogy mi hazaértünk és felvettük újra a nem kicsit sűrű és nem kicsit megerőltető de annál érdekesebb, kihívásokkal teli és izgalmas mindennapok sorát – vagyis a megmaradó egy hétnyi szabadságunkat. Talán kívülről azt gondolják az emberek, hogy boldog és átszellemült mosollyal az arcunkon ülünk és várjuk az új alom érkezését – de ez sajnos vagy szerencsére nem így van. Ennél több feladatot ad csak a tenyésztés maga, hogy az életről már ne is beszéljünk… Sűrű időszak következett, miután hazaértünk. Először is igencsak ráfért a házra a takarítás, tehát ezzel kezdtem. Másodszor építkezünk – most éppen fent, tehát Szabi a napjának 18 óráját kb. ezzel töltötte – én meg amikor tudtam segítettem neki, hogy jobban haladhasson, de az ő precizitásával és feladataival nem mindig tudok azonosulni – így néha jobb, ha nem egy helyen dolgozunk egyszerre. Neeem, nem öljük meg egymást közben, és jól tudok Szabi keze alá dolgozni, de van amit jobb, ha egyedül csinál.

Emellett elvállaltuk édes Peach fantasztikus gazdijainál a 9. emeleti terasz/átjáró macskabiztossá tételét, plusz egy belső cicaajtó készítését és felrakását, erre is szántunk 2-3 napot abból a hétből. Csili közben beteg volt (a 6 éves spánielünk), nagyon, Milo sántított épp, Panka lázas lett és beteg, majd a balesetkor széttört fogai helyrerakása kezdődött, és vártunk egy szülést, kiviteleztünk egy fedeztetést + a napi teendők.

Ez nem jelenti azt, hogy nem gondoltunk sűrűn a hátrahagyott aprókra és a mamájukra. Az érkezésünk másnapján leültem egy kávéval, és leírtam kedves barátunknak – hívjuk úgy, hogy M. – akit meglátogattunk Amszterdamban, hogy mi is történt a cicákkal. Igaz cica és állatszerető ember, és mindenképpen kérte hogy írjam meg neki, hogy sikerült a cicamentő akció. Tudtam, hogy szomorú lesz és én is az voltam, de leírtam, hogy sajnos nem sikerült, és vissza kellett vinni a cicacsaládot a házikóhoz a parkba.
Valamelyikőtök írta a  Facebook oldalunkon, hogy azt gondolta, hazahozzuk a cicákat. Egyébként megfordult a fejünkben, de a kivitelezés megoldhatatlannak látszott. Először is egy picik kis hordozó volt nálunk – Kirk addig használta, míg a szállásra bevittük, nem is akartunk a kicsi autóban nagyobbat szállítani, úgysem abban utazott. Ebbe bezsúfolni 3 kicsit és egy felnőtt macskát nem csak kényelmetlen, de életveszélyes. Ha pár órás útról lett volna szó, akkor persze nem gond, de itt napi tízórákról beszélünk (+/- attól függően, hogy milyen a forgalom). Ezek a cicák sem hordozót sem autót nem ismernek, elengedni őket így veszélyes a kocsiban. Ráadásul semmilyen papírjuk nincs amivel kivihetnénk őket az országból, keresztül más országokon és végül be Magyarországra. Sem oltásuk  – semmi. Ráadásul bolhásak voltak, nagyon. De tegyük fel, valahogy hazajutunk velük épségben, hová tesszük őket otthon? Beengedjük őket a tenyészállatok és a vemhes anya közé? Nem oldott, nem szűrt, bolhás utcagyerekek…. és mama. Ilyet felelős tenyésztő nem engedhet meg, és felelős állattartó sem.

No, de ott tartottunk, hogy M-nek leírtam a bánatom, és Ő is nagyon szomorú lett… Addig szomorkodtunk ketten a kihűlő kávém felett, míg kitalálta, hogy Ő majd elmegy és befogja a kis cicacsaládot és elviszi a menhelyre. Sajnos nem ért rá a következő napokban, és mindketten aggódtunk, meglesznek-e egyáltalán a kicsik. Amikor végre eljött a nap, nagyon izgultunk. Nehezen találta meg a kis nyaralóházunkat, de sikerült. Igen ám, de egy árva macska nem sok, annyit sem talált ott, hiába bóklászott, hívogatta őket, keresete. Semmi. Sok időt töltött ott és egyre inkább elvesztette a reményt, hogy meglesznek a cicák. Végül egyszer csak ott termett Pindi, és M egyből a szívébe zárta, a kis vidám három lábon közlekedő apróságot. Éhes volt nagyon. Megjelent a mama is, de sehol a két kis fekete. Egy kedves szomszéd is segített, de nem találták őket. Előfordult többször, hogy nem egyszerre jöttek a kicsik, így nem aggódtam. Igen ám, de az amszterdami menhely lassan zárt, oda kellett volna érni – viszont M nem akarta elvinni a mamát és Pindit egyedül, mert akkor mi lesz a másik kettővel? Így megegyeztek a szomszéddal, hogy az otthagyott ennivalóval minden nap eteti őket, amíg M vissza nem tud jönni értük – hátha addigra mindenki előkerül. Néhány nap múlva visszatért hát, és várt. Várt türelmesen, türelmetlenül – de sajnos a két kis fekete nem jött. ÍGy abban maradtunk, hogy akkor vigye el magával a kis háromlábút és a mamát, valószínűleg a két kis feketét – nagyon szelídek voltak – valaki hazavitte már. Legalábbis reménykedtünk benne. A szomszéd egyszer sem látta őket a hét folyamán, márpedig annyi idő alatt fel kellett volna bukkanniuk.
Pindit könnyű volt megfogni, de a mama nagyon félős lett, és hiába próbálták – nem sikerült a hordozóba terelni. Az idő szorított, és Pindi a sérült hátsó lábával rossz esélyekkel indult volna a télben és az önellátásban, így M végül csak vele indult útnak Amszterdam felé. Az úton tündér volt, dorombolt, dagasztott – igazi kis tündér.

A menhelyen bekerült a kis ketrecébe – ami nem is olyan kicsi és szépen felszerelt – de mégiscsak egy ketrec.. tudjuk, hogy ez kell, ez fontos, hiszen bolhátlanítani kell, oltani, féreghajtani, szűrni – nem mehet addig más cicák közelébe sem. M a picit – nem tudta, hogy mi Pindinek neveztük el – útközben Miának keresztelte, ami csodálatos olasz név, és nagyon illik is hozzá. Örültünk, hogy kapott egy szép igazi nevet. Miának nem tetszet a ketrec, de tetszett neki a sok finom ennivaló, amivel M alhalmozta, a sok szép új játék, amit M vitt neki a mindennapos látogatások során. Minden látogatáskor írt nekem és elmesélte mi történt aznap Miával, mit csinált, mit mondtak a gondozók. Sajnos úgy tűnik tényleg nem veleszületett a lábsérülés, és elkezdődött a tanakodás, mi legyen a lábával. A helyreállító műtét horrorisztikus árú – két tenyészmacskányi legalább, ezt sajnos sem mi sem M nem tudja bevállalni, és valószínűleg a leendő gazdik sem, így az amputáció mellett döntöttek. Elég jól boldogul így is Mia, de azt mondták a doktorok, hogy a későbbieken sajnos komoly fájdalmakat fog okozni, így jobb mielőbb túlesni rajta.

Teltek múltak a napok, Mia szépen gömbölyödött a finom ennivalóktól, gyönyörű bundája lett – már nem volt kis piszkos bolhafészek, és nagyon-nagyon örült M látogatásainak. Látták a gondozók, hogy M nagyon ragaszkodik a kicsikhez és elhalmozza mindennel, de mivel hazavinni a két norvég erdei macskájához a lakásba nem tudta, így végül úgy döntöttek, hogy ideiglenesen az egyik gondozóhoz kerül, és ott várja ki az időt a műtétig. Így aztán Mia újra költözött és hamar be is illeszkedett új otthonában, ahol nem kell ketrecben lennie és kedvére játszhat, szaladgálhat, és barátai is vannak. Ez nagyon szép… csak éppen örökké ott sem maradhat – a műtét után próbálnak neki megfelelő gazdit keresni.

Jaj, de nehéz is ez!! Megszerettük mi, megszerette M – és Mia ugyanígy volt velünk és M-mel, és most megszerette a gondozót – és ki tudja, mi jön ezután? Ezt még mi sem tudjuk, de nagyon-nagyon izgulunk hogy egy tökéletes és szerető és biztonságos otthont kapjon, akkor is, ha csak három lába lesz…
Ugye drukkoltok Miának?

Ezúton köszönjük M-nek az áldozatos és kedves hozzáállását és a rengeteg segítséget, időt, törődést amit Miára áldozott. Csupa szív ember!!!

Amint további fejlemények lesznek, megosztom Veletek!!!

Csodás őszi napokat,
Virág