Világgá megy a Nordic Verden apraja és nagyja – avagy költözünk

Helló Kedves Olvasóm!

Esik. Végre esik. Csendesen koppannak az esőcseppek a terasz deszkáján. Megnyugtató hang. Szeretem az esőt. Talán már el sem hiszik a fák, a bokrok, a virágok, a fű. Már jó ideje nem esett. Pont azóta, hogy eladtuk a házat. Merthogy költözünk.

-Költöztök?! – kérdezheted szemed felvonva. A paradicsomból?

-Költözünk. A paradicsomból. A paradicsomba.

Azt hiszem, igazán szerencsés vagyok, mert a gyerekkoromat és a felnőtt korom nagy részét is csupa olyan helyen éltem, ami szívemnek igazán kedves volt. Csupa zöld, csupa báj, csupa felfedeznivaló, friss, üde és szép. Sosem kényszerültem betonfalak közé, sosem ébredtem város zajára, éjszakai élet zsivajára. Mindenkinek más a jó. Nekem így volt. Hálás vagyok érte. Mindegyik háznak, mindegyik udvarnak, minden egyes fának és bokornak, ami körülvett. Persze nem csak adomány volt. Tettek érte a szüleim, majd tettünk érte mi. Sokat. Nagyon sokat.
Amikor a fővárosba költöztünk, hátrahagyva a somogyi létet, már az albérletünk is picike ház volt, nagy udvarral a második kerület szélén. Sokat kirándultunk, szerették a lányok is, soha nem morogtak-nyávogtak, hogy nem gyalogolnak, nem jönnek. Élmény volt nekik minden toboz, makk és erdei ösvény. Egyik ilyen túrán az erdőben az ösvényen haladva láttuk, hogy az erdő szélén házikók sejlenek fel. Kertek. Kis utcák. Béke és nyugalom.

-Te jó ég, valaki így élhet? – fordultam Szabihoz. Ilyen helyen? Ilyen közel a városhoz és mégis ilyen nyugalomban? Az erdőbe futó utcácskákban? Micsoda kiváltság! Mint a mese…

Egy év telt el, és pontosan ott, abban az utcában éltünk már mi is. A mesék néha valóra válnak.

Szerettük. Formáltuk. Egymáshoz alakultunk. A saját képünkre alkottuk. Meseház. Hatalmas, árnyas fák. Csupa bokor, csupa virág. Beláthatatlan, tündéri kert. Hegytetőn. Erdő mellett.

Akkor miért? Mivégre költözünk mégis? Nem, nem volt könnyű döntés. Sok apró kis történés és hatás vezetett oda, hogy meghozzuk. De meghoztuk, és innét már nincs visszafelé, csak az előre, – ahogy számomra mindig, minden helyzetben csak az előre létezett. Ez segített túlélni sokmindent, és bízom benne, hogy eztán is fog.
Nem írok az okokról, inkább csak arról, hogy mit képzeltünk el magunknak, amikor eldöntöttük, hogy új életet kezdünk máshol-máshogy.

De először is álljon itt néhány kép a nagykovácsi életünkről. A mindennapos sétákról, ha esett, ha fújt, ha sütött. A meseszép hegyekről, sziklákról, a varázslatos erdei utakról – vagyis valójában az igazi otthonomról, ahol az életemet éltem, szinte kint a természetben, vagy a cicák között.

Szóval… Összeírtuk, pontokba szedtük, milyen is legyen az új otthonunk. De ezt még megelőzte a döntés, maradjunk-e az országban, vagy sem.
Végül – igazából a macskák miatt főleg – úgy döntöttünk, egyelőre maradunk. De úgy, hogy nem feltétlenül tekintjük életre szóló döntésnek. Beleteszünk mindent, ahogy mindenbe, amit csinálunk, és meglátjuk, mennyire válik a sajátunkká, az életünkké, a boldogságunkká. Ha nem lesz az, akkor újra gondoljuk majd.

10 pontunk is lett, végül fontossági sorrendbe tettük, és azt gondoltuk, ha az első ötből négy benne van, akkor érdemes arra, hogy megnézzük a helyet-házat. És elkezdtük járni az országot. Talán tavaly ősszel indultunk neki. Először inkább csak tájakat néztünk. Falvakat. Hangulatokat. Erdőket. Vizeket. Barangoltunk.
Aztán hirdetéseket néztünk, bújtunk, telefonáltunk. Ami nem illett bele az öt pontba, azonnal elvetettük. Így lehet az, hogy végül a döntésünk előtt csak három házat néztünk meg. Nem is akartunk sokat. Felesleges lett volna olyan helyekre menni, húzni a saját és a mások idejét úgy, hogy nem is felelt volna meg az elképzeléseknek.
Persze volt, amit nem engedhettünk meg magunknak, és volt, amit eladtak előttünk, vagy éppen mégsem adtak el senkinek. Igazi hullámvasút volt az a néhány hónap, de nem bánjuk, mert segített abban, hogy pontosabban lássuk azt, merre lenne nekünk jó, így a végén már nem országos szinten, hanem csak egy tájegységre nézve kerestünk. És találtunk.
Szerencse dolga volt-e? Nem tudom. Lehet. Nagyon kevés az eladó ház arrafelé, és szinte azonnal el is adják. Lehet kicsi, lehet nagy, lehet szép, lehet romos, lehet tájjellegű, lehet új – azonnal lecsapnak rá, így fel voltunk rá készülve, hogy akár évekbe is telhet, mire meg tudunk venni egyet. És mégiscsak egy hónap lett.

Íme a pontok:

1. Legyen körülöttünk tér. Ez nagyon fontos volt. Kicsit beszűkülten éreztük magunkat már Nagykovácsiban. Kevés volt a hely főleg a macskáknak, kutyáknak. Kint is és bent is. Kevés a kiskertnek, annak, hogy valamelyest önellátóak legyünk. Azt szerettük volna, ha kilépünk az ajtón, vagy ha kinézünk a nappaliból, akkor szemünk ne a szomszédos házra nézzen, hanem a végtelen zöldre, a vidékre, távolra lássunk. Ne nagyon legyen szomszéd, ne legyen forgalmas út. Legyen végtelen a nyugalom és csend.
2. Legyen körülöttünk erdő. Ezt talán magyaráznom sem kell. Ha követed az életünket, a reggeli-esti sétáinkat, és úgy általában azt, ami nekünk fontos, ez nem is kérdés, hogy erdő, az kell. Lételem. Ha lehet, legyen dombos, mezős, erdős – de mindezek közül a legfontosabb az erdő volt. Azt gondolom, hogy a mai világban az, ha fákkal vagy körülvéve – adomány. Hűsít, árnyat ad, friss levegőt termel. Nem tudtuk elképzelni erdő nélkül.
3. Legyen a közelben víz. Szeretjük a vizet. Patakot, folyót, tavat… Sajnos itt nem volt a közelben, ami volt, zsúfolt, nem fürödhető, kutyával főleg nem. Milo imád fürdeni, úszni. Meg szerettük volna megadni neki azt, hogy ezt bármikor megtehesse. És mi is. Így aztán nem volt kérdés, hogy a közelben víznek kell lennie.
4. Legyen alkalmas egy majdnem önellátó életre. Talán ezt sem kell hosszasan magyarázni, hogy a mai világban mit jelent az, amikor kimész az udvarra, kertbe, és leszeded a zöldséget, gyümölcsöt, beviszed a tojást. Nyomába sem érhet a boltinak, sem ízben, sem árban, sem egészségességben. Az vagy, amit megeszel – tartja a mondás. Mindent persze nem lehet megtermelni, de törekedni akartunk rá, hogy amit tudunk, azt igen, ezzel nem csak egészségesebben élni, de kevesebb (ökológiai) nyomot hagyni a már amúgy is pusztulásra ítéltetett Földünkön.
5. És persze legyen net. Jól használható, gyors, mert anélkül egyikünk munkája sem végezhető.

És voltak még további pontok, de ez volt az az öt, amiből nem akartunk engedni. Más dolgokat elengedtünk, mérlegeltünk, megvitattunk – de a fentiek mindkettőnk számára nagyon fontosak voltak.

És persze ez nem jelenti azt, hogy bárkinek is így kéne élnie. Ami nekünk fontos, másnak lehet, hogy viszolyogtató, életidegen, unalmas, túl nehéz, nem elég 21. századi – és még sorolhatnám. És jó ez így, mind mások vagyunk, mások a szempontjaink, a fontossági sorrendünk, a lehetőségeink és az álmaink.

No de a kérdés, hogy mennyire felel meg az új otthonunk a fentieknek? Most azt gondoljuk épp eléggé.
Net van. 😀

Saját erdőnk van, mezőnk van, de körülöttünk is hatalmas erdőségek vannak.  A közelben patak, folyó és tavak. Saját kert van. Végtelen kilátás, tér, nyugalom és béke.
A többit meg majd meglátjuk.

És egy jó hír Nektek. Nem így terveztük, de a ház, amit megvettünk működő vendégház is részben. Eleinte nem gondoltunk rá egyáltalán, hogy foglalkozni akarnák ezzel, de mégis megpróbáljuk. És ez azt jelenti, hogy el tudtok jönni, tudtok nálunk pihenni, nyaralni, telelni, őszölni… meglátogatni minket és a népes norvég bandát. Majd megosztjuk hogyan és hol tudtok foglalni –ha ennek is eljön az ideje.

Most azonban egyelőre iszonyú pakolásokban és szervezésekben vagyunk, hiszen nem csak magunkat, hanem az egész állományt kell költöztetnünk. Tizenegy  napunk van rá. Igyekszem majd mindenről hírt adni nektek, mindent megmutatni, az egész utat és folyamatot. És persze nagyon várunk majd Benneteket, kicsit a világ végére, de a végtelen nyugalomba.

Remélem a norvég banda is örülni fog és tetszeni fog nekik az új világuk. Mi azon leszünk, hogy a lehető legboldogabb életük legyen.

Drukkoljatok hát nekünk nagyon, hogy a rengeteg munkát és stresszt, amivel ez az egész költözősdi jár, mind jól viseljük, négy- és kétlábúak egyaránt.

Köszönjük, hogy vagytok nekünk, hogy szeretitek a norvég bandát!

Szeretettel,

Virág